Darian Krum

Talán az első jellemzőm, melyet a legtöbben először említenek, ha rólam kérdeznek, az a zárkózottságom. Sem a folytonos rivaldafény, sem pedig a Durmstrang aranyvérű elitjének a célkeresztjében eltöltött évek nem tettek jót az emberekbe vetett bizalmamnak; ha tehetem, próbálok tisztes távolságot tartani mindenkitől, hogy ne találjanak fogást rajtam, s ha szükséges, nyers viselkedéssel próbálom elvenni a kedvét azoknak, akik az akaratom ellenére megpróbálnak a közelembe férkőzni. Ugyanakkor legtöbbször igyekszem elkerülni a komolyabb konfliktusokat, hamar kihátrálok egy-egy komolyabb vitából, ha látom, hogy a falnak beszélek, verekedésbe pedig végképp csak akkor keveredek, ha egy szerettem kerül bajba, értük hamarabb vonulnék harcba bárki ellen, mint magamért. Sosem ártok másoknak rosszindulatból, bár a másik fél tolakodó viselkedése miatt hajlamosabb vagyok élesebben visszaszólni, és sokáig képes vagyok látványosan sértetten duzzogni, de nem tennék keresztbe senkinek sem, hogy elégtételt vegyek sérelmeimért.
Bármennyire is szeretném, hogy ne így legyen, tudom, hogy a többség, akikkel bármiféle kapcsolatba kerülök, akaratlanul is keresi bennem mindazt, amit apámtól örökölhettem, próbál vele összehasonlítani, összeméri adottságainkat, s ha épp nem érek föl hozzá valamiben, azt a szememre hányja, vagy rosszabb, Őt szólja meg az én hibáimért, így kényszeresen ügyelek arra, hogy ne adjak erre lehetőséget. Az életemet nagyban befolyásoló döntéseknél mindig figyelembe veszem, az milyen hatással lesz a hozzám közelállókra, milyen véleményük lesz erről, s az alapján választok, ők melyik lehetőséget választanák. Ha valamit nyilvánosan teszek, abban próbálom a maximumot nyújtani, de mikor lazítani szeretnék, azt mások tekintete elől rejtve teszem, kínosan ügyelve arra, hogy ne legyen tanúm semmilyen tettemre.
A teljes magány mellett csupán a családom társaságában vagyok képes teljesen feloldódni, otthon jóval másabb arcom mutatom, mint közösségben, keresem a lehetőséget, hogy el tudjak velük tölteni némi időt, legyen az sport, kiruccanás, beszélgetés, vagy épp zenehallgatás. Talán azt diktálná a józanész, hogy teljesen elzárkózom mindenféle szabályszegéstől a rokonaim, és a saját jóhírem érdekében, pedig ez elég távol áll a valóságtól; már a Lynx nemzetség kviddicscsapatában megtanultam, hogy néha muszáj megszegni a szabályokat a sikerért, s ezt az élet több területén is észben tartom. Vannak helyek, melyeket csak tilosban járva fedezhetsz fel, élmények, melyeket a testi épséged veszélyeztetve tapasztalhatsz, amikért megéri kockáztatni.

Lassú táncot járnak az árnyak az ispotály falain, ahogy a kristályok pislákoló fénye hűvös, fehér félhomályba borítja a helyiséget. Az atlétámban ücsörögve el-elfog a reszketés - tréningek ide vagy oda, nem hiszem, hogy van olyan, aki valóban képes megszokni az itteni zord időjárást, nem pedig csupán felvág azzal, neki sikerült. Orromat elönti a gyógyfüvek erőteljes illata, hátam még mindig borsódzik a belém erőszakolt fájdalomcsillapító főzettől, mégsem csupán az ihatatlan lötty hagy keserű szájízt.
