Nézem a pszichomágust, ő is néz engem. Edward - szólít meg sokadszor, már nem is fáradok a kijavításával, képtelen megjegyezni, hogy utálom, ha így szólítanak. Nem is érdekli, egy vagyok a sok szerencsétlen közül, akinek a beszámíthatóságáról súlyos ítéletet kell mondania. Megigazítja a szemüvegét, én is a sajátomat. Emelni kéne a dioptrián, de nem akarom anyát ezzel terhelni. Edward, figyelsz rám? - hangzik fel újra a kérdés, kiadok valami horkantásszerű hangot, mint egy bosszús kutya, akit megzavartak alvás közben. Ja, ja, figyelek, mondja, csak ennyit vetek oda, közben ki-és benyomkodom a kezemben tartott golyóstollat, a végén idiótán lifeg egy pillangó, a fél szárnya le is tört, nem is értem miért ezt kaptam. Itt ez a teszt, Edward, kérlek, adj rá őszinte válaszokat, rendben? A pszichomágus hangja szelíd, de lehet csak a fásultságát érzem kedvességnek, biztos neki sincs kedve itt lenni. Nem tudom, ő legalább kap érte fizetést, én meg nem, pedig jól jönne egy kis plusz zsebpénz, kéne új kviddicskesztyű meg lesz az a koncert is, nem mintha bárki eljönne velem, gondoskodtam róla az elmúlt egy évben... Egy köteg papírt tol elém, kérdésekkel, megdörzsölöm az orrnyergem, megropogtatom az ujjaim, szándékosan jó hangosan, hogy idegesítő legyek. Ha elég irritálóan viselkedek, akkor vajon kihajít? Esetleg elkezdhetném feltűnően rázni a lábam, szörcsöghetnék, kopoghatnék az asztalon, kattoghatnék a nyelvemmel vagy valami ilyesmi. Hülyeség persze, biztos akkor sem engedne ki, csak beírná az aktámba, hogy totál kretén vagyok. Mondjuk lehet az sem számítana, mármint tényleg, a Roxfortban így is elmebetegnek gondolnak, szóval egy hivatalos irat róla már amúgy sem befolyásolja a helyzetet. Rajzolok egy nyomorék kis csigát a papír sarkára, miközben végigfutom a kérdéseket, majdnem hangosan felröhögök az első néhány után. Ezt a gyökérséget... Arra gondolok, hogy Desi mennyire nevetne, ha elmesélném neki ezeket az értelmetlen, baromi gáz kérdéseket, de valószínűleg ő szóba sem állna velem, szóval ez sztornó. Inkább újból kinyomom a golyóstoll hegyét, jó hangosan, és elkezdek ikszelgetni a pszichomágus hülye skáláján, habár megfordul a fejemben, hogy inkább napocskákká egészítem ki a vonalon precízen elhelyezett üres karikákat - az pozitív gondolatokat sugallna, nem? A társaságban én vagyok a parti lelke. Egyszer régen igaz volt, hogyan lehet ezt egy skálán jelölni? Volt időszak, mikor én szerveztem a legjobb bulikat a Roxfortban, mindenki a barátom akart lenni, bárhol és bármikor le tudtam lazulni. Most már úgy érzem, összenyom a tömeg, a mellkasom is összeszorul a partik gondolatától, nem vágyom a társaságra, csak bíráló tekinteteket érzek magamon. Keveset aggódom mások miatt. Sok mindennel ellentétben, ez nem változott. Bár régebben sok ember életének voltam az állandó szereplője, mégis tudtam rá időt szakítani, hogy a kapcsolataim ne legyenek felszínesek. Törődtem és törődöm másokkal, bár mostanában ezt kevesen hiszik el rólam, hiszen kizártam mindenkit az életemből. De ettől még érdekelnek, nagyon is, hiányoznak és aggódom értük, csak nem tudom, hogyan közeledjek hozzájuk a történtek