Mielőtt felemelkednénk a seprűinkkel a pálya fölé, egy unott sóhajjal veszem tudomásul, hogy az időjárás megint nem kedvez nekünk. De hát mit is várunk ősz közepén, nem igaz? Még mindig inkább a köd, minthogy szakadjon az eső a nyakunkba. A tavalyi győzelmünk után most egy kicsit kevésbé vagyok bizakodó, legalábbis ha a csapatösszeállításokat vesszük figyelembe, de még mindig jobbak az esélyeink, mint a Griffendélnek. A velünk szembenálló Hugrabugnál azonban meglepően erős az idei felhozatal. Nem mintha ez a legkevésbé is aggodalommal töltene el, vagy a bármennyire is visszavetne a harcikedvemből.
Amint Hooch megfújja a sípját, már támadásba is lendülünk, és egy percet sem habozok, hogy a kvaffot magamhoz véve nekilendüljek a sárgák karikáinak. Szinte csak egy pillanat, és már bent is van az első hollóhátas gól a bal szélsőben. Olyan erővel megküldtem, hogy Nednek igazából esélye sincs megállítani. Ettől valószínűleg felébredt, ha eddig nem sikerült neki. Bár nem az volt a tervem, hogy a frászt hozzam rá, csak gondolom, kicsit jobban fel vagyok spannolva, mint hittem. De a Runcorn srácokat kedvelem, mondhatni közel kerültek a szívemhez, miután a szöszit saját kezűleg - vagy pálcailag - varrtam össze Roxmort szétvert utcáinak közepén. Szóval mielőtt felhúznám a seprűmet, és visszatérnék a térfelünkre, még küldök egy vigyorgós kacsintást Nednek, hogy tompítsam a dobásom harciasságát.
Aztán a kis újoncaink lendülnek akcióba, szinte egyszerre. Ha tippelnem kell, innen úgy tűnik, Bobby Pin Yates-Newmant próbálná célba venni a gurkóval, és az ütése erejével nincs is semmi gond, csak éppen jól mellé megy a vasgolyó. Másik oldalról Magoro támad a hugrás karikákra, becélozva a középsőt, már csak egy kis energiát kellett volna belevinni abba a dobásba, de így sincs semmi veszve... - Hajrá, srácok! - kiáltok oda a fiúknak, miközben elsuhanok mellettük.
They say if the love is true,
THEN IT’S EASY. BUT THAT’S FALSE. LOVE IS COMPLICATED. IT’S STICKY. IT’S BLISS AND IT’S A MIX OF EMOTIONS. IT’S NOT EASY.
Vendég
Kedd Okt. 25, 2022 9:34 pm
Team Hufflepuff
René Yates-Newman | hajtó
Mielőtt pályára léptünk volna, még egyszer odaléptem Harperhez, hogy adjon egy szerencsecsókot nekem, de hatalmas és mélységes bánatomra ismét elutasított. Ez azonban nem szegte a kedvemet, ha kellett, megküzdöttem álmaim nőjéért, és továbbra is hajlandó voltam bebizonyítani neki, hogy az iránta érzett szerelmem mindent elsöprő volt. Szóval a seprűvel a lábaim között a magasba szökkentem, azonban nem sikerült időben elcsaklizni a labdát. Hollyn pedig máris olyan lendülettel odaát a labdát a karikán, hogy Nednek még arra sem volt ideje, hogy kitörölje a csipát a kis szeméből. De hiába szerezték meg ők az első pontot, Ned a második támadást már határozottan hárította. Maisy pedig olyan lendülettel csűrte meg a gyűrűk előtt strázsáló Turpint, hogy könnyű szerrel áthajítottam a jobb oldali karikán a kvaffot. − Igeeeeen. Még mindig király vagyok! Láttad ezt Harper, láttad? – üvöltöttem a messzeségbe, és még véletlenül sem puszta szerencséből landolt a kezeim között a labda, arról nem is beszélve, hogy Turpin is valószínűleg azért nem hárított, mert Maisy Mulciber vére ismét előtört, és lezúzta szerencsétlent. Nem lettem volna a helyében. Mondjuk, szívesen lettem voltam a lelátón, úgy három sorral feljebb, Harper Briggs oldalán, vagy behúzhattam volna a lelátók mögé smárolni, de meg kellett dolgoznom érte. Ahhoz pedig, hogy Harper Briggstől csókot kapjak, először át kellett verekednünk magunkat a Hollóhát csapatán. Most sokakban biztos felmerült a kérdés: De René, miért koslatsz még mindig utána, amikor annyi jó csaj van a Roxfortban? Azért, mert egyikük sem volt olyan, mint Ő.
Pár hét alatt sikerült kidolgoznunk néhány meglepő és fifikás stratégiát, jó hangulatban, szinte nevetve rajzoltunk fel egymás után különböző alakzatokat, a végén Darian orrára apró pöttyöt nyomtam a magifilccel, amit azt hiszem, legalább három óráig viselt, mire valamelyikünk megenyhült, és a fülébe súgta, melyik bűbájjal tüntetheti el. Összeszokott csapatként gondolkodtunk, Chacha és Bobby kispadról került éles helyzetbe, edzéseken azonban folyamatosan együtt kellett dolgoznunk, ismertük egymás gyengéit és erősségeit, tudtunk építeni rájuk, és trükközni, hogyan egészítsük ki egymást, hogyan ne váljon feltűnővé, mert amint mintára bukkannak az ellenfél csapatában, célzottan tudnak fellépni. Leta meglepően tehetséges, némi rutinra van szüksége, plusz megfelelő mennyiségű támogatásra, és ha rajtunk múlik, mindegyiket megkapja, kivétel nélkül. Lyanna lelkesítő beszédet tart, közben igyekszem nem nevetni, de egy ponton megkapaszkodom Hollyn talárjában, és a vállába rejtem az arcom, nem Lyanna miatt, nem is a beszéd miatt – ami egyébként tényleg lelkesítő, kellőképpen motivál minket –, hanem azért, mert most először érzem azt, hogy barátok között játszom, hogy nem csupán csapattársak mentén lavírozok, hogy nem a túlélésért küzdök a szorongásaimmal, hanem biztonságban vagyok, velük és mellettük. Harper túlságosan elfoglalt, René próbál udvarolni neki, menthetetlen és szerencsétlen, ahogyan küszködik, akar, hasra esik, és újra feláll, mégis valahol tiszteletreméltó, van benne kitartás, nehéz megtörni. Ugyanezek miatt veszélyes, amint a magasba lendülünk, még előtte mosolyogva intek Harpernek, meccs után biztos megkeresem majd, és izzadtan, fáradtan, elnyűtten a nyakába omlok. Miután engedem, hogy Max egy félreeső sarokban kicsókolja belőlem az eufória és idegesség egyvelegét. Hollyn teljesítménye azonnal elbizonytalaníthatja ellenfeleinket, pontosabban elbizonytalaníthatná, ha nem lennénk papíron kiegyenlítettek, ha nem lehetne csupán alacsony szorzóval fogadni bármelyik csapatra, annyira kétesélyes a meccs kimenetele. Bobby első ütése lámpaláztól reszket, látom rajta, most először kell ennyi ember előtt teljesítenie, a kezdeti félsz hamar felváltódik majd, ahogyan Chacha tétova dobása is erősödni fog. Egyelőre Ned könnyen védi, Maisy pedig a megszokott precizitással indít ellenünk gurkótámadást, amit olyan erővel és olyan szögben küld meg Lyanna felé, hogy kizárólag Darian közbelépése állíthatja meg. Bitang erősen állítja új röppályára, nem is értem, hogyan tudnak ilyen körülmények között ennyire pontosan célozni, még látom, ahogyan Weasley kipördül, mielőtt vegyes kiáltások hangzanak fel. Egy részük Louis-ért aggódik, egy részük René gólját ünnepli. Rögtön taktikát váltunk, a kidobott kvaffot sikerül elkapnom Nestor előtt, alábukok, mielőtt összeütköznénk, és rögtön a karikák felé veszem az irányt, hogy némi passzolgatás után megküldhessem. Azaz szeretném megküldeni, de a párától nyirkos labda megcsúszik az ujjaim hegyén, fél centit tévesztek, és éppen hogy eléri a karikák szélét. Hollyn fogása biztosabb fél perccel később, de ahogyan sűrű köd borul ránk, valószínűleg elvéti a karikák helyzetét. – Lehet, vakon kellene dobni, emlékezetből – lassítok le mellette, hogy gyorsan egyeztessünk, mielőtt Runcorn ismét kidobná a kvaffot. – Ezerszer gyakoroltunk, már fejből is tudjuk, mi hol van. A hülye ködtől a orromig se látok, csak hunyorgok.
