Maisy Crouch

Így szól a minden roxfortos kis és nagy diák által ismert versike, amely azt hivatott összefoglalni, hogy valami miért - is - kerülhet a nyájas Hugrabugosok közé. Ez hallva és látva a társaimat azonban sosem fogom megérteni, hogy a Süveg miért gondolta úgy: én a sárgák közé tartozom. Vagy nem gondolta, egyszerűen jobb helyre nem tudott rakni, itt pedig - azt szokták mondani - mindenki elfér, legyen bármilyen is.
Félreértés ne essék, nem tartom cikinek, hogy sárgák az egyenruhám egyes részei és borzot, nem pedig oroszlánt, kígyót vagy sast ábrázol a mellkasomon lévő címer. Egyszerűen csak nem illek be a sorba, Hugrabug nyájas népének tömegébe. Bár ha őszinte akarok lenni, egyik sorba sem illek bele, itt az iskolában semmiképpen. Nem vagyok, kedves, nyájas, türelmes, szelíd vagy éppen visszahúzódó, ahogy a háztársaim legtöbbje. Ennek hozományaként azt sem viselem jól, ha valaki belém köt, én nem csendben tűrök, hanem visszatámadok, noha ok nélkül sosem emelnék pálcát senkire.  Nem érzem, hogy bármivel is meg kéne váltanom a világot, főleg nem úgy, hogy tulajdonképpen a saját életemet sem sikerül kordában tartanom. Avagy csak megszerezni felette az irányítást, nézőpont kérdése.
Ezzel párhuzamosan nem vagyok vakmerő és hőslelkű sem. Nem vonzzanak a kétes kalandok, a nagy csínytevések, ahogy félelmeim is rendesen vannak. Ha választanom kellene egy nyugodt, kandalló mellett töltött hétvége, esetleg egy békés városi séta és a Tiltott Rengeteg árnyai között, bizonyosan az előbbi kettő egyikére tenném le a voksom. Az életem nem tökéletes, a maga módján meglehetősen elcseszett. Néha - na jó, elég gyakran - jobb lenne, ha bárki másét élném, de attól még élet, amelyhez azért ragaszkodom és nem tenném kockára puszta kedvtelésből.
Nem tartom magam agyafúrtnak, ravasznak, nagyravágyónak vagy tipikus, a vértisztaságát hangoztató aranyvérűnek. Bizonyos társadalmi szempontokat figyelembe véve - elsősorban a megboldogult édesanyám véleménye nyomán, a néném hathatós puhításával, azt hiszem - megértem, miért vagyunk fontosak, miért van ránk szükség, de azt nem értem, miért kell ehhez egyeseknek, foggal, körömmel már-már mindenáron ragaszkodni. Ha nem is ítélem ezt a mentalitást, nem tolerálom, ahogy támogatni is képtelen vagyok. Ugyan nem kürtölöm kéretlenül világgá a véleményem, de ha úgy esik a beszélgetés, megosztom az álláspontom, amely talán még nem végérvényesen a sajátom, de azonosulni mindenképpen tudok bele. Pont ezért, mint korábban mondtam, ravasz, esetleg agyafúrt sem vagyok, hiszen ez esetben úgy cselekednék, ahogy elvárják, így hajtanám a malomra a vizet és használnám ki a szerzett információkat a céljaim elérésére. Lehet, mégis csak ilyennek kéne lennem, célravezetőbbnek tetszik hirtelenjében.... Végül, de nem utolsó sorban pedig nem szeretek tanulni. Te jó ég, hogy mennyire nem. Merlinre mondom: kevesebb tevékenység untat jobban a földön, mint az, amikor olyasmit kell magolnom, ami nem érdekel. Márpedig ezen tárgyak sora hosszabb, mint azoké, amelyeken jól érzem magam, jól teljesítek. Egy-két óra kivételével mint - valami különös, még számomra is megmagyarázhatatlan mód - amilyen a mágiatörténet, inkább az aktív és interaktív előadásokat kedvelem, ebből is leszűkítve azokra, amelyek nem humbugok - mint az asztrológia, asztronómia, jóslástan -, hanem valódi tudományra épülnek, kézzel fogható, jól megmagyarázható és megfigyelhető tényekkel tarkítva.
