Hollóhát - Mardekár reagok

Team Ravenclaw

Damien Morton Daniel Smith | cuki terelő

Kísértetiesen hasonlított ez a meccs az előzőhöz. Ismét köd lepte el a pályát, hogy biztosan ne lehessen látni, a zöld és kék mezek közötti különbséget. Ő mégsem aggódott úgy, mint legutóbb, sőt mosolyogva hallgatta végig Pollux kimért, ugyanakkor lelkesítő beszédét, mintha egyébként tényleg ő dobta volna fel a hangulatát.
A legutóbbi meccs után maga alatt volt, veszítettek, ráadásul egy olyan ház ellen, akit ő kifejezetten gyengének talált, de legalábbis nem méltónak arra, hogy leverje őt. Az egészet egyetlen emberre kente, mert nyilván az ő megjegyzése után hagyta el minden ereje, míg végül odáig nem fajult, hogy már valóban bocsánatot is kellett kérnie a csapatkapitánytól, amiért nem tudta megvédeni. Most viszont ugyanúgy Brightmore miatt volt ilyen lelkes, hiába maradtak a szavak kettejük között kimondatlanok, érdeklődését már nem tudta elrejteni elől a fiú, s ez – még saját magát is meglepve – felvillanyozta.
Remélte, hogy a mai nap is a nézők soraiban fog ülni, de ilyen időben alig láthatta volna, így első dolga volt, hogy a lelátója felé elrepüljön, csak éppen körbenézzen, s meglássa a mindig mogorva Tristant, ahogyan a legvisszafogottabb módon egy kis kék zászlót lengessen. Halkan nevetni kezd, s már száll vissza a csapathoz.
Ők kezdenek, pont mint legutóbbi, de ez most nem olyan lesz, mint múltkor. Ezzel bíztatja magát, mert érzi, hogy most, hogy kiszemeltje is mellette áll, már most jobban fog teljesíteni. Amint elindul a meccs minden figyelmét a gurkónak szenteli, mert most nem fog senkit eltalálni a fémgolyó. Még az idegesítően vékony és törékeny kis hajtójukat sem. Hirtelen mintha most őt is jobban bírná. Ma persze nem lenne nehéz eljátszani Danielt. Végre egy nap, hol nem úgy éli meg az egészet, hogy a szervezet direktbe ki akart volna vele szúrni, amiért egy gyenge és naiv kisfiú szerepét adták neki, hanem képes volna így élni, minden nap. Mi lesz vele, ha egyszer tényleg megszerzi magának a fiút? Képes volna ismét úgy viselkedni, mint egykor? Mikor még kisfiú volt, mikor még nem történt meg az incidens, a szülei nem fordultak ellene, s a bátyjában nem kellet csalódnia.
Nem, azért ennyire nem menne messzire, most is csupán a rózsaszín köd az, mely elvakítja, mi arra készteti, hogy lopva a lelátó felé pillantson, holott na meccsre kell koncentrálni. Hiába áll kölykökből a Mardekár, a Griffendélt is leverték, így nem veheti őket félvállról. Az ő csapatánál van az előny, hiszen ők dobják rá az első kvaffot a karikákra, Bones – aki idegesítő mód ellopta tőle a szexy szőke szerepet – nem elég, hogy gyengébben dobott, mint a fuldokló kisfiú általában, de még mellé is megy. Erre még csak sóhajt, s inkább csak az ütőt forgatja a kezében. Szörnyű bevallania, de bízott benne, hogy az egyébként sikertelen csel másik felét József, vagyis Anja, fogja elvégezni, de nem így lett. Már majdnem meg is dicsérte volna srácot, hiszen az erő pont jó volt – meg is lepődött – de mintha a ködben a fiú mindent látott volna, csak a karikákat nem.
Mély levegőt szív be, arcát kezei közé temeti. Eddig tartott a lelkesedés, rohadt életbe… Már menne is lecsapni a gurkót, mert valamivel le kell vezetni a feszültséget, talán akkor még visszarázódhat a kedves szerepbe. Brozi viszont beelőzi, s kísértetiesen hasonló érzés fogja el, mint a legutóbbi meccsen, főleg a vége felé. Kínjában ismét felnevet és odamegy a sráchoz, hogy megrázza a vállát. – Brozi! Nem szívtál eleget? Vagy még nem ütött be a cucc? Ne most kezdj el nekem berozsdásodni, ahhoz még nem vagy elég öreg! – S csak hogy biztosan meg is hallja üvölt vele, d eközben vigyorog, mert lényegében ő az egyetlen csapattársa, aki lehat akármennyire béna, nem tud rá haragudni.

Team Slytherin

Rory Flarestorm | hvcs hajtó

Áhhh… Meghalok a rohadt ködtől! Mondjuk asszem még mindig jobb, mint a vihar meg az eső, de nem látok ebben az időben semmit. Jó irányba fogok én egyébként repülni? Jó karikára fogom én dobni? – Olyan nehéz lenne egy simán felhős időt generálni? – kérdezem suttogva Rosie-tól, miközben Regu szavait hallgatom, s még a vállára is hajtom kissé a fejemet, persze csak olyan haveri jelleggel!
Regulus szokásosan úgy hangzik, mint aki 5 hónappal ez előtt megírta már a beszédét, s napi szinten hagyott időt magának begyakorolnia a gondosan megszerkesztett a mondatokat. Szerintem egy külön szinonima szótárt is beszerzett csak azért, hogy minél flancosabb legyen, pedig nekem annyi is elég lenne, hogy zúzzuk szét őket gyerekek és ne kíméljük az őrzőt most se!
Hirtelen eszembe is jut, ahogyan Rosie megcsapkodta múltkor Rainberry pasiját, s kedvem lenne ismét végignézni azt a jelenetet. Azt már kevésbé, mikor az én seprűmet vették célba, de ami volt, elmúlt, azóta szereztem újat, s sérültem sem vagyok, hogy nagyon elszúrjak valamit. Amúgy is a legjobb formámban kell lennem, hiszen Brozi ellen megyek, s hiába vagyunk rokonok, nem kímél sosem. Nem is kell neki, kemény fából faragtak.
Ez már kevésbé mondható el az ellenfél csapatáról. Még annyira sem összeszedettek, mint a Griffendél volt – akik jól leszerepeltek, annak ellenére, hogy mind a két terelő akadémista volt – s itt is tudom, hogy akad egy hajtó, akinek már nem kéne itt lennie, arról nem is beszélve, hogy a két szöszke lazán behazudhatná, hogy valahol a 25 és a halál között vannak, én elhinném nekik! De mind a két hajtás zseniálisan szutyok volt, s miközben elég látványosan ki is röhögtem őket, a rohadék gurkó is majdnem eltalált! Amire először felfigyelek az egy kislány sikolya, ahogyan csak annyit mondd héééé, s még a hülye is kitalálja, hogy Gumimaci volt. Megeszem, aggódik értem? Éppen csak elsiklott mellettem, elsőre meg is fagyok, nem akarok sérülni, hiába mondom mindig olyan vagányan, hogy törötten is lehet játszani, azért annyira nem vágyom rá, hogy mondjuk a fejem legyen a következő dolog, amit a hajtók megpróbálnak karikára dobni!
Szememmel keresem, hogy ez mégis melyik hülye volt, de igazából ki is találtam már nagyjából, így mikor az uncsimra nézek csak bemutatok neki jobbommal. – Máskor ne cseszd el! – kuncogva fordulok vissza a többi játékoshoz. Nem mondom, hogy köcsög mód önző vagyok, de sajnos így volt, ezért mikor hozzám került a kvaff, akkor nagyon ügyesen nem is foglalkoztam a többi hajtóval, csak repültem a karikák felé. Annyira felcseszett, hogy az előző meccsen nem ment nekem a cselezés, hogy most addig gyakoroltam az edzéseken, míg végre nem lett tökéletes. S mit ne mondjak, meg is lett az eredménye, mert nem elég, hogy most is sikerült, de mellé akkora lendülettel küldtem meg a kvaffot, hogy egy pillanatra én is ledöbbentem, honnan jött ez a mérhetetlen erő. Nagyjából látom, hogy ezt Gaunt nem fogja kivédeni, s úgy érzem a személyes pompom lányom is hasonló véleményen lehet, mert ismét sikongat, de ezúttal a közelembe sincs a gurkó, egyszerűen örül az erős kezdésemnek. Küldök is felé egy kacsintást, hátha ez neki is segít erőt gyűjteni az ütéséhez.
De mintha Clemens magára vette volna, vagy nem is tudom mi terelte el a figyelmét, mert mire rá kerülne sor, hogy megküldje a Hollóhát őrzőjét, hát ehm… Fogjuk a ködre, hogy a semmin kívül mást se talált el! Nem gáz, nem gáz, az enyém szinte biztosan védhetetlen! S most valahol abba is reménykedem, hogy Rosie csapását is valaki el tudja ütni, hiába talán nem a testére ment az uncsimnak. Mellé és repülök gyorsan. – Hé Gumimacim! – aranyosan mosolyogok rá, ne legyen rám dühös. – Tudod, hogy imádlak, ölellek, puszillak, meg minden, de annyi kérésem lehet, hogy ne nyírd ki a szerencsétlent? – szokásos kölyökkutya szemeimet ismét megvillantom neki, mert tudom mennyire imádja őket. – Mindenki mást persze úgy törsz össze, ahogyan akarsz, csak Brozit ne öld meg. – vonok vállat, mint akit annyira amúgy nem is izgatna, de… Oh én se akarnék a lány célkeresztjébe kerülni.

Team Ravenclaw

Valerian Lestrange | hajtó

Komolyan nem lehet egyszer jó időben játszani? Mintha pont erre az órára fordulna ellenünk az időjárás… de legalább nem esik, amikor Pollux beszéde után a pályára lépünk. Már a második meccsem, de mégis egy még csak a másodiknak érzem, főleg ahogyan a tekintetem széléből kiszúrom Letát. Tényleg igyekszem nem figyelembe venni őt a kelleténél többször, de nem könnyíti meg a dolgomat, hogy mindig mindenhol ott van kb, ahol én is; mintha egyenesen szándékosan csinálná. Mert lehet ennyi véletlen? Az esélyek rá egyre kevesebbek…

Az első meccsem végére nem csak veszítettünk, de a gyengélkedőre is kerültem… és mondjuk lehetett volna rosszabb is ez tény, azért nem akarom újra átélni azt a fájdalmat, köszönöm. Ez nem állított meg abban, hogy a pályára lépjek - főleg most, ahogyan meghallom a hangját a tömegben. Élesen kivál a többi melől, a kezében tartott kis kék zászlók párosa nélkül is megismerném a piros lelátókon ülő, szőke tincsekkel keretezett arcot és a hozzá tartozó, felejthetetlenül kék szemeket. Ez a meccs most egészen más, most nem félhetek a gurkoktól és most nem akadályozhat meg egy sérülés sem abban, hogy a legjobb formámat nyújtsam előtte.

Pont ez vezérel, amikor hatalmas lendülettel dobok a bal szélsőre… vagyis dobnék, de alig indul el máris látom, hogy ez nagyon mellé fog menni. Az ostoba köd meg az elsietett dobás eredménye, de legalább az elszántságom nem sokat ront… és lényegesen kevesebbet tenné, ha nem lennék biztos abban, hogy Sofi nem látta - de a a kiáltásából egészen biztos vagyok abban, hogy látta, hogy mellé ment… mégis szurkol. Én pedig felmutatom neki a hüvelykujjam -  a következőnek be kell mennie!