- Reméltem, ha nyer a csapat úgy, hogy én is a tagja vagyok, belátják, hogy helyem van közöttük, és befogadnak, erre… - hangom elcsuklik, ahogy ismét a sírás kerülget, szabad kezemmel nadrágom anyagába marok, reménytelen harcot vívva a szemeimben összegyűlő könnyek ellen. Tudom jól, senki sem szeret, már a válogató napján nyilvánvalóvá tették, hogy nem akarnak a csapatban látni, csupán mert ezzel elvettem az egyik cserejátékos utolsó esélyét arra, hogy a kezdőcsapatba kerüljön, a kapitány pedig csak rátett erre egy lapáttal, tovább inzultálva a lányt, mintha csak az én gondolataimat akarta volna közvetíteni. Senkit nem akartam kitúrni, csupán játszani szerettem volna, miért az én hibám, hogy ügyesebb voltam, mint ő?
Izgatottan vártam, hogy végre élesben is bebizonyíthassam, nem csak Apa miatt kerültem pályára, s végre elismerjenek, befogadjanak, de még csak esélyt sem hagytak; a Suliformes csapata legalább annyira kegyetlen volt, mint a sajátom, a hajtóik nem hagytak ki egy lehetőséget sem arra, hogy a közelembe érve próbáljanak lelökni seprűmről, terelőikről nem is beszélve, kiknek hála végül ide kényszerültem.
Már az edzések során is többször megfordult a fejemben, hogy egyszerűen csak abbahagyom a játékot. Otthon, a családommal annyira más arcát mutatta a kviddics; élveztem, ahogy hajamba kap a szél, miközben Tanyaval versenyeztünk, melyikünk a gyorsabb, ahogy elöntötte mellkasom a melegség Apa dicséretét hallva, ha sikerült karikára dobnom, s ahogy Anya parfümének illata orromba kúszik, amint átkarol majd elhesseget fürödni, hogy utána egy gőzölgő forrócsoki mellett mesélhessük el neki kinti élményeinket.
- Igenis helyed van a csapatban, de ne csodálkozz rajta, hogy ilyenek. A többségük elég sznob, hogy a szüleink hírneve ellenére lenézzen minket. Ne foglalkozz velük, mert pontosan tudod te is, hogy mennyit érsz valójában – szólal meg nővérem, az egyetlen személy, akit érdekelt sorsom, s hajlandó volt elkísérni a matrónákhoz. Tudom, hogy csupán vigasztalni, motiválni próbál, de képtelen vagyok igazat adni neki, ahhoz túlságosan rosszul érint társaim ellenszenve.
- Ja, én lehetek a közellenség, mindenki célpontja… Tényleg megtisztelő – felelem gúnyosan, szemöldököm ráncolva. Abban sem vagyok már biztos, hogy nem pont az volt a csapatkapitányom célja, mikor bevett a csapatba, hogy míg az ellenfél velem van elfoglalva, a sajátjaink megnyerik a meccset.
- Valaki számára így is, úgy is közellenségek leszünk. Ne törődj vele. – Szótlanul bámulok magam elé; talán valóban igaza van, s hiába remélem azt, hogy valaha is eljön az a pillanat, mikor nem Viktor Krum fiát látják majd bennem, aki csupán az apja hírnevének és pozíciójának köszönheti sikereit. Bármit is teszek, bármennyire is küzdök, az emberek előítéletein nem változtathatok semmit, az egyetlen, amit tehetek, hogy beletörődök sorsomba, s megedzem magam, nem hagyva magamon fogást számukra.
Felkapom fejem, mikor az előtér felől elfojtott hangok szűrődnek felénk, bizonytalanul fordulok az irányába; valószínűleg csak összeverekedtek páran, talán pont a mai meccs miatt, ugyanakkor kénytelen vagyok nem gyanakvással figyelni a függönyt, hogy az végre felfedje az újonnan érkezőt. Bár egész eddig reméltem, hogy számítok valakinek annyit, hogy meglátogasson a kis idő alatt, míg a matrónák maradásra köteleztek, csapatkapitányom, Kalju látványa megkérdőjelezi eme vágyam valóságalapját, hisz boldogság helyett inkább pánik kezd eluralkodni rajtam. Hiába ő az egyetlen személy a csapatban, aki barátságosan viszonyul hozzám, nem vagyok benne biztos, hogy nem hátsó szándékkal teszi ezt.
- Ú… - töri meg a feszült csendet, ahogy a felkötött karomra téved a tekintete - nem gondoltam volna, hogy ennyire rossz a helyzet… Nagyon fáj?
