Marceline Flamel

Első ránézésre egy igazi francia úrihölgy, az anyjától és a nevelőitől már nyolc-tíz éves korára tökéletesen elsajátította, milyen környezetben hogyan illik viselkedni egy előkelő fiatal lánynak. Tudja mikor mit és mennyit illik mondani, milyen eseményre hogyan kell felöltözni, alapvetően senki nem kérdőjelezhetné meg a származását. Ugyanakkor ő is csak egy tizenhét éves fiatal lány, aki felnőve nem kapott elég szeretetet és figyelmet azoktól a személyektől, akiktől a leginkább szüksége lett volna erre, azaz a szüleitől, és legfőképpen az édesanyjától, ez pedig olykor adott környezetben meg is mutatkozik. Már nagyon régóta úgy érzi, az apja teljesítmény alapján méri a szeretetét, közben mindig többet és többet követel tőle, és valószínűleg sosem fog teljesen megfelelni vagy felérni hozzá. Sőt, Marcienak gyakran úgy tűnik, mivel a bátyjai nem váltották be az apjuk által hozzájuk fűzött reményeket, neki felül kell múlnia mindkettejüket, többre vinni, magasabbra törni, hogy méltó legyen a nevéhez, az örökségükhöz, és büszkévé tegye a családot. Úgy gondolja, valószínűleg azt várnák tőle, hogy ő is politikus, diplomata legyen, vagy valami fontosabb pozíciót töltsön majd be egyszer, akárcsak az anyjuk.
Az édesanyjával egyébként szintén komplikált a lány viszonya, hiszen amióta Marcie csak az eszét tudja, a nőnek mindig a munka volt az első, a gyerekeire sosem maradt elég ideje, türelme, figyelme. Az apja esetében legalább tudja, miket vár el, miket kell tennie ahhoz, hogy elnyerje a szeretetét, de az anyja esetében gyakran teljesen tanácstalan. Próbálkozik persze folyton, olyan színű ruhákat visel, amelyek az anyja szerint jól állnak rajta, olyan tantárgyakra összpontosít, és olyan témákban olvas könyveket, amelyek szerinte a leglényegesebbek, leginkább azokkal barátkozik, akikkel megéri jóban lenni az édesanyja karrierjének egyengetése szempontjából. De egyre inkább úgy érzi, bármit is tesz, sosem lesz elég jó a szüleinek; és ami ezt még nehezebbé teszi, az az, hogy kezd rájönni, nem is igazán tudja, ő maga miket is szeret, vagy mivé szeretne válni ebben az életben.
Aztán persze mindezt kompenzálandó a saját iskolatársaival – legfőképpen azokkal, akik látszólag nem ütik meg a mércét – olykor kissé zsarnokoskodó, gőgös, önző, vagy épp hideg és távolságtartó; próbálja többnek mutatni magát annál, mint amilyennek valójában érzi magát. Míg otthon a családja körében gyakran nem érzi elégnek magát, a vele egykorúak körében úgy tűnhet, túlságosan is büszke a származására, a családja nagy múltjára, vagyonára, illetve a szülei magas pozíciójára. Ha kell, tud mézes-mázas lenni, könnyen meg tudja kedveltetni magát másokkal, van érzéke ahhoz, hogy kiismerje az embereket, és megkapja, amit akar. A gyakran barátságos, közvetlen stílusa ellenére viszont nehezen enged közel magához másokat, távolságot tart, és hajlamos időnként ellökni magától azokat is, akiket valójában tényleg szeret, mert fél a csalódástól, az elutasítástól – ezek az érzések pedig egy korábbi, csúnyán végződő párkapcsolat után csak fokozódtak. Amióta pedig egy új fiú lépett be az életébe, egyre inkább kezd előtérbe helyeződni egy ravaszabb és lázadóbb énje is.

A kúria bejáratához érve oldalra lépek, hogy néhány dobbantással leütögessem a bakancsomra gyűlt sarat. Aztán néhány pillanat után tudatosul bennem hogy ez így nem vezet eredményre, szóval végül egy sóhajtással előhúzom a pálcámat, majd egy pöccintéssel tüntetem el a makacs koszt a lábbeliről. Nem mintha annyira nagy munka volna ugyanezt megcsinálni a manóknak, ha véletlenül bevinném a cipőm talpán a házba is, csak ennek ellenére anya valószínűleg totál kiakadna, és két napig bosszankodna a figyelmetlenség miatt - mint ahogy erre volt is már példa, úgyhogy inkább megelőzném a bajt. Belépve felakasztom az esőlepergető utazótaláromat a fogasra, aztán adok egy cuppanós puszit Pierre arcára.