Kissé zavartan fészkelődöm, fél percenként kézfejemmel végigtörlök az ajkaimon, azonban még így is érzek néhány elkalandozó tekintetet, néhány somolygással küszködő, megránduló szájat, néhány sokat mondó pillantást, és érzem, a menta és csokoládé különös és izgató párosításának ízét a nyelvemen, érzem a nyakamon elnyúló, szűnni nem akaró pirosló foltot, és érzem még az illatát, a határozottságát, hátamon az öltöző deszkáinak keménységét, tenyeremben az éles fájdalom emlékét, ahogyan a csóktól kissé dezorientáltan megkapaszkodtam valamiben, az egyik táskatartó kampóban, és érzem még a zavart is, a félénkséget, a szégyent, amiért az ajtó nyitásakor rebbentünk szét. És látom még Fabien mosolyát, azt a féloldalas, ingerlő kis mosolyt, amit rám irányzott, mielőtt eltűnt volna, hogy nyugodtan felkészülhessünk. Nagyjából minden második mondatot sikerül felfognom, Maisy feszes tempóra buzdít minket, átbeszéljük, kiket támadjunk, hátráltassunk, az új játékosok feltételezett gyengeségeiről is szót ejtünk, aztán egy csapatban kiözönlünk, René ismét Harper körül legyeskedik, aki egyszerre belenyugvó és nyugtalan, arcán a kifulladás foltjai, de nem érek rá velük foglalkozni, tekintetem máris pályára áll, keresi Fabient, összemosódó testek között kutat ismerős kontúrjai után, elég lenne egy pillantás, egy kirajzolódó kézfej, nem kellene sok, igazán, csakhogy még nem érhetett fel, vagy éppen helyet keres magának, ráadásul köd ereszkedik ránk, sűrű, nyirkos köd. – Remek – sóhajok Ned mellett lépkedve, Crouchék természetesen úgy tesznek, mintha nem tartoznának igazán egymáshoz, mégis fél méteres tömegvonzásban léteznek, Desi az ütőjét lengeti, folyton a lábfejéhez vagy vádlijához csapkodja, mintha a súlypontját próbálgatná, Nestor pedig kissé elveszetten követ minket, azt hiszem, hozzánk kell szoknia. Hozzánk, a szurkoláshoz, a figyelemhez, a hanghatásokhoz, a látási viszonyokhoz – leírhatatlan élmény üres pálya után telített lelátók közé szorulva játszani. Amint felemelkedünk, muszáj megállapítanom, hogy inkább izommemóriából kell dolgoznunk, térérzékelésre hagyatkozhatunk inkább, amíg viharban a sűrű esőfüggöny felszabdalja a karikák helyzetét, addig ködben csupán tapogatózni lehet, ráadásul bizonyos helyeken olyan koncentrálttá válik sávokban, hogy optikai illúziót eredményez. Akármihez kerül közel az ember, biztosan túl későn veszi észre. René találata bizakodásra ad okot, habár Shelby a túloldalon szintén erős kezdéssel indítja be a Hollóhát csapatát. Maisy magabiztosan lendít, pontosan és erősen küldi meg a labdát, oda sem figyelek, annyira biztos találat, tekintetem a kvaffon, miután hajtójuk sem tudta gólra váltani a lehetőséget, két kék felett repül el, egyenes ívben közeledik felém, távoli passz tőlünk, vagy elvétett passz tőlük, teljesen mindegy, már nyújtom érte a kezem, szinte érzem, ahogyan rá fogok, akár innen is megpróbálhatnám kapura dobni, Lyanna elméletileg még a gurkót kell, hogy nyögje… Perspektívát tévesztek, először azt hiszem, rosszul nyúlok, rossz felé, aztán rántást érzek a csípőmben, mindkét lábam belefeszül, az émelygés csomót old a gyomromban, és túl későn realizálom, hogy eltaláltak. Krum nagyot mentett, és úgy néz ki, a legközelebbi játékost szemelte ki tőlünk, engem, a gurkója a seprűmbe csapódott, és csak pörgök, pörgök, pörgök. A kvaff harmadik vagy negyedik félfordulatnál csatlakozik, egyenesen a mellkasomnak ütődik, ösztönösen ráfogok, lehunyt szemekkel várom ki, mikor csillapodik a centrifugális forgás. Már nem tudok, véletlenül vagy szándékosan engedem-e el, csak azt, hogy aláhull, kvaffi tökéletességében, és a seprű cirokja elkapja, Darian erős ütéséből valamennyi visszamaradt még, azzal sikerül elrepíteni. Fogalmam sincs, hová. Lehunyt szemekkel forgok tovább még párat, és csak a feltörő üdvrivalgásból jövök rá, hogy jókor és jó irányba bikáztam. Mire sikerül megtámaszkodnom, mély levegőt vennem, és valahogy helyre ráznom a fejemet, Desi már célba is veszi Lyannát, Nestor pedig szélsebesen megindul a karikák felé, és dob, Merlinre, gyönyörűen.
A csípős őszi fagy régi ismerősként mar bőrömbe, ahogy berepülök seprűmön ülve a tejfehér ködbe. Ha nem csalnak emlékeim, tavaly is hasonló időjárás fogadott minket a szezonnyitó meccsünkön, próbálva némi kihívást csempészni a küzdelem nyomonkövetésébe mind a játékosoknak, mind a nézőknek, de legfőképp Bagmannek – nem mintha bármi esélyét látnám annak, hogy ma is tömegverekedésig fajulna a dolog, ennél azért civilizáltabbnak ismerhettem meg a csapatom tagjait. Idén már kevesebb vehemenciával ellenkeztem kapitányom kényszerbesorozása ellen, fásult beletörődéssel ragadtam seprűt a válogatón, tudva, nincs menekvésem. Ugyanakkor hiába is tagadnám, a tavalyi kupagyőzelmünk utáni izgalom és elégedettség még azóta sem veszett ki belőlem teljesen, az új szezon felemlítésére alattomosan zsibongott ereimben, még az sem fojtotta el teljesen, mikor hajdani, viszontagságos durmstrangos éveim kegyetlen emlékeztetőjeként jelent meg a Roxfortban az ottani, önjelölt uralkodóház szinte teljes egésze, saját bűneimet pedig Astrid nem tétovázott arcomba vágni szitkok, gurkók, valamint párnák formájában. A hideg levegő fájón mar tüdőmbe, sikeresen elhessegetve a szükségtelen aggodalmaim, hogy fontosabb dolgokra is koncentrálhassak, mint a Durmstrang Elmegyógyintézet pácienseire – mint például az előttem sereglő, igencsak összeszedettnek tűnő Hugrabug csapatra. Nem jegyeztem meg az arcukat, csupán néhány momentum maradt meg tavalyról – mint például az egyik terelő lány, kibe csupán tiszteletből nem repültem teljes lendülettel, tesztelve, elég erős e ahhoz, hogy ne sodorjam el, vagy épp hangos srác, akit még ekkora ködben sem lehet nem észre venni, hacsak nem… Kényszeresen elfojtom magamban az újoncainkat becsmérlő gondolatot, nem süllyedhetek le vendéghallgatóink szintjére, s különben sem akarok végighallgatni egy újabb szentbeszédet Lyannától a bajtársiasságról és hasonlókról. Az első sikeres védésem, valamint a szőke hajtójuk tripla axelének látványa által túlságosan is elbízom magam, Lyanna kárára; azt hittem, ez majd eltántorítja a sárgákat egy újabb támadástól. Alábecsültem eltökéltségüket, naivan nem számítottam arra, hogy ők is hajlamosak kipécézni maguknak egy személyt, addig ostromolva, míg sikerül bevinniük egy sérülést. Mire a hajtójuk mögött - kinek dobását nem tudta kivédeni őrzőnk -, megpillantom a másik terelőjüket, már túl késő reagálnom, képtelen vagyok elütni a gurkót, csupán tompítani tudom a becsapódás erejét. - Bocs, az én hibám – röpülök oda csapatkapitányom mellé egy pillanat erejéig, hogy szemügyre vegyem sérülését, majd bűntudatommal és kudarcommal telve elhúzok onnan, hogy megkeressem a hugrabugos terelőket, s rajtuk tarthassam tekintetem. Keresésem közben egy pillanatra megállok megfigyelni, ahogy Ada becélozza a bal oldali karikát: a kvaff tökéletes pályát ír le, csupán az őrzőjükön múlik a dobás sikeressége.
