Balthazar N. Crouch

Hangos, beszédes, jó kedélyű, folyton viccelődő. Ha egy órán kuncogás üti fel a fejét, minden valószínűség szerint köze van a dologhoz, a tanárok nem túl nagy örömére. Könnyedén teremt kapcsolatokat, kiválóan épít ki barátságokat, nyitott és kommunikatív, szívesen segít, és még szívesebben lesz része egy társaságnak. Nehezen viseli, ha valakit kiközösítenek, így mindig igyekszik behúzni a közösségbe, ha valaki nagyon a szociális élet szélére sodródik. Optimista, a napos oldaláról szemléli a mindennapokat, talán ennek köszönhetően kissé naiv is. Szétszórt és feledékeny, könnyű elterelni a figyelmét egy-egy témáról, mivel saját maga is képes csapongani a témákban.

Nyílt, széles gesztusok jellemzik, érzelmei azonnal tükröződnek az arcán, nem feszélyezi a közelség, szívesen érint meg másokat. (Csak semmi perverz gondolat, tudja, kivel lehet, és kivel nem.) Beszédére az érzelemgazdagság, az élénkség jellemző, szívesebben tegeződik, jobban érzi magát, ha közvetlen stílusban kommunikálhat. Lelkes ember, aki szenvedéllyel végzi a feladatait. Hozzáállása pozitív, jellemző rá a kreativitás, de szereti közben a gyors megoldásokat. Mosolygós, barátkozó személyiség, szívesen keresi mások társaságát.

Nemcsak szeret, hanem mer is új ötleteket kipróbálni, kísérletezni, és a kockázatvállalástól sem riad vissza. A nagy egészre koncentrál, az álmai viszik előre, nem szeret leragadni az apró-cseprő részleteknél. Lobbanékonysága adja a személyiségtípus hátrányát is: mivel impulzív, hajlamos sokszor elbízni magát, emiatt mások nézőpontját is figyelmen kívül hagyja. Egy igazán barátságos, lelkes és leleményes karakterről beszélünk, aki minden nap megdolgozik a hosszú távú sikerért.

A kapcsolatban érzékeny, kiváló empátia érzéke van, ennek ellenére sosem lehet tudni, hányadán áll vele az ember. Énje kettős: az egyik álmodozó, melankolikus, a másik ugrásra kész, nyugtalan, változékony. A szerelemben szeszélyes és igényes, de alapjában tisztességes. Fél a csalódástól, mindamellett tartós, szilárd kötődésre vágyik, olyanra, amely biztonságot nyújt neki. Sokszor álmodozik, gyakran érzi meg nem érettnek magát. Munkáját becsületesen, szorgalmasan végzi, a nehézségek sem rémítik meg.

Az ilyen holdcsomóval született ember hívást kap, hogy csatlakozzon a közösséghez, a társadalomhoz. Önteltsége miatt képtelen arra, hogy mások álláspontját méltányolja. Hajlik a szélsőségekre. Béklyókhoz nem szokott lelke mindent elkövet azért, hogy megtartsa szabadságérzetét. Előző, szabad életének lelkében őrzött emlékei lehetetlenné teszik, hogy közel lehessen hozzá férkőzni. A befolyásolást pedig végképp nem tűri.
Ebben az életben azt a leckét kapja, hogy megtanulja, milyen az élet mások szemén át nézve. Ekkor felismeri, hogy valamennyi negatívum, amit másoknak tulajdonít, olyan dolog, amit önmagában kell fellelnie és megértenie. Míg teste sportos tevékenységre, a természet, az egyszerű élet után vágyik, szelleme nyelvek tanulására ösztönzi, utazni, megismerni vágyik. Mivel magában hordozza a paradoxonra való hajlamot, könnyen válik közvetítővé a másik emberek számára.

