Nem vagyok hülye, nekem is feltűnt, hogy ez a bizonyos Daniel Smith kísértetiesen hasonlít a fiúra a látomásomból, ahol történetesen Tristan utána kiabált. S az, hogy a suliban a legelső adandó alkalommal elkezdte üldözni a bátyámat csak megerősített bennem a gyanúmat, hogy ezek között történt valami, hiába figyelmeztettem hyungot, hogy kerülje a szőke fiúkat. Mondjuk ez azok előtt volt, hogy rájöttem, meg kell őt ölnöm ahhoz, hogy megszabaduljak a látnoki képességeimtől. Így inkább nem szóltam neki ismét, hogy akadjon le a fiúról. Igazándiból már nem is nagyon álltam vele szóba, csak ha véletlenül méltóztatott emberszámba venni, akkor sem hangzott el több, mint egy-két mondtad. Jobb is volt ez így. Minél távolabb kerültünk egymástól, annál kevésbé törtek elő bennem a gyermeki érzések, s annál kevésbé akartam megkegyelmezni neki. Egyébként sem érdemelte meg már nem azért. A vesztet viszont annál inkább, pláne, hogy még figyelmeztettem is a hülyét. De nem az én bajom volt, ha nem hallgat rám. S mielőtt bárki félreértené, nem követtem a szöszkét, egyszerűen úgy esett, hogy ő is és én is lejöttünk a faluba. Én persze a bájitalaimhoz próbáltam alapanyagokat szerezni, nem mentem el vele a kávézóba, a közelébe se mentem, egyszerűen csak feltűnt, hogy elég sokat jár el oda. Alapból gyanús egy figura volt, de ez határozottan nem segített ebben, hogy ne gondoljak úgy rá, mint valami csalóra. A kíváncsiságom azonban mindig is erős volt, így amint megszereztem mindent a listámról, inkább csak kint vártam az ajtó előtt, kezemben a jegyzetfüzetemmel, amibe mindenkiről tartottam feljegyzéseket, akikkel kapcsolatba kerültem. Daniel-ről csupán pár mondat volt lejegyezve, mert különösebben nem tudtam róla semmit, illetve semmi olyat, amit másoknak ne mutatott volna meg. Most viszont kiegészült a titokzatos kávézós találkozóival, s bevallom mindennél jobban szerettem volna tudni, hogy ki az, aki miatt ide eljár. Így megvártam, míg kijött, majd tovább maradtam, hátha megpillantom a bátyám, mert valamiért ez volt bennem, hogy bizonyára titokban itt találkozgatnak, nehogy meglássam őket. Meglepetésemre azonban érdeklődésemet nem egy ázsiai arc kelti fel, sokkal inkább egy átlagos angol úriembernek kinézi figura. Alacsony volt, de pillantása és kiállása arról árulkodott, hogy igenis voltos valaki. – Hmm… - jobbommal megigazítom a szemüvegemet, mintha egyébként nem láttam volna őt eddig is tökéletesen. Nem olyan, akit kiszúrnál, mert beleolvad a környezetbe, s állítom, ha 5-ször elmenne mellettem, akkor se tudnám felidézni az arcát, mert annyira ugyanúgy néz ki, mint minden más angol. Mégis valami más benne, s így tovább bámulom, egészen addig, míg rám nem, mely meg is adja a választ nekem, miért érdekel ennyire. A háttérben egy fekete ruhás figura állt, kék szemei csak hozzáadtak a jeges pillantásához, nyugodt arca pedig már szinte idegesítő volt egy ennyire veszélyes helyzetben. Féloldalas mosolyra húzom a számat, összecsapom jegyzetfüzetemet, majd odasétálok hozzá. – Elnézést… - Kivételesen nem próbálok meg kedvesnek tűnni, semmi értelme sincs, hiszen ha valami csoda folytán sikerül meggyőznöm, hogy egy látomásból pontosan tudom, hogy mi még kisegíthetjük egymást, akkor hamar ki fog derülni, hogy mennyire nem is vagyok aranyos. – Nem találkoztunk mi már? – döntöm oldalra a fejemet, s tettemet most még a hülyét, pedig pontosan tisztában vagyok vele, hogy a jövőben fogunk találkozni majd.