A roxmortsi balhé után hirtelen az egész világ minden problémája, a hétköznapok apró nyűgjei értelmüket és jelentőségüket vesztették - vagyis azt hiszem, így kellett volna lennie. A tanév végi vizsgáknak, a gyerekes iskolai csatározásoknak, a nyári Instagram posztoknak, a fesztiválok fellépő listájának mind semmiségekké kellett volna válniuk, miután annyian meghaltak vagy egész életükön át viselik majd annak a napnak a sebeit - például Noah is. Valami elmozdult aznap kettőnk darabokra tört kapcsolatában, de még én sem tudtam pontosan, meddig tart ez a változás. Annyi viszont biztos volt, hogy attól a hétvégétől számítva már semmi sem lehetett a régi. És mégis... az első kviddicsmeccsünk előtt összeszorult a gyomrom az izgalomtól, az edzések a történtek ellenére - vagy talán pont azok miatt - fontosak maradtak. Végső soron mind tinik voltunk, akiknek az életében prioritást élveztek a sulis mérkőzések, a diákok közötti hierarchia és a hülye házpontok. Talán még nekem is. Igen, azt hiszem nekem is. Azért mégiscsak jó lett volna nyerni, megérdemeltük volna, azt hiszem... Erősen indítottunk, jobban, mint tavaly bármelyik meccsen. Hollyn első dobását ugyan beengedtem, de a következő támadást hárítottam, miközben a hajtóink és a terelőink tűpontos és erős támadásokat indítottak. A köd azonban mindennél jobban megnehezítette a játékot. Mire észrevettem, hogy Adele a karikákhoz közelít, már késő volt, hiába vetődtem a kvaff után, esélyem sem volt kivédeni. Már csak a föld felé zuhanó labdát sikerült elkapnom, kidobtam Nessie-nek, de talán a pálya feléig sem jutott vele, nemhogy gólt dobjon a Hollóhát térfelén. Renének sikerült visszaszereznie a kvaffot, a dobása azonban elveszett a ködben, Lyannának mozdulnia sem kellett. Vissza kellett szereznünk a kezdeti előnyünket, már amennyire ebben a ködben lehetséges volt...
Fogalmam sincs hogy a faszban történetett ez: én, Bagman kedvence – egy aranyvérű és egy vérfarkas gyereke – itt álltam a kommentátori állásban, kezemben egy mikrofonnal és nos… mint a hely is mutatja kommentálnom kellett (volna). Egy olyan sportról, amihez nem csak nem értettem, de magasról is tettem. Hol a francban is van Mason olyankor, amikor szüksége lenne rá és a kurva nagy szájára az embernek?! – Hello mindenki – szóltam bele a kezembe nyomott mikrofonba. Kifejezetten furcsa, már-már szürreális élménynek tetszett, hogy visszahallottam a saját hangom üdvrivalgások közepette. Jó, tudom, ez nyilván nem nekem szólt, hanem a két parádézó öngyilkos osztagnak. – Itt vagyunk az év nos … – akadtam meg már az első mondatban. Komolyan, ki a vihar tudja hányadik meccs is ez?! Oké, rajtam kívül mindenki, aki itt volt, de ez olyan apróság, hogy szinte nem is érdekelt. – Itt vagyunk az év első vagy második meccsén, de ugyan, ki számolja már azt?! Nem vagyok benne biztos, hogy hallották, de nem is zavartattam magam, hogy teljesen őszinte legyek. Ahogy néztem az ide-oda repkedőket, az elszánt tekinteteket, azon gondolkodtam mi a vihar jöhet most, még a kezdés előtt, mert arra emlékszem, hogy a tavalyi kommentátor szája be nem állt. Micsoda? Micsoda? Micsoda? Oh igen, hát persze: a bemutatás.(De minek?! Úgyis mindenki tudta a saját háza csapati, aki meg, nem az el tudta olvasni a mezek hátulján díszelgő neveket.) Meg valami plusz rizsa. – Tehát ma a sárga borzok, vagyis a Hugrabug; illetve a kék sasok, vagyis a Hollóhát szállnak szembe egymással. Érdekes meccsnek nézhetünk elébe, hiszen a tavalyelőtti és a tavalyi kupa bajnokairól beszélünk. De akkor jöjjenek összeállítások! – sóhajtottam, ugyanis valaki (egy törpe termetű szőke lány a hugrabug kviddics talárjában – neki nem a pályán kéne lennie???) a kezembe nyomott egy gyűrött papírlapot, rajta ijesztően ismerős írással (inkább hieroglifákkal). Azon a levélen láttam legutóbb, amit a szüleim kaptak, hogy legyenek oly' kedvesek és fáradjanak be az iskolába, mert megszegtem a házirend valamelyik pontját és behúztam egy_briggsnek. – Tehát sárga-fekete színekben a hajtósort A. Lestrange-Avery, H. Shelby és N. Brightmore alkotják, a terelők… – olvastam fel automatikusan, voltaképp le sem szarva, hogy mi hagyja el a szám, hiszen annyi értelmet még társítottam Bagmanhoz (is), hogy képes felírni diákok neveit egy lapra sikeresen felosztva, házak szerint. Hát… nem sikerült. A nagyérdeműn értetlen moraj hullámzott keresztül. Kivételen meg is értettem őket. – Vagyis… elnézést kérek kedves szurkolók – köszörültem meg a torkom. – Bárki is írta ezt a listát, színvak lehetett és analfabéta, de hát ugye mi egy elfogadó intézmény vagyunk, így a fennakadás helyett köszörüljük ki a csorbát. Tehát akkor a Hollóhát hajtósorában ott köszönthetjük Adele Lestrange-Averyt, az ifjabb Shelbyt – akinek rák se ismerte a teljes nevét, csak hogy H-val kezdődik, de mindnek azzal kezdődött, aki ebbe az iskolába járt – és Magorot – akiről nem tudtam, hogy eszik-e vagy isszák, csak a mezéről olvastam le a nevét, ahogy a következő emberét is: – a terelők Pin az oldalán Darian Krummal, a karikák előtt körző kissé elmebeteg őrző és csapatkapitány Lyanna Turpin, a fogó pedig Leta Lestrange! – Na, egy csapattal megvoltunk, már csak a másik kellett. – A sárga-feketék hajtósorát Louis Weasley, Nestor Brightmore – neki honnan a búsból tudtam a teljes nevét?! – és René Yates-Newman alkotják. A terelők és hölgy tagok: Desiré Frye és Maisy Crouch. Az őrző Runcorn?! – emelkedett magasba a szemöldököm. Már majdnem hangosan is megkérdeztem ki az a funkcionális analfabéta, aki ezt írta, hiszen Noah griffendéles, amikor eszembe jutott, hogy ők ketten vannak és mindenki keveri őket, bár franc se tudja miért, amikor nem is hasonlítottak. – Igen, szóval az őrző Noah Runcorn ikertesója – akinek kurvára nem ugrott be a neve és eddig a létezését is elfelejtettem – a fogó pedig Balthazar Crouch. A csapatkapitányi posztot pedig… vagy Balthazar vagy a felesége, Maisy tölti be. Hogy melyikük azt nem tudom, nekem csak annyi van ide írva, hogy Crouch – ráztam a fejem halálos nyugalommal, már-már unottan. Hát komolyan, mit érdekelt engem ki is volt valójában a Hugrabugos csapatkapitány?! (A Griffendéleset is csak azért tudtam, mert Sid a szomszéd ágyon rontotta a levegőt éjszakánként.) Jó, lehet a poszt valódi tulaját és a nézőket érdekelte, de szerencsére kellően hamar elkezdődött ahhoz a meccs, hogy ne legyen idejük ezen rugózni. A köd amúgy cseszettül kellemetlen volt, a legkevésbé sem segített abban, hogy kövessem ezt a borzalmas őrületet, amit ezek játéknak neveztek ÉS élveztek. – A feldobás után Kis Shelby szerzi meg a kvaffot és meg is indul a karikák felé céloz és… talál. Azt hiszem ezzel már most tíz pontos előnybe kerül a Hollóhát. Runcorn igazán felébredhetne, mert ennek a labdának a közelébe se került – csóváltam a fejem színpadiasan, holott a hangomban pontosan annyi izgatottság csendült ki, mintha egy csiga gyorsasági versenyt közvetítenék. Pont nem érdekelt mit véd ki vagy nem véd ki Noah ikertesója, amúgy. – Az új fiúk azonban – ha nem azok akkor is azok, ha azt mondtam – Pin és Magoro igazán tanulhatnának Shelbytől, ugyanis a előbbi mellett úgy hasít el a gurkó mint annak a rendje; másiknak pedig, még ha sikerül is a célzás, nincs szerencséje, hiszen Ned – időközben valaki volt olyan kedves és megsúgta a srác nevét, hogy újra emlékezzek – magára talál, talán végre hatott a reggeli kávé és bravúrosan hárítja a támadást, majd ki is dobja a labdát öm… – hunyorítottam; a köd a legkevésbé sem segítette az emberek felismerését. – Yates-Newmannek, aki megindul a karikák felé. E közben látom: végre van egy sikeres terelő támadásunk is, mivel Crouch, már Maisy, megcélozza Lyannát hű – hőköltem hátra – nem kicsit. Nem vagy te véletlen annak az pszichopata Mulcibernek a rokona? – költői kérdés, nagyjából mindenki tudta, hogy rokonságban állnak egymással, nem csak amolyan “minden aranyvérű rokona mindenkinek”, hanem olyan hagyományos “szerepelek a közeli családfádon” mód. – Közben ne csak ezt figyeljük, hiszen René is megmutatja: ha okosnak nem is okos, de legalább a csapatának hasznos: bebikázza azt a labdát, így egyenlít a Hugrabug. Tíz-tíz az állás és lássatok csodát, még ha sikertelen is a védése, de Lyanna is megmarad, ez azonban már nem mondható el Louis Weasley seprűjéről, akinek Darian Krum továbbítja a korábban Maisy által indított gurkót. Huh, én a helyedben Weasley, lehet inkább járgányt cserélnék! – tanácsoltam, holott közben még történtek dolgok, de nem tartottam fontosnak beszámolni olyan jelentéktelenségekről, minthogy Adele és kicsi Shelby is elvétette a karikákat. – Aucs és lehet a javasasszonyt is felkeresném – sziszentem fel, ahogy neki csapódott a mellkasának a kvaff –, de no para haver, ez így is sikerült! Újabb tíz pont a Hugrabugnak. Ami azt jelentette, hogy ebben a pillanatban vezettek, de ezt nem tettem hozzá, mert… minek? Ennyit azért elvárhatott az ember, hogy a rajongók tíz meg tízet össze tudjanak adni. Alapszintű matek, nem derivál számítás. (Feltehetően azt se tudták mi az...) – Illetve... oh, Merlinre! – a hangom még mindig teljesen semleges, inkább hatott paródiának, mint másnak. – Újabb tíz pont a Hugrabugnak, hiszen Nestor Brightmore is találatot szerez, ami nem olyan meglepő, lévén a sárgák ismét Lyannát célozzák és Darian most nem tud elég gyorsan reagálni. Mire odaér, Desirée gurkója már le is tarolja a kék csapatkapitány kezét. Reméljük nem törés… – oké, ezt most tényleg reméltem. Lyanna egy őrült elmebeteg (szívem minden szeretetével mondom, eskü), de a barátom. Egy igen régi és jó barátom, lehet nem látszott, de szeretem a barátaimat egyben tudni, nem pedig darabokban, a gyengélkedőn. Nem véletlen utáltam, amikor Mason is úgy gondolta, tök jó ötlet fogót, őrzőt vagy ki tudja még mit játszani ezeket az örült meccseken. Mazochista dolog, mondom én. (Bár Mason sanszosan az, szóval ez amúgy nem meglepő, hogy játszott...) – Ez azonban úgy néz ki, kellően feltüzeli a kékeket, hiszen Adele Lestrange is meg Avery is szépen megcélozza a Ned Runcorn által védett karikákat és be is veszi őket, így megszerzi a csapata második gólját. De mit is csinálnak éppen a fogók? Látja őket valaki? – kérdeztem miközben a ködös égboltra pillantottam és Baltiet és sima Lestranget kerestem sikertelenül, mintsem azt harsogtam a mikrofonba, hogy Brightmore és Yates-Newman bakot lőttek nem pedig gólokat. – Ezek szerint nem, de ahogy érzékelem, még a cikesz sincs meg, szóval… show must go on. Harminc-húsz az állás eddig –szívesen gyengébbek!– a Hugrabug javára.
