– Sajnálom öcskös, de nem hagysz nekem más választást. – Igen, talán ma tönkre kell tennem a kapcsolatunkat, hogy egy nap annak romjaiból újat építhessünk; egy jobbat, egy erősebbet. Egy olyan kapcsolatot, amit már nem fertőz szüleink ostobasága, amiben ő és én számíthatunk egymásra. Ez lesz az… Ezt kell tennem, hogy visszakapjam a régi Desit. Azt az aranyos kisfiút, aki felnézett a bátyuskájára. Ez? Ez az elkényeztetett, hisztis liba? Ez nekem nem kell.
– Értem, akkor csak engem tisztelsz meg ezzel – húzom a számat. Legszívesebben összevarrnám a száját, hátha abból tanul valamit, de nem teszem, mert ugyan nagyon szeretek mérgelődni a felesleges pofázása miatt, egy részem nagyon is élvezi a könyörgést és a kétségbeesést. Jó látni testvérem arcán a félelem apró rezdüléseit, tetszik szívének egyenlőtlen ritmusa, s szinte érzem a levegőben az illatát… Hideg, vérfagyasztó. Édes.
Egyébként arra nem számítottam, hogy Desi ennyire buta lesz, s hogy a rosszabbik opció mellett dönt; talán csak dacolni akart velem, azt hihette, hogy csak blöffölök, nos… Nagyot tévedett. – Nem gyűlöllek. Ha gyűlölnélek, már nem lennél életben – válaszolok kérdésére, s igazat is mondok. Lenne néhány tanúm, akik most hevesen bólogatnának, hogy alátámasszák állításom. Közben nadrágommal bajlódom, s az övemtől megszabadulok, mit le is dobok Desi mellé a kanapéra, hogy lássa, s tudja, ezt is képes leszek bevetni, ha nagyon felhúz. Alapvetően nem áll szándékomban most bevetni rajta, elvégre én sem vagyok egy világi szemétláda; de ameddig az én házamban lakik, az én pénzemet költi és az én ételemet eszi, ismernie kell az itteni rendszert. Nem túl bonyolult egyébként: ha viselkedik, megjutalmazom, ha köcsögöl, megbüntetem. Csúnyán.
Ezt igyekszem megtanítani neki most is egyébként, habár így is könnyítek a helyzetén - és a sajátomon is - a síkosítóval, pedig még ennyit sem érdemelne. Ám mivel jó testvére vagyok, azért adok neki egy-két csókot mielőtt még át kellene élnie a kínok kínját, s rövidesen csípőmet mozdítom, közben kezemmel irányítom tagomat amíg elég mélyre nem hatol ahhoz, hogy elengedhessem. Hallom Desi fájdalmas nyögését, sejtem, hogy ez most szörnyű érzés lehet számára mind testileg, mind lelkileg, de egy pillanatra sem hat meg… Ezt ő okozta saját magának. Hiába nyüszít, hiába kérlel, hogy hagyjam abba, nem állok le.
De talán mégsem vagyok annyira kegyetlen, mert csak-csak megadom neki azt a harapást, mit olyannyira kért az előbb, habár sokkal erősebben teszem, mint eddig, mert most nem a vérivás a célja ennek sem, hanem a színtiszta fájdalom. Fájdalmat akarok neki okozni, azt akarom, hogy az ellenkezésével összekösse ezt az érzést, s mindig erre asszociáljon, amikor kedve támad beszólni vagy hisztizni. Reszket, talán kezdi felfogni a kis agyával, hogy ez az egész igenis valódi, tényleg megteszem vele, s talán azt is megérti most már, hogy ez teljes mértékben az ő hibája.