Ez az a típus, amelyiknek a tagja képes a legváratlanabb pillanatban táncra perdülni vagy elkezdeni énekelni. Könnyen elragadja a pillanat izgalma és azt szeretné, ha mindenki másra is átragadna ez az érzés. Nincs még egy másik személyiségtípus, amelyik ennyi időt és energiát áldozna mások bátorítására – és ilyen ellenállhatatlan stílusban. Azonnal ki tudja választani, ami tetszik neki és úgy alakítják környezetüket, hogy az a személyiségüket hűen tükrözze. Természeténél fogva kíváncsi, szívesen kísérletezik a trendekkel és stílusokkal.
Lehet, hogy ez elsőre nem szembetűnő, de nagyon jól tudja, hogy nem körülötte forog a világ. Jó megfigyelő, és nagyon érzékenye mások problémáira. Sokszor ő az első, akinek kiöntik a szívüket az emberek és boldogan nyújt érzelmi támaszt, és látja el praktikus tanáccsal bajba jutott barátaikat. Ha viszont ő kerül bajba, inkább elkerüli a konfliktust, mint hogy szembenézzen vele.
A Szórakoztatók szeretik a drámát és a szenvedélyt, de azt már nem, ha ők a szenvedő alanyok bennük, ez pedig rá fokozottan igaz.

Amolyan átlagos tinifiú, kissé nyúlánk alakkal, hosszú kezek és lábak, amihez majd lassan a teste is alkalmazkodik, vagy nem, és örökre úgy fog kinézni, mint aki gólyalábakon lépked. Egészen hasonlatos a magassága a kortársaiéhoz, se nem alacsony, se nem veri le a csillárt, bár valószínűleg még nőni fog, mert a családja férfi tagjai amolyan kosaras alkatok. Világosbarna haj, nem az a szőkére hajazó, inkább a mogyoróra emlékeztető meleg színű, no és persze már-már nem is frizurája, hanem sörénye van. Kiváló Elvis imitátor lenne, a táncmozdulatok, és a haj adott… Mélyen ülő szemei sötétbarnák, szinte feketének látszanak, bár tekintete inkább barátságos, és kicsit mindig nevető, mint rideg. Ha mosolyog, arca jobb oldalán egy bálygödör fedezhető fel, és bármilyen meglepő, de az esetek nagy többségében széles vigyor terpeszkedik az arcán. Néha akkor is, ha ez elég indokolatlan, olyankor ez inkább az a kínos vigyor. Ruházkodás terén az egyszerűség, kényelem, és elegancia szent hármasságot tartja szem előtt. Neveltetéséből adódóan tudja, hogy hol miként illő megjelennie, és bármennyire nincs ehhez kedve, mindig követi a szabályokat. Jó, az esetek nagy részében...