Legalább Sofi jelenléte miatt nem a gurkoktól tartok a legjobban - pedig az alapján amennyire passzolgatják egymásnak a terelők, lehet kellene, meg szinte egészen biztos vagyok, hogy Rory szájából nemrég a megölni szót hallottam… de megint, mielőtt ezen kezdenék aggódni, vagy újra eszembe jutna a gurkók csattogó hangja vagy a mellkasomba csapódó fájdalom emléke, egyik pillanatról a másikra egyszerűen eltűnik alólam a seprű. - Mi… mi ez?? - Először meg sem tudok szólalni, sőt szerintem csak harmadjára préselődnek ki hangok belőlem, amikor már tagadhatatlanul tudatosult bennem, hogy a seprűm sehol sincs, mintha elnyelte volna a köd, én pedig… lebegek??? Lebegek. Lebegek!! Nem zuhanok. Csak kiáltásokat hallok, felhördülni a lelátón ülőket, egy nagyon éles sikítást, mintha valaki mégis zuhanna. Mintha nem is a valóságban lennék, kék és zöld talárokat látok értetlenül lebegni minden irányba, egy kicsit mintha megállna az idő amíg sorra mindenki ráébred legalább egy részére, hogy mi folyik itt. A kommentátorok hangjának át kell hasítania a kiáltások káoszán; csak annyit veszek ki az egészből, hogy valaki valamilyen bűbájt használt…? De legalább nem csak a seprűket tüntette el, mert úgy tűnik, mi sem zuhanunk… egyelőre…? Mennyire stabil ez az egész? A seprűk jelennek meg előbb vagy a gravitáció lesz újra hatással ránk? A pánik éles hullámokban hasít belém, mozdulni sem vagyok képes elsőre, csak tehetetlenné fagyok a mélybe bámulva. Rég éreztem ezt, hogy összeakad a gyomrom és magával ránt a tér, összeszippant egészen kicsire egy sötét verem mélyére, ahonnan nincs kiút.

A pánikkal vegyes sokktól lemaradok Daniel ütéséről, csak sejtem, hogy azért kiált fel a tömeg egy része újra… de én egyszerűen képtelen vagyok megmozdulni. Képtelen vagyok bármit is tenni. Semmire sem vagyok képes. Ellenben Anjával, aki átszelve a levegőt egy nagyot dob a jobb szélsőbe, ami szinte biztosan pontot hoz majd. A Durmstrangos diákok tényleg valami egészen másból vannak… és most először érzek valami irigységet arra, hogy látszólag milyen könnyedséggel siklott át még így is a pályán, hogy bevigye ezt a dobást. Én egyszerűen el vagyok veszve, amire végre megmozdulok csak ügyetlenkedve evezek oldalra, próbálva rájönni, hogy mégis hogyan működik az egész. Látom, hogy más is csak próbálja előre evezni magát, szóval igyekszem utánozni egy-egy mozdulatot ami hasznosnak tűnik arra, hogy A-ból B-be jussak, miközben csak annyit mantrázok magamban törhetetlenül, hogy nem fogok a halálomba zuhanni. Nem segít, hogy közben Hooch hangját hallom még az első repülés óráink egyikéről. Minek kell félholtra rémisztenie a gyerekeket?? És ha már gyerekek… Leta miért csüng az ellenfél csapatkapitányán?? Mert a meccs a körülmények ellenére beindulni látszik, ők meg rémesen közel vannak egymáshoz… és őszintén fogalmam sincs, hogy mi ez az érzés, ami rámtör, de gondolkozás nélkül kalimpálok az irányukba párat. - Bocsánaaat, bejövő találat… - És pofátlanul középre ékelődök be, akár tetszik nekik akár nem. A hangomból lehet kiveszik, hogy mennyire nem őszinte volt az a bocsánat kérés, de most ez pont kevésbé érdekel... Nem tudom kire nézzek csúnyábban, és máskor ez lehet nagyobb gondot okozna, de most annyira bepánikoltam, hogy könnyedén ráncolom össze a szemöldökömet mindkettőjükre. Megvannak a megtartásaim Leta után, de egy, azért ne másszon rá a Black fiú, és kettő, Letának nem mással kellene éppen foglalkoznia?? - Leta kedves, a cikeszt kell elkapni tudod, nem az ellenfél csk-ját. - Nem mintha nem tudná, mert idegesítő módon neki sokadik meccse ez élesben és nem csak a második, de azért szemtelenül odaszúrom neki kicsit sem barátságos hangon. Ő mondjuk megszokhatta, hogy nála ritkábban ütöm azt a hangszint ami másoknál alapértelmezett, most mégis idegesebbnek hangzik a hangom már startból is. Szeretném azt mondani, hogy csak azért, mert nemrég még halálra voltam rémülve és igazából még mindig… de valahol mélyen tudom, hogy Regulus is zavar. - A cikesz az ellenkező irányba tartott! - Hogy igaz vagy sem, az tökmindegy, csak ne másszanak egymásra, oké? Menjenek szépen kergetőzni ahogyan a gyerekeknek illik… én azért még rajtuk tartom a szemem amíg tovább lebegek, nehogy újra összelibbenjenek… és valamikor ekkor veszem észre az eltévedt kvaffot a levegőben. Vagyis lehet annyira nem eltévedt, hanem én vagyok az eltévedt, de ösztönből kapom el… csak az a baj, hogy kevésbé ösztönből dobom el, mert az izommemóriámban egy seprű is szerepel, nem pedig ez a különösen magatehetetlen, de mégsem egészen reménytelen sodródás… szóval dobás helyett épp csak a karika irányába terelem a kvaffot. Az irány az tökéletes, de erő szinte semmi nem volt a dobásban, így ha Marceline egy kicsit is összeszedte magát a kezdeti sokkból - mondjuk kicsit sem hibáztatnám azért, ha nem tette volna - akkor könnyedén ki tudná védeni. Máskor még bekötött szemmel is, most az egyetlen reményem az lehet, ha még mindig meg van lepődve vagy ijedve annyira, hogy ne figyeljen.

Team Slytherin

Mézes Puszedli | siralmas hajtó, spicy kitten

Az a szitu, hogy nagyon nem gondoltam át ezt a kviddicses dolgot. Mármint, az oké, hogy Jay ellen játsszak… De abba nagyon nem gondoltam bele, hogy utána nélküle is pályára kell majd lépnem!
Nem tagadom, rettentően ideges vagyok, mikor a pályára lépek a többiekkel. Érzem, hogy melegem van, hogy fázom, hogy nem tudom mihez kezdjek magammal, ugyanakkor próbálok koncentrálni, de pillantásom csak a Griffendéles lelátóra koncentrál, keresi azt a cuki kiskutya tekintetet, meg a hozzá tartozó szexis mosolyt, és azokat a szemét vállakat, amikbe esténként szeretek beleharapni. De nem látok semmit a rohadt köd miatt. Nem látom az én Golden Retriever fiúmat, pedig szinte biztos vagyok benne, hogy most lengeti nekem a kis smaragdzöld zászlót, meg bizonyára ő is engem próbál megtalálni, de nincs mit tenni…
Felsóhajtok, de mire észbe kapok elkezdődik a meccs, s úgy érzem, most csak jobban el vagyok veszve - és ennek nem is igazán a köd az oka. Nem tudom mi tévő legyek, de próbálom összeszedni magam, csak hát… Én nem erre vállalkoztam! Nem vagyok egy kviddics őstehetség, sőt, távol áll tőlem a sport, úgyhogy ennek az egésznek nincs semmi értelme! Főleg, mert a Hollóhátnak elég sok erős, jó játékosa van…
Igyekszem figyelni, rajta tartani a szememet a kvaffon és a többieken, de mivel csak egy pár szemem van, s azok nem látnak át ezen a sűrű ködön, egy idő után még elveszettebbnek érzem magam, mint eddig. Csak hangokat hallok, csattanásokat, a kommentátorok hangos megjegyzéseit, a kiáltásokat, meg az egyenruhák suhogását a levegőben. – Istenem… Jay, ments meg! – nyüszítek, mint valami szerencsétlen kiscica.
Annyit még sikerül felfognom, mert pont a közelben vagyok mikor megtörténik, hogy Rory-t el akarják találni, de aztán a kis szerelme elcsattintja a gurkót a másik irányba, meg még a “Gumimaci” szót is meghallom amitől hányni tudnék, de aztán… De aztán valami történik, mert hirtelen mintha a seprű helyén vattacukor lenne alattam. Akarva akaratlanul lenézek - hát ez nem vattacukor. – OKÉ JAY MOST MÁR TÉNYLEG MENTS MEG!!! – ezt most már hangosan nyavíkolom, közben kapálózni kezdek, de mintha mit sem érne, sőt… Csak rosszabb a helyzet mert a mozdulataim miatt elkezdek lassan megpördülni magam körül, úgyhogy most már szédülök is, ha a pánik önmagában nem lenne elég idegesítő. És Jay nem ment meg. Hogy meri?!
Közben ahogy hallom csak-csak folytatódik a meccs, én meg igyekszem stabilizálni a pozíciómat, de hát nehéz helyzetben vagyok ahogy mindenki más is… Mégis melyik idiótának az ötlete volt ez?! Zöld anyag suhanását látom a szemem sarkából, s mintha felém tartana. Pont abban a pillanatban nézek fel, amikor a gurkó egyenesen a mellkasomnak repül, nyekkenek, s mint amikor egy poros párnát megveregetnek, pont úgy száll ki belőlem egy kisebb felhőnyi csillámpor. Igen igen, ezt a meglepetést egyébként Rorynak tartogattam, most viszont csak bordáim reccsenésére tudok fókuszálni, s még az sem érdekel ha közben mindenki kiröhög a glitteres baleset miatt.
Próbálok levegőhöz jutni, de a fájdalom túl éles, túl hirtelen, s minden alkalommal mikor tüdőm megemelkedne, hogy oxigént engedhessen be, az azt védő csontok mozdulnak, húzódnak, s ez rohadtul hasít… Ennyit a “nem-túl-vízálló” sminkemről - elfogyott a fixáló spray-m, na! Az arcomon ugyanis nem egy, hanem sok egymást követő kis könnycsepp gördül le, mindegyik ezüstös-fekete színben, ahogy a szemhéjpúderem és a szempillaspirálom is folyik lefelé velük együtt. Közben mintha a Griffendéles nézők közül egy ismerős hang csattanna fel: “Hogy én mennyire kibaszottul utálom a Hollóhátasokat!”
A gurkó okozta lendülettől egyébként sikeresen elkezdek ismét megfordulni ebben a gravitáció-mentes állapotban, s most már vízszintes pozícióban, kicsire összehúzódva lebegek. Nem tudok semmire sem figyelni, a többi Hollós teljesítményére sem, arra sem, hogy vajon melyik zöld szerencsétlen volt az aki miatt a gurkó eltalált… Vagy hogy a kiáltások azt jelentik-e, hogy Marcie kivédte a kékek támadását, vagy elbaltázta? Ugyanis fogalmam sincs. Jelenleg levegőhöz próbálnék jutni, de fáj és sírhatnékom van!
A kvaff pedig épp úgy dönt, hogy felém repül - picit kinyújtom a karjaimat, hogy el tudjam kapni, de már csak a súlya miatt is fáj tartani, így szemeimet összeszorítom miközben elképzelem, hogy azt a cikk-cakkos trükköt csinálom, bár a testem nem követi az elképzelést… És csak remélni merem, hogy jól emlékszem, melyik irányba van a Hollósok karikája… Szóval csak lendítek, s várom, hogy valami történjen, egy örökkévalóságnak tűnik az a fél másodperc ami letelik közben… S épp csak kinyitom a szemem, a kvaff - amit pontosan magam fölé dobtam - most a gravitáció hatására egészen konkrétan palacsintát csinál az arcomból. Majd leesik. Az orromhoz kapok, s most már tényleg sírok, nyüszítek, meg minden amit törött bordával lehetséges csinálni. – Haza akarok menni…!

