Meg kell mondanom, mikor elkezdtünk edzeni az év utolsó meccsére, még álmomban sem hittem volna, hogy végül engem választanak meg csapatkapitánynak. Sőt! Mivel az előző két meccset kihagytam, tekintve, hogy akkor épp a Durmstrangban “vakációztam”, számomra először még az is kétséges volt, hogy a kezdő csapatba visszakerülhetek-e. De éppen ezért százhúsz százalékot beleadtam minden edzésen, aztán... hogy Malfoy átmenetileg kiesett a képből, valamiért engem gondoltak legmegfelelőbbnek a helyére a többiek. A kihagyást is figyelembe véve még nem igazán sikerült eldöntenem, hogy ez így most piszok nagy mázli, vagy inkább kicsit nagy kihívás, de annyi biztos, hogy ezerszer inkább én dirigáljak Mulcibernek, mint fordítva. Még úgy is, hogy az a világi suttyó nem hallgat senkire, és feltehetően még a saját tükörképébe is képes belekötni.
De legalább az időjárásra nem lehet egyetlen rossz szavunk sem. Szerintem ilyen szép, napsütéses kviddics meccset már rég látott a Roxfort. Mielőtt a “buli” elkezdődne, az öltözőben még próbálok szólni pár buzdító szót a csapathoz, ha már ez lenne a dolgom (vagy többek között ez is), és lehetőleg annál kicsit többet, mint hogy “nyírjuk ki a nyomi sárgákat”. De igazából szerintem senkit sem kifejezetten érdekel, hogy mit szövegelek, úgyhogy nem is húzom el.
Közvetlenül azelőtt, hogy pályára lépnénk, Lynette bukkan fel, és kíván sok szerencsét, ennek hatására meg valami érthetetlen okból még akkor is idióta vigyor ül az arcomon, amikor a levegőben először közelítem meg a gurkót. Szeretném erre fogni a lagymatag ütésemet is, de valószínűleg csak nem melegítettem be eléggé. A hajtóink viszont legalább értik a dolgukat, mármint így ahhoz képest, hogy épp csak nekikezdtünk. Black dobása ugyan eléggé mellé megy, de legalább az erőt nem sajnálta belőle. Nem sokkal utána viszont már Parkinsonnál a kvaff, aki meg is célozza a jobb szélső karikát.
Hiányzott már a kviddics, őszintén. Alig vártam ezt a meccset és volt egy különös megérzésem, hogy ezúttal talán jól is fogunk teljesíteni. Az előző meccsek mind siralmasan végződtek, de menet közben is halál volt, hiába tudhattunk magunkénak remek játékosokat... mintha a csapat egy kupac idióta lett volna csak. A Mardekár nyerte meg elsőnek a kvaffot, de nem sokáig tudták megtartani. Black akkorát dobott vele, mint soha más, csak nem abba az irányba ment, amerre kellett volna. Felvontam a szemöldököm, de hamar el is kaptam a tekintetem a labdáról. Nekem a két gurkóval kellett volna foglalkoznom és a csapattársaim biztonságával. Azt még éppen sikerült elkapnom, hogy egy gyönyörű védéssel meg lettünk mentve egy tíz pontos hátránytól. - Szép volt, Ned! Remélem, nem ennyi lesz az összes szerencséd erre a meccsre. -Bagoly mondja égicsnek. Én is remek statisztikákkal rendelkeztem, ha René megvédéséről volt szó, bár kezdtem egyre inkább azt érezni, hogy meglehet, hogy szándékos volt a sok luft, amit ütöttem. Ziggy is szépen meglendült a Mardekár karikái felé, szinte már éreztem a pontot, amit kapni fogunk... mondjuk azzal a seggfej Shelbyvel szemben elég nehéz dolgunk van, majdnem annyira, mint amilyen a többieknek volt ezelőtt Alina Scamanderrel szemben. A következő pillanatban kiszúrtam az egyik felém tartó gurkót és hatalmas lendülettel küldtem meg Mulciber felé. Nem tudom, mi történhetett, a szélmozgás volt jó, a lendítésem vagy csak szerencse, de egyenesen a fejét sikerült célba vennem. Ez csúnya lesz, ha betalál.
Vendég
Vas. Május 01, 2022 5:44 pm
Team Slytherin
Sebastian Mulciber | hajtó | 395 szó
Mondhatnám, hogy Shelbyvel még egyszer megpróbálkoztunk egy Felix Felicis durrantásával, de azt a majmot többet nem engedtem üst közelébe, miután még a nem létező lelkemet is kihánytam az előző mérkőzés után. De kegyesen megengedtük Shelbynek, hogy ott tébláboljon, amíg Rosier Myrtle budijában kotyvasztott – szigorúan azzal a feltétellel, hogy befogja a pofáját, mert ha Rosier miatta elkúrja a bájitalt, akkor nyakon baszom −, így hát én az egyik vécéajtónak támaszkodva felügyeltem a kis gerlepárt. Azonban, ezt csak mondhatnám, mert nyilvánvalóan ilyen nem történt meg. Ahogy a Shelby-vel való cigányátkos-kakasáldozás sem, de az megint egy más történet volt. Ami szintén csak a képzelet szüleménye volt, nem több, mert hát mi jó gyerekek voltunk, sose csaltunk volna. Szóval pont ezért kurvára leszartam, hogy Lestrange váltotta Malfoyt, hiszen mindkettő majom volt, nem volt különb egyik se a másiknál. Csak le akartam zavarni ezt a meccset, abban a reményben, hogy jól meggyalázzuk a Hugrabugot, és remélhetően Flint teszi majd a dolgát, és lezúzza ezeket a nyomorékokat, mert Lestrange eléggé elpuhult, mióta visszatért közénk. A csapat eddigi teljesítménye kurvára hullámzó volt, de amikor elcsíptem Shelby geci vigyorát, akkor tudtam, ő is pont olyan magabiztosságot érzett, mint én. Bár azt szeretném hozzátenni, hogy kurvára nem erőltette meg magát, hogy kivédje az orosz takony támadását. Mintha csak egy laza csuklómozdulattal ütötte volna el a labdát, hogy aztán megfogja a kvaffot. Eközben valahol a távolban, talán egy messzi-messzi galaxisban akkorát csattant valamelyik hugrabugos ütője, hogy még a süket is meghallotta volna. Egy pillanatra azt hittem, hogy Maisy hergelte be magát ennyire már a meccs elején, aztán láttam, hogy Frye-nak sikerült kivételesen eltalálnia a gurkót. Annyira meg is lepődtem rajta, hogy miközben elkaptam Shelby passzát, szinte fel sem fogtam, hogy az a kis lotyó felém csűrte meg a labdát. A kvaffot a hónom alá szorítva indultam meg a gurkóval szemben, hogy szinte már-már az utolsó pillanatban rántsam le a seprűmet, így elkerülve a támadást. A gurkó tovább suhant – remélhetőleg betalálta valahol a vergődő Yates-Newmant −, én pedig Frye mellett elrepülve, a karikára célozva még oda kiáltottam a csajnak: − Ennél kicsit hamarabb kell felkelned, lúzer! De azért szép próbálkozás volt, kár, hogy a statisztikádon nem javít semmit! Szóltam be neki, miközben már Runcornnal néztem vigyorogva farkasszemet, és hajítottam el a kvaffot a jobb oldali karika irányába. − Remélem, apád jól van a sitten! – szóltam be még Runcornnak is a dobás pillanatában, hogy érezzék a törődést.
Végtelenül tehetetlennek érzem magam – derült időben, kellemes szellő borzolja a sporttalárt, tökéletes látási viszonyok mellett, egy viszonylag jól működő csapat-összeállításban, mégsem sikerül három másodpercnél tovább dominálnunk. Talán mindannyian egyenként vagyunk szétesve, különben őszintén nem értem, hol siklott ki ennyire a dinamika, úgy alapvetően az egész meccs, elvégre Ned egyetlen – elismerem, parádés – védésén kívül minden egyes mozzanatunk kudarcra van ítélve. Ziggy dobását, amely persze nem a legerősebb – még szokjuk a ritmust, eleinte nekünk is fel kell mérnünk az ellenfél csapatának taktikáját, motiváltságát, hangulatát, megtalálni a saját lendületünket és tempónkat, majdhogynem nonverbális eszközökkel kiválasztani, a végtelen plusz egy stratégiai alakzatokból végül melyiket tudnánk a legeredményesebben végrehajtani –, Shelby gond nélkül védi, Desi bivalyerős és ijesztően pontos gurkó-ívét pedig Mulciber – Merlin tudja, hogy a francba – vigyorogva kikerüli. Kívülről nézve azt gondolhatná az ember, egy rakat sárga taláros idióta szerencsétlenkedik a levegőben, holott tudom, bennünk ennél jóval több van. Egy pillanatra még én is elbizonytalanodom – a Mulcibernek szánt gurkó tartja a sebességét, erejét és kalkulált röppályáját, egyedül Sebastian vonódik ki az egyenletből, így továbbsuhan a következő szilárd célpontig, azaz Renéig, aki kizárólag a gyors helyzetfelismerésének – és persze jó adag rá jellemző máknak – köszönhetően tud lebukni az utolsó pillanatban, mielőtt nyakát törné. Valamit kiabál, azt hiszem, Desinek, csakhogy addigra a figyelmemet valami egészen más köti le. Nem tudom, mit mondhatott Mulciber, találgathatnék, sőt, egész jó tippjeim lennének, ha megállhatnánk mindannyian egy rövid fogadás erejéig, mert az a dög egyszerre kegyetlen és érzéketlen, nem érzi mások határait, ha pedig mégis, fixen nem tartja tiszteletben őket. Sikerül elkapnom Ned elsötétülő tekintetét, a reflexeit megbénító dühöt, amely szinte elengedi maga mellett Mulciber pontot érő találatát, majd az éles kanyart Maisy előtt, és a heves kapkodást a lány terelőütője irányába, viszont nincs időm odakiáltani nekik, egyenesen nálam landol a kvaff, amire utolsó pillanatban tudok ráfogni. Folyton hátrapillantgatok, keresem a többieket, látni akarom, mennyire eredményesen harcol Ned az ütőért, mennyire higgadt le René és mennyire tette túl magát Mulciber manőverén Desi, látni akarom, Balthazar céltalanul lebeg-e a semmiben, vagy kiszúrt egy apró szárnyrebbenést valahol, és megindult-e felé, és szeretnék mindegyiknek odakiabálni, szedjék már össze magukat, Merlin verje meg, akármi történt, ráérünk meccs után foglalkozni vele, de mielőtt átgondolhatnám, mit és milyen sorrendben kéne csinálnom, hirtelen a mardekáros karikák előtt találom magam. Utolsó utáni pillanatban sikerül passzolnom Renének, aki a jobbomon tűnik fel, viszont enyhe ziláltsággal fogadja a kvaffot, és persze mellélő. – Időt kellene kérnünk! – kiáltom oda neki dühösen a zöld üdvrivalgás közepette, ami rögtön pfujolásra vált Ziggy váratlan szerelését követően, a kvaff pedig ismét hozzám kerül, miután három mardekáros elzárta a karikákig vezető biztos útját. Élnem kellene a lehetőséggel, mégsem élek, hezitálva, szaporán dobogó szívvel, a zűrzavarnak és kétségbeesésnek teret adva dobok egyet, nyilvánvalóan a vakvilágba. Valahol odalenn ezt Fabien végignézi, én meg csak arra tudok gondolni, hogy tényleg időt kellene kérnünk, mert ez így rohadtul nem állapot.
