Én úgy elhittem, hogy most történni fog valami és a szerencsénk visszatér. Nem is tudom, honnan gondoltam, hiszen eddig sem volt egy szemernyi szerencsénk sem. Most mégis úgy tűnt, van szerencsénk egyetlen nyomorult találat beszerzésére, mind hajtói, mindpedig terelői téren. Nyilván ez nem így lett. Maisy akkorát legyintett az ütőjével, hogy ha az a szerencsétlen Pin nem próbál meg elmozdulni előle, valószínűleg olyan horpadt lenne a feje, mint annak a kalácsképű Shelby csimotának a negyedik évfolyamon. Pedig őt még csak nem is találta el semmilyen gurkó, egyszerűen csak a genetika cseszett ki így vele. Mindenesetre Bobbynak sikerült a nehéz találattól megszabadulnia, bár ha jól látom, így is kancsal lett egy percre. Nyilvánvaló volt, hogy nem maradhat ő az egyetlen sérült. Ned mellett ismételten elrepült egy kvaff, nem is értettem, mit keres a karikák előtt, mert lehet, nagyobb esélyünk lett volna, ha ő is inkább a cikeszt kergeti, fejjel lefelé, tolatva, vakon. A mi hajtóink is támadtak, kétszer egymás után tartott a labda az ellenfél karikái felé, bár az erejükből megítélve nem gondoltam, hogy nagy kihvást jelentenek majd. A gurkó pedig visszatért hozzám, ezúttal olyan irányt váltva, ami célpontot is talált a kis Lestrange lány személyében. Maisy arca azt sugallta, hogy nem volt jó ötlet éppen őt megcélozni, de én csak megvontam a vállamat. - Mi van? Legalább őt el tudom találni.
Mindenképpen taktikát kell változtatnunk, gondolom keserűen és persze bűntudattól kissé émelyegve – amelyen egyáltalán nem segít, hogy percenként minimum hatszor félfordulatot kell vennem, mert hirtelen kirajzolódik egy test, egy suhanó kvaff vagy gurkó a ködből, és azonnali röppálya módosítást követel –, mert kezdünk visszafordíthatatlanul szétcsúszni. Egyedül Hollyn tartja magát, látási viszonyok ide vagy oda, maximális teljesítményt nyújt, ráadásul Lyanna is sikeresen összekaparja magát, előbbi sikeres védését újabb követi, miközben minden hozzám nálam befejeződő támadás jóindulattal is tartalékjátékosi szintet üt meg, pedig másfél órával ezelőtt még arra gondoltam, felkészültünk az idényre, összekovácsolódtunk, képesek vagyunk csapatként funkcionálni, a triumvirátusunk szolid alap, amire gond nélkül lehet építkezni. Ezzel szemben messze elmaradunk a saját óvatos elvárásainktól is – Bobbyt fejen találja egy gurkó, keze megcsúszik a seprűn, egy fél pillanatra attól félek, nem bírja megtartani magát, Lyanna két közepes támadásból egyet tud kivédeni, Darian ritkán villant, pedig van benne potenciál, mégis olyan, mintha valami visszafogná, én értékelhetetlen próbálkozásokkal ostromlom a karikákat, pedig Runcorn is kifejezetten rossz passzban van, mentegetni se tudom magamat, Leta pedig… Nem akarok megijedni, esküszöm, nem akarok megijedni, csakhogy sikerül premier plánban végignéznem, ahogyan Frye lendítése tökéletesen és megakadályozhatatlanul irányzékba helyezi a gurkót, amit Leta túlságosan későn vesz észre, esélye sincs kitérni előle, egyenesen a mellkasának csapódik, bivalyerősen, legalább két métert taszít rajta, szerencséjére kitartóan kapaszkodik, csak a szája nyílik el különös, riasztó módon. – Normális vagy, Frye?! – üvöltök keresztül ködön és jómodoron. Két kör alatt két támadás, mindkettő túl erős, túlságosan rossz helyen találja el az érintetteket, Bobby még mindig dezorientált, mintha folyton le-lecsúszna a fókuszról, Leta pedig tátog, mélyeket lélegzik. Idegességemben alig jut el a tudatomig, hogy éppen felém tart egy kvaff – eladott labda, két sárga taláros a nyomában –, kissé ügyetlenül kapom el, és legalább annyira zavartan közelítem meg a karikákat, szinte nem is figyelek, csak eldobom valamerre, vagy inkább pöckölöm, és egyenesen Leta felé veszem az irányt. Legalább három percet töltök vele, megbizonyosodom róla, hogy