young adult, still a dirtbag || Kylian

A jófej Kylian - azaz Kylian, amikor a családdal tölt időt, vagy Fütyivel -, nos… Mindenkinek ő lenne a kedvence. Mert ez a Kylian jó tanuló, segítőkész, felelősségteljes és a szívében őriz minden családi hagyományt, az ősökkel való kapcsolattartástól az egészen egyszerű lakás tisztító rituálékig. Gondoskodik minden apró életről a ház körül, legyen szó egy kezdetleges koktélparadicsom palántáról, egy virágait bontó orchideáról vagy egy húsos aloe veráról. Ha ő a környéken jár, minden ami zöld felélénkül, minden aminek gyökerei vannak és szomjazza a napfényt, őt várja. Nem föld elementalista, erről szó sincs, egyszerűen csak szereti őket. Beszél hozzájuk, a napjukról kérdezi, majd minden “hallott” történetet elmesél Fütyinek, kedvenc lakótársának, hűséges barátjának. Egy növénnyel sem ért szót úgy, mint nimfájával, szinte már olyan, mintha tényleg legjobb barátok lennének, s mintha az a kistestű madárka tényleg értené minden egyes mondatát.
Egyébként Fütyit a szüleitől kapta még néhány évvel ezelőtt, s azóta is gondját viseli, mondhatni, Kyliannél gondoskodóbb és aggodalmaskodóbb gazdi nem sok létezik a Földön. Utóbbit sokszor már túlzásba is viszi, s az első “hapci” után alapos vizsgálatnak teszi ki a kis papagájt, akinek bizonyára legendás türelme lehet, hiszen hagyja neki… Amikor pedig valóban beütött a baj, a fiú el sem mozdult kedvence mellől. Kihagyta az óráit is, aminek később meg is lett a következménye, mégis… Hűséges, szerető, vigyázó. Meg lehet neki bocsátani.

Azonban Kylian hiába egy igazán jószívű, szeretetteljes fiú, ez a lakásból való távozással el is illan. Mert annak falain kívül ő felelőtlen, lezser, nagyszájú, s szinte már olyan, mintha túl erősen próbálkozna, pedig nem. Egyszerűen csak egy nagyra nőtt mamlasz, akinek szüksége van arra a bizonyos lázadás-érzetre, mert otthon minden sima, minden jó, minden kellemes. Hiányolja az adrenalint, talán ez a baj, igen… Nem fél visszaszólni még a tanárainak sem, sőt, ha nem lenne okos és szorgalmas, bizonyára már rég ki is vágták volna őt, mint macskát… Khm.
Meg kell jegyeznem, Kyliannek még a rosszalkodás ellenére sem szokása verekedésbe keveredni; ha teheti, minden konfliktust szavakkal old meg, ám azok is fájhatnak épp annyira, mint egy pofon. Ha pedig esetleg megszólnák a családi háttere miatt - hiszen még a varázslók körében is furcsa lehet a voodoo létezése, különösen olyan helyen, ahol senki nem gyakorolja -, hát képes azzal fenyegetőzni, hogy el fogja átkozni őket, ehhez pedig mindig kéznél tart egy apró rongybabát is, tele szurkálva tűkkel. S ha valaki nem akarná békén hagyni ezek után sem, hát az illető táskájába, kabátjába, vagy egyéb helyekre csempész hasonló apróságokat, hogy igazán elijessze őt. Persze valódi átkokat sosem szórna másokra. Hisz benne, hogy annak ő inná meg a levét később.