Team Ravenclaw

Prospero Bones | hajtó

A váratlan levitáció első másodperceit a kialvatlanság számlájára írtam. Talán nem volt jó ötlet több mint huszonnégy órás megszakítatlan ébrenléttel indítanom életem első nem kispadon töltött kviddicsmeccsét - tulajdonképpen ennek nem is az elsőnek kellett volna lennie, de a Hugrabug ellen vívott mérkőzés ideje alatt a gyengélkedőn feküdtem. A hivatalos történet szerint savas anyagot öntöttem a kezemre bájitaltan gyakorlás közben, a valóságnak azonban több köze volt egy balul elsült átokkísérletezéshez. (Ki gondolta volna, hogy egy elszúrt latin hangsúlynak köszönhetően a varázslat az én bőrömet marja majd fel a zsákokból tákolt gyakorlóbábu helyett?) A jobb kezem mostanra tűrhetően volt. Nem jól, de nem is tragikusan, legalábbis az izzadtságszagú öltözőben még ezt éreztem, de amikor először csapódott a tenyeremnek a kvaff évtizedek játékától érdes bőrfelülete, kezdtem átértékelni a dolgot.
A seprű nélküli légszinkronúszás azonban nem a könyvtár zárolt szekciójában töltött éjszaka eredménye volt. Valóban mindannyian Vingardium Leviosától lebegő madártollakként vergődtünk, ki kecsesebben, ki kevésbé.

Különösebben nem stresszeltem a kviddics miatt. Szerettem győzni - nagyon is -, de nem láttam, hogy valós tétje lenne ezeknek a meccseknek. Félreértés ne essék, azt akartam, hogy mi nyerjünk, objektíven jobb és/vagy tapasztaltabb játékosaink voltak a Mardekárnál és úgy sejtettem, Pollux is erre vágyott (még ha nem is tartott olyan szenvedélyes beszédet, mint a szomszéd öltözőben a Black fiú, ami hozzánk is áthallatszott). Összességében azonban nem éreztem komolyabb szégyent az eddigi teljesítményem miatt, még ha nem is hoztam az edzéseken megszokott formámat. És különben is, Rainberry pofáról lepattanó kvaffja után aligha kellett bárkinek is aggódnia a kínos szituációk miatt...

Pollux szinte fél kézzel pöckölte tovább a Blaise-től induló kvaffot, talán másodpercre pontosan egyidőben azzal, hogy egy kényelmetlen koccanással visszatértek a seprűink. Nagyon reméltem, hogy kiderül, kitől származott a bűbáj. Meg akartam tanulni.
A seprűmet visszanyerve vágtam át a ködös pályán, egy darabig sikerült leráznom a Mardekár egyelőre két sértetlen hajtóját, azonban mikor kifejezetten rossz szögből eldobtam a kvaffot, még azelőtt hozzájuk került, hogy egyáltalán Flamelnek védenie kellett volna.
Flarestorm ezt a pillanatot választotta arra, hogy megcélozza... a másik Flarestormot. Vélhetően nem a csonttörés volt a célja, inkább csak az esetleges gólszerzésben akarta meggátolni a ki tudja milyen ágon rokonát.  
- Tudod, ez az egész a szar buzdító beszéded miatt történik - vetettem oda Polluxnak, mikor legközelebb elrepültem a karikák mellett, noha a gúnyos szemforgatásomat bizonyára nem látta a ködtől. - Azt mondják, Regulus hetekig gyakorolja a tükör előtt, példát vehetnél róla.

Team Slytherin

Regulus Black | fogó

Hetekkel előre elterveztem a meccsindító buzdító beszédemet, a szokásosnál is gyakoribb és intenzívebb edzéseket tartottunk, minden szabad percemben megszállottan stratégiák egész seregét készítettem, megtelt az augusztus végén megkezdett "kviddicses füzetem" (ami igazából nem is egy füzet volt, hanem egy keménykötésű notesz, Nagyapától kaptam ajándékba). Tehát jogosan feltételeztem, hogy mindenre felkészültem, ami egy átlagos roxforti kviddicsmeccsen előfordulhat.
Amikor azonban seprű nélkül - a saját Dragonfly seprűm nélkül! - lebegtem a pálya felett soktizen méterrel, Leta pedig görcsösen kapaszkodott belém és a cikesz helyett egymás kezét és kviddicstalárját szorongattuk... igen, akkor beláttam, hogy talán nem készültem fel mindenre. Letát ölelve valami furcsa, áramütéshez hasonló érzés borzongatta végig a végtagjaimat, de a sokk számlájára írtam, elvégre nem tűnik el minden nap az ember alól a seprűje, főleg nem az elkerülhetetlen zuhanás és csonttörés lehetősége nélkül.
- Nyugi, biztos csak valaki szórakozik a lelátóról. - Bár igyekeztem magabiztosnak hangzani, közel sem éreztem magam annak, és ezen nem segített, hogy felülnézetből láttam a levegőben úszkáló csapatom küzdelmét. Blaise arcon dobta magát a kvaffal, miután Lucas nem ért oda időben, hogy megmentse egy gurkótól, bár legalább Marcie tartotta a frontot, elegánsan lubickolva a karikák előtt.
Mielőtt azonban haditervet szőhettem volna ehhez a különleges helyzethez igazítva, Valerian egy hegyi troll tapintatosságával beúszott közém és Leta közé.
- Menj már arrébb - próbáltam arrébb tessékelni a fiút, minimális sikerrel. - Ha már itt tartunk, neked meg inkább a kvaffot kéne kergetned. Tudom, hogy még újonc vagy, biztos elfelejtették mondani, hogy ne a fogókkal törődj...
Szerettem volna valami frappánsabbat mondani - igazából én is éreztem, hogy elég langyosra sikerült a válaszom, részben a seprű nélkül lebegés, részben az előbbi villámcsapásszerű sokk miatt -, de ennyire futotta. Aztán amilyen gyorsan eltűnt, olyan gyorsan ismét felbukkant a seprűm, kellemetlenül csapódott a térdemnek, mikor a semmiből újra alakot öltött. Elkerülve a további kínos beszélgetést, arrébb repültem, a cikesz után kutatva.

Rosie ütője éppen csak beleért a gurkó röppályájába, de eltéríteni nem tudta, a labda súrolta Rory mellkasát. Aggódni azonban nem kellett érte, némi kellemetlenségnél intenzívebb fájdalmat aligha érezhetett ennyitől. Látszólag kicsit sem zavarta, Clemens vezetésével szinte azonnal karvalyfej támadóalakzatba rendeződtek, azonban Clemens dobása a karikák közelében sem járt, a meccs során már másodszor. A ránk telepedő ködben is sápadtnak tűnt, zavarodottnak vagy kimerültnek talán.
- Kérjünk szünetet? - repültem a fiú mellé. - Nem nézel ki túl jól...
Graves eddig minden mérkőzésen tarolt, az edzéseken is brillírozott, valami oka biztosan volt a mai szétszórtságának.
Eközben Rory egy tökéletes Spiral Dive-al kicselezte a Hollóhát hajtóit, majd rádobott a karikákra. Megérte annyi délutánt a fagyos pályán töltenie a csapatnak, Rory eszméletlenül jól játszott ma - egyáltalán mit keresett ő eddig a kispadon vagy a csapaton kívül?

A cikesznek egyelőre nyomát sem láttam. Leta a pálya túloldalán meglódult, de hamar le is fékezte a seprűjét, hogy elveszítette a cikeszt vagy soha nem is volt ott az aranygömb, azt ebben a ködben nem tudtam megállapítani.

Team Ravenclaw

Pollux Gaunt | őrző

Egy adott – térben és időben kijelölhetetlen – ponton túl képtelenség bármin meglepődni. Perry kezének állapota magától értetődőnek tűnt, borzongást sem váltott ki belőlem, még tegnap este sem, miközben gyógyító balzsamot kentem rá, és óvatosan bepólyáltam, hogy legalább éjszaka tudjon néhány órát aludni; a két csapatot átszövő – kibogozhatatlan, és ami azt illeti, érdektelen – kapcsolati viszonyrendszerek, amelynek átlátásához minimum térkép szükséges, és ami több értelemben is ellehetetleníti a játékot; a seprűk hirtelen felszívódása és a teljes tanári kar percekig tartó hezitálása és tétlensége, amely idő alatt természetesen a korábbi oldalra vetődésemnek köszönhetően némán tettem néhány fordulatot, vitt még a lendület, majd megkapaszkodtam az egyik karikában, végül bele is ültem.
Valahol a Rory utáni sikertelen vetődés és Brozi csálé ütése között döntöttem el, hogy többé semmilyen pozíciót, extra elfoglaltságot, csapatjátékban való részvételt nem vállalok el. Néhány hónappal ezelőtt Crouch, aki többnyire elnyílt szájjal, arca merevedett éretlenkedéssel szemléli a pályát, és egy lajhár kitartó ügyességével és gyorsaságával keresi a cikeszt, elhappolta Leta elől, pontot rakva csapatunk ingadozó teljesítményére. Edzés közben mindenki koncentrált, lelkiismeretesen balanszíroznak, figyelnek minden tanácsra, és összedolgoznak, de amint elrúgjuk magunkat a földtől a tétmeccsen, szétesünk.
Perry megjegyzésére összevonom a szemöldököm, elvégre a Mardekár kaotikusságán sem segít Black izgatottságtól vöröslő feje és remegő hangja, hiába szólítja fel őket szabadságharcra, nemes küzdelemre, életük nagy pillanatára, ezek a kölykök ugyanúgy tudják, mint mi: a roxforti kviddicsnek semmi értelme, senki sem fog emlékezni a 23/24-es szezon második meccsének hatodik percére. Ahhoz tenni kell, hogy köztudatban maradjon – például kirobbantani egy tömegvekeredést, vagy homofób támadást eszközölni a saját csapattársad ellen, de ha Blacken kívül bárkit megkérdeznek, senki nem tudná megmondani, egyébként melyik csapat állt nyerésre az első egymásba repülés pillanatában. – Ha valaha hetekig gyakorolnék egy ilyen beszédet a tükör előtt, felhatalmazlak rá, hogy valamelyik kísérleti átkoddal megölj. Minél fájdalmasabb, annál jobb – vetem vissza kissé ingerülten, hiába igyekszem halvány mosolyt társítani hozzá. Ezeket az éleket semmi nem tudja elsimítani. – Az Odüsszeiában nincs ennyi tragikus szerelem és családi dráma – teszem hozzá Leta és Black felé pillantva, testük nagy része ködbe burkolózik, mégis sikerül elkapnom azt a gyengéd, félszeg pillantást.
Anján kívül egyelőre senki nem nyújt magabiztos teljesítményt, ezért Hooch felé veszem az irányt, hogy időt kérjek, ami – ha jól látom, a túloldalon is ráfér a csapatra Graves arcszíne és Rainberry sérülése miatt. Mindenkit magam köré gyűjtök, megvárom, amíg a jellegzetes sípjelre az utolsó csapattag is beér minket. Körbe rendeződünk. – Figyeljetek, értem, hogy itt mindenki mindenkinek a mindenkije, de muszáj félrerakni a meccs idejére, rendben? - Megkímélek mindenkit - leginkább magamat - attól, hogy sokatmondó pillantásokat vessek az érintettek felé. - Muszáj összedolgoznunk, különben semmi esélyünk a győzelemre. Nem fogok nektek szenvedélyes beszédet tartani, mert mindannyiunknak éreznie kell, hogy a házunkért küzdünk, és Crouch a múltkor elintézte, hogy hátrányból induljunk. Itt senkinek nincs családja, szerelme, semmije, oké? Hajtók, terelők, őrzők és fogók vagyunk, és tudom, hogy ennél több van mindenkiben, szóval ideje megmutatni az ellenfél csapatának is.
Miután egyenként elpárolognak – fogalmam sincs, milyen hangulatban, mert a ködtől Perryt is alig látom, azért felé fordulok: – Ezért is megkínozhatsz kicsit.

