Továbbra se tudnám megmondani, hogy vagyok valójában... Miután közölték velem a szüleim halálhírét, haza akartak engedni néhány napra a Roxfortból. Bastien elméletileg hamar cselekedett, megszervezte a szüleink hazaszállítását, a temetést és a meghívókat is kiküldte. Csak egy rövid levelet váltottunk, melyben ezt közölte, majd megírta azt is, hogy mikor lesz a temetés időpontja, én pedig csak az előtte lévő nap szándékozok hazamenni. Mégis miért mennék előbb? Nem várna semmi az üres házban, és mégis mit mondhatnék a fivéremnek, akivel évek óta alig beszélünk? Egyébként is rég láttuk egymást, azóta én is változtam, már kevésbé gyerekesek a vonásaim, bár a felnőtt lét még messze van. Nem lepett meg a gyors intézkedése, soha, semmilyen komolyabb feladatot nem bíztak még rám, kímélni akartak, hogy a tanulásra koncentráljak, az üzleti életbe pedig csak a Roxfort elvégzését követően akartak bevonni. Szerintem apám se hitte volna, hogy ezzel hatalmas hibát követ el. Szóval számomra egyértelmű volt, hogy Bastien lesz az, aki mindent felügyel, de valamit mégis elfelejtett... pontosabban valakit: engem. Hazaérve ugyanis az üres ház fogadott, egy üzenettel, mely szerint a temetésen találkozunk. Elfoglalt, nem tudott hazajönni, talán nem is akart. Dühömben összegyűrtem a levelét, majd az ujjaim között égettem el, hogy csak por és hamu maradjon utána.
A feszültségem másnapra tovább nőtt, a fájdalmam nem mutattam ki, egyetlen könnycseppet se hullajtottam a szüleink halála óta. Még... még mindig nem vagyok képes elfogadni a tényt, hogy mindez valóban megtörténhetett, hogy végleg elveszítettem őket. Bár gyűlölöm az öltönyöket és a nyakkendőket is, de a szüleinknek megadom a tiszteletet, ezért elegánsan öltözök fel, a kocsi pedig időben érkezik meg, hogy elvigyen a temetés helyszínére. Miért nem a birtokon van? Elférne itt egy kripta, de Bastien inkább úgy döntött, hogy egy távolabbi helyen legyen a végső nyughelyük, engem pedig még csak meg se kérdezett róla. Már most mérges vagyok rá, a dühöm miatt pedig hiába Ő az egyetlen élő rokonom, látni se akarom.
Túl csendesen telik a temetés, bár többen eljöttek, mégis hamar távoznak, a halotti tor pedig elmarad. Hogy maradhat el? Ezernyi kérdés cikázik át a fejemen, közönség előtt mégse tehetem fel őket, így csak állok Basti közelében, nem, itt nem rendezek jelenetet. De amint hazaérünk és az ajtó becsukódik mögöttünk már felé is fordulok, hogy a szikrázó barna íriszek megtalálják a hűvös, kék szempárt. - Mi volt ez az egész? Hogy tehetted? Anyáékat itt kellett volna eltemetned! És miért nincs itt senki? Megérdemeltek volna egy halotti tort, ennyi igenis járt nekik! - mert az egész épület zsong az ürességtől... Félelmetesen üresnek és ridegnek látom most. - Jóvá kell tenned, Bastien! - lépek közelebb, majd mutatóujjammal megbököm a mellkasát, hangom pedig parancsolóan cseng, mintha én lennék az úr a házban. Apánk bizonyára ezt akarta volna, bár ebbe most bele se gondolok. Igen, még utólag megszervezhetjük, még eljöhetnek, hogy valóban leróják a tiszteletüket. Kár, hogy én senkit se ismertem szinte a meghívottak közül, csak kifejezték részvétüket, de érezhetően a testvérem az, akit felismertek. De nem fogom ennyiben hagyni, azt lesheti! Arra pedig még ki se tértem, hogy nem volt itt, amikor hazaértem. - És tegnap hol voltál? - fogadnia kellett volna, hiszen a testvérem!
