hush, little brother... || Bastien

Mmm, rendben. Beszélgessünk egy kicsit rólam. Jobban mondva, beszélgessünk arról, ki voltam, ki vagyok és ki leszek, fejtegessük múltbéli énem hibáit, a jelenemet kitöltő vágyakat és jövőm homályos képét, üljünk fel arra a bizonyos varázsszőnyegre és fedezzük fel együtt azt az “egészen új világot”, csak te és én, csak én és te… De előbb hadd tegyem fel a kérdést; miért akarod tudni? Miért kíváncsiskodsz, miért mászol életembe s miért lapozod fel naplóm legtitkosabb oldalait; mit nyersz vele? Ha belelátsz fejembe, miféle előnyre teszel szert?


Nem, azt hiszem sosem voltam elég tiszta, nem úgy mint Desi; engem mindig is próbált megkörnyékezni a sötétség, mindig ott lapult az ágyam alatt, a tükrömben, a szekrényem zárt ajtaja mögött, kavargott pennám tintájában, vándorolt érről érre, oxigénemet mérgezte, szívemet sorvasztotta, s papírra vetett szavaim hátteréből leskelődött, várva a feltörés édes pillanatára. Evett belülről, lelkemet rágta, habár sosem értettem, honnan jött s mégis mit akart tőlem; de éreztem, hogy ott volt, kísértett, lassacskán kiölte a fényt és a jót belőlem.
Meglehet, szüleim hozzáállása is csak rontott a helyzeten, talán ők is táplálták a mardosó sötétet, hozzáadtak egy-egy cseppet minden nap minden percében, mígnem csak ez töltötte ki elmémet, semmi más. Méreg vagyok a rendszerben, gyógyszer mely nagy mennyiségben tönkretesz, mi alattomosan öl és bomba biztosan; meg is tettem, kúsztam-másztam árnyról árnyra, a bőrük alá másztam, s felfaltam birodalmukat, egyenesen az orruk alól loptam el mindent, mi fontos volt számukra, mert csak ezt a módját ismertem az életnek, egyedül így voltam képes fenntartani saját magamat s józan eszemet.
Most pedig egy fiatal, sikeres üzletember képében, jó humornak és bűbájnak látszatát keltve járok embertömegek közt, s szüleim utolsóként hátrahagyott kincsére hegyezem fogam. Vágyom rá, meg akarom kaparintani mi annak idején egyszer már az enyém volt; s ne félj, ha egyszer karmaim közé zárom őt, többet nem szabadul onnan, többé nem hagyom, hogy megvessen, s hogy utálatos pillantásokat vessen rám, mert hozzám tartozik testtel és lélekkel, és csak hozzám, és senki nem veheti el tőlem.

i'm a prodigal son. the black sheep of a white flock. i shall die on the gallows.

Bűntudat, szörnyű, mindent felemésztő bűntudat nyomta szívemet, s futottam, sebesen kapkodtam lábaimat a hűs folyosó falai közt; a festmények sorra fordultak utánam, néhány megkérdezte, hova rohanok ilyen sietősen, de nem válaszoltam, csak levegő után kapkodva menekültem saját buta hibám elől, mintha ezzel visszacsinálhattam volna… Mikor már úgy tűnt, hogy elég messze jártam tőle, hátamat a hideg kőnek nyomtam, kezemet mellkasomnak szorítottam és csak zokogtam, mert egy két lábon járó csalódás voltam, a család szégyene, egy utolsó idióta, egy szörnyszülött. Közben egyetlen barna szempár lebegett előttem, a hozzá tartozó puha arcbőr, a félénk mosoly, meg az illata, a finom, parfümös illata… Mutató és középső ujjammal finoman ajkaimhoz értem, hol még éreztem annak a rövidke csóknak a bizsergését, az ízét, s a selymességét, könnyek ezrei potyogtak közben szemeimből. Egy fiú volt, egyenruháján a Hugrabug jellegzetes színeit viselte, s még most is rémlik, ahogy szinte látványosan csillogott az örömtől, miután félbeszakadt a csókocska. Majd az örömöt zavar és csalódás váltotta fel, mert hátrálni kezdtem, majd gyáván futásnak eredtem.