I can't understand what people are sayin' with each step then again grows the shadowv
back to when I was killed and born again, woke up in the light convinced my life had made it to its end. burning up beneath the sun while my father drained of blood, if he's there, I've got a message for the man that's up above: fuck you"
S
osem lehetünk elég biztosak benne, hogy nem figyel minket senki; s ezt folyton hangoztatom annak az ostoba Damiennek is, hiszen a mi szakmánkban minden sarkon ellenségre lelhetünk. De hiába, hiszen egy ideje ennek a kölyöknek teljesen máshol jár az esze, látszik rajta, hogy figyelme más irányba terelődik, s hiába ül most is előttem, s magyaráz, gondolati szárnyai más világ felé repítik. Egy ideje már sejtem, hogy egy személyről lesz szó, egészen pontosan egy fiatal úriemberről, kinek arcát látomásomban egy pillanatra megfigyelhettem; s ez az arc most elmém egy megüresedett szigetén pihen, egy kimondottan számára kijelölt partszakaszon, hol még pálmafák sem árnyékolhatják be őt, mert figyelő szemeimet rajta tartom. Várom a napot, hogy felbukkanjon előttem, s hogy kideríthessem ki is ő, s mégis miért fordít olyannyi energiát rá ez a fiú. Ő, aki annyira elszánt, annyira komor és sötét, szinte már magamat látom hideg tekintetében, de most mintha az a hidegség tovaszállt volna, mintha a jégkék íriszek már a Balti-tenger ölelő kékségét tükröznék, s mintha kívánnák, hogy valaki megmártózzon vizükben, valaki, ki számukra kedves. Csak egy sóhajjal intem őt távozásra, hagyjon magamra, s hagyjon meg engem gondolataimba süllyedve, mert nem bírom nézni azt a hamis komolyságot arcán, nem vagyok képes úgy tenni, mintha nem volna egyértelmű, hogy fejét elcsavarták… De nem tudom megtiltani neki, hogy e rossz csillagzat alatt született románcba belemerítse szárnyait, ha tollait áztatná, hát áztassa őket, csak szurokba ne mártsa őket, mert onnan nincs menekvés… S ez az, mitől legjobban tartok: a szurok ragacsos, sötét anyagától, mely méreg még a legádázabb sólyom számára is; lehet ő bármily nemes vadmadár, lehet ő bármennyire is céltudatos és kegyetlen vadász, ha a szerelem mit mellkasában melenget végül csak pofára esésben végződik, s ő beleragad ebbe a toxikus masszába, többé nem lesz már ugyanaz a Damien Morton, kit a szervezet terelget alig megkezdett életútján. Repülni többé nem fog tudni, mert a méreg lemarja szárnytollait, s helyén nem marad más, csak csont és bőr, melyet ápolhat ugyan, de nemes tollai nem nőhetnek már vissza soha többé.
Szemöldökeim ráncba szaladnak középen, s összecsippentem orrnyergemet, közben kihűlt kávém csészéjét szorongatom, s kívánom, bár egy pohár hideg whisky-vé változna, bár olvasna gondolatom sorai közt a barista, ki oly’ buzgón tevékenykedik pultja mögött, s csak hozná a poharat, s az egész üveg whisky-t, felőlem a legkellemetlenebb almásat is elém teheti, elfogadnám, hiszen annyival is közelebb kerülne szívem az én hőn áhított Vito-mhoz, s annyival távolabb kerülhetnék a józanság kopár sivatagjától. Mert érzem, egy titkos tekintet szánalmas látványomon csüng, s a tudat alkoholra szomjaztat, mert gyűlölöm, ha figyelnek, s gyűlölöm, ha úgy kell tennem, mintha nem tudnék róla. Pedig mindvégig tudtam, s vártam, hogy az a valóban eléggé ostoba Damien is észrevegye a figyelő szempárt, de neki fel sem tűnt, mert ahogy mondtam is, esze egészen másutt jár. De csak-csak felpillantok, mert a figyelő szemek égetnek, s tekintetemet feléjük fordítva szemüveg lencséjének finom csillanása fogad, s egy gyermeki arc, oly’ fiatal, oly’ ártatlannak tűnő vonások, mégis ismerősnek hatnak… Pedig nem tartok fenn ismeretséget egyetlen gyermekkel sem, az ilyesféle kapcsolatok ápolgatása nem az én fortém, s nézz csak rá, beesett arcát még gyermekháj fedi, nem lehet húsz éves sem, sőt, biztosan kiskorú még, mégis úgy néz, mint aki ismer, s