Leta Whitman

Nagyon szeret tanulni. Mindig, minden új tudás csábítja, minden is érdekli és emiatt rendkívül könnyű is lenyűgözni. Bármire rá is lelkesedik, képes rövid idő alatt temérdek információt magába szívni egy adott témával kapcsolatban, ha az éppen felkelti az érdeklődését. Éppen ezért, ha valaki ma megkérdezi tőle, hogy mi szeretne lenni, ha nagy lesz, valószínűleg teljesen eltérő választ kapna mint egy héttel korábban vagy egy héttel később.
Felelősségteljes és önellátó, de erre rá is volt szorulva. Hamar megtanulta, hogy édesanyja a sok munka mellett rászorul az ő segítségére, hogy a háztartás is rendben legyen, így ő is kivette már régen a részét bizonyos házimunkákból. Kifejezetten szeretett port törölni és polcokat takarítani, mégha nem is érte el mindegyiket, imádta nézni a felmosás utáni tiszta padlót és az üres tálcát mosogatás után. Tizenkét évesen már egyszerű ételeket is el tud készíteni, igazi mestere a tükörtojás és a rántotta készítésének, bár még előfordul, hogy túlsüti vagy folyós marad. Azért óvatosan mozog a konyhában.
Természetes kedvesség és barátságosság jellemzi, nem szeret veszekedni vagy balhézni, a hisztizést pedig kifejezetten szánalmasnak találja másoktól is. Igyekszik mindenkivel jóban lenni, többet mosolyogni (ez nehezen megy neki, néha elfelejti) és több embert megölelni, amikor úgy látja, szükség van rá.
Mindezek mellett nem egy ártatlan kis virágszál, akit könnyű eltaposni. Határozott elképzelései vannak a világról, annak működéséről, az életről, gyakorlatilag mindenről. Nem olyan egyszerű megingatni semmilyen hitében és manipulálni az érzéseit. A véleményét mégsem hangoztatja túlságosan, mert nem akar senkit megbántani.

Rendkívül érzékeny a környezetére, a változásokra és az érzelmi behatásokra is. Nehezen szokja meg, ha valami új és eltér a szokásostól. Nincsen szigorú napirendje, de vannak főbb pontjai az életének, amikhez foggal-körömmel ragaszkodik, és ha nem úgy alakul vagy teljesen át kell alakítania, az megviseli.
Ugyanez igaz az érzelmekre is, legyenek azok a sajátjai vagy másoké. Könnyen fakad sírva, ezért már le is írták a Roxfortban mint a kislány, aki többet bőg mint nem, és ezzel természetesen csak tovább gerjesztik ezt nála. Az empátiaszintje is elég magas, ha valaki elmesél neki egy valós, szomorú történetet, az őt is éppen annyira megviseli, mintha ott lett volna és vele történik meg. Talán éppen emiatt okoz neki nehézséget igazán megnyílni másoknak és a saját érzelmeiről beszélnie. Nem szeretné, ha másoknak át kéne azt élnie, amitől ő is szomorú lett.
Tudálékos tud lenni, ha olyan témáról van szó, amiben ő szakértőnek gondolja magát, vagy legalábbis tájékozottabbnak mint a beszélgetőpartnere. Nem bírja elviselni, ha mások teljes ostobaságot állítanak igaznak, az ő véleményét pedig figyelmen kívül hagyják. Ezen nagyon fel tudja bosszantani magát és kéretlenül kioktatja azt a valakit arról, hogy mekkora butaságokat is hordott össze.
Olykor kéretlenül őszinte. Ha kérdeznek tőle valamit, arra feltétlenül az igazságot mondja, mert nem szeret hazudni, néha anélkül, hogy belegondolna abba, mennyire megbánthat vele másokat. Ha erre rájön, mindig elszégyelli magát és bűntudata lesz, mert nem szeret ártani másoknak, ami ismét megsiratja, de legközelebb ugyanúgy előfordul ez, aztán megint és megint. Még nem igazán tudja, hogyan kezelje az énje ellentmondásos aspektusait.

