Első ránézésre egy igazi francia úrihölgy, az anyjától és a nevelőitől már nyolc-tíz éves korára tökéletesen elsajátította, milyen környezetben hogyan illik viselkedni egy előkelő fiatal lánynak. Tudja mikor mit és mennyit illik mondani, milyen eseményre hogyan kell felöltözni, alapvetően senki nem kérdőjelezhetné meg a származását. Ugyanakkor ő is csak egy tizenhét éves fiatal lány, aki felnőve nem kapott elég szeretetet és figyelmet azoktól a személyektől, akiktől a leginkább szüksége lett volna erre, azaz a szüleitől, és legfőképpen az édesanyjától, ez pedig olykor adott környezetben meg is mutatkozik. Már nagyon régóta úgy érzi, az apja teljesítmény alapján méri a szeretetét, közben mindig többet és többet követel tőle, és valószínűleg sosem fog teljesen megfelelni vagy felérni hozzá. Sőt, Marcienak gyakran úgy tűnik, mivel a bátyjai nem váltották be az apjuk által hozzájuk fűzött reményeket, neki felül kell múlnia mindkettejüket, többre vinni, magasabbra törni, hogy méltó legyen a nevéhez, az örökségükhöz, és büszkévé tegye a családot. Úgy gondolja, valószínűleg azt várnák tőle, hogy ő is politikus, diplomata legyen, vagy valami fontosabb pozíciót töltsön majd be egyszer, akárcsak az anyjuk. Az édesanyjával egyébként szintén komplikált a lány viszonya, hiszen amióta Marcie csak az eszét tudja, a nőnek mindig a munka volt az első, a gyerekeire sosem maradt elég ideje, türelme, figyelme. Az apja esetében legalább tudja, miket vár el, miket kell tennie ahhoz, hogy elnyerje a szeretetét, de az anyja esetében gyakran teljesen tanácstalan. Próbálkozik persze folyton, olyan színű ruhákat visel, amelyek az anyja szerint jól állnak rajta, olyan tantárgyakra összpontosít, és olyan témákban olvas könyveket, amelyek szerinte a leglényegesebbek, leginkább azokkal barátkozik, akikkel megéri jóban lenni az édesanyja karrierjének egyengetése szempontjából. De egyre inkább úgy érzi, bármit is tesz, sosem lesz elég jó a szüleinek; és ami ezt még nehezebbé teszi, az az, hogy kezd rájönni, nem is igazán tudja, ő maga miket is szeret, vagy mivé szeretne válni ebben az életben. Aztán persze mindezt kompenzálandó a saját iskolatársaival – legfőképpen azokkal, akik látszólag nem ütik meg a mércét – olykor kissé zsarnokoskodó, gőgös, önző, vagy épp hideg és távolságtartó; próbálja többnek mutatni magát annál, mint amilyennek valójában érzi magát. Míg otthon a családja körében gyakran nem érzi elégnek magát, a vele egykorúak körében úgy tűnhet, túlságosan is büszke a származására, a családja nagy múltjára, vagyonára, illetve a szülei magas pozíciójára. Ha kell, tud mézes-mázas lenni, könnyen meg tudja kedveltetni magát másokkal, van érzéke ahhoz, hogy kiismerje az embereket, és megkapja, amit akar. A gyakran barátságos, közvetlen stílusa ellenére viszont nehezen enged közel magához másokat, távolságot tart, és hajlamos időnként ellökni magától azokat is, akiket valójában tényleg szeret, mert fél a csalódástól, az elutasítástól – ezek az érzések pedig egy korábbi, csúnyán végződő párkapcsolat után csak fokozódtak. Amióta pedig egy új fiú lépett be az életébe, egyre inkább kezd előtérbe helyeződni egy ravaszabb és lázadóbb énje is.
Életem története
A kúria bejáratához érve oldalra lépek, hogy néhány dobbantással leütögessem a bakancsomra gyűlt sarat. Aztán néhány pillanat után tudatosul bennem hogy ez így nem vezet eredményre, szóval végül egy sóhajtással előhúzom a pálcámat, majd egy pöccintéssel tüntetem el a makacs koszt a lábbeliről. Nem mintha annyira nagy munka volna ugyanezt megcsinálni a manóknak, ha véletlenül bevinném a cipőm talpán a házba is, csak ennek ellenére anya valószínűleg totál kiakadna, és két napig bosszankodna a figyelmetlenség miatt - mint ahogy erre volt is már példa, úgyhogy inkább megelőzném a bajt. Belépve felakasztom az esőlepergető utazótaláromat a fogasra, aztán adok egy cuppanós puszit Pierre arcára.