Az az édes érzés, amikor első pillantásomat vethettem mozdulatlan testükre… Még most is érzem az ízét a számban, pedig már a temetés is véget ért, a kényszerbeszélgetések és részvétnyilvánítások hosszú sorozata abbamaradt, az utat hazafelé megtettük s a ránk ülepedő csend is megszűnt, mégis, mintha még mindig őket nézném. “Szörnyű tragédia”, mondták sokan, ám engem csak felszabadított a hír; habár nem ért oly’ nagy meglepetésként mint a rokonság többi tagját; mint például drága öcsémet, hiszen - hehe - az én kezecském is benne volt a dologban, sunyin, a szálakat a háttérből mozgatva elértem, hogy a két száradnivaló lélek elhagyja e világ partjait, rohadjanak csak a Pokol mélyén, mert oda valók… De ezt senkinek nem kell tudnia, elég, ha csak én vagyok tisztában bűnöm súlyosságával.
A temetés megszervezése persze nem okozott problémát, főleg, mert nem kívántam túl nagy felhajtást csinálni ebből az egyszerű eseményből; mert minek? Megkapták a gyönyörű cseresznyefa koporsóikat, puha béléssel és diszkrét díszítőelemekkel, föld alatti nyughelyüket a legjobb minőségű márvány sírkövekkel jelölték, virágok és koszorúk kísérték őket végső útjukra, ennél többet nem is kívánhattak volna. Persze nem tudtak volna kívánni mást egyébként sem, hiszen ahhoz életben kellett volna lenniük. Hála a magasságos Merlinnek, hogy nem maradtak itt kísérteni!
Egyébként a szertartás szépre sikeredett, szinte már megható volt a csend mi az egész násznépre - hopsz, akarom mondani gyásznépre telepedett, s egészen sokan el is jöttek, hogy elbúcsúztassák a mintaszülőket; mert illendő volna mindenkinek példát vennie róluk ugyebár… A megjelenők közt sokan csak magukban nevetni jöttek el, láttam pillantásaikban, hogy egyetértettek álláspontommal s mindössze túl akartak esni ezen a lehangoló eseményen, hogy aztán mellettem folytassák az üzlet kivirágoztatását, hiszen ők is látták, hogy jobb lesz így, hogy annak a kettőnek mennie kellett, mert csak útban voltak és csak zavarták a vizet feleslegesen.
Persze Desi nem értene egyet velünk, sőt, aligha toppanunk be az üresen kongó családi házba, máris nekem esik, hogy kifejezze nemtetszését több dolog iránt is; kezdve a temetés egyszerűségével, s a ténnyel, hogy még egy halotti tort se voltam képes összerittyenteni a résztvevőknek. Csak szemeimet forgatom, miközben hisztériáját hallgatom, igazán semmi kedvem nincs ehhez az egészhez, pláne ahhoz, hogy még magyarázkodjak is… – Drága öcsém, a helyedben én inkább csak csendben örülnék annak, hogy egyáltalán kaptak egy rendes temetést – sóhajtok fel. – Én ugyanis szívem szerint a tenger fenekére vetettem volna a hullájukat, hogy legalább a halaknak legyen mit enniük, de nem tettem, mert ennyire rohadtul rendes vagyok – teszem még hozzá egy elégedett mosollyal, s közelebb is hajolok hozzá. Aztán ő a mellkasomra bök, és követeli, hogy tegyem jóvá ezt az állítólagos ballövést, de csak annyit ér el ezzel, hogy hangosan felnevetek.
– Igazán? És mégis hogyan kellene jóvá tennem? Áruld el – pillázok rá szépen, aztán arcom elkomolyodik, majd egyetlen nemtörődöm mozdulattal homlokon csapom kézfejemmel. – Ne tegyél úgy, mintha lenne bármi beleszólásod... Feleslegesen fájdítod a saját fejed ilyen hülyeségekkel. – Halotti tor, na persze. Hívjak is ide mindenkit azonnal, mi? Abból csak egy hangulatos sörözés lenne maximum, meg néhány felnyílt csukló, de nem szervezhetek ilyesmiket, hiszen azzal csak eleget tennék a szüleink akaratának. Hogy Xander nyugodtan feküdhessen a sírjában? Felejtős!