Szavait hallva elengedem fogaimmal a vállát, s kissé kapkodom a levegőt, hiszen annyira szűken körülvesz, hogy minden apró mozdulattal stimulál, így pedig elég nehéz nyugodtnak maradnom… Ám nem válaszolok, csak egy másik ponton harapom meg, s innen is veszek tőle vért, nem sokat, de eleget ahhoz, hogy farkam izgatottan ránduljon egyet benne. Közben elkezdek mozogni, lassan, mert nincs sok helyem hozzá, kicsit kihúzom, majd visszatolom, s ezt ismétlem egy darabig, mély levegőket véve, hogy még csak az orgazmus közelébe se kerüljek. Minden alkalommal néhány centivel többet húzok ki majd nyomok vissza, hogy hozzászoktassam őt az érzéshez - még mindig túlságosan rendes vagyok -, s időnként más-más ponton hagyok rajta újabb harapásnyomot.
Észreveszem egy idő után, mintha könnyebben menne a mozgás, mintha már nem szorítana annyira, s kezd számomra is valamivel élvezetesebbé válni így a dolog; a kellemetlen szisszenéseket és sóhajokat nyögések váltják fel, egy pillanatra be is hunyom a szemeimet, s most már rá is nehezedek Desire súlyommal, így karjaim felszabadulnak s azokkal bevándorolhatom felsőtestét. Meg-megszorítom néhány helyen, hogy ujjaimnak is maradjon nyoma a bőrén, átölelem, cirógatom, nyakára fogok, vagy éppen haját húzom - mikor mi tetszik jobban. Tempómon egy idő után gyorsítani kezdek, s a szöggel játszva keresem azt a bizonyos pontocskát, amit súrolva talán még élvezetesebbé tehetem ezt számára - mert mint mondtam, nem vagyok én rossz testvér.
Méghogy nem gyűlöl... Most úgy érzem, hogy tiszta szívéből utál engem, de a válasza... Képes lenne elvenni az életemet? Ki lett a testvéremből? Tényleg félek Tőle és ez a félelem másodpercről másodpercre csak tovább nő. Látom, hogy az övét is kikészíti és hallom, ahogy a cipzár, majd a nadrágok lefelé mozdulnak. Jól ismerem a hangjukat, tudom, hogy levetkőzött. Már csak a könyörgés marad, a kérlelések, de hasztalan már minden tett, mert azt teszi, amit tenni akar, amire valóban vágyik.
Bár használja a sikosítót, én ugyanúgy szűz vagyok hátul, és a félelem és a feszültség miatt túl szűk is. Számára is fájóan szűk. Méghogy szeret... Ezt suttogja a fülembe, de a tettei egészen másról árulkodnak, mert erőszakkal veszi el, amit akar, erőszakkal tesz a magáévá, miközben egyre mélyebbre siklik, ezzel növelve a fájdalmamat. Mert fáj, iszonyatosan, könnyfakasztóan és bár erős akarok lenni, egyszerűen már nem megy tovább. Összeomlok előtte, nem mutatom már tovább erősnek magam, mert most... most nem érzem magam annak. Győzedelmeskedett fölöttem és igen, valóban mindent elvett, amit csak akart. Ezt sosem fogom megbocsájtani neki.
A harapás bár fájdalmas, mégis még elhiszem, még reménykedek benne, hogy hosszabban a véremet veszi majd, hogy segít elmémnek a bódult állapotokig jutni, de mindez nem történik meg, csak harap, fájdalmat okoz a testem más pontján is, de nem juttat el az eufórikus érzésekhez, én pedig ismét könyörgök, hogy húzza ki, távolodjon el. Végül feladom, mert ismét harap, így szinte zokogva nyögök alatta, miközben érzem magamban pulzálni, majd mozogni. Sosem gondoltam volna, hogy ilyesmi velem megtörténhet, főleg nem, hogy a bátyámtól. Annyira fáj a fenekem és fájnak a harapásai is, melyek közül egyre több díszíti a testem, így szépen lassan a fekete kanapé vérvörös foltokkal lesz tele, már ha a fivérem nem vigyáz arra, miként harap.