- Köszi, hogy ma is magaddal vittél. - Az idő ugyan borzalmas már napok óta, úgyhogy a szüleinket kicsit győzködni kellett, hogy erre rábólintsanak, és ne csináljanak ügyet abból, hogy a bátyámmal tartok a vidéket járni, de engem egy kis eső nem tart vissza. Plusz igazából próbálok a nyár folyamán minél több időt vele tölteni, mert kicsit tartok tőle, hogy kevésbé férek majd be a napirendjébe, ha megnősült. Azt meg most amúgy ne említsük, hogy a leendő menyasszonya majdnem pont olyan idős, mint én. Mármint Vestával igazából semmi bajom, szerintem aranyos lány, csak nem értem, a köztük levő nagy korkülönbség vajon miért nem zavar senkit? Bár legalább amíg ők esküvőt szerveznek, addig rám valamivel kevesebb figyelem vetül, ami kicsivel több szabadsággal jár, az ilyen lehetőségekért pedig mindig hálás vagyok.
Ezt kihasználva most is sietve surranok keresztül a folyosókon egyenesen a szobámig, mielőtt bárki kiszúrná a friss horzsolásokkal, zúzódásokkal tarkított alakomat – a mágikus növények vadászása árkon-bokron át sáros időben ugyanis nem éppen leányálom –, mert feltett szándékom választ fogalmazni Lucas levelére még vacsoraidő előtt. Ám ha anya így meglát, tuti nem szabadulok tőle egy ideig.
Megkönnyebbülve fújom ki a levegőt, amikor a szobám ajtaja végre halkan rám zárul, aztán már suhanok is az íróasztalomhoz, hogy a fiókból előhúzzam azt a bizonyos pergament. Az elmúlt héten már legalább ötvenszer olvastam végig újra és újra a fiú által körmölt sorokat, de még mindig nem döntöttem el, mit felelhetnék neki. Hónapokig kerülgettük egymást a Roxfortban, mire végre közelebb kerültünk egymáshoz, de aztán véget ért a tanév, és most... nem is tudom... Olyan érzés, mintha az egész meg sem történt volna, mintha nem lett volna valóságos. Valójában amikor először futott végig a tekintetem a sorain, nagyon is lelkes voltam az ötlettől, hogy találkozhatnánk, hogy eltölthetnénk némi időt együtt a szünidő alatt is, de minél többször vettem kézbe újra a levelét, annál kevésbé éreztem ennek értelmét. Két külön világ vagyunk, két külön országban, ősztől már nem leszek cserediák, sehogy sem lehetne közös jövőnk. Kedvetlenül veszek elő üres pergament és pennát, hogy ezt végre közöljem is vele szép cikornyás betűkkel. Teljesen elkeserít a dolog, de mégis tudom, hogy így lesz a legjobb. Ha vissza is tudnék menni Angliába a következő évre, őszintén szólva tartok tőle, hogy úgy végződne, mint az előző kapcsolatom, vagy kiderülne, hogy a szüleim nem értenek egyet a választásommal, szóval... Mégis csak így lesz a legegyszerűbb.
Összehajtogatom a rövid, de tömör üzenetet, majd a bagolyházhoz sétálok vele, hogy elküldjem. Ám aztán amint Gaétan, a gyöngybagoly távozik, egy új impulzusnak engedelmeskedve visszasietek a szobámba, és új levelet fogalmazok - ezúttal Tim bátyámnak. Ő tanár, ha valaki, ő meg tudná győzni apánkat, hogy a tanulmányaim szempontjából jót tesz a változatosság, a távolság a kiváltságokat biztosító családtól, és engedjen átiratkozni a Roxfortba.
Ha tükörbe nézek
Ha tükörbe nézek... egy világos mogyorószín szempár néz vissza rám. Arcomat szőke haj keretezi, finom vonásaimat egyértelműen édesanyámtól örököltem. Nem vagyok túl magas, 165 centi csupán, de ez szerintem inkább csak előny, mert nagyon szeretem a magas sarkú cipőket, hozzá a divatos, elegáns, csinos ruhákat, a világosabb színeket, de kizárólag ízléses összeállításban. Ritkán látni kényelmegesebb, lezserebb öltözetben is, de olykor arra is akad példa. A szexi ruhadarabokat sem vetem meg, de mindig ügyelek rá, hogy alkalomhoz illően öltözzek. Szeretek sminkelni, de abban is általában próbálom megtalálni az egyensúlyt a természetesnek ható és a figyelemfelkeltő között. Igyekszem mindig úrihölgyhöz méltó benyomást kelteni a külsőmmel is.