Team Slytherin

Rosie Brown-Parkinson | terelő

Legalább az eső nem szakad, ha már ilyen rossz idő van megint - csak erre gondolok az ablakon párszor kilesve miközben Regu, az előzőből kiindulva a beszéde felénél sem tart még. És úgy tűnik nem csak én gondolok erre, mert a gondolataim egy részét Rory fogalmazza meg hangosan. - Tuti nem. - Jó kérdés, hogy miért nem teszik, talán csak így próbálják feldobni az egészet? De amikor a vállamra hajtja a fejét, úgysem ez lesz ami a leginkább foglalkoztat. Persze azért higgadt maradok mert pánikolni biztosan nem fogok érte, de még egy pár pillanatra elfelejtek levegőt venni. Rory amilyen idegesítő volt elsőre, annál jobban szerethető lett mostanra azt hiszem. Egy fiúhoz képest egész aranyos...
Közben a háttérben Regu még mindig a legalább annyira begyakorolt beszédét mondja, mint a legutóbb. Szóval gondolom mindig ez lesz és mindig ilyen hosszan? Legalább lelkesítő, de ettől még unalmas hallgatni. Ennél már csak Lucast és a barátnőjét lenne rosszabb hallgatni - nemakaromtudnimivanafejükben - de most… mind a pályán leszünk szóval ez érdekes lesz. Ahelyett viszont, hogy ennek itt és most több gondolatot szánnék, inkább finoman oldalba bököm Roryt, és kihasználva, hogy idegesítő módon én vagyok a legalacsonyabb a csapatban, Rainberry mögött állva kezdem néma tátogással és erősen eltúlzott mimikával utánozni Black beszédét. Nem mintha előtte nem merném, de tuti nem értené most a viccet - vagy máskor sem? szerintem túl komoly, lazíthatna egy kicsit, akkor talán a beszéde is izgalmasabb lenne ha rögtönözne is bele valamit amitől megragadja a figyelmem. Gondolt arra, hogy viccelődjön? Tud egyáltalán viccelődni kviddics közben? - szóval csak nem akarom, hogy megállítson miközben próbálom jól érezni magam a meccs előtt és legalább egy embernek szintén feldobni a kedvét, mert láttam, hogy Rory is nagyon unja már. Túl hosszú, mintha órán lennénk, mindjárt bealszom!

A meccs eleje is majdnem eseménytelen, egészen addig amíg Brozi úgy nem dönt, hogy pont Rory veszi célba a gurkóval - de én meg biztosan nem fogom csak úgy hagyni neki. Esélyesen fel is kiáltok, miközben visszaküldöm a feladónak... kicsit gyengébben, mint tudnám, de az utolsó pillanatban mégis visszább veszem az erőt, amikor eszembe jut, hogy mégiscsak Rory unokatesója és Rory kedveli a fejét, szóval lehet nem kellene eltörni az orrát… ezért megy csak inkább figyelmeztető jelleggel a seprűje felé, s csak a tekintetem üzeni, hogy legközelebb oda célzok majd ahol jobban fáj, akkor is, ha ezzel párhuzamosan Rory pont hergeli a fiút, az én tekintetem egyenesen hadat üzen felé. Az egészen csak Rory enyhít, amikor lényegében arra kér, hogy ne törjem össze a rokonát. A tekintetem megenyhül ahogyan felé fordulok, de az elszántság nem tűnik el a hangomból. - Nem nyírom ki, ha ő sem téged. - Ennyire egyszerű, mert nem fogom tétlenül nézni, hogy csak úgy dobálják a csapattársaimat, a barátomat meg mégkevésbé. De a kölyökkutya szemek… nem tehetek róla, most én is nagyokat pislogok felé, hogy enyhüljön ő is, és nézze el ha esetleg a másik Flarestorm törött bordákkal száll majd le a meccs végére. Ő kezdte!

A meccsen a második sikításom Rory következő dobásának szól, mert szinte kivédhetetlen erővel küldi a karikák irányába, én pedig nyilván teljes erővel szurkolok neki érte, ha már gurkó sincs a közelben - bár nagy eséllyel akkor is megtenném ha pont lenne. Amilyen nyomott most a légkör a köd miatt, és amilyen ingadozó most a csapat teljesítménye, muszáj megragadnom az ilyen pillanatokat. Plusz, az edzőpartneremre mégis valamivel büszkébb vagyok, mint a többi csapattársamra... Lucasnak meg már így is elég nagy az arca, szóval ha valamit jól csinál akkor sikítást nem, de egy tudtam, hogy nem mindig vagy idióta megjegyzést kap egy nyelvnyújtással... mintha nem lenne sokkal régebb óta kviddicsőrült, mint én.

A köd nem úgy tűnik, hogy egyhamar eltűnik… ellenben a seprűinkkel amik puff, mintha nem is lettek volna. Én meg mindenfajta elegancia nélkül egyszerűen sikítani kezdek, de most már úgy mint aki nemsokára meghal, mert több pillanatig csak az van bennem, hogy most fogok a halálomba zuhanni, mégis miért kellett egyáltalán seprűre ülnöm ma, és tudtam én, hogy az egész repülés hatalmas hülyeség és hülye volt aki először úgy nézett egy seprűre, hogy igen, ez, ez az amin repülni kellene az égben!
Tudom, hogy elő kellene vennem a pálcám, legalább megpróbálni segíteni az egészen, mielőtt még földet érnék, de mégis, az egyetlen kezemben maradt dologba kapaszkodok, abba az ütőbe amit apától kaptam. - LUCAAAAAAS!! - Az első név ami eszembe jut, Merlinre, mi van vele?? JÖJJÖN IDE ÉS CSINÁLJON VALAMIT MERT FÉLEK. És szeretem, esküszöm szeretem és nem zavar, ha az ő idióta feje lesz amit utoljára látok csak legyen velem jó??