után. Félek az elutasításuktól, és ez annyira új nekem. Sokat stresszelek. Ez is egyik napról a másikra változott meg. Régen laza voltam, nem aggódtam túl az életet, mindenhez természetes derűvel és optimizmussal álltam hozzá. Mostanában levakarhatatlan a stressz, állandó szorongás dobálja a pulzusomat az egekbe attól a másodperctől fogva, hogy reggel kikelek az ágyból. Keveset beszélek. Korábban rengeteget beszéltem, sőt, egyenesen imádtam beszélni. Nem zavart a közönség, igazából egyenesen élveztem, ha nagy hallgatóságom volt. Szívesen álltam színpadon, rivaldafényben, a gondolataimat fontosnak, vagy legalábbis közlésre érdemesnek találtam. Most már nincs így. Mindent megtartok magamnak, néha napok telnek el anélkül, hogy a feltétlenül szükségesnél többet szólnék, olykor azon kapom magam, hogy berekedek a sok csendtől. Társaságban jobban érzem magam. Régen lételemem volt a társaság, utáltam egyedül lenni. Zavart a csend, vágytam a pörgésre. Mostanában csak egyedül jó - vagyis fenéket jó, igazából piszkosul szar úgy is. Csak egyedül legalább senki nem látja. Odafigyelek a részletekre. Sosem szerettem leragadni a részleteknél, szeretem inkább a nagy egészet nézni. Emiatt sokszor figyelmetlen vagyok, átsiklok apróságokon, a precizitás és pontosság nem az erényem semmilyen értelemben sem. Hajlamos vagyok kapkodni, utolsó pillanatra hagyni mindent és aztán rögtönözni, habár általában jól sül el az improvizáció. Ó, és mindenhonnan elkések, ez például nem változott. Gazdag fantáziával rendelkezem. Szerintem ez mindig is igaz volt rám. Az alkotás a lételemem, az agyam mindig pörög valamin. És ez csak részben kapcsolódik ide, de imádom a mugli fantasy regényeket, még akkor is, ha néha borzalmasan hülyeségeket írnak bennük. Inkább háttérbe vonulok. Most? Igen. Régen? A legkevésbé sem. Együttérzek másokkal. Határozottan igen, még akkor is, ha ennek néha nem megfelelően adok hangot. Szerintem átlagon felüli az empátiám, éppen csak azt nem tudom legtöbbször, hogyan kéne lereagálnom mások érzelmi hullámvölgyeit anélkül, hogy egy tapintatlan trollnak tűnjek. Mostanság meg... nem tudom, egyszerűen nincsenek kihegyezve az antennáim mások érzéseire, mert annyi minden kavarog bennem, hogy már csordultig vagyok érzelmekkel és másokéra nem tudok fókuszálni. Szívesen kezdeményezek beszélgetéseket. Igen, régen így volt. Könnyű kizökkenteni. Nagyon könnyű. Nem vagyok a megtestesült koncentráció, mindenbe belevágok, túlvállalom magam, egyszerre csinálok mindent, a figyelmem csapong ezerfelé. Ez van, sosem érdekelt igazán. Érzékeny és érzelmes vagyok. Mostanában inkább azt mondják rám, hogy kettyós, labilis, depresszív, problémás, túlérzékeny, elmebeteg... De gondolom, az érzékeny és érzelmes is igaz rám. Szeretek egy napirendet követni. Dehogyis, a sulis órarendemet is mindig elfelejtem. Könnyű felidegesíteni. Régen nehéz feladat volt, szerintem még azt is elvicceltem, amin tényleg fel kellett volna húznom magam. Amióta apát lecsukták... igen, állandóan dühösnek érzem magam. Gyakran flörtölök másokkal. Most már nem. Régebben szerettem tenni a szépet a lányoknak, ha volt barátnőm, állítólag