Denarius Hades Lestrange

Mit szeretnek bennem? Jó kérdés. Gondolom, attól is függ, kit kérdezünk. A családom biztos azt mondaná, hogy kedves fiú vagyok, meg hogy őszinte, figyelmes, empatikus. Ha tudnák! Igazából ez is mind ott van bennem. Valahol. A képesség, hogy őszintén együtt tudok érezni másokkal, egész biztosan mindig is ott volt – annak ellenére, hogy többnyire ezt már évek óta elnyomtam. Mert így egyszerűbb volt. És csak most kezdek rájönni arra, hogy ezzel talán épp magamnak ártottam a legtöbbet. Ha olyanok vesznek körül, akikkel valóban önmagam merek lenni, akkor tényleg kedves vagyok és figyelmes. Az őszinteséggel csakugyan nincs gondom. A véleményem tálalásával már annál inkább. A hangulatomtól függ, hogy mennyire finomkodom vagy vagyok épp tüskés. Tudok udvarias és segítőkész is lenni. Jó hallgatóság, ha arra van szükség, és nem szoktam továbbadni, amit bizalmasan osztanak meg velem. Ami azt illeti, a titoktartásban is jó vagyok. A tanuláshoz jó eszem van, és bár tanulni nem kifejezetten szeretek, de tudni és megérteni új dolgokat igen. Ahogy másoknál okosabb lenni is. Alapvetően azt mondanám, hogy a szívem a helyén van, ugyanakkor... sokszor már én sem tudom, mi helyes, és mi nem. Meddig szabadna elmennem, hogy magamat védjem, vagy esetleg azokat, akik fontosak nekem.  
Ha valaki a barátaimat kérdezné rólam, valószínűleg valami olyat mondanának, hogy vicces vagyok. Laza. Olyan, aki mindig kapható valami hülyeségre. Arra, hogy tilosban járjunk, vagy “megtréfáljunk” valakit. Talán még azt is, hogy a kviddics pályán veszélyes ellenfél vagyok. Csak mert akad bennem egy adag elfojtott érzés, harag, félelem, önutálat, amit ott tudok a leginkább szabadjára engedni. Őszintén szólva sok olyat tettem az elmúlt években, amit bánok. Bántottam másokat, mert azt gondoltam, hogy csak ezzel tudom igazán megvédeni magamat. Elérni, hogy elfogadjanak. Beilleszkedni. És csak mostanában kezdek rájönni, hogy ennek mekkora ára van. Hogy változtatnom kellene, magamon, vagy azokon, akik körülvesznek... de még nem tudom, hogyan...

Tavasz

Még csak pár perce annak, hogy elkezdődött a ceremónia, de én máris nagyokat sóhajtva adom a környezetem tudtára, hogy milyen szörnyen unom magam. De mégis melyik ötévest érdekelne egy esküvő, amikor játszani is lehetne odébb, valahol a virágzó gyümölcsfák alatt? A szemem sarkából látom is, ahogy néhány korombeli, és talán egy-két idősebb gyerek el is osonnak a rhododendron tövében a kastély másik szárnya felé. Azonnal el is kezdem piszkálni magam mellett anyám gyönyörű, ünnepi talárjának ujját.

- Anya... Pszt! Anya... Ez olyan uncsi. Nem mehetnék el inkább én is játszani a többiekkel? - Az említett végre követi a pillantásomat a társaim felé, majd megadóan bólint. Én pedig mint egy jól megküldött gurkó, pattanok fel, és rohanok a többiek után. Ám mire elérem a virágba borult bokrokat, már csak egy kislányt látok, aki a földön ülve sír. Nem értem, mi történhetett, de azonnal megsajnálom. A húgomra emlékeztet. Rá is mindig próbálok vigyázni, megvigasztalni, amikor szomorú. Közelebb sietek, leguggolok mellé.
- Szia! Mi a baj? Elestél? - kérdezek rá kedvesen, de akkor veszem észre, hogy a bokor takarásában itt vannak a többiek is, amikor a lány könnyes szemmel feléjük mutat.
- Na nézd már, jött a megmentőd? Hahaha! - jegyzi meg valaki gúnyosan.
- Ez meg ki? - Kérdezi valaki más.  
- Lestrange-ék középső gyereke, Denarius. - Ez a hang már ismerősebb. Felpillantok a srácra. - Na mi van, Denny? Te is olyan puhány, véráruló vagy, mint a szüleid? - kérdezi, majd gúnyosan felnevet. - Ilyen kis hülye félvérekkel barátkozol? - mutat a lányra mellettem, de én igazából még mindig nem értem, pontosan mi is a baja. - Szégyen. Az egész családotok szégyen. Tudod mit hallottam apámtól? Hogy a faterod egy sárvérűvel csalja anyádat. Undorító. - Ezúttal mind fújolnak és nevetnek egyszerre. Vajon mi lehet az a sárvérű?
- Hé, Tony, mi lenne, ha inkább rajta próbálnánk ki azt a nyakláncot, amit a pincében találtál? - mire felocsúdnék, már ketten elkapják a karomat, talpra állítanak, és szorosan tartanak. Az említett pedig közelebb lép, és a fejemen átemelve a nyakamba tesz egy nehéz fémláncot. Amint az a bőrömmel érintkezik, megérzem a hatását: először mintha víz alá kerülnék, minden eltompul, a végtagjaim elnehezülnek, ólomsúlyúnak érződnek, a mozgásom lelassul. Kiáltani akarnék, rájuk szólni, de nem tudom kinyitni a szám. Mintha összevarrták volna azt. És aztán megpillantom a karomat. Csúnya kelések keletkeznek rajta, amelyek egyre csak szaporodnak, lassan teljesen beborítanak. Fájdalmas, de inkább ijesztő az egész.