mint aki pontosan figyelmemre hajtott. S így, hogy tekintetünk találkozott, már látom is, ahogy kezében összecsapja füzetét, s úgy indul meg irányomba. Felsóhajtok, s szemeimet forgatva kávéscsészém felé fordulok, nézem tartalmának néhány megmaradt cseppjét, válaszokat keresek a sötét folyadékban, de az nem szólal meg, s nem is mutat vészjósló képeket halált hozó fenevadakról, vagy szemüveges gyermekekről. Tán nincs is jövőm, ezt jelenti… Avagy a lefőzött kávé nem alkalmas jóslatok kiolvasására. – Nem érek rá – közlöm, pedig még csak elnézésemet kérte, s finoman letéve csészémet, most felpillantok a közelről már ártatlannak kicsit sem kinéző fiúcskára. – Nem. – Kérdését megválaszolva óvatosan végigpillantok rajta. Bevallom, ismerősnek fest… S ahogy arcát elemzem, úgy vélek hasonlóságokat felfedezni közte s a látomásomban feltűnt férfiú közt. Habár ezt én, mint európai állampolgár, betudhatom szimplán annak, hogy az ázsiai arcokat nehéz megkülönböztetni egymástól, ha ritkán találkozik velük az ember. Persze Vito, az én Vito-m, ő más… Az ő gyönyörű arcát bármikor, s bárhol képes volnék felismerni, pedig csak emlékeim oltárán őrzöm őt. – Mit akarsz? Jobban teszed, ha gyorsan kinyögöd.
Aidan Brightmore varázslatosnak találta
disappear.
Lakhely :
London/Roxfort
Elõtörténet :
We are not friends I'm rotten to the core Ain't got your back
I'm a traitor, what's up with that?
Néha elgondolkodom, hogy valóban Machiavellistának születtem? Vagy csupán a családi hátterem, s az emberek megbízhatatlansága miatt lettem ilyen? Világlátásom cinikus, az emberek szavának aligha hiszek, a mosolyaikra meg mernék esküdni, hogy hamisak, s szemükben ott tükröződik valódi gondolatuk, csak még nem vagyok elég ügyes felismerni őket. Vagy tán pont azért van még bennem némi remény az emberiséggel szemben, s ezért próbálok hinni a szinte már túlságosan valódinak tűnő érzéseiknek. Pedig tudom, hogy az emberek mind színészek, s nem változnak meg soha, csupán jobban tudják alakítani az általuk választott szerepüket. De akkor miért gyengülök el időről időre? Miért nem vagyok képes szívemet megtartani fagyosnak? Miért engedtem magamhoz közel szobatársamat annak idején, miért lyukadtunk ki ott, hogy összetört szívéről mesélt nekem, s miért árultam el neki, hogy figyelmemet felkeltette egy bizony hollóhátas srác? Eli is… Érthetetlen okból kifolyólag akartam megvédeni, mint utólag kiderült magamtól, s most bár tagadni akarom, mégis kedvelem, nem úgy, ahogyan szabadna, de nem bánom. Blaise pedig egyike volt az első embereknek, aki megtudta, hogy látó vagyok. Szeretném azt hinni, hogy manipulatívnak születtem, de gyengeségeim a bizonyítékok rá, hogy valójában csak tanultam a viselkedést, ez pedig elkeserít. Vajon ki fogok hátrálni bátyám meggyilkolásából is majd? Túl gyenge leszek, hogy végezzek vele, hogy nekem jobb legyen, csak azért, mert elvileg a vér összeköt minket? Más sem volt bennünk soha közös, hiszen majdnem mindegy volt, hogy ott volt-e vagy sem, ugyanúgy magányos voltam. S most nézze meg mit tett? Kutakodom utána, illetve az után a fiú után, ki annyira oda van érte, meg vissza, mert… Nos mert ki tudja, hogy később mit tudok majd felhasználni a saját testvérem ellen. A látomásom már így is épp elég volt ahhoz, hogy tudja, egyszer még fontos lesz neki, s állítom, hogy azon az estén meg fog halni a szőke, ha nem mind a ketten. Az egyetlen ok, amiért továbbra sem hagynám, hogy Tristan eltávozzon az élők sorából az az, hogy nekem kell végeznem vele. Mélyet sóhajtok, mert bosszantó, hogy ennyire macerás az egész művelet. Nem értem minek kell ennyi előkészület, s akkor még az is ott van, hogy a saját egészségem romlik azért, hogy végre ne legyenek rémképeim. Melyek kivételesen, egyszer az életben hasznosnak bizonyultak, s hiába megint csak szenvedést láttam, azért feltűnik a látomásban