Mist pedig, hogy tételesen elmondtam mi nem vagyok, jogosan merülhet fel a kérdés: akkor milyen vagyok?
Mondanám, hogy megfejthetetlen, de ez nem lenne igaz. Noha egyik házba sem illek be maradéktalanul, nem tartom magam egy különösebben bonyolult személynek. Szeretem a csendet és a nyugalmat, ahogy az állandóságot is. Sokakkal ellentétben nem zavar a magány, inkább üdvözlöm azokat a pillanatokat, amikor érezhetem, hiszen igen ritkán adatnak meg egy olyan kastélyban, amely rendszeresen zsúfolásig telt diákokkal és még a szobán is öt ember osztozik. A néném szerint gyakran komolyabb vagyok, mint azt a korom indokolná, noha ez után a megállapítása mindig sóhajtva teszi hozzá, hogy tekintve a szüleim korai halálát és annak körülményeit, ez nem nevezhető csodának, esetleg meglepetésnek. Szerintem nem vagyok komolyabb, mint a társaim. Felelősségteljesebbnek se nevezném magam, inkább csak másnak. Lévén ők és én - vér minőségtől teljesen függetlenül - teljesen másképpen nézzük ugyanazt a világot. Hiába születtem boszorkánynak, talán kissé földhöz ragadt vagyok, ritkán engedek teret az álmodozásnak, vágyakozásnak és más olyan dolgoknak, amelyek inkább a gyermekek és gondtalan emberek sajátjai.
Talán ezért sok barátom sincs, egy kezemen meg tudom őket számolni, noha róluk legalább valóban tudom, hogy azok, nem szúrnának hátba és áldoznának fel a dicsőség oltárán az első adandó alkalommal. Itt meg kell jegyeznem, hogy alapvetően nem érdekelnek az emberek, ritkán közeledek én feléjük, a legtöbbjükben nem is bízom, hiába nincsenek eget rengető titkaim, amelyeket kiszedhetnének belőlem. Kétlem, hogy ez ezen múlna. Noha, ha valakin látom, hogy segítségre szorul és úgy érzem: a hasznára lehetek, nem megyek el mellette, ennyi emberi jóérzés azért még szorult belém.

Valami új
A ruhám, mint egy második bőr simult rám, amint a manók összehúzták a fűzőjét. Tökéletesen illett minden porcikámra, ott feszült ahol kellett és ott volt bővebb, ahol kellett; noha tulajdonképpen rám szabták, az lett volna szomorú, ha nem így történik. Gyönyörű volt, szinte biztos voltam benne, hogy több korombéli lány, csak álmodhatott ilyenről, én mégis utáltam. Még a legkisebb, díszítés gyanánt rávarrt gyöngyöt is.
Álmodni más volt, mint tizenöt évesen valóban az oltár elé állni.
Álmodni édes és meleg érzésnek tetszett.
Biztonságot adó és óvó, a luxusnak egy olyan formája, amelyet régen nem engedtem már meg magamnak. Veszélyes mulatság volt ez, elmerülni a képzeletemben, a vágyaimban, egy olyan ideális világban, ahol a szüleim életek, nem létezett semmiféle baljós jövendölés és nem kívánták, hogy egy ismeretlen fiú felesége legyek. A végén még elrugaszkodtam volna a valóság rideg, szilárd talajától és elhittem volna, hogy ezek a gyermeki képzelgések akár igazak is lehetnek.
Egy manó különös, már-már nyálkásnak tetsző érintése rántott ki a gondolataimból, amint az ujjának egy perce óvatlanul hozzámért, amint minden erejét beleadva megrántotta a ruhám fűzőjét. Szorosan, ahogy azt az úrnője taníthatta neki. Minden levegő kiszorult belőlem, éppen csak nem roppantotta a össze a bordáimat. Talán egy halk sikkantás is elhagyhatta az ajkaimat - biztosan így volt! -, mivel a szoba sarkából szigorúan figyelő, szúrós tekintetű komorna, a Crouch szolgálója, nyilván, megköszörülte a torkát, jelezve, hogy viselkedjek.
Értem én, húztam szótlanul fanyar mosolyra az ajkaim, csak egy mellékszereplő vagyok itt mindenki más történetében, akinek egy feladata van: tűrni, tűrni és még tovább tűrni. Semmi új sincs a nap alatt...  