- Várj, azt hiszem, jön valaki! Szedd le! Szedd le róla! Gyorsan. - Amint az elátkozott tárgy lekerül rólam, végre újra normális leszek, a bőröm ismét hibátlan, és újra tudok beszélni, de ahelyett inkább sarkon fordulok, és futva menekülök vissza a szüleimhez. Szeretnék sírni, panaszkodni, de túlságosan sokkoltak a történtek ahhoz, hogy bármit is mondjak.  


Nyár

- Mrs. Zabini? - rontok be futva a kastély előterébe. - Mrs. Zabini! Kérem, mutassa meg, hol van a hopp-por? Szeretnék most már hazamenni. - Nézek farkasszemet komolyan a nővel, amint az felbukkan a szomszédos szobából.
- Hazamenni? De kicsim, még csak nem rég érkeztél. Anyukád csak két óra múlva fog érted jönni...
- De én most akarok hazamenni! - toporzékolok, mint egy hisztis négyéves. Nem vagyok rá büszke, de egy perccel tovább sem akarok itt maradni. Nem is értem, miért kell még mindig ezekkel a mágusokkal barátkoznunk. Úgysem szeretnek minket. - Apa már otthon van a húgommal, tehát nem muszáj megvárnom anyát - próbálom győzködni a nőt immár kicsit higgadtabban, de még mindig kétségbeesetten.  
- Valami baj van, Denny? Megint összevesztetek Tonyval? Ó, mi történt a tenyereddel? - fókuszál hirtelen a balomra, amit abban a pillanatban zsebre is dugok.
- Semmi. Csak elestem. Nincs semmi baj, csak... öhm... eszembe jutott, hogy apával még programunk volt mára, szóval... mennem kell – jelentem ki olyan határozottsággal, amit az idősebb Lestrange-től tanultam, és közben előveszem a legkedvesebb, legudvariasabb mosolyomat. Mrs. Zabini valószínűleg láthatja rajtam, hogy hajthatatlan vagyok, feleslegesen próbálna meggyőzni, úgyhogy végül bólint, és leveszi a kért port tartalmazó dobozt a kandalló tetejéről.
- Rendben, szívem, ha ezt szeretnéd. Azért majd küldök egy baglyot anyukádnak, hogy tudja, hazamentél... - teszi még hozzá, de én már nyúlok is bele az elém tartott dobozba, és pillanatokon belül keresztül lépek a smaragdszín lángokon. Hazaérkezve mélyet sóhajtok, majd magamban elhatározom, hogy ez volt az utolsó. Soha többé nem akarom látni a Zabiniket. Már több, mint két éve tűröm, hogy Antonio és a barátai piszkáljanak, gúnyoljanak, engem, vagy a családomat. Mikor kettesben vagyunk, még általában elviselhetőbb a fiú, de amikor átjönnek a többiek is, valahogy mindig céltáblát csinálnak belőlem. A legjobb lesz, ha ezt meg is mondom apának, és meggyőzöm őt, hogy ne barátkozzunk többet velük. A keresésére indulok, magabiztos léptekkel, bekukkantok a nappaliba, az érkezőbe, végül épp a dolgozószobája felé tartok, amikor meghallom a hangokat. Az övét és még valakijét. Egy nőét, aki nem anya. Először úgy hangzik, mintha vitatkoznának, de aztán csendesebbé válnak, én pedig az ajtó mellé lopakodom, hogy többet halljak. Bárcsak ne tenném! Bárcsak ne jöttem volna haza hamarabb a Zabiniéktől! Nem értek ugyan tisztán minden szót, de a lényeget így is ki tudom hámozni. Apa megcsalta anyát, és van egy húgom. Egy féltestvérem.