Egészen addig el sem hallgatok, amíg nem jövök rá, hogy nem is zuhanok, inkább csak… lebegek? És ahogy körbenézek, amennyire látni a ködtől más is ezt teszi. Legalább egy ismerős alak van mellettem és az első reakcióm ahogy meglátom Roryt előttem pár méterre, hogy ügyetlen rúgásokkal, mint egy ebihal kezdek felé hasalni. Érzem, hogy remegek és rettegek, és ha tényleg leesek ekkor biztosan nem akarok egyedül lenni. Nem érdekel semmi, a hülye játék amit még annál is hülyébben azt hiszem folytatnak sem, csak megragadom Rory vállát és odahúzom magam. - Mih… mi… mi történt?? - Könnyek vannak a szememben, sűrűn nyelek és remegek, nem akarok lenézni, inkább az oldalába nyomom az arcomat és becsukom a szemem. Egy kicsit még nem akarom most látni, hogy mi történik.
Nem akarom látni, hallanom pedig nem kellene, mert a mardekáros kommentátor - valami Bright azt hiszem - megjegyzésére egyetlen pillanat alatt vörös lesz az egész arcom. A harag teszi, amivel felé kapom a fejem - pontosabban a hangja felé. - BRIIIIGTH!! - A kiáltásom hiába vetekszik a mágikusan felerősített hangjával, túlnyomja az övé. Próbáljon meg ő seprű nélkül lebegni idefent, akkor tuti nem nevetne - mert hallom azon a nagyon hirtelen nagyon idegesítővé vált hangján, hogy mennyire nevet - remélem akkor is ennyire fog nevetni, amikor holnap egy elrontott kelések gyógymódja bájital miatt ragyás lesz az arca! Amihez persze semmi közöm nem lesz nyilván…
Az egész seprű-eset közben majdnem lemaradok Lucas sikertelen ütéséről, de megérzem magamon a tekintetét mintegy hatodik érzékkel; mondjuk a megjelenésének ahhoz is lehet köze, hogy nemrég úgy sikítottam utána, mintha az életem múlna rajta - mert azt hittem, hogy az is múlik rajta. A megmentésemmel viszont elkésett, ahogy láthatja, megvagyok már Roryval, köszönöm, szóval csak villámokat szór felé a tekintetem, mert láttam ám, hogy ha mégis elcsapta volna a gurkót Rainberry elől, az eléggé közel hasított volna el hozzánk. - Vigyázz merre lendíted azt az ütőt! - Igen, még én szólom meg, de már a veszély egy része elhárult… legalábbis remélem, hogy ha eddig nem zuhantunk le akkor ez után sem fogunk már. Meg igazából könnyebb úgy bátornak lenni, hogy ők is látótávolságon belül vannak velem... Egy pillanatra majdnem meghatódok az egészen, de Rainberrybőla háttérben már megint sűrű glitter potyog és oda a pillanat… újdonság nála a csillám? Azt hiszem hasonló most már minden meccsre várható tőle? Elsőre még majdnem szórakoztató, de ha nem variálja meg, gyorsan lapos lesz, ha csak annyit tesz, hogy sorra több glittert ad az egyenlethez…
A seprűk visszajönnek, pont amikor már majdnem kezdtem volna élvezni az egész levegőben ficánkolást (olyan ez mint az úszás csak jobb, ha nem gondolsz arra, hogy tegyük fel, lezuhanhatsz). Egy pillanatra érezném jól magam újra, és mi lesz nemsokára? FLARESTORM. Flarestorm történik, ahogyan megint Roryt célozza be. Komolyan meg akar halni?? Jó mondjuk megígértem Rroynak, hogy nem ölöm meg a kedvenc unokatesóját… de a fenébe is, ennek az egész gyengén ütöm megnek meg az lett az eredménye, hogy egyáltalán nem ütöttem meg a gurkót! Kész, én megpróbáltam, szóval betartottam a szavam, innentől szabad préda lesz a hollóhátas! Ha nem is most meccs közben, de majd utána. - Jól vagy? - Roryra pillantok most elsőre, Brozival majd máskor foglalkozok, de elhiheti, hogy semmi nincs elfelejtve. Nem hitte, hogy komolyan meg fogom csapni ha nem bír magával? Nem üresen fenyegetőzöm!
Rory viszont annyira menpen játszik, hogy muszáj megint odakiáltanom egy szép volt megjegyzést, felmutatott hüvelykujjakkal túlkiáltva szinte a kommentátorokat is! Eskü meg tudnám ölelgetni, és talán a meccs után ezt is fogom tenni, addig meg amikor a közelbe ér lepacsizok vele, kicsit rászorítva a kezére. - Te vagy a legjobb! - Nyilván ő az aki a leggyorsabban összeszedte magát. A Graves fiú ma nagyon nincs itt fejben, Rainberryn meg lassan már kezdek nem meglepődni, hogy alulmúlja magát.... Tényleg nem volt más akit választhatott volna Black? Szerintem ennyi glitter meg arcra ejtett kvaff után kezd szégyent hozni a Mardekárra… muszáj megjegyzést tennem neki, mikor legközelebb elhaladunk egymás mellett. - Gyerünk már Rainberry, ennyire ügyetlen még te sem lehetsz! - Nem érdekel amúgy a kviddics legtöbb része, de már nekem is ciki ami most zajlik. Figyelem egy pillanatig mielőtt felsóhajtanék. - Jól vagy? - Jó, azért senkinek se mondja, hogy megkérdeztem, mert letagadom. De mégiscsak elkapta egy gurkó, és ő is legalább ennyire megijedt, mint én amikor eltűntek a seprűk alólunk, majd az arcába esett a kvaff… és hallottam ahogyan vinnyog is csak egészen eddig tökéletesen ignoráltam. Most viszont ahogyan ránézek kicsit azért sajnálom. - Ha ki akarsz szállni, szerintem kérhetünk cserét… - Egy próbát megér. És most kivételesen nem gonosz a hangom ahogyan beszélek vele. Tényleg nem úgy néz ki, mint akinek jó lenne folytatni… kezdünk szétesni, a gondolatra pedig ösztönösen Regut keresem. Neki mindenre szokott lenni terve nem? Biztosan már nagyon dolgozik azon, hogy összefogja a fiúkat, de, csinálhatná gyorsabban… meg mondjuk lehetne, hogy ne nekem kelljen Rainberry törékeny lelkét ápolgatnom? Mondjuk nem is tervezem sokáig, mert a szemem sarkából látom az egyik gurkót előre száguldani, így egy utolsó pillantással Rainberryre magára hagyom. Közben lemaradok Marcie sikertelen védéséről - de a kommentátornak hála megtudom, végre hasznosat és mond és nem csak pletykál; így odadobok egy gyerünk Marcie ennél jobb vagy-ot teljesen bíztató hangnemmel és annak is szánva ha már... Lucas csajnemcsaja vagy milye (nekem meg leendő cinkostárslány), mert annyira azért nem követem a részleteket velük, fujj -, és amennyire kerülöm a beszélgetésem után, még Rainberry rémesen gyenge dobásáról is - itt is csak a kommentátori fülke felől hallom, hogy legalább megpróbálta arra küldeni és egy nagyobb csoda segítségével - mondjuk ha időközben Pollux elaludt a seprújén ülve - akkor még be is mehet a dobása!
De a hollósoknál sem lehet fényes a helyzet, sőt biztosan nagyon nem az, ha végül az ők csapatkapitánya lesz az aki szünetet kér. Mondjuk lehet ránk is ránk fér? Ahogyan a másik két hajtónkra nézek… persze Rainberryre nem fordítok több figyelmet miközben Regu köré gyűlünk, csak remélem, hogy ide is tartogatott egy ütős beszédet és… még annál is jobbat, mint amit az öltözőben produkált.

A pályára visszatérve már szinte versenyt repülök Lucassal a gurkó nyomában. - Egyszerre? - Szinte érzem a válaszát, mert az alkalom tökéletes lenne egy dupla terelésre Brown-Parkinson módra. És pont ahogyan reméltem, tökéletes összhangban vagyunk, ahogyan mindketten egyenesen Pollux Gaunt mellkasára célozzuk az ütésünket. Az egyetlen különbség, hogy Lucas nálam is nagyobb erővel vág oda - biztoscsakmertidősebb - de ez alig vesz el az egész öröméből. - Ezazzz!! - Büszkén pillantok a bátyámra, mert persze, hogy sikerült és jók vagyunk, szóval ha benne van le is pacsizok vele. És remélem nem hagy lógva mert akkor megcsapom! Ha ez összejön, az Gauntnak biztosan fájni fog! Ráadásul Rory is látta, kizárt hogy nem, abból amilyen erősen integet felénk. Erre rögtönzötten meg is hajolok egy kicsit, mert igen, szép ütés volt ez a részünkről! Talán Regi beszédei mégsem egészen reménytelenek? De azért feldobhatná viccekkel.

Team Ravenclaw

Leta Lestrange | fogó

Nem élveztem ezt a meccset. Nem volt elég ez a borzalmas köd, a seprűk borzalmasan rémisztő eltűnése, no meg a vele járó kellemetlen pillanat Reguval és apám fiával - hiszen annyiszor utalt rá, hogy én bizony nem vagyok a testvére -, még az eddigi teljesítményünk is siralmas volt. Egyedül az nyugtatott, hogy az ellenfélnek sem állt sokkal jobban a szénája, de még ezt sem neveztem volna igazán nyugtatónak, sokkal inkább aggasztónak.
A helyzet az, hogy ez a meccs nem volt éppen tiszta játszma már most, relaíve az elején sem. Nem voltak igazán veszélyes vagy ellenséges momentumok, de én éreztem a levegőben a feszültséget az agresszív terelések, az állandó cselezések és erőteljes próbálkozások mellett, hogy egy Merengőből előhúzott emlékszál erősebb, mint az a látszólagos béke, ami a két csapat között lóg a levegőben. Ezt láttam most is, amint éppen Anja próbálta megkaparintani a kvaffot Blaise-től egy egyébiránt meglehetősen ügyes mozdulattal, de kevésbé sikeresen.
Ugyanez a feszült készenlét járt át akkor is, amikor Damien megpróbálta megmenteni a kapitányunkat egy csúnya bordatöréstől, de végül csak a Hollóhát szurkolói morajlottak fel elégedetlenül az eredmény láttán.
Ezután pedig kísértetiesen hasonló csillogást véltem felfedezni az ellenfél őrzőjének szemében, amikor Perry és Val ügyes cselezések közepette eljuttattak egy erős kvaffot a karikái felé.
Átfutott rajtam a gondolat, hogy csak Regunak ne essen baja, de a mérkőzés elejét figyelembe véve ez csak szétszórttá tett egyetlen pillanat alatt. Legalább a ködben senki sem láthatta igazán, mennyire kipirult az arcom.

Team Slytherin

Marceline Flamel | őrző

Azt hittem, jó móka lesz, hogy a mai meccsen Lucas és én is egyszerre lehetünk a pályán, hisz erre még nem volt példa, egyébként meg az edzések is elég jók szoktak lenni együtt. De most folyton azon kapom magamat, hogy eltereli a figyelmemet. Már amikor épp látok belőle valamit, mert olyan ocsmány köd borítja a Roxfort egész területét, hogy néha tényleg nehéz az orromig ellátni is - bár azt azért kiszúrtam hamar, hogy azt a sárkánybőr kviddics kesztyűt viseli, amit én ajándékoztam neki, és ezzel apró mosolyt csalt az arcomra. Ám a rossz látási viszonyok mellett a nehézségeinket még fokozza valami vicces kedvű idióta a játéktérről, aki úgy döntött, érdekesebb lesz a mérkőzés, ha a seprűink nélkül lebegünk a pálya felett, mintha kint játszanánk az űrben. Meg kellene köszönnünk talán, hogy az oxigént még nem vonták meg tőlünk? Őszintén, így már kezd egyre kevésbé hasonlítani a dolog egy kviddics meccsre, és sokkal inkább olyan, mintha a cirkuszban lennénk.

Ám úgy tűnik, rajtam kívül ez senki másnak a lelkesedését nem vetette vissza igazán, mindenki úgy játszik tovább, mintha teljesen normális lenne minden. Így én sem tehetem meg, hogy csendes tiltakozással odébb lebegek a karikák elől. Teszem, ami tőlem telik, ebben a szerencsétlen helyzetben is, de még én is érzem, hogy elég gyatra a teljesítményem egyelőre.

Lestrange és Bones egy formation loopinggal közelítenek felém, én pedig igyekszem felvenni velük a harcot, aminek következtében egy kisebb küzdelem alakul ki közöttünk a karikák előtt, de végül ők győznek, sikerül kicselezniük, és bár az ujjaim érintik a kvaffot, mondhatni a két kezem között halad tovább, mégis célba ér, és a Hollóhát pontot szerez. Frusztráltan fújom ki a levegőt, aztán bedobom a labdát a csapattársaimnak, hogy mielőbb egyenlíthessenek. Graves és Flarestorm – aki egyébként, ahogy észrevettem, folyton Lucas húga körül legyeskedik az utóbbi időben - pedig egymás után veszik célba az ellenséges karikákat egy-egy gyönyörű támadással. Nos, legalább ők még hozzák a szokásos formájukat. - Szép volt, srácok! - mutatom fel nekik a hüvelykujjam.

Team Ravenclaw

Anja Vogel | hajtó

Sóhaj szakad ki belőled, ahogy a csel megint nem sikerül. Érezhetnéd magad rosszul is, de felesleges. A dobás azért szép lett – amolyan Durmstrangos. Vagy kivédik, vagy nem, vagy neked jönnek, vagy nem; ez a mardekár, tőlük semmi sem meglepő. Na jó… majdnem semmi. GlitterSrác – akinek pont nem tudod a nevét, de nem is érdekel – meglep. Nem a teljesítménye, az olyan átlagosan roxfortos – megijednek egy kis hirtelen seprű eltűnéstől, Merlinre, ezek északon egy órát se élnének túl –, hanem az, hogy mardekáros és még, nos… így életben van.
Bár kelletlen elismered: Flarestorm is életben van még, talán az nagyobb teljesítmény. Noha lehet, most nincs annyira bedrogozva, mint általában (mintha most tudna a világról kicsit) tagadhatatlan, hogy be van.

– Miért nincs drog teszt? – motyogod elsősorban magadnak. Alig ismersz valakit a csapatból, leginkább senkit, és… hát fogalmad sincs, hogy miért vagy itt, mi vett rá arra, hogy igent mondj Gauntnak, amikor megkérdezett, hogy volna-e kedved megint a kék-bronz színekben játszani.

És ha már Gaunt, a csapat ma (sem) nem remekel, Pollux mellett elhúz a kvaff, így a zöldek újabb tíz pontot írhatnak jóvá maguknak. Ha érdekelne a játék – vagy az eredmény, valahol ugyanaz a kettő –, most biztosan dühítene a dolog, legalább kicsit, de mivel nem érdekel, így rezignáltan veszed tudomásul.