Kellő óvatossággal követi le édesanyja mozdulatait, járja körbe a szobát füstölővel, először a keleti oldalon megforgatva a vékonyka pálcát, majd déli, nyugati, s végül északi irányban. Mindegyik falrész előtt megáll, elmormog néhány szót franciául, melyeknek jelentését még nem egészen érti, majd visszahelyezi a füstölőt az oltárra. Anyja ezután a kezébe nyom egy tál vizet, ám ahogy ujjait belemártja, s egy apró nyalintással megkóstolja, íze sós, akár a tengeré. Értetlenül pillázik fel a nőre, de aztán eszébe jut; a sós víz a Föld és a Víz elemeket képviseli. A füstölő pedig a Levegőt és a Tüzet. Felsóhajt, s elismétli a korábbi mozdulatokat és szavakat, ám ezúttal le is fröcsköli a négy falat a sóoldattal. Majd lassan visszasétál az oltárhoz, s visszahelyezi rá a tálat.
– Ez már a voodoo, Anyu? Nagyon unalmas! – forgatja szemeit, de csak halkan teszi fel a kérdést, hiszen semmiképpen nem szeretné megsérteni valamelyik rég elhunyt rokonát, aki figyelheti az eseményeket.
– Nem, drágám, ez csak egy egyszerű tisztító rituálé. Néhány vándor wicca boszorkány adta az ötletet – mosolyog fiára az asszony, élénk pillantásában kedvesség és szeretet csillan fel. Büszke lehet a fiára, hiszen kérdez, még ha gyermek létére unalmasnak is találja ezt a rendkívül csendes napszakaszt, legalább kíváncsi. Szívesebben kergetőzne a barátaival a piacon, vagy vadászná a lepkéket a parkban, bármit, csak legyen zaj, legyen élet, legyen energia. Pedig oh, energia az akad bőven… Csak még nem érti. Most még nem.
– De nem történik semmi! Anyu, ez nem is igazi varázslat! – folytatja a kócos kisfiú, hangja kissé nyávogós, s lebiggyeszti alsó ajkát. – Tudod, az igazi varázslat olyan, mint amikor akartam, hogy idejöjjön a könyv és leesett, emlékszel? – kérdezi lelkesen. – Vagy amikor a gyertyát meggyújtottam! Arra tuti emlékszel!
– Emlékszem, kedvesem – bólint az édesanya, közben egyik apró hajfonatát a füle mögé tűri. – De te emlékszel-e, mit tanítottam neked a varázslatról?
A kisfiú félrepillant.
– A varázslat emberi szemmel nem mindig látható. Ott él benned, és bennem.
– A varázslat emberi szemmel nem mindig látható. Ott él benned, és bennem. – ismétli vele az édesanya. – Pontosan. Kylian drágám, a varázslat nem attól lesz igazi, hogy színes fényeket szór, vagy lebegtet egy könyvet a levegőben. Az teszi valódivá, hogy hiszünk benne – magyarázza, s közben gyengéden a hajára simít. – A szeretet is egyfajta varázslat. Azt talán látod?
A fiú a fejét csóválja.
– És mégis, a szeretet talán az egyik legerősebb mágia, ami létezik. Még egy magamfajta egyszerű ember is képes erőt meríteni belőle.
A kis Kylian csodálva figyeli anyját, s hevesen bólogat, pedig még most sem igazán érti, mitől is számít a szeretet varázslatnak, elvégre az csak egy érzés, ráadásul fúj! Fúj, fúj, fúj, főleg, mikor Anyu és Apu mutatják ki egymásnak. Akkor még ez az egyébként nagyszájú gyermek is eltakarja kis szemecskéit és menekül, amerre éppen tud.
– De Anyu... Hogy lehet a szeretet a legerősebb mágia, ha még egy könyvet sem tudok vele felemelni?
A nő csak sóhajt egyet, aztán megcirógatja a fiúcska állát, mintha csak egy kiscica volna. Szinte már várja, hogy dorombolni kezdjen.
– Egy nap majd megérted.

De még mennyire, hogy meg fogja érteni... Ugye, Haru?

Kócos, lezser, kiskutya szemű. Ha három szóval kellene jellemezni Kylian megjelenését, ezek jutnának mindenki eszébe; pedig igazság szerint nem kócos ő, csupán képtelen göndör haját rendben tartani, nem lezser, csak nem szokása válogatni az öltözékét illetően. Viszont a kiskutya szemek teljes mértékben valódiak. Képes velük olyan édesen és könyörgőn nézni, hogy bárki elolvadna tőle, főleg, ha még villant hozzá egy mosolyt is. Egyébként első ránézésre senki nem mondaná meg róla, hogy New Orleans-ból jött, inkább azt hinnék, hogy Barcelonából sodorta ide az élet és mind a húsz évét szieszták, szörfdeszkák és churros közt töltötte, bikinis lányokkal körülvéve.