Fagyos borzongás szalad végig testemen, ahogy a meccs kezdete óta először húzom le a Hollóhát színeiben tündöklő sálat arcomról, hogy végre némi oxigén is jusson a tüdőmbe, s azonnal meg is bánom döntésem; a hideg levegőt még annyira sem fogadja be a szervezetem, mint a fonalak által szűrtet, de cserébe most már hivatalosan is ráfagytam a seprűmre. Sietősen igazítom helyére, szinte a szememig felhúzva az anyagot, remélve, hogy Bobby nem látta magánakcióm, elvégre ő volt az, aki megmutatta ezt a praktikát. Igazándiból, talán mégis jó lenne, ha látta volna, mert az azt jelentené, hogy végre én is megpillanthatom, hisz szinte azonnal nyomát veszítettem, mikor elhagytuk a talajt. A „ködös Albion”, már idejekorán bemutatkozott, nem ez az első alkalom, mikor ez a hideg, sűrű páratömeg gátol a látásban, s így a kommunikációban, azonban most először kviddicsezem ilyen körülmények között. Szinte már bánom is, hogy annyira vehemensen igyekeztem Bobbyval egyetemben meggyőzni a tősgyökeres tagokat arról, én is hasznos része leszek a csapatnak, mikor most azt sem tudom, mit kezdjek magammal. Félek gyorsan repülni, nehogy túl későn vegyek észre valakit, és összeütközzünk, ugyanakkor muszáj lenne közel kerülnöm, ha össze akarok dolgozni a társaimmal, vagy akár pontot szerezni; az óvatossággal eddig nem sokra mentem, egyszer sikerült megkaparintanom a kvaffot, de olyan gyengére sikerült a dobásom, hogy a Bugra őrzője könnyűszerrel kivédte azt. Orcáimra csapok bőrkesztyűbe bújtatott tenyereimmel - muszáj összeszednem magam, nem akarom, hogy Bobby, elolvasva a cetlit, melyet gondosan összehajtva zsebébe dugtam, azt higgye, hazudtam. Megindulok, lényegében csak amerre a seprűm vezet, hogy ne csupán a köd leplezze elveszettségem, magam is megpróbálom elrejteni azt a világ elől – azt már úgyis tudom, mit gondolnak, ideje meglepni őket. Mikor végre megpillantom barátom, karja épp lendül, hogy látványosan megküldje a gurkót a sárgák fogója felé. Képtelen vagyok megállni, hogy ne repüljek oda hozzá, s lelkesedéstől kapkodó, remegő kezekkel megdicsérjem, mennyire menő volt, és most már elolvashatja az üzenetet. Ütésének sikere engem is újult erővel, motivációval tölt el, s ahogy elhúz mellettem Hollyn, cselekvésre késztet; a lány érzékeire bízva magam követem egész a karikákig, ahol, mintha csak példát akarna mutatni, szinte tökéletes ívben dob rá a jobb oldalira. Hüvelykujjam elismerőn emelem fel, majd mozgásba lendülve, keselyűként kezdek körözni, várva a lehetőséget, hogy megkaparinthassam a kvaffot, esélyét sem hagyva, hogy az ismét a mi térfelünkre kerüljön. Nem kéreti magát sokáig, én pedig azonnal megragadom a labdát, teljes erőből dobom ugyanarra a karikára, amelyre előttem Hollyn, szándékosan heccelve az őrzőt.
A tavaly óta elterjedt közhiedelemmel ellentétben – mert biztos voltam benne, hogy létezett ilyen, még ha az én fülembe nem is jutott vissza – nem kezdeményeztem tömegverekedést bárkivel, aki a kviddicsben meg akarta támadni Balthazart. (A kviddicsen kívül természetesen akadtak fenntartásaim és házastársi jogaim is, amelyeknek az elvételét nem díjaztam, maximum csak egy jól irányozott átokkal…) Pontosan azért sem a bosszú hajtott (nem, a francot!), amikor úgy gondoltam: visszaküldöm Pin-nek azt a kedves kis gurkót. Azonnal mozdultam, mégsem volt elég, ha csak egy tized másodperccel gyorsabb vagyok, akkor lehet sikerült volna, lehet nem zúg el a gurgó, lehet hogy… (Ugye nem egy reccsenést hallottam?!) De nem volt semmi lehet, talán, ha… sosem volt és sosem lesz, csak a száraz tények léteztek, amelyeket egy egyszerű, száraz mondatban össze tudtam foglalni: nem voltam elég gyors, ezért Balthazar Crouch kezét eltalálták. Senki sem kérdezett reakcióidőről, a hiányzó milliméterekről és akarásról, mert nem számítottak. – Tudod folytatni? – repültem a sérült mellé. Nem tudtam, hogy milyen erős is volt valójában az ütés, mennyire fájt, hogy eltört-e és… voltaképp semmit sem tudtam, csak azt, hogy ami történt, az én hibám. (Hogy megint csak néztem, de nem tettem semmit, pont mint akkor…)– Ha nem, mert nagyon rossz, akkor nem kell, tényleg… – még ha ez azzal is járt volna, hogy fel kell adjuk a meccset. Végül is… tavaly mindent, amit lehetett elvesztettük (vagy verekedtünk); volt benne gyakorlatunk. Közben persze a játék nem állt meg. Ned bravúrosan kivédte az egyik hajtó támadását, ám Chacha Magoroval nem tudott már mit kezdeni, a lány akár tetszik, akár nem – inkább nem – úgy csavarta meg a következőt, hogy esélye sem volt. Nem úgy Lyannának Weasly találatával. – Nem baj Louis, a következő majd jobb lesz! – kiáltottam oda a fiúnak, már volt ugyan egy nagyon szép találta korábban meg egy törött seprűje, talán ráfért egy kis biztatás. (Már nyilván Louisra, nem a seprűjére, arra egy csere fért volna rá...)
Nothing
you can take from me was ever worth keeping. Cause you can't take my sass. You can't take my talking. You can't take my past. You can't take my history.
A pályán meglehetősen szoros a küzdelem a kékek és a sárgák között szinte már a legelső percektől. Folyamatosan ostromoljuk egymás karikáit, annak ellenére, hogy a ködtől szinte az orrunkig sem látunk. Vagy éppen amiatt? Engem mindenesetre a lehetetlen látási viszonyok, ahelyett, hogy visszatartanának, még nagyobb elszántságra és éberségre sarkallnak, és talán más is így van ezzel. Adele biztató szavai is arra engednek következtetni, hogy épp olyan magabiztosan száll szembe a köddel is, mint az ellenséggel, én pedig helyeslően bólogatok.