Amikor először jelentkeztem a Mardekár csapatába, egészen biztos voltam benne, hogy fogó szeretnék lenni és semelyik másik hely nem passzol hozzám a csapatban. Őrzőnek csapnivaló lettem volna, terelőnek még inkább, esélyem sem lett volna olyan erővel suhogtatni egy ütőt, mint például Sebastiannak. Otthon sokat kviddicseztem apával, olyankor legtöbbször karikára dobáltunk, de az nem igazi meccs volt, csak játék, éppen ezért nem is gondoltam, hogy emiatt alkalmas lennék hajtónak. Idén mégis két meccset a kvaffért küzdve töltöttem el és rájöttem, hogy imádtam hajtó lenni, még akkor is, ha sokkal több kéretlen figyelmet kaptam így az ellenfél játékosaitól. Egészen egy héttel ezelőttig úgy volt, hogy a harmadik meccsünkön is hajtóként lépek a pályára, Arthur és Sebastian mellett - aztán a csapatösszeállításunk egyik napról a másikra felborult, Scorpi számára ellehetetlenült a meccs és valakinek be kellett ugrania fogóként helyette. Denny, Caleb, Hugh és Sebi szóba sem jöhettek, túl nagyok voltak és túl hasznosak a saját pozíciójukon. Arthur még csak most játszott volna először a kezdőcsapat tagjaként, nem akartunk azonnal egy idegen játékstílust kérni tőle. Megszületett a kényszermegoldás: én ismét fogó lettem és elkezdtünk új hajtóra vadászni. Így került a csapatba még egy Black - és mind tudjuk, hogy egy Blacknél csak két Black lehet jobb, nem igaz? Magabiztos voltam. A Hugrabug eddig minden meccsén siralmasan játszott az idei szezonban, teljesen szétcsúsztak és amúgy is távol állt tőlük a mi agresszív játékstílusunk. Egyértelmű volt, hogy előnyből indultunk, legalábbis a meccs előtt ebben állapodtunk meg Denny lelkesítő beszédét követően. Felmossuk velük a pályát - ígértem meg Sebastiannak, vigyorogva lepacsizva vele, mielőtt kiléptünk volna a nem túl kellemes szagú öltözőnkből. Túlzás lenne azt állítani, hogy mindezek ellenére kicsit sem izgultam. Balthazar Croucht mindig kicsit nos... együgyűnek tartottam? Igen, azt hiszem, Nagyapa is ezt a szót használta volna az olyanokra, mint ő (Sebastian pedig egy másikat, de Anya szappannal mosta volna ki a számat, ha úgy beszélek, mint ő). Ez persze nem azt jelentette, hogy nem kaphatta el előttem a cikeszt vagy a Hugrabug terelőlányai nem törhették el néhány bordámat. Erősen indítottunk, Hugh könnyedén védte a karikáinkat, Sebastian úgy tért ki Desiree Frye gurkója elől, mint aki legilimentorként előre látta a támadást, majd hasonló könnyedséggel pontot is szerzett. Egészen eddig a Hugrabug karikái felett köröztem, de amikor megláttam, hogy a Runcorn srác - ez Noah vagy Ned volt? Mindig kevertem őket, olyan furák voltak amúgy is - megpróbálta elvenni az egyik terelőjük ütőjét, inkább arrébb lebegtem. Leo, Arthur és Mulciber egymás között passzolgatták a kvaffot, miközben újból támadást indítottak a Hugrabug karikái felé. Először Leo célzott, tökéletes szögben volt, hogy rádobjon a jobboldali karikára, amennyiben a Hugrabug hajtói békén hagyták. Láttam, hogy rárepülnek a legújabb csapattagunkra, én pedig hirtelen ötlettől vezérelve egyszerűen átzúgtam előttük a seprűmmel, mintha csak a cikeszt üldözném (aminek természetesen nyoma sem volt). Ha csak egy kicsit is, de lelasítottam a Hugrabug játékosait, nem érték időben utol Leót, akinek így zavartalanul sikerült karikára dobnia. Runcorn visszapasszolta a labdát a csapatának, de Arthur szinte azonnal visszaszerezte és bivalyerősen megküldte vele ismét a jobboldali karikát. Kicsi esélyt láttam rá, hogy Runcornnak sikerül kivédenie. Elzúgott mellettem egy gurkó, alig fél méterre a vállamtól, de ezúttal szerencsém volt. Láttam, hogy Caleb elindul a vaslabda után, de nem sikerült az ütőjével elcsapnia a Hugrabug valamelyik játékosa felé - pedig René feje szinte könyörgött egy találatért és Frye úgysem védte volna meg. Apropó, Frye... - Elhitted, mi? - vetettem oda kárörvendő vigyorral, mikor a pálya felett tett köröm közben Desiree mellé értem. - Lúzerek vagytok. Félreérthetetlen L betűt mutattam az ujjammal a homlokom előtt, majd faképnél hagytam Frye-t, mielőtt még lerúgott volna a seprűmről.
78
Ned Runcorn
Kedd Május 03, 2022 11:33 pm
Team Hufflepuff
Ned Runcorn | őrző
- Lecsaplak a kibaszott seprűdről! Leszedlek róla, te utolsó degenerált beltenyésztett... - A fenyegetéseimet elnyelte a Mardekár lelátóiról érkező üdvrivalgás, amikor Sebastian kvaffja akadálytalanul átrepült a karikán. Voltak napok, mikor nem éreztem semmit. Máskor egyszerre annyi mindent éreztem, hogy nem is voltam képes szétszálazni azt a rengeteg kusza, nemkívánatos érzelmet, összeálltak egy beazonosíthatatlan masszává. Ez viszont nem olyan nap volt. Most pontosan tudtam, hogy mi ez a nagyon intenzív, fortyogó harag, ami arra késztetett, hogy magukra hagyjam a karikákat, majdnem teljes sebességgel nekirepüljek Mulcibernek - a rohadék elhúzott, mielőtt frontálisan belécsapódhattam volna -, majd megpróbáljam elvenni Maisy ütőjét. Semmi személyes, már Maisy felé, egyszerűen csak ő volt közelebb és nem Desi. Ami viszont Sebastian Mulcibert illeti, az kibaszottul személyes volt. Talán soha életemben nem vágytam még semmire úgy, mint hogy lássam a bunkó fejét szétnyílni egy terelőütő minden eleganciát nélkülöző suhintása után. Szinte már láttam magam előtt, ahogy kicsavarom Maisy kezéből a súlyos faütőt, megiramodok a pályán, hátulról eltalálom Mulcibert, aki sikító, kalimpáló szánalomtömegként zuhan a mélybe... de ez nem történt meg. Maisy fejbúbra mért ütése zökkentett ki, csodálkoztam rajta, hogy nem nőtt a fejem tetején a másodperc törtrésze alatt hatalmas púp, mint a régi mugli rajzfilmekben. Sőt, tulajdonképpen lehet úgy néztem ki, mintha a Tom és Jerryből szöktem volna. Ez józanítóan hatott, mármint az ütés, nem a rajzfilmes hasonlat, ami különben elég elcsépelt és fos volt, szinte ordított róla, hogy hetek óta egy betűt sem írtam. A józanító ütés persze a szemem előtt táncoló kis csillagokkal is társult, Maisy megtarthatta volna ezt a bravúros lendítést későbbre, mondjuk a kis Regulus képen csókolására egy gurkóval - fogalmam sincs mit mondott a kis görény, ahhoz túl messze volt, de még ebből a távolságból is biztos voltam benne, hogy sikerült felhúznia Desit. Ez önmagában nyilván nem nagy teljesítmény, Desit gyakorlatilag bárki fel tudta húzni, de a nyakamat tettem volna rá, hogy a Black gyerek tényleg alaposan megdolgozott azért, amit most magára szabadított. Azonban nem foglalkozhattam túl sokáig a törpe méretű Regu Blacket üldöző Desivel, mert a Mardekár hajtói újból a mi térfelünkre érkeztek. Leo Black dobását esélyem sem volt kivédeni. Túlságosan lefoglalt az önkontroll magamra erőszakolása, mikor megláttam Sebastian sunyi képét. A kvaff átszáguldott a karikán, éppen csak arra volt időm, hogy utána bukjak, majd kipasszoljam Louisnak - akinek amúgy totál igaza volt, tényleg időt kellett volna kérnünk, aztán lehetőleg vissza sem jönni a pályára. Erről csak még jobban meggyőzött, amikor a Parkinson gyerek könnyedén megszerezte a mi hajtóinktól a kvaffot. Tulajdonképpen még magamat is megleptem vele, amikor a jobboldali karika felé vetődtem, és Sebastian Mulciber köcsög fejének látványa ellenére is elkaptam a kvaffot. - Gyerünk, szedjétek már össze magatokat! Ezeknek egy körforgalom a családfájuk, nehogy már... Bocs, Maisy, téged szeretünk meg minden... Szóval csapjatok már oda nekik, a picsába! - dobtam ki Renének a kvafott, aki aztán Louis-al és Ziggyvel együtt karvalyfej támadóalakzatban megindult a Mardekár térfele felé. Túl messze voltak ahhoz, hogy pontosan fel tudjam mérni, Ziggy dobása mennyire sikerült jól. Bár az az igazság... hogy innen jó szarnak tűnt. Bocs, Ziggy...
