"dream in the light, dance in the dark you fill the spaces inside of my heart"
Nem: növésben lévő férfi egyed
Kor: mindjárt 16
Vér: aranyvérű
Születési hely: Bibury, UK
Iskola/ház: Roxfort/Hollóhát
Munka: diák
Családi állapot: ♡
Patrónus: fekete maine coon
Pálca: jegenyefenyő, egyszarvúszőr mag, tizenegy és fél hüvelyk
Mielõtt...
Viszonylag csendes kölyök voltam, de szívesen töltöttem az időmet a haverjaim társaságában. Nem voltam jó a csapatjátékokban, nem is szerettem őket, de azért a három-négy gyerkőcért, akikkel lógtam, hajlandó voltam kivételt tenni és megpróbálkozni vele. A végére pedig mindig belejöttem, csak idő kellett, hogy belerázódjak. Mindig is úgy éreztem, hogy nekem kevesebb öröm jutott az életben, mint másoknak. Ennek nem volt semmiféle oka, a családom remek volt, jó tanuló voltam, akadtak barátaim, hobbijaim és szenvedélyeim. Mégis, ott volt az a szemét, sötétszürke felhő a fejem fölött, mintha csak riogatni akart volna azzal, hogy előbb vagy utóbb esni fog, és ezt nem úszhatom meg. Ennek a gondolata mindig lelombozott. Sokszor lógattam az orromat miatta, és akkor is a legrosszabb fordulatra vártam, mikor a legfényesebben sütött a Nap az égen, és bajnak semmiféle előjele nem mutatkozott. Állítólag hajlamos voltam a depresszióra. Megtanultam mosolyogni. Egy idő után már akkor is megtettem, mikor nem éreztem úgy, hogy őszinte lett volna, s szép lassan el is feledkeztem a baljós felhőkről. Elhittem, hogy a nevetésem valódi, s így hamarosan azzá is vált.
Miután...
Az első héten nem szóltam egy szót sem. Nem találkoztam senkivel sem. Nem játszottam csapatban. Senki kedvéért nem törtem előre. Négy lábon jártam az utcákat egy szőrpamacs formájában, de nem akadt senki, aki rávett volna, hogy doromboljak. A másodiktól egészen a hatodik hétig nagyjából semmire nem emlékszem, csak émelygésre, színes fényekre és foltokra, tompaságra és víz alól érkező zajokra. Akkoriban az orromig sem láttam a felhőktől, az eső jeges volt és szúrós, a villámok bántották a szemem, a dörgések pedig érfagyasztóan megrémítettek. Nem mosolyogtam. Nem nevettem. Nem pislogtam. Nem aludtam, vagy túl sokat aludtam. Hazudtam. Nem láttam a Napot az égen. Nem tudtam, mit hoz a holnap. Nem voltam.
Még mindig csendes vagyok. Kevés ember van, akivel szívesen töltök közös időt, közülük pedig egyetlen egy létezik, akinek a társaságát sose utasítanám vissza; Hugo. Még mindig nem vagyok jó csapatjátékos, de mintha ő kiegészítené ezt a maga hajthatatlan, vigyorgós személyiségével. Érte nagyon sok mindenre hajlandó vagyok... Néha még azt is sikerül elhitetnie velem, hogy hirtelen társasági lény lettem. Mostanra már megbizonyosodtam róla, hogy nekem jóval kevesebb öröm jutott az életben, mint másoknak, így azt a keveset amit kapok nagy becsben tartom. A sötétszürke felhőre társamként tekintek, belőle nyerek ihletet, néha elhessegetem, ha úgy adódik. Az eső alá beállok és felfrissülök a hűs vízcseppek alatt. Az illatát mélyen belélegzem. A villámot csodálom, a dörgésre meditálok. Mert tudom, hogy előbb vagy utóbb ki fog sütni a Nap, és talán épp egy bizonyos zöld szempár fogja elhozni a világosságot. Nem az elvárások végett mosolygok. Ha megteszem, az teljesen őszinte. A szavaim őszinték. A szándékom tiszta, ahogy a tudatom is. A céljaim egyértelműek. A felhők még mindig sötétek, de megtanultam átlátni rajtuk. És még egy kis mennyiségű humorérzéket is kifejlesztettem menet közben.