Ősz

A kastély sokkal nagyobb és mesésebb, mint képzeltem. Sokat hallottam már róla, a bátyámtól, a szüleimtől, de így élőben látni... Hű! Kár, hogy egy hét után sem tudok eligazodni rajta, a rengeteg termen, folyosón és a szeszélyes lépcsőkön. Jó lenne egy térkép hozzá... leszámítva, hogy semmi haszna nem volna, mert fél nap után már minden tök máshol találnék úgyis, és pont úgy eltévednék, mint most. De nem akarok még egy óráról elkésni, úgyhogy legjobb lesz, ha megkérek valakit, hogy útbaigazítson. Még mielőtt mindenki felszívódna a következő órára.

- Szia – fordulok barátságosan az első személyhez, akit megpillantok. Egy kedves mosolyú, vörös hajú lány, aki ránézésre elég szimpatikusnak tűnik ahhoz, hogy hajlandó legyen segíteni. Az arca rémlik is a beosztási ceremóniáról... bár azóta már kék talárt öltött. Ami - mellékesen jegyzem meg - szépen kiemeli a szemeit.

- Nézzétek már, Lestrange megint a csőcselékkel barátkozik. Tipikus. De hogy ennyire mélyre süllyedt volna, hogy pont egy Weasley-vel? - már azelőtt meghallom a gúnyos összesúgást és nevetgélést a hátam mögött, hogy közelebb érnének. Na nem! Merlinre esküszöm, ezúttal nem hagyom! Nem leszek ismét a céltáblájuk! Itt nem, többé nem! Úgy képzeltem, a Roxfortban minden más lesz. És ha rajtam múlik, más is lesz. Ha kell, én leszek Antonio Zabini legjobb barátja, de az áldozata soha többé. Végül is miért is állnék ki apám elveiért, amikor ő is elárult bennünket?  

- Ezeket valami turkálóból szerezted, Weasley? - kapom ki a lány kezéből a tankönyveit, fennhangon gúnyolódva. - Vagy a kukából? Mert akkor akár ki is kukázhatod őket újra! Te kis félvér - és azzal bele is hajítom az eltulajdonított tárgyakat a folyosó végén levő papírszemetesbe, egy erőltetett röhögés kíséretében. A gyomrom fordul fel magamtól, de ez csak addig tart, amíg meg nem hallom a többiek jóízű nevetését. Körém gyűlnek, valaki meg is veregeti a vállamat. Ezúttal tényleg minden más lesz.


Tél

A csillagvizsgáló torony teteje felé tartva egyre hűvösebb van minden egyes lépcsőfokkal. Fázósan húzom magamon összébb a taláromat, bár a bőrömön tapasztalt alacsony hőmérséklet a közelébe sem ér annak a jegességnek, amit belül érzek.  

Tavaly ilyenkor, amikor kiderült, hogy apám félrelépése annyira nem is titok, hogy igazából mindenki tudott róla, és látszólag nem zavar senkit, azt hiszem, az volt az utolsó csepp a pohárba. Bár azt hiszem, akkor döntöttem el végleg, hogy el akarok húzni otthonról, amikor ennek tetejébe még az is kitudódott, hogy Leta csak egy félvér, az anyja mugli születésű. Biztos voltam benne, hogy a barátaim nem fogják ezt szó nélkül hagyni, ha a fülükbe jut, és ennek nem voltam hajlandó kitenni magamat. Az első adandó alkalommal jelentkeztem a cserediák programba, és már rohantam is csomagolni, amikor jött a visszajelzés, hogy velvettek, és utazhatok.  

Aztán azonban... Nos, elég volt fél évet eltöltenem a Durmstrangban ahhoz, hogy elkezdjen gyötörni a honvágy, és rájöjjek, otthon annyira nem is rossz. A Mardekárosok piszkálódása a Roxfortban a legtöbbször a nyomába sem ér annak, ami itt zajlik nap mint nap. Pedig azt hittem, itt minden más lesz. Hogy tiszta lappal kezdhetek olyanok között, akik nem ismernek. Akik mind hozzám hasonlóak, ezért majd nem lesz annyi széthúzás. Hisz a bolgár iskola tanulói zömében aranyvérűek. Bár talán épp ez a baj. Mert a kevés kivételt állandó jelleggel érik atrocitások. És itt is csak két választásom volt: bántalmazó leszek, vagy bántalmazott. Nyilvánvaló, hogy melyiket választottam. De ami fél órája történt vacsora után a folyosón, az már nekem is sok volt. Hisz az a lány tényleg nem tett semmi rosszat. Még csak felnézni sem mert ránk, mikor elhaladt előttünk, látszott rajta, hogy nem akar balhét. Persze Petrov máshogy gondolta. Utasított bennünket, hogy fogjuk le, fegyverezzük le, és mi megtettük. Aztán egyetlen pálcamozdulattal, egy laza pöccintéssel kopaszra borotválta Olga derékig érő szőke haját. Végül pedig egy villám alakú sebhelyet égetett bele a homlokába, kijelentve, hogy így legalább mindenki láthatja majd, hogy hová is tartozik. Majdnem rosszul lettem. Nem azért, mert a lány annyira elborzasztóan nézett volna ki a hajkoronája nélkül vagy az apró mintával a szeme felett. Hanem ettől az értelmetlen kegyetlenségtől. Attól, ahogyan a lány nézett ránk, mielőtt kitépte volna magát a kezeink közül, és elszaladt volna.