- Persze, hogy tudjuk, menni fog! Csak tartsuk a megszokott alakzatot a passzolgatásnál, és akkor nem is sok esélye lesz a borzoknak elorozni tőlünk a kvaffot. - Végül is nem kell látnom a többieket ahhoz, hogy tudjam, hol vannak, ha a szokott módon közelítjük meg a karikákat. Ha jól összedolgozunk, Runcornnak esélye sincs, hisz szinte semmit sem láthat a támadásainkból, csak mikor már túl késő. Adele-lel, azt gondolom, már valóban jól összeszokott páros vagyunk, Krum képességeiben már egy másodpercig sem kételkednék, de az újoncaink is elég lelkesek és elszántak, és azt kell mondjam, én máris büszke vagyok rájuk, úgyhogy szerintem elég jók az esélyeink. Valójában már csak Turpint kéne kicsit felrázni, mert úgy tűnik, elaludt a karikák előtt a seprűjén. Máshogy aligha magyarázhatja meg, hogyan volt képes beengedni Louis harmatgyenge dobását az imént. Egy enyhe szellő is kisodorhatta volna azt a célból, szinte csak legyintenie kellett volna abba az irányba, de az őrzőnk egyszerűen elbambult, én meg a köd ellenére is “első sorból” gyönyörködhettem abban, ahogy a kvaff mondhatni átlöttyen a középső karikán. Enyhén szólva szánalmas. Lyannától legalábbis. Ennél ő sokkal profibb. De azt hiszem, ez a jelenet kellőképpen felbőszítette a csapatunkat, mert elsőként én indulok neki a bedobott piros labdával az ellenség felé, és célzom be a jobb szélsőt egy jól megküldött dobással; majd Magoro támadja ugyanazt a karikát egy szépen becélzott, kiszedhetetlen támadással. Aztán meg a szemem sarkából azt látom, hogy Pin is meglendíti az ütőjét, és célba veszi Nestort az egyik gurkóval.
They say if the love is true,
THEN IT’S EASY. BUT THAT’S FALSE. LOVE IS COMPLICATED. IT’S STICKY. IT’S BLISS AND IT’S A MIX OF EMOTIONS. IT’S NOT EASY.
Tökéletes a védelmünk, ehhez kétség sem férhet. Pláne, ha nekem kell megvédenem a játékosainkat. Ja nem, mégsem. Azt hiszem, kezdtem elfogadni, hogy csapnivaló terelő vagyok, akit nem is tudom, miért tartanak a csapatban (vagyis de, hogyne tudnám, hiszen amikor sikerül találnom, akkor leszédül az ember a seprűjéről, bármennyire ritkán is esik ez meg), a játékot azonban nagyon szerettem, az adrenalint, a pörgést, úgyhogy nem igazán foglalkoztatott, mennyi luftot ütök. A tavalyi utolsó meccs után meg pláne nem, ahol betörhettem Mulciber orrát. Ah, remélem, idén is hasonlóan csodálatos lesz az év utolsó meccse. Bizonyára Bagman is imádná. Próbálkoztam persze, most is igyekeztem megvédeni Nestort a felé repülő gurkótól, ami még nem is volt annyira erős. Komolyan, simán elcsaphattam volna, kérdés nélkül. De sikerült? Nyilván nem. Fogalmam sincsen, hogy sikerült, de kicsúszott a kezemből a terelőütő és a gurkó helyett az repült el Magoro irányába - mert szerencsénkre legalább nem a saját csapatom tagját sikerült megdobnom vele -, majd kólintotta fejbe. Komolyan, ilyet gurkóval nem üt az ember. Ránéztem Maisyre és megvontam a vállam. - Ez is valami. Azért Nestor felé küldtem egy bocsánatkérő pillantást, mert hiába hajítottam az ütőm Magoro halántékának, őt attól még eltalálta az egyik gurkó. Lefelé irányítottam a seprűmet, hogy felszedjem az ütőmet, mire pedig felnéztem, az éppen sérült Nestor és az alapból agybeteg René gyors egymásutánban küldték a kvaffot Turpin karikái felé, mindkettőt hatalmas erővel. Megforgattam az ütőt a kezemben, de a figyelmemet egyelőre jobban lefoglalta az esetleges találatunk, mint a gurkók holléte.
Életemben mondjuk kétszer állt el a lélegzetem, és süllyedt elképpesztően mélyre a gyomrom. Oké, háromszor. Először tíz éves koromban, amikor az új tornacipőmben ugrálva rátapostam egy ruhakupacra, és meghallottam a reccsenést, a legborzasztóbb, legszívtépőbb reccsenést, és rádöbbentem, hogy sikerült tönkretennem apa egyik kedvenc válogatáskaziját, amin mondjuk viszonylag gáz dalok voltak, mert apa nosztalgiázni szeret, csak érzéke nincs hozzá, viszont megígértem neki, hogy amint lesz időm, meghallgatom. Másodszor azon az estén, azon a felfoghatatlan estén, amikor tudatosult bennem, nem csak nem tudok elhajolni már - tulajdonképpen én hajoltam, előre, céltudatosan és riadtan, merthogy ilyen dolgok igenis történnek párhuzamosan is, geez, ennél meredekebbek is -, hanem nem is akarok, nem igazán. Harmadszor a Crouch felé megküdött gurkó sebességét és erejét érezve, most, most, amikor Mrs. Crouch - megölne, ha így hívnám, de mindegy is, mert ettől függetlenül is meg fog ölni -, megpróbálja hárítani, de nem sikerül neki, és a tekintetében egy egész kínzásenciklopédia elfér. Nagyot nyelve suhanok tovább, mielőtt esélye lenne szemmel verni - ami biztos sikerülne neki -, és igyeksuem beleolvadni a környezetembe My Chemical Romance dalokat dudorászva, amit időnként felvált egy-egy Placebo vagy Radiohead klasszikus. Akarok neki egy csinálni egy kazit, mármint nem Maisy-nek, hanem... Szórakozottan küldöm meg a gurkót, Nestort veszem célba, Desiree hárítani sem tudja, pedig sem ereje, sem szándéka az ütésemnek, cserébe az ütője konkrétan fejbe találja ChaCha-t. Az én, akarom mondani, mi ChaCha-nkat. Rögtön mellérepülök, megszólalni nem tudok, hetek óta küszködöm, tök egyszerű mondatok nem találnak utat kifelé, darabos és zavart vagyok, mintha nem lennénk barátok. Biztosan nem emlékszik, én sem emlékszem igazán. (Dehogynem.) - Egyben vagy? - Rákerülne a Fade Into You, elsőként, ha tényleg megcsinálnám. Ha lenne bátorságom. Mielőtt válaszolhatna, felzúg a tömeg, egymás után két találat éri a karikáinkat, Nestor és René gond nélkül betalálnak, Lyanna nem véd bravúrosan, talán valami gond llehet vele, mert percek óta jelentősen megcsappant a teljesítménye. Hollyn válaszként teljes erővel bikázik, Darian gurkója viszont el sem indul. Belebegek mellé, háttal neki, szinte észrevétlenül, így háromszázhatvan fokban szemmel tudjuk tartani a pályát. Megtapogatom a zsebemet, zsebkendő után keresgélve, helyette egy papírcetli akad a kezembe. Sietve széthajtom. Ó, a francba, szóval életemben négyszer állt el a lélegzetem, és süllyedt elképesztően mélyre a gyomrom... A Creep is rajta lenne.
Felesleges lenne tagadni, mennyivel feszültebben - szorongástól lélegzet-visszafojtva - kapaszkodom vissza a meccs dübörgésére. Lassú lüktetés, mégis vibráló, kiegyenlítetten küzdünk és éppen ezért küszködünk is, keressük egymás taktikáján a repedéseket, kvaffnyi réseket, gurkónyi hasítékokat. Előző pörgésem maradványait még magamnal hordozom, egy-egy süvítéstől alig észrevehetően összerezzenek, a szédülés lassan felszívódó utóhatásaitól kétszer is rossz felé fordulok, muszáj megráznom a fejemet. Hollyn brillírozik, félszeg mosolyt küldök felé, valahányszor sikerül találatot szereznie, márpedig konstans erős és pontos dobásokkal tartja mozgásban Nedet, még csak árulásnak sem tudom érezni, biztos vagyok benne, hogy a többiek is osztatlanul csodálják a mai meccsen nyújtott teljesítményéért. Annak idején csak kicsit kellett volna bátrabbnak lennem, csak kicsit őszintébbnek, nem is tudom... Tétlen lebegésemből Ned mozdít ki, magához int, egy bűbájjal részben rendberakja a seprűmet, zavart mosollyal válaszolok, talán el is motyogom, hogy kösz, haver, talán, talán nem csak az jut eszembe, hogy törleszt, amiért a múltkor - egy élettel ezelőtt, néha úgy érzem - megtöröltem a vértől, esőtől és izzadságtól csatakos arcát. - Kösz - ismétlem meg, vagy mondom először, a ködtől csípős és nyirkos hidegben kész csoda, hogy nem látja rajtam, mennyire nem tudom helyén kezelni az emberi gesztusokat. Torkomban egyfajta megmagyarázhatatlan szorítással, karjajmban ok nélküli zsibbadással szerzem meg a kvaffot, és valahol két gondolat között dobom el, legalább egy métert tévesztve. Nem tudom, miért. Igazán. - Bocs, benéztem - kiáltom René és Nestor felé, pontosabban abba az iránbya, ahol nemrég sárga talárok villantak, mielőtt a köd elnyelte volna őket is. Mindketten passzra vártak. Maisy kiküszöböli a bénázásomra adott nézői reakciót, lemondás helyett izgatott morajlás terebélyesedik, ahogyan közepes erősséggel, de pontosan megküldi a gurkót Hollyn felé. Pedig azt hittem, a meccs végéig elteszi láb alól Pint. Legalábbis Baltie karjának reccsenése erre engedett következtetni.