- Nincs szükségetek semmire?
- Nem, megvagyunk. Köszönöm azért.
- Egész biztosan?
- Persze, minden a legnagyobb rendben.
- Rendben van. Akkor sziasztok, valamelyik hétvégén megint jövök.
Megölelem Apát, mielőtt elmegy és becsukja maga mögött az ajtón. A tekintetem azonnal Anyu felé fordul, kissé vádlón, de inkább értetlenül. Pontosan tudja, mit akarok, hiszen ez már annyiszor megtörtént, hogy a két kezem ujjai kevesek lennének a megszámolására. Nem szól semmit, csak megsimogatja a fejemet, hogy "ez így van rendben".
Nem értem, miért csinálja ezt. Egy hete be van ázva a szobájában a plafon, csúnya, penészes folt alakult ki a sarokban. A sötétben különösen ijesztő, mintha egy szörnyeteg bújna oda, aki meg akar támadni, amikor nem figyelek oda. A fűtés sem működik már napok óta, pedig mindjárt itt az ősz, jön a hideg, de nem tudjuk felmelegíteni a lakást. Apának nem tűnik fel mindez, nem jár Anyu szobájába, én pedig mindig fázom, nem furcsa, ha meleg pulóver van rajtam. Kívülről az otthonunk teljesen szépnek és jónak tűnik, Apa is mindig azt látja, hogy rend és tisztaság van, akad nasi és meleg étel az asztalon, én pedig boldog vagyok.
Apa soha nem látja, Anyu mennyire fáradt. Nem látja a beesett arcát, ahogy csukott szemmel ül egy gőzölgő kávésbögre fölött, a homlokát a tenyerébe támasztva. Anyu sokat dolgozik, aztán munka után hazajön, főz, mos és takarít, pedig esküszöm, igyekszem rendet tartani magam körül. És ha nincsen itthon, és én egyedül vagyok, akkor fel is söprök a rózsaszín partvisommal és a jégvarázsos lapátommal. Azt sem tudom, mi az a Jégvarázs. Anyu mégis fáradt, mindig az, én pedig szomorú vagyok, amiért nem tudok neki eleget segíteni.
Amikor megkérdezem, csak annyit mond, hogy Apának van saját családja és nem várhatja el tőle, hogy mindenben segítsen nekünk, fel tud nevelni engem teljesen egyedül. Nem tudom pontosan, mit jelent ez, nem értem, miért baj az, ha Apa segít neki leszedni a penészt a plafonról. De Anyu így akarja, és én nem szólok bele.


Mérhetetlen szomorúság jár át, ahogy a könyvemre nézek. A borítója már szétfoszlott, szamárfülesek a lapok, megkopott a tinta, nem olyan szép, mint volt. Mégis ez a kedvenc könyvem az egész világon. Ebből tanultam meg olvasni ötévesen, amikor Anyu dolgozott, rám pedig a kedves szomszéd néni vigyázott, és azóta mindig magammal vittem mindenhová. Fejből tudtam idézni mindent belőle, még az oldalszámot is tudtam, annyiszor rágtam át magam a könyvön. Kutyák voltak benne, tanulmányos könyv volt, Anyu szerint ismeretterjesztő, szerintem pedig tanulmányos, nem fogadok el más véleményt.
És ma teljesen szétesett. Hullottak belőle a lapok, leszakadt a borítója, meggyűrődött és szétszakadt. Ez kicsit a szomszéd kisfiú hibája is lehetett, hiszen ő rángatta ki a kezemből, amikor nem akartam odaadni neki. De nem tudok haragudni rá, csak szomorú vagyok, amiért tönkrement a kutyás könyvem.
Hosszú perceken át sírok Anyunak, vigasztalhatatlanul, hogy a számomra legfontosabb és legkedvesebb könyvem odalett, ő pedig csak próbál megnyugtatni és csitítani. Azt mondja, ez nem a világ vége, de nem érti, hogy az én világomnak igenis ez a vége.
Apa jön a hétvégén, elvisz egy kutyakiállításra. Azt mondja, hallotta, hogy milyen szomorú voltam a könyvem miatt, úgyhogy elvisz kutyusokat nézni. Nagyon boldog napom volt aznap.


Az ablakon bekopog egy bagoly. Semmi. Kopog még egyszer, majd még egyszer, jó hangosan. Anyu nem hallja, éppen mosogat, mosogatás közben dúdolgat. Odamegyek hát én és lábujjhegyre állva beengedem a baglyocskát. A kezembe ad egy levelet, majd el is repül. Nem esik nehezemre kibetűzni a szavakat, már nagyon régen tudok olvasni és szeretek is, mégis többször futom át a címzést. Leta Whitman. De hát az én vagyok! És ekkor döbbenek rá, hogy tizenegy éves múltam. Mehetek a Roxfortba, ez lesz a levelem! Az első igazi levelem!
- Anyu, anyu, nézd, nézd, nézd! -vágtatok ki a konyhába, Maci félúton csatlakozik hozzám, nem érti, mi a baj. Nem szoktam ennyire izgatott lenni.
Anyu megrezzen, biztosan megijesztettem, amiért bocsánatot is kérek, de nem zavarja. Csak elmosolyodik, elmondja, hogy milyen büszke rám, bontsam csak ki és olvassam el nyugodtan, amit McGalagony igazgatónő írt nekem. Visszafordul a mosogató felé, és szerintem azt hiszi, nem látom, pedig nagyon látszik rajta, milyen gondterhelt lett hirtelen.
Kissé lankadt lelkesedéssel, de kinyitom a levelemet és hangosan felolvasom. Ónüst, varázspálca, bronz mérleg, teleszkóp, tankönyvek, talár... Hihetetlen, mennyi mindent kell nekem venni! Anyu nem szól semmit, mély hallgatásba merül.
Éjszaka megszomjazom, kiszaladnék egy pohár vízért, de a konyhaajtóban megállok. Még világos van bent, Anyu az asztalnál ül és számol. Galleonok, sarlók, knútok... Egy bagoly várakozik mellette türelmetlenül. Anyu felsóhajt, letöröl egy könnycseppet az arcáról (biztosan káprázik a szemem, sosem szokott sírni) és odaad egy levelet a madárnak.
Másnap váratlanul megjelenik Apa és megteszem életem első útját az Abszol útra.