jól van, megvárom, amíg újra egyenletesen lélegzik, és már nem nyögdécsel aprókat, amikről azt hiszi, úgysem hallom őket. Közvetlenül utána Dariant célzom meg. Lelassítok előtte, megvárom Hollyn dobását, ami túl jó, és Runcorn nincs olyan formában, hogy biztosan kivédje, még ha az enyémet könnyen is háríthatta. Odaintem magunkhoz, nem is figyelve, milyen taktikával indítanak akciót válaszul. – Nem a dobások fognak dönteni – nincs kedvem finomkodni –, állandóan bénázok, te pedig úgysem tudod kiegyenlíteni – tekintetem megtalálja Hollynt, félig bocsánatkérően, félig bűntudatosan –, hiába játszol parádésan. Ezt a meccset a fogók döntik el, vagyis… hát jó lenne, ha nem igazán lenne fogójuk – pillantok jelentőségteljesen Darianra. Crouch akárhányszor megbosszulhatja, hogy a férjét sorozzuk, teljesen mindegy, mert mi kieshetünk, csak Leta és Hollyn maradjanak egyben.
Valószínűleg nem ez volt életünk meccse - de ezt nem tudtam száz százalékos bizonyossággal megítélni, ugyanis a sűrű ködnek köszönhetően a saját játékomon kívül minimálisan érzékeltem csak a körülöttem zajló eseményeket. A Hollóhát hajtóit - és gurkóit (a rohadt életbe, lüktettek a bordáim) - már csak akkor vettem észre, amikor rég késő volt, talán még a levegőben hoppanálva sem érhettem volna oda időben, hogy kivédjem a kvaffokat vagy kitérjek a terelők támadása elől. Arról, hogy a pálya másik felén mi zajlott, csupán a kommentátortól értesültem, és valljuk be, Chris Dearborn annyira volt tehetséges és használható kommentátor, amennyire a Durmstrang Gang polkorrekt és liberális. Egyszóval alig tudtam követni a meccs alakulását és egyre gyakrabban fogalmazódott meg bennem a gondolat, miközben a három karika előtt lebegtem felváltva, két fájó lélegzetvétel között, hogy igazán vége lehetne ennek a meccsnek. Lehetőleg egy hugrabugos győzelemmel, de ezen a ponton már az sem érdekelt volna, ha Leta Lestrange tol egy Vronszkij-műbukást és bravúrosan elkapja a cikeszt. Habár erre nem sok esélyt láttam azután, hogy - a zúgolódó közönség és Adele ordításából ítélve - Desi jól megküldte a kislányt egy gurkóval. Én már elsőben is rohadtul megmondtam, hogy Desinél valamit elbaszott a Süveg és a Mardekárba kellett volna tennie, Maisyvel együtt. Ezt az ütést még a varázsnáci Voldemortjugend elitalakulata is megirigyelhette volna... Csak ettől még a mérkőzésnek nem lett vége, és nem úgy tűnt, hogy Balti vagy Leta egyhamar megszabadítanak minket a szenvedéseinktől. Átjelentkezem varázslósakk szakkörre - futott át az agyamon a gondolat. - A pszichomágusom is biztos támogatná. Az kevésbé agresszív sport... asszem, tökre nem tudok sakkozni. A gondolataim közül a ködből előbukkanó, kékes villanás rántott ki. Talán Adele volt az, de erre nem mertem volna megesküdni. Az utolsó pillanatban lendültem a jobboldali karika elé, majd Louis - vagy inkább Nestor volt az? ebben a ködben fene se tudja - felé dobtam a kvaffot. A hajtóink nem jutottak messzire vele, mert alig fél perc múlva újabb hollóhátas támadás közeledett. A hajtó arcát nem láttam, de a dobás erősségéből tudtam, hogy csakis Hollyn Shelby lehetett az. Vajon mivel doppingolt a csaj? Ráhajoltam a seprűre, egy hajszálon múlt csupán, hogy ne érjen pontot Hollyn dobása. Egyszerűen teljes erővel és sebességgel belerepültem a kvaffba, fejjel védtem ki, most már minden mindegy alapon. A labda fájdalmas puffannással csapódott az arcomnak, de legalább kivédtem a támadást. Nestornak dobtam ki a kvaffot, azt azonban már nem láttam, hogy átért-e vele a Hollóhát térfelére pontot szerezni. Balthazar hasonló elkeseredett próbálkozással zúgott el előttem, de a meccs végét jelző síp nem hangzott el, ha látta is a cikeszt, hamar elveszítette a ködben. Átmegyek rajzszakkörre. Állítólag a művészetterápia jót tesz az ember mentális egészségének...