– Javaslom kezdj el összepakolni, mert nincs sok kedvem szarakodni itt. – Vetek rá egy hűvös pillantást, s inkább nem is válaszolok a kérdésére. Mégis kinek hiszi magát, hogy csak úgy számon kér?
A feszültségem folyamatosan nő, így alig várom, hogy végre kettesben maradjunk és hazaérjünk. Kérdőre akarom vonni, mert felelnie kell azért, amit tett. A szüleink ennél sokkal többet érdemeltek, többet, mint amit megadott nekik. De miért? Miért tette ezt? - Tessék? Hogy mondhatsz ilyet? - szűkülnek össze szemeim, miközben némi gyanúval nézve méregetem. A gyanúm pedig beigazolódni látszik, ahogy tovább beszél. Nem akarok hinni a fülemnek... - Ugye nem volt semmi közöd a halálukhoz? - a kérdés csak úgy kicsúszik a számon, képtelen vagyok visszafogni. Eltávolodott a szüleinktől, akárcsak tőlem, ezt nagyon jól tudom, de a halálukat mégse kívánhatta! Sose tenne ilyet... ugye nem? Jóvá kell tennie a temetéssel kapcsolatos hibáit, ezt közlöm vele, de a nevetése... Még kevésbé vágyom a társaságára ezek után. Régen másmilyen volt... de mára már semmi se maradt belőle abból, akit egykor oly nagyon szerettem.
- Úgy, hogy méltón búcsúztatod el Őket. - ahogy viszont homlokon csap odakapok és elütöm a kezét, ha lehetőségem van rá. Mi a fenét művel? - Nem vagyok már gyerek, ne légy ennyire lekezelő! - morgom neki, szinte sziszegve, mert feldühít, egyre jobban és ezt a dühöt már egyre nehezebb visszatartanom. Szívem szerint bemosnék neki egyet. Talán meg is érdemelné. - Már hogyne lenne? Az én szüleim is voltak, ugyanúgy a fiúk vagyok, akárcsak te! - bele se gondolok abba, hogy a szüleink végrendelet hiányába milyen nagy hibát követtek el. Nem nézném ki az árulást Bastienből, de hogy csomagoljak össze?
- Miről beszélsz? Már miért csomagolnék? Még nem fogok visszatérni a Roxfortba. - pár napot itt akartam maradni, de már magam sem tudom, hogy miért. Érezhetően a testvéremnek nincs szüksége rám. Az pedig talán nem meglepő, hogy félreértem és azonnal a Roxfortra asszociálok szavai nyomán, eszembe nem jutna, hogy az otthonunk helyett máshová vinne.
Látszik rajta, hogy megeszi az ideg, jót is nevetnék a szenvedésén ha nem idegesítene annyira a felesleges csacsogása, no meg a hangsúly, amivel mondandóját közli, s feltételezi, hogy engem bármennyire is érdekel a szüleink halála, vagy a temetésük. Magasról teszek rá! Örülök neki! – Hát pont így. – Fejemet enyhén oldalra billentem, s csak nézek rá egy halovány mosollyal, elvégre a szavak könnyedén csusszantak ki számon, s még csak nem is bántam, hogy kimondtam őket. Ha lett volna rá lehetőségem, valóban haleledelt csinálok a holttestükből, akkor legalább a természet valamennyi hasznot húzott volna belőlük. De nem, éppen Desiért döntöttem úgy, hogy legalább kapnak egy valamelyest tisztességes temetést, legyen csak ennek az idiótának lehetősége az elbúcsúztatásukra. – Bár lett volna! De nem. Ha ez megnyugtat, semmi közöm hozzá – ismét szemeimet forgatom, pedig hazudok, hiszen sok közöm van a halálukhoz, sőt, a végső bólintást én adtam le; az én kedvemért rendezték meg az egész “balesetet”, s most én is húzok hasznot belőle.