Ahogy mozog, akaratlanul is tágulok, és bár próbálnék lazítani, ez túl nehéz, mégis... talán valamennyire sikerül odalent, bár a fájdalom mit sem csökken. Talán fel is sértett, hiába használt sikosítót, nem tudom, nem látom, csak a fájdalom az, ami intenzív és a lüktetés odalent. Érzem, ahogy rám fekszik, ahogy kezei felfedezőútra indulnak a testemen. Nem akarom, hogy megérintsen, főleg, hogy ezt is erősen teszi, így csak felszisszenek olykor, de most már csendben tűröm, még azt is, hogy a nyakamra fogjon. Akkor csak felemelem kissé a fejem, igyekszem figyelni a levegővételre, mégis nagyobbat nyelek, mert félek, hogy mi lesz akkor, ha túl erősen szorít majd meg. A hajamba is beletúr, meghúzza, így feljebb emelkedem némileg, jól tudom, hogy mit csinál, a lányokkal én se bántam kedvesebben. Kihasználja a testem és kiélvez mindent, amit ki akar, nem törődve azzal, hogy mindez milyen a másik félnek.
Bár véget érne, bár elmenne már, de helyette csak gyorsabban mozdul, más szöget keres, ami szintén fáj, így remegnek meg ismét a lábaim. Nem tud kellemes lenni a fájdalom, de a harapások és az érintések, a mozgása... Kezd ez az egész túl sok lenni. Elernyednek az izmaim, mindenemet neki adom, használjon kedvére, tegyen akkor tönkre, tegyen, amit csak akar. Nem tartok ellen, nem kérlelem tovább és még csak nem is sziszegek. Leszek akkor egy játékszer a kezében, egy test. Hogy összetört volna? Egy részemet igen, de a darabokból majd egy erősebb én születhet. Nem fogom hagyni, hogy teljesen megsemmisítsen, de jelenleg semmi erőm sincs arra, hogy harcoljak vele. Gyenge vagyok... túl gyenge, Ő pedig túl erős, ezért is győzedelmeskedhet. Mélyen belül... nagyon mélyen talán még fel is néznék erre, csak az a probléma, hogy én vagyok az áldozat.
Jó, bevallom. Most az egyszer hajlandó vagyok beismerni; rossz testvér vagyok. Egy jó testvér ugyanis példát mutatna öccsének, terelgetné az útján, tanítaná, segíteni, szeretné, s igen, én magam is valami ehhez hasonlót teszek és szeretnék is tenni a jövőben, ám a módszereim meglehet nem éppen a legjobbak… Megalázás, fájdalom, büntetések és jutalmak rendszere, lelki terror, manipuláció és függőség kialakítása; egy jó báty nem tenne ilyet, ugye? Nos… Talán ezek etikátlan és színtisztán gonosz tettek, de hatékonyak és mélyre hatóak.
A mostani eset viszont nem csak büntetés, hanem egyfajta bosszú is, s haragom és feszültségem levezetésének egy kevésbé kegyes verziója - pedig becsület szavamra mondom, hogy ezt nem így terveztem. Nem vagyok a nemi erőszak híve, abban semmi élvezetes nincs, hogy a másik egész végig csak nyivákol meg vergődik; most mégis elvesztettem a fejemet, a türelmemet, s ezekkel együtt az önkontrollomat is.