Elképesztően hosszú az első levelem, amit Anyunak írok. De hát annyi mindent kell elmondanom neki! Mindjárt október van, én pedig még egyetlen szót sem írtam neki, mert annyi minden történt az első roxfortos heteimben, hogy sosem tudtam befejezni a már első nap megkezdett levelemet.
Leírom neki, hogy hollóhátas lettem, és hogy mennyire szeretek ott lenni. Mindenki annyira kedves nálunk és olyan jó közöttük lenni. Persze nagyon elszomorít, hogy a legjobb barátom mardekáros, így nem találkozhatunk a klubhelyiségben is. Mert bizony, már legjobb barátom is van! Regulusnak hívják, de már az első nap közöltem vele, hogy az túl hosszú, úgyhogy én csak Regunak fogom hívni. Az aranyosan hangzik és majdnem olyan, mint a degu.
Nagyon tetszik a varázslás is, különösen a... nem, egyik sem tetszik jobban a másiknál, nem tudok kedvencet választani. A repüléshez kicsit ügyetlen vagyok. De hozzátettem persze, hogy nem estem le egyszer sem a seprűről és nagyon vigyázok magamra mindig.
Elküldtem a baglyot Anyunak, de majdnem december volt, mire választ kaptam rá. Elszomorított, de úgy sejtettem, biztosan sokat dolgozik.


Csontropogtató ölelést adok Regunak, mikor leszállunk a Roxfort Expresszről, bár a vastag kabátok, sálak és sapkák alatt mindez olyan, mintha egy hatalmas plüsst ölelne az ember. Vagy Macit. Ő elszalad a szülei felé, én pedig a tekintetemmel Anyut keresem, hiszen biztosan eljött értem. És ott is van, mosolyogva jön felém, de... de ez nem Anyu. Vagyis ő az, de nem az igazi Anyu. Olyan fehér az arca és nagyon-nagyon fáradtnak és álmosnak tűnik. Soványabb is, azt hiszem.
Szorosan megölelem, sírni lenne kedvem, annyira hiányzott már nekem. De nem sírok, mert túl sokan gúnyoltak érte a suliban is, hogy mennyit pityergek. Szeretnék ennél erősebb lenni. Persze otthon, amikor Maci elém szalad és végre őt is magamhoz szoríthatom, előbuggyannak belőlem a könnyek. Nem tudok tenni ellene.
Anyu lepihen a kanapéra, azt mondja, nagyon fáradt és ne haragudjak, amiért nem segít kipakolni. Majd később megcsináljuk. Nem zavar, nem bánom. Mindig sokat dolgozik.


Nyár van, otthon vagyok egyedül és félek. Amikor hazaértem az első roxforti évem után, Anyu nagyon rosszul festett. Nem mondta, de tudtam, hogy beteg. Csak tudnám, miért nem mondta... hiszen annyi mindent tanultam már, tudok neki készíteni Kalapkúra bájitalt! Mindent megoldunk ketten, mint máskor. Nem mertem megkérdezni, hogy Apa tudja-e, biztosan elmondta neki. Én is mindig elmondtam, ha rosszul éreztem magam.
De Anyu napok óta nem jött haza. Egyedül vagyok Macival, elfogyott a leves és ma már a kenyeret is ki kellett dobnom, mert megpenészedett. Minden reggel és minden este egyedül mentem kutyát sétáltatni, nem is mentünk messzire, mert féltem, hogy Anyu pont akkor ér haza, amikor én nem vagyok ott. De biztos nagyon büszke lesz rám, ha megtudja, hogy egyedül is boldogultam napokig. Igaz, a poharakat nem érem el a szekrényben, de nem baj, elmosom azt, amelyikből a tejet is ittam reggel.
Egyik nap idegenek jönnek. Azt mondják, medimágusok és az apukámat keresik. Megmondom nekik, hogy nincsen itt, hogy egyedül vagyok itthon. Egymásra néznek, nem tudom, mire gondolhatnak most. Elmondják, hogy Anyu meghalt, azért nem jött haza, mert rosszul lett a munkahelyén, ők megpróbáltak segíteni rajta, de már nem tudtak.
Sírni akarok, most akarok, de nem vagyok rá képes. A nappaliban ülök, odabújva Macihoz, amíg a két medimágus beszélget és levelet ír. Apa nevét hallom. Zavarodott vagyok, nem tudom, mi lesz velem és mi lesz Macival. Ugye nem fogják őt is elvenni tőlem?
Miért nem lehet itt most Regu? Ő biztosan megértene.

Úgy nézek ki, mint bármelyik másik kislány, nem hiszem, hogy bármi különleges lenne rajtam. A hajam barna mint anyukámé, a szemeim pedig olyan sötétek mint apukámé. Nagyon hosszú hajam van, ami sokszor kezelhetetlen, néha kedvem sincsen foglalkozni vele. Rettentően tudok fázni, így sokszor akkor is pulóver van rajtam, amikor másoknak már melege van.