– Megkapták a búcsújukat, elégedj meg ennyivel te telhetetlen kis köcsög! – morranok rá, s most már két szép szemöldököm is összeráncolódik a szemüvegem mögött, közben még a homlokára is csapok, tanulja csak meg, hol a helye. De még erre sem úgy reagál, ahogy kéne, már-már azon gondolkodom hogy ténylegesen szájon vágom, ököllel és szépen ívelten jobb irányból, hátha az állkapcsa is belereped. De nem, inkább csak mély levegőt veszek és lassan kifújom azt. Nem kezdhetem rögtön azzal, hogy megverem. Vagy mégis? – Az öcsém vagy, szóval szokjál hozzá szépen – húzom a számat. Nem, Bastien, nem ütheted meg megint. Nyugi…
– Desi, az is csoda hogy a saját cipődet képes vagy bekötni. Szerinted hagyom, hogy beleszólj ebbe? – Most komolyan? Ha rajta múlt volna, az összes kibaszott pénzünk elmegy a temetésre, hogy a drága szüleink “méltósággal” távozhassanak… Még mindig csak a seggnyalás megy, mikor lesz ennek vége? – Különben is, meghaltak. Egy halott kedvéért minek tartsak ünnepi vacsorát, mikor itt sincs, hogy megköszönje?
Sosem értettem a halotti tor lényegét. Mindig csak kifogásnak tartottam arra, hogy jó sokat zabáljunk egy nagy társaságban, tömjük a képünket mint a malacok és úgy tegyünk, mintha mindezt egy olyan személyért tennénk, aki már nincs is velünk. Mi értelme? A házat sincs értelme megtartanunk, ezért is döntöttem úgy, hogy megszabadulok tőle, a pénzt pedig belefektetem a vérbizniszbe, na meg ha Desi jó fiú lesz talán elteszek neki belőle valamennyit a Gringottsba későbbre… – Nem, de ezt a porfészket holnap átveszi egy ügyfelem és hidd el, nincs szüksége a szaros cuccaidra – válaszolom egyhangúan. – Ne aggódj, nem teszlek ki az utcára. Nálam fogsz lakni – fűzöm még hozzá, s most egy apró, cinkos mosoly is megjelenik a szám szélén. – Vagy nem mondta senki, hogy mostantól én leszek a gyámod?
Évek teltek el azóta, amióta megromlott a kapcsolatunk és most már egyre inkább úgy érzem, hogy azok alatt az évek alatt Bastien szöges ellentéte lett régi önmagának. Hitetlenkedő szemekkel méregetem, és egyre inkább felhúz a viselkedéséve, a tetteivel... akárcsak a szavaival. Vajon a szüleink halála mégse baleset volt? Benne volt a keze? Tagadja, én pedig elbizonytalanodok, hogy ez igaz lehet-e. De nem, addig nem menne el, arra nem lenne képes. Akármilyen legyen most a stílusa, Ő Bastien, születésemtől fogva ismerem.
A kérésemnek mégse hajlandó eleget tenni, sőt, még olyan megjegyzést is tesz rám, amire összeszűkülnek szemeim, a válasz pedig reflexből jön. Nos, én is változtam az évek alatt, főleg a Roxfortban, nem vagyok már az a cuki kisfiú, aki egykor voltam. Aki oly régen bekéredzkedett az ágyába, mert nem tudott aludni vagy félt, aki a vérét is megosztotta vele. - Arról, hogy ki a köcsög vitatkozhatnánk. - igen, értse csak ki az utalást, mert kettőnk közül nem én vagyok az, aki egy férfinek teszi szét a lábait. Még mindig undorítónak tartom, ezzel kapcsolatban nem történt változás. A lekezelő ütése nyomán elütöm kezét az útból, nem tűröm, hogy így viselkedjen velem, lassan nagykorú leszek, most már a Roxforton kívül is varázsolhatok, így ne kezeljen gyerekként, mert nem vagyok az. Akkor se, ha esetleg neki ezt még nem tűnt volna fel. - Jelen pillanatban szégyellem, hogy egy ilyen ember a testvérem, mint amilyen te vagy! - mérem végig cseppet se kedves tekintettel. És nem, nem fogok hozzászokni ehhez a stílushoz. A szüleink meghaltak, én pedig naívan azt hittem, hogy ismét esélyt adunk majd egymásnak, hogy testvérek lehetünk, hiszen szükségünk van egymásra, de meglehet, hogy csak nekem volna Ő rá. De ezek után... Ezek után megoldom én magamnak a dolgaimat.