Rettentően fájt az oldalam, biztos voltam benne, hogy hatalmas lila folt lesz rajta, amikor a meccs után megnézem a tükörben. Csak reménykedni mertem benne, hogy nem tört el egy bordám sem, mert Desiree gurkója nagyon erős volt. Ilyen messziről legalább a könnybe lábadt szemeimet nem látta senki. Megvédeni ugyan nem tudtak, de nem baj, igazából nem bántam, mert a pontszerzés és a győzelem fontosabb volt a csapatnak. Arról pedig nem tehetnek, hogy a Hugrabug egyébként konzisztensen sikertelen őrzője most az egyszer mindkét lövést sikeresen hárította. Legalább próbálkoztak, ez volt a lényeg. Aztán jöhetett a revans, legalábbis szerettem volna úgy érezni, hogy a sérülést szenvedett csapattársukon is bosszút állnak a csapatszellem jegyében, de a végeredmény tekintetében igazából egyáltalán nem számított a miért. Ha sikeres a támadás, akkor mi is előrébb vagyunk. De a támadás nem sikerült. Egyik sem. Nagyon próbálkoztak, nagyon igyekeztek, de azt hiszem, a Hugrabug kezdte nagyon is összeszedni magát, nem akartak végig olyan teljesítményt nyújtani, mint a játék eddigi részében. De legalább Hollyn kezéből szép ívben repült a kvaff az ellenfél karikái felé, ahogy eddig mindig. Kezdtem aggódni, hogy a kellemetlen bátyja titokban megitatott vele egy Felix Felicist.
Nem akartam megölni Bobby Pint – azt hiszem legalábbis ilyen szándék nem vezetett abban a pillanatban, ahogy elütöttem azt a labdát – egyszerűen csak… így alakult, mondjuk. Bár hazugság lett volna azt állítani, hogy nem reménykedtem legalább abban, hogy egy csontja eltört, csak úgy, édes bosszú gyanánt – aminek nyilván a jogaimhoz volt elsősorban köze, nem pedig Balthazar személyéhez. Amúgy is, kegyetlen játék volt ez, sok minden megtörténhetett, ha az ember vitte előre a hév és az adrenalin; Denny Lestrange példának okáért tudott volna erről mit mesélni a tavaly történtek után, ahogy most már a húga is. Bár nem tetszett Desiree akciója abban igaza volt (hogy legalább egy kislányt el tud találni), hogy ha már beválogattak egy kislányt a csapatukba, mindegy milyen pozícióban, nem várhatták el, hogy kíméljük csak mert gyerek. Ilyen alapokon a Griffendél új, családbarát felállása ellen senkinek semmi esélye se lett volna.
Ez a játék – ahogy voltaképp az egész élet sem – nem így működött.
És legalább ennyit tudtunk tenni, mert szinte minden más fronton siralmasan teljesített a csapat. Tény és való, sosem a győzelemért játszottunk, nem igazán. Azt hiszem a Hurabug, mióta Hunter és Alina elballagtak, nem tartozott a különösebben kompetitív, győzelmet a végsőkig hajszolók közé, olyan átlagosak voltunk általában – ma viszont szinte minden tekintetben alulmúltuk önmagunkat. Nednek ugyan voltak jó pillanatai, az előbb kétszer is sikeresen védett – ami az odsokat figyelembe véve már-már a csoda kategóriába volt sorolandó –, de Hollyn ellen esélytelennek bizonyult, úgy húzott el mellette a kvaff, mintha ott se lett volna. (Már Ned, nem pedig a kavaff.) Nessie ezzel szemben a kidobást követően, már a másik oldalon célzott úgy, mintha a karikák csak a díszletként szolgálnának, nem pedig a játék szerves része gyanánt. Tény és való, erő volt benne, csak hát nem arra ment, amerre kellett volna, mondjuk így szépen, diplomatikusan. – Jó volt Louis, ügyes vagy! – kiáltottam a fiúnak, hiszen valami furcsa, számomra érthetetlen okból mégis csak én nevezhettem magam csapatkapitánynak szóval néha szükséges volt bátorítani a többieket, főleg ha éppen értékelhető volt az akciójuk. – Ez akár még be is mehet – néztem a labda után pár pillanatig, majd nem törődve azzal, hogy Lyanna mit tesz vagy éppen nem tesz, próbáltam Balthazart keresni a tekintetemmel, hogy megüzenjem neki: ideje lenne már véget vetni a meccsnek, egy jó keze még van, azzal kapja el a cikeszt és kész.