akkor is túl "közvetlen" voltam a többi csajjal. Mostanság nem érdekel már ez sem. Széles baráti körre vágyom. Nem vágytam rá soha, mert ösztönösen magam köré gyűjtöttem az embereket, tudatosan nem kellett dolgoznom érte. Most már elborzaszt a gondolata is. Bárkivel, bármiről el tudok beszélgetni. Régen így volt, igen. A semmiről is sokat tudok dumálni, a bullshitelés mestere vagyok... voltam? Vezéregyéniség vagyok. Az voltam, szerettem a kezembe venni az irányítást, de parancsolgatni sosem parancsolgattam, inkább úgy fogalmaznék, hogy az emberek maguktól beálltak mögém. Vidám embernek tartom magam. Rohadt vidám vagyok, hát nem látod? Nem érdekelnek a sportok. Kevés dolog érdekel mostanság, de a kviddics még mindig a szívem csücske. Másodikos korom óta játszom a Hugrabug csapatában. Gyerekként gyakran tartottam a szüleimnek rögtönzött koncerteket, előadásokat a testvéreimmel és a barátaimmal. Állandóan, Noah-t és a barátaimat is belerángattam a művészi színdarabjaimba, versestjeimbe, amik valószínűleg katasztrofálisak voltak, de Anya és Apa mindig lelkes(edést színlelve)en végigülték őket. Az egyéni sportokat preferálom a csapatsportokkal szemben. Nem, mindig is csapatjátékos voltam. A sport az egyetlen, ahol ezt meg tudtam őrizni valamennyire. Nem tartom a kapcsolatot a régi barátaimmal. Tényleg nem. Nem írtam vissza a leveleikre, nem kerestem őket amíg az Ilvermornyban voltam. Jobb így mindenkinek. Elégedett vagyok az életemmel. Szerinted mennyire vagyok elégedett az életemmel, ha alig egy éve majdnem kiugrottam a Roxfort egyik tornyából? Utálok segítséget kérni. Rohadtul. Úgysem tud senki segíteni. Könnyen ráveszek másokat arra, hogy azt tegyék, amit akarok. Régen így volt, bár szerintem csak jó dolgokba rángattam bele másokat. Most már nem akarok hatni senkire. Igyekszem kontrollálni és elrejteni a haragomat. Igyekszem, csak nem megy. Szeretek alkoholt inni. Mértékkel, de igen. Egy jó buli még senkinek sem ártott meg. Könnyű felzaklatni. De még milyen könnyű... Gyakran ingadozóak az érzelmeim. Én sem tudom követni őket, bár az öröm mostanában elkerül. Hol dühös vagyok, hol szomorú, hol elkeseredett, hol üres, mint egy dementor... Tudod, néha rohadt ijesztő ez az egész. Gyerekként szerettem fára mászni. Ez milyen hülye kérdés már? Amúgy igen, össze is törtem magam párszor. És Noah-t is magammal rángattam, nyilván. Általában gyorsan megértem az iskolai tananyagot. Negyedikig így volt. A sport és a szociális élet mellett, bármilyen hihetetlen, a jegyeim is jók voltak a legjobb tantárgyból. Tavaly, az Ilvermornyban majdnem három tárgyból is megbuktattak. Ha tehetném, eltörölném a haragot az érzéseim közül. Bárcsak megtehetném... Gyakran megbántok másokat. Állandóan, de nem szándékosan, mégis folyton megtörténik. Biztos szörnyű ember vagyok, csak ártok mindenkinek. Sok jó tulajdonságom van. Menj a francba... Néha úgy érzem, semmiben sem vagyok jó. Tudom, hogy sok mindenben jó vagyok, csak ez már nem tölt el örömmel. Mert a kviddics, a versek, a free style, a tanulás, ez az egész nem számít semmit, érted? Totál értelmetlen, mert beüt a szar és ezek nem húznak ki belőle...