- Ha hiszed, ha nem, én is sokat változtam, nem csak te. És nincs beleszólásod, hogy hagyod-e, én is Darthorn vagyok! - a szavak könnyen jönnek, de tettek terén azt se tudom, hogy kellene nekiállnom egy tor megszervezésének, hogy kik azok, akikkel a szüleim jóban voltak, kiknek kellene meghívót küldenem, hogyan kellene egyáltalán megrendelnem az ételeket. Ezek olyan feladatok, amelyekkel korábban sosem kellett még foglalkoznom, és most is bíztam benne, hogy Bastien mindent elintéz majd. - Az itt maradottak kedvéért is tarthatsz, nézőpont kérdése. - miattam is, de nem fog, ez mostanra már egyértelművé vált.
De miért akarja, hogy pakoljak? Nem tervezek visszatérni a Roxfortba, még nem. Ezt a hetet megkaptam az igazgatótól, szeretnék belefeledkezni az emlékekbe, átnézni anyuék holmijait, de minden reménysugár fakóvá válik, elég csak kedves fivéremnek kinyitnia a száját. - Porfészket? Ez az otthonunk! Nem adhatod el! Ehhez nincs jogod, én ebbe nem egyezek bele! - hiszem, hogy ugyanannyi jogom van, mint neki. És hogy holnap? Máris holnap? Nála fogok lakni? Miről beszél? Az utcai élet eszembe se jutott, de neki ezek szerint igen? A gyámom? - Hogy mivan? Nincs szükségem gyámra, felejtsd el... - kezdek el idegesen járkálni, mert nem, ezt nem vagyok hajlandó elfogadni, hiába tudom, hogy semmit se tehetek ellene. Ez egyszerűen nem történhet meg.
- Bastien, minden emlék ide köt, a családunk holmijait nem hagyhatod itt és adhatod át egy idegennek. Én... át akarom nézni őket, nem elég erre egyetlen este! Figyelj, tudom, hogy te se vagy kíváncsi az én társaságomra, szóval csak hagyj itt a házban, megleszek egyedül is, nem kell velem foglalkoznod, akár soha többet. - fordítson hátat nekem és lépjen le. Nem fogja senki se hívni a Roxfortból azért, mert bajba kerültem, majd odafigyelek erre és már idén végzek, hamarosan pedig 18 leszek, ez igazán nem sok idő. A vagyon fele úgyis engem illet, hiszen testvérek vagyunk. - Én nem megyek innen sehova! - jelentem ki végül. Az akaratom ellenére nem cselekdhet. Még mindig képtelen vagyok elhinni, hogy erre készült... nem ismerek rá a saját testvéremre.
Megjegyzésére felszalad a szemöldököm, érzékelem ám a kicsit sem diszkrét célzást, fel is basz rendesen, s igazán nem sokon múlik, hogy elpattanjon az agyamban az a bizonyos idegszál, mi most még keservesen küzdve próbálja megtartani a jelenlegi nyugalmi állapotomat. – Ilyen közel – mutatom két ujjammal azt a két milliméternyi távolságot – vagyok ahhoz, hogy megüsselek Desi, és hidd el, nem akarod, hogy arra a szintre süllyedjek. – Közelebb is lépek, csak hogy biztosan eljusson az üzenet a kis agyáig. Most veszítette el a két legfontosabb embert az életében, azt a két barmot akik még a retkes pelenkáját is képesek lettek volna tisztára nyalni, hát persze hogy elviselhetetlenül viselkedik… Megértem, mégis rohadtul idegesít. – Úgyhogy ha nem szeretnéd, hogy betörjem az orrodat, válogasd meg a szavaidat.
