Born to make history

Vicces vagyok! Na jó, nem ez lesz az első dolog, amit kiemelnek, ha rólam van szó, de csak mert senki nem érti, hogy a véremben van a humor és a jókedv, elvégre B pozitív a vércsoportom. Érted, Be positive! De komolyan beszélve, tényleg vicces figura vagyok. Bár a poénjaim elég sokszor mennek át piszkálódásba, időnként már zaklatásba, s sokszor megbántok vele másokat, valakinek az arcára mindig mosolyt csalok és nem csak a sajátomra.
Élvezem, ha bírnak az emberek, úgy érzem ezzel is csak egy kisebb csatát nyerek meg, ahol azt érem el, hogy a legtöbben szeretnek. Mániákusan mindenből versenyt gyártok, de csak mert nincs édesebb dolog a győzelemnél számomra. Utálok veszíteni, nem is viselem jól, így igyekszem minden olyan területen tökéletesen teljesíteni, ami érdekel is.
Nem mondom, hogy nagy terveim vannak, de amiket magam elé állítok, azokat mindig teljesítem. Nyilván most jönne az, hogy kemény munka árán, de... Nem mondom, hogy mindig becsületesen játszom. A dogáknál persze nem puskázom, de ha kviddics közben betalál egy szabálytalanság, hát... Ez van. Meg attól sem fogom magam rosszul érezni, ha lemásolom más háziját, mert nekem nem volt kedvem megírni. Vagy ha szimplán lusta vagyok elolvasni a tankönyvet ezért mással meséltetem el mi volt benne.
Mi is igaz még a mardira...? Ravaszok, hm... Nos, nem tudom, de általában megszerzem, amit akarok. Most hogy azt csak elveszem, vagy sikerül-e annyira ügyesen színészkednem, hogy önként, s dalolva adják meg nekem, amire szükségem van, az már részlet kérdése.
Amire viszont nagyon is büszke vagyok, az a soha el nem fogyó türelmem. Kicsi koromban sem hisztiztem már, mert voltam olyan értelmes, ha elmagyaráztak nekem valamit, akkor nyugságban maradtam. Most sem sűrűn tudnak kihozni a sodromból. Beszóltak... Nagy kaland, én tudom hogy igaz-e vagy sem. A tanár megszidott? Merlinre, nem is csodálom, komolyan nem készültem órára. Valakit megbántottam? Emberből vagyok, még jó, hogy megesik, hogy a poénom érzékeny pontot talál. Nem szívok semmit, nem úgy, mint az uncsim, s mégis maga vagyok a nyugalom szigete. Meg kitartó azt hiszem... Jó, én is adtam már fel egy-két dolgot, például a bájitaltant, de azért nem ez az általános.

Gyakran gondolnak parasztnak, amit aláírok... Néha szándékosan nem akarok kedves lenni. Például a sárvérűekkel szembe kifejezetten nem bírok szimpátiát mutatni. A félvéreket is csak félig tűröm meg. (Lásd be, ez jó poén volt!) Lustának is elég sűrűn tartanak, miután nem teszek bele kellő mennyiségű energiát azokba a dolgokba, amik nem tudnak érdekelni.
Oh igen! Még az is nagyon idegesítő bennem, hogy olyan könynen le tudok tojni mindent, s csak vállat rántva sétálok tovább, mintha tényleg semmi sem zavarna. Pedig nem. Túl pozitív vagyok, hogy bármi is letörjön.
Kétszínű... Ez is sűrűn megfordul azon szavak között, melyekkel jellemeznek. Nem állítom, hogy mindig igazat mondok, mert nem... De ez talán picit erős. Szeretem megtalálni a kiskapukat, kihasználom őket, s ha ehhez hazudni kell, vagy kihasználni másokat, akkor attól sem riadok vissza. Elvégre én csak egy ártatlan kisfiú vagyok, aki még nincs tisztában mi helyes és helytelen. Oh igen, apa imád kimenteni ezzel a szövegével.
Amúgy nem tudom milyen negatívumaim lehetnének még... Nem vagyok beképzelt, nem egyáltalán nem, de... Szerintem effektíve egy szerethető és rendes srác vagyok! Már amíg az ember a barátom.