Sometimes a certain smell will
Take me back to when I was young
A tornacipős lábam a semmiben lóbálom, alattam az üresség tátong. Ha nagyon figyelek, hallom a Roxfort többi termében a motoszkálást, kicsöngetnek, mindjárt kiengednek mindenkit, hangzavar lesz a folyosókon, mindenki elindul a következő órájára. Noah és Mad már biztosan keresnek, talán Harper és Desi is, hiszen kihagytam az átváltoztatástant. Lepöckölöm a rúnaismeret terem ablakpárkányáról a bagolypiszkot, nézem, ahogy zuhan és zuhan és zuhan lefelé. Elképzelem, hogy én is zuhanok, megállíthatatlanul. Furcsa mód nem tölt el félelemmel, pedig amikor az elmúlt napokban fantáziáltam róla, még volt bennem egy kevés kétely. Most nincs. Ha jobban belegondolok, ez az egyetlen logikus lépés, mert ez az egész már kibírhatatlan. Anya mindig azt mondja, hogy jobb lesz majd, idővel mindenki elfelejti - lehet, hogy a többiek tényleg elfelejtik majd, hogy egyszer majd nem löknek fel a folyosón és nem röhögnek rajtam, de én sosem fogom kiverni a fejemből a napot, amikor apát két dementor vezette el a Wizengamot tárgyalóterméből. Mindenki elvárja tőlem, hogy legyek olyan, mint előtte. Vicces ez az egész, mert régen imádtam, hogy tőlem függött minden, én voltam a társaság és a közösségi élet közepe, aki körül minden és mindenki forgott. Most nyűg az egész, nekem feje tetejére állt a világom és mozdulatlanul vergődik egyhelyben, és hiába mondja mindenki, hogy megérti, igazából semmit nem értenek, még Noah sem. Nem akarom, hogy a közelemben legyenek, mert érzem, ahogy néznek és közben mindenfélét gondolnak rólam, meg apáról is, amikor még én magam sem tudom, hogy mit kéne gondolnom - mert szeretném hinni, hogy Apa ártatlan, de mi van, ha mégsem? És ha esetleg tényleg nem tett semmit, akkor ott a tudat, hogy ártatlanul ül az Azkabanban, és ez is borzalmas. Főleg, mert egyszer sem látogattam meg. Képtelen vagyok rá, önző módon nem tudom rávenni magam, én nem vagyok olyan, mint anya vagy Noah, és tudom, hogy emiatt egy szemétnek tartanak, még ha nem is mondják. Utálom az életünket, utálom, ami a családunkból lett, magamat is utálom. Magamat leginkább, mert mostanában folyton dühös vagyok, amikor meg nem, akkor semmit sem érzek. És ez nyilván nem normális. Próbáltam elmondani anyának, Noah-nak, Madnek, Harpernek és Desinek, de nem megy, mert megijeszt, amit érzek és biztosan őket is megrémítené. Defektesnek tartanának, mint ahogyan az iskolában mindenki. Még csak okolni sem tudom őket, elvégre egy (feltételezett) gyilkos fia vagyok. Néha úgy érzem, megérdemlem, hogy kigáncsoljanak a folyosón, neveket aggassanak rám. Máskor elfog az érzés, hogy megüssek mindenkit, aki pofázni mer. Sosem tartottam magam erőszakos embernek ezelőtt, mostanság mégis annyiszor ökölbe szorul a kezem, annyiszor jut eszembe, hogy milyen jó lenne beleverni a többiek fejét a falba, amikor apát szidják vagy közveszélyesnek neveznek engem is. Vajon apa is ilyen dühös volt, csak nem láttuk? Ezért volt képes megölni Kyle-t, ha tényleg megtette? És ha igen, akkor ez örökölhető? Én is rossz ember lennék? Nyáron egész napok teltek el anélkül, hogy kikeltem volna az ágyból. Nem csináltam semmit, aludni sem tudtam, anya próbált ételt erőszakolni belém, de volt, hogy egy falat sem ment le a torkomon. Amióta elkezdődött a tanév, még nehezebb felébredni reggelente, minden héten legalább egyszer betegnek hazudom magam, de a gyengélkedőre nem megyek le, csak fekszem a hálótermünkben és bámulom a plafont. Egy ilyen alkalommal jutott eszembe először, hogy ez egyszerűen kibírhatatlan és véget kéne vetni neki. Az év első kviddicsedzésén összemarakodtunk a pályafoglaláson a mardekárosokkal. Az egyik cserejátékosuk kreténnek nevezett, Harpert cukkolta, hogy tartson tőlem távolságot, mert ő is úgy végzi, mint a bátyja, Noah-t pedig lebuzizta. Elvettem Desitől a terelőütőt és teljes erőből tarkón vágtam vele a srácot. Elájult, elterült a kviddicspálya őszi esőtől felázott gyepjén, és én egy csepp bűntudatot sem éreztem. Ha a többiek nem fognak le, tovább ütöttem volna. Utána, az igazgatói irodában ülve szilárdult meg bennem a gondolat, hogy ez így nem mehet tovább, mert fel fogok robbanni a sok haragtól.