Még mindig érthetetlen volt számomra, hogy mi a francért pont én ültem itt, de nagyon úgy festett a helyzet, hogy senki sem akar megmenteni – akár tetszett, akár nem (inkább nem), de végig kellett kommentálnom ezt a szart meccset. – Mit ne mondjak kedves nézők, intenzíven folytatódnak itt a dolgok. Pin megcélozza Balthazar Crouch-ot, akinek a felesége siet a védelmére vagyis… sietne, ha eltalálná a gurkót, nem pedig pár miliméteren múlna az egész. Uh… – húztam el a szám, ez a találat fájhatott, talán még el is törhette a fogó kezét, amiről még én is tudom, hogy elég nagy kicseszés ebben a játéknak nevezett barbárságban –, reméljük nem ez lesz a válóok, esetleg kirobbantója egy újabb tömegverekedésnek – csóváltam a fejem, noha Lestrange, annak a drámának a másik főkolomposa nem volt itt, de képviselték mások a családot helyette (Sima Lestrange meg Avery-Lestrange), lehet ők is jók voltak. – Bár láthatóan a játékosokat ez feltüzeli valamennyire, mert Ned Runcorn bravúrosan védi Hollyn Shelby próbálkozását, ellenben beengedi Magoro dobását, amit lássuk be: nem sok esélye volt hárítani, leginkább semmi. Tehát tíz pontot szerez tehát a Hollóhát – kiabáltam és csak remélhettem, hogy holnapra nem kapok hangszálgyulladást. Már csak az hiányzott volna… – De a Hugrabug hajtói sem restek, Louis Weasley revansot vesz. Csak úgy repkednek ma a pontok kérem szépen és nincs megállás! – még mindig nagyon nehéz volt követni ezeket a gyors, szinte átláthatalan történéseket. Egyszer itt, egyszer ott az emberek. Miért élvezte ezt bárki is?! – Hollyn és Magoro is újabb gólokkal örvendezetik meg a Hollóháasokat, így húsz ponttal gazdagodnak a kékek és egy találattal, mert Pin megint sikeresen terel és kapja el Nestor Brighmore-t, noha ez fele olyan erős sincs, mint amit korábban Balthazar Crouch benyalt. Azt hiszem, nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy a Hugrabug terelői nem sokat tesznek hozzá a meccshez ehhez a körben – maximum sérüléseket a saját csapattársaiknak – ciccegtem elégedetlenséget mímelve, nagy bátran; hittem abban hogy Desirée Feyre és Maisy Crouch nem arra használják a fölös energiáik, hogy engem akarjanak (sikerelenül) elgyepálni. – Ezt a mozdulat pedig nem tudom mennyire szabályos, mert nem ismerem őket – szaladtak magasba a szemöldökeim az ütő eldobásának láttán. – Nem kéne ezért büntetőt fújni? Mit gondoltok? – intéztem egy kérdést a közönséghez, amire vagy reagáltak vagy nem. (Ha igen, feltehetően a Hollóhátasok egyetértettek, a Hugrabugosok pedig nem annyira; nekem pedig tök mindegy, csak túl akarom élni ezt a hülye meccset és aztán elfelejteni, hogy ez valaha megtörtént.) – Ohh micsoda egyenlítések és feltámadások vannak itt, kérem szépen! Kedves Hugrabugosok kiválóan szurkolhattok, mert Lyanna két találatot is beenged, így húsz pont nektek Nestor és René jóvoltából! – Komolyan fel nem foghattam hogy működik ez! Minden találat egy jobban és jobban tüzeli fel a csapatokat vagy mi a szösz? Ez meglehetősen illogikus volt, a folyton ismétlődő séma mégis ez mutatta. Furcsa, nagyon furcsa… – Persze, ez nem azt jelenti, hogy a Hollóhátasoknak aggódnia kéne, hiszen a meccsen remekül teljesítő Hollyn Shelby azért megmutatja, hogy ez még egyáltalán nem lejátszott menet. Tíz pontot szerez a kékeknek Noah Runcorn tesójának sikertelen védésnek támogatásával, de nézzük el neki, láthatóan túlságosan el volt foglalva azzal, hogy segítsen Louis Weasleyn és a korábban leamortizált seprűjén – ingattam a fejem joviálisan várva a további eseményeket, nem kitérvre továbbra sem olyan jelentéktelen részletekre, mint hogy Krum meghazudtolta az apja nevét, Louis elvétett egy dobást vagy hogy a fogókat továbbra is zavarta a köd és láthatóan nem csak a cikesz megtalálásában, de a jobb meg bal oldalak beazonosításában is; pedig – Merlinre! – valamelyik már igazán véget vethetne a szenvedéseimnek. – Oh el ne felejtem, aki nem látja a mellettem lévő, amúgy hatalmas számokkal ellátott táblát, annak mondom elsősorban, hogy az állás éppen 60-60, tehát pontosan ott vagyunk, ahonnan az elején indultunk. – Mert hát nem sok különbséget láttam a 60-60 és a 0-0 között.
Nem tudom, mi lehet az oka, hogy ennyire egyformán, fej-fej mellett haladunk a Hugrabuggal ma, mintha egyikünk sem tenné úgy igazán oda magát. Vagy pont, hogy igen? Talán csak a köd miatt van, ami mindkét csapatot egyformán hátráltatja. Mindenesetre minden egyes pontszerzésünkre válaszolnak a sárgák, vagy épp fordítva. A gurkó találatok terén is elég kiegyensúlyozottak vagyunk. Bár én azokat tényleg csak alig-alig tudom követni ilyen siralmas látási viszonyok mellett. Azt sem szúrom ki időben, hogy Maisy Crouch felém küldi a vasgolyót, ha rajtam múlna, legfeljebb akkor vettem volna észre, ha már a kezem-lábam törte volna, vagy arcon töröl vele. De mázlim van, mert Pin az utolsó pillanatban száguld a megmentésemre, majd a gurkót istenesen megküldve továbbítja Ned Runcorn felé.
- Kösz, Bobby – biccentek a terelő srácnak. - Jövök neked egy vajsörrel - kacsintok rá, majd el is vigyorodom, ahogy a seprűmet már felfelé húzva indulok a kvaff levadászására. Ideje volna tényleg belehúznunk. Sajnos, ha a fogókon múlik, szerintem ma még sokáig itt leszünk. És ezzel nem az ő teljesítményüket akarom becsmérelni, mert a szemem sarkából azért látom, hogy ők igyekeznek. Nagy lendülettel és lelkesedéssel kergetik a semmit ebben az undorító ködben. Vagyis innen nézve Leta pontosan ezt teszi jelenleg is, nekem meg szinte a szívem is kihagy egy ütemet, mikor meglódul egy irányba, aztán a remény nagyon hamar odalesz.
Sóhajtok, és Adelet keresem a tekintetemmel. - Össze kell kapnunk magunkat - kiáltom oda neki és a közben mellénk érkező Magoronak, majd meg is indulunk folyamatos passzolgatások mellett az ellenfél karikái felé. Aztán mégis én vagyok az, aki jól elbénázza a dobást, amikor rám kerül a sor. Becélzom ugyan az ellenfél középső karikáját, de a nyirkos időtől nedves a nyavalyás kvaff is, és kicsit lecsúszik a kezem róla. A dobásom pedig így harmatgyengére sikerül, és nem vagyok biztos benne, hogy a kettős támadás Ned irányába elég lesz ahhoz, hogy célba is találjon mellette. Amúgy egyáltalán követi még valaki ezt a meccset? Mert én már nem sokat tudok kivenni a lelátókból, lehet már rég elhúzott mindenki melegedni a kastélyba. Megérteném.
They say if the love is true,
THEN IT’S EASY. BUT THAT’S FALSE. LOVE IS COMPLICATED. IT’S STICKY. IT’S BLISS AND IT’S A MIX OF EMOTIONS. IT’S NOT EASY.
