Egyszerre futott át rajtam a megkönnyebbülés, amikor végre kifújtam a tüdőmben rekedt levegőt, ezzel együtt pedig magával ragadott a szégyen és az önutálat is. Nem volt új érzés egyik sem, valamelyik régebbről tért vissza mint a másik, de őt is távoli rokonként üdvözöltem. Hosszú hónapok óta ez ment, ez a borzalmas kettősség és a kényszer, hogy hetente többször is megbizonyosodjak róla: nem vagyok várandós. Szerettem volna még egy gyermeket, talán még többet is, Holden mellett ez nem volt kérdéses. Beszéltünk róla többször is, már a kapcsolatunk elején is, aztán az előző terhesség elvesztése után is... és most is, rendszeresen. Szerettem volna azt mondani, hogy nyugodtabb a lelkem, hogy túltettem magam a korábbi tragédián, sőt Holdennek még ezt is hazudtam, de a lelkem mélyén tudtam, hogy semmi nem változott. Vagy csak nem a jó irányba. Túltettem magam az elveszített gyermeken, ezt teljes magabiztossággal mondhattam, a gyász már nem kínzott - a félelem viszont annál inkább. Még csak pontosan rá sem tudtam tapintani soha a félelemre. Még egy baba elveszítése? A lehetőség, hogy soha többet nem is lehet még egy gyerekem? Még egy támadástól való rettegés? Vagy ha esetleg a babának apa vagy anya nélkül kell felnőnie? Minden egyben? Képtelenség megmondani, mindig másikat éreztem erősnek, erősebbnek annál a ténynél is, hogy szerettem volna még egy gyermeket, hogy Holden is szeretett volna. Azt hiszem, képtelen lettem volna örülni egy pozitív tesztnek. Kiléptem a mosdóból, a szemetesbe dobva az ismételten feleslegesen elhasznált tesztet. Holden a teraszon volt, cigarettázott, mikor elvonultam, abban a hitben voltam, hogy egész biztosan nem fogja észrevenni, hogy ismételten rossz hírekkel tudok csak szolgálni, azt meg végképp nem, hogy ettől inkább a megkönnyebbülés ül ki az arcomra, mint a szomorúság. Minden annyira szétesett volt, mintha egy kirakós darabja úgy hiányozna, hogy kívülről nem is látszik, az építmény mégis reszket minden apró mozdulatra.
✼ The tragedy of Bambi's mom ✼
Holden Briggs varázslatosnak találta
Life has knocked me down a few times, it showed me things I never wanted to see. I experienced sadness and failures. But one thing for sure, I always get up.
A cigarettahamu rápergett a Reggeli Próféta aznapi számára. Talán örültem volna, ha az újság lángra lobban - mintha ettől bármi is megváltozott volna. Az a kisfiú ugyanúgy egy klinikán feküdt, roncsolódott koponyával, Josh Brooks legjobb esetben is elbúcsúzhatott az aurori jelvényétől - és az sem volt kizárt, hogy néhány hónap várt rá egy sötét azkabani cellában, amennyiben a gyerek nem fogja túlélni a balesetet -, a két bátyám pedig semmi, de tényleg semmi felelősséget nem érzett. Nem kellett volna semmilyen formában belevonódnom az ügybe, azon túl, hogy aláírtam egy papírt, miszerint Brooks semmilyen parancsot nem kapott egyik felettesétől sem arra, hogy tömegoszlató átkot alkalmazzon egy teljesen békés tüntetésen. És mégis... Valakinek látnia kellett volna, hogy Brooks alkalmatlan? Nekem, Jerrynek vagy bárkinek, aki tanította és odaadta a nyomozói jelvényét? Persze ezek a kérdések már nem számítottak, az a szerencsétlen kisfiú nem tért magához - és egyre kisebb esélyt látott rá bárki is, hogy ez valaha meg fog történni. Ha bárki megkérdezte volna a kollégáimat, magabiztosan állították volna, hogy többnyire kívül tudtam maradni az ügyeken, amelyeken dolgoznom kellett. Az objektivitás és racionalitás fontos volt a munkánkban. De a gyerekek... Képes volt bárki is érzelmileg elhatárolódni a halott vagy haldokló gyerekektől? Én biztosan nem és úgy tűnt, hogy az utóbbi években egyre nehezebben kezeltem a tőlem elvárható professzionalitással a munkám ezen megkerülhetetlen részét. Talán Kyle volt a kiinduló pont, talán Harper betegségének első jelei és bár szerettem a gondolataim leghátsó, sötét zugaiba száműzni Azt a napot, tudtam, hogy a kegyelemdöfést Thaddeus Selwyn utolsó leckéje jelentette. Beszéltünk róla Fridával, talán túl sokat is, senki sem vádolhatott az elfojtással. És mégis, voltak napok, amikor úgy tűnt, láthatatlan falként magasodik kettőnk között annak a roxmortsi napnak az emléke. Talán csak a saját félelmeimet, minden önvádamat vetítettem ki Fridára, talán nem is maradt részéről semmi kimondatlan, mégsem múlt az érzés. Természetesen felhozni nem akartam vagy nem is tudtam a témát, a frusztrációk apró, értelmetlen vitákban öltöttek testet. Miért nem vitted le a szemetet, amikor megkértelek rá? Jó, és te miért mostad össze a színes ruhákkal azt a nyomorult fehér inget? Valószínűleg mindketten tudtuk, hogy a problémánk valóban nem az volt, amin puffogtunk fél órát. De egyszerűbb volt ezeket egymás fejéhez vágni. Elnyomtam a hamutálban a cigarettát és visszamentem a házba, hogy kihozzam az egész dobozt, muszáj volt rágyújtanom még egy szálra. A szemetest rejtő szekrény ajtaja gyanús gyorsasággal csukódott be. Nem kerülte el a figyelmemet, neki is tudnia kellett, hogy láttam azt a hirtelen, ideges mozdulatot - auror voltam, bassza meg. Ott volt a kérdés a nyelvem hegyén, de végül nem mondtam ki. Ideges vagy. Ne most, csak rossz vége lesz. A tekintetem mégis hosszú másodpercekig elidőzött a szekrényajtón. - Este nem kéne bemenned a Heliosba. Néhány vérfarkas tüntetést szervez az Abszol útra, szinte egy sarokra a színháztól. Majd valaki más felöltözteti a színészeket. - Amióta hazaértem a Minisztériumból, próbálta megfelelő pillanatot találni, hogy ezt közöljem vele. Tudtam, hogy nem fogja értékelni, nem vágytam a vitára, most mégis egyszerűbbnek tűnt ezzel előállni, mint megkérdezni: mit rejtegetsz? Inkább ne is válaszolj, úgyis tudom.