Kinyílik mögöttem az ajtó, de nem fordulok meg. - Ned, te mit csinálsz? - hallom magam mögül Mad aggodalmas hangját. - Ned, gyere el onnan, hát kiesel az ablakon... Újból lenézek, a cipőm fehér orrán sötét koszfoltot látok, még LLG-n kenhettem össze. - Ned, ne legyél hülye. - Ez most Desi, de neki sem válaszolok. Egyikük sem mer közelebb jönni, tudják, mire készülök, eddig eszükbe sem jutott, hogy megtenném. - Rohadtul elegem van - közlöm a nagyvilággal, bár nem várom, hogy bárki is feleljen. Érzem, hogy egyre többen állnak az ajtóban és engem néznek. - Kurvára elegem van mindenből, értitek? Felállok az ablakpárkányon, sosem éreztem még ennyire stabilnak magamat, pedig a toronyból lenézve nem is látom tisztán a birtokon odalent mászkáló alakokat. Csak egy lépést kéne tennem és minden megoldódna. Nem baszogatna többet senki, nem kéne apámon gondolkodnom, nem tenne fel több kérdést senki, nem várnák a többiek, hogy a régi legyek. Csak egyetlen nyomorult lépés. - Runcorn, mit csinál? - Ez már a tanárnő, a hangja egyszerre tükröz pánikot és haragot. - Edward Runcorn, most azonnal másszon le onnan! Ötven pontot levonok a Hugrabugtól. Magához beszélek, hallja amit mondok? Runcorn! Tényleg csak egy lépés lenne. Most fordulok hátra először. Először Noah szemébe nézek, olyan, mintha tükröt tartanának elém, egy nagyon rémült, elkeseredett tükröt. Desi beharapja az ajkát, dühös, szerintem meg akar verni. Mad ugrásra kész, mintha ideérhetne időben. Harper mellkasa szaporán emelkedik fel és le, csak be ne fulladjon megint... Nem kellett volna rájuk néznem. Hirtelen reszketni kezd a térdem és már nem is tűnik olyan egyszerűnek az az egyetlen lépés. - Tessék levonni még tíz pontot, mert házit sem írtam. - Visszaülök az ablakpárkányra, majd lassan visszaereszkedem a terem padlójára. - Írjon apámnak, Tanárnő. Ja, tényleg, az nem fog menni, mert kurvára az Azkabanban van, igaz? Átvágok a többiek között, félrelököm Noah-t, mielőtt bármit is mondhatna, a tanárnő válaszát meg sem várom, csak kisietek a teremből. Sírni lenne kedvem, lekuporodni egy sarokba és örökké ott maradni. Remeg mindenem. Ez rohadtul kibírhatatlan, meg kellett volna tennem, miért voltam ennyire gyáva?
...to my brother, cause we have
the same nose, same clothes
Magas vagyok - magasabb az ikertesómnál és apánál is -, vékony, igazi brithez méltón tök sápadt, a hajam pedig szőke és göndör, anyukám legnagyobb bánatára megszelídíthetetlenek a madárfészek a fejemen. Mondjuk nem is ölök bele sok energiát, jól van az úgy. Régen azt mondták, hogy a letörölhetetlen mosolyom ragadós, mostanság inkább azt vágják a fejemhez, hogy látszik rajtam, mennyire nincs rendben minden a fejemben. Szemüveges vagyok, de a kviddics miatt sokszor kontaktlencsét hordok, kényelmesebb az edzéseken. Anyához hasonlóan nagyon fázós vagyok, biztos, hogy mindig egy réteggel több ruhában, a többieknél vastagabb pulóverben látsz. Szerintem az öltözködésem teljesen átlagos, pont úgy nézek ki, mint bármelyik tizenhat éves srác, aki kicsit is követi a divatot.