Valami régi
A tükör előtt ülve, hagyva a hivatásos sminkesnek, hogy az arcomon dolgozzon, kellemetlenül éreztem magam. Alapvetően sem voltam az erős festés híve, nem hogy magamon és bár kértem, hogy ne legyen kirívó, esküdni mertem volna rá, hogy az én véleményem számított itt a legkevésbé. Hiszen mindennek tökéletesnek kellett lennie. Úgy, ahogy azt a társaság elvárta nem pedig úgy, ahogy nekem - nekünk? -  lett volna kényelmes. Noha ha ezt figyelembe vesszük, esküvő se lenne most.
Az asztal fedésében a kezemet tördeltem, ha lett volna hitem bármilyen felsőbb hatalomban bizonyosan imádkozom hozzá. De nem hittem semmi olyasmiben, amit nem támasztottak alá tényleg és bizonyítékok. Isten - vagy nevezzük őt aminek akarjuk - nem létezésének ténye pedig határozottan ilyen volt.
Amint azt mondták, hogy nyissam ki szemem, haboztam. Nem akartam látni magam, sem pedig az ismeretlen ismerőt, akiről úgy hittem, majd visszapislog rám a másik oldalról. Mégis, a nap első, meglehetősen kellemes csalódása volt ez. Felismertem magam, hiába hatott idegenül a látvány. Nem csak a smink, hanem minden, ami voltam akkor és ott. Egyedül a nyakamban lógó, indákat idéző ékszer nyújtott némi ismerős melegséget.
Ez még az édesanyámé volt, előtte pedig az ő anyjáé és így tovább, nem tudom hány generációra visszavezethetően. Egyszer, még régen, mesélt róla, de nem szenteltem neki annyi figyelmet, mint kellett volna. Botor mód azt képzeltem: van még időnk, mire eljutok oda, hogy nekem adja már ezer meg egy ismétlésen lesz túl a történet, én pedig minden sorát, mint egy régen látott, kissé unalmas ismerőt fogom köszönteni. De nem így történt, egyszer hallottam mindösszesen a régi történetet. Ennyire volt ideje.
Hallottam, hogy a sminkes mond valamit, de nem foglalkoztam vele. Magamat, sokkal inkább a nyakláncot néztem. Felidéztem azt a pár alkalmat, amikor édesanyámat láttam benne. Ahogy az általa szervezett bálokra vette fel és ahogy a mások által szervezett rendezvényekre. Megvolt a maga különös, számomra érthetetlen rituáléja mind a kettőnek. És aztán ott volt az az este, az utolsó... aznap is ezt viselte, hivatalos volt egy nőegyleti bankettre, ám végül - már nem emlékszem miért, talán soha nem is tudtam - nem ment el. Bár másképpen cselekedett volna, akkor legalább őt nem találják otthon. De a Sors nem játszott kegyesen, nekem pedig hat évesen, a lépcsők pillérei közül kellett végignéznem, amint egy-egy jól irányzott varázslattal megölik a szüleimet. (Majd később elhitetik mindenkivel, hogy ez öngyilkosság volt.)
- Kisasszony?
Rejtett értetlenséggel és kimutatott érdektelenséggel pillantottam a sminkes felé. Mondott valami, amire választ várt. Ez egészen egyértelmű volt, azonban a kérdés és a korábbi szavai valahol teljesen elvesztek a beszélgetésünk csatornájának zajai között. Tétováztam, nem tudtam mit kérdezett, noha a szituáció szerencsére csak véges választási lehetőséggel szolgált.
- Igen - bólintottam jobb híján, mire a hölgy viszonozta a gesztus, az árgus szemekkel figyelő komorna pedig elégedetten hümmögött. Helyes választ adtam.
Legalább most sikerült a szituációnak megfelelően cselekednem, nem úgy, mint akkor régen, amikor egy mukkanás nélkül, a sokktól szoborrá merevedve néztem a történteket, ahelyett, hogy bármi hasznosat tettem volna.


Valami kölcsön
A Crouch család címerével ellátott doboz halkan koppant az asztalon, az én szívem mégis kihagyott egy ütemet. Tudtam mi van benne. Egy karkötő, hozzá illő  fülbevalóval és nyaklánccal, amelyről kategorikusan és ellentmondást nem tűrően kijelentettem, hogy semmilyen esetre sem vagyok hajlandó felvenni.
