Louis Weasley

Nehéz nem kedvelni, ezt mindenki aláírja. Egyrészt fantasztikus hallgatóság, neki bármikor bárki kiöntheti a szívét, simán vállalja a síráshoz asszisztáló váll szerepét, és tényleg, nincs olyan, ami ne érdekelné, vagy amire ne lenne egy bevált idézete. Állandó tagja minden létező társaságnak - oké, nem mindegyiknek, de majdnem mindegyiknek -, bármelyik buliban felbukkan, minden összejövetelen számíthatsz a jelenlétére. Csendes megfigyelő, az oldalsó vízen evickélés koronázatlan királya, akinek úgyis ismered a nevét, mert Louis Weasley élénk jelenlét nélkül is létezik - a kviddicspályán, a klubhelyiségben, a könyvtárban. És biztos feltűnik, ha éppen elmarad, és naponta tízen benéznek hozzá a gyengélkedőre, ha megsérül egy meccsen, de sosem ugyanaz a tíz ember. Louis Weasley az, aki spontán az eszedbe jut, mert ott volt, amikor belógtatok a..., és ott volt, amikor elcsentétek a..., és ott volt, amikor egy másik valaki éppen ezt vagy azt csinálta.
Persze mindezektől függetlenül bosszantó, hogy képtelenség teljes képet rajzolni róla, folyton maradnak hézagok, vakfoltok, mert minden aprósággal kapcsolatban teljesen őszinte, mondhatni nyílt, és mégis, minél mélyebbre próbál valaki nézni, minél lejjebb ásna, minél beljebb tuszkolná magát, annál nehezebb, kontúrtalanabb, elnagyoltabb.

Álmában két üveglap közé zárva vergődik, azonos nyomás nehezedik rá elölről és hátulról egyaránt. Tudja – anélkül, hogy bárki bármit mondana neki, vagy egyáltalán bárki jelen lehetne, mert szűkös a tér, látását megmetszette az elméje -, perceken belül összenyomják, papírvékonnyá préselik, megszűnik az lenni, aki volt, aki lehetett - és aki lenni szeretett volna. Ilyen egyszerűen.
Anyjától örökölt, csinos kis orra nem menekülhet többé, nekifeszül a felső üveglapba, Louis felkészül, hisztérikus lihegéssel, várja porcai és csontjai pattogásait, a törés hibátlan crescendóját. Erőszakosan próbálja lehunyni szemét, ki az az őrült, ki végignézné az elkerülhetetlen tragédiát, de teste ellenszegül, katasztrófákra edzetten vár, rezdületlenül.

- Elnézést, tudna nekem segíteni? Kérem – szinte beesik a gyengélkedő ajtaján, balját erősen a hasára szorítja, jobbjával olyan hevesen markolja a rézkilincset, hogy ujjai riasztó sápadtságot öltenek magukra, helyenként vérvörös csíkokkal.
Szenved. Reggel óta szenved, erre ébredt, iszonyatos hasfájásra, hiába szedte össze magát, hiába öltözött fel, hiába vett részt az első óráján, valahol félidőben elkerülhetetlenné vált a mosdóba rohanás. Mindenre számított, gyomorrontástól kezdve vakbélgyulladásig, hányásra, influenzára. Mindenre – csak vérre nem. Arra a legkevésbé sem.
- Gyere csak, gyere – a javasasszony szakavatott szemekkel vizslatja, rögtön hozzáugrik, meglepő fürgeséggel, magára veszi a kilincs terhét, úgy kíséri Louis-t a legközelebb eső ágyhoz. – Mondd csak, mi a baj? Weasley, igaz?
- Igen. Ide tudná hívni a szüleimet? Valami nagy baj van, a hasammal.
Először sajnálattal teli fejcsóválást kap, egyetlen felnőttben bízhat, az mégis valahogyan megmosolyogja Louis szenvedését, a félelmet, kétségbeesést, anyátlanságot. Haza akar menni. Tizenhárom éves, megállíthatatlanul vérzik, és a szüleit akarja, mindennél jobban. Utána elhúzzák a függönyt, levetkőzik, megvizsgálják.
Mire feleszmél, órákkal később, édesanyja űzött vadként ront be, kopogó sarkakkal, kócosan. Nem lesz semmi baj, suttogja két tenyerébe véve Louis arcát. Semmi, de semmi baj.