Ez van – gondolod te,  de biztos nem gondolja így Gaunt, akinek nem sokkal az elbaltázása után Flarestorm repül el az orra előtt és valami csicskalángosról hadovál a sikeres terelése után. Mármint… maga az ütés sikeres, a talált még kétséges, mert még ha szerencse volt is itt, erő kevésbé.

A tekinteted az égre szegezed, keresed még kisebb Lestranget – mert a csapatban kettő van, kicsi Lestrange és még kisebb Lestrange –, hátha a Shakespearei szerelmi dráma mellett, amit minden Hollóhát-Mardekár meccsen előadnak Black-el, azt is csinálja ami a feladata, hajkurássza azt a kis, arany golyóbist, ami a meccs végét jelentené. Nincs szerencséd – nem meglepetés, mert sosincs –, egyik fogó sem mozdul, csak a semmit pásztázzák, mint te magad is.

Megint sóhajtasz. Szinte a füledben cseng Smith kérdése, hogy miért mondtál igen, majd a saját válaszod, miszerint: azt te is szeretnéd tudni. Hát igen… tényleg szeretnéd tudni.

Team Slytherin

Rory Flarestorm | figyelmetlen hajtó

Én vagyok a legjobb! Áh, most szinte minden más ködös lesz, arra sem emlékszem, hogy Rosie amúgy mikor kezdett el engem ölelgetni, vagy mikor engedett el? A seprűm mikor került vissza a helyére? Tényleg én vagyok a legjobb? Enyhén pirulni kezdek, ahogyan ismét eszembe jut, mikor ezt mondta, s hogy 180 fokos fordulatot vett volna  a viselkedésem, hirtelen már nem is akartam beszólni Rainberry-nek, amiért pofán találta magát, vagy amiért csillám hullott ki belőle. A kommentátor szövegelése sem tudott érdekelni, hívja csak Rosiet a csajomnak… Annyira nem hangzik amúgy rosszul, mármint… Csak haverok vagyunk, nekem nincs nőm, mert a lányok idegesítőek, de azért Rosie nem olyan rossz arc, meg ő annyira nem is hisztis, szóval nem utálnám, de azért nem járunk, csak nem ellenkeztem, mikor éppenséggel bemondta Bright, hogy a csajom.
Mondjuk akkor éppen azért nem, mert lefoglalt, hogy a lányka belém kapaszkodik, amit értek én, parás, hogy bármikor leeshetsz, szóval inkább csak fogtam, mintha amúgy én nem ugyanúgy tehetetlenül lebegnék, vagy hasonló… Áh, de az a dicséret tőle! Nem tudok most még tovább lendülni, hiába kéne, mert hirtelen a dobásaim, ehm… Olyan Blaise szintűek lesznek, amit nem akarok. Még mindig erős annyira, hogy Gaunt a másik oldalon ne tudjon rá védeni, mire csak elégedetten mosolyodom el és vállat rántok. Ma tényleg nagyon profi lehet a baráthavernőm is megmondta.
Mondjuk az nem elég, ha csak dobálok eszetlenül, mert oké, hogy a Hollóhát hajtói szutykok – elnézést Brozi, semmi személyes – attól még a NYILVÁN akadémista lányka olyanokat dob, hogy attól eltörik a karom, ha csak nézem, ahogyan a karikák felé száguld. Most is csak nézem, ahogyan hagyjuk, hadd menjen be, nem is hibáztatom érte a lányt. Amiatt már inkább sajnálom, mikor az uncsim megküldi gurkóval, és oké, nem erős, de mintha Lucas-ban tényleg nem lenne semmilyen segítési szándék. Pedig elvileg kavarnak nem? – Fogadjuk, ha nekem kellett volna vágnod, akkor háromszor ilyen erőset kapok. – kiabálom oda, ahogyan elrepülök mellette és megforgatom a szememet. Láttam ám, hogy mikor a húgával ölelkeztem, akkor kis híján inkább hozzám vágta volna a vasgolyót… Mondjuk annak sem örültem volna, hogyha a rokonom sérül, így vissza is fordulok még felé. – És eszedbe ne jusson összetörni Flarestormot! A bátyja nem díjazná. – vonok vállat. Itt nem tőlem kell tartania, én nem tudok vele elbánni, de Waylen tuti megver mindenkit, aki árt az öccsének. Az is egy pszichopata, én állítom, hiába nem tudom a pontos definícióját ennek a szónak.
Meg se várom a válaszát, inkább csak gyorsan megszerzem a rohadt kvaffot, s ha már a drága kommentátor megjegyezte, hogy Clemens-nek nem jött össze a karvalyfej, akkor megmutatom én, hogy megy ez nekünk, csak… Csak az előbb túl nagy volt a köd! Így most inkább vezetem az alakzatot, szemem sarkából, meg megpillantom az én Gumimacimat, tudom, hogy figyel, vagy csak reménykedem benne, hogy engem figyel. De mi van, ha mégse?
Végül annyit kezdek el gondolkodni az egészen, hogy azt se tudom hova és mit célzok, csak eldobom a kvaffot – szerintem ennél gyengébben sem tudtam volna – de legalább a jó irányba. Rainberry szokásosan szerencsétlenkedik és csak Clemens menti meg az egész akciónkat, de mindegy, mert ez így is annyira szörnyen béna volt, hogy Gauntnak tényleg vaknak kell lennie, akkor talán bemegy. – Ah! Bocsi srácok. – fogom a fejemet, s inkább repülök is vissza a helyemre, most rá se nézek inkább a nőmre… AKI AMÚGY NEM A NŐM! Sőt, amint nálam a labda, valamilyen érthetetlen oknál fogva le is passzolom Rainberry-nek. Ebben persze az nem tiszta, miért pont neki?! Na mindegy…
Természetesen tök jól megküldi, csak hát nem a jó irányba. Viszont most kedves leszek, így csak mellé szállok. – Nem gáz, a kövit már rádobod. – mosolyogok rá halványan. – Izé, lehet a sérülés a probléma… Szóljak Regunak, hogy meggyógyítanálak? – helyezem finoman a vállára a kezemet, de mindegy mennyire voltam gyenge, még így is csak azt láttam, ahogyan a maradék csillám elkezd kipotyogni belőle, mire… Felnevetek.
Ez a nap meglepetése úgy fest, pedig valami olyasminek jobban örültem volna, hogy Regu elkapta a cikeszt... Tudom hihetetlennek hangzik, hogy ilyen hamar meglegyen, de azért adtam volna! Legalább a lányka is vakon mozog a pályán... Vajon direkt csinálják?

Team Ravenclaw

Damien Morton Daniel Smith | cuki terelő

Igazából már nem érdekli a győzelem, csak minél több embert el akar verni. A meccsnek igazából majdnem mindegy mi lesz az eredménye, utána Tristan ugyanúgy fog várni rá, ugyanúgy el fogja vinni egy kellemes forró csokira, amit nem hív randinak, csupán baráti időtöltésnek, ezt is azért teszi, hogy a fiú egy kicsit jobban érezze magát. Pedig mind a ketten tudják, hogy miért járnak ki együtt mostanában.
A fiú az egyedüli, aki miatt még nem annyira ideges, mint az előző meccsen volt – ami csak azért vicces, mert pont múltkor ő volt az, aki miatt nem tudott koncentrálni. Nem mintha most annyira menne neki, hiszen Polluxot is hagyta, hogy eltalálja a gurkó. A kommentátorok meg szokásosan nem segítenek, pláne nem Brightmore, de oda se figyel rájuk.
A szeme sarkából látta csak, de mintha Anja még rájuk is küldött volna valami átkot. Persze nála még meg is érti, hiszen Brozi múltkori „Józsefes elszólása” után már elég sokan kezdték el így hívni szegény lányt, s most Guerra sem képes befogni a száját az első alkalom után. Félig felvont szemöldökkel fordul csak a lány felé. – Oh Anja… Ennyire zavar? – aranyos hangszínt próbál megütni, hogy hihetőnek tűnjön az álcája, de mikor közelebb száll már annyira nem vigyázz arra, hogy a szokásos kis édes Daniel-nek tűnjön. – Ha szeretnéd hogy a következő gurkó őket vegye célba, csak szólj. – kacsint rá, s máris inkább a vasgolyókra kezd koncentrálni, mert a fogók még mindig nem bírták elkapni a cikeszt.
Pedig látja, hogy Leta mennyire próbálkozik, ismét próbálja elkapni a kis arany színű gömböt, csakhogy majdnem mindegy neki, hiszen ismét csak a levegőt fogdossa. Mélyet sóhajt, s elgondolkozik, hogy volna-e értelme egy kicsivel keményebben odaszólnia a játékosoknak, hogy nem az oviban vagyunk, hogyha valaki tetszik az ellenfél csapatából, akkor elkezdjük kímélni őket, de végül nem teszi. Ő sem hozza a legjobb formáját, így inkább csendben meghúzza magát. Pedig még valamennyire be is lelkesült, mikor Pollux próbált valamiféle beszédet tartani, sőt azok után sokkal erősebben csapott oda a… A nagy semminek! De akkor tényleg kemény volt. Már másodjára nem tudom megmenteni a kapitányunkat.
De legalább Anja jól játszik, vagyis ezt gondolta magában, s mikor ismét támadásban lendül, akkor szinte biztosa benne, hogy legalább neki sikerülni fog a csel, meg a dobás, de… Mintha most már a lányt is elhagyta volna a szerencse, s most semmi, de tényleg semmilyen trükkje nem jön össze.
Mély levegőt kell vennie, hogy ne legyen még idegesebb, de úgy érzi, hogy mindegy. Ajkába harap, az apró mosoly, mely legalább eddig kitartott már nem látszik, a kezében az ütő meg talán ketté is törne, ha nem venné időben észre a vasgolyót, s nem csapná végre egyszer a jó irányba, egészen pontosan Black felé. Mert ha már a Hollóhát fogója szerencsétlenkedik, hogy ne törje össze a kis szerelme szívét, akkor majd leszedi ő neki. Sajnálja, hogy nem küldte meg erősebben, de néha a pontossága fontosabb, mint az erő, s most már elege volt abból, hogy csak luftot képes ütni. – Lehet mégis használt Gaunt beszéde? – kérdezi magától, ahogyan féloldalas mosolyra húzza a száját.
S most már csak abban reménykedik, hogy a meccs végéig kitart a lendülete… Meg hogy több meglepetés esemény nem éri őket, nem akar megint seprű nélkül lebegni.