Az esküvőmet és a sorsomat - e téren legalábbis - illető kérdések mások által megadott  válaszait rezignált nyugalommal vettem tudomásul. Volt kicsit kevesebb, mint tíz évem elfogadni a tényt, hogy ebbe, bármennyire is vágyom rá: nincs beleszólásom. Tulajdonképpen az sem zavart, hogy az előkészületekbe csak annyira lettünk bevonva, amennyire azt muszáj volt. Gyakorlatilag mindenre rábólintottam, egyetlen zokszó nélkül.
Legyen, ahogy akarják! Minek akadékoskodjak?
Egyetlen kivétel volt, az ékszerek. Nem mintha számított volna, bármikor, bárkinek is, hogy pontosan mit viselek majd, mégis Édesanyám nyaklánca, a családi örökség, az egyetlen dolog, ami megmaradt nekem és egykor a sajátjának mondhatott, az volt. Fontos. Én pedig foggal körömmel ragaszkodtam ehhez, hiába volt Mr. Crouch annyira nagylelkű és önzetlen velem, a hálátlan, bolond lánnyal, aki őt vádolta a szülei - egyben a vádlott kedves barátai - megölésével, hogy mégis, túllépve ezen, felajánlotta számára a családi ékszerek legdrágábbikát, amelyeket a tulajdon felesége is csak egyszer viselhetett.
Hosszas, már-már parttalan tűnő viták és körmondatok sokasága után megalkudtunk. Nem jól, csak kielégítően. Hordattam a hőn áhított nyakláncot, ellenben a többi ékszernek azt tették fel, amit ők adtak kölcsön.


Valami kék
A nap egyre magasabbra szökött az égen, a falon árválkodó óra pedig azt üzente, hogy már tizenegy is elmúlt, rohamosan közeledett a menyegző két órára kitűzött kezdése.
Türelmetlen járkáltam fel-alá, mit sem törődve a mellém kirendelt szolgáló intelmeivel és aggodalmaival, a ruhámat illetően.
Nehogy összekoszold! Nehogy elszakítsd! Nehogy összegyűrd!
Mintha bármi olyat csináltam volna, ami veszélyt jelentetten rá nézve. Merlinre, ez csak egy egyszerű szövetdarab! De nyakamat rá, hogy ha - hangsúlyozom HA - történne valami, legalább egy tucat ember állna ugrásra készen, hogy megoldja a felmerülő problémát. Persze, rend volt itt a lelke mindennek, tudták ezt a legtöbben, a nagynéném is, aki elegánsan hagyta figyelmen kívül őket. Legalábbis most, ennek az eseménynek a keretein belül. Ezt bizonyította a belépője is, amely egy harsány felkiáltás, egy szoros ölelés és egy mind színében, mind fazonjában rettenetesen undorító kék ruha formájában manifesztálódott. Egyértelműen olyan ruháéban, amit az ember nem vesz fel egy esküvőre, de még csak egy bankettre sem, inkább megtartja magának az ízlésficamát. Nem mintha az én öltözetem nem tartalmazott volna kék elemeket. A kesztyűm hosszú zsinórja, a ruhám öve és a csokromban lévő virágok egy része is ebben a színben pompázott, noha annak az éj kék, nem pedig a neon változatában.
- Elmehet, önre már nincs szükség - fordult engem elengedve eddigi "társam" és felügyelőm felé, aki inkább testesítette meg az második, mint sem az első fogalmát. Szigorú, ez idáig rezzenéstelen arca most megvonaglott. Nem számított arra, hogy itt bárki mástól is parancsot kaphat, aki nem az ura vagy úrnője.
- De az úr...
- Azt mondta segítsen neki - vágott a szavába szenvtelenül, határozottan, tudva, hogy bár ő egy senki ebben a házban, rangban mégis a másik nő fölött áll. Ritka, kivételes pillanatok egyike volt ez, amikor Miranda néni a sarkára állt. Noha be kell látnom, egy szolgálóval szemben könnyebb volt, mint más, vele hasonlókkal. - Meg tette, ami a feladata volt. Most már átveszem az unokahúgom, ha már az anyja nem tudja - vetette oda foghegyről. Csak egy apró szúrás volt ez, semmit több. Még csak nem is a megfelelő személynek, mégis melengetett a tudat, hogy akadtak még emberek a környezetemben, akik hittek nekem és annak, amit hallottam. Kevesen voltak, de legalább voltak.