Úgy szeretik, tudja, jobban tudja, mint bármi mást ezen a világon, szeretik, és bármitől megóvnák, bármiben támogatnál, bármin átsegítik. Édesanyja mindenféle tanulmánnyal érkezik egyik este, a nyár közepén, viharra álló égbolt alatt, késő éjszakáig olvas, gyertyafény mellett, gyakran törölgetve a szemét, folyton ásításra nyíló szájjal. Louis ott kuporog mellette, tágas karosszékben, lábait a karfára veti, őket nem érdekli, mit mondanak a gyógyítók, semmi kísérleti, korrekciós beavatkozásban nem hisznek, őt nem fogják idegen megítélni és megváltoztatni.
Louis mindig is Louis volt, hiába szerepelt más az anyakönyvi kivonatán, hiába hittek róla mást, amikor megszületett. Semmin sem változtat ez a frissen felfedezett kellemetlenség. Louis a kezdetektől fogva Louis volt, és ezt az édesanyja is tudta, az édesapja is tudta, Victoire és Dominique is tudták, repülő autómodelleket vettek neki, dinoszaurusz figurákkal játszott, mindenhová bemászott, mindent felfedezett, amint szem-és kézkoordinációja megszilárdult, tépte magáról a lányruhákat. Őket nem érdekli, mit tartanak helyesnek a medimágusok, mit ajánlanak, miben hisznek, ő Louis, Bill és Fleur Weasley egyetlen fia.
Hatósági engedélyek fölé hajolnak, vajazott kalácsok között vitatják meg, milyen indoklást írjanak, mire hivatkozzanak, ki mit mondjon a meghallgatásokon. Nem vehetik el tőle, amit annak idején megkapott, amit annak idején elintéztek neki. Nem vehetik el tőle az identitását. Édesapja gondterhelten pillant felé, de tekintetében annyi szeretet, annyi megértés, annyi feltétlenség lapul, hogy muszáj elfordulnia, mielőtt elsírná magát előtte.
Minden hónapban friss főzetet biztosítanak a számára, esélyegyenlőségre hivatkozva támogatják a felnőttek, bizalmasan kezelik titkát. Nem tehet róla, így született, mindkettővel, de megkérdezni nem merik, tapintatlanság lenne, Louis pedig nem beszél róla, mert senkire sem tartozik. Dobozba gyűjtik gyermekkori képeit, elzárják genetikai torzulásának bizonyítékát.

Különös dolog történik, a legkülönösebb, ami valaha történt vele. Orra egyben marad, átbukik az üveglapon, amely hirtelenjében áttetszőnek és ártalmatlannak tűnik. Mutatóujját utána tolja, kísérletező lassúsággal, félve, mégiscsak sokkban van, hallucinál, direkt nem látja, amit látnia kellene, majd most, majd pont most! Elmaradnak a pont mostok, kézfeje már a túloldalon, követi a feje, a nyaka, akaratlanul is arra gondol, guillotine-ba hajolt, mindjárt vége lesz mindennek, és akkor már tényleg senkit nem fog érdekelni, mi lett a kis Louis Weasley-vel.
Végül felül, ő sem érti, hogyan szerzett hozzá elég bátorságot, világ életében gyáva volt, megfontolt, aggodalmaskodó, mindent előre eltervező. Sosem választhatott másként, adták neki az életet, úgy, ahogyan adni tudták, Louis elfogadta és hozzáigazodott. De hát így van ez minden mással is, nem igaz? Odafent csend van, bódító háborítatlanság, gondolatai visszacsúsznak önmagukba, elfelejt lélegezni, mert feleslegesnek tűnik lélegezni, és akkor rádöbben, nincs is szüksége oxigénre, ehhez is hozzáidomul, akárcsak minden máshoz.

Százhatvannyolc centiméter magasságot sikerült kipréselnie magából, amivel meglehetősen alacsonynak számít a fiúk között, de ez sosem zavarta különösebben, egyébként sem tűnik igazán, mert a haja dob rajta legalább öt centimétert. (Ha nem többet, minden szándékoltság nélkül.) Átlagos alkatú, csípőben leheletnyivel erősebb, öltözködéssel igyekszik eltakarni bármit, ami élcelődésre adhatna okot. Testének minden négyzetcentiméterét őrjítően jól ismeri (gyerekkorától kezdve szomorúan, undorodva, kétségbeesetten és érdeklődve figyelte magát a tükörben), ezért tudja, mi áll jól neki, hogy milyen tónusokat érdemes hordania. Mindezek mellet édesanyja páratlan stílusérzéke segített neki felismerni a szín- és fazonpárosítások fortélyait, amelyeket persze egyáltalán nem hasznosít. Olyan, mint minden tizenéves srác, szereti letudni a vásárlást, van egy kialakult ízlése, és ódzkodik bármi új kipróbálásától. Kedveli a földszíneket, kifejezetten jól állnak neki (tisztában is van vele), de a benne csörgedező vélavérnek köszönhetően bármit felvehetne, úgyis mindenkinek elnyerné a tetszését.