- Igen – motyogom halkan, miközben szemeim dörzsölve igyekszem elfedni könnyeim nyomát. Nem számít, hogy a nővéremet nemrég még épp ennek ellentétjéről próbáltam meggyőzni; inkább nézzen le azért, mert nem bírom a fizikai fájdalmat, mint hogy rájöjjön, miatta vagyok ennyire letörve.
Összerezzenek, ahogy megcsikordul meg a szék lába a padlón, mikor azt elém húzza, majd azon helyet foglalva, a háttámlára könyökölve nézzen velem farkasszemet. Nehezen állom tekintetét, kezem ösztönösen keresi nővéremét, ezzel nyerve némi biztonságérzetet a felsőbbéves srác örökké vizslató pillantása előtt. Gyűlölöm, ha ennyire megbámulnak, kezdem egyre kínosabban érezni magam, de őt ez láthatóan egyáltalán nem zavarja, némán figyel, mintha a gondolataimban próbálna olvasni. Remélem nem legilimentor…
- Nem szeretnéd kipróbálni a terelést? – Ahogy ismét megszólal, orromat erős szag üti meg, ahhoz a löttyhöz hasonló, mellyel a matróna a horzsolásaim kente be korábban; elfintorodom, melyre egy apró kacajjal válaszol.
- Bár így közvetlenül nem szerzel majd pontot, de legalább nem fogsz védtelenül repkedni – folytatja végül ajánlata részletezésével. Hitetlenkedve figyelem, nem bízok benne annyira, hogy elhiggyem, valóban a testi épségem félti, nem pedig amiatt aggódik, hogy kilépek. Már abban sem vagyok biztos, valóban veszítene a csapat azzal, ha nem leszek a része. - Vagy akár bosszút is állhatsz azokon, akik most le akartak ütni a seprűről – dönti oldalra fejét, teljesen elfeküdve a háttámlán pihenő karján. Nem tudom tovább tartani a szemkontaktust, tekintetem először nővérem arcára, majd a felkötött karomra téved. Igazából… nem is mond butaságot. Azt már bebizonyították, hogy a kviddics náluk nem a csapatjátékról és a tiszta küzdelemről szól, miért én legyek az egyetlen, aki még figyelembe veszi ezeket? Ha tiszteletet nem tudok kiváltani senkiből, miért ne próbáljam meg az utálatukat és megvetésüket félelemmé kovácsolni? Viszont fogalmam sincs, Apa mit szólna ahhoz, ha az egyetlen célom mások kiütése lenne…
- Nem tudom… - válaszolom végül tétován; olyan rég készültem arra, hogy én leszek a legtöbb pontot szerző játékos a csapatomban, nem tudom egyik pillanatról a másikra eldobni ezt, hogy ezután már a seprűjükről leütött ellenfeleket, s törött csontokat számoljak.
- Ráérsz válaszolni, miután meggyógyult a karod…
- Nem a fejem sérült, gondolkodni még tudok – válaszolom dacosan.
- Ó, hogyne – feleli nevetve, majd felkelve a székről, összeborzolja hajamat; legszívesebben félreütném kezét, de inkább csak erősebben szorítom meg Tanyaét, melytől azóta sem szakadtam el. Nővérem azonban, mintha gondolatolvasó lenne, kap oda, hogy megvédjen a sráctól, körmeit mélyen belefúrva bőrébe.
- Tipikus Canis – bár arcáról továbbra sem halványul a mosoly, megvetőn köpi a szavakat, majd egy erőteljes rántással kiszabadul a lány szorításából, láthatóan nem törődve azzal, hogy ezzel fájdalmas vörös csíkokat szánt karjába. - Akkor találkozunk… mikor is? – tér vissza korábbi gondolatmenetéhez, mintha mi sem történt volna.
- Nem mondták, majd vissza kell jönnöm ellenőrzésre, hogy meg tudják mondani, mikor játszhatok – Kizárt, hogy nővérem jelenlétében beszéljek meg vele találkát, rá is sandítok, nem e neszelte meg valós szándékaim. Pedig mit nekem egy törés! Nem áll meg a világ, csak mert lesérültem, s valószínűleg a professzorokat sem fogja érdekelni, talán csak a küzdősportok alól kapok felmentést, amíg össze nem forrtak csontjaim.