lévő sötét alak és eközött a férfi közötti hasonlóság. Az már csak hab a tortán, hogy Daniel-el együtt látom, így most már tényleg csak az a dolgom, hogy magam oldalára állítsam a férfit. S ez, tekintve, hogy ki is vagyok én nem kéne, hogy nehéz legyen. Persze nem is egyszerű, hiszen kapásból el akar küldeni. El is húzom a számat, hiszen anélkül elzavarni, hogy meghallgatna… Nem, nem, ezt nem hagyhatom, még akkor sem, ha látszik, ő sokkal idősebb nálam. – Szerintem pedig nagyon is érdekelné. – forgatom meg a szemeimet. Az én ajánlataimat nem szokták visszautasítani, túl jól üzletelek ahhoz, hogy csak egy egyszerű nemmel elhajtsanak. S kell is némi idő, míg végre méltóztat meghallgatni, de legalább már nem úgy áll az egészhez, hogy hallani sem akar rólam. Mondjuk amilyen makacs egy gyerek vagyok igazából le se tudna rázni magáról. Vagy csak nagyon nehezen, hiszen ha el akarok valamit érni, akkor többnyire addig küzdök érte, míg tudok. -Ismeri Danielt ugye? Daniel Smith! – aranyosan mosolygok rá. – Az évfolyamtársa vagyok. Nem mellesleg a párjának az öccse. – vigyorom tovább szélesedik, ahogyan egy kicsit kamuzok, hiszen egyébként nem is tudom, hogy együtt vannak-e vagy sem. De ez a jelenlegi helyzetben annyira mindegy is. – Oh! És tudok az ő kis… „titkos” dolgairól. – kezemmel még imitálom is az idézőjeleket, s most már lefagy a mosoly az arcomról. Nem vagyok benne biztos, hogy a szőke miben sántikál, de valami gyanús vele kapcsolatban. Már csak a látomásomból ítélve is tudom, hogy valamit nem mond el.
I can't understand what people are sayin' with each step then again grows the shadow
back to when I was killed and born again, woke up in the light convinced my life had made it to its end. burning up beneath the sun while my father drained of blood, if he's there, I've got a message for the man that's up above: fuck you"
A
szerelem lassú s kegyetlen gyilkos. Kését észrevétlenül mártja szívünkbe, az ő okozta fájdalmat pedig csak akkor érezzük meg, mikor már túlságosan késő. Mikor visszalépni lehetetlen, mikor minden oldalról kések s lándzsák vesznek körül, s bármerre mozdulunk, azok hasító pengéikkel, húsunkat marcangolva hatolnak bőrünk alá. Ellenben… Az én Vito-m sebes és alattomos. Akár a legcsendesebb pisztoly, melynek tölténye egyetlen, aligha érezhető pillanat alatt kettéhasítja a mellkasomban dolgozó, fáradt ketyerét. Úgy érzem, az a pisztoly első találkozásunk óta homlokomnak van szegezve, eszemet vesztem, lelkemet kiköpöm, a whisky nyelvemen túl édes, a kávé nem ébreszt fel úgy, mint Róla szóló gondolataim zajtömege, akár reggeli szimfónia, hajnali ünnep, éjféli csók, esti boros poharak koccanása, jég csörgedezése késő délutáni koktéljainkban. Visszafelé haladok az időben, vagy előre, tán megálltam a sík egyetlen pontján s csak forog velem a világ? Damien, ostoba, ostoba Damien. Ne kövesd felettesed példáját, fordulj el kiszemeltedtől és többet vissza se pillants rá. Mert mint mondtam, a szerelem… Talán még nem érett be eléggé a feje lágya, elméje nem érte el a felnőttkort, s ezzel nem is volna baj, sőt, gyermeknek lenni s gyermeki kíváncsisággal tekinteni a világra áldás, egyfajta szépséget ad az élet egyébként értelmetlen kavalkádjának, ugyanakkor veszélyes, veszélyes játék ez. A gyermekek naivak, könnyedén átvághatóak és félrevezethetőek, hazugságot egyszerűbb eladni nekik, mint igazságot, s félő, az ifjú Damien is éppen ebbe a csapdába készül belesétálni. Ám akadnak kivételek… A gyermekek, kiknek pillantása mögött öreg lélek bujdos, kik áttapostak a Pokol mind a kilenc gyűrűjén, s ők maguk készülnek megalkotni a tizediket, elhozni azt a mocskos valóság peremére, szabadjára engedni annak tüzét és felperzselni vele a világmindenséget. Az ilyen gyermekek a legveszélyesebbek, hiszen nincsenek gátlásaik. S én magam is egy ilyen gyermek voltam.