A harapást hiába kérleli, nem kapja meg abban a formában, amiben vágyna rá; mert minden bizonnyal azt szerette volna, hogy lezsibbassza kissé, hiszen a bódultság mellett fájdalomnak nincs helye; ám tőlem csak még több fájdalmat kap, mert azt akarom, hogy az önző, hisztis viselkedését összekösse ezzel a kínnal. Hogy tudja, ezt a traumát magának generálta. Arra sem figyelek harapdálás közben, hogy összevérzi a kanapét, mert nem igazán érdekel jelenleg, s egyébként is, vannak tisztító főzetek erre, majd szerzek… Vagy csak így véresen bedobom a kanapét öcsém szobájába, hogy mindig lássa, amikor belép oda. Hmm…
Lassan ráereszkedek, mikor érzem, hogy már nem szorít annyira, így végre kezeimet is tudom használni; Desi szerencsétlenségére, ugyanis ezekkel sem finomkodok. Ujjaim itt-ott belevájnak bőrébe, szorítom, s még körmömet is használom egyes pontokon, csak hogy minél több helyen nyomot hagyhassak a testén, emlékeztetőket, hogy mindez a valóság kőkemény, hideg pofonja, s vége az elkényeztetett kisfiú álomvilágának. Nyakára fogok, s érzem kezem alatt, ahogy nagyot nyel, ám nem szorítok rá, nem veszem el tőle a légzés lehetőségét, mert az oxigénhiány is csak megszédítené, netán el is ájulna, márpedig azt szeretném, ha éberen végigcsinálná ezt az egészet. Ha mindent tökéletesen érezne.
Gyorsítok, s egy idő után feltűnik, hogy Desi alattam egy rongybabához hasonló állapotba kerül, nem feszít, nem küzd, nem vergődik, s hangját sem igazán hallom… Idegesít, hiszen nem vagyok nekrofil, utálom, ha még csak választ sem kapok arra amit csinálok, úgyhogy ezúttal erősebben rámarkolok öcsém hajára, s meghúzom, hogy felemelje a fejét, s ezúttal a nyakába harapok, hogy vérét vehessem, hátha kapok egy kis nyögést, vagy bármit. Közben csípőmmel egy erőset lökök s lassítok a tempón, ám érzem ahogy kissé megreszketek, mert a mézédes vér nyelvemen, s Desi kis feneke együtt kezdenek közelebb sodorni az orgazmushoz… Ha ő nem is, hát én megteszem helyette, felnyögök, ezzel akaratlanul is jelezve, hogy közel járok - ha a lenti lüktetés nem lenne elég egyértelmű jel.
Ám az az íz a számban, a vöröslő folyadék, mire olyannyira rá vagyok függve, kezdi megbódítani elmémet, s mintha már nem is haragudnék annyira, pedig megérdemelné az a kis szemét, hogy dühös legyek rá, most mégis, mintha egy sűrű rózsaszín köd kezdené felváltani a vöröset, s mozdulataim is simábbá válnak, hangom is édesebben cseng minden egyes nyögéssel, és már nem szorítom olyan durván testvérem puha hajtincseit sem. Azt hiszem, ez épp elég bizonyíték; a vére irányít. A vére izgatott fel, a vére gyújtotta haragomat lángra, s a vére miatt csinálom ezt az egészet. Ő a hibás. Desi. Mindenért.
Szeretném tartani magam, még ilyen helyzetben is, de egyszerűen képtelen vagyok rá. A fájdalom, a megalázások, az erőszak... a tény, hogy mit tesz velem túl sok, így nem vagyok képes nem sírni és remegni a kezei között, nem nyöszörögni a fájdalomtól és könyörögni. Bizonyára szánalmasnak tart. Azt viszont elérte, hogy ne a halott szüleimet gyászoljam, helyettük a saját testi és lelki épségemért harcolok, küzdök, hogy legalább valamennyire egyben maradjak a nap végére. De mindez rettenetesen nehéz, mert Bastien egy cseppet se kíméletes. Nem fogok azért hálát rebegni neki, mert legalább sikosítót és óvszert használ. A síkosság így se csak az miatt van, hanem mert a tette közben felsért odabent, így a vér is sikosít. Bizonyára számára így még élvezetesebb és talán bódítóbb is, hogy mindenhol érzi a vérem szagát. De hát ezt akarja, hogy sérüljek, hogy fájjon, hogy szenvedjek. Szadista.