- Hát persze… - Arcáról továbbra sem lohad le a mosoly - Ez esetben mihamarabbi jobbulást! – fordít ezzel hátat, s lazán integetve hagyja el végre a helyiséget.
- Talán van abban valami, amit a csapatkapitányod mondott – szólal meg nővérem, miután a becsapódó ajtó jelzi, hogy végre ismét kettesben maradtunk. Nem gondoltam volna, hogy bármiben is egyet fog érteni vele, főleg nem egy ilyen fontos kérdésben. Talán pont ezen múlik a kviddics-pályafutásom; mi lesz, ha még terelőnek sem leszek jó? Vagy csak én adok neki túl nagy jelentőséget?
Képtelen vagyok tovább magamon tartani magabiztosságom egyébként is silány álarcát; Tanya kezétől csupán addig válok el, míg óvatosan átölelem, arcom vállába temetem, s hagyom, hogy könnyeim s velük együtt kétségeim utat törjenek maguknak, remélve, sosem térnek vissza.




Örömteli zsivajtól hangos a Hollóhát klubhelyisége, alsó- és felsőévesek egyaránt összegyűltek, hogy gratuláljanak a csapatnak, együtt ünnepelhessék a tagokkal a szezon első győztes meccsét. Én csupán a fal mellől, távol a tömegtől, kívülállóként figyelem a nyüzsgést, remélve, hogy figyelmen kívül hagy az összegyűlt diáksereg. Ez nem az én győzelmem, hanem a Hollóhátasoké, és Lyannáé, aki képes volt összekovácsolni a csapatot; hiába minden ellenérzésem vele kapcsolatban, tényleg rengeteg munkát igényelt helyrepofozni a csapatot, mely egyaránt szenvedett szabotőr játékosoktól és léha vezetéstől. Csak engem hagytak volna ki az egészből…
Tulajdonképpen ez az első győzelmi buli, melyen részt veszek; noha a Durmstrangban töltött évek alatt alábbhagyott a feszültség annyira, hogy nyilvánosan ne próbáljanak meg konfliktusba kerülni velem a csapatban betöltött posztom miatt – már csak azért sem, mert az ellenfelek általában elég hamar megneszelték, kiket nem vagyok hajlandó megvédeni, s tették célpontjukká -, de sosem javult meg annyira a viszonyunk, hogy meccsen kívül akár egy percig szívesen lássuk egymást. Fogalmam sincs, mi vezetett arra, hogy egyáltalán megjelenjek: talán a kíváncsiság, vagy mert meg akartam hálálni, hogy életemben először meg is hívtak, vagy csupán nem akartam ebből is konfliktust; mindenesetre megfogadtam, hogy csak addig maradok, amíg mindenki el nem könyvelte magában, hogy engem is látott.
Ahogy ezt ismét megfogadom magamban, tekintetem összetalálkozik a csapatkapitány barna szemeivel; az összegyűltek közül talán vele van a legkevesebb hangulatom beszélni, azóta sem sikerült megbocsátanom neki a zsarolásáért, amiért kényszerített, hogy csatlakozzak a csapathoz. Ő sem más, mint a többiek, neki is csak a kviddicslegenda fia voltam, s ezt nem volt rest ellenem fordítani, hogy elérje céljait.
Bármennyire is próbálok elutasítóan pillantani rá, azt üzenni tekintetemmel, hogy „ne közelíts”, (most sem) veszi figyelembe, én mit szeretnék, látszólag zavartalanul sétál felém.
- Mit akarsz? – vakkantom neki bosszúsan, amint megáll előttem; ha másból nem is, talán szavakból megérti, hogy nincs kedvem a társasághoz. Egy pillanatra úgy tűnik, legalább a hangvételemből kiszűrte, hogy nem sok kedvem van a társaságától, de ez nem tántorítja el attól, hogy ténylegesen magyarázatot adjon háborgatásomra.