- Hey Rory! Hallottad, hogy idén két új taggal is bővül a kviddics csapat?! Rosalind Brown-Parkinson és Blaise Rainberry!
- Aha... De ki az a Rosie?

Paraszt, meggondolatlan, sőt egyenesen ostoba húzás volt, mikor feltettem ezt a kérdést, hiszen... Nem ismerem James Brown, a Montroes Magpies kviddicsedző lányát?! Ehm... De! Csak... Megzavart a Parkinson a nevében! Viccet félretéve... Ha normálisan azt mondták volna, hogy Rosie, akkor persze, hogy vágom kiről beszélünk. Emlékszem, váltottunk egy pár szót, mikor az egyik lány az évfolyamból bemutatott neki. Pont ennyi volt a kommunikációnk, de attól még nem felejtem el az arcát. Nincs olyan szutyok memóriám azért, bár bevallom, hogyha valami nem izgat, akkor nem is nagyon szokásom megjegyezni. S nem, ezzel nem azt akarom mondani, hogy Rosie úgy érdekel, csak kis cuki. Azóta se beszéltem vele, nem köszönök neki, általában fel se tűnik, hogy ott van. Miért is kéne? Csak egy háztárs a sok közül, akivel nem volt soha semmi közös bennünk.
Eddig a pontig... S ezután mi lesz velünk? Szerintem pont ugyanolyan lesz a kacsolatunk. Az, hogy mind a ketten benne vagyunk a csapatba valóban teret adhat némi beszélgetésnek, de akarjuk mi ezt? Nem érzem úgy, hogy ő annyira nagyon kommunikálni akarna, vagy lehet eddig csak én nem vettem észre. Minden esetre részemről semmi sem fog változni.

A kviddics durva sport, én már csak tudom, mert nyilván nagyon tapasztalt vagyok, És nem mondom, hogy lányoknak nem való, de... Lányoknak nem való. Ha nem tűnt volna még fel senkinek, akkor az egész kicseszett csapatból jelenleg egyetlen egy lány van... Mindenki más pasi! Bár mondjuk... Rainberry minek minősül? Mindegy csak azért, hogy igazam legyen, most ő is fiú lesz. Gyakorlatilag a mérhetetlen mennyiségű csillámtól nem tudom megmondani. Bezzeg az ő nevére nem kérdeztem vissza... Igaz, ő eléggé ismert, főleg ha arról van szó, hogy kit szeretnek - vagyis szerettek - nagyon megszívatni anno. Most meg már nagy a pofája, hogy két bukott diák mellett van, meg a palija is védelmezi. Aki szintén játszik! Csessze meg...
Komolyan be kéne tiltani az ilyeneket... Mondjuk akkor azt is behoznák, hogy rokonok nem játszhatnak egymás ellen. Pedig mi Brozival nem nagyon szoktunk ezen problémázni. Küldjön meg a gurkóval! Tudom, hogy szeret játszani, végre játszik, talán egy picit jobban is van csóri... Emlékszem milyen állapotban volt, mikor hozzánk került, s ahhoz képest valóban jobban van... De tudom, hogy nincs jól.

Lehet a Flarestorm családon átok ül. Elvégre az unokatestvéreim mind a két szülőjüket elveszeítették. Tudom, hogy Brozi ezért is van olyan ramaty állapotban, s bár a bátyja az első - totál érthető módon - de én is igyekszem neki segíteni. Elvégre a Roxfortban jelenleg csak én vagyok neki. Így is szívás, hogy másik házba kerültünk, meg nem is vagyok az évfolyamában, szóval... Nehéz, hogy rövidre fogjam a szót.
S tudom, messze nem ugyanaz, főleg azért nem, mert engem nem érdekel, de nekem is kijutott a családi bajokból. Apa nem, ő tök jó auror, gondokodó, meg vigyáz rám a maga módján, csak hát... Egyedül. Nem lehet könnyű neki három gyerekkel. Mikor csak én voltam sem volt éppen egyszerű neki. Ugyan próbált mindent megadni nekem, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vágytam egy anyukára. Igen, megtanultam elengedni, képes voltam feldolgozni azt, hogy nem kellettem annak a nőnek, aki életet adott nekem. Őszintén? Ennél rosszabb sose legyen nekem. Eleve nem volt az életemben, így a hiánya is kisebb. Jobb, mintha elveszítettem volna, nem bírnám végigcsinálni azt, mint a kuzinok.