Nem vettem észre, hogy Nottnak sikerült rátenyerelnie a mikrofon bekapcsológombjára, miközben ő a széken ülve kapálódzva vitatkozott velem. Minden erőmmel azon voltam, hogy lefogjam őt, és összekössem azt a zabolázhatatlan loboncot, amelyet talán ha nem egy hete mosott volna meg, akkor talán arra is használhatott volna, hogy sampont reklámozzon vele. − Hagyd már abba, Merlin szerelmére! Csak hadd kössem össze! – markoltam bele a hajába, miközben ő továbbra is morogva mélyesztette bele a körmeit a csuklómba. Pontosan hallottam a kétségbeesett gondolatait, épp annyira volt nyomorúságos az élete, mint amilyennek mutatta. – Ha nem hagyod abba, akkor kiteregetem az összes kis titkodat mások előtt! Fújtatva elengedett engem, miközben durcás képet vágott rám. Vidáman felnevettem, majd végre nem megtépve őt, de összefogtam a haját, hogy ne nézzen ki úgy, mint valami szakadt csöves. Hogy eközben mi történt a pályán? Valószínűleg felsorakoztak a csapatok, talán a kapitányok kezet is ráztak egymással, de én nem értem rá velük foglalkozni, mert ha még egyszer elcsíptem volna Theo zsíros hajdobálását, akkor menten lehánytam volna az asztalunkat. − Ez a vacak mindvégig be volt kapcsolva? – pillantottam Nott mikrofonjára elkerekedett szemekkel, ő pedig csak a vállát vonogatta, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna az, hogy az egész iskola hallotta a becsicskítását. − Na és? Kit érdekel? – szólalt egy lusta nyújtózkodás után, s amíg én helyet foglaltam a másik széken, addig ő kivételesen aktivizálta magát. − Szóval, sziasztok. Biztos mindenkit meglep, hogy engem hallhat Rosier mellett, higgyétek el, én is épp olyan sokkban vagyok, vagy mi… − ásított bele a mikrofonba, és az előtte heverő papír csücskét kezdte tekergetni. – Szóval, a Hugrabug csapata a következő: Yanovich, Weasley, Yates-Newman, Runcorn, Frye, Crouch és Crouchné. Bármilyen hihetetlen, de a felállás nem változott különösebben az előzőhöz képest, szóval tiéd a szó Rosier, ugorjunk, mert ez baromira unalmas. − Nahát, Nott, ez igazán tartalmas volt – sandítottam rá cinikusan. Komolyan, mintha csak az apjának a szónoklatait hallgattam volna, ő is éppolyan élettel telinek tűnt, mint a fia. Azonban azt nem hagytam, hogy a Mardekárt is így konferálja fel. – Tehát, a Mardekár háza táján történt némi változás. Példának okáért Malfoy nem tudta ma vezetni a csapatát, így ideiglenesen a visszatérő Lestrange-t nevezték ki kapitánynak, akinek az első dolga volt Mulcibert átpaterolni hajtónak, és visszafoglalni a terelő pozíciót, amelyben egykor játszott. Regulus Black is végre megkapta az őt illető posztot, hiszen bár ügyes hajtónak bizonyult, azért mégis jobban passzolt a testalkatához a fogói szerepkör. Mulciber oldalán pedig Parkinson és Leo Black betölti be a hajtó posztot – bár fogalmam sincs, hogy Leo Black miként lett megzsarolva, amiért a pályára lépett −, Flint korábban bizonyította már a képességeit, így megmaradt terelőnek, az őrző pedig nem más, mint az egyetlen, az utánozhatatlan, a világi suttyó Hugh Shelby. Kár is lenne több szót vesztegetni rá, hiszen higgyétek el nekem, hogy a Beauxbatonsban helyesebb őrző srácok játszanak… − Imádom az elfogulatlanságodat, Rosier – szúrta közbe Nott, miközben a copfját birizgálta. Nyilván azon merengett, hogy a mérkőzés előtt el kellett volna mennie fodrászhoz, vagy valamit hasonló… − Tudom, tudom – húztam ki magamat büszkén, miközben a tizennégy játékos és Madam Hooch – hogy volt még életben ez a nő egyébként? – a magasba emelkedtek. Megkezdődött hát a mérkőzés! − A Mardekár indított. Most lehet dicsérnem kellene a megmozdulásaikat, de nem fogom, mert senki nem érdekel – vonta meg Theo a vállát, s egyetlen pillanatra láttam izgatottságot kiülni az arcára. – De nézzétek! Leo Black ugyan a karikák közelében sem lőtt, de cserébe úgy sikerült fejen találnia Yates-Newmant a kvaffal, hogy a gyerek majdnem leszédült a seprűről! – Soha nem láttam még ilyen lelkesnek, mint abban a pillanatban, amikor a háztársam egy ügyetlen lövésből kifolyólag majdnem levitte annak a kis lúzernek a fejét. − Talán a mérkőzés során számolhatnánk, hogy azt a kis nyomit hányszor találják el… − vetettem fel élcelődve, miközben Parkinsonhoz került vissza a labda. − Remek ötlet! – helyeselt a mellettem ülő griffendéles vidoran, de szerintem csak azért volt ilyen boldog, mert mást szenvedni láthatott. Biztosan kijött volna a hugrabugos Runcornnal, akiből úgy áradt a depresszió, mintha csak egy energiavámpír lett volna. – A francba… Runcorn kivédte. Drámai sóhaj következett a részéről, talán azért mert pillanatnyi örömet képzelhetett a hugrabugos őrző arcára, vagy azért, mert ő máris jobban indított, mint Theodore az edzések során. − Nem csak a hajtók tüsténkedtek, hanem Lestrange is, aki olyan bárgyú vigyorral repült el az előbb mellettünk, mintha valaki szerelmi bájitalt itatott volna vele! Az ütésén is látszott, hogy vagy annak a hatása alatt állt, vagy pedig valami mást beadtak neki… − ingattam a fejemet szomorúan, hiszen imádtam nézni, ahogy a mardekáros terelők széttépték az ellenfelet. Kárörvendő lettem volna? Dehogy. Szadista? Abszolút nem. − Yanovich próbálta megmutatni, hogy nem véletlenül volt öt éve a csapattagja… − Ne felejtsd el azokat az éveket, amikor kapitány is volt! − Kérlek, ne is emlékeztess rá, Rosier… De legalább a lovagod kivédte a támadását. – Lekicsinylő pillantással illettem. Nem tetszett, hogy több időt töltött Sebastiannel, így kezdte átvenni az ő hülyeségeit. Sebastian mindenkire rossz hatással volt. − Hallottátok ezt? – pillantottam fel az égre, ahol szemtanúja lehettem annak a ritka momentumnak, hogy Desiree Frye gurkót talált. Vélhetően őt is csak azért tartották, mert fel kellett tölteni a létszámot… − A gurkót, amit Frye küldött, szinte szélsebesen megindult Mulciber irányába, akit mintha nem izgatna a tény, hogy mindjárt lerepítik a fejét… − Csodálkozol? Elmebeteg – szúrta közbe Theo, és egy zsebkéssel kezdte farigcsálni az asztalunkat. A tanfelügyelőnő egyébként miért nem kobozta el ezt tőle? Homlokráncolva felsóhajtottam, s benntartottam egészen addig a levegőt, amíg Sebastian az utolsó pillanatban ki nem tért a gurkót elől. − Mégis hogyan élte ezt túl? – fakadtam ki, hiszen bár jóban voltunk, attól még nem érdekelt annyira a testi épsége, s talán egy kicsit elégtételt vehettem volna rajta, ha a gyengélkedőre küldték volna. Lehetséges, hogy mégsem sikerült elszúrnom azt a bájitalt? − Sebastian Mulciber eladta a lelkét az ördögnek. Ne csodálkozz, hogy életben maradt – söpörte félre Theo a forgácsdarabokat az asztalról. – Azon sem lepődtem meg, hogy Runcorn nem tudta kivédeni a dobását. Tuti beszólt neki valamit. Elkerekedett szemekkel bámultam ezt a szerencsétlen, aki vihogva repült tova, miközben Yates-Newman tolakodott a látóterembe azt üvöltve, hogy Frye mégsem szerette őt, és meg akarta merényelni. − Nos, ettől függetlenül a Hugrabug megpróbálta összeszedni magát, s Yates-Newman a korábbi kvafftalálat és a gurkóval való kergetőzése után megpróbálkozott ugyan karikára dobni, de idáig látom annak szemétnek Shelbynek a vigyorát, aki azt hitte, hogy körülötte forgott a világ – igyekeztem követni az eseményeket, de egyre inkább úgy éreztem, mintha valami szappanoperába csöppentem volna. − Hé, Runcorn, ha szeretnéd, meccs után viszek neked egy ütőt – hajolt előre Nott, és búgta a mikrofonba, miután látta, hogy Ned vagy Noah milyen elképesztően küzdött azért, hogy megszerezze a kapitánya ütőjét. Maradjunk annyiban, hogy ő húzta a rövidebbet. − Weasley is megpróbálkozott hasznos tagja lenni a társadalomnak, de jelenleg olyan riadtan forgolódik és köröz körbe-körbe, hogy szerencsétlen talán még a világáról sem tudott – könyököltem én is az asztallapra, miközben Theo is visszafordult az asztal szétszedéséhez. Ez a mérkőzés maga volt a káosz. Olyan elfojtott indulatok törtek a felszínre, hogy nem csodálkoztam volna azon se, ha tömegverekedés lett volna a vége. − Az mondjuk eléggé gáz, hogy egy tök kezdő támadásait nem tudod kivédeni, Runcorn – nevetett fel gúnyosan Nott, amikor elcsípte, hogy a hugrabugos őrző immár másodjára engedte el maga mellett Leo Black lövését. Foghattuk volna arra is, hogy Sebastian felhergelte őt, és nem tudott koncentrálni, de ez elég szar kifogás lett volna. − Ugyan, szerintem csak nem akarja a srác kedvét szegni, nézd, Parkinsont megállította! – próbáltam azért a védelmére kelni, mert egy roppant kedves ember voltam, mire Theo fanyarul ismét felkacagott. − Csak idegbeteg lett – vonta meg a vállát, és belevágta a kését az asztalba. Miért nem találtam amúgy magamnak másik társat? Vele aztán nagyon ki voltam segítve… − Flint azonban nem dühödött még be annyira, hogy záporozzanak azok a gyilkos gurkók, ugyanis ő is csak a levegőbe kalimpált. Elég szomorú, nekem a terelők a kedvenc játékosaim a kviddicsben… − Azt hittem, az őrzők – vigyorgott fel rám, mire hatalmas csattanást követően tarkón vágtam. Amíg ő a tarkóját dörzsölgette, addig én megköszörültem a torkomat, hogy elmesélhessem Yanovich újabb csodálatos támadását. Nagyon drukkoltam neki, hogy ezúttal bemenjen, mert halálra akartam szapulni Shelby-t miatta. − Egyébként, Nott, ha már itt tartunk, láttad valahol a fogókat? − Olyanok is vannak? – húzta el a száját. Ezek szerint nem követte nyomon őket, mondjuk, Regulus olyan kicsit volt, hogy néha előlem is eltűnt, de Crouch kicsit nagyobb darab volt, mégsem találtam semerre. Megvontam hát a vállamat. Úgy voltam vele, hogy ha esetleg valamelyik elkapná a cikeszt, akkor arról úgyis tudni fogunk. – Amúgy mennyi az állás? Annyira érdekelt eddig, hogy elfelejtettem számolni. − Húsz-nulla a Mardekár javára. − Eh. Remélem, hogy a Hugrabug összeszedi magát, mert szívatni akarlak titeket.
- Kedves, Runcorn, én a helyedben inkább a saját dolgommal törődnék és nem másokat fikáznék a remeknek minősíthető teljesítményéért. Ha pedig már itt tartunk, akkor egyáltalán sem Sebastian tehet arról, miszerint ilyen bénán van megoldva a csapat összeállításotok, ámbár... elnézve téged, nos lehet nem ártana megtanulnotok olykor-olykor játszani is és nemcsak a véletlenszerű szerencsére bízni ezt az egészet... - Jegyzem meg a számára kicsit sem aranyos visszaszólás gyanánt, ugyanis teljességgel felháborítónak vélem azt, amiért ilyen szavakkal meri illetni a csapattársamat. Habár... azzal egyetértek, miként egy igencsak suttyó alakról beszélgetünk, ellenben, amíg nem ismerjük a másikat, nos addig... addig ne alkossunk már ilyenféle beszólásokat az isten szerelmére. Lehetségesen elkönyvelnek engem egy náci-faszkalapnak, azonban, ha valakinek nem tetszik a stílusom, akkor elmehet szépen egy sokkalta melegebb éghajlatra. Végül pedig úgy hagyom faképnél Ned-et, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna, s ha bármiféle értelemben is visszaszólna, nos úgy pereg le rólam, mint annak rendje, s egyben módozata. Főként azok után, ahogy Noah-val mert bánni ez a pöcs... szóval koránt se szónokoljon itt Bash-nak. A napsütéses idő gyönyörűen kedvezett nekünk és a játékunk is csodálatosan indult, szóval teljességgel mertem remélni a győzelmünket. Mardekár kontra Hugrabug, avagy leverjük ezeket a citromsárga színű dilinyósokat. Eközben a kommentátori életunt szövegelésre inkább fel se figyeltem. Az elején ideje koránt vergődtek a háttérben, felhangosítva mindenkinek is ezt az egész műveleti jelleget, mintha valójából repesnénk a háttérben zajló fogdosási közjátékért, aztán meg... lazán leráztam magamról a szavakat, hisz' általában arra ment ki ez az egész, miszerint mindenkit is porig alázzanak. Nekem valahol nem volt életcélom felhergelni önmagam, de ezer örömmel ragadtam meg az olyan kivételes alkalmakat, amikor is beszólhattam annak az átokverte Runcorn-nak. Félreértés bezzeg' ne essék: nem voltam Mulciber 2.0 fanatikus klónja, ellenben baromira kiakasztott, hogy... mit meg nem engedett magának annak idején. Nem kicsit sem stalkoltam sohasem Noah-t, ugyan már... Ziggy Yanovich lagymatag lövését könnyedén kivédte Hugh Shelby, ami valljuk be nem is volt olyan nehéz, mivel szerintem még nagyanyám is nagyobb erővel célozta volna meg a karikákat, holott lényegében ő már kicsit sem mai csirke ám. Denarius Lestrange-t figyeltem ezt követően a tekintettemmel, miközben gyönyörűen kipécézte magának Ned Runcorn-t. Végre valami értelmesebb is történt a pályán, s csak remélni mertem azt, miszerint az ütés kiváló mértékűen betalál, ellenben valamiért nem úgy tűnt ebből a szemszögből, mintha akkora erővel küldte volna meg. Nem baj... koránt sem baj, majd' legközelebb, azonban mindenképp' értékeltem a kapitányunk káprázatos választását, 'melynek határozottan Ned-ecske itta volna meg a levét. Ezalatt Mulciber szimplán elröhögi magát dobás közben, így eléggé elbaltázza az adott szituációt, azonban most az egyszer esetlegesen megengedheti önmagának, ugyanis, ami azt illeti; vezetésre állunk. Meg néhanapján egy-egy alkalommal feltehetőleg neki is lehet kis Karácsony. - Kimondottan tetszik, miként ennyire élvezed a szopatását, Seb, bár... valahol már illene kiütni a segge alól azt a kurva seprűt, nem így gondolod? - Nézek, ekként féloldalasan a Mardekáros társamra mosolyogva, ahogy végül egy lenéző pillantást vetek arra a szánalmas kis őrző-posztban lévő köcsögre.