- Egyrészt, szerettem volna megköszönni a munkádat, mert tényleg odatetted magad a meccs során, másrészt pedig gondoltam megnézem hogy vagy, mert rajtam kívül senki nem mer a közeledbe jönni, harmadrészt pedig lehet, hogy éhes vagy, ezért hoztam neked nassolnivalót – most rajtam a sor, hogy felvonjam szemöldököm; ha nem sejtenék minden kedves gesztus mögött hátsó szándékot, akár hálás is lennék neki, így azonban csupán marad az elzárkózás.
- Nincs mit megköszönnöd, nem szívességből tettem  – szúrok oda neki, utalva arra, hogy már a pályára sem szabad akaratomból léptem; különben sem bravúroztam a pályán, csupán sikerült elütnöm a gurkót, ha volt lehetőségem rá, s eltalálnom a leghangosabb ellenfelet kétszer, ami inkább az ő teljesítményét írja le, mintsem az enyémet. - és ha társaságra vágynék, magamtól is odamennék a többiekhez – adom tudtára ismét, hogy szándékosan zárkózom el a tömegtől, nem pedig azért, mert kirekesztettek. Tekintetem azonban megakad a szendvicseken; a nap folyamán még nem volt lehetőségem arra, hogy egyek: a reggeli edzés, a meccs előtti stressz, majd a bulira való készülődés – ugyan nem vittem túlzásba, csak megmosakodtam és emberibb fizimiskát varázsoltam magamra – nem sok időt hagyott arra, hogy az üresen kongó gyomrommal is foglalkozzak. Mégsem akarok úgy viselkedni, mint egy kóbor állat, aki az ennivaló látványára egyből hanyatt dobja magát, s odaadással tekintsen az ételt nyújtó kéz gazdájára.
- Nos, ettől függetlenül szeretném megköszönni neked.  – von vállat, véletlen sem hagyva, hogy enyém legyen az utolsó szó. Inkább rá is hagyom, vele ellentétben nekem nincsenek efféle indíttatásaim… legalábbis így gondolom, amíg meg nem hallom a következő mélyelemzését rólam - Ebben erősen kételkedem, mert mióta itt vagy, azóta elzárkózol mindenkitől – már maga a tény, hogy ő is Apát felemlegetve érte el, hogy csatlakozzak a csapathoz, nekem ad igazat abban a kérdésben, jogos e a bizalmatlanságom az itteni diáksereggel szemben. - Szóval, nem vagy éhes? – fűzi hozzá, talán észrevéve, mennyire fixírozom a szendvicseket a tálcán.
- Talán mert nincs is kedvem hozzájuk? Tudod, miután rájössz, hogy mindenki csak a családod miatt vesz emberszámba, teszik a szépet, bármit is mondasz vagy teszel, szétkürtölik, mert az milyen jó pletyka, és kihasználnak; vagy épp pont te leszel a szemét, mert a jobb körülményeid miatt komplexusaik vannak, és emiatt próbálnak megalázni, hogy ezzel ők többnek tűnjenek, megfontolod, hogy akarsz e bárkivel is beszélőviszonyba kerülni… – adok bővebb felvilágosítást arról, miért nincs kedvem még csak próbálkozni sem normális kapcsolatok kiépítésére a Roxforton belül. Fogalmam sincs, a nővérem hogyan volt képes ekkora bizalommal fordulni baráti köre, háztársai felé; nem akarom megkérdőjelezni ítélőképességét, tudom, hogy ő is legalább akkora gonddal válogatja meg, kikkel kerül közelebbi viszonyba, csupán nem hiszem, hogy én erre valaha is képes leszek. Őt mindig erősebbnek tartottam magamnál, hiszem, hogy akkor is képes lesz újraépíteni mindent, ha bekövetkezik a legrosszabb, míg én inkább nem is adok lehetőséget arra, hogy ez bekövetkezzen.
Az ösztönök azonban hamar felülkerekednek gondolataimon, s méltóságom elhajítva nyúlok a szendvicsek felé, kapásból elorozva kettőt – ki kell használnom a lehetőséget, mielőtt még faképnél hagy.
- Kösz  – hálálom meg alig hallhatóan, majd miután találkozok a tekintetével, 90 fokos fordulatot veszek, hogy legalább ne lássam, ahogy bámul, miközben eszem. Akkor sem fordítom felé tekintetem, mikor ismét meghallom hangját.