Team Slytherin

Clemens Graves | hajtó

Ingerült pillantása sokadszorra céloz lefelé, bal tájolásban, egyenesen valaki vagy valakik felerősített kommentárjának irányába, és mérges, amiért képtelen megjegyezni akár egyetlen nevet is – nem feltétlenül méltóak rá, Clemens, hallja gondolatai között felcsendülni bátyja kristálytiszta, semlegességéből alig kiugrasztott hangját, és szinte látja maga előtt azt a cinkos, féloldalas mosolyt, amiért egyes roxforti diáklányok az életüket képesek lennének odaadni, feltétel nélkül, önként –, pedig szeretne gúnyos és méregtől csöpögő megjegyzéseket biggyeszteni melléjük, így viszont csupán némán haragudhat rájuk. Fordított barbárság, gondolja megfeszülő állkapoccsal, miközben tekintete visszatalál az egyetlen sikerért vadul megdolgozó Hollóhát hajtóra, Vogel eddig stabilan hozza, amit odahaza bármelyik edző motivációs céllal még mindig kevésnek, szánalmasnak, kisegítős szintnek nevezne, pedig objektíven szemlélve is messze felülmúlja az átlag brit teljesítményt. Krumi sikereseken szocializálták őket, innen viszont hiányzik minden, ami eredményre vezethetne: fegyelmezettség, koncentráció, gyakorlat.
Vogel most először vét, látszik, ahogyan igyekszik felvenni a megfelelő alakzatot, de hiába próbál az élére rendeződni, szétesik az egész koncepció, emiatt korábban dobja a kvaffot, ami egyenesen elhúz a karikák mellett. Szeme sarkából még látja – túl ködön és korábbi csillámfelhő okozta hallucinációkon –, ahogyan Smith erővel megküldi a gurkót, ami belekap Regulus seprűjébe – megpróbált kitérni, mentségére szóljon, de finommotorikai készségeit pár centis cikeszre kalibrálta, nem gyerekfejméretű vasgolyóra –, ideje ennek ellenére nincs megvárni Rose ütését, amely pár másodperccel később érkezik, a pörgő csapatkapitánytól nagyjából másfél méterre, mert abban a pillanatban Blaise kvaffot passzol, ujjhegyről, szinte ijedtében. Hirtelen nem lehet eldönteni, ki lepődött meg jobban: Blaise a sikeres szereléstől, vagy Clemens a sikeres  passztól.  Azonnal rámarkol, és alábukik, kissé féloldalasan, mértani pontosságú ívben, mielőtt Bones a könyökével kipöckölhetné laza fogásából, és máris néhány méterrel a csatatér alatt találja magát. Éjjel nem álmodott, mert nem aludt egy percet sem, tekintete előtt szálaira bomló képsorozatok pörögtek le, elméje lázasan hasította meg minden döntésénél, és futtatta ki végtelen számú kombinációban, egy pontban, egy élesen kirajzolódó, émelyítő pontban mindegyik találkozott, és reggel arra gondolt, elmondja valakinek, mert ezt nem tarthatja többé magában, elmondja Nerónak, ahogyan elmondja a barna fürtös, arctalan nőt is, aki hetek óta felbukkan a töklé tükröződésében, vagy rálapul a tükörképére, és valahonnan távolról, tompán, gyereksírást hall.
Ismét fodrozódik benne, egy ködpamacsban kirajzolódik a nő, ahogyan egy férfi karjába kapaszkodik, Nero karjába, tudja, mert látja jellegzetes kabátjának hajtását, nem kétségbeesetten, hanem gyöngéden fogja, szeretettel, és Clemens keresztülbukik rajta, Bones ekkor éri utol, könnyedén üti tovább a kvaffot, mielőtt azonban irányt válthatna, combtájékon rúgást érezhet, Clemens rúgását, a normális akarok lenni rúgást, a takarodj innen, Bones rúgást, a bírjál már magaddal, te szoborszépségű, dilettáns halálmadár rúgást, és félkört leírva folytatja útját, felfelé, hogy a korábbi őrületben kössön ki. Még néhány méter, és a másik kulturális hullaróka, kipirosodva, élete leggyengébb teljesítményét nyújtva várja, a hajtó Lestrange pedig hirtelen bukkan fel balról, így esélye sincs taktikázni, egyszerűen ellövi a labdát a középső karika felé, de meg se várja, pontot ér-e, az majd a zúgásból úgyis kiderül, inkább visszavetődik a tömegbe gyermeksírástól kísértve.

Team Ravenclaw

Prospero Bones | hajtó

Könnyű lett volna eleget tenni Pollux kérésének: kipróbálni rajta valamelyik kísérleti átkomat, majd magamat is kivonni a forgalomból. A kviddics állítólag szórakoztató hobbi volt, átmozgatta a testet és az elmét, segített levezetni a felgyülemlett stresszt - én azonban csak frusztrációt éreztem magam körül. Nem szerepelt jól a csapat, az időjárás gusztustalan volt és valami gyökér eltüntette a seprűket. Egyrészt ideges voltam azért, mert a többiek gyerekes módon rápörögtek egy teljesen jelentéktelen roxforti meccsre. Másrészt pedig idegesített, hogy egy kicsit engem is kezdett zavarni a sikertelenségünk. És ez kínos volt. Kicsinyes. Túl... roxfortos. (A húgom homloka milyen gúnyos-szeretetteljes ráncba futott volna össze, ha hallja a gondolataimat. Vagy legalábbis régen így lett volna. Mostanság már a fintorgása sem volt a régi.)

Graves belém rúgott, a meglepetéstől - nem a fájdalomtól, hiányzott a fiúból az a tömény, precíz erőszak, ami a nővérében csak úgy tombolt - lemaradtam a levegőben. Hooch persze mindebből semmit sem látott, szezonról szezonra feltűnőbb látáskárosodással bolyongott a pályán, bár talán igaz volt az a csendes pletyka, hogy egyszerűen élvezte, ahogy a diákok bántalmazzák egymást (elnézve a Black fiú sipákolását a seprűjén keletkezett kár miatt, tulajdonképpen megértettem Hoochot, én is szívesen végignéztem volna, ha Daniel gurkója inkább tarkón találja Regulust). A gurkó azonban más röppályára állt a pálcika karú Brown-Parkinson kislány csapását követően - helló, drogtesztet nem kéne csináltatni a Mardekárnak? -, hogy aztán Smith egy még erősebb mozdulattal megküldje a kis törpe bátyja felé, mielőtt még fénysebességgel összetörhette volna a bordáit.
Polluxnak legalább sikerült kivédenie a rugdosós kis rohadék dobását. Kész csodának tartottam, hogy Pollux egyáltalán még seprűn ült - ha hallótávolságon belül lett volna, talán odaszúrtam volna, hogy bizonyára az aranyvérű beltenyésztés áldásos eredménye a fájdalomtűrő-képessége, azonban Pollux messze volt és a Hollóhát lelátóján felharsanó diadalmas ordítás amúgy is elnyomta volna a szavaimat. Különben tényleg szép védés volt, főleg az átrendezett bordáit figyelembe véve. Ha nem száguldott volna el mellettem Lestrange, fél karral a kvaffot dédelgetve, valószínűleg fejben listát készítettem volna arról, milyen olvasnivalót vigyek Polluxnak a gyengélkedőre. Valerian sürgető mozdulata miatt azonban csak odáig jutottam, hogy vicces lenne A telhetetlen hernyócskát vagy valamelyik másik infantilis, ujjbábozós mesekönyvet a szeretetcsomagba csempészni, finoman utalva Pollux leplezetlen irodalmi sznobizmusára (mintha én magam nem osztoztam volna benne, bár nyilván ez is azon témák közé tartozott, amin egymás között élcelődhettünk, de a külső szemlélődőket, akik megjegyzést mertek volna tenni bármelyikünk ízlésére, egyszerűen inkompetens, bárdolatlan barbárnak neveztük volna).

Lestrange után repültem, majd lejjebb ereszkedtem, szorosan tartva vele a tempót, néhány méterrel alacsonyabban, felkészülve egy tökéletesen időzített passzra. A Mardekár hajtói azonban két oldalról és szemből érkeztek, valószínűleg egy Parkin's Pincerre készültek - nekünk sem ártott volna, Vogel a Durmstrangban bizonyára elleste már a megfélemlítés minden hasznos technikáját, amit nekem egy év északi vendégeskedés alatt nem sikerült olyan tökéletesre fejlesztenem, mint egy Munter rokonnak -, Valerian pedig továbbította a kvaffot, mielőtt még a zöld-ezüst bully csapat rászállhatott volna. Éppen csak sikerült elkerülnöm Flarestorm kinyújtott karját, átjutottam Rainberryn és Graves-en is, majd céloztam. Most már csak a Flamel lányon múlt, hogy sikerült-e tíz ponttal javítanom az eddigi siralmas teljesítményünkön és ellensúlyozni a rosszul kivitelezett Porskoff-cselt.

Team Slytherin

Lucas Brown-Parkinson | terelő

Vannak olyan pillanatok az ember életében, amikor úgy érzi, hogy éppen farkasszemet néz a halállal... van aki hősiesen, a családjáért, az elveiért harcolni teszi, van aki a saját hibái következménye nyomán jut el egy ilyen sorsfordító eseményhez és itt vagyok én, aki látja már félig a fényt az alagút végén, a miután végignézte a fejében a saját életének rövid, filmesített változatát amint tudatosul bennem, hogy mekkora is az ütő lendülete és egyszerűen tisztában vagyok azzal, hogy ez a gurkó most lyukat fog ütni a mellkasomon. Őszintén bevallom, hogy szerintem le sem tudnám reagálni a dolgot és ha Marcie villámtempóban nem avatkozna közbe egyszerűen tátott szájjal végignézném a vasgolyó röppályáját és egyszerűen próbálnám megtippelni, hogy hány bordám törne el.. az összesen kívül....
Ő mégis berepül ezzel megzavarva a gyakorlatilag hibátlannak ígérkező terelést és kiment engem a biztos gyengélkedőn töltött éjszaka lehetőségétől, bár még lehet, hogy ott kötök ki, ha ilyen csodálatos marad a lélekjelenlétem és hát persze a meccsnek sincs vége. Marcie úgy tűnik egyszerűen minden fronton remekel, hiszen nem elég, hogy engem megvédett még a karikákhoz, is időben visszaér, hogy a kvaffot távol tartsa. Ebben a pillanatban pedig el is gondolkozom, hogy inkább odaadom neki az ütőmet, mert lassan már csak az hiányzik, hogy terelőként is villantson ma...
A lepattanó kvaff Roryhoz kerül, aki valami zseniálisan indul meg a pontszerzésért, az erő ott van, minden jónak tűnik, talán kár volt megpróbálni azt a cselt, mert egyébként egyedül talán az irány sem kavarodott volna el félúton, de ki vagyok én, hogy ítélkezzek, hiszen amint a gurkó a közelembe kerül jól becélzom, kiszámolom, belövöm a szöget, hogy aztán az egész képletből csupán az erőt felejtsem ki... legközelebb inkább csak szólok a húgomnak, hogy jöjjön aztán csapjunk bele együtt, mert az vele legalább korábban tisztességesen összejött.
Sóhajtva, a fejemet ingatva suhanok közelebb Marciehoz.
-Kéred?-nyújtom felé az ütőmet, mert egyre kevesebb bennem a kétség, hogy nem az én kezemben lenne a helye.
-Köszönöm az életmentést..-jövök eggyel, kettővel, hárommal, néggyel, amennyivel szeretnéd és szeretlek.. ez mind benne van de ennyi ember előtt nem mondhatom ki hangosan. Tudja ő magától is..
Na mindegy. Vissza a játékhoz.

Team Ravenclaw

Blozi a Zizi | túlságosan józan terelő

A bátyám tehet mindenről!