Hasonló ez a gyűlöletet dédelgető pillantás, mit szemüvegnek lencséje fed, s ugyan próbálja rám tukmálni ártatlanságának színképét, nem veszem be, mert ártatlan kölyök nem közelítene meg, nem keresné sötét alak társaságát, mert szülei óvva intenék mindentől, minek sziluettje egybeolvad az árnyakkal, márpedig én magam szinte közös halmazállapotban létezem velük - holott épp úgy tartok az üres, kongó sötétségtől. Csontjaim belereszketnek annak emlékképébe is. – Tényleg? Tán köze van valamiféle alkoholhoz? – Kár is volna tagadnom, az alkoholizmus szörnyetege engem is magáévá tett. – Ha nem, akkor jobb, ha nem is próbálkozol, kölyök. Különös, hogy egykoron mindenki volt gyermek, apró, gyenge és törékeny, s mégis oly sokan tartják őket ellenszenvesnek felnőtt korukra… Mintha régi önmaguk válna gyűlöletük tárgyává, s minden apró kéz és szempár erre a gyűlöletre emlékeztetné őket. Vajon erről lenne szó? Ezért taszítom a fiatalságot? Mert ha csak rájuk pillantok, saját elvesztegetett éveimre gondolok? A küzdelemre, a hazugságokra, az éhezés mardosó fájdalmára. Első teljes értékű ebédem sótlanságára. – Ez talán az egyik leggyakoribb név az angolszász országokban. Kérlek pontosíts – sóhajtok fel, s szemöldökeimet finoman ráncba húzom, mintha egyébként nem sejteném, melyik Daniel Smith-re gondol ez a mitugrász kamasz. – Áh, az a Daniel… – Egy bólintással lassan hátradőlök székemben. Most hiányzik az az érzés… A szex utáni cigaretta füstje, a hajnali levegő csípése. Ehelyett beszélgetnem kell ezzel a… – Párja? – Most már csak-csak rávetem pillantásom, s ugyan sosem merült fel bennem, hogy Damien idiotizmusa oly mélyre terjedne aprócska agyában, hogy titkos kapcsolatba kezdjen a hátam mögött, most belé fektetett hitem meginog, hiszen látom a hasonlóságot látomásom tárgya s a szemüveges kölyök közt. Ám az a vigyor, nos az szintúgy ismerős, gonoszságot hirdet. Téves, mert nincsenek együtt. Tudnék róla, mert egyik szememet mindig szöszke munkatársamon tartom. Lassan bólogatok, majd kávémért nyúlok, s a csészét ajkaimhoz emelve elengedek egy halk horkantást, avagy nevetés-kezdeménynek is nevezhető. Szórakoztat a rosszindulat, mi ebbe a kölyökbe szorult, már csak ezért sem küldöm el egyelőre. Kihűlt… Csalódást okoz a kávék hőtartó képességének hiánya, s ízében érzem, hogy nem frissen főzték le. – Hidegen hagynak az öcsém ostoba titkai – közlöm, s a csészét visszahelyezem az asztalra. Azt hiszem, ez volt Damien gondatlanul fabrikált hazugsága… Hogy a bátyja vagyok. Már a feltételezés is sértő. – De tudod mit? Ha megígéred, hogy utána békén hagysz, meghívlak egy forró csokoládéra. Vagy bármi is menő mostanság… – Az itallapért nyúlok, s az asztal üres felére ejtem. A velem szemközti szék üres, így még felé is intek, hogy biztosan vegye a lapot. – Válassz amit akarsz. Csak légy oly kedves leülni, mert már fáj a nyakam a sok felfelé nézéstől.