A földszintről érkező zajok csak halványan ütik fülemet a szobámat betöltő zenén keresztül. Egészen bele vagyok merülve az egyik mugli videojáték nyomkodásába, így még a villanó fények se keltik fel a figyelmemet. A hangokat könnyen betudom annak, hogy odalent megint megy a szokásos családi hacacáré, anyu biztos kitalált valami újabb szívatást, amit apukámon tesztelt le és most ezen vitáznak. Csakhogy egyre hangosabbak azok a kiabálások, majd ismeretlen tónusú férfihangok is beúsznak közéjük, szavak, melyeket mi nem használunk a családi ház falain belül, mert illetlennek tartjuk őket. Erre már felemelem a fejem, és még a zenét is lehalkítom, hogy hallgatózásba kezdjek. Az ajtómhoz surranok és résnyire kinyitom azt, hogy fülelhessek, hátha rájövök, mi folyik odalent… De bár ne tenném.
09:07 PM
Seb bácsi erősen megszorítja a vállamat, mintha csak így akarna komfortot biztosítani a történtek után. De hozzám egyetlen szava sem jut el, az egész testem zsibbad, sőt, még a pislogásra is csak nehezen tudom rábírni magam. Csak nézem, ahogy a két fekete zsákot becipzárazzák, hallgatom a kis fémszerkezet recsegését, miközben az örökre elzárja a világ szeme elől a két sápadt, mozdulatlan testet. Biztos vagyok benne, hogy még meleg lenne mindkét kezük, ha megfognám volna őket. Moccanni se tudok. A bátyám, aki csak nemrég ér haza, dühös. Hallom, ahogy kiabál a rendvédelmisekkel. Hogy mi tartott eddig. Hogy ha előbb értek volna ide, mindenki túlélte volna. Hogy ha azonnal megérkeztek volna, nem lenne tele a karom lila szorítás nyomokkal. Nem lennék most sokkban. Lennének még szüleim.
DENIAL
2020. nyara, két nappal az incidens után
02:51 AM
Nem tudok aludni. Akárhányszor lehunyom a szemeim, csak azok a borzalmas képek játszódnak le előttem újra és újra. Ahogy lerohanok a lépcsőn. Befordulok a nappali felé. Átvágok a krémszínű szőnyegen, a súrlódástól némi elektromosság fut a hajamba. Majdnem megcsúszok, ahogy megint balra kanyarodva a főfolyosóra érek. Meglátom apát és anyát. Pálca van mindkettejük kezében, velük szemben három férfi, szintén pálcákkal. Utóbbiak feszültek. Előbbiek védekező állásban. Apa hátrapillant. Kiabál, hogy fussak. Fogjam a hop-port és menjek a nagybátyámhoz. Szóljak Waylennek, hogy ne jöjjön haza. De nem tudom megtenni. Zöld fény. Apa a földön fekszik. Anya sikolt, megragadják. A pálcája sehol. Fuss már! Lefagyok. Megragadnak. Rángatnak. Zöld fény. A három férfi vitázik. Rángatnak. Őt nem kellett volna kinyírnod, nem úgy volt, hogy elvisszük?!
03:01 AM
A világ nagyobb, mint eddig volt. A fák magasabbak, az épületek otrombábbak, az utcák hosszabbak. Az ég messzebb van, mint valaha, a föld pedig közelebb, de nem nyel el. Lépteimnek nincs hangja. A hűs szellő nem éri bőrömet, mintha valami visszatartaná. A hangok élesebbek, a sötétség világosabb, a szagok erősebbek. Elsőre azt gondolnám, álom, de a beton melege túlságosan valódi a talpam alatt. Ugrok, és egy ablakpárkányon landolok. Halvány tükörképem régről tekint vissza rám, hiszen megannyi hónap eltelt már, mióta utoljára szembenéztem vele; utoljára anyám felügyelete alatt, ami azt illeti. Testem kisebb, füleim nagyobbak, arcom állatias, fekete bunda véd a világ veszélyeitől. Úgy érzem, némi biztonságot nyújt ez az alak. Menedéket a való világ csúfságai elől.