Sóhajtva figyeltem a történteket. Igazán fel nem foghattam, hogy miért voltam még a csapat tagja. Már azon kívül, hogy így tudtam a lehető leghathatósabb módon életbentartni a kissé életképtelen - na jó, csak reális veszélyérzettel nem rendelkező - férjem; az én előjogom volt minden olyasmi, ami a testiéppségének veszélyeztetésével járhatott, nem holmi ágrólszakatt, jöttment - most éppen - mardekáros terelőknek. Márpedig a jogaimhoz ragaszkodtam! És persze az se volt utolsó, hogy indok a maradásra, hogy emberek vasgolyókkal történő bombázása kiváló alkalom volt a felgyülemlett feszültség levezetésre. A meccsel, mint olyannal most sem különösebben foglalkoztam. Nem mozgatott meg, hogy nyerünk-e vagy vesztünk, számomra tökéletesen mindegy volt az eredmény, nem csak most, de az egész tabellán is. (Úgyis legalul végzünk, hála annak a sok tehetségtelen szerencsétlennek, aki Harper Briggs csodás kapitányi képességeinek köszönhetően ezt a csapatot alkotta.) A figyelmem túlnyomó részét így Balthazarnak szenteltem, a maradékot - úgy a tíz százalékot - pedig elosztottam öt ember között, mert Yates-Newman létezésének tényéről egyszerűen nem voltam hajlandó még a legcsekélyebb tudomást sem venni. Pontosan ezért lepett meg, amikor Edward Runcorn egyszerűen csak, szinte a semmiből mellettem termett és azt hitte, az ő nyegle kis fizikumával - nála talán csak az ikertestvére volt első ránézésre gyengébb, meg a tüdő beteg Harper Briggs - képes lesz az ütőmet kitépni a kezemből. Persze, értettem én az indulatait, az egész pálya tisztában volt vele, hogy Sebi beszólt neki valamit, csak ezt nem foghattam fel: miért veszi magára. Mindenkivel ezt csinálta; az pedig, amikor így reagáltak jobban szórakoztatta, mint bármi ezen a világon. Ehhez pedig voltaképpen még ismernem sem kellett, elég volt némi józan, paraszti ész, amit a félvérek és mugli születésűek szerettek elvitatni az aranyvérűektől. Mertem remélni, hogy az az ütés, amit reflexszerűen vittem be, végig se gondolva mit teszek és kivel, észhez térítette legalább annyira, hogy ne csináljon ostobaságot. De nem… mert neki minden túlélési ösztön hiányában - komolyan, hozzá képest Balthazar Crouch fürdött benne -, nyilván szájalnia kellett és leoltani a pályán lévők szinte egészét. Merlinre, sóhajtottam fel hangosan, ennyi erővel le is vethette volna magát abból a bizonyos ablakból… Noha Arhur Parkinson szavait így is meglehetősen indokolatlannak éreztem, a stílusról nem is beszélve. Mi köze volt neki ahhoz, hogy Edward Runcorn hogy beszél velünk? Hozzá, senki sem szólt. Edward Runcorn pedig nyilván megérdemelt volna még egy ütést a fejére, ha nem kettőt, mert hallhatóan csak ostobább lett, nem pedig bölcsebb. Meg sem lepődtem, amikor Denarius Lestrange - komolyan, milyen szülők gyűlölték annyira a gyereküket, hogy ezzel a névvel verjék őt? - felé küldte a gurkót. Voltaképp az lepett volna meg, ha ez nem így történik. Alapesetben Desirée gondjaira bíztam volna a dolgot - hiába lebegtem konkréten karnyújtásnyira, ez semmit se jelentett - elvégre ők közeli barátok voltak, régen mintha mindig egymással és egymáson lógtak volna, kiegészülve Noah Runcorn-al és Maddox McLaggennel. De ő messze volt, én meg közel. Egy kósza pillanatig eljátszottam a gondolattal, hogy Arthur Parkinsonnak továbbítom a gurkót, megérdemelte volna, de végül inkább visszaküldtem a feladónak, kicsit több erővel, mint ahogy érkezett. Denarius Lestrange jobb ha megtanulja mivel jár az, amikor olyan valakit vesz a célkeresztjébe, akiért még hajlandó is vagyok tenni valamit. Nem vártam meg eltöröm-e a karját vagy sem, nem érdekelt, igazság szerint. Ahogy az sem, hogy Weasley - micsoda meglepetés! - megint mellé dobott. Még jó, hogy azt tudta, melyik az ellenfél karikája és melyik a miénk. Azt mondjuk, még Weasly dobása után pont láttam, hogy Yates-Newman megszerezte a labdát és éppen százból azt egyetlen egy alkalmat láthattuk, amikor a létezése bármiben is hasznosnak bizonyult. Szépen megcsavarta azt a labdát, nem hittem volna, hogy Hugh Shelby kivédi, de láttunk már ezen a meccsen bravúros mardekáros megoldásokat Desirée biztosan tudott volna mit mesélni erről... - Parkinson! - kiabáltam oda a kis bongyorhajúnak, aki látszólag nagyon nyerben érezte magát, úgy nézett Sebire, mintha jutalmat várna tőle, vagy legalábbis egy dicséretet. Szánalmas, őszintén. - Ha még egyszer így beszélsz az őrzőmmel vagy csak úgy nézel rá, ahogy azt az előbb tetted, úgy megküldöm a fejedet vassal, hogy nem csak te nem fogod felismerni Anyádat az agykárosodástól, de ő se az átrendezett kisbaba pofidat - közöltem vele nyugodtan, amolyan nyegle, féloldalas mosollyal, mert komolyan gondoltam minden egyes szavamat. A játék hevében balesetek történtek, ugyebár. Arról nem is beszélve, hogy biztos voltam benne: ha csak megszületik a fejében akárcsak egy ártó gondolat is irányomba Sebi már, csapattagság ide meg oda, nem fog olyan átlagos pillantásokat vetni rá, mint most tette. Azzal pedig, hogy miért is keltem Edward Runcorn védelmére nem foglalkoztam. Most, valamiért így éreztem helyesnek.
Nothing
you can take from me was ever worth keeping. Cause you can't take my sass. You can't take my talking. You can't take my past. You can't take my history.
Vendég
Csüt. Május 05, 2022 8:13 pm
Team Slytherin
Caleb Flint | terelő
Ma is meccs lesz és a barátnője ezt látni fogja. Még mindig nem szokta meg, hogy vele kell mutatkoznia, mintha tényleg járnának. Nem miatta van ezzel baja igazából, csak hát milyen gáz már, hogy ez nem is igaz, ő meg fogja a kezét, meg összebújva sugdolóznak. Azon csodálkozik, hogy a nagypofájú még nem jelent meg, hogy kérdőre vonja. Valószínűleg Lily intézkedett, különben nem tudja elképzelni, hogy nem lett volna megint egy fantasztikus beszélgetése Albus Potterrel. Na, de a lényeg, hogy mostanában nem látta a srác pofáját, így viszonylag nyugta volt. Bár a mai meccsre nem igazán volt kedve eljönni, de mégiscsak a Mardekárról volt szó, így itt van. Nem mintha tartott volna bármilyen retorziótól, de valami halvány sejtése volt arról, hogy nem ugyanaz a csapat lesz, mint előzőleg. Mikor kimentek a pályára, akkor már ő is látta, hogy ez igaz. ~ Hát ezek meg kik a faszok? Szoktak járni edzésre? ~ Csodálkozik, de végül ott van tenyérbemászó Mulciber, úgyis ő lesz a villámhárító, plusz ugyanolyan színű mezben vannak. - Na, csapjuk - kezelek le mindenkivel az újdonsült csapatkapitány beszéde után, szerencsére nem húzta sokáig a lelkesítést. Amúgy is ad-hoc csapat éppen, de semmi gond. Meglengeti párszor az ütőjét és felreppen a kezdőhelyre. Már megy is a meccs, ő meg csak kapkodok, de tényleg nem találja még a helyét. Az első gurkóról lemarad, de megtalálja a másikat és egy random Hugrásra küldi, csak úgy bemelegítésképpen. Ahogy jön a gurkó, szemébe ötlik a vörös képe és ez megzavarja a koncentrációját. A csapás ugyan talál, de nagyon suta lesz és a közelébe sem ér Yates-Newmannek. Ezek a nők! Lestrange remélhetőleg jobb lesz nála, mert ha így halad, kivágják a csapatból és akkor álszerelmeskedhet tovább. Pedig ő nagyon is szereti a kviddicset, szóval azonnal morcos arcot vág. - Na, végetek van, mert kezdetek felhúzni - köpi a levegőbe és elindul a következő gurkó után, miközben int a kommentátor állásba: tényleg nincs még elemében, hogy rohadjon meg mindenki!