Szerencsére nem a megszeghetetlen, bármennyire legyen maradi az elhatározás, hogy két tizenhat éves ÖRÖK hűséget fogad, ennél azért modernebb volt mindenki felfogása. Apáé talán nem teljes mértékben, azonban anya simulékonysága hamar meggyőzte, hogy ez így is tökéletes, és megfelelő lesz. A házasság, az házasság, a szövetség megköttetik.
Lepillantottam a mellettem álló lányra, akinek alakja a hatalmas ruha ellenére is törékenynek tetszett, s mintha a keze is remegett volna. Szívem szerint nyugtatólag a hátára simítottam volna, csak hogy érezze, nincs egyedül, és nincs mitől félnie. Nem tettem. Nem tehettem ilyesmit, mert bár a szavak összekötnek minket, mert bár most eljátszuk, hogy felnőttek vagyunk, akik boldog akaratukat szentesítik éppen, ez számára legalább annyira idegen, mint nekem. Talán még annál is jobban.
Emlékeztem az első pillanatra, amikor újra találkoztunk, hogy kerestem a sugárzó mosolyt, és vártam, hogy újra buta beceneveket aggasson rám. Ehelyett úgy sétált el mellettem, mintha láthatatlanná tévő köpeny alatt ácsorogta volna egy sötét szoba eldugott sarkában. Hetekig próbáltam beszédbe elegyedni vele, hogy legalább egy sziáig eljussunk, és elmondhassam neki, hogy bizony én vagyok az a fogócska közben folyton hasra vágódó fiú, akivel annyi nyáron át játszott. Végül be kellett látnom, nem elfelejtett, egyszerűen számára az az időszak örökre véget ért. Persze, érthetően nem kívánt ilyesmire visszagondolni, a szülei halála borzasztó volt, amit akkoriban fel se tudtam fogni.
A fátyol alatt ugyanolyan szomorúan nézett előre, ahogy mindig láttam az iskolában is. Távoli, a legtöbbek által megközelíthetetlen, csendesen az árnyak közt megbúvó. Tehetetlennek éreztem magam, olyasvalakinek, aki csak még mélyebbre húzza, mintha kényszerítettem volna a dologra. Meg mertem volna rá esküdni, hogy bár én apám kérésére azt mondtam, hogy persze, hozzuk előre az esküvőt, ő maga ágálni fog az egész ellen, és már az ötlet miatt is úgy néz majd rám, mint a véres rongyra. Nem tudtam volna megmondani, melyikünket lepte meg jobban a tény, hogy egymás mellett álltunk ezen a szertartáson.
Amikor azt kérdezték, fogadom-e, igennel feleltem. Teljességgel komolyan gondoltam, hogy megóvom mindentől, amennyire tőlem telik, hiszen immár az én felelősségem. Korábban is megtettem volna érte, ha engedi, vagy legalább addig sikerül eljutnom, hogy ne a folyosó másik irányába forduljon szinte azonnal, amint meglát. Vajon ez fog változni az iskolában? Volt egy olyasféle érzésem, hogy nem igazán változtatnak ezen már az aláírt papírok sem, ahogy az se, hogy felvette a nevem.
Felemeltem a fátylat, és megpróbáltam bátorítóan rámosolyogni, az arckifejezése azonban nem változott. Lehajoltam, és könnyedén megcsókoltam a makacsul összeszorított ajkakat, csupán néhány másodpercig tartott, mégis, mintha valami megbocsáthatatlant követtem volna el ellene. Nem tudtam volna megmondani, mégis mit vár tőlem, a mozdulatai nem csaptak be, a látszólagos engedelmesség teljesen szembe ment a tekintetének haragos csillogásával. Miért van itt, ha ennyire gyűlöli az egészet, és vele együtt engem is? Nem értettem...