ANGER
2020. nyara, két héttel az incidens után
04:42 PM
Kizárom az ajtó túloldaláról érkező zajokat. A kiabálás nem ér el hozzám. A csapkodás és a káromkodás hidegen hagy. Mert az egész világomat üveg veszi körül. Talán túl fiatal vagyok ehhez? Nem értem, hogy működnek a dolgok a felnőttek életében, ezért csinálom ezt? Ezért beszélek vissza? Ezért török-zúzok? Ezért zárkózom be a szobámba? Ezért csúszik le olyan könnyen ez az apró, kerek valami a torkomon? Ezért mozognak a falak és ezért érzem úgy, hogy egy végeláthatatlan méretű kocsonya tengerben úszom? Ezért nem akarok innen menekülni?
2020. nyara, három héttel az incidens után
08:23 PM
Gyűlölöm. Őket is, ezt is, azt is, a világot is. A felnőtteket. A Minisztériumot. Az időjárást. A szüleimet, amiért magamra hagytak. A szereket, amiért lassan hatnak. A bátyámat, amiért nem ért meg. A köcsög nagybácsit, amiért nem csukatott még le. Mert megérdemelném, ezt én is tudom. Gyűlölöm a kölyköket, akik a ház előtt fociznak. Talán egyidősek velem. De ők nem tudják, milyen az én bőrömben lenni. Nem érzik, amit én érzek. Idegesítenek. A még épségben lévő agyam egy apró szeglete azt súgja, oda kéne mennem köszönni. Majdnem elcsúszok a lépcsőn. Majdnem átesek a küszöbön. A Nap fénye égeti a bőrömet. Hunyorgok. Lendül a jobb kezem.
2020. nyara, egy hónappal és két nappal az incidens után
11:10 PM
A tükörképemre haragszom a legjobban. Mert anya és apa néznek vissza rám. Ott vannak a kócos hajam színében, a bőröm sápadtságában, a fényüket vesztette szemeim hidegségében, a vállaim ívében és a kulcscsontom vonalában. Csalódottak. Aggódnak. Nem tetszik nekik, amit művelek. De hol vannak most? Mi alapon szólnak bele a dolgomba? Hiszen ők hagytak itt. Fogadni mernék, hogy nem is hiányzom nekik. Különben miért léptek volna le? A tükör törik. Az öklöm vérzik. A szívem széthasad.
BARGAINING
2020. nyara, két hónappal az incidens után
06:02 PM
Talán csak félreértettem valamit. Lehet, hogy rosszul láttam. Biztos megúszták és most valahol gyengélkednek. Lehet, hogy tanúvédelmi program alá helyezték őket - bármit is jelentsen ez. De bármelyik percben hazajöhetnek, ebben biztos vagyok. Tudom, hiszen a szüleim, ismerem őket, nem hagynának el minket csak úgy. A bátyám nem hisz nekem, de én tudom, hogy így van.
2020. nyara, kilenc héttel az incidens után
05:33 AM
Megpróbálom megkeresni őket. Ha senki nem akar tenni semmit, majd én megteszem. Anya biztos nagyon örülni fog neki, hogy újra láthat. Apa majd jól megölelget, mint mindig. Szinte alig várom, hogy leszidjanak, amiért hülyeségeket csináltam az utóbbi néhány hétben.
DEPRESSION
2020. nyara, egy héttel a tanévnyitó előtt
09:41 AM
A nagybátyám nagyon szerencsétlen. Harmadjára fordulunk vissza, mert elfelejtettünk valamit megvenni. Mikor érünk már haza?
10:13 AM
Látom pár évfolyamtársamat. Integetnek. Zsibbad a karom.
10:17 AM
“Hallottam, mi történt. Őszinte részvétem.” Erre nem tudok mit mondani.
10:36 AM
Muszáj visszamennem a Roxfortba?
02:19 PM
Végre itthon. Nem, most nem kérek…
03:11 PM
…
05:30 PM
…
08:01 PM
…
10:53 PM
…
ACCEPTANCE
2020. december
Jól vagyok. Tényleg.