- Abszolút megértem, ha fenntartásaid vannak, bár én sose azért álltam veled szóba, mert tudtam, hogy kinek a fia vagy. Nem igazán érdekelt sose, csupán azért emlegettem fel, hogy írni fogok apádnak, mert ő tűnt annak a személynek, akire hallgatsz, ha már az észérveimet elvetetted. Sajnálom, ha neked ebből ez jött le, bár ha egy kicsit is több figyelmet fordítanál a környezetedre, akkor nagyon jól tudnál, hogy én hányszor vesztem össze az unokatestvéremmel miattad. És nem azért akartalak a pályán látni, mert Viktor Krum fia lennél, hanem azért, mert egy baromi tehetséges játékost látok benned, akinek nem éppen a kispadon lenne a helye. – Épp csak egy pillanatra nézek rá, mikor a szemem sarkából észreveszem, hogy megmozdul; útja csupán a közeli fotelig vezet, ahol hozzám hasonlóan ő is nekiesik egy szendvicsnek.
- Mindenki ezzel próbálja menteni magát...  -sóhajtok fel, mielőtt folytatnám – Tegyük fel, hogy tényleg nem akartál visszaélni apámmal, és azzal, hogy nem hozhatok szégyent rá… de mégis miért kellett volna bármiféle észérvre hallgatnom, ha egyszerűen csak nem akartam játszani? Elég volt egy csapat rosszindulatát elviselnem, most ismét szokhatok hozzá… - leharapok egy nagy falatot a kenyérből, ezzel kényszerítve magam arra, hogy hagyjam abba a magyarázkodást. Semmi köze a problémáimhoz: ahhoz, hogy a hajdani kapitányom azóta is kérlel, hogy térjek vissza a Durmstrangba, pedig már ő is befejezte ottani tanulmányait, a családom pedig már az Angliába való áttelepülését szervezi; vagy épp ahhoz, hogy a legkevésbé sem igénylem magam körül a felhajtást, figyelmet, ami a csapat tagjaként akaratlanul is felém irányul.
- Hidd el, ha mentegetném magam, az tök másképp nézne ki. És azért kellett volna bármiféle észérvre hallgatnod, mert szereted ezt a sportot, látom rajtad, amikor szóba kerül, lázba hoz. Vétek lenne elpocsékolni a tehetségedet, és hagyni elveszni azt a szenvedélyt, amivel űzöd azt, azért mert félsz. Ha pedig azt hiszed, hogy ez a csapat is rossz indulatú lenne, akkor ki kell ábrándítsalak. A Hollóhát köreiben nem tűröm a viszályt, a kirekesztést és mások rosszindulatú piszkálódását - Elfintorodom, mikor ajkait elhagyja a „félsz” szó; mégis milyen jogon feltételezi, hogy a Durmstrang után még akad valami, valaki a Roxfortban, aki képes volt megijeszteni? Teljesen más belefásulni a folyamatos támadásokba, s keresni a lehetőséget arra, hogy szünetet tarts, mint rettegni attól, hogy ismét célponttá válhatok. De miért is várom el, hogy gyakoroljon némi empátiát, mikor, mint minden csapatkapitány, ő is a csapat egészének sikerét tartja szem előtt, nem pedig a tagok individuális érdekeit. Szinte gyermekien bájos az elképzelése, hogy képes lesz fenntartani a békét a csapatban, mikor képtelenség ennyi játékos akaratát érvényesíteni. Egyesek többet szeretnének tündökölni, ha valaki hibát vét, úgy vélik, nekik sikerült volna, s követelik, hogy legközelebb már neki passzoljanak, ugyanígy ha nem sikerül megvédenem valakit, az én hibám lesz a sérülése, ha viszont eltalálok valakit, akkor azt kérdőjelezik meg, jó embert célzok meg, miért nem azt, aki épp pont abban a pillanatban szerez pontot. De hát hiába is magyarázkodom neki, nem hiszem, hogy ebből olyan vita kerekedne, melyből bármelyikünk is győztesen fog távozni, hisz amennyire ő képtelen megérteni, miért nem szeretnék a pályán lenni, úgy az én hozzáállásom sem fog változni, s nem fogok bárgyú mosollyal összeölelkezni mindenkivel, eljátszani, mennyire jóban vagyok mindenkivel, elhinni, hogy a barátság erejével győzni fogunk.