Néztem a négy emeletes, mozgó figurákkal kirakott tortát, és majdhogynem úgy éreztem, hogy a nehezén már túl vagyunk. Azzal persze nem számoltam, hogy innentől még órákig tekintetek sokaságának kereszttüzében kell mosolyognunk, és a gratulálóknak megköszönni, hogy gondoltak ránk. Legalább a sütemények finomnak számítottak, teli szájjal legalább nem furcsa, hogy nem beszélgetünk egymással.
- Csak azért fogom én is veled ezt a kést, nehogy kedved támadjon belém állítani… - Próbáltam elviccelni a dolgot, de Maisy arcán azt láttam, egyáltalán nem értékeli az igyekvésem. Vagy a humorom. Ez utóbbival jó néhányan egyet tudtak érteni.
Könnyed mozdulattal szeltük néhány szeletre a tortát, majd megfogtunk egy-egy kisebb darabot, hogy a másik elé tartsuk. Szívem szerint összekentem volna vele az egész arcát, hogy legalább egy kicsit megváltozzon az arckifejezése, azonban úgy éreztem, ettől bizonyosan nem nevetné el magát, sőt talán nincs olyasmi, ami mostanában jobb kedvűvé tenné.
Pedig emlékeimben még mindig élt az a kislány, a napsugár haj, és a bot lábak, amik a megszólalásig emlékeztettek az én pálcika lábaimra, azt leszámítva, hogy az övén kevesebb harci sérülés volt. Akkoriban hittünk benne, hogy a felhők vattacukorból vannak, és majdnem sikerült elkunyerálnunk Eddie seprűjét, hogy felrepülve megkóstolhassuk. Sose gondoltuk volna, hogy ezek a gondtalan napok olyan gyorsan semmissé válnak, én pedig azt hittem, az ő emlékei is olyannyira szépek, akárcsak az enyémek.
Óvatosan tartottam elé a szelet süteményt, megvárva, hogy ő maga hajoljon előre, és harapjon belőle, semmit sem siettetve. Mondanám, hogy végülis hosszú évek vannak előttünk, azonban volt valami furcsa, megmagyarázhatatlan érzésem, hogy ez a házasság csak annyira lesz hosszú életű, hogy a rokonok egy részét megnyugtassuk. Hogy mi lesz azután? Gondolom a legnagyobb örömére elválunk, remélhetőleg gyerekek nélkül.
Merlinre! Mi van, ha valaki belekezd ebbe az örökös dologba?
A gondolatra kissé összeszűkült a torkom, és azt az apró falat süteményt is alig bírtam lenyelni, amit leharaptam a kezében tartott darabból. Enyhén elpirulva fordultam másfelé, és inkább felkaptam az asztalon álló poharat, hogy némi pezsgővel öblítsem le a falatot. Egyrészt egészen eddig csupán egyszer jutott eszembe, hogy ennek a házaságosdinak felnőttes vonatkozásai vannak, és akkor el is vetettem, mert meg se fordult a fejembe, hogy igent mondana. Másrészt nagyon távolinak éreztem magunktól ezt az egész dolgot, végülis még mi magunk is gyerekek voltunk. Meg se fordult a fejembe eddig a pillanatig, hogy akár tényleg el kellene hálnunk a nászéjszakát, és ahogy laposan Maisy felé pillantottam, valahogy nem éppen úgy nézett ki, mint aki ezt másképpen gondolná.
Szerencsére már nem abban a korban éltünk, amikor ilyesmit ellenőriznének, és bár apa nagyon komolyan vette ezt az egész dolog, néhány idősebb rokonnal egyetemben, azért azt is biztosra vettem, hogy eddig nem mennének el. Majd bezárkózunk a szobába, aztán alszunk egymás mellett, nem untam meg az életem.
Mintha láttam volna, ahogy a ruhájába dug egy vajazó kést Maisy.
Talán a reggelt se élem meg.
A saját hülye gondolataimtól kellene a leginkább megszabadulnom...

A tapsoló tömegben nem tudtam kivenni arcokat, bár ennek meglehet, hogy a két pohár pezsgő volt az oka, amit ijedtemben fel is hajtottam. Anyával gyakoroltunk otthon, éppen bot lábúnak amúgy sem voltam nevezhető, azonban ahhoz, hogy az embernek ezek a páros táncok is menjenek, egy valamire mindenképpen szüksége volt. Párra. Én pedig, nos, azt hiszem nem voltam az a fajta srác, akire így tapadnak a lányok, s bár Merlinre mondom, én aztán előítéletektől mentes voltam, de azért még se sergettem volna meg egy srácot csak úgy mondjuk a karácsonyi bálon. Szóval mondhatjuk, hogy szólóban kiváló táncos hírében álltam, valószínűleg itt is bavúrós mozdulatokat mutathattam volna be, azonban egyrészt nem hoztam volna ezzel zavarba a FELESÉGEMET, másrészt ez nem is erről szólt.
Odahaza a szalon hatalmasnak tűnt, miközben körbe forogtunk a zene lassú ütemére anyával, és úgy éreztem, ez az esküvő valahogy nem is ér ekkora felhajtást. Most kicsit szégyelltem magam, végtére is Maisy ennél valami igazibbat érdemelt volna elsőnek, itt álltunk tizenhat évesen, és a kezem szigorúan a derekán pihent, nem szorítva, gyöngéd határozottsággal vezetve. Lepillantottam, ő azonban oldalra fordított fejjel valahová a tömeg felé nézett, véletlen sem rám.
Úgy éreztem, hogy mondanom kell valamit, hogy megtörjem ezt a csendet, de bármi jött volna ki a számon, mélyen belül tisztában voltam vele, őt nem fogja mosolyra késztetni. Életemben talán másodszor fordult elő, hogy lenyeltem a mondani valómat. Még a legrosszabb, sőt az általam is borzasztónak titulált szóvicceket sem szoktam visszafogni, most mégis ez történt.
Mit meg nem tesz az ember a Feleségéért...