Ha tükörbe nézek
Lássuk csak... Hajam ébenfekete, általában középen, vagy onnan néhány centivel odébb választom el. Sokszor úgy fest, mintha bele is fektetnék némi energiát a beállításába, de Merlin penészes szakállára esküszöm, hogy épp csak kifésülöm reggelente. Szemeimet apai oldalról örököltem, kékes meg szürkés, fényviszonytól függően sötétebb vagy ijesztően világos, de nem szúrós, mint a nagybátyámé. Félig rejtett szemhéjam van, ami hatalmas átok lenne, ha sminkelném magam, de általában egy fekete szemceruzánál többet nem vállalok magamra amúgy sem. Az orromat hagyjuk. Mindkét fülem ki van szúrva és ezt általában lógós fülbevalókkal szoktam alátámasztani, sőt, az összkép kedvéért néha egy-egy kamu fülpiercinget is társítok hozzá, meg jó sok gyűrűt és láncot. Úgy tudom, hasonlítok anyám fiatal kori énjére. Az egyetlen különbség talán az, hogy én világ éltemben jóval kevesebbet mosolyogtam, mint ő. A "baleset" utáni egyik estén Seb bácsi pityeregve dugta az orrom alá az egyik régi képet anyuról, közben magyarázta, hogy "Kiköpött mása vagy... Rád se tudok nézni. De azért szeretlek, tökmag." Tizenhárom éves voltam. A magasságomat és alkatomat illetően inkább apámra ütöttem, vagyis rá, mikor még csak húsz éves volt. Ő is épp ilyen nyúlánk és szálkás volt, de ő sokkal színesebben öltözködött, mint most én. Míg a róla készült régi fotókon farmernadrág és XXL-es méretű, barna zakó virított, én a fekete ötven árnyalatát viselem többnyire. Néha bekacsint egy bordó ing, vagy egy fehér póló, esetleg egy szürke pulcsi, de semmi egyéb. Ezért szeretem a Roxfort egyenruháit.
Családom
Szüleim
Marcellus Flarestorm és Larisa Barlowe-Flarestorm - Aurorok voltak a Szervezett Bűnözés Szakosztályon; ott is ismerkedtek meg. A munkájukról nem árultak el sokat, de mindketten csupa szeretet, jóindulatú szülők voltak, megfelelő mennyiségű szigorral ellátva. Anyám volt a család humorzsákja, de néha a fatert is képes volt belerángatni, főleg, ha a bátyám, vagy az én szivatásom volt a tét. Szerették az olcsó és csattanós prankeket, de a jól felvezetett, heteken át tervezgetett poénoktól sem riadtak vissza. Mikor a lázadó korszakomba léptem, sokszor éreztem azt, hogy a háztartáson belül én voltam az egyetlen felnőtt ember, de ennek csak egy szemforgatással adtam bármiféle érzékelhető jelét. Egyébként nagyon szerettem őket, még akkor is, mikor a hátam közepére se kívántam a társaságukat. Így utólag bánom, hogy sokszor elszeparálódtam tőlük az otthon töltött idők alatt.
Testvérem
Waylen Elias Flarestorm - Egyetlen bátyám, nemrég fejezte be a tanulmányait az Akadémián. Nagyon ellenzi, hogy a szüleink nyomdokába lépjek aurorként, mert félti a hátsómat, és ezért egyáltalán nem tudom hibáztatni. Persze ez nem jelenti azt, hogy hallgatni is fogok rá...
Nagybátyám
Sebastian Flarestorm - Beceneve: "köcsög nagybácsi". A mágikus rendvédelmi járőrszolgálat tagja. Néha kissé iszákos, szigorú és sokszor leplezetlenül bunkó is, de minden szava mögött érezhető, hogy szeretetből és jóindulatból mondja őket. Amióta hozzá kerültünk a bátyámmal, igyekszik valamiféle apafigurát alakítani, ha pedig elbukik a szülői felelősségek betöltésében és véletlenségből konfliktust robbant ki, kedvenc munkatársnőjét (Jules-t) riasztja, hogy ő pótanyaként közbelépjen.
Párkapcsolat
Hugo Granger-Weasley - Nem tudom, hogy történt. Mármint... Nagyon igyekeztem, hogy senki ne váljon sebezhető ponttá az életemben, neki mégis sikerült megmásznia a magasra állított falaimat. Mire észbe kaptam és megkíséreltem menekülőre fogni a dolgot, ő visszahúzott magához, hogy megpecsételje a sorsomat egyetlen csók formájában. De nem csak a sorsomat pecsételte meg vele, hanem egy bonyolult, fárasztó, de mézédes és izgalmas titkot is. Francba is.