Nem voltam halálra traumatizálva. Tulajdonképpen egy kellemes kis életem volt, melynek legfontosabb részét a kviddics képezte. Ja meg persze a tanulmányok! De azért főleg a sport... Valószínűleg az egyedüli dolog, melyet valaha is igazán komolyan tudtam venni. Maga a tanulás is elment, de inkább csak azért próbáltam átmenni mindenből, hogy papus ne szedje le a fejemet, amiért lusta vagyok. Pedig én eskü nem lennék, vagy nem feltétlenül ez a gond, hanem inkább az, hogy nem köti le az agyamat az olvasás. Valami olyan kell neki, ami bepörget, ami adrenalint ad.
Most is... Mikor beadandót kell írni, mikor olvashatnék a könyvtárban, én inkább szedem a lábaimat, hogy ne késsek el az edzésről. Nem futok, de azért tempózok, mert némileg késésben vagyok. Elkalandoztak a gondolataim, főleg azok után, hogy le lettem ordítva a háztársak által, hogy mennyire nem ismerem a többi mardekárost. Deeee! Eskü!
S ahogyan sétálok és már majdnem elérem a pályát, megpillantom a Griffendél csapatát, ami viszont tele van picuri lánykákkal - én ezt nem tudom feldolgozni - s egy, csupán egyetlen egy tűnik ki közülük, ki nem visel hasonló egyenruhát, mint ők. Elsőre fel se ismerem, hunyorognom kell, s mikor már alig pár lépésre vagyok tőle jövök rá... - Oh! - állok meg a lány mellett. - Hello Rosie! - egy halvány mosollyal jutalmazom őt, majd fejemmel lazán biccentek a megfelelő irányba. - Na megyünk edzeni? - S akár válaszol, akár nem, megindulok befelé, mert már nyár kezdete óta arra vártam, hogy ismét seprűre ülhessek.

Nem alacsony.
Nem csúnya.
Nem sánta.
Nem szőke.
Nem kék szemű.

És most, hogy letudtuk milyen nem vagyok... 170 centi magas vagyok egészen pontosan, s kereken. A hajam göndör, barna, a szemeim pedig szintén hasonló színűek, csak sokkal sötétebb árnylatúak. Egy az egyben anyámra hasonlítok, ahogyan apám mondaná. Tőle maximum is csak a magasságom jöhet, s mivel még növésben vagyok... Arra számítunk, hogy 180 minimum meglesz.
Nem vagyok izmos, vagyis... Talán egy átlag 14 éveshez képes lehet, mert a kviddicshez kell ám karizom, de nem mondanám azt, hogy kigyúrt volnék. Nem is nagyon foglalkoztat - most még.
Ha a folyosón sétálok, akkor egyből meg tudod állapítani, hogy laza egyéniségem van. Majd összeesek konkrétan. Viszont mindig egyenes a hátam, a fejemet mindig felfelé szegem, ha kicsit keményebb lennék, akkor talán már vonulásnak is lehetne nevezni a sétálásom.
Az arcom... Tökéletesen tükrözi, amit belül érzek, nem tudom és nem is akarom elrejteni. Főleg azért, mert legtöbb esetben vagy csak mosolygok, mert jó kedvem van, vagy olyan "eh" pofit vágok, vagyis nagyon nem lehet belőle semmit sem kiolvasni, mert amúgy... Nem nagyon izgat a téma, amiről szó van, vagy csak elengedem. Mint például egyes lánykák kiabálást... Múltkor annyira megijedtem, hogy megugrottam.