Apró léptek, egy pár csoszogó, súrlódó zokni halk nesze, finom morranás, sóhaj és ásítás egyvelege, majd kattanás, s az ajtó óvatos, szinte már túlságosan megfontolt nyílásának enyhe nyikorgása töltötte meg a szoba, s az oda vezető folyosó sötétjét; nem aludtam, már egy ideje nem, csak próbáltam szemeimet lecsukva tartani, igyekeztem az elvárásoknak megfelelően pihenéssel tölteni az éjszakát, ám gondolatok közt úsztam, megannyi frusztráció és ellentét hideg vizében, mert alig néhány hét volt hátra a nyári szünetből, néhány szabad hét és ismét a Roxfort padjait kellett koptatnom… Vártam is meg nem is, vágytam a családom s közém ékelt távolságra, ugyanakkor nem akartam Desit itt hagyni velük. Nem mintha vele rosszul bántak volna, sőt, mindent megkapott mit szeme és szája megkívánt, mégis… Utáltam, hogy nem maradhattam mellette.
“Éhes vagyok” - csak ennyit fogott fel agyam abban a rettentően késői órában, minden más szó elenyészett, habár ez a kettő épp elég volt ahhoz, hogy teljesen magamhoz térjek és a hang irányába fordulva felpillantsak kócos kisöcsém homályos alakjára. Pizsamája gyűrött volt, nagy szemei alatt karikák húzódtak s ásított, szinte még félig aludt, azon is csodálkoztam, hogy egyáltalán talpon tudott maradni ebben az álom és ébrenlét közötti állapotban.
“Keltsd fel inkább anyát”, tettem javaslatot s átfordultam a másik oldalamra, mert hiába voltam fent, nem szívesen mozdultam volna ki az ágyból, hogy a fél házon átmászva elővadásszak neki egy vértasakot. Elég nagy volt már, szerintem egyedül is meg tudta volna oldani, de anyánk túlságosan féltette, így meg se mutatta neki, hol találja a készletünket, hogy még véletlenül se történjen semmi baj az ő kicsikéjével, miközben a pincében teng-leng. “De nincs itthon”, jött a válasz, “és Apu sincs.”
Remek, csodás, igazán felelősségteljes döntés volt úgy egyedül hagyniuk minket, hogy velem nem is közölték. Ha tudtam volna, ellenőrzöm a zárakat lefekvés előtt, ránézek az öcsémre, esetleg vele alszom, ha nagyon félne… De miért is szóltak volna? Lényegében emberszámba se vettek, amióta Desi megszületett.
Éreztem, ahogy a matracra súly nehezedett mögöttem, majd puha kis kezek ragadták meg a vállamat s egy kisgyerek gyengeségével rángatni kezdtek. Keljek fel, mert ő éhen hal. “Légyszi, légyszi, légyszi.” Felsóhajtottam, s szemeimet ismét lehunyva a pólóm nyakára fogtam, azt odébb húzva pedig felfedtem a nyakam és vállam közt húzódó puha izmot, azt a pontot, mit én magam is előszeretettel harapdáltam másokon, ha friss vérre fájt a fogam; komisz mosollyal csak annyit mondtam, “Akkor szolgáld ki magad”, de viccnek szántam, hogy húzzam a testvérem agyát, nem gondoltam komolyan…
Nyafogásra számítottam, vagy a hisztéria bármely enyhébb formájára, de nem, ehelyett apró, szúró fájdalom nyilallt a bőrömbe szinte azonnal, majd éreztem, ahogy összes fogacskája abba a bizonyos izomba fúródott, nem volt precíz, de mohón kereste a pontot, ahol leggyorsabban juthatott a legtöbb vérhez. Néhány cseppet éreztem lecsordogálni a nyakamon, s meglepetésemben mást se tudtam tenni, csak szabadjára ereszteni egy fájdalmas nyögést, nevén szólítottam, de mintha fel se tűnt volna neki, hogy mit tesz. Nem hibáztathattam érte, kicsi volt még, éhsége irányította, nem pedig az esze.
Mégis, próbáltam finoman ellökni magamtól, hátamra fordulni és felébreszteni mámoros állapotából, s talán ennek okán sikerült a pillanat hevében saját szájába harapnia, fel is nyüszített, s apró kezét a sebhez kapta, közben rám nézett és azt mondta “Fáj”… Hangocskája olyan szomorúan csengett, menten megsajnáltam s felültem, hogy a hajára simíthassak, teljesen meg is feledkezve a harapásról, melyből még mindig szivárgott a vörös folyadék. Pillantása azonban ismét oda vetődött, s láttam csillogó szemeiben, hogy nem volt elég, még akarta, kellett neki, egyszerűen muszáj volt. Nem értettem vágyát, hiszen ez is csak vér volt, ugyanezt megkaphatta a tasakokból is, legfeljebb hőmérséklete lehetett kellemesebb az előre behűtött verziónál; ám orromat ekkor megcsapta egy másik édes illat, nem ugyanaz mi egész idáig megtöltötte a levegőt, de hasonlított… Nem volt olyan erős, szinte alig lehetett észrevenni a sajátom mellett, de ott volt, lapítva kúszott hozzám, egyenesen öcsém elharapott ajkai felől, ahonnan most egy sötét csepp gördült le egészen álláig, s hívogatott, őrületesen csábított. Mire észbe kaptam, arcocskáját kezeim közé zártam s közelebb húztam magamhoz, hogy gyengéd, testvéries csókot leheljek állára, megízlelve mézédes vérét, mihez foghatót sosem kóstoltam azelőtt.
Eltolta mindkét kezem az útból, s gondolkodás nélkül csüngött ismét a nyakamra, mint aki képtelen ellenállást mutatni saját ösztöneivel szemben, közben bűnbánóan ölelt, de most már tényleg nem tudtam kérdőre vonni viselkedését, mert ugyanezt éreztem, ugyanúgy éheztem… Az az egy csepp nem volt elég, és tudom, nem szabadott volna, hiszen gyerek volt még, gyönge akár egy parányi virágszál, mégis hezitálás nélkül húztam le válláról a csíkos pizsama anyagát, s puha bőrébe vájtam fogaimat. Minél többet kaptam meg belőle, annál többet akartam, mert olyan volt akár a drog, hatására elmémet elárasztotta a kellemes zsibbadás, euforikus volt, a fellegek közé repített, megőrjített. Másodpercek sem teltek el, s már egyáltalán nem hallottam lelkiismeretem hangját, mi emlékeztetni próbált arra, hogy Desi az öcsém, egy ártatlan kisfiú, és nem lenne szabad a vérét vennem.