A nő tétovázott, farkasszemet nézett a nagynénémmel, majd megengedett magának egy fáradt sóhajt. Engedett, elhagyta a helyiséget. Talán még mondott valamit, egy megjegyzést, de mi már nem figyeltünk rá. Jól esett végre egy ismerős társaságában lenni.


... valami fekete?
- Biztos vagy ebben? - kérdezte a nagynéném fojtott hangon, miközben felé nyújtottam egy újabb díszt, amelyet valamilyen úton-módon be kellett ékelnie a frizurámba.
- Persze, ez nem is kérdés.
- De...
- Tényleg - pillantottam rá a tükrön keresztül. Már régen eldöntöttem, hogy így lesz, ezt szeretném. Nem lehetett beleszólásom az esküvőmbe, a szervezésbe, az időpont kiválasztásába, a férjem kilétébe, egy szóval az életembe. Nemet sem mondhattam az oltárnál, hiába vágytam rá; hiszen akkor, mint Mr. Crouch tudomásomra hozta tegnap este, a főpróba után, életekkel játszottam volna. Olyan számomra fontos emberek életével, akik nem a hált érdemelték osztályrészül. Édesapám húgainak és az unokatestvéreimnek élnie kellett. Képtelen lettem volna elviselni az elvesztésüket, legfőképpen az én döntésem nyomán. Őket választottam magam helyett, még csak nem is kellett gondolkoznom rajta. Különös mód, édesanyám családját nem fenyegette meg, tőlük talán tartott, vagy csak volt józan esze.
Tiltakozni azonban tiltakozhattam, még ha csak némán, a magam módján is. Ezt, a szabadságommal és a szüleimmel ellentétben, nem vehették el tőlem Crouchék. A fekete rózsával díszített kontytűk pedig tökéletesnek bizonyultak erre a célra. Szokatlan viselet egy menyegzőre, sokkal jobban passzoltak egy temetéshez - az eladó nőnek is azt mondtam, hogy arra keresek, valami finomat, mégis elegánsat -  ami számomra pont megfelelt. Tulajdonképpen inkább tekintettem így a házasságomra, mint bármi másra.
Miranda néni nem válaszolt, nem is kérdezett. Habozott pár másodpercig, mintha csak elgondolkodna valamint, végül megrázta a fejét, majd kivette a kezemből az első darabot, hogy beékelje a fehér gyöngyök sokaságába. Lassú, kimért mozdulatokkal dolgozott, gondosan ügyelve arra, hová szúrja be a rózsákat.
Biztos vagyok benne, hogy értette a jelentésüket.
Amint elkészült a vállamra fektette a kezeit, mintha kicsit meg is szorította volna azokat. Vett egy mély levegőt, szólásra nyitotta a száját, hang azonban nem jött ki rajta. Óvatosan, ügyelve a ruhámra, elsősorban annak épségére, álltam fel a fésülködő asztaltól, majd fordultam szembe vele. A szeméből mindent kimondatlan szavát képes voltam kiolvasni. Mindig is képtelennek bizonyult arra, hogy megjátssza magát, hiába követelte meg a világ amelyben éltünk.
- Maisy... -
- Minden rendben lesz. Most is, később... éjszaka is. Meg tudom védeni magam, ha úgy alakulna. Gondoskodtál róla, hogy így legyen - engedtem meg magamnak egy apró mosolyt, miközben megszorítottam a kezét, mint egy biztatásképpen. Nem tudtam eldönteni melyikünk szorul rá jobban az adott pillanatban. - Ne ostorozd magad, nem hibáztál - tettem hozzá halkan, már-már inkább tátogva, mint sem szavakkal beszélve -, tudom, hogy te mindent megtettél és végtelenül hálás vagyok, még ha nem is mondtam. Tényleg... - szívtam be az orromon némi friss levegőt, miközben a plafonra néztem. Közel voltam  ahhoz, hogy elsírjam magam, de valahogy kitartottam, nem jött még el az a nap, hogy megadjam a Crouch családnak ezt az elégtételt.
