Gregory Ollivander

Külön atmoszférában létezik, bárhol bukkan fel, nem egyszerűen magával viszi, hanem kiterjeszti ezt a megnevezhetetlenül derűs, ugyanakkor alig észrevehetően depresszív légkört. Nehezen csatlakozik felnőtt beszélgetésekhez, folyamatosan azt érzi, pár lépéssel lemaradt, valahogyan hátrahagyták – hátrahagyta saját magát –, sosem sikerül felvennie a ritmust, jó ideje már nem is próbálkozik vele. Jó arc nagybácsi a családi összejöveteleken, megbízható bor- és tortafogyasztó, mindig vicces anekdotákkal szórakoztatja a tinédzsereket, mindig van egy története valakinek az ismerősének az ismerőséről, és olyan bájosan prezentálja a nihilizmus pöcegödrét, hogy sosem lehet tudni, mikor hülyéskedik, és mikor gondolja teljesen komolyan. Tulajdonképpen mindig és soha, ráadásul egyszerre.
Greg bácsi egyébként prímán grillez húst, verhetetlen pác receptje van, és folyton érdekes alakokkal fut össze, bárkivel képes szóba elegyedni, amíg messziről elkerülök a komoly témákat – ezek közé tartozik a családalapítás, rendes munkahely, kommersz életvitel, anyagi és érzelmi stabilitás.
Szülei generációjának tagjai – családi viszonylatban – folyton elvesztegetett potenciált, félresiklott életet emlegetnek vele kapcsolatban, mert annyi minden lehetett volna belőle, ami végül nem lett, ami pedig végül lett, az bárcsak ne lehetett volna. Nem kimondottan szégyenfolt, elvégre bizonyos körökben sokra tartják, egyesek szerint tulajdonképpen reformer, technológiai innovátor, az apja szerint azonban inkább egy buta gyerekjáték – nem túl kreatív – kitalálója és megvalósítója, ráadásul harminc évvel ezelőtti ötletet használ, nincs benne semmi egyedi vagy megismételhetetlen.
Greg pocsék társ, viszont tűrhető szerető, klinikai viszolygása mindentől, ami ember – kapcsolatok, hűség, bizalom –, a szociális periféria valamivel vonzóbb rétegébe sorolja.
Jó barát, mert bármikor aludhatsz nála – vagy annál, akinél éppen átmenetileg elszállásolja magát –,  együttérez veled – csak mondanod kell, éppen kit utáljon, szidjon, kedveljen, dicsérjen, és máris berendezkedik rá –, segít neked – amíg ez nem jár anyagi vagy fizikai fáradsággal –, meghallgat – profi módon hümmög a megfelelő pillanatokban, mintha erre huzalozták volna – és támogat – verbális megerősítésekben verhetetlen.
Rossz barát, mert elfelejt közölni bizonyos részleteket – például, hogy éppen kinél vagytok, vagy kinek a pénzét veritek el –, megbízhatatlan – fél hétkor kellene találkoznotok, de hat óra huszonkilenckor még éppen két várossal arrébb térdepel a mosdóban, egy perccel később meg a nevedet sem tudja –, csapongó – mindegy, hová indultok, mit beszéltetek meg, úgyis máshol lyukadtok ki, és nem érti, mi a problémád ezzel –, sok energiabefektetést igényel – már ha komolyan szeretnél kötődni hozzá, és tényleg érdekel a sorsa, és megkedvelted, vagy legalábbis nem közömbös a számodra, márpedig Greg olyan, mint egy utcára dobott kismacska, annak egyszerre az összes stádiumában –, és csalódást fog okozni – nem tud leszokni, nem akar leszokni, nem érzi a határokat, egyébként se szólj bele az életébe, joga van úgy elbaszni, ahogyan kedve tartja, mit tudsz te bármiről is.
Nonkonformista. Jellemezzük mondjuk így, a politikai korrektség érdekében.

Ráfogsz a pillanatra – illetve azt hiszed, mert markolsz valamit vagy valakit, és szilárdnak érzed ujjaid alatt –, mereven és kétségbeesetten, tekintetetek találkozik, milyen különös, ilyen közelről sokfélének tűnik az unalomig ismerős arc, pedig láttad már így, látott már így, nincs ebben semmi különleges vagy megismételhetetlen, sőt, mondhatni repetitív, ahogyan mutatóujjával valamit az ínyedbe dörzsöl, cserébe könyöktájékon megragadod. Elernyedsz – végtelenül hosszú pillanat, amíg kifakult vénapályáidon végigszáguld valami sűrű és megbocsáthatatlanul ingerlő –, ujjaid lecsúsznak, már nem is nyúlsz fogódzkodó után, totál új cucc, mondja sápadtan, enyhe reszketéssel a torkában, miközben leszopogatja az ujjbegyéről, ami visszamaradt, pilláid belerebbennek a gondolatba, nem tudod, ki a fasz kotyvasztotta, de kísérletezhetne többet is, jelentkezel önkéntes tesztelőnek, még a mellékhatások sem érdekelnek.
Nyelveddel újra és újra letapogatod a vörösre dörgölt folt érzékeny felületét, milyen kellemes, nem igaz?, kérdezi, te meg csak bólintasz táguló pupillákkal, hevesen dobogó szívvel, komolyan, teszi hozzá, forradalmasít a pasi, kész zseni, és ezzel nem lehet nem egyetérteni.
Elfelejtesz levegőt venni, nem tart sokáig, csak az agyadnak össze kell raknia, mi jön ezek után, hogyan funkcionált eddig, a szinapszisaid felizzanak, te majdnem belefulladsz a boldogságba, aztán elnyújtva sóhajtasz, a sejtreceptorok ismét működésbe lépnek.