Nothing
you can take from me was ever worth keeping. Cause you can't take my sass. You can't take my talking. You can't take my past. You can't take my history.
Mélybarna írisztükreimmel nehezen látok keresztül az előttem elterülő ködfátylon, ami jelentősen megnehezíti a mai meccs alaptematikáját. S bár ugyan minden tőlem telhetőt megteszek a védés szempontjából, ám mégis olykor-olykor váratlanul ér egy-egy találat, amelyet bezzeg' ráfoghatnék az időjárási viszontagságokra, ellenben... a mostanában felhalmozott problémákat valahogy' nem igazán sikerült a kviddics kezdete előtt teljes mértékig az elmémből kizárnom. Pluszként említve pedig az sem könnyíti meg a helyzetem, miszerint sérülést szenvedtem. Egyrészről sokkal nehezebb így elkapni a kvaffot is, míg másrészt érzem a kezemben szétáradó fájdalom lüktetését minden egyes kicseszett alkalommal, amikor a labda után vetődöm. Tagadhatatlanul is látszik az, hogy kiváltképp' ingadozó a teljesítményem; hol jobban szerepelek, hol pedig silányan. A csapatunk érdeke a győzelem lenne, viszont egyúttal minden ismeretem alább hagy, amint tudatosul bennem az a tény, hogy ez fölöttébb nem az én napom. Bárcsak... bárcsak már a meccs végén tartanánk és nyernénk, avagy lényegében nem is tudom, de, mint csapatkapitány.... avagy, mint... nem, koránt sem így kellene hozzáállnom a játékhoz, azonban a hosszúra nyúló percek végtelensége és a sajgás kényszeressége eredményesen megölte a kedvemet. Taktika... taktikáznunk kellene és a legjobb formánkat mutatnunk, csakhogy még nekem sem megy ez a folyamat, akkor meg... hogyan is várhatnám ezt el voltaképp' a többiektől? Néhány kósza, barna hajtincset lazán hátrébb simítok, miközben próbálom megtartani az egyensúlyomat a seprűn. Határozottan bámulok magam elé, igyekezvén megakadályozni a váratlan helyzetekkel járó mibenlét kérdéskörét. Mégis valamiféle ok folytán Louis Weasley-nek sikerül betalálnia a mellettem lévő karikába. Szégyen, vagy sem, ámde beengedek egy elég gyenge erővel megáldott célzást, s habár a kvaff után rugaszkodom, miként elkapjam azt, ennek dacára... maximum csak érintőlegesen simítok végig a labda felületén. Oh, hogy a... Két pislogással nyugtázom csupán az események láncolatát, ekként véve fel újra a pozíciómat a karikák hármasa előtt. Rendben, Lyanna... semmi gond, megcsináljátok csak idő és... és végtelen türelem az egész! Ellentétben velem Hollyn Shelby kifejezetten remekel, sőt olyan bravúrosan célozza meg Ned Runcorn középső karikáját, miszerint esetlegesen kompenzálhatja az előbbi bénázásomat. Oké, ténylegesen vezetünk néhány röpke ponttal, ellenben a meccset úgy is a fogók döntik el. Erősen figyelem az eseményeket, de a ködtől nem egészen látom a fejleményeket, szóval fogalmam sincs arról, hogy a Shelby lány valójából betalált-e, avagy a Runcorn fiúcska kivédte a dobását. Sóhajtva erőltetek magamra egy kis életkedvet, hátha Leta Lestrange-nek több szerencséje lesz a cikesszel. S mintha egy pillanatra közel is kerülne hozzá, de aztán... aztán semmi, mert a játék folytatódik tovább; én meg kibaszottul nem látok ettől a ködtől. Se hangulatom, se energiám ehhez a fennmaradó időhöz, s még az is egy hatalmas nagy kérdőjellé válik a fejemben, hogy részt vegyek-e a következő meccseken. Talán most először érzem úgy az életemben, hogy elsősorban önmagammal kéne foglalkoznom, s hogy ideje volna egy nagyobb szünetet tartanom.. Szünet.. túl furán hangzik ez a szó, amikor is a csapat számít rám, de én meg... én erre nem vagyok felkészülve lelkileg, s lehet, hogy most nem is az ő érdekükre kéne odafigyelnem, hanem a sajátomra, hacsak nem szeretnék egy mázsa súly alatt végleg összeroppanni.