A harapása talán segíthetne, ha több vért venne tőlem, ha elbódítana, akkor talán kicsit könnyebb lehetne, ezért is kérem rá, és bár megharap, egyáltalán nem úgy, ahogy azt én szeretném. Mert fáj, jó, hogy nem tépi ki a húsom, így már szinte üvöltenék, de csak hangosabban nyögök, Ő pedig nem vesz annyit, hogy hatással legyen rám, inkább újabb harapásokat kapok, a testem pedig valószínűleg egyre rosszabbul néz ki. Mindenhol Bastien nyomát viselem, a vérem pedig vékony csíkokban folyik végig rajtam, hogy a kanapéra is kerüljön, ahogy hátulról is a mozgás során.
Az ujjai marnak, akárcsak a körmei, én pedig lassan megőrülök ettől a tehetetlenségtől, hogy nem tudok menekülni, szabadulni, tenni bármit ellene. A kötelek is csúnyán a bőrömbe vájnak ennyi mocorgás miatt, súrlódik a bőröm, csúnya nyoma marad a végtagjaimon, én pedig kezdek magamon kívül lenni. Egyre intenzívebb a szenvedésem, így a sok nyögés is, majd amikor a torkomra fog ismét megijedek, mert most nem a bódultságra gondolok a levegőhiány miatt, hanem csakis a félelem vezet. Mikor lesz már vége? Nem lehet kétsége afelől, hogy nagyon is éber vagyok és oh igen, mindent érzek. Túlságosan is...
Végül már nem bírom tovább, olyan szintre juttat, hogy már csak elengedem magam, tegyen, amit tenni akar, úgyse tudok ellene semmit csinálni, csak halkan sírok alatta, néha megremegek, amikor úgy moccan, de persze, Bastiennek a megadás se jó. Pedig teljesen leigázott, de többet akar, így amikor a hajamba markol, méghozzá ennyire erősen ismét felnyögök, majd a harapásra újból remegek, majd ahogy lök rajtam, úgy ismét megremegnek a lábaim. Annyira fáj! Egyáltalán nem festek jól, már az arcom se, a szemeim vörösek a sírástól, a könny és az egyéb nedvek pedig elcsúfítják az egykor helyes pofit. Szánalmas képet nyújthatok, de Bastien hangja, az élvezetének a hangja... Tényleg erre izgulna? Ennyire felizgatná az, amit most velem tesz? Én sose mennék ilyen messzire.
Viszont a fogait most nem húzza ki olyan hamar, nem harap fájdalmasan újra, így nemsokára érezhetem, ahogy egy kicsit mintha kevésbé fájna. Talán mintha nem is fogna olyan erősen. Ez bizonyára a harapása miatt van, és mostanra már elég sok vért is veszítettem, így lehunyom a szemeimet, talán... talán most már lassan befejezi, talán végre vége lesz.
Szadista volnék? Hmm, nos nem volna meglepő ha így lenne, habár ebbe sosem gondoltam bele igazán. Elvégre ez képlékeny dolog. Hogy szeretek-e fájdalmat okozni az ellenfeleimnek? Határozottan. Hogy élvezem-e, ha partneremnek fájdalmai vannak szex közben? Uh… Igen, szadista vagyok. Nem hiába teszem azt, amit, s nem hiába izgat a gondolat, hogy ezek után öcsém bőrét megannyi harapásnyom és kék-lila folt fogja díszíteni, s a kanapét is eláztatja vérével menet közben. Előbbit mindenképpen meg akarom nézni magamnak, s azt akarom, hogy viselje is ezeket a sérüléseket, legyenek ezek tanítók, emlékeztetők, figyelmeztetők.
Talán jobban hasonlíthatok most egy vadállatra, ahogy szép lassan elpusztítom Desit minden lehetséges módon. Nem tehetek róla, annyira felhúzott… Csinálhattuk volna ezt szépen is, tényleg, lehettem volna vele kíméletes, sőt, édes is, de ő elérte, hogy ne akarjak az lenni. S most meg is kapta érte méltó büntetését, remélem erre emlékezni fog legközelebb, amikor eszébe jutna megszívatni engem bármilyen formában.