Egy számomra fontos személy elvesztése. A szüleimmel történtek óta éppen ezért nehezen engedek közel magamhoz másokat, ha valaki pedig mégis a bizalmamba férkőzik, azt nagyon nehezen engedem el. Egyébként nem szeretnék visszaesni sem... Talán ez a gondolat legalább annyira félelmetes, mint a veszteség.
Edevis tükre
Aurorként munkálkodni a Szervezett Bűnözés Szakosztályon.
Hobbim
Zenehallgatás minden mennyiségben, bájitalok és kencék tanulmányozása, a gitárom baszkurálása. Elnézést a kifejezésért.
Elveim
A kevesebb néha több. A több néha tényleg több. Úgy állj bosszút, hogy a másik ne vegye észre. Hugo, gyere le arról fáról, kérlek!
Amit sosem tennék meg
Sose hagynám, hogy a szeretteimnek bajuk essen. Még akkor is, ha közben már legalább hatszor a fejükhöz vágtam az elmúlt egy órában, hogy elegem van belőlük.
Ami zavar
Hogy a kevesebb néha tényleg kevesebb.
Ami a legfontosabb az életemben
Hugo. Waylen. A köcsög nagybácsi. Jácint.
Ami a legkevésbé fontos számomra
Waylen csajozási tanácsai. A köcsög nagybácsi csajozási tanácsai. Mások véleménye rólam (kivéve Hugoé; ha ő esetleg elhord a bús tudod hova, azt azért felírom magamnak).
Amire büszke vagyok
A kviddicsben nyújtott teljesítményemre, meg arra, hogy verhetetlen vagyok bájitaltanból.
Ha valamit megváltoztathatnék
Nyitottabb szeretnék lenni, hogy aztán őszintén tudjak válaszolni erre a kérdésre.
Így képzelem a jövõmet
Nem képzelődöm a jövőről. Manapság már abban se lehet biztos az ember, hogy holnap mi lesz...
Egyéb
Animágus volnék, egy fekete maine coon alakját tudom felvenni. Van egy házi tarantulám, a neve Jácint. Terelő vagyok a Hollóhát kviddics csapatában.
Aurorok gyermekének lenni sosem egyszerű – mindig magában hordozza a veszélyt és a veszteség esetlegességét, noha ezt nem te vállaltad, talán nem is realizáltad az incidensig, mégis megtörtént veled a legrosszabb. Nem is akárhogy. Ha nem volna elég az a borzalom, hogy a szüleid egyszerre vesztetted el, de még láttad is a haláluk (vagy legalábbis valamennyit belőle). Felfoghatatlan. Szavakba önthetetlen. Senki, még csak elképzelni sem tudja, hogy hogyan érezhetted magad, ahogy abban sem lehetnek biztosak az emberek, hogy tényleg jól vagy-e már (amennyire a történtek után jól lehet az ember) vagy ez csak látszak, egy állarc, amit majd' három év elteltével csak a magadévá tettél. De ahogy mondani szokták: az élet megy tovább, mert bármelyen szörnyű is, a tragédiák és veszteségek nem állítják meg a föld forgását, a napok lassú, végeláthatatlan folyását. Veled is így volt ez, hiszen látszólag rád talált a szerelem, ha nem is minden, de ez legalább biztosnak és kiegyensúlyozottnak tetszik, pedig ha te azt tudnád... De sajnos se nem dolgom, se nem reszortom erről fecsegni. Az előtörténeted természetesen elfogadom, szaladj: foglald le azt, amit le kell, aztán irány a játéktér – izgalmakban nem lesz hiányod, ebben biztos vagyok.
Aurorok gyermekének lenni sosem egyszerű – mindig magában hordozza a veszélyt és a veszteség esetlegességét, noha ezt nem te vállaltad, talán nem is realizáltad az incidensig, mégis megtörtént veled a legrosszabb. Nem is akárhogy. Ha nem volna elég az a borzalom, hogy a szüleid egyszerre vesztetted el, de még láttad is a haláluk 