Sziasztok! Brozi vagyok, drogfüggő. Hadd mondjam el, hogy tökre jó volt minden egészen addig, míg Waylen el nem kezdett cseszegetni, hogy nem kéne annyit cuccoznom. De komolyan! Megígértette velem, hogy visszaveszek belőle és meg is tettem, de most… Teljesen szét vagyok esve. Az agyam tompább, mint amikor be vagyok állva, szinte fáj létezni is, minden porcikám nyikorogva-csikorogva ellenkezik, mert ők is utálják, hogy még egy varázsfüves cigit se szívhattam el, meg semmi! Hát basszus, sírhatnékom van…
Meg is látszik az ütéseimen, hogy marhára nem vagyok formában, azt se tudom hányas a kabát, hogy merre van az erre meg az arra, de kajak, ennyi erővel a kispadon is ücsöröghetnék az egész meccs alatt, az se változtatna semmin. És ha a kommentátoraink nem sütötték volna el a Józsis poént, amit még anno véletlenül sütöttem el fullosan becuccozva, akkor még az a pillanatnyi kis örömöm se lenne meg… Szóval igen, Waylen, baszódj meg amiért nem hagyod, hogy szét legyek csúszva. Bár… Lehet jobb is, mert ahogy látom a Vogel lánynak elege lett és szépen meg is küldte a kommentátorainkat egy csinike átokkal…
Na mindegy, hát nincs mit tenni, most így hirtelen még manókristály sincs nálam, vagy hogy a faszcsiba hívják… Úgyhogy kénytelen vagyok tisztán és józanon játszani. És hadd mondjam el, nagyon szarul megy így! De mintha amúgy az egész csapatra hatással lenne a bénázásom - lehet nekik osztotta szét Waylen a cucclimat -, mert Daniel sem teljesít túl jól, mármint Marcie hibája, de akkor is… Magamat okolom érte. Lehet, hogy még Rory is azért hibázta el a hajtást, mert nem vagyok formában. Mindenre rá tudom fogni, igen!
Közben azért igyekszem az önsajnálati tevékenységem mellett figyelni a meccset is, így sikerül észrevennem, hogy a zöld rucis Lucas egy nagyon gyenge ütéssel elküldi a gurkót Daniel barátom felé… Kötelességemnek érzem, hogy megvédjem őt, így egyből el is indulok, hogy kipusziljam a lasztit az eredeti irányából, a lendületem meg is van hozzá, már ki is néztem Clementinát célpontnak, de mintha a cuccmentes agyacskám hirtelen átvenné az irányítást a karom fölött, és közvetlenül a gurkó mellett csapkodom meg a… A levegőt. A gyenge erejű labda pedig az édes kis Danielt mellkason pöcköli. – Neee… Basszus, bocsi… – sírhatnékom van… Hasztalan kis fos vagyok, ennyi. – Annyira sajnálom… – Oda is repülök mellé és megölelem. Ő meg csak annyit mond, most vagy köhögve vagy röhögve, nem vágom, hogy “Semmi baj, Blozi”… – Blozi..? Ki az a Blozi? – Most már kajak sírni fogok! Elfelejtette, ki vagyok?! – Hány ujjamat mutatom?! – felemelem a középső ujjamat és az arcába tolom.
Közben amúgy megy ám a meccs tovább, és ahogy látom Lestrange és Kacsacsőrű Perry akarnak valamit alkotni a gurkóval, de végül Valéria annyira nagyot dob, csak nem a társának, hogy egyszerűen a laszti elrepül a végtelenbe és tovább... A karika felé. Hát… Legalább nem sérült meg senki. Egyelőre. A következő próbálkozást Anjától láthatjuk, akit mostantól nem merek Józsinak hívni még viccből sem, és hát egész ügyesen eldobja a kvaffot, csak éppen a karikák irányát nézte el… Mondom, valami nincs rendben ma a csapattal! – Daniel… – nézek ismét a haveromra. – Ígérd meg nekem, hogy bármennyire is baszok el ma mindent, továbbra is szeretni fogsz!

Team Slytherin

Rosie Brown-Parkinson | terelő

Azzal ordibálok akivel akarok - de ahelyett, hogy újabb lélegzetvételt pazarolnék a bemondókra, elegánsnak kicsit sem mondható formában kinyújtom a nyelvem felé miközben grimaszolok. Örülne inkább, hogy nem felé száll a gurkó vagy valami egészen más, őszintén gondoltam arra, hogy szemből kellene támadnom mégis, de maradok inkább a bájitalnál és a gyanúnál, hiszen már így is kevésen múlt, hogy ne engedjenek kviddicsezni. De úgy tűnik, hogy ennél még Rainberryben is több merészség van, ahogyan a kommentátorok felé küldi a kvaffot - bár fogalmam sincs mennyire szándékosan, főleg nem az utóbbi… beszélgetésünk után. Remélem nem bánom meg, hogy odamenetem hozzá, de lényegében adott egy ötletet amit meccs után még fel fogok hozni. Addig azonban, nem ártana még eltörni egy-két hollóhátas kezet meg lábat, hogy nyerjünk végre és újra a földön lehessek.

Vannak azok a pillanatok amikor lelassul az idő - és pontosan ez történik velem, amikor a gurkót végzetes erővel lendítik Lucas irányába. Nem mellesleg UGYANAZT, amit közel akkora erővel vágtam a szemüveges fiúnak. Nem érek oda időben. Ebben a pillanatban ez lesz a legnagyobb félelmem, és fogalmam sincs, hogy mikor kezdek el bőgni, csak a hiányzó métereket látom köztem, Lucas, meg a gurkó közt… és tényleg nem érek oda. Szerencsére megteszi ezt Marcie, és komolyan mondom hirtelen imádni kezdem érte a lányt. Ha nem bőgnék közben, és lenne fontos, hogy letörölgessem a könnyeimet, meg képes lennék értelmes szavakat formálni, tuti közelebb mennék, de most inkább elfordulok és próbálom összeszedni magam. Merlinre… Lucas… most… jól van. Semmi baj. Jól van. Amikor visszapillantok, pont Marcieval beszél, de nem érdekel, hogy nem szereti ha ilyenkor támadom le, mégis odarepülök. - Vigyázz már, hogy merre repülsz! - Nyelek egy nagyot, amennyire remeg a hangom biztosan kiveszi, hogy bőgtem, de, majdnem meghalt… mondani akarok még valamit, de újra nyelek, ha most megszólalok megint sírni fogok, szóval csak Marciera mosolygok és felmutatom a hüvelykujjam. Annyira menő volt… nekem meg iszonyatosan remeg a kezem. De a játék megy tovább...

Rainberry tényleg összezavar néha, és nem csak azért, hogy nem pontosan értem miért van a csapatban, hanem most például egészen konkrétan azért, amiért… egészen konkrétan a karika mellé repül és megpróbálja… átcsúsztatni… a karikán… a kvaffot?? Meg is állok a levegőben, és tátott szájjal figyelem az egészet, és azt is, ahogyan Hooch eszeveszett erővel fúj a sípjába. Ez most… ez most tényleg megtörtént?? Máskor egészen biztosan odakiáltanék valamit a fiúnak, de most erre így megszólalni sem tudok, csak Lucasra pillantok, hogy ezt… ezt most ő is látta vagy csak hallucináltam az egészet? Mondja, hogy igen!
Vele ellentétben persze Rory formában van, és még pontot is szerezhet a csapatnak ahogyan egy sikeres csel után a karikára dob. Szerintem érezni rajta is a döbbenetet a korábbi jelent után, azért lehet, hogy gyengébbet dobott, de még így is lehet, hogy bemegy. A megszokott lendületemmel ellentétben most viszont csak rámosolygok amikor elhaladunk egymás mellett, mert azóta sem sikerült lenyelni azt a gombócot a torkomból ami akkor keletkezett amikor Lucas... szóval csak azt akarom, hogy vége legyen ennek az ostoba meccsnek végre! Szorosabban tartom az ütőt, ennyire elszántan még soha nem vadásztam a gurkókra, de... nem történhet meg ez újra, sem Lucassal, sem Roryval, sem Marcival sem senkivel sem. De főleg nem velük, ők a családom. Meg a haverem. Mert Rory a haverem. Mert akármit is mond az az idióta az idióta fülkéjében, mi nem járunk. Nem mintha... de most a gurkók. Most ezek a legfontosabbak.
Regulus is formában van, csak nem tudom pontosan, hogy merre az a forma, mert akkora erővel markol rá a ködre, hogy a cikesz ha tudna, sikítva menekülne el.  De legalább az ellenfél fogója sem látszik sikeresebbnek, sorra kapdosnak a levegő után; nem mintha amúgy ennél okkal többet lehetne látni a cikeszből úgy általánosan, de az alapján ahogyan hajtanak előre, szerintem a cikesz menekül előlük, ők meg… markolásszák a levegőt, erre nincs jobb kifejezés. Inkább megrázom a fejem, mintha így elfelejthetném az összes furcsaságot és a gurkó után repülök.

Team Ravenclaw

Valerian Lestrange | hajtó

- Én még újként és tudom, hogy merre vagy kvaff. - Könnyedén vonok vállat, most nem pont Leta nemtudomkijének a beszólásszerűségét fogom felvenni, már ha annak szánta Black. Igazából nem is akarok szópárbajba elegyedni vele, a célomat elértem szóval tovább is libbenek, mert tényleg nem akarok így közéjük ékelődve maradni a szükségesnél hosszabb ideig.

Nem esek kétségbe a hátrányunk miatt, alapból a kviddicsben ez még simán behozható lenne… hangsúlyosan behozható lenne, mert ha az esélyeket nézzük arra, hogy melyik fogó kapná el gyorsabban a cikeszt, az minden vele kapcsolatos érzésemtől mentesen nem Letának kedvezne. Szóval csak jó lenne minél több pontot bezsebelni, ha nem is erre a meccsre hát majd későbbre. Pollux beszéde után meg mintha már javulnánk egy keveset, mármint, Bones szabaddábobása nagyon erős lesz például - igaz mellé megy, de legalább erősen teszi azt? Vagy valami olyasmi. Pollux egy igazán gyönyörűt véd a seprűjével, és amikor hozzánk kerül ismét a kvaff, könnyedén rádobok a jobb szélsőre. Jobb lett volna ez Bones erejével vagy Pollux könnyedségével, de még így sem esélytelen, hogy pontot szerezzek ismét. Plusz még így is azon kapom magam, hogy valaki mást keres a tekintetem a piros lelátókon abban a két szabad pillanatban amíg újra alakzatba rendeződünk a többiekkel. Azt hiszem, jót tesz nekem, hogy itt van, mert határozottan jobban játszom, mint az előző meccsen. Persze, logikusabb lenne a gyakorlatra fogni, de… szóval csak jó, hogy itt van, mint az én kis piros kabalám. Nekem meg le kellene törölni azt a vigyort a képemről, ami mindig megjelen ha rá gondolok. A pálya másik feléről érkező iszonyatosan éles sikítás mondjuk pont alkalmas lesz erre - azt hiszem a Brown-Parkinson kislány az - amiért Smith újra a bátyját célozta be egy halálos erejű ütéssel. Azt hiszem… azt hiszem egy kicsit kezdek félni a fiútól. Mindig ilyen erőseket ütött? Elsőre nem néztem volna ki, hogy ilyen gyilkosan játszik… vagy csak a Brown-Parkinson fiúra neheztel ennyire. Akárhogyan is, lesz valami parás a mosolyomban amikor legközelebb elhaladunk egymás mellett, mert… nem akarnám magamra haragítani ezek után azt hiszem. Nem mintha amúgy tervben lett volna vagy valami.