Szeretnék eltűnni innen, hazamenni. A Durmstrangban egyedül csak a csillagvizsgálóban érzem otthon magam, amikor az eget kémlelve megtalálom azokat a csillagképeket, amelyeket otthonról is láthatok, ha felnézek. Abban reménykedem, hogy az éjszakai égbolt látványa ismét tud majd egy kis megnyugvást nyújtani. Ám amikor felérek a toronyba, ledermedek. Az ablaknál egy fél lépésnyire a párkány szélétől egy vékony alak áll reszketve. Az arcát nem látom, de az illetőnek nincs haja. Zokogás hangját fújja felém a szél. A lány még egy kicsivel előrébb araszol.

- Ne! - szakad fel a torkomból a tiltakozás. Olga felém fordítja fájdalommal teli, könnyes szemeit.
- Te mit csinálsz itt? - kérdezi elcsukló hangon.
- TE mit csinálsz itt? - kérdezek vissza. Válasz nem érkezik, ehelyett elfordítja a fejét, vissza az előtte levő üresség felé, és a mellkasomban levő jeges érzés lassan, fokozatosan öleli körül egyre szorosabban a szívemet.
- Menj el! - A hangja erőtlen.
- Mire készülsz? Ugye nem akarsz leugrani? - Erre ismét rám pillant. - Ne tedd! Kérlek, ne tedd! Nem ér ennyit. Egyikünk sem ér ennyit. Ez... én... Ami történt... Csak egy rakás önértékeléssel küzdő kölyök, akik mások zaklatásában élik ki magukat. Ezek vagyunk. Nem érünk annyit, hogy eldobd miattunk az életed - győzködöm, rettegve attól, hogy a szavaik már csak süket fülekre találnak, és óvatosan közelebb lépkedem.  
- Nem, te nem értheted...
- De igen, értem. Hidd el, jobban megértem, mint gondolnád... - addigra már mellette vagyok, de megriad a közelségemtől, és megcsúszik. Utánakapok, és talán csak a vakszerencsén múlik, hogy végül mindketten a párkányon belül landolunk. Olga arcát a karomba fúrja, reszketve kapaszkodik belém, és zokog. Észre sem veszi azt a sűrű, átláthatatlan sötétséget, ami lassan körülvesz bennünket, és lágy paplanként borul ránk. Sem az én szemeimben felcsillanó könnyeket.

“Tiszta apja ez a gyerek!” Ezt hallgatom már egész kicsi kölyök korom óta. Állítólag a testvéreim közül én hasonlítok legjobban apánkra, bennem köszönnek vissza a leginkább az ismerős Lestrange vonások. A barna szemeimben, a sötét hajamban, amely göndörödő tincsekben ül a fejemen, a magas, szálkás alkatomban - bár apát még nem értem utol teljesen a magasságommal. Talán csak a mosolyom az, amelyben fel lehet ismerni anyámat. Amelyre azt mondják, hogy ha őszinte, akkor el tud hatolni az emberek szívéig. Csak hát nálam egy ideje már ritkán őszinte. Akkor is inkább csak bizonyos személyek társaságában.  
Ami még elmondható a külsőmről, hogy Lestrange-ként adok a megjelenésemre, általában lezseren, sportosan elegáns öltözékkel. Bár időről időre rám törnek azok a bizonyos lázadós időszakok, amikor csakazértsem akarok elegáns úriembernek kinézni, csak tenni mindenkire, és jól érezni magamat a bőrömben. Olyankor a tollászkodásom abból áll, hogy összekócolom a hajamat, és magamra kapok valami kényelmeset.
További ismertetőjegyem egy sebhely az arcomon. Pontosabban egy két centis vágás nyoma a jobb szemem alatt. A szüleim úgy tudják, hogy fejjel estem a gyógynövényes kert tövises felébe. Az igazság ennél sokkal szánalmasabb.