“Eszednél vagy, Bastien?!”, rikácsolta anyám, azaz anyánk, s az asztalra csapott mérgében; Xander mellkasa előtt összefont karokkal, szigorú pillantással figyelte a kiakadását, közben csóválta a fejét, rám nézett majd inkább el is fordult, mert nem akart még csak belegondolni sem abba, hogy ez az ostoba kölyök a saját testvéréből ivott, nem először, nem másodszor, hanem sokadszorra. Hogy saját figyelmetlenségében volt-e csalódott, vagy inkább bennem, azt nem tudhattam, nem voltam sem empata sem gondolatolvasó, így csak feltételezhettem, hogy ezért is engem hibáztatott s nem önnön felelőtlenségét.
“Hogy merészeled?”
“Az öcséd véréből iszol, mégis hogy képzeled?!”
Sorra bombáztak mindketten az ehhez hasonló kérdésekkel, s magyarázták, hosszú perceken át csak magyarázták, hogy Desi miattam nem hajlandó tasakos vért inni, sőt, elutasítja a frisset is, mert nem éhes, mert nem kell neki, mert rossz íze van, mert nem olyan, mint a bátyusé. “Ez vérfertőzés”, mondták ők, habár a fogalommal ezek szerint nem voltak teljes mértékben tisztában, mégis, most így nevezték azt a tevékenységet, amit mi heteken át titokban folytattunk Desivel, s igen, szégyelltem, hogy tényleg képes voltam egy alig hat-hét éves kisfiúból táplálkozni, ráadásul nem is egyszer, de azon a ponton már olyannyira függőjévé váltam az édes kis vérének, hogy másra se tudtam gondolni. S szerintem ő is hasonló helyzetben volt, ami talán nagyobb problémát is jelentett, mint saját szenvedélybetegségem, hiszen ő túlságosan kicsi volt még ahhoz, hogy csak úgy le tudjon mondani egy ilyen csábításról.