- Tudod - simult a nagynéném tenyere az arcomra, amint ismét képes voltam ránézni -, te vagy a legszomorúbb menyasszony, akit valaha láttam...  

Egyesek, amint meglátnak, színpadias bánattal kísérve felsóhajtanak, majd ugyanaz a más jól ismert frázis suhan ki az ajkaik közül: pontosan úgy nézel ki, mint édesanyád, míg mások, máskor, más szituációkban és élethelyzetekben csak a fejüket csóválják és szivarfüst tengerben úszva azt dörmögik az orruk alatt, tiszta apja, ez a lány. Az igazság mégis valahol félúton található e között a két állítás között, hiszen a fent maradó fotográfiákat és az emlékeim ködös képeit elnézve legalább annyira hasonlítok az egyikükre, mint a másikukra.
A magasságom átlagos, nem rívok ki a társaim közül, pontosan úgy veszek el az iskola diákjainak tömegében, mint egy fekete árny az éjszakai falon. Ez azt hiszem, közös örökség, hiszen a szüleim se voltak törpenövésűek vagy égimeszelők, pontosan a nemüknek megfelelő átlagot ütötték meg, egy gyermek szemével legalábbis mindenképpen. A hajam világos, tejeskávét idéző barnaságát és az arcom kerekségét biztosan az édesanyámnak és a családjában öröklődő géneknek köszönhetem, míg a szemem barnája és az arcomon lévő pontosan tizenkét szeplő, csak úgy, mint a vállam hátulján lévő, amorf hattyút idéző anyajegy az édesapám hagyatéka.
A stílus, mint olyan, azt mondják, maga az ember, bár tanulható, fejleszthető, de nem örökölhető. Ebben mégis, ha lehet ilyet mondani, inkább az apámra ütök. Emlékeimben édesanyám mindig szép, divatos kelmékben, susogó selymekben és merev krepp anyagokban járt. Öltözeteit minduntalan ékszerekkel dobta fel. Finoman, sosem hivalkodva, hencegve azzal, hogy mit engedhet meg magának és mit nem. Mellette pedig ott volt a férje, aki sokkal inkább preferálta a kényelmet, mint sem az elegáns, elvárt öltözetet. Kényelmes vászon nadrágok, túlméretezett - elsősorban kötött, szürke és barna - pulóverek alkották a ruhatárát, haja pedig, mint ami sosem látott fésűt, ezer meg egy felé szállt, legfőképpen ha otthon tartózkodott. Én pedig inkább képviselem ezt a vonalat, mint sem a tökéletes, minden pillanatban elegáns, skatulyából előhúzott aranyvérű kisasszonyét (ami, bár elvileg a múlt század hátunk mögött hagyott követelménye és várománya, a köztudatban még mindig ez a kép él). Csak úgy, mint édesapámnak, az én szekrényemnek is szerves részét képezik a között pulóverek, noha a színek immáron szélesebb spektrumban, a szivárvány minden árnyalatában mozognak. Nem preferálok, vagy vetek meg semmit, ami puha és egy kis melegséget nyújt a hétköznapok rideg valóságában. A szoknyákat, bár viselem őket - e formában és ruha ként is -, nem kedvelem, főleg ha azok rövidek és nem a földig érnek, mint a estélyik   uszályai teszik. Olyan érzést keltenek bennem, mintha csak meztelen lennék, nem több egy szabad prédánál, noha sajnos a Roxfort szabályzata kötelez a szoknya viselésre, arra nem, hogy alá mit és hogyan vehetünk fel, így én magam egy fekete leggist húzok az egyenruhám alá, ami számomra több komfortérzetet nyújt, egy gyapjú harisnyánál.
Az egyetlen jelentős különbség köztem és az édesapám között, hogy én ügyelek a hajamra, vagy  legalábbis arra, hogy naponta egyszer lásson fésűt, ugyanis a természetes gondőrületének köszönhetően nehezen kezelhető. Egy átlagos nap vagy éjszaka után is olyan érzés kifésülni, mintha évek óta nem látott volna semmit, nem hogy kefét vagy bármit hasonlót.