Szeretném, ha ezt csúnyán végigszenvedné, ha magánál lenne mindvégig s érezné a fájdalmat, mit ostoba ellenkezésével érdemelt ki, mert igenis ez jár annak, aki velem köcsögöl; de nem, egy idő után elfeledkezem saját szemét terveimről s csak a vérére kezdek koncentrálni, közben sokkal puhábban mozgatom csípőmet, és már nem is okozok neki szánt szándékkal fájdalmat. Most már csak nyeldeklem vérét, mit most még édesebbé tesz a félelméből s korábbi orgazmusából elszabadult hormontömeg, most mintha íze még intenzívebb lenne… Igen, talán legközelebb megint elcsábítom, s úgy fogom vérét venni.
Mindez együttesen percről percre közelebb sodor a kielégüléshez, érzem, hogy farkam lüktetni kezd, így fojtott nyögéseim is egyre sűrűbben és hangosabban követik egymást, érezni mozdulataimon is, hogy lassacskán itt a vége, majd kénytelen vagyok elengedni fogaimmal a nyakát, ahogy egy utolsó nyögéssel eldurranok benne. Erősen és édesen ér, bizserget és fel-le nyaldos a gerincem mentén; kár, hogy nem tart örökké ez a fellegek közti állapot.
Hagyok magamnak néhány másodpercnyi pihenőt, lihegek is kissé, közben szinte megigézve figyelem testvérem vérző sebeit. Gyönyörű… Végül elengedem a haját, s kihúzom belőle tagomat, hogy aztán a gumit - melyen jól látszik némi vér is - leszedhessem, s egy kis csomót kötve rá ledobom mellé. Felhúzom az alsómat és a nadrágomat is, utóbbit viszont nem gombolom össze, csak kezembe veszem az övet és lemászok a kanapéról.
– Takarítsd azt el – biccentek a gumi felé, majd egy intéssel eltűntetem a köteleket, mik eddig öcsémet fogva tartották. A kanapét elintézem később. Vagy tényleg áttelepítem a szobájába, attól függ, hogy fog mostantól viselkedni. – Találsz sebfertőtlenítőt a fürdőszobádban – fűzöm még hozzá, s ott is hagyom. Nekem sem ártana az a zuhany, ráadásul rajtam is van néhány harapásnyom, amit el kellene távolítanom. Egyébként ha ez nem egy büntetés lett volna, most Desinek is gondját viselném, ahogy azt kellene, de… Azt akarom, hogy érezzen minden fájdalmat, amit csak lehet, s lássa az összes kis nyomot a saját testén.
Most már nem tartok ellen és nem is beszélek vissza neki, megkapta, amit akart, elérte, hogy az legyen, amit akar, pontosan úgy, ahogy akarja. A vérveszteségtől még gyengébbnek érzem magam, már egyáltalán nincs erőm küzdeni ellene és már nem is akarok, mert akkor még inkább megtorolja. Ezért se szólalok már meg, nincs több szánalmas könyörgés, nincs semmi. De persze neki ez se jó, ezért érint ismét erősebben, durvul, majd… majd némi idő után mintha lenyugodna, majd átlendül az orgazmuson is. Érzem magamban pulzálni, a hányinger kerülget. De nem moccanok, nem mondok még mindig semmit, csak halkan sírok, harapom saját ajkam, igyekezve elnyomni a fájdalmam.