Untam már a felnőttek beszélgetéseit hallgatni, elegem volt a sok felesleges bájcsevelyből, a pezsgők és borosüvegek bontogatásából meg a statisztikák hosszú-hosszú soraiból, mégis, végig kellett ülnöm ezt a csodás meetinget, mert mi mást is tehettem volna, mikor anyám az öcsémmel császkált valahol, s engem nem is szándékozott magával vinni? Kénytelen voltam Xander Darthorn dögunalmas munkájára koncentrálni, hallgatni ahogy gyógyszerekről, gyógyító főzetekről és más zagyvaságokról tárgyalt néhány kiöltözött úriemberrel, s egészen addig meg sem fordult fejemben, hogy megpróbáljak tanulni valamit az elhangzottakból, míg meg nem hallottam a “vér” szócskát. Villámcsapásként ért, s máris felkaptam a fejemet, hogy megtudjam, miféle kontextusban voltak képesek a levegőbe repíteni ezt a szót; olyasmire számítottam, hogy legfeljebb átvitt értelemben fogják használni, vagy metafora gyanánt, esetleg költői túlzásként került be a beszélgetés középpontjába, de nem, határozottan a vér volt a téma, s annak szállítása, beszerzése, forrásai. Nem voltam több tizenhétnél, de ahhoz már elég idős voltam, hogy felfogjam, a gyógyszer biznisz mellett valami egészen mással is foglalkoztak az ott ülő pingvin ruhások, s jobban megfigyelve fel is tűnt, hogy poharukban nem aranyló pezsgő buborékozott, s nem is vörösbor, hanem maga a szóban forgó édes folyadék. “Ez nem tartozik rád” - ez volt a válasz, mikor megkérdeztem, mégis miért beszélgettek ilyen hevesen a vérrel való üzletelésről, “Ne foglalkozz vele”, tette még hozzá nevelőapám, s ennyiben is hagyta. Akkor még nem voltam vele tisztában, hogy azért nem szándékozott beavatni a családi biznisz részleteibe, mert a teljes örökségét öcsémnek szánta, s vele együtt a vezetői szerepet is, így nem látta értelmét annak, hogy én is ismerjem az üzlet menetét. Akkor még nem is sejtettem, hogy talán csak szánalomból nem tettek még ki az utcára, s a legrosszabb még hátravolt…


Amelia volt a neve, igen, azt hiszem így hívták… Ambíciózus, erőteljes jellem volt, elegáns és intelligens. Hosszú ébenfekete haját rendszerint leengedve hordta, s egyenes tartással, kissé felhúzott orral közlekedett az akadémia folyosóin, akár egy hercegnő, vagy inkább bárónő, uralta az egész campust, mert ha bárki vetett rá egy pillantást, azonnal lábai előtt hevert s minden kívánságát buzgón teljesítette. Meglehet, szépsége tehetett róla, vagy titokzatossága, ám az ok nem is számított igazán. S én, mint a szekrényben bujkálók sorát erősítő szerencsétlen kölyök, egyenesen megtiszteltetésnek vettem, hogy Amelia épp rám fordította értékes figyelmét, s idejének jelentős részében a társaságomat kereste; miértjét nem értettem, s hiába kérdeztem, a “kedvellek” és “szimpatikus vagy” volt az egyetlen válasz, mivel méltatott. Nem bántam, habár gyanús volt.
Amelia volt az egyetlen, aki mellett úgy hittem, esélyem lehet továbbra is elzárva tartani igazi valómat, egy apró momentum erejéig láttam a reménysugarat, mi egy viszonylag normális, mégis boldog élethez vezethetett; mert ha volt nő, akit életem szerves részeként el tudtam képzelni, s akivel talán fizikálisan is képes lettem volna megtenni a nagy lépést az intimitás felé, akkor az ő volt. Próbálkoztam. Meg akartam adni neki az esélyt.
Egy erre tett kísérlet volt az az este is, mikor kollégiumi szobájának négy fala közt rejtőzve magához húzott, s ajkait az enyéimre tapasztotta, édesgette őket magához akár virág a méhet… Elfeledtette velem annak a szépséges arcú fiúnak az emlékét is, elfeledtetett velem mindent; ösztöneim azt súgták, kóstolgassam még, ízleljem meg alabástrom bőrét, s hormonjaitól elvakult fiatal fiúként bele is mentem a játékba, harapni kezdtem itt-ott, óvatosan, hogy épp csak a felületet karcolgassam, de ő többet akart, éreztem… Hajamba markolt, közelebb nyomta arcomat a nyakához, s abban a pillanatban tudtam, rájött a turpisságra, tudta, mi vagyok. Vére megszédített, s bár nem volt tökéletes, a cukrozott eper dús levére emlékeztetett, itatta magát, szinte könyörgött, hogy szipolyozzam ki mindet, s fel se tűnt, hogy egy idő után mocorogni kezdett, próbált eltolni magától, ütögette vállamat és nyafogott, hogy ez túl sok… Hogy engedjem el… Nem tudom, hány másodperc, vagy perc, esetleg óra telt el, de később már nem éreztem vergődését, alig hallottam légzését és aligha éreztem pulzusát a nyelvem alatt.
Hánynom kellett. Nem azért, mert a halál árnyékát vetette a lányra. Nem azért, mert bűntudatom volt, amiért majdnem végeztem vele. S nem is a vér mennyisége volt az ok… Sokkal inkább a tudat, hogy ez még mindig nem az volt, amire vágytam. Csak az a selymes, mézédes vér járt az eszemben, mi kisöcsém ereiben csörgedezett, s ez volt az, ami igazán felforgatta a gyomromat.


