Lucas Brown-Parkinson

Céltudatos vagyok, így ha valamit a fejembe veszek, akkor nem állok le. Kitartóan tudok dolgozni azért, amit akarok mindegy, hogy mennyi erőfeszítésre van szükség. Szorgalmas vagyok a tanulmányaimban és a sportban is. A professzorok szerint a magatartásom kifogástalan, ezzel valószínűleg sok háztársam nem értene egyet, de egyszerűen el tudom dönteni, hogy minek mikor van meg a helye. Így lettem prefektus.
Alapvetően mindenkivel könnyen szót értek, így elég népszerű vagyok mármint azok között, akik elbírják a kissé sötét, sajátos humoromat. Könnyen kiismerem az embereket, így ha valakinél be akarok vágódni, akkor elő tudom venni azt az oldalamat, amit látni akarnak.

Finoman szólva nem vagyok egy egyszerű eset. Minden igyekezetem ellenére nem vagyok egy türelmes alkat ezzel pedig kézenfogva jár az indulatkezelési probléma. Hirtelen haragú vagyok és nehezen tudom kezelni, ha egy negatív gondolat utat tör magának a fejemben. Két lehetőség van.. elhallgatok és magamban fortyogok vagy azonnal robbanok..
Gátlástalanul és szemrebbenés nélkül tudok hazudni, ha a szükség megkívánja vagy ha az az egyszerűbb út.
Nem csak magamtól, de a közvetlen környezetemtől is sokszor elvárom a maximumot, nem akarom kockáztatni, hogy más húzzon le, emiatt néha bosszantó lehetek.
Nem tudom, hogy negatív tulajdonság-e de biztos sokan inkább idesorolnák, hogy szókimondó vagyok. Ami a szívemen az a számon és nem szoktam szépíteni a dolgokat.. a szar cukormázosan is szar marad.

2006.08.12-én születtem San Franciscoban, Pansy Parkinson és Jamie Brown első gyermekeként. Nem sokra emlékszem abból az időszakból, de mégis valahogy kellemes érzéssel gondolok vissza arra az időszakra, így kiskoromban nehezen viseltem a költözést főleg, hogy szinte egybevágott a húgom születésével, aki teljes mértékig elvette a reflektorfényt tőlem.. legalábbis én így éltem meg. Eleinte utáltam az idegen környezetet. Itt Angliában vagy esik az eső vagy köd van vagy be van borulva az ég. Hiányzott a meleg napfényes időjárás. Nem is értettem, hogy valaki miért választaná Angliát az örök nyár helyett. A húgomat hibáztattam. Úgy gondoltam, hogy miatta nem utazhatunk vissza és hiába bizonygatta édesanyám, hogy jó lesz itt és mennyire szeretni fogom.. már csak azért sem akartam még csak esélyt sem adni a dolognak. Minden nap úgy ébredtem, hogy talán végre visszamehetünk. Aztán újabb és újabb napra ébredtem Angliában.
Egyre kevesebb időt töltöttünk együtt.. úgy igazán együtt. Apa folyamatosan utazott a csapatával és mi egyre ritkábban kísértük el, én pedig nem mehettem vele egyedül, hiszen amikor edzést tartott, vagy a csapatát támogatta éppen a meccseken, akkor nem tudott közben még rám is figyelni. Rajongva vágytam a figyelmére, amit egyre ritkábban kaphattam meg. A legtöbb ebből adódó frusztrációmat pedig anyámon vezettem le. 6 évesen már úgy tudtam vele veszekedni, amihez másoknak még egy élet is kevés. Szerintem ő sokszor úgy érezte mintha a saját tükörképével hadakozna.
8 éves voltam amikor bejelentették, hogy elválnak. Egyszerűen nem értettem, hogy miért nem próbálkoznak tovább.. egymásért.. értünk.. Elfojtottam az ezzel járó fájdalmamat. Úgy éreztem, hogy mindketten elárultak. Apa még a korábbinál is kevesebb időt töltött velünk. Anya pedig mintha kivirágzott volna.... mintha az egész házasság csak teher lett volna a vállán. Hallottam őket vitatkozni... sokszor.. de mindig azzal hitegettem magam, hogy úgyis megoldják. Kicsit olyan volt, mint a San Francisco utáni vágyódásom.... valami, amit sosem kaptam meg.
Talán akkor fordult jobbra a helyzet amikor végre felvettek a Roxfortba. Az, hogy a mardekárba kerültem szinte családi kötelességem volt, bár szívesen felborzoltam volna anyám kedélyeit egy griffendéllel, de gondolom túlságosan hasonlít a személyiségem a mardekár egykori hercegnőjére ahhoz, hogy bárhova máshova kerüljek.
Megnyugvást leltem a diákként rám háruló kötelességekben, így legalább az iskolában kibontakozhattam. Az első évemtől kezdve kiváló tanulmányi eredményeket tudhattam a magaménak. A szívemhez a sötét varázslatok kivédése állt a legközelebb az első pillanattól kezdve.
A harmadik évemben vettem be a kviddics csapatba, így ez a harmadik évem hajtóként. Gondolom mondanom sem kell, hogy apám kiváltképp büszke volt, hogy ekkora örömöt leltem a sportban és még tehetséges is vagyok benne. Eleinte nem gondoltam, hogy erre szeretnék majd később karriert építeni, de már abban a korban vagyok, hogy el kell döntenem, hogy milyen irányba haladok az életemmel. Ugyan az auror szakma is csábított egy darabig, de mindig úgy éreztem, hogy nem akarok túl közel kerülni a politika tüzéhez, így maradt a sport. Anya nem kifejezetten volt boldog ettől mégis úgy éreztem, hogy ez lesz az én utam.

A visszajelzések alapján a szüleimtől sikerült a jó géneket örökölnöm. Apám sötét haját, anyám kék szemeit örököltem, ami enyhén szólva már szinte a pofátlanság határát súrolja. A magasságom az egyetlen hátrányom, éppen elérem a 170 centit, ami alapvetően nem lenne rossz, de sok csajnál 180-tól kezdődik a magas pasi kategória, amire lássuk be konkrétan semmi esélyem sincs. Cserébe viszont szálkás-izmos alkat vagyok, amit valószínűleg a sok edzésnek köszönhetek.
Ha nem a mardekáros taláromat viselem általában egyszerűen öltözködöm. Fekete vagy fehér pólókból áll a ruhatáram és a farmeren kívül csak a melegítőnadrágomat vagyok hajlandó hordani. Inget csak a temetésemen fogok felvenni valószínűleg.