Tudom, a fenyegetőzés most nem érné el úgy tudatát, ahogyan kellene, sőt, talán most még az elején egyáltalán nem fogja ezeket komolyan venni, de tudom, előbb vagy utóbb megtanulja a leckét, rájön, hogy hol a helye… Csak kell hozzá egy kis idő. – Szégyelled vagy sem, a testvéred vagyok, és jelenleg az egyetlen ember akit érdekel a szaros kis életed, szóval legyél oly’ kedves és mutass egy kis tiszteletet. – Szavaim mellé kap egy szúrós pillantást is. Régen annyira más volt, egy aranyos, tündéri kisfiú, imádtam… Most meg egy elviselhetetlen hisztis picsa lett belőle, frusztrál, hogy a szüleink ezt tették vele, hogy egy ilyen elkényeztetett köcsögöt csináltak belőle, mikor annak idején olyan ártatlan volt, egy valóságos kis cukorborsó. Akkor még nem szégyellte, hogy a testérének nevezhet, sőt, az árnyékom volt, követett mindenhova, rácsüngött a nyakamra és véremet vette megannyi titkos éjszakán… Elgondolkodtat, ha most nyakamból nyílt sebből folyna a vér, ha érezné illatát a levegőben lebegni, akkor is szégyellene? Vagy kívánna, mint gyerekként?
– Látom, hogy az vagy és rohadtul idegesít – forgatom szemeimet. – De rendben, tessék, ha ennyire vágysz arra a halotti torra, szervezd le. Gondolom megvan minden vendég száma, a takarítókat is fel tudod hívni és a negyven fős vacsorát is kifizeted majd… – mosolygok rá, közben összefonom a karjaimat a mellkasom előtt. – Ó, igen. Kéne valaki, aki a dekort is intézi, fekete rózsák, gyertyák meg ilyesmik… Van rá nagyjából két órád, annyi elég, nem? – Karórámra pillantok, ami büszkén igazolja, hogy még nagyjából két óráig tudna szervezkedni, mielőtt túl késő lenne egy halotti tor megtartásához; ennyi idő még nekem sem lenne elég egy ilyen nagy létszámú esemény megszervezésére, pedig nekem megvannak rá az embereim. – Hidd el, annyira őket sem érdekli a dolog – jegyzem meg, elvégre tudom, hogy a gyásznép jelentős része már örült annak, hogy a szüleink végre kikerültek a képből.
Ha annyira fontos volt ez neki, hazajöhetett volna hamarabb, vagy írhatott volna egy levelet hogy várjam meg a szervezkedéssel, mert ő is szeretne részt venni benne. De nem, a kisujját sem mozdította, most meg elvárja tőlem, hogy mindent úgy csináljak, ahogy neki tetszik; hát nem, Öcskös, ez marhára nem így működik! – Már megtettem, nincs beleszólásod a dologba. – A papírokat aláírtuk, a fizetés megvolt. Inkább örülnie kellene, hogy még van lehetősége összeszedni a holmijait és nem azonnal kell távoznia innen. – Tizenhat éves vagy, hivatalosan még gyerek, úgyhogy de, szükséged van gyámra. Pláne, mert eddig mindent más csinált helyetted. Nem adok neked két napot és kipurcannál, ha egyedül hagynálak – sóhajtok fel, s orrnyergemet két ujjam közt összecsípem. Közben hallgatom a szóhányását, ahogy azt magyarázza, hogy meglesz ő egyedül is, hagyjam csak itt. Na persze… Azt se tudja, hogyan kell bekapcsolni a sütőt, vagy kimosni a ruháit, nem tud számlákat befizetni és feltételezéseim szerint bevásárolni sem, de nem is ez a legfőbb probléma, hanem az, hogy nincs munkája, s a jelenlegi állás szerint nem is tudna szerezni, hiszen még kölyök. Munka nélkül pedig nincs pénze, mert egy rohadt petákot sem kapott abból, ami hátramaradt kedves családunkból, tudom, mert részben én intéztem így. Végrendelet hiányában én örököltem mindent, márpedig tőlem nem fog egy vasat sem kapni, ha tovább folytatja ezt a hisztériát.