Wish we could turn back time
To the good old days
When our momma sang us to sleep
Édesapám
Cain Runcorn - Az a Cain Runcorn, igen. Az ex-tanfelügyelő, Kyle Briggs állítólagos gyilkosa. Tudom, hogy most milyen jelzők jutnak eszedbe: az a görény, az a talpnyaló szemét, diákéletek megkeserítője, hülye barom, utolsó gyerekgyilkos, köpönyegforgató mocsadék... Most biztos szeretnéd hallani, hogy milyen szörnyű apa volt, mennyire szigorú és mennyit megkövetelt, de tudod, az az igazság, hogy Apa nem ilyen volt. Pontosan olyan volt, mint bármelyik másik apuka. Egy igazi boomer, aki a viccek nagy részét nem értette - de próbálkozott megérteni őket -, aki menthetetlenül béna volt a mugli technológia megértésében - a tévét sem tudta egyedül bekapcsolni, pedig a legnagyobb bűnös élvezete a kvízműsorok előtt kockulás volt -, aki szerette mondogatni, hogy bezzegazénidőmbenmég, mintha legalább egy évezred telt volna el az állítólag mérföldekkel jobb gyerekkora és a jelen között, és aki nem igazán ismerte be, ha valamihez nem is értett annyira, mint ahogy próbálta beállítani. De közben ő volt Apa, akivel akármilyen meglepő, tök sokat lehetett hülyülni, minden problémára talált megoldást (vagy legalábbis megpróbálta), baromi jókat tudott főzni, minden kviddicsmeccsre elvitt, amit csak meg akartam nézni és ha egy kétsoros kecskerímet olvastam fel neki, azt is zseniálisnak tartotta... meg úgy általában mindent, amit a tesóimmal csináltunk. Oké, életem egyetlen Troll minősítésű dolgozatáért kaptam egy fejmosást arról, hogy a Zsebpiszok közben fogok kikötni ezzel a hozzáállással, de mi más lenne egy apa dolga, mint túlaggódni mindent is? Szóval Apa igazából egészen jóarc volt. Aztán kitalálták, hogy megölte Kyle Briggst és én most már nem tudom, hogy mit gondoljak róla. Anya szerint beszélnem kéne vele, de ha belegondolok, hogy ott állok az azkabani cellája előtt, körülöttünk dementorok, akkor kidobom a taccsot.
Édesanyám
Cara Runcorn (née McLaggen) - Elnézve, hogy hova jutottam, itt egy hosszas értekezésnek kéne következnie arról, hogy az anyám ilyen meg olyan elhanyagoló, lehetőleg alkoholista is és amúgy sosem akart gyereket. Na, ez az anyukám tökéletes ellentéte. Anya túlzásba viszi a törődést, mármint képzeld el mennyire ciki, mikor még tizenhat évesen is kikísér a pályaudvarra és mindenki szeme láttára cuppogós puszikat ad az arcodra, miközben a lelkedre köti, hogy edd meg a tojáskrémes szendvicset, amit csomagolt neked az útra meg írj neki legalább hetente egyszer - amúgy írok neki, mert tudom, hogy mennyire magányos otthon egyedül, hogy sokat sír, bár próbálja előttünk leplezni, mintha a kivörösödött szeme és a tekintete bánatos csillogása nem árulná el. A legjobb anyuka, akit csak kívánni lehet - már a ciki dolgaitól eltekintve, meg attól, hogy nagyon béna ruhákat akar mindig rám erőltetni és olyan hülye gombafrizurát vágatna nekem és Noah-nak a mai napig, ha tehetné -, és éppen ezért annyira szar, hogy csak szomorúságot és csalódást okozok neki mostanában. Különben varázslati traumákra szakosodott medimágus a Szent Mungóban.