Ahogy néha-néha felsejlett Baltie és a kis Leta Lestrange - amúgy eddig azt sem tudtam, hogy Dennynek volt még egy húga - céltalanul keringő alakja a ködben, egyre szilárdabbul azt éreztem, hogy soeem lesz vége ennek a meccsnek. A sárga kviddicstalárom nyirkossá vált a ködtől, bár el kellett ismernem, játszottam már rosszabb körülmények között is. Most például nem volt szakadó hóesés, mínusz fokok, Sebastian Mulciber nem rontotta a levegőt a pályán (és sehol máshol sem, bocs srácok, szar poén volt) és egyelőre tömegverekedés sem tört ki. Bár valószínűleg, ha a nem létező karórámra pillantottam volna, az kellemetlen bizonyítékként szolgált volna, hogy valójában nem is tartott régóta a meccs, csak mi éreztük végtelenül hosszúnak. Talán meg sem kellett volna próbálnom hárítani Hollyn Shelby dobását, ezen a ponton már statisztikailag minimális volt rá az esély, hogy sikerül. Azért mégis megpróbáltam, de mire egyáltalán az agyam realizálta, hogy Hollyn csinos alakja felbukkan a ködből, a kvaff már repült is a karikák felé. Utánalendültem, de a labda átszáguldott a kinyújtott karom felett. - Neked jobban megy a Felix Felicis főzés, mint a bátyádnak, bassza meg - kiabáltam oda Hollynnak, mindenféle indulat nélkül, inkább szántam szarul megfogalmazott dicséretnek, mint dühös kifakadásnak. Annyira sosem érdekeltek a kviddicspontok, hogy nekifeszüljek valakinek miattuk. A sportszerűtlenség és személyes sérelmek már másik lapra tartoztak, Hollynnal azonban sosem volt nézeteltérésünk (bár nem értettem, miért áll szóba még mindig azzal a pöcs Theo Nottal). Lebuktam a zuhanó kvaff utan, elkaptam és kidobtam Nessie-nek, azonban szegény srác legalább olyan elveszett volt, mint én, rövid időn belül a Hollóhát hajtói visszaszerezték tőle kvaffot. René még azelőtt elvette tőlük, hogy megcélozhatták volna a karikákat és dobott... a ködben azonban már nem láttam, hogy Lyanna védése sikeres volt-e.
Még magamat is meglepem azzal a szerencsesorozattal, amit az elmúlt fél órában produkálok. Ha jól számolom, egymás után legalább három gólt is dobtam, miközben mindenki más látható módon igencsak kezdi elveszíteni a lelkesedését és motivációját körülöttem, mindkét csapatban. Gondolom, a köd miatt. Elég frusztráló órák óta úgy játszani, hogy semmit sem látunk másfél méteres távolságon kívül. És szeretném azt mondani, hogy az én teljesítményem valójában tehetség és a kemény munka meg edzés gyümölcse, de legfeljebb csak azért produkálok többet a többségnél, mert az én harci kedvem egyelőre még nem hagyott alább. Egyelőre. Bár az nem azt jelenti, hogy nem hullámzik, és hogy néha nem érzem úgy, hogy a fenébe az egésszel. Ez az időjárás tényleg kezd mindannyiunk agyára menni.