Családom
Édesapám
Aubin Flamel - A Ministère des Affaires Magiques de la France, azaz a Francia Mágiaügyi Minisztérium aurorparancsnoka, Nicolas Flamel öccsének egyenesági leszármazottja. Ezeket természetesen fontos kiemelni, hisz nagyban behatározza azt, hogy ki ő. Szigorú, határozott ember, aki egész életemben nagyon magasra tette a mércét, saját maga, az egész családunk, a bátyáim számára is, de mindig azt éreztem, azt érzem most is, hogy a legtöbbet tőlem várja el. Az, hogy neki meg akarok felelni olyan érzés, mintha egy délibábot kergetnék. Mire elérem, amiket kitűztem magam elé, vagy amiket ő várt el tőlem, mindig újabb elvárásokkal szembesülök. Tudom, hogy szeret, ezt egy pillanatig sem kétlem. Tudom azt is, hogy a legjobbat akarja nekem, és hiszem, hogy jó ember, aki maga sem véletlenül került abba a pozícióba, amiben van. Csakhogy ettől talán még nyomasztóbb az érzés, hogy sosem fogok felérni hozzá vagy igazán megfelelni neki.
Édesanyám
Françoise Flamel (née Trefle-Picques) - A Francia Mágiaügyi Minisztérium mágikus köztársasági elnöke. Tehát befolyásos politikus, aki szintén nem véletlenül tört ilyen magasra. Sőt, tulajdonképpen a karrierjét minden más elé helyezte, és ez alól a gyerekeivel való kapcsolata sem kivétel. Felnézek rá bizonyos értelemben, hiszen jól tudom, hogy nem kis dolog boszorkányként magasra jutni vagy komolyabb befolyásra szert tenni ebben a világban, és majdnem felnőtt ésszel már felfogom, hogy ez általában áldozatokat követel. Tudom azt is, hogy anyám is szeret, fontos vagyok neki, csak éppen jól esne, ha ezt néha képes volna kifejezni másképpen is, nem csak úgy, az aktuális megjelenésemet vagy viselkedésemet kritizálja – feltételezzük, hogy a legjobb szándékkal. És egy kicsit mégis olyan akarok lenni, mint ő.
Testvéreim
A fivéreim mindketten kicsit különcök, főleg a mi családunk mércéjével vizsgálva, a maga módján mindkettő kicsit csodabogár, de ha engem kérdezne bárki, szerintem a legjobb értelemben azok. Nagyon szeretem mindkettőt, és felnézek rájuk, de a nagy korkülönbség miatt mégsem mondhatom szokványos testvéri viszonynak a kapcsolataimat velük. Az idősebb bátyám, @Timothée Flamel-Comtois, tulajdonképpen több mint húsz évvel idősebb tőlem, simán lehetne akár az apám is, néha egyébként szerintem pont úgy is viselkedik. Ami nem okvetlenül zavar, sőt, általában épp ellenkezőleg érzek ezzel kapcsolatban. Hisz az apánkkal, tekintve hogy milyen szigorú, és milyen sokat vár tőlem, ritkán tudok olyan őszinte beszélgetésbe kezdeni, mint Timmel. A fiatalabb fivérem, @Pierre A. Flamel, már „csupán” tizenöt évvel idősebb tőlem, így a vele való kapcsolatom is kicsit más, ő tényleg inkább nagytesós velem. Azt hiszem, a családunk minden tagja közül vele tudok a leginkább önmagam lenni, valószínűleg azért, mert már szinte azóta, hogy tudok lovagolni, gyakran vitt ki magával a birtokunkhoz közeli területekre a természetet látogatni, állatokat és növényeket vizsgálni. Meg később már nem is csak a közeli vidékekre. És amikor az ember odakint van, távol az emberektől, a társadalmi elvárásoktól, a szülők szigorú tekintetétől, akkor könnyebb levedleni minden feleslegesen felpakolt réteget magunkról, és igazán önmagunkat hozni.