Amikor elereszti a hajam, akkor a fejem lassan a kanapéra hajtom, és amikor végül távozik belőlem… Fájdalmasan lüktetek utána, és véletlen se tennék semmit, ami arra késztetné Bastient, hogy folytassa. Látom a véres óvszert is magam mellett. Mit művelt velem? Hogy fogok… meggyógyulni? Félek… Halkan szipogok, majd egy picit akaratlanul megremegek, amikor mellém kerül és az övre fog. Igen, kinézem belőle, hogy lesújt rám vele, de nem teszi és talán jobb is, hogy nem pofázok most semmit. Pedig van bennem düh és harag, mégis nagyobb a megalázottságom és a félelmem, így csak aprót nyelek, miközben érzem, hogy a kötelek engednek. Összébb húzom magam, de nem kelek fel, egyszerűen nem merek addig, amíg még itt van, ilyen közel hozzám és rá se nézek, csak kuporgok. Hallom, amit a fertőtlenítővel kapcsolatban mond, de minden sebem nem tudom ellátni, nem érek hátra mindenhova és odalent… Elsétál, magamra hagy, így halkan tör ki belőlem a zokogás, ami percekig tart, miközben csak remegek, de muszáj észhez térnem, muszáj… muszáj elmennem innen, mert ha itt talál, miután végzett… Nem, nem találhat itt.
Remegő tagokkal kelek fel, de fáj minden mozdulat, így végül leborulok a padlóra, majd felkelek, de annyira fáj… olyan kellemetlen menni is. A használt óvszerre nézek, talán kereshetnék zsepit vagy bármit, hogy elvigyem onnan, ahogy azt parancsba adta, de nem akarom húzni az időt, így csak rányúlok, már úgyis mindegy és kidobom a szemétbe. A kanapén is látszik, hogy mi történt, ahogy mindenemen. Elvonszolom magam a szobámig, miközben remegő jobbommal nyúlok fenekemhez, de aztán végül eljutok az ajtóig, amit ha tudok, magamra zárok. Ha nincs zár, akkor nem teszem, nem varázsolok, Bastien úgyis bejut, ha akar, de talán mára békén hagy. A ruháimmal nem is foglalkoztam, eszembe se jutott azokat felkapni a kanapé mellől, így meztelenül csukom be magam után a fürdőszoba ajtaját, majd térdre rogyok a fürdőkabinban, megengedem a vízet és csak sírok, valószínűleg jó pár percen át, miközben engedem magamra a vizet. Nehéz mozogni is, nehéz bármit tenni, de nem engedhetek a kábulatnak, így kell némi idő, mire elkezdem lemosni magamról Bastien érintését. Mindenhol úgy fáj, így lassan haladok, hátul viszont nem tudom, hogy mit csináljak. Vérzik még, de majd… majd eláll ugye? A csuklóim és a bokáim is rendkívül csúnyák, miután pedig végzek és valahogy sikerül felkelnem láthatom is magam a tükörben. Még sose néztem ki ennyire szánalmasan. A kötszereket és a fertőtlenítőt megtalálom, de remeg a kezem, miközben próbálom használni őket. Anya tudná, hogy lásson el, én viszont még sose csináltam ilyet, mert ez mugli módszer, de nem értek a gyógyításhoz… sajnos egyáltalán nem. És szédülök is kicsit, ez a trauma és a vérveszteség… sok volt. Valamennyire sikerül bekötnöm a bokáimat és a csuklóimat, némi fertőtlenítést kap itt-ott a testem, de közel se mindenhol, és ahogy nézem, az arcomon is látszik az ütés nyoma. Megmosom még egyszer az arcom, nem jó így látni magam, de emlékeztetnek a történtekre.
Kiérve a szobámba csak leereszkedem az ágyra, de szinte rögtön felszisszenek, mert… fáj ülnöm is, így remegve dőlök el oldalra. Kellene egy alsó, de még mindig vérzek kicsit lent és nincs erőm már felkelni se. Elfekszem inkább, majd magamra húzom a paplant és összehúzom magam. Lehunyom szemeimet is, de csak a történteket látom. Túl fájdalmas minden. A sírás és a trauma mégis elaltatnak, hacsak Bastien nem jelenik meg ismét. Látni se akarom, és bár eltűnhetnék innen. Én mindezek után nem leszek képes vele élni, egyszerűen nem fog menni. Én ezt nem akarom! Mégis hogy tehette?