- Köszi, hogy ma is magaddal vittél. - Az idő ugyan borzalmas már napok óta, úgyhogy a szüleinket kicsit győzködni kellett, hogy erre rábólintsanak, és ne csináljanak ügyet abból, hogy a bátyámmal tartok a vidéket járni, de engem egy kis eső nem tart vissza. Plusz igazából próbálok a nyár folyamán minél több időt vele tölteni, mert kicsit tartok tőle, hogy kevésbé férek majd be a napirendjébe, ha megnősült. Azt meg most amúgy ne említsük, hogy a leendő menyasszonya majdnem pont olyan idős, mint én. Mármint Vestával igazából semmi bajom, szerintem aranyos lány, csak nem értem, a köztük levő nagy korkülönbség vajon miért nem zavar senkit? Bár legalább amíg ők esküvőt szerveznek, addig rám valamivel kevesebb figyelem vetül, ami kicsivel több szabadsággal jár, az ilyen lehetőségekért pedig mindig hálás vagyok.

Ezt kihasználva most is sietve surranok keresztül a folyosókon egyenesen a szobámig, mielőtt bárki kiszúrná a friss horzsolásokkal, zúzódásokkal tarkított alakomat – a mágikus növények vadászása árkon-bokron át sáros időben ugyanis nem éppen leányálom –, mert feltett szándékom választ fogalmazni Lucas levelére még vacsoraidő előtt. Ám ha anya így meglát, tuti nem szabadulok tőle egy ideig.

Megkönnyebbülve fújom ki a levegőt, amikor a szobám ajtaja végre halkan rám zárul, aztán már suhanok is az íróasztalomhoz, hogy a fiókból előhúzzam azt a bizonyos pergament. Az elmúlt héten már legalább ötvenszer olvastam végig újra és újra a fiú által körmölt sorokat, de még mindig nem döntöttem el, mit felelhetnék neki. Hónapokig kerülgettük egymást a Roxfortban, mire végre közelebb kerültünk egymáshoz, de aztán véget ért a tanév, és most... nem is tudom... Olyan érzés, mintha az egész meg sem történt volna, mintha nem lett volna valóságos. Valójában amikor először futott végig a tekintetem a sorain, nagyon is lelkes voltam az ötlettől, hogy találkozhatnánk, hogy eltölthetnénk némi időt együtt a szünidő alatt is, de minél többször vettem kézbe újra a levelét, annál kevésbé éreztem ennek értelmét. Két külön világ vagyunk, két külön országban, ősztől már nem leszek cserediák, sehogy sem lehetne közös jövőnk. Kedvetlenül veszek elő üres pergament és pennát, hogy ezt végre közöljem is vele szép cikornyás betűkkel. Teljesen elkeserít a dolog, de mégis tudom, hogy így lesz a legjobb. Ha vissza is tudnék menni Angliába a következő évre, őszintén szólva tartok tőle, hogy úgy végződne, mint az előző kapcsolatom, vagy kiderülne, hogy a szüleim nem értenek egyet a választásommal, szóval... Mégis csak így lesz a legegyszerűbb.

Összehajtogatom a rövid, de tömör üzenetet, majd a bagolyházhoz sétálok vele, hogy elküldjem. Ám aztán amint Gaétan, a gyöngybagoly távozik, egy új impulzusnak engedelmeskedve visszasietek a szobámba, és új levelet fogalmazok - ezúttal Tim bátyámnak. Ő tanár, ha valaki, ő meg tudná győzni apánkat, hogy a tanulmányaim szempontjából jót tesz a változatosság, a távolság a kiváltságokat biztosító családtól, és engedjen átiratkozni a Roxfortba.

Ha tükörbe nézek... egy világos mogyorószín szempár néz vissza rám. Arcomat szőke haj keretezi, finom vonásaimat egyértelműen édesanyámtól örököltem. Nem vagyok túl magas, 165 centi csupán, de ez szerintem inkább csak előny, mert nagyon szeretem a magas sarkú cipőket, hozzá a divatos, elegáns, csinos ruhákat, a világosabb színeket, de kizárólag ízléses összeállításban. Ritkán látni kényelmegesebb, lezserebb öltözetben is, de olykor arra is akad példa. A szexi ruhadarabokat sem vetem meg, de mindig ügyelek rá, hogy alkalomhoz illően öltözzek. Szeretek sminkelni, de abban is általában próbálom megtalálni az egyensúlyt a természetesnek ható és a figyelemfelkeltő között. Igyekszem mindig úrihölgyhöz méltó benyomást kelteni a külsőmmel is.