- Nem én tehetek róla, hogy nem tudod megkülönböztetni a jobb kezedet a baltól, Runcorn – vigyorgok a sárgák őrzőjére a kommentjét hallva. Amúgy nem vettem magamra, amit mondott, ez csak az egészséges versenyszellem. És nem ő volna az első, aki doppingolással vádol engem vagy Hught, csak azért, mert szívósabbak vagyunk a pályán, mint a többség. Bár... az idióta bátyámtól amúgy lehet kitelik, hogy Felix Felicist iszik a meccsek előtt. Mármint... csak ha van, aki megfőzi vagy beszerzi neki, mert kétlem, hogy egyedül el tudná készíteni. De ezzel kapcsolatban csak az ég tudhatja az igazat.
- Kezdem úgy érezni, hogy nekünk is a cikeszt kéne keresnünk, aztán lepasszolni Letának, ha megvan – jelentem egy nagy sóhajtással, ahogy lefékezek Adele és Darian közelében. Ha a fogókra bízzuk ezt a meccset, ki tudja meddig húzódik még. És ezzel nem a fogók ügyességét becsmérlem, ez csupán tény.
Felkapom a fejem, amikor Yates-Newman a ködben egyszer csak lendületesen elsuhan mellettünk, én pedig azonnal utána iramodok, de már csak a karikáink előtt érem utol, ahol épp tanúja lehetek, amint Turpin bravúrosan védi a dobását. - Szép! - Még a hüvelykujjamat is feltartom, mert ez a védés tényleg profi volt. Aztán már indulunk is a hajtókkal passzolgatva a másik irányba. Sokadszor is célba veszem a Ned mögötti karikákat, de ezúttal a kvaff kicsit megcsúszik a kezemben, amikor elhajítom, és így a dobás elég gyengére sikerül.
- Francba! Ennyit Felixről! - morgom magam elé, bár azt nem látom, hogy végül betalált-e, mert azonnal rávetődünk a kipattanóra, majd ezúttal Chacha céloz középre, szépen megküldve a labdát.
They say if the love is true,
THEN IT’S EASY. BUT THAT’S FALSE. LOVE IS COMPLICATED. IT’S STICKY. IT’S BLISS AND IT’S A MIX OF EMOTIONS. IT’S NOT EASY.
A gondolat, hogy Maisy mégis szeret, azóta is elsöpör minden mást a fontossági listám éléről. A pontszerzés pótcselekvésnek tűnik, és a harmatgyenge bűntudat, amiért a tervem fordítva sült el, és következményeként helyettem a hollóhátas srác szorul majd ellátásra a gyengélkedőn, eltörpül, mikor újra felelevenítem, ahogy a lány minden erejével engem próbált óvni. Talán a meccs után kitalálom, mivel engesztelhetném ki tettestársamat sérülése miatt, és hálálhatom meg, hogy önjelölt, kissé szuicid Amortentia fiolaként közreműködött abban, hogy Maisyvel kapcsolatunk létrájának egy újabb, magasabb fokára léphessünk, viszont addig még órák vannak hátra, ha csupán Crouch tehetségére bízzuk a meccset… Seprűm a saját karikáink felé irányítom, mikor a hollóhátasok elhúznak mellettem, hogy úgy tűnjön, szándékomban áll megszerezni tőlük a kvaffot, még ha csupán Imperius átokkal lehetne rávenni, hogy én nekiálljak egy Shelbyvel verekedni. Inkább türelmesen kivárom, hogy elszórakoztassa magát Neddel, akinek végre sikerül kivédenie a lány dobását… csak azért, hogy a uagadous srácét már beengedje. Szelíd mosollyal fogadom tőle a labdát, hogy ne érezze úgy, bárki is neheztel rá a felemás teljesítmény miatt, majd elhúzok a kékek térfelének irányába, legalább egy kicsi erőfeszítést téve azért, hogy egyenlíthessünk. Még a köd sem képes gátolni abban, hogy szemem sarkából megpillantsam Őt, ahogy elsuhanunk egymás mellett - körvonalait ezer közül is felismerném, szívem pedig vadul kalapálni kezd, mintha csak azt akarná elérni, hogy ő is meghallja dobbanásait. A karikákat meglátva azonnal eldobom a labdát, magamat is meglepve azzal, egyáltalán jó irányba küldtem meg; persze egyből kapcsolok, s kihasználom az alkalmat, hogy ezzel is megpróbáljak bevágódni imádatom tárgyánál. - Maisy, ez a dobás csakis a tiéd! – kiáltok a lány felé lelkesen, próbálva a lehető legsármosabb pillantásom bevetni, miközben már nem is figyelem, egyáltalán betalál e a kvaff.