Az asztalnál ültem, ez olyasmi volt, amihez nagyon nincs közöm. A csokrot enyhén fluoreszkáló virágokból kötötték, így a kissé félhomályos teremben is jól kivehető volt, ahogy ívesen a hajadon lányok csoportosulása felé repült. Megpróbáltam kivenni az arcokat, vagy felismerni a sikongatásból, kik is azok, de nem igazán sikerült. Rokonok, nagyon távoli rokonok, mert máskülönben még némileg spiccesen működne a névmemóriám.
Amikor nyáron elkezdték szervezni ezt az egész herce-hurcát, emlékszem, hogy felmerült, meghívnám-e valamelyik barátom.
Életemben olyan határozottan kevésszer tiltakoztam.
Nem, mintha sokáig tiltakolhatjuk majd ezt, még az újságokban is benne leszünk, de annyira elszaladt a fejünk felett az egész, mintha közünk se lett volna hozzá. Így pedig a barátokkal ünnepelni nagyon visszás lett volna. Különben is, melyik része lenne ünnepelendő? Valószínűleg feszengve állnának a családtagok között, ennének pár sütit, és gratulálnának, miközben azt se tudták, hogy nekem esetleg tetszik Maisy.
Mármint jó, nem voltam vak, egy csinos lány, de már egyáltalán nem ismertük egymást, és világossá tette számomra, hogy a közeljövőben különösebben ezen nem kíván változtatni. Ha szavakkal nem is, de a tettei, a testbeszéde, szerintem még az is ezt közölte, ahogy a levegőt vette. Kicsit sajnáltam, én tényleg borzasztó volt, amikor valakinél egy “sziát” sem tudtam elérni, viszont azt be kellett látnom, teljesen felesleges nekem igyekeznem, miközben ez neki semmit se számít. Úgy tűnt, mint aki jól meg van nélkülem, pedig aztán nem utolsó egy idősebb ház-társsal jóban lenni, a mágia történet jegyzeteim utánozhatatlanok voltak!
Megráztam a fejem, úgy éreztem, hogy nagyon elkalandoztak a gondolataim, miközben mintha ezernyi buborék pukkadt volna ki az agyamban. Nos, meglehet, hogy az utóbbi időben kicsit után pótoltam a pezsgőnek, de nem egészen bizonyos. Jó, mégis, a csuklás lebuktatott. Mindegy, kinek kellene józannak lennem? Mindenki gratulált, ezernyi ajándékot mutogattak, még pénzt is tömtek a zakóm zsebébe, most már csak azért vannak itt, hogy minden elfogyjon, amit apa egy hadseregnek rendelt.
Egyetlen pillanatig sem éreztem úgy, hogy ennél tovább kellene tettetnem, és tartanom magam, úgy éreztem, mintha a fejem vagy egy tonnát nyomna, így engedtem a gyöngéd húzásnak, és az asztal élére támaszkodtva a karomra fektettem. Máris jobb. Senkit se fog zavarni, ha szundítom egy kicsit.
Az ég egy adta világon senkit...