Testvéreim
@Noah Runcorn - Az ikertestvérem, akivel kicsit hasonlítunk egymásra, de azért nem fogsz összekeverni minket a folyosón. Egy ideig azzal cukkoltuk egymást, hogy tuti elcseréltek minket a kórházban és valahol, valamelyikünknek mászkál egy klónja, aki nem is tudja magáról, hogy a csodálatos Runcorn gének hordozója. A különbségek azonban nem csak a külső adottságainkat tekintve ennyire szembeötlők. Régen én voltam a közösség lelke, akit mindenki ismert és akinek mindenki a barátja akart lenni, aki szervezkedett, nyughatatlanul mindig csinált valamit, folyton a középpontban kellett lennie, míg Noah háttérbe vonult, elvolt a maga kis buborékjában. Mostanság mindez felcserélődött, néha úgy érzem, hogy az egy évben, amit egymástól külön költöztünk, Noah-t teljesen kicserélték. Olykor irigylem, amiért ő ilyen erősen keveredett ki ebből a sok szarból, máskor azt érzem, hogy Noah szenved ebben az egész szerepben, de ezt a gondolatot mindig félresöpröm, hiszen hogyan is lehetne neki rossz, amikor látszólag jobban van, mint életében valaha? Nem tudom, olyan messzire keveredtünk egymástól és fogalmam sincs hogyan kéne ezen változtatnunk, már ha egyáltalán lehet még. Noah dühös rám, én dühös vagyok az egész világra... Elcseszett ez az egész. Faye Runcorn - A negyedikes kishúgom, Faye, akinek valahogy sosem jutott ki a rivaldafényből. Imádom, Noah is imádja, de azt hiszem, sosem engedtük be igazán a mi kis világunkba, ahol egy ikerpáron kívül másnak nem jutott elég hely. Játszottunk vele, pátyolgattuk a Roxfortban, cipeltem elsőben az iskolatáskáját, mikor túl nehéz volt, de szerintem mindig is úgy érezte, hogy háttérbe szorul mellettem és Noah mellett. Nem kviddicsezik, nem népszerű a suliban, a jegyei is totál átlagosak, eltűnik a roxforti tömegben. De legalább Noah-val ellentétben nem haragszik rám, vagy ha mégis, akkor azt jól leplezi. Amióta visszajöttem az Ilvermornyból, sokkal több időt töltünk együtt, mint régen.
A távolabbi rokonok
@Maddox McLaggen - Valójában nem is távolabbi rokon, szinte olyan közel állunk egymáshoz, mintha testvérek lennénk... vagyis ezelőtt így volt. Mad az unokatestvérem, barátom, szobatársam, partnerem volt minden gyökérségben, amiért a Roxfortban pontokat szokás levonni. Kiskora óta rengeteg időt töltött nálunk, ami érthető, a helyében én is bárhol szívesebben lennék, mint otthon. Mi mindig szívesen láttuk, szerintem a családunk elbaszódásáig egyetlen olyan nyár sem telt el, aminek a nagy részét nem nálunk töltötte (már amikor Cormac nagybátyám nem ugráltatta, mint egy házimanót). Az elmúlt egy évben vele sem tartottam a kapcsolatot, írt nekem, de egyetlen levelére sem válaszoltam. Félek, hogy már ő is gyűlöl.
Albert Runcorn - Apa unokatestvére, Tudjukki idején magas pozíciót töltött be a Minisztériumban és mugliszületésűek bíróságra rángatásával foglalkozott. Megúszta az Azkabant, azt hazudta, hogy Imperius átok hatása alatt állt. Apa szerint egy hatalmas kamu az egész - szerintem is az -, nem tartjuk vele a kapcsolatot, én még egyszer sem találkoztam Alberttel.
Párkapcsolat
Ne viccelj már...