– … nem akartam felugrani hozzá, de erősködött, tudod, milyen, nem lehet nemet mondani neki, meg úgyse tudtam nagyon mit kezdeni magammal, szóval felugrottam hozzá végül, főzött nekem egy kávét, kevés dologhoz ért, Gigi, ismered, a kávéfőzéshez mondjuk pont igen, aztán előadott egy történetet róla. Merthogy a második varázslóháború végén hozzájutott egy halom ismeretlen eredetű zsupszkulcshoz, ne kérdezd, honnan, nekem sem árulta el, aztán gondolta, ha már így alakult, akár meg is nézhetné, melyik hová viszi. Chilében ragadt két hónapra egy egyszer-használatos üdítősüveg miatt, besétált az ottani Minisztériumba, kereste a brit diplomatákat, azok meg azt hitték, csempész, ezért húzták a lepapírozást és figyeltették. Beköltözött valakikhez, ha jól emlékszem, két Rókázó Rágcsával fizette le a kölyköket, akik meg hazavitték, mint valami talált kutyát, de nem lényeg, annyira bedumálta magát hozzájuk, hogy végül kapott fél kiló perui kávébabot. Nem tudom, tudod-e, de általában megetetik a vízidisznókkal és kiszaratják velük, és ezen a ponton undorodnom kellett volna, de sosem ittam még olyan jó kávét, plusz megkérdeztem, végül átkutatták-e a holmijait, legyintett, hogy dehogy, mert egy prominens politikuscsalád kölykeit sikerült bepaliznia, a szülők meg a békés nemzetközi máguskapcsolatok megőrzése érdekében elviselték. Mondta, hogy adott volna a másikból is, de az addigra elfogyott, mert ezek három kiló kokainnal küldték haza, soha olyan tiszta és erős cuccot nem próbált, két hét alatt megszabadult tőle, leadózott a chilei politikusnak, a többiből meg boltot nyitott a Zsebpiszokban.

– Mr. Highhorn szerint kifejezetten fontos lenne, hogy időben megkapja a védőoltásokat, van köztük ismétlő is, sárkányhimlő és…
– Ez a citromos pite, na ez… elképesztő, Hyacinth, kitettél magadért, a lelkemet eladnám érte.
– Bármikor sütök neked, Gregory, csak el kellene jönnöd.
– Tele a naptáram, tudod, hogy megy ez…
– Ott tartottam, hogy Griffin oltásait…
– És mit tettél a limonádéba? Van benne valami új is, nem? Levendula, zsálya…?
– Mindkettő, Gregory, és egy kis menta.
– Éreztem ám!
– Kész botanikus vagy!
– Néhány növényhez túl jól is ért. Bessie, Hyacinth, visszavonulok. Gregory, fél percet szentelj az anyádnak, későre jár.
– Hát persze, papus, jó éjt! Komolyan, Hyacinth, elcsomagolhatok egy szeletet? Sosem ettem ilyen jót.
– Hyacinth, kérlek, csomagolj neki, és hagyj magunkra. (…) Gregory, nem akarlak többször megkérni, hogy…
– Akkor ne kérj meg.
– Griffin egészségi állapotáról van szó, a biztonságáról.
– Nem értem, miért kellek ehhez. Szabad kezet kaptatok, jó, tulajdonképpen kierőszakoltátok, de már a tiétek.
– Ezek hivatalos papírok, fiam, képtelenség megkerülni.
– Szerintem kreatívan el tudnátok intézni a dolgot, felesleges belerángatni.
– Belerángatni… Belerángatni! Ide figyelj, de jól figyelj, mert többször tényleg nem mondom el. Nem érdekel, mennyire vagy alkalmatlan apának, nem érdekel, mennyire vagy megbízhatatlan vagy ostoba, kedden délelőtt kilencre átjössz, és együtt elvisszük a gyerekedet a medimágushoz, normálisan viselkedsz és mindenre igennel felelsz. Harminc percig úgy fogsz tenni, mintha az apja, mintha jó apja lennél Griffinnek. És fésülködj meg, Merlin eszére! És ha nem nagy kérés, legyél tiszta, vagy legalább ne tűnj nem tisztának.
– Az utolsó nem fog menni, a többi okés. Moderálom magam, anya, még rendes nadrágot is felveszek, eskü.

Átlagos magasságához átlagos testalkat társul – időnként napokig elfelejt enni, máskor képes egy hétfogásos vacsorát elpusztítani tíz perc alatt, ez átlagolódik –, az arcában sincs semmi kiemelkedő vagy különleges, amitől megjegyezhetővé válna. Frizurát két éve nem váltott, nem kell sokat bajlódnia vele, csak megmossa, hagyja megszáradni, kétszer beletúr, és máris prezentálható állapotba kerül. Sokszor borostás, munkamoráljától vagy mániás epizódjaitól függően, minden elhanyagoltsági periódust egy piperkőc és precíz epizód követ, ezért ápolatlannak vagy gusztustalannak véletlenül sem mondható.
Nem viszi túlzásba a változatos öltözködést, van nagyjából húsz pólója, három különböző színben, egy blézere, néhány nadrágja, egy kabátja és mondjuk két pár cipője, de abban sem biztos, hogy mindkét pár a sajátja, és nem nyúlta le valahonnan. Néha egész nap bokszerben és pólóban ül a gép előtt, máskor a világ legcsúnyább karácsonyi pulcsijában indul el otthonról – Júniusban, mondjuk esténként akkor is hűvös van –, de hordta már valamelyik haverja nercbundáját, az exe kapucnis pulóverét, az exe női kardigánját, szóval bármit, amihez éppen kedvet kap. Néha van piercingje, néha nincs, néha nem is emlékszik, hol lőtték be, néha arra nem, hol szedte ki. Eklektikus, vagy valami hasonló.