Vajon észrevennék, ha eltűnnék? Ebben a ködben biztosan nem. Arcom az ég felé fordítom, bal tenyeremet homlokomhoz emelve szemellenzőként, vajmi feleslegesen: a nap sugarai képtelenek utat törni maguknak a tejfehér párafelhőn. Maisy biztosan nem. Hajamba túrok tehetetlenül, majd fejem oldalra döntöm, tekintetemmel Őt keresve. Meg se tudnám számolni, hány álmatlan éjszakát töltöttem az ágyamban forgolódva, izgatottságtól hevesen verő szívvel, újra és újra megelevenítve lelki szemeim előtt a mai napot, mikor először lépek hivatalosan is pályára a házam színeiben, s több évnyi edzés után végre lehetőségem lesz lenyűgözni a lányt. Más nem is érdekelt; a kviddics is egy azon hobbik közül, melyet csak a társaságért kezdtem el űzni, mikor igazából szívesebben csináltam volna bármi mást, ami nem ennyire leterhelő és mocskos. Mégis, mindeddig úgy tűnt -legalábbis azzal bíztattam magam-, minden fáradságom kifizetődik majd, ahogy annak lennie kell. Hittem a happy endben, hisz ez az élet rendje: kemény munkával, megtörhetetlen akaraterővel, megingathatatlan eltökéltséggel elnyered a szívednek legkedvesebbének kegyeit. Maisy-t viszont láthatóan hidegen hagyja minden igyekezetem, az, hogy mindezt érte teszem; még Crouch -akit elviekben még csak nem is kedvel- jelentéktelen kis sérülése is fontosabb volt számára, mint egy barátjáé, kit létfontosságú szervén ért ütés, melynek helye még most is sajog – vagy csupán a csalódottság miatt szorul el a szívem? Megdörzsölöm szemeim, melyekbe időközben könnyek gyűltek a csípős hidegtől. Meg kellene mozdulnom, legalább eljátszani, hogy csinálok is valamit a pályán, ha már megszökni nincs merszem, ténylegesen is kiérdemelve a lány utálatát. Miként lehetséges, hogy egyszerre szeretném, hogy észrevegyen, és azt, hogy ne? Reszkető kezekkel szorítom meg seprűm, hogy előre dőlve a kvaff nyomára leljek, hogy szinte azonnal két hollóhátasba fussak, s elkapjam a pillanatot, ahogy mindketten Nedet ostromolják. Nem sok megnyugvást ad a tudat, hogy láthatóan, hozzám hasonlóan ő sem élete performanszát nyújtja... de egy picit biztosan. - Rossz labda? – próbálom elviccelni a tényt, hogy a kvaff helyett a gurkót sikerült elkapnia, minden erőmmel mosolyt erőszakolva arcomra, s megkaparintva a labdát, melyet épp az előbb engedett be a karikán, megindulok a kékek térfelének irányába. Talán semmi értelme nincs ennek az egésznek, felesleges erőltetnem magam, még a történelem legszebb dobásával se fogom magamra hívni a figyelmét, mikor azt jobban leköti férje -epés ízt érzek számban- vergődése. Célomat elérve elsuhan előttem a srác, kinek sérülésem köszönhetem, a gondolatok pedig tsunamiként zúdulnak elmémre, ami miatt még a dobásom is elvétem, céltalanul küldöm útjára. De kit érdekel, léteznek fontosabb dolgok is, mint egy elszalasztott pontszerzési esély. Sietve eredek a hollóhátas után, hogy mellé érve leszólíthassam. - Hé, megküldenél megint gurkóval? Mármint nem rögtön most, az gyanús lenne – nézek gyorsan körbe, nehogy már most lebukjak tervemmel -, csak… valamikor. Nem kell kímélned, csak ne az arcomra célozz – csupán pár pillanatig várok a reakciójára, aztán sietősen elhúzok mellőle. Ha Maisy törődéséért a véremmel kell fizetnem, meghozom ezt az áldozatot. Érte megéri.
FROM THIS BOTTOMLESS PIT YOU'RE THE ONLY SHINING GOLD NOW I CAN'T STOP THINKING 'BOUT YOU
Kiegyenlítetten játszunk – finoman fogalmazva, mert jelenleg megközelítőleg ugyanannyi hibt sikerül felhalmoznunk mindkét oldalon, még Crouch reccsenő karja, Weasley cirok-tépte pörgése és Runcorn alhastájéki zúzódása sem elég ahhoz, hogy legalább leheletnyivel elhúzzunk. Lyanna átmeneti zavarodottsága – komolyan, konstans (kiváló) teljesítménye hirtelen megbicsaklik, nekem is megfordul a fejemben, mi van, ha valaki szándékosan konfúziós bűbájt szórt rá, annyira különös tőle ez a fajta figyelmetlenség –, és Hollyn rövid hullámvölgye még mindig nem elég ahhoz, hogy megtörjenek minket, elvégre egy helyen valóban gyengülünk két lélegzetvétel erejéig, máshol viszont váratlanul erőre kapunk. Bobby és Darian parádésan mentenek és támadnak. Maximálisan egyetértek Hollyn átkiabált tanácsával, tényleg össze kellene kapnunk magunkat. Feltartott kézfejjel jelzem neki, hogy ennél szebben egyikünk sem fogalmazhatott volna. Két sárgataláros között elszáguldva sikerül biztosan tartanom a kvaffot, ingadozó sikerrátám ellenére hiszem, hogy ezúttal legalább zavarba hozhatom Runcornt, kihasználva a gurkó okozta sérülést, ami fél perccel ezelőtt Hollyn megcsúszós dobását is átengedte a védelmi vonalon, pontra váltva azt. Ennek ellenére bűntudat mardos, nem igazán tartom tisztességes taktikának az ellenfél korlátozottságára építeni, hagyhatnám pihenni, legalább egy picit, csakhogy a kvaff kézről kézre járt előttem is, egyszerre többen vetődtünk utána, suhanó foltokként vertük ki egymás kezéből, ha nem irányoznám magamat karikák felé, esélyt adnék arra, hogy a Hugrabug elhúzzon, és bármennyire tisztelem a sportszerűséget, ilyen kiélezett versenyben nem engedhetek meg magunknak a túlzott empátiát. Kikerülök egy talán felém suhanó, talán eltévedt gurkót, ilyen ködben szinte képtelenség megállapítani, ki küldte meg, és egyáltalán kire célzott, a középső karikát választom, Runcorn tényleg lassabb kicsit, szerencsére az arckifejezést nem látom, attól félek, egy fájdalomtól megvonagló arc eltántorítana, vagy visszavonulásra késztetne, úgyhogy kizárólag a feladatomra koncentrálok. Innen úgy tűnik, nem kell különösebben aggódnom, jó irány és jó erősség, persze ismerem az őrző képességeit, sosem becsülném alá őket, szóval lehet, egy ügyes vetődés kíséretében valahogyan mégiscsak kikaparja a pontot. Hollyn alig egy perccel később egy kis passzolgatást követően hatalmasat bikáz, cserébe a karika oldalán pattan meg a kvaff, vissza a pályára, egyszerre többen vetődünk utána, és csak a szemem sarkából látom Darian elegánsnak aligha nevezhető, cserébe elképesztően effektív lendítését, amivel sikerül Yates-Newmant egy puffanás kíséretében kiütnie a kvaffért küzdő hajtók gyűrűjéből, és talán tartósabban is ártalmatlanítania. Nem bánnám, ha eggyel kevesebb potenciális gólszerző cirkálna a karikáink körül.
Nem állt túl jól a szénánk, de hogy őszinte legyek, már meg sem lepődtem rajta. Az elmúlt években a sikereink száma nem egyezett meg a nullával, inkább lejjebb ment negatívba, és esküszöm, kezdtem paranoid lenni, hogy én vonzom be. Nem volt okom rá, hogy ezt higgyem, de valamiért tényleg úgy tűnt, hogy amióta a csapat tagja vagyok, semmi sem akar összejönni nekünk, sőt. De nem, egész biztos nem az én hibám, van itt még más is, aki megér egy misét vagy kettőt. René, kibaszott René. Azért én még bíztam a csapatomban, a barátaimban, hogy legalább becsületes csatákban bukunk el, és próbáltam fenntartani a remény látszatát, hogy Ned kivédi a következő lövést is, meg az azutánit is, és a mostanit is, de elég ritkán láttam eredményét. Mint ahogy most is úgy reppent át a karikán a lágyan megsuhintott labda, mint egy kókadt tulipán a szemetes konténer száján. Szeretném erre fogni a következő bénázásomat, ami a mindenki által oly’ nagyon szeretett René Yates-Newman hátsójának kellemetlen sérüléséhez vezetett, de nem szeretek hazudni. Igazság szerint reménykedtem benne, hogy ha az elvesztett nyúlláb kiesik a csapatból, még sikeresek is lehetünk. De René életben maradt (sajna), Louis meg becsületesen, igyekezettel próbálta eltalálni az ellenség karikáit - hangsúly az igyekezeten -, amik karcolás nélkül megúszták ezt a párbajt. Már nem is szóltam semmit, csak sóhajtottam és Maisy felé indultam a seprűmmel. - Támogatnék egy újabb tömegverekedést, mit szólsz?