Párkapcsolat
@Lucas Brown-Parkinson - Tavaly ismertem meg, és kerültünk egymáshoz közelebb, mikor cserediákként érkeztem a Roxfortba, de mire kibontakozhatott volna a kapcsolatunk, véget ért a tanév, és vissza kellett térnem Provence-ba. Aztán a nyár folyamán mindent bevetettem a szüleimnél, hogy átíratkozhassak az angliai iskolába, és az utolsó évet itt fejezhessem be. Tulajdonképpen tényleg úgy gondolom, előnyömre válhat, ha itt tanulok tovább - most, és akár később is az akadémián -, távol a szülőktől, az általuk biztosított privilégiumoktól, ez pedig jó kifogásnak tűnt, és amúgy sem kell róla tudnia senkinek, hogy mennyire beleestem ebbe a srácba. De őszintén remélem, hogy az előttünk álló hónapok majd elégnek bizonyulnak arra, hogy tisztázzuk, ami közöttünk van.
Apróságok
Amortentia
citromfű, levendula, könyvek, tenger
Mumus
A magány, egyedüllét. Hogy csalódást okozok másoknak, elsősorban a szüleimnek.
Edevis tükre
Elérni valami nagy dolgot, amivel nyomot hagyhatok magam után a világban. Valami olyat, amivel tényleg büszkévé tehetem a családomat, és bizonyíthatom, hogy felérek a nevemhez.
Hobbim
Szeretem a zenét, főleg a komolyzenét, illetve szeretek zenélni, művészi szinten játszom zongorán, de hegedűn és hárfán is közel annyira ügyesnek mondanak. Több éve balettozom, amiben szintén tehetségesnek tartanak. Szeretek olvasni és rajzolni is. Hét és tizenegy éves korom között versenyszinten lovagoltam, persze akkor még csak kisebb versenyeken, de tizenegy évesen egy megbokrosodott abraxan ledobott magáról, és ugyan nem sérültem meg komolyabban, megúsztam egy bokaficammal, de többé nem tudtam elég bátran, magabiztosan lóra ülni ahhoz, hogy valódi eredményeket érjek el. A lovaglás azonban azóta is a kedveltebb időtöltéseim közé tartozik, főleg ha a bátyámmal, Pierre-rel mehetek, és aztán együtt csatangolunk meg barangolunk a francia vidékeken. Kviddicsezni öt-hat éve azért kezdtem el, hogy legyőzzem a balesetem után kialakult tériszonyomat, de mostanra egyszerűen csak élvezem a sportot.
Elveim
Túlságosan fontos a látszat. Talán szomorú, de így van. Ha külsőre minden rendben van, attól még magam is olykor elhiszem, hogy ura vagyok az adott helyzetnek, vagy épp az érzéseimnek.
Amit sosem tennék meg
Sosem ölnék embert, és valószínűleg állatokat sem, nem menne.
Ami zavar
Kötöttségek, magas elvárások, az állandó nyomás.
Ami a legfontosabb az életemben
Szabadság, szabad akarat - szeretném, ha sokkal inkább a saját életem és jövőm ura lehetnék, de egyelőre csak próbálom megtalálni a módját annak, hogy valóban megszerezzem az irányítást.
Ami a legkevésbé fontos számomra
Nem igazán gondolkodom ilyeneken, viszont az biztos, hogy bár talán mást hisznek rólam, a vértisztaság kérdése engem a legkevésbé sem érdekel.
Amire büszke vagyok
A származásom, mindaz, amit a családom és a felmenőim elértek, de ugyanúgy a saját érdemeimre is a zenében, a sportban és a tanulásban egyaránt, hisz rengeteg munkám van bennük.
Ha valamit megváltoztathatnék
Jó lenne, ha kevesebb nyomás és családi elvárás nehezedne rám - illetve ha én magam nem akarnék ennyire megfelelni.
Így képzelem a jövõmet
Jogi pályán, talán ügyvédként, de még nem tudom biztosan.
Minden karakter egyedi és megismételhetetlen – egyszerre színesíti és tágítja a megismert univerzumunkat, amelynek nem csupán része, hanem irányítója is lehet. Nyomot hagy, lehetőségeket teremt, kapcsolódási pontjai egyediek, ugyanakkor az oldalt átitató plotok fősodrát is eltérítheti, módosíthatja. Örülünk, hogy megérkeztél közénk, reméljük, számodra éppen annyira lesz izgalmas építkezni, mint számunkra olvasni a folyamatot. Mielőtt azonban a játéktérre engednénk, kérjük, ne hagyd ki a bürokratikus lépéseket, és foglalózz, ahol Marcie esetében szükséges!