FROM THIS BOTTOMLESS PIT YOU'RE THE ONLY SHINING GOLD NOW I CAN'T STOP THINKING 'BOUT YOU
Hosszú időbe és kínkeserves erőfeszítésbe telt meggyőznöm magam arról, hogy Bobbynak nem esett komolyabb baja, nem kell rögvest elráncigálnom a gyengélkedőig. Persze azt is kinézem belőle, hogy csak próbált megnyugtatni, eljátszani a hőst azzal, hogy képes pályán maradni, de a közben eltelt idő valóban az ő állítását támasztotta alá, hisz azóta sem fordult le a seprűjéről – noha ezt nem is hagytam volna neki. A bűntudatom azonban egy csöppet sem enyhült, amiért elvontam a figyelmét, s mire észrevette a gurkót, már nem maradt ideje teljesen kitérni, csupán csökkenteni tudta becsapódás erejét; hiába próbáltam magamban a támadójára hárítani minden felelősséget és kezdtem el tervezgetni, miféle rontásokkal keserítem meg az életét, magam is legalább akkora büntetést érdemeltem, mint a lány. De nincs mit tenni, azzal, hogy tövig rágom a körmöm aggodalmamban, nem váltom meg a világot, csak akkor lesz lehetőségem komolyabban is foglalkozni Bobbyval, és a biztonság kedvéért tényleg megvizsgáltatni a sérülését, ha véget ér a meccs, így kénytelen voltam aktivizálni magam. Mindeközben úgy tűnik, Lyanna is összeszedte magát a korábbi mélypontja után, hisz ismételten sikerül kivédenie egy dobást -bár fogalmam sincs, miért kezdett el hadonászni utána a hajtójuk -, így ismét hozzánk kerül a kvaff. Próbálok idomulni a többiekhez, bekapcsolódni a játékukba, ahogy egymásnak passzolgatva igyekeznek kicselezni a sárgákat és eljuttatni a labdát a karikájukig. Még ha a dobások erejéből úgy tűnhet, kezd már aláhagyni a lendületünk, még így is sikerül Adának becéloznia a bal karikát, az őrzőjükre hagyva a dobás sikerességét. Jómagam ismét a megszokott taktikámat veszem elő: akkor lopom el a kvaffot, mikor a srác azt a saját hajtóinak dobná oda és lövök rá vissza azonnal. Talán már rájött, hogy nem csak véletlen kerülök mindig a képbe, és orozom el ily’ módon a bőrt, de amíg működik a dolog, felesleges más módszeren gondolkodnom – ezzel továbbra is teret hagyva az aggodalomnak.
Vannak tök jó meccsek, de tényleg jó meccsek. Amik izgalmasak, érdekesek - legjobb esetben tömegverekedéssel végződnek, ahol beverhetem néhány köcsög mardekáros arcát. Vagy indát dughatok a fülükbe, volt amelyik nagyon élvezte, eskü. Na ez a meccs nem volt ilyen, ezt bizonyította az is, hogy, mindenki vak volt mint a jóélet, leszámítva Hollyn Shelbyt, akinek szerintem titkos képessége a ködben éleslátás. Nem sok reményt fűztem a csapatunkhoz, az én sikerem is egy negyedikes megcsapkodása volt. De valahogy most Ned védett kettőt is. Mégpedig két nagyon szépet. Nem tudtam kihagyni, hogy odarepüljek hozzá tenni egy kedves megjegyzést. - A következő meccsen töröld már ki hamarabb a csipát a szemedből, kellene még pár ilyen védés. -Na jó, talán nem voltam annyira kedves, mint lenni szerettem volna. -Azért nagyon szép volt. -Még mondtam volna mást is, de a lelátó hugrabugos fele ujjongani kezdett, sejtettem, hogy az egyik hajtónk nekilódult a karikák felé, úgyhogy oda is néztem rögtön. Valóban, Louis volt az, szép rajtot tolt le... és aztán nem történt semmi, a labda elveszett. -Hát... tartott amíg tartott.