Végül kijelenti, hogy nem megy innen sehova, s ez az a pont, ahol elpattan az a bizonyos idegszál, hirtelen mozdulok, felé indulok s torkát megragadva egyenesen a falig húzom magammal, majd nekinyomom a hátát, érezze csak családi házunk hidegét a bőre alá kúszni; s ha most szemeimbe néz, láthatja a harag szikráit felcsillanni, mert elegem van elég volt már ebből a nyomorúságos, idegesítő nyavalygásból. – Úgy tűnik, nem sikerült még felfognod a helyzet súlyosságát, drága öcsém, úgyhogy hadd magyarázzam el – mordulok fel, s rá is szorítok kissé a torkára. – Minden perc amit most hisztériázással töltesz a te idődből megy el. Van még egy órád és negyvenhét perced összepakolni, javaslom láss neki, hacsak nem szeretnéd, hogy bezárjalak a pincébe és hagyjam, hogy a házzal együtt téged is ledózeroljanak holnap. – Pedig nem szívesen temetném őt a szüleink mellé… Nagyot sóhajtok, aztán fogásom kissé lazul a torka körül, de nem engedem el. – Nézd, Desi… – szólalok meg, egy sokkal lágyabb hangszínt megütve. – Sajnálom. Tényleg. De hidd el, a te érdekedben tettem mindent, még ha most ezt nem is látod tisztán. De hogy javítsak a helyzeteden, legyen, elhozhatod a szüleink dolgait is.
Mentségemre szóljon, hogy nem én kezdtem ezt az egészet. Ő illetett olyan jelzővel, amivel nem kellett volna, most pedig meg van lepődve azon, hogy visszanyalt a fagyi. Kezeimet összefűzöm magam előtt a mellkasomnál, érezze csak a teljes elutasítást a részemről, mert egyébként rendkívül élvezem, hogy felbaszhatom az agyát. Ő is ezt tette velem, ne várjon mást. - Nem csak te állsz ehhez ennyire közel. - ha nekem támad, akkor lesheti, hogy hagyni fogom magam. Kétlem egyébként, hogy tudna verekedni, a buzik nyámnyilák, akárcsak az öltönyös fószerek, szóval szemernyi félelem sincs bennem azt illetően, hogy ne én nyerném meg a kettőnk kis csatáját. De Ő se akarhatja, hogy idáig süllyedjünk. Főleg nem ezen a napon... a gyász napján. - Ha te is így teszel, akkor én is. - figyeljen tehát oda, hogy mit mond, mert a testvére vagyok, nem pedig a szennyese. És hiába próbál úgy közeledni, hogy azzal megfélemlítsen, ez nincs hatással rám. Nem félek Tőle, sosem volt erre okom.
- A tiszteletet ki kell érdemelni Bastien és te a kisujjadat se mozdítod ahhoz, hogy ezt elérd. - nem fogja csak úgy megkapni tőlem, főleg mindazok után, amit tett és nos, amit nem tett meg. De még változtathatna rajta, mégse érdekli, ahogy azzal se törődik különösebben, hogy egy vérből valók vagyunk. - Az örökségünk fele engem illet, szóval igen, természetesen kifizetek mindent. És nem két órám van, másik napra is tehetem, hiába kívánják így a hagyományok. - bár én is érzem, hogy az nem lenne az igazi, amiket pedig felsorol... nem is gondoltam ennyi mindenre, és tartok tőle, hogy a vendégekről sincs tudomásom, hogy kiket kellene meghívnom, max egy-két fő jut csak eszembe, akik időnként meglátogattak minket nyáron is, amikor itthon voltam, a szünetemet töltve. - Miért vagy ekkora szemét? - miért nem segít?
De ennél is tovább megy azzal, hogy a háztól is meg akar szabadulni, méghozzá már holnap, egyetlen napot adva nekem a búcsúra, a pakolásra és minden átnézésére... Ez lehetetlenség! Hogy kérhet tőlem ilyet? És hogy tehette ezt? Felfogni nem tudom. - Még a koromat se tudod, így akarnál a gyámom lenni? 17 vagyok... - morgom oda, majd felciccenek. - Tudok magamra vigyázni! - az örökségem pedig elég ahhoz, hogy amire szükségem lesz, arra találjak embert. Meg fogom oldani, apának biztos van egy jegyzetfüzete, amely a segítségemre lehet majd, csak meg kell találnom. Szóval csak hagyjon itt, majd én megoldok mindent, mert úgy tűnik, hogy veszett fejsze nyele vele vitázni.