“Jól hallottátok” - zártam rövidre mondandómat, s öklömet dühösen szorítottam össze. Nehéz szavak voltak, nehezemre is esett őket hangosan kimondani, mégis megtettem, mert elegem lett abból, hogy Ameliáról kérdeztek, hogy fontolgatták az érdekházasságot, hogy oda akartak dobni valami buta libának, csak mert a családja jó pénzzel támogatta volna a bizniszt az esküvő után. Most azonban minden vágyukat romba döntöttem, mert végre hozzájuk vághattam, hogy nem érdekelnek a nők, megpróbáltam, de nem ment. Anyámra pillantottam, majd Xander jeges tekintetét kerestem, s végül Desin állapodtak meg szemeim; leginkább az ő véleménye számított, mert őt szerettem, és ő is engem. Bíztam benne, hogy szüleink befolyása nem nyúlt ilyen mélyre kicsi lelkében, hogy nem fog a szexuális irányultságom miatt másképp állni hozzám, de elfordult… Mindannyian elfordultak tőlem. Ez volt az utolsó csepp a poharukban, annak tartalma túlcsordult s már nem voltak képesek többet eltűrni tőlem. Nem volt elég, hogy egy másik férfi fattya voltam, s hogy ennek súlyát életem végéig a hátamon kellett cipelnem, nem volt elég, hogy öcsém elől titkolniuk kellett az igazságot, nem volt elég, hogy csak bajt hoztam a fejükre és belevittem a rosszba Desit, most még ez is.
Szégyenletes.
Gyalázatos.
Undorító.

Meglátjuk, ki nevet a végén…

Elegancia és letisztultság - ezekre alapozom megjelenésemet, s nem csak öltözetemmel, de egész lényemmel igyekszem ezt sugározni még a leghétköznapibb szituációkban is; nem mindig volt ez így, annak idején inkább maradtam a dzsekik, izompólók és fekete farmernadrágok világában, de mostanra ez megváltozott, ahogy sok más is az életemben. Most zakók, ingek és vasalt nadrágok sorakoznak a gardróbszobámban, nyakkendők ízléses és egyszerű színváltozatokban, fényezett bőr- és lakkcipők, drága karórák, no meg az ikonikus szemüveg, mit kizárólag UV védelem céljából viselek. Az egyszerűségnek élek; nem viselek csillogó-villogó kiegészítőket vagy ékszereket, mintás ingeket vagy a klasszikustól eltérő fazonú zakókat, mert hiszem, hogy a kevesebb néha több.

S ha már mindenképpen külsőmről kell fecsegnem - egye-fene, beáldozom magam -, hadd említsem természet adta tulajdonságaimat is: talán nem lesz újdonság, de egészen sápadt bőrrel áldottak meg, nem mondanám, hogy árnyalata olyannyira egészségtelen lenne, de azért egy napsütéses délutánon így is képes vagyok kiverni vele az ember szemét. Ha ez nem lenne elég ahhoz, hogy a tipikus tini románcok süllyesztőjéből előkapart vámpír fiú összképének megfeleljek, hát a fehér bőrhöz egy szintén pigmentek hiányában szenvedő szempár is tartozik, a “nagyon kék” egy sötétebbik árnyalatát megcsillogtatva, ezeket pedig egy-egy dús, görbe hátú hernyóra emlékeztető szemöldök keretezi - kész szerencse, hogy a szemüvegem kompenzálja a vastagságukat, különben elég idiótán néznék ki. Oké, ez így nem egészen igaz, ahhoz túl jóképű vagyok, hogy a bokrosodó szemöldököm rontson bármit is az összképen… Markáns áll, szépen élezett állkapocs, simára borotvált arc, igényesen beállított és mindig tisztára nyírt frizura - kell ennél több?

Alkatomat illetően, hmm, mit is mondhatnék? Rendben tartom a gépezetet; a rendszeres edzés és egészséges táplálkozás - hehe - eredménye jól meglátszik rajtam. Vállaim szélesek, viszonylag izmos vagyok tetőtől talpig, magasra is nőttem az évek alatt… Egy szóval tökéletes vagyok, uraim, lehet jelentkezni szép sorjában.