Vendég
Szer. Jan. 11, 2023 10:13 pm
Team Ravenclaw
Chacha Magoro | hajtó
Ki gondolta volna, hogy ily’ rövid idő alatt fordul feje tetejére a világ, a tejfehér köd rózsaszínné válik, s az eddig csípős, fagyos hideg helyett forróság fogja hevíteni az arcom, szívem pedig már nem a stressztől és félelemtől dörömböl vadul mellkasomon, mintha ki akarná tépni magát helyéről. Szívesen ráfognám a rövidhajú lány eltévedt ütőjére, hazudnám azt, hogy akkora kárt okozott fejemben, hogy összezavarta az észlelésem, de ehhez már késő: olyan derekasan viseltem, legyintettem széles mosollyal, igyekezve eloszlatni Bobby minden aggodalmát, hogy már nem táncolhatok vissza. Különben is, csupán a saját, vakmerő ostobaságom az oka mindennek, amely már jócskán megelőzte a „fejsérülésem”; egyáltalán miért gondoltam, hogy jó ötlet lesz egy ilyen félreérthető üzenetet adni neki? Egyáltalán mi számít annak, ha vallomásként értelmezi, vagy egyszerű motivációs üzenetnek? Képtelen vagyok koncentrálni, odafigyelni a játékra, tekintetem a kvaff helyett őt keresi, hogy leolvashassa gondolatait arcáról, majd zavartan el is kapom róla, amint találkozik az övével. Az egyetlen szerencsém, hogy az orcámra kiülő pír csupán nagyon közelről észrevehető – ellentétben az idióta, szórakozott bazsajommal, ami miatt már távolról ordít, hogy mindenen jár a fejem, csak a pontszerzésen nem. Mi más is rántana épp csak egy pillanatra vissza a meccsbe, mint Bobby, ahogy a lehető leggyengédebb mozdulattal küldi el a gurkót a srác felé, aki nem is oly’ rég a nyomába szegődött. Fogalmam sincs, az mondott e neki valamit, amit magára vett, emiatt célozta direkt őt, és ha igen, miért nem erősebben, azt pedig végképp nem tudom eldönteni, dicsérjem vagy vigasztaljam érte. Azonban, még mielőtt dűlőre juthatnék, Darian elszáguld mellettem, olyan lendülettel ütve mellé a gurkónak, hogy kénytelen vagyok eloldalazni, hátha némi megnyugvást lel abban, hogy amúgy nem látta senki a bénázását. Fő tevékenységnek, fókuszomnak kellene lennie, a kusza érzelmek és gondolatok között mégis csupán mellékesnek, pótcselekvésnek tűnik, ahogy megragadom a kvaffot és a lehetőséget, hogy hozzátegyek a meccshez, de szinte azonnal kudarcot is vallok: mikor a szemem sarkából megpillantom Bobby-t, ösztönösen szabadítom fel kezeim -hátha hozzám tart-, a labdát pedig erőtlenül és céltalanul hajítom el.
Nem igazán tudtam volna azt mondani, hogy ebben a pillanatban élveztem éppen a játékot. Bár határozottan kicsit jobb volt a helyzet, mint amikor Maisy a teljes Mardekár csapatot egymaga szerette volna szétmarcangolni, aztán ahelyett, hogy egy emberként visszatartottuk volna, a többiek is beszálltak. Majdhogynem én éreztem magam rosszul, hogy a végén jóformán ki kellett onnan vonszolnom a feleségemet… Ó, ezek az emlékek most majdhogynem édesnek hatottak, ahogy a kissé érdekes szögben álló bal kezem a mellkasomnak szorítottam. Nyilván láttam Maisy arcán a bűntudatot, ami óhatatlanul is mosolyra késztetett, és olyasféle megnyugtató szavakra, mint a “kutya bajom”, és “ha kell, foggal kapom el a cikeszt”. Azt hiszem a felét sem hitte el, én se tettem volna, elég egyértelműen borzasztó hangja volt a találatnak, reccsentően ijesztő... ez utóbbit talán jobb, hogy hangosan nem mertem megengedni magamnak, lehet az ütőt is hozzám vágja. Nem gondoltam volna, hogy több gurkóval találkozom majd közvetlen közelről, mint a tavalyi meccseken összesen. Vagy nagyon pikkelnek rám a Hollóhát csapatában, vagy van valami rejtett gurkó vonzó képességem, utóbbi esetben erről az erőről a meccs hátralévő részében szívesen lemondtam volna, már nemigen maradt több leamortizálható részem. És rajtam kívül azt hiszem ez másnak is feltűnt, mert Maisy olyan erővel csavarta meg a gurkót az ellenfél terelője felé, hogy az félő volt a fél arcával fog tovább pattanni. Szerettem volna hinni, hogy ez némi nemű bosszú, a ragaszkodásának jele, vagy valami ilyesmi, végtére is az esetek nagy részében igyekezett a meccseken megóvni. Azonban, amikor a hüvelykujjam felemelésével az egyezményes “te vagy a legszuperebb feleség a csapatban” jelét küldtem volna felé, kénytelen voltam rájönni, hogy ettől a kezem nagyon nem jött rendbe. Azért persze jelelni sikerült, csak a mosoly helyett nagyjából olyan arccal, mint aki épp egy három ezer szavas beadandót ír a bájitalok párolgási mutatóiról. A csapat minden tőle telhetőt megtett, ahogy minden alkalommal, René indult neki, és bár a lendület elég jó volt, végül a karikát nem sikerült eltalálnia. Aztán Nestor lendült támadásba, egész jó dobással, talán ezúttal szerencsénk lesz. Több, mint nekem a cikesszel, mert ebben a pillanatban tényleg úgy éreztem, hogy szájjal kell majd elkapnom, amint megpillantom. Vagy lerúghatnám a cipőm, és lábujjal, de volt egy olyan megérzésem, ezt egy bizonyos valaki nem különösebben értékelné. Kár, fejjel lefelé egész jól repültem, és nehezebb lenne megcéloznia az összes nyamvadt gurkónak.
Két pillanatra úgy tűnik, hogy a Hugrabug hirtelen elkezd bekeményíteni, vagy bevadulni. Bár Maisy Crouch igazából minden meccsen elég vad szokott lenni, úgyhogy ezen nincs semmi meglepő. De mindenesetre a csapatuk egyszerre támad két fronton is, és ami engem illet, csak az egyikkel tudom felvenni a harcot. Úgyhogy erősen reménykedem és drukkolok, hogy a Crouch féle halálos gurkóütéssel Darian vagy Bobby képesek legyenek megbirkózni, amíg mi a kvaffot próbáljuk visszaszerezni. És tulajdonképpen csupán a szemem sarkából látom, hogy a próbálkozásuk csak félig sikeres. A gurkó majdnem pontosan telibe találja Pint, de mivel az utolsó pillanatban oldalra rántja a seprűjét, és tompítja a becsapódást, így végül legalább nem esik le róla. Az más kérdés, hogy még így is baromira fájhat a feje.
Fél füllel hallom csak közben, hogy Frye már egy újabb tömegverekedést szeretne. Meg tudom érteni. Ha sokáig húzódik még ez a meccs, lehet én is kedvet kapok hozzá, hogy puszta kézzel vagy átkokkal rángassam le a sárgákat a seprűikről.
De az én figyelmem azért egyelőre még Brightmore-on van, aki nagy lendülettel indul a karikáink felé, én pedig meglódulok utána, hogy ha úgy adódna, meg tudjam kaparintani a kipattanót. Megcélozza a karikáinkat, Turpin azonban bravúrosat véd. Úgy látszik, kezd ő is magához térni végre a korábbi találat után. Bár amennyire ez a meccs kezd elhúzódni, szerintem lassan mindenki egyre elcsigázottabb lesz. Rajtam kívül persze, mert én igazából már kezdem kicsit felhúzni magam ezen a sok szerencsétlenkedésen, és itt rohadjak meg, ha nem szerzek még néhány gólt a csapatnak. Ebből a szempotból végül is, ha úgy vesszük, nekünk kedvez a köd, mert Runcorn úgysem igazán látja, merről közeledünk, amíg már késő nem lesz. Vagyis hát próbálok erre alapozni, és kicsit cikk-cakkban, kiszámíthatatlan módon közeledni. Szóval megindulunk passzolgatva a srácokkal az ellenséges karikák felé ismét, majd teljes erőből rádobok a jobb szélsőre. Lehet estig is eltart, mire előkerül a cikesz, de remélem, addig legalább jól megszedjük magunkat gólokkal.
They say if the love is true,
THEN IT’S EASY. BUT THAT’S FALSE. LOVE IS COMPLICATED. IT’S STICKY. IT’S BLISS AND IT’S A MIX OF EMOTIONS. IT’S NOT EASY.
Fogalmam sincs hogy a faszban történetett ez: én, Bagman kedvence – egy aranyvérű és egy vérfarkas gyereke – itt álltam a kommentátori állásban, kezemben egy mikrofonnal és nos… mint a hely is mutatja kommentálnom kellett (volna). Egy olyan sportról, amihez nem csak nem értettem, de magasról is tettem.