Mély levegőt veszek, remélve, azzal képes leszek elfojtani minden felé irányuló ellenállást, majd felé fordulva szólítom meg.
- Figyelj, nem én akarok lenni az a személy, aki elrontja a bulit számodra, szóval, ha szeretnél ünnepelni és jól érezni magad, menj csak, megleszek egyedül – Még magam sem tudom eldönteni, hogy ez a mondat a menekülési tervem egy része, vagy csupán valóban aggódok érte, esetleg a kettő elegye, mindenesetre valóban nincs kedvem vitatkozni azon, amin talán sosem fogunk tudni kiegyezni, főleg nem ekkora tömeg előtt.
- Te is a csapat része vagy, így nem fogok elmenni azért, mert mondvacsinált, átlátszó indokokkal le akarsz koptatni – Miért is reménykedtem abban, hogy legalább egyszer képes lesz figyelembe venni, mit szeretnék…
- Felőlem azt csinálsz, amit akarsz… - morgom bosszúsan, majd tüntető jelleggel hátrálok, míg a hátam el nem éri a falat és huppanok le a padlóra, hogy onnan, lehetőleg a legkevésbé észrevehetően nyomjam le a torkomon a vártnál lényegesen finomabb szendvicseket, s vészeljem át az összejövetelt. Bár természetesen ide is követ, hiszen miért is ne hagyna békén legalább egy percre, nem hagyom, hogy reakciót kicsikarva belőlem azt higgye, nyert; minden megmaradt idegszálammal küzdök, hogy a leghiggadtabb állapotomban láthasson, s egy pillanatra se higgye azt, jelenléte képes bármiféle érzelmet kiváltani belőlem. Talán ő is csöndben marad, ha én se mukkanok meg, és végre képes lesz elviselhető társasággá avanzsálódni.

Míg a nővéremet leginkább édesanyánkhoz hasonlítják, rólam már nehezebben szokták eldönteni, két szülőm közül melyik jegyei jelennek meg nagyobb mértékben. Középbarna hajam, melybe a nyári napsütés néha homokszőke tincseket szív, valamint kevésbé szigorú arcvonásaimban leginkább Anyát látják, míg erőteljesebb, robosztusabb alkatomat Apáénak tulajdonítják. Csupán zöldeskék szemeim azok, melyeket nem tudnak hová tenni, csupán pár, a kelleténél jóval több képzelőerővel megáldott személy romantizálja túl, az ősi szláv, királyi Krum ház hagyatékaként.
Én lennék a legboldogabb, ha azt mondhatnám, felülről verem a 190 centimétert, de sajna még fél fejjel magasabbnak kell lennem ahhoz, hogy elérjem, így csupán annyival tudok dicsekedni, hogy a nővéremet sikerült túlnőnöm pár centivel. De legalább a horizontális irányú gyarapodásomra nem lehet panasz, az aktív életmódnak hála vállaim szélesek, valamint jóval több izmot sikerült felszednem, mint a hozzám hasonló korú fiataloknak, kik szabadidejük nagy részét nem edzéssel töltik.
Általában azt gondolják rólam, biztosan a laza, kényelmes, egyszerűbb viseleteket részesítem előnyben, pedig ezeket csupán akkor aggatom magamra, ha a helyzet megköveteli, hogy szabadon tudjak mozogni bennük, s nem kell sajnálnom őket, ha netalán szétszakadnak. Ezt leszámítva próbálok adni a megjelenésre, ha kell, a család női tagjainak is kikérem véleményét egy-egy összeállítással kapcsolatban, nem generálhatok olyan pletykákat, miszerint „a híres Viktor Krum fia ízléstelenül öltözködik”. Szinte ösztönösen a kevésbé élénk, földszíneket vagy épp sötétebb árnyalatokat preferálom, hogy ezzel is kevesebb feltűnést keltsek.