Vendég
Pént. Május 06, 2022 11:59 pm
Team Hufflepuff
René Yates-Newman | hajtó | 414 szó
Mondhatnám azt, hogy százszázalékosan odafigyeltem volna a meccsre, de azzal akkorát füllentenék, hogy a Pinocchio orrom belógna Pippa lakásának az ablakán. Szóval nem inkább nem akartam hazudni, hanem elismertem, hogy az esetek többségében körbe-körberöpködtem, de nem a kvaffot hajkurásztam, hanem a lelátókon kerestem-kutattam a pillantásommal az én Egyetlenemet. S bár Harper még mindig nem akarta elhinni nekem, hogy egyszer a feleségem lesz, én kitartóan rajongtam érte, mert tudtam, egyszer eljön majd az a perc, amikor igent rebeg nekem. Hányszor, de hányszor álmodtam arról a pillanatról, amikor elém lépett, és azt mondta nekem: „Igen René, szeretnék a barátnőd, a leendő feleséged lenni, és boldogan élünk, amíg meg nem…” Nem csoda hát, hogy nem csak fizikailag, de szellemi síkon is a fellegek felett jártam, amikor tudtam, hogy az a merlini csoda valahol odalent leste minden mozdulatomat. A gondolataimból a mellettem elszáguldó gurkó zökkentett ki, s a tény, hogy a Parkinson-fiú úgy jártatta a száját, mintha csak én próbálnám meg hergelni a mardekárosokat. − Lehet, hogy kicsit lájti volt Ned, de szépen kivédted! – kiáltottam oda a gyűrűket őrző spancimnak, aki nem festett túl jól. Sőt, szinte szikrákat szórtak a szemei a dühtől, szóval ha lehetett, akkor messziről elkerültem őt. De nem csak ő került harcias hangulatba, hanem Desi is ismét olyan erővel találta el a gurkót, és küldte meg a tökmag felé, hogy szinte leesett az állam. − Bezzeg amikor engem kell megvédeni, akkor életképtelen vagy! Most már biztos vagyok benne, hogy ez szándékos merénylet ellenem, és szégyelld magadat, megmondalak az anyukámnak! – kiáltottam Desinek, aki igencsak elégedett fejjel szemlélte az ütésének az eredményét. A tekintetem egy pillanatra összeakadt Maisyével, így a fülemet-farkamat behúzva inkább csatlakoztam a hajtótársaimhoz, mielőtt a legközelebbi gurkóval bezúzza a koponyámat azzal a címszóval, hogy nem csináltam semmit. Pedig igenis csináltam! Az előbb is sikerült pontot szereznem, és Shelby hiába próbált meg védeni, és még csalni is, egyszerűen a csodálatos és lehengerlő René Timotheé Yates-Newman csavart labdáját nem tudta elütni! Ziggy dobásával viszont nem kellett vesződnie, mert úgy repült el messzeségbe, mint egy dühös gurkó, vagy doxi. Kinek melyik volt a szimpibb… Mielőtt büntidobásra küldtek volna, elhaladtam Leo Black mellett, hogy pacsira tartsam a kezemet, hiszen az elmúlt időben hatalmas cimborákká váltunk ám! A kvaff a kezembe került végül, a nyelvemet kidugva koncentráltam, majd végül izomból – mert olyanom is volt amúgy! −, megküldtem a labdát a jobb oldali karikát felé. − Naaaaa, mi van Mardekááááááááár?! – üvöltöttem elnyújtva miközben diadalittasan egy hatalmas kört írtam le a seprűmmel a pálya körül. Vajon Harper látta a dobásomat?
Fogadni mernék rá, még Veritaserummal sem tudnának belőlem választ kicsikarni arra, miért vállaltam el, hogy így, az utolsó tanévem végén pályára repüljek a Mardekár csapatának tagjaként, Lyanna vagy Castie motiválása kellett ahhoz, hogy végül azt mondjam, készen állok arra, hogy hülyét csináljak magamból. Talán túl kiegyensúlyozott, majdhogynem boldog voltam az utóbbi időben általuk, ami elvette az egészséges kétségeim, s képtelen voltam racionálisan rájönni, ez mekkora baromság. Mert, hogy ügyességem sosem volt hozzá, tény, nem véletlen beszélt le erről minden haverom még az Ilvermornyban, minden erre való hajlam csíráját kigyomlálva belőlem. Mégis hittem Lyannában, aki a különórái során sosem adta bénaságomat nyíltan tudtomra, szóval talán láthatta bennem a remény halovány sugarát – vagy legalábbis bízom abban, hogy nem csak azért lelkesített, hogy az egész iskola előtt lejárasson; valamint fivéremben, aki a Black vért tette meg az eddig felfedezetlen tehetségem hordozójának -hisz ha neki és Regunak is megy, nekem miért ne? Talán igazuk is volt, hisz a becsületpontom már második próbálkozásra megszereztem, -valószínűleg csupán Runcorn nagylelkűségének köszönhetően, de hagyjuk a részleteket-, így igazából már nem is akad más dolgom, mint menekülni Yates-Newman rajongása, valamint a gurkók elől. Szinte azt is mondhatjuk, hogy élvezem a meccset, egész jól elszórakozom azon, ahogy a két fél egymást marja, azt bizonygatva, melyikük a nagyobb gyökér. Taktikai észrevétlenségemből egész addig nem zökkent ki semmi, míg egy erőteljes csattanás zendül fel, túlharsogva a közönséget, amit szinte azonnal egy éles, fájdalmas reccsenés követ az ekkor épp a közelemben legyeskedő, mini-Pollux felől. Odarepülök hozzá, hogy rokoni kötelezettségeimnek eleget téve megbizonyosodjak arról, jól van e, de a groteszk módon elhajló karja az Álmoskönyvben sem jelentene jót… még én is elmormolok magamban egy hálát Merlinnek, amiért nem engem talált el a… srác? - Ne aggódj, van még másik… – teszek szánalmas próbát arra, hogy megnyugtassam a vérpincsi üzemmódba kapcsolt unokaöcsémet, de a támadója felé irányzott vérmes csipogását nem vagyok hajlandó túlkiabálni. – De ha nem hallgatsz el, a következő ütés a fejedet viszi le – tanácsolom neki, majd faképnél hagyom, mielőtt élő céltáblaként ismét bevonzana egy újabb gurkót. Szinte ebben a pillanatban meg is bánom, inkább maradtam volna a közelében, mint hogy felkeltsem Ren.. Yates-Newman figyelmét, aki visszataszító vigyorral a képén, félreérthetetlen gesztussal kezd el közelíteni felém. Tétován emelem karom, hogy viszonozzam a pacsiját, majd az utolsó pillanatban félrekapom azt, kisöpörve homlokomból a menetszéltől állandóan a homlokom előtt garázdálkodó tincseket. - Ne légy nevetséges – kérek tőle lehetetlent, majd premier plánban megcsodálhatom, ahogy betalál a büntetődobása. Nem találom a képletet, mely alapján ki tudnám kalkulálni, van e bármi közöm ahhoz, hogy ezt összehozta, de képtelen vagyok nem magamat ostorozni érte. Azonban nincs is időm tovább számolgatni, hiszen a mérkőzés és a szájkarate tovább folytatódik. Az aranyvér fétises szobatársam tesz egy szánalmas próbálkozást arra, hogy betaláljon a karikába -talán a korábbi kitérése teljesen felemésztette a szervezetében lüktető búgatóport- amit csupán egy hasonlóan hitvány próbálkozással lehetne csak nem kivédeni. Én sem járok nagyobb sikerrel, amint a tekintetem véletlenül összetalálkozik Renével, célzás nélkül megküldöm a kvaffot, amely így Runcorn feje fölött egy méterrel süvít el, majd ezt tetézve Flint lecsap egy cserebogarat az ütőjével, vagy ilyesmi, már nem is keresem az ésszerű válaszokat arra, mit is csinálunk a pályán...
The corners of my broken heart will be sharp I will be the one stabbed again anyway
Vendég
Hétf. Május 09, 2022 9:48 pm
Team Hufflepuff
Ziggy Yanovich | hajtó
Fogalmazhatnék úgy is, hogy a mai meccsen bent maradtam az öltözőben. De bárcsak úgy tettem volna, vagy erre az egy napra kilépek a csapatból. Mondjuk nem hiszem, hogy ilyenekkel kell törődnöm, mert a meccs végén ha nem úgy basznak ki, mint macskát azt a bizonyos dolgot végezni, akkor nem tudom, hogy milyen csodák léteznek még a világon. Újjáépül az Alexandriai világítótorony? Voldemortot újraélesztik másodszorra is, de ezúttal orral? Megannyi kérdés vetül fel bennem, de annál egyik sem erősebb, hogy miért is játszom ma? Azt még elnézem, hogy az első lövésemet kivédi a Mardekár őrzője. Azt már kisebb orosz káromkodásokkal díszítem, amikor úgy zúg el a karikák mellett a lövésem, mint a szerelmi életem is. Lehet egyszerűen csak oda kéne adnom a kvaffot Renééknek, hogy inkább dobjátok el helyettem, én meg majd lelökdösöm ezeket a zöld genyókat a seprűről. Bár amilyen szerencsém lenne, úgy átrendezné az arcomat valamelyik terelőnek a gurkója, hogy egyből szimpatikusabb lennék a közönség sorában helyet foglaló szőkeségnek. Mert legalább akkor nem kajtatnék utána a folyosón. Szó, mi szó nem megy nekünk. Ki kell mondani, hogy még egy a saját robbanó farkába harapó durrfarkú szurcsóknak is több keresnivalója lenne a pályán, mint mondjuk nekem. A csapat többi tagját nem okolhatom, egyelőre én vagyok az, aki olyan szarul teljesít, hogy nyugodtan lejátszhatnák a Requiemet nekem ezen a Merlinverte pályán, már ha működnének mugli ketyerék ebben a doxibaszta kastélyban. - Szedd ki, bohóc! - természetesen ez is olyan enervált tőlem, mintha most vágták volna le a kezem, valaki meg egy babának a kezét varázsolta vissza volna a csonkomra. Hogy őszinte legyek, ezzel még önkielégíteni sem tudnék most. Bánatomban legszívesebben megölném magam, de azzal sem járok jól, mert a szellemfasz gondolata is előcsalogatja Hisztis Myrtlet a második emeleti női vécéből, abból meg köszönöm szépen, nem kérek. Minekután Louis sokkal jobb dobást produkált, mint én, az ő ígéretekkel kecsegtető dobásának örülök. Aztán én is karikára tűzöm, de már érzem, hogy nem lesz jó. Teljes gázzal a lelátó nézőmentes alsó harmada felé repülök és mikor odaérek elé, lefékezek, hogy egy isteneset verjek bele a pavilonba. - Hogy húzna téged a faszára egy kentaurcsorda Yanovich! - címzem magamnak a szitokszavakat, üvöltök egy hatalmasat, majd megrázva magam újra visszarepülök a csapatomhoz, feltett, szabadkozó kezekkel.
− Shelby egyszer az életben végre hasznossá váltál, már-már büszke vagyok rád! – szólaltam meg, ahogy az a szerencsétlen nyomorék, az a Merlin egyik elcseszett kísérletének a végterméke végre valahára bemutatta, hogy képes volt elütni azt a nyomorult labdát a karikáink elől. − Hurrá! – szólalt meg minden lelkesedést mellőző hangon Theodore Jr., már csak azt vártam, hogy mikor kezd el a levegőben kalimpálni a kezeivel. Ez azonban nem történt meg, helyette akkorát ásított, hogy egy házimanó feje simán befért volna a száján. A szemeimet forgatva fordultam el inkább ettől az inkompetens idiótától. Komolyan elgondolkoztam rajta, hogy jövőre új kommentátortársakat keresek magamnak, mert ő is és Sebastian is botrányos volt. − De tegyük hozzá, hogy legalább Yanovichnak az utolsó évére lassan, de biztosan talán sikerül pozitív százalékos találati arányt felmutatni – jegyeztem meg egy csípős megszólalással, bár az sem volt lényeges szempont, hogy Yanovich tündöklése kimerült abban, amikor múlt évben (vagy két éve?) belerepült a lelátóba. − Szerintem ahhoz Yanovichnak Mulciberrel kellene buknia még egy évet, hogy ez megtörténjen – horkantott fel Theo, aki nem tudtam eldönteni, hogy a kis orosznak, vagy Sebastiannak a képességeit becsülte-e alá. − Mindenesetre teljesen ignorálva Shelby hasznos mivoltát, térjünk inkább át arra, hogy Lestrange új röppályára állította a felé hasító gurkót, és egyenesen Runcornnak küldi sok szeretettel! − Szerintem Maisyben több szeretet lapulhat, mert az őrzője elé berepülve olyan izommal küldte vissza a feladónak a labdát, hogy még a vérpincsi éne is kiütközött – vigyorodott el Theo, ahogy a magasban csattanó hangot hallatott az ütő és a vasgolyó találkozása. − Vérpincsi? Én inkább Mulciber-vérnek nevezném – szóltam közben, miközben azt lestem, hogy Denarius képes-e kitérni, vagy ő is az életképtelenek táborát fogja gazdagítani. − Akkor az – vonta meg a vállát Theodore, majd az asztalra könyökölve megpöccintette a mikrofonját. – Amúgy Lestrange-nek nem sikerül időben kitérnie, szóval a kezén találta el őt a labda. Majd ha ráérek, akkor meg is sajnálom. Theodore közönyössége néha engem is meglepett, de őszintén szólva, amilyen apja volt, nem csodálkoztam rajta, hogy az általános hangulata megragadt a „meg akarok halni” státuszban. − Azért én remélem, hogy nem törték el a kezét, mert a csapatnak szüksége van rá, szóval igazán meggyógyíthatnátok odafent, ti… − Barmok. Tettem hozzá magamban, hiszen ha elveszítjük a kapitányunkat és egyben az egyik terelőnket, akkor ennyi erővel fel is adhattuk volna a játékot. Azonban a gondolatom befejezése helyett finoman megköszörültem a torkomat, és így szóltam: − Szedd össze magad, Lestrange! A csapatod bízik benned! − Azért te se tarts motivációs beszédeket Lyra, mert ettől csak még inkább halálvágyam van – tette hozzá Theodore, amit egy bokán rúgással jutalmaztam. Amíg ő fájdalmasan feljajdult, addig én hosszasan szidhattam Sebastiant azért, mert nem vihorászni kellett volna a pályán, hanem pontokat szerezni. − Ha a motivációs beszédeim talán nem is nyerik el a tetszésedet Nott, akkor talán az elszórakoztat majd, hogy Weasley nem találta el a karikákat. Megint – vezettem le a haragomat a hugrabugos fiún, ahogy Theo a száját húzva megvonta a vállát. − Igazából, azt sajnálom, hogy nem kötöttünk fogadást arra, hogy melyik hugrabugos hajtó lő a legtöbbet mellé a mai meccsen. – Ebben az egyben igazat kellett adnom a fiúnak, ugyanis a Hugrabug terelői hiába voltak csúcsformában, ha az őrzőjük egy idegroncs volt, a három hajtó pedig akár egy háromfejű kutya vak verziója is lehetett volna. − De nézd már! Yates-Newmannek sikerült elég jól rádobnia arra a karikára… − Látom hát, meg azt is, hogy Shelby nem tudom mivel próbálkozott, de nem csak a védést szúrta el, de valami olyat csinált, amitől Madam Hooch veszett módjára fújja a sípját – forgattam a szemeimet, ahogy elgondolkoztam azon, hogy végre valaki igazán leüthette volna a vén spinét a seprűjéről, mert rohadtul idegesített az, hogy megállás nélkül fújta azt a rohadt sípot. Szerencsére, Theo arcát látván neki is hasonló gondolatok járhattak a fejében, ehhez még legilimentori képességeket sem kellett volna alkalmaznom. − Szóval, azt mondod, hogy tíz pont a Hugrabugnak? – szólalt meg Theo, miután Hooch végre elhallgatott. Csak egy aprót bólintottam a kérdésére, s a számlaló mindjárt jóvá is írta a pontokat a sárgák javára. − Parkinson, te is összeszedhetnéd magad! Könyörgöm, Merlin szerelmére, hagyd abba a hugrabugos hajtók utánzását, mert ennél jobbat is tudsz! – rivalltam rá a rokonomra türelmetlenül, amikor láttam, hogy Runcorn minimális erőbefektetéssel védte ki a dobását. − Nem haragudhatsz rájuk Lyra, mert energiatakarékosan játszanak, én is úgy szoktam – vonta meg a vállát Theo. Villámló szemekkel pillantottam rá, de amikor a tekintetem találkozott az ő közönyös arckifejezésével, szinte tudtam, hogy feleslegesen idegesítettem magamat miatta. − Újabb kéztörésnek lehetünk a szemtanúi, ezúttal Regulust találta el olyan erővel Desiree ütése, hogy csodálom, szegény kisgyerek képes volt fent maradni a seprűjén. − Pedig Frye nem is griffendéles, csak pszichopata – fűzte hozzá szórakozottan Theodore, amíg én azon töprengtem, hogy hány mardekárost kell összeszednem azért, mert az az ostoba tyúk hirtelen megtanult célozni, és úgy gondolta, hogy jó móka a kisebbeket bántani. Most már nagyon ajánlottam valamelyik szerencsétlennek, hogy eszébe jusson gyógyítani a csapattársain, s amíg én a bosszúmat szövögettem Frye ellen, addig Theo felkonferálta az újabb Yanovich-féle luftra lövést. − Nem elég, hogy a hugrabugos terelők merényletet akarnak elkövetni a mardekárosok ellen – mikor fordult a kocka egyébként? −, de Shelby is kénytelen odébb lebegni a hőn szeretett karikái elől, ugyanis az iménti húzása miatt Yates-Newman kap lehetőséget arra, hogy büntetőt dobjon – frusztráltan kezdtem masszírozgatni a homlokomat, ahogy az a kis nyomi a kezébe vette a kvaffot, ráadásul be is talált vele. − Bámulatos. Látszik, hogy hülyéknek áll a világ – szólalt fel Theodore, miután újabb tíz pontot szerzett a Hugrabug. Fogalmam sincs hirtelen mi történt ezzel a szedett-vetett csapattal, de mintha kezdtek volna magukra találni. Gondoltam én, aztán Runcorn ismét bebizonyította, hogy tévedtem, mert Sebastian béna lövését sem volt képes kivédeni. − Nos, ebből is látszik, hogy Leo Black nem idióta, csupán kezdő, mert hiába dobott rá a karikára, olyan erővel süvített el a gyűrűk mellett, hogy az visszakanyarodásból igazán homlokon csókolhatta volna Yates-Newmant – próbáltam a háztársam védelmére kelni, de tulajdonképpen még mindig választ kerestem arra, hogy ő miként került be a csapatba. − Akkor azt mondod, hogy Flint se hülye? – ráncolta a homlokát Nott, azok után, hogy Calebnek sem sikerült eltalálnia a gurkót. Merlinre, kezdtem azt hinni, hogy valaki elbájolta a terelőinket, mert hogy jelenleg mindkettő haszontalan volt, az is biztos. − Na, jó, Nott, nem szabad mások szellemi képességeiről csúnyán beszélni, nem azért ülünk itt – próbáltam összeszedni magamat, holott nagyon is jól tudtam, hogy azért voltam itt, hogy szétalázhassam őket, de legfőképpen azt a birmingham-i suttyót, Hugh Shelby-t. − Jól van, ápold a lelküket, meg közben szólj rá a pasidra is, hogy most már kapja össze magát, mert Weasley-nek most volt egy szép dobása – kezdte el piszkálni Theo a koszt a körme alatt, miközben én élesen beszívtam a levegőt. − Nem a pasim, de ha még egyszer ilyet mersz mondani, akkor a te fejedet fogom kvaffként használni! – fenyegettem meg a mellettem ülőt, így lemaradtam arról, hogy Shelby-nek sikerült-e a védése, de a közönség reakciójából mertem remélni, hogy megakadályozta a Hugrabug pontszerzését. Azonban, amikor ismét a karikák felé lestem, akkor már Yanovich dobott rá a középső karikára. Hallucináltam volna, vagy hogy került oda? Homlokráncolva figyeltem hát a továbbiakat, de Yanovich épp olyan lelkesedéssel keresgélte a pályán a szerencséjét, mint Balthazar és Regulus a cikeszt.
Na álljon meg a menet egy pillanatra. Eddig azt hittem, hogy a Mardekár csapatában játszom, de elnézegetve ezeket a tohonya turkákat, inkább éreztem magam egy kisegítőben, mint az eddigi társaim között. Mindenki fogyatékos lett hirtelen, vagy mi a bánat történt? Balul sült el a meccs előtti cigányvarázslat és csak azt értem el, hogy a csapatok képessége felcserélődött? Hát eddig semmire nem voltak képesek ezek a retkes terelők, az őrző is csapnivaló volt, hozzám képest különösen, erre most... Az biztos nem létezik, hogy ennyire összeszedték magukat, a kibaszott Hugrabugról beszéltünk, világi balfasz volt az összes. És még Lyra Rosier csilingelő hangja is elveszi az eszem. Sikerült premier plánban végignéznem, ahogy a leszbi csaj gurkója ugrókötelet fabrikál a kis seggdugasz Black karjából, és őszintén, attól a csapódástól az én könyököm sajdult meg. De lehet csak valami kis wicca geci töfködte tűvel a woodoo babám karját. Mindkettő szomorú. Aztán Regulus megjelent mellettem, könnyes szemekkel, hogy szórjak már átkot az aljas támadóra, én pedig nem tudtam ellenállni egy bociszemű taknyos kérlelésének. Ez sem az én hibám, hanem az öcsémé. - Ne aggódj, mindjárt leszédül a seprűjéről, majd a csaja elkapja, vagy tököm tudja. Nem is érdekel. Én pedig rá is koncentráltam az átkozásra, de kurvára. Komolyan, őszintén megpróbáltam leátkozni a helyéről, kár, hogy ez azt jelentette, hogy rohadtul nem figyeltem a húgysárga taláros hajtókat. Egyiket sem. Így kaptunk két gólt olyan gyors egymásutánban, hogy még pislogni sem volt időm. Hát kurva jó, így kell végül is jó képességeidet villogtatnod, Shelby. És még életed egyetlen szerelme is végignézi, aztán nyilván be is pofázik valami kedveset, mert hát ilyen az igaz szerelem. - Egy kurva szót ne szólj, Mulciber, mert seprűcirokkal foglak megetetni! -szóltam rá, még mielőtt kinyithatta volna azt a lepcses száját. Foglalkozzon inkább Parkinsonnal, aki úgy suhant a póznák felé, mintha neki akart volna menni - megjegyezném, az sokkal szórakoztatóbb lett volna, mint az én két pocsék védési kísérletem.
Vendég
Szomb. Május 14, 2022 6:54 pm
Team Hufflepuff
Ziggy Yanovich | hajtó
Nekem fogalmam sincs, hogy mi vitte el igazából a szerencsémet, de abban a pillanatban, ahogy hallom a lagymatag üdvrivalgást, visszatekintek a karikára. - Hogy a faszba ment ez be?!- még magam is meglepődök, de nincs idő egyébként nagyon ünnepelni a gólomat. Amúgy sem tenném, mert előbb mennék és dugnám bele a kezemet egy zsibbasztó esszenciába. Ne kérdezd, hogy honnan ismerem ezt a bájitalt. Mert valamit félrekotyvasztottam egyszer, aztán ez jött ki belőle. Magányosabb napjain egyébként jól jöhet az embernek, már ha érti mindenki, hogy mire gondolok. Persze nekem nagyjából két éve csak magányos napjaim vannak, úgyhogy minden formáját a... na mindegy. Csóró Ned... Eléggé szarul megy - mondhatnám én, de nekem sem megy különbül egyébként, úgyhogy elsuhanok az őrzőnk mellett, amíg éppen semmi dolga nincsen, majd odaszólok neki. - Remélem meccs után azért megiszunk valamit. Az alkohol legalább segít tompítani a fájdalmat, hogy úgy játszom, hogy öreganyám háttal ülve is jobb lenne nálam. - a végét már-már majdnem röhögve mondom, aztán eszembe jut, hogy basszus, nekem játszanom kéne. A kvaff szabadesésben közeledik a föld felé, én pedig jobban ráfekszem a seprűre, hogy elérjem. Felnyalábolom, aztán a jobb karikába egy akkora gólt zörgetek, hogy esküszöm a lovagi páncélok is beleremegnek. - DAVAJJJJ! KCSERTUETAAAAAA! DAVAJJJ! Szedd ki bohóc! - fűzöm még hozzá a Mardekár őrzőjének, egy sor orosz káromkodás után, majd egy óriási üvöltéssel kísérve suhanok el a Hugra lelátója felett, vissza a csapatomhoz. Most amúgy esküszöm még Myrtlet is kihívnám abból az átkozott női vécéből.
Szánalmas. Szánalmasak vagyunk, mint egy rakás tehetetlen idióta. Oké, mondjuk még mindig vezetünk, számításaim szerint legalábbis, de éppenhogy csak. Ami a nyomorult kis borzak ellen tényleg elég gyalázatos teljesítmény. Bár az előbbi két gyors egymás utáni gól után lehet már fordult is az állás. Kiabálhatnék én a hajtóink után buzdító szavakat, ordíthatok én Shelbynek, hogy erőltesse már meg egy kicsit jobban magát, mert amit még ki is véd, azt épp csak egy lightos legyintéssel teszi, de minek? Felesleges szájtépés lenne. Szerintem a Mardekárt minden más házzal ellentétben egyszerűen csak lehúz ez a ragyogó napsütés. Végül is a pincéhez meg a tó alatt zöld fényekhez vagyunk szokva. Amúgy meg nem mintha én meg Flint jobban teljesítenénk. Egyszer sikerül viszonylag jól megküldenem a gurkót az ellenség felé, akkor is olyan lendülettel kapom vissza Maisy Crouchtól, hogy rendesen kitérni sincs esélyem előle.
- A jó kurva élet! - szitkozódom magamban, amikor a rohadt fémlabda eltalálja a karomat. Örülhetek, ha nem tört el, de minimum repesztette a csontomat. Garantált kirándulás meccs után a gyengélkedőre. Fasza!
Mire felocsúdok, Shelby megint csak egy harmatgyenge balettmozdulattal védi ki Yates-Newman dobását - de legalább kivédte, percekkel később pedig Mulciber veszi szépen célba egy jó erős dobással a Hurgrások karikái melletti jó nagy semmit. Mondom én, hogy ez a vakító napsütés nem nekünk való. Igazából most már kezdem kicsit felhúzni magam, épp eléggé ahhoz, hogy levadásszam az egyik gurkót, és megküldjem azt René lábai felé. Úgyis az agyamra ment az iménti óbégatásával. - Na most ugass, sárga gyökér köcsög! - remélem, legalább lesántul.
Azt hiszem mondhatom, hogy nagyjából már minden poszton játszottam a Hugrabug csapatában, bár éles meccsen nem biztos, hogy vállalnám Ned elől az őrző szerepét. Mármint inkább csak a felelősség, és a nyomás miatt nem, tuti annyi labdát se védenék, amennyi neki sikerül. Egyébként is a béke híve vagyok, így amióta Maisy lett a csapatkapitány, egyszerűen csak teszem, amit mond. Igazi papucsférj lettem néhány hónap alatt… Bár talán mindig is az voltam, nehéz megmondani, először vagyok valaki férje. Kicsit eltekeregtek a gondolataim, de ennek csak az volt az igazi oka, hogy ezúttal fogóként kicsit lógós melónak éreztem a sajátom. Mármint én tényleg azt a részét élveztem a játéknak, amikor edzésen bohóckodtunk, szóval bárhová kellett menni, engem betehettek, én voltam a csapat “izéje”, akárhová illettem. Hehh. Mondjuk talán a szemüvegem felvehettem volna, hogy a kis repkedő golyóbist legalább megközelítőleg észrevegyem, de féltem, hogy a Mardekár csapata konkrétan beleépítené az arcomba. Különösen a fogójuk tűnt veszedelmesnek, mint egy elvadult bébi golymók. Egy valamiben voltam bizonyos, vagy inkább kettőben, hogy egyrészt össze kell szednem magam, és minél előbb megfogni a cikeszt, hogy legalább egy amolyan “nah, legalább erre jó vagy, te szerencsétlen” tekintetet kivívjak magamnak Maisytől, másrészt, hogy némiképp védi majd a szerveimet a súlyosabb találatoktól. Persze nem hitvesi szeretetből, hanem mert bizonyosan tudom, inkább maga rendezné át az arcom azzal a vaskos ütővel. Vagyis általában ezt üzeni egész lénye. Talán, ha győznénk, ez kicsit feloldódna, és nem a halálom kívánná, hanem csak harminc évnyi szenvedést, vagy ilyesmi… És persze megint teljesen másfelé járt minden egyes agysejtem, csak úgy kapkodni kellett a fejem a történések között. Az már meg se lepett, hogy Desi egyáltalán nem találta el a René felé repülő gurkót, igazából lassan már friendly fire-nek tekinthettük, és volt egy halk hangocska a fejemben, ami azt súgta, ez nem egészen véletlen. Mármint tényleg, az edzéseken szinte bármit képes volt elütni, szóval lehet volt ebben valami. Mintha a szemem sarkából egy pillanatra láttam volna valami aranyos csillogást, és arra fordultam, de csak a nagy, üres semmire nyúltam rá, mint valami holdkóros. Lehet már ott tartok, fel se ismerem a cikeszt, olyan rég láttam. Közben azért a többiek sem tétlenkedtek, Lou kapura dobott, bár azt egészen könnyedén hárították, így a lepattanót Ziggy igyekezett befejezni, és olyan erővel csavarta meg, hogy nem hiszem, hogy azt bármilyen csoda megállítaná. Talán egy halálos átok robbanthatná fel, és valahogy a Mardekárhoz az majdhogynem illene is… vagy mi. Főleg vagy mi.
Lüktetve, hullámokban fokozódott a fájdalom a bal karomban minden levegőben töltött perccel. Nem mertem ránézni a kezemre, féltem, hogy azonnal leájultam volna a seprűmről a látványtól, és különben is, csukott szemmel is meg tudtam volna mondani, hogy Desiree Frye gurkója eltörte a karomat. Egyedül az jelentett vigaszt, hogy Hugh cigányátka működött - amíg én a többi játékos felett, egyhelyben lebegtem, görcsösen kapaszkodva az ép kezemmel a Nimbusom nyelébe, addig Frye gyönyörűen engedett elsuhanni maga mellett egy Caleb irányából érkező gurkót, ami pont fejbe találta Ned Runcornt. Ilyen távolságból nem láttam rendesen az eseményeket, de azt még én is meg tudtam mondani, hogy Runcornnak valószínűleg eltört az orra. A kviddics durva játék, erre újra és újra rá kellett jönnöm, és ez a meccs messze felülmúlta erőszakosságban az idei év többi mérkőzését. A Hugrabug terelőit talán dühítette a garantált utolsó helyük a kviddicskupa rangsorában és ezt minél több bezúzott fejjel akarták jutalmazni. Merlin se tudja, de kezdett egyre inkább elvadulni a meccs, viszont közel sem annyira, hogy a játékvezető közbeavatkozzon. El kellett kapnom a cikeszt, minél hamarabb, mielőtt valaki maradandó kárt szenved a mi csapatunkból - a hugrabugosok nem érdekeltek, Desiree megérdemelte volna, hogy tíz métert zuhanyjon az ócska seprűjéről. A hajtóink megindultak a Hugrabug karikái felé, de ahogy Leo tovább akarta passzolni a labdát, valamelyik sárga kviddicstaláros megszerezte a levegőben. Merlinnek hála nem jutott messzire vele, Arthur visszaszerezte a kvaffot és azonnal a karikára dobott, mielőtt még a Hugrabug hajtói letámadhatták volna. Nem volt jó szögben, a dobás gyengére sikeredett, de akár még gólt is érhetett. Nekem azonban nem a hajtóinkra kellett figyelnem, hanem a cikeszre, aminek egyelőre még nyomát sem láttam. A pálya túlsó végén ott körözött Balthazar Crouch, hasonlóan tanácstalanul és tétlenül, mint én. De neki legalább volt két ép karja - egyelőre -, biztosan előnyből indult. Nem hagyhattam, hogy ő kapja el a cikeszt, az ő csapatuknak semmit nem számított ez a győzelem, de nekünk az első helyünk függött tőle, akár meg is nyerhettük a kviddicskupát. Akár... de ehhez el kellett kapnom a cikeszt, miután a hajtóink elég pontot szereztek ahhoz, hogy a pontlista élére repítsenek minket. Erőt vettem magamon és lejjebb ereszkedtem a seprűmmel, sikerült stabilan tartanom magam, de minden mozdulattól jobban fájt a karom, éreztem, hogy nem fogom már sokáig bírni. - Denny - fékeztem le a Nimbusommal, mikor elég közel értem hozzá. - Ha Balthazar elindul valamerre, próbáljátok meg feltartani Calebbel. Igyekszem elkapni a cikeszt, de eltört a karom és így Crouch biztos gyorsabb lesz nálam, szóval össze kell dolgoznunk. Körbenéztem, de a cikesz arany villanása még mindig váratott magára, így bőven volt időm, hogy átvergődjek a pálya másik felére Calebhez is. - Lestrange-nek már mondtam, de te is figyelj oda Crouchra. Ha elindul, akkor állítsátok meg, mindegy hogyan, csak lassítsátok le. Akkor elkapom a cikeszt, megígérem. - Csak legyen már vége ennek a meccsnek... Vajon ha nem látnak el időben egy törést, akkor elveszíthetem a karom? Én nem akarom, hogy levágják, de mi van, ha amputálni kell? Ez biztos maradandó lesz, csak ne legyek félkarú, Merlinkém, erre gondolni is borzalmas...
Nyilvánvalóan véletlenül sem kértünk időt, hiába igyekeztem még a szétesés első pillanataiban megelőzni a totális katasztrófa kibontakozását – utólag persze azt mondom, Maisy remek döntést hozott, hagyott minket atomjainkra esni, nulláról pedig mindig könnyebb építkezni, mint közös nevezőkben gondolkodni, és ha valaha megkérdezné tőlünk, jó taktikához nyúlt-e ezzel, rögtön rávágnám, hogy igen. Igen, mert tipikus felállással játszanak, vagyis gyorsan, kegyetlenek, impulzívak, és éppen ezért ismerjük már az összes vakfoltjukat, nem tudnak meglepetést okozni, nincs olyan gáz húzás vagy szabálytalanságot súroló megmozdulás, amire ne tudnánk kiforrott lépéssel reagálni, még akkor is, ha legnagyobb szerencsétlenségünkre elég sok dobást sikerül kihagynom. Persze a túloldalon ellensúlyoz Black tapasztalatlansága, illetve valamiért Parkinson sem remekel annyira, sőt, Mulciber kezdeti törtetését is vissza-visszametszi a bénázása és a csapatunk összehangolt mozgása. Shelby pedig csalni sem tud, és ha Shelby csalni sem tud rendesen, az mindenképpen rossz ómen a mardekárosoknak. Ráadásul kettőt hatástalanítunk is, mármint ténylegesen, igazán, azok a gurkók nem simogatnak vagy kedveskednek, hanem csontot repesztenek és törnek, először Flinten dob jó két méternyit, aztán a kis Regulus karját viszi le majdnem, nem tagadom, fél szemmel felé sandítok, annyira fiatalnak és törékenynek tűnik ilyenkor, amikor kisfiúsan legörbül a szája, és az ember szinte várja, hogy a mamájáért kiáltson, nekem is rögtön összerándul a gyomrom tőle, még azt is elfelejtem, milyen undok kis görcs tud lenni, ha úgy érzi, megfelelő hátszelet kap. Minket is megtépáznak picit, Ned benyel egy gurkót, kis híján szó szerint, egyenesen arcon találja, még ilyen távolságból is hallom, ahogyan az orrában minden porc ijedten megreccsen, és látom Desiree ijedt tekintetét, hiába ért oda időben, hiába lendített, fél centiméteren múlt a siker, és az a fél centiméter most Ned orrába került. Ennyi aktív sérülés után kész csoda, hogy működésben maradunk, hogy egyáltalán le sem fújják a meccset és halasztják el, cserébe persze lesz miről pletykálgatni heteken keresztül – Ned és Mulciber egymásnak feszülése, Mulciber bravúros kitérése, Lestrange karja, Regulus kéztörése, Ned betört orra, Desiree bénázása, ha Renét meg kell védeni, és Ziggy feltámadása. Egy évadra elég lenne ennyi esemény, nekünk sikerült fél órába sűríteni. Black ismét bakot lő, Parkinson szinte csak kiejti kezéből a kvaffot, amit Ned gond nélkül felmarkol, mielőtt azonban kioszthatná nekünk, berepülök elé, finoman lefékezek, és a talárom ujjával letörlöm az álláig csordogáló vért, mielőtt a pálcámmal egy egyszerű, bűbájjal elapasztom a továbbit. – Így jó lesz. – Már tovább is indulok, egyenesen Maisy felé, egy lusta kör megtétele alatt leadom azt az infót, amit csak sejteni tudok Black és Lestrange beszélgetéséből. Mert egyértelmű, mire készülnek, és ezt Maisy is biztosan tudja, de szeretném, ha látná, mi is figyelünk, minden apróságra, a csapat minden egyes tagjára: – Rá kell állítani valakit Balthazarra, de ha engem kérdezel, ne Desiree-t, elég hullámzó a teljesítménye ma, te viszont… – kínosan félrepillantok – szóval, biztos megvédenéd, érted…
A lelátón ültem a háztársaim között, akik vagy azért jöttek ki ezen a neves napon, hogy lássák a mardekárosok ügyetlenkedéseit, vagy pedig ténylegesen itt ültek minden meccsen, mert annyira fanatikusak voltak. Én személy szerint nem kedveltem ezt a sportot, mert barbárnak és ostobának tartottam, viszont mostanában nagyon sokat olvasgattam róla. A térdeimen most is egy vaskos kötet egyensúlyozott, miközben nem kerülte el a figyelmemet Lyra Rosier gúnytól csöpögő hangja. Komolyan, ez a lány képes volt az empatikus viselkedésre? Mégis kiengedte meg neki, hogy Tatianát leváltsa? Az pedig még felháborítóbb volt, hogy önkényesen odarángatta maga mellé a Nott fiút is, aki szintén nem volt túl rendes azokkal a társainkkal, akik játszani szerettek volna. − Mondanám, hogy Shelby-től egyáltalán nem erre számítottunk, de igazából már azon lepődnék, ha egyáltalán képes lenne kivédeni valamit – töltötte be a nézőteret, a pályát és az egész világ mindenséget Lyra utálattól csöpögő hangja. Sose értettem mi baja volt a sráccal. Tény, Hugh Shelby nem volt a világ kedvesebb embere, de ettől függetlenül nem kellett volna újra és újra megaláznia az egész iskola előtt. Még akkor sem, ha egymás után kétszer sem védte ki a támadásokat. Lyra folyamatos kritizálása után én sem tudnék jól teljesíteni. Morcosan szusszantottam, és inkább megpróbáltam az előttem heverő olvasmányra figyelni, mert a könyvből sokkal többet tudtam meg, mint Lyra nem túl professzionális kommentálásából. Az egyik háztársam olyan heves kiáltással ugrott fel mellettem, hogy a kötet után kellett kapnom, s mikor felpillantottam, pont szemtanúja lehettem annak, hogy Arthurnak sikerült pontot szerezni a házának. − De nézd, Rosier, legalább Runcornnak sem a megy a védés. Lehet, hogy több low effort fogást kellett volna tanítanom neki. – Theodore is alaposan kivette a részét mások szapulásából, bár benne legalább volt annyi, hogy önmagáról is ironikusan nyilatkozzon. Vele szemben azonban Lyra nagyon jót derült a fiú megszólalásán. Mivel a körülöttem lévők mozgolódni kezdtek, ezért egy halk sóhajtással becsuktam a könyvemet, és a táskámba süllyesztettem. Úgyis megkaptam, hogy minek járok a meccsre is olvasnivalóval, amikor a hugrabugosok és a mardekárosok párharca sokkal izgalmasabb. A szemeimet forgatva álltam fel a helyemről, és szemtanúja lehettem annak, hogy René végigszáguldott a pályán, úgy ölelve magához a kvaffot, mintha maga Harper Briggs lett volna a labda. Sajnos az én fülembe is eljutott már a híre René beteges rajongásának, és őszintén sajnáltam érte Harpert. − Merlinre! Shelby, ezek szerint nem csak dísznek tartanak a karikák előtt! – szólalt fel egyből Lyra, amint Hugh kivédte a hugrabugos fiú dobását. Már kezdett elegem lenni ebből a viselkedésből. – Várj, tévedtem. Mégis csak haszontalan vagy. Szinte azonnal érkezett az újabb beszólás, amint Ziggy gólt lőtt. A bennem lévő feszültség pedig egyre inkább azt sugallta, hogy nem voltam köteles hallgatni ezt a buta libát, így elindultam a sorok között. A kastélyban legalább nem zavart volna meg senki. − Szerintem Mulciber drogozik – jegyezte meg nagyon csendesen Theodore, amikor Sebastian Mulciber olyan rosszul mozdult, hogy én, mint laikus kviddicsnéző is rosszul éreztem magam miatta. vagy lehet pusztán a srác látványa váltotta ki belőlem. Ezt magam sem tudtam eldönteni. Félúton jártam lefelé, amikor a magasban ismét kiszúrtam Dennyt. Aggódtam érte, amióta eltalálták, és továbbra sem értettem az embereket, hogy miként játszhattak sérülten, vagy miért engedték meg bárkinek is, hogy esetleges csonttöréssel folytassa. Mert sem Denny, sem Regulus nem jártak jól az előző hugrabugos támadásoknak köszönhetően. − Mondhatnám, hogy ez az én pasim, nagyon szívesen éltetném a képességeit, de gyanítom, hogy itt inkább arról van szó, hogy Frye pusztán baráti szeretetből hagyja, hogy Yates-Newmant szétalázzák. – Ez volt az a pont, amikor megtorpantam, majd a kommentátori székek felé sandítottam. A gesztusaiban is levettem, hogy nagyon nyeregben érezte magát, míg a mellette ülő srác inkább csak a haját igazgatta. Nem voltam hajlandó tovább elviselni ezt, és szerintem a többiek is unták már, hogy valaki rajtuk köszörülte a nyelvét, így elindultam Lyra és Theodore irányába, miközben elővettem a pálcámat. El kellett hallgattatnom Lyrát, egyszerűen nem viselkedhetett így másokkal. − Szóval, Yates-izé lábtörése után szemtanúi lehettünk Weasley dobásának is, ami… Á, inkább hagyjuk – sóhajtott fel Theo, de olyan életuntság sugárzott belőle, és ahogy hátradőlt a széken, hogy esküszöm, mintha csak dementorcsókért könyörgött volna. Lehet ma én voltam túlérzékeny, de ez a páros az idegeimre ment. − Semmi gond, Yanovich ellensúlyozza őket. Valóban jobb hajtónak, mint terelőnek. Ha nem lenne félvér, még azt is mondanám, hogy előbb jönnék össze vele, mint Shelbyvel – kacarászott Lyra, miközben én oldalról egyre közelebb értem hozzájuk. Minél jobban csökkent köztünk a távolság, annál tisztábbá vált az arcán ülő pimasz mosoly, vagy épp az, hogy milyen flegma mozdulattal csavargatta egy hajtincsét. − Most már mondhatjuk azt is, hogy valami már tuti nem lesz rendben Runcorn fejében – szólalt meg ismét Theodore, miközben felpakolta a lábát az asztalra. Lyra pedig hosszasan kifejezette, hogy Caleb lövése milyen szépen fejen találta Ned Runcornt, és Desiree ezt a barátját sem védte meg. Láttam ugyan Leo Black pontszerzési kísérletét, de mielőtt Lyra bármit is mondhatott volna, az átkom telibe találta. Aztán a második is. Theodore pedig elkerekedett szemekkel figyelte, ahogy Lyra haja életre kelt, sőt úgy néztek ki, mintha kígyók lettek volna, ráadásul megszólalni sem. − Ha bárkinek is mertek szólni, akkor egy életre elátkozlak titeket – álltam meg tisztes távolságban, miközben a pálcámat rájuk szegeztem. Lyra azonban nem várt meg, felpattant a helyéről, és elszaladt valamerre. Valószínűleg egy tanárért, vagy javasasszonyért rohant. Theodore viszont felvont szemöldökkel nézett farkasszemet velem, majd egy hanyag mozdulattal kinyomta mindkét mikrofont, és a felszabadult helyre mutatott. − Ne nézz így, mivel elüldözted, valakinek át kell vennie a helyét. Vagy azt hiszed, hogy végig fogom kommentálni ezt a szarságot? – zavartan néztem rá, figyeltem a kezét, ahogy megpaskolta maga mellett a széket, majd a magasba pillantottam, ahol a mardekárosoknak sikerült visszaszerezni a labdát. − Én… Nem értek a játékhoz. − Én meg utálok beszélni. Na, mi lesz? Nagyot nyelve eresztettem le a pálcámat, és léptem közelebb hozzá. Ő is leemelte a lábait, normálisan ült az asztalnál, én pedig nagyon lassan ereszkedtem le Lyra helyére, majd a könyvemet elővettem, és az asztallapra fektettem. Elcsíptem Theodore kérdő pillantását, de nem válaszoltam semmit, csupán végigsimítottam a könyv előlapján. − Bocs srácok. Lyra rosszul lett, de itt is vagyok a DÖK-elnökkel – nyomta vissza a mikrofonját, aztán az enyémet is. Egy darabig tanácstalanul figyeltem az arcvonásait, majd amikor finoman meglökte a vállamat, akkor bizonytalanul ugyan, de megszólaltam. Először csak beköszöntem, majd mivel láttam, hogy Theo nem fog semmit csinálni, így a labdákat és a játékosokat kezdtem figyelni. − Arthur Parkinson a középső karikánál próbálkozott, de Ned ezúttal résen volt, és sikerült kivédenie a támadást. Mindkét fél részéről szép megmozdulást láthattunk. Arthur ugyan felismerte a helyzetet, de Ned jobban olvasott az ellenfele mozdulataiból. – Nem voltam magabiztos. Egyáltalán nem. Épphogy elnyomtam a bennem tomboló pánikot, ugyanis nem szerettem olyan dolgokról beszélni, amelyekhez nem volt meg a kellő háttértudásom. Most mégis belekevertem magam egy ilyen helyzetbe, és bele se mertem gondolni abba, hogy milyen következményei lesznek majd annak, hogy megátkoztam Lyrát. − Ned kidobta a kvaffot, a hajtótársai megindulnak előre. Szépen passzolgatnak, ügyesen cseleznek, a mardekárosoknak esélye sincs utolérni őket. Végül René egy félfordulat után lő a karikára, de egyelőre nem vagyok benne biztos, hogy sikerülni fog a támadása. Abban viszont biztos vagyok, hogy a Hugrabug húsz ponttal vezet. – Itt Theo-ra sandítottam, aki egy lassú bólintással hagyta rám a kommentátori szerepet, engedte, hogy elemezzem a csapatokat, a mozgásukat, az erősségeiket és a gyengéiket. S amíg a fogók odafent egymással versenyeztek, addig be kellett látnom, hogy a fenébe is, de többet tudtam erről a játékról, mint szerettem volna. Pedig csak a mardekáros meccseken jelentem meg, azokon is csak Denny miatt.
Nem vettem észre, hogy Nottnak sikerült rátenyerelnie a mikrofon bekapcsológombjára, miközben ő a széken ülve kapálódzva vitatkozott velem. Minden erőmmel azon voltam, hogy lefogjam őt, és összekössem azt a zabolázhatatlan loboncot, amelyet talán ha nem egy hete mosott volna meg, akkor talán arra is használhatott volna, hogy sampont reklámozzon vele.