A macskám
Pippin, a skót lógófülű macskám rácáfol minden macskás sztereotípiára. Kedves, embercentrikus, barátkozó, nem válogatós, ha tehetné, egész nap dorombolna (és enne). Imád trükköket tanulni, még azt is megtanítottam neki, hogy kérésre a kezembe adjon tárgyakat. Átugrik karikákon, tud pitizni, pacsit adni és igazából bármire hajlandó, ha van nálad jutalomfalat. Az egyetlen, amit nem tudtam neki megtanítani az az, hogy a postabaglyok nem az ő szórakoztatására léteznek és elég csúnya dolog levadászni őket...
Used to dream of outer space
But now they're laughing at our face
Amortentia
- anya húslevese - a könyvtárak jellegzetes illata - az az illat, amit akkor érzel, mikor először kiérsz a tengerpartra és megcsap a sós levegő - az az illat, amit akkor érzel, mikor az arcodat belefúrod egy macska szőrébe
Mumus
a roxforti Északi torony ablakában állok és hirtelen kizuhanok, hiába nyúlok kapaszkodó után, kezek löknek arrébb, egyenesen a mélybe, alattam az Azkaban dementorjai várnak éhesen
Edevis tükre
Nem egy elképzelt jövőképet látok, hanem a múltat: a kedvenc családi fotómat. Nyaraltunk, Párizsban, apa talált egy mugli cukrászdát, ahol a fagylaltgombócokra színes macaronokat tettek, a tölcsér pedig ízesített volt. Noah-val versenyeztünk, hogy melyikünk ér hamarabb a három gombóc végére, Anya a háttérben veszekszik velünk, hogy betegek leszünk - amúgy azok is lettünk -, Apából csak egy objektívbe belelógó mutatóujj látszott a képen, de ez tökéletesen passzol hozzá, mert mindig borzalmas fotós volt. Akkor még minden a legnagyobb rendben volt.
Hobbim
Slam poetry és free style esteket szerveztem régen a Roxfortban. Mostanában írni szoktam, de nem mutatom meg senkinek a verseimet, novelláimat. A kviddics az egyetlen megmaradt hobbim, amiről mások is tudnak. Hajtó poszton játszom másodikos korom óta, a kedvenc profi csapatom pedig a Kenmare Kestrels.
Elveim
nem t'om, már semmi nem érdekel igazán
Amit sosem tennék meg
Azt hiszem, igazából sosem lettem volna képes tényleg leugrani a toronyból
Ami zavar
Mostanában úgy érzem, hogy minden. Néha maga a létezés is idegesít, próbálom leküzdeni ezt a hullámokban rám törő haragot és tehetetlenséget, de legtöbbször nem megy.
Ami a legfontosabb az életemben
Mit tudom én
Ami a legkevésbé fontos számomra
Hát úgy nagyjából minden
Amire büszke vagyok
a macskám tud vicces trükköket (a testvérem bátran vállalja önmagát)
Nem is választhattam volna jobb időpontot az elfogadásodra, mint sorozatgyilkosos dokumentumfilm nézése közben... Na jó, nem gondoltam komolyan, bár biztosan vannak olyan kegyetlen emberek, akik ezt viccesnek tartanák. Én nyilvánvalóan nem tartozom közéjük. Hatalmas változáson estél át nagyon rövid idő alatt, de ez egyáltalán nem meglepő, tekintettel a körülményekre. Nem hiszem, hogy létezik ember a világon, aki könnyen venné, ha az egyik közeli családtagját gyilkossággal vádolnák és egy életre bezárnák, pláne akkor nem, ha a legsérülékenyebb korban van éppen. Nehéz volt az az időszak, még most is az, persze, de talán most már nincsenek olyan borzalmas gondolatok a fejedben, hogy elvedd a saját életed. Így legalább tisztára moshatod apád nevét, amennyiben megvan erre a lehetőséged... De szerintem megtalálod magadtól is. Futás foglalózni, már csak ennyi vár rád, mielőtt visszatérnél a Roxfortba!