A hirtelen mozdulatával viszont meglep, el tudja kapni a torkomat és a következő pillanatban már a hűvös falnál találom magam. Megborzongok, kezeimmel engem fogó kezére szorítok, miközben végig a szemeibe nézek, nem kicsit meglepetten. Mit művel? A szorításra némileg belenyögök, mert egyáltalán nem jó érzés, nehezebbé válik a légzés és ösztönösen ér el némi félelem, hiba küzdök ellene, a fogásának hála pedig a nyakamnál lévő erek jobban megmutatkoznak, kiemelve a vér útját. - Menj a fenébe! - az én kezeimben is van erő, így bizonyára megérzi csuklójánál és alkarjánál is a nyomást. Ezután hiába vált hangnemet, a szemeimben lévő harag szikrái nem nyugszanak le. - Méghogy az enyémbe? Mégis hogy lenne elég két óra arra, hogy mindent átnézzek és összepakoljak? Nem vehetsz el tőlem mindent! - mert azt tette, ha valóban képes volt eddig elmenni. És még nagylelkűnek is akar mutatkozni azzal, hogy engedélyezi számomra a szüleink holmijainak elrakását? Nem ismerek olyan bűbájt, ami mindent összepakol. Ez egyszerűen nem fog menni. - Eressz már el! - nem bírom tovább, valami elpattan bennem, így jobb kezemmel már nem a csuklóját fogom, hanem erősen ütök orra felé, törjön csak el, akár a szemüvege is. Elég közel van, kétlem elhibáznám vagy időben kivédené, de ezt nem hagyom annyiban. Nincs még egy ilyen szemétláda a földön, a szüleink szégyene...
– Az lehet, de kettőnk közül nem én fogok rosszul kijönni belőle – csupán ennyit mondok, bár van egy sejtésem, hogy elég erősen alábecsül engem; ha nem is szexualitásom miatt, hát azért, mert már feleannyira sem ismer, mint azelőtt, mellette az egója is egészségtelen méretűre nőtt, így az az elképzelésem, hogy szerinte a világon semmi nem tudja őt térdre kényszeríteni. Meglátjuk, kisöcsém, meglátjuk.
– Pont olyan idegesítő vagy, mint a fater volt – legyintek, s annyiban is hagyom, mert itt és most úgysem fogom tudni betörni. Ehhez több közösen töltött idő kell, nem elég ez a néhány perc arra, hogy a helyére tegyem és ott is tartsam. – Ó, hogy én vívjam ki egy szaros kis tinédzser tiszteletét? – nevetek fel. – Téged aztán tényleg jól elkényeztettek, Merlinre! – Homlokomra csapok, s egészen hihetetlennek tartom, hogy még nekem kellene küzdenem Desi tiszteletéért, mikor annak is örülhetne, hogy egyáltalán engedem lélegezni… Sebaj, sebaj… Időnk mint a tenger. Majd megtanulja, s mire a lecke végére ér könyörögni fog a megbocsátásomért.
– Hát ezt se közölték? – kérdezem, mintha egyértelmű lenne, hogy egy darab vasa sincs, nemhogy az örökség fele. – A szüleink nem hagytak végrendeletet, így a legközelebbi rangidős rokoné minden. Vagyis az enyém – mondom ezt egy igazi köcsög vigyorral. Ha a megmaradt zsebpénzét el kívánja szórni egy halotti torra, hát egészségére, bár sanda gyanúm, hogy abból a pénzből maximum egy két fős vacsorát tudna kifizetni, s akkor még nem is rendeltünk desszertet. És hogy miért vagyok ilyen szemét vele? Nos, megvannak az okaim. – Mert nem jelentenek semmit – válaszolok kérdésére egy őszinte vállvonással. S igazán örülhetne, hogy legalább kaptak egy rendes temetést, mert ha őt is legalább annyira utálnám mint azt a kettőt, akkor most nagy eséllyel mind a hárman az óceán mélyén ücsörögnének.
Talán nem érzi most még, de valójában igenis foglalkoztat engem a sorsa, s szeretnék javítani a kapcsolatunkon, ismét közelebb kerülni hozzá - talán közelebb, mint valaha -, vigyázni rá… Mert ő nem Xander, s nem is Elizabeth, ő is csak áldozata a kettejük diszkriminatív hozzáállásának, s jelenlegi álláspontja mindössze a rossz neveltetés végeredménye, és egyáltalán nem az ő hibája. Majd én helyrehozom, mit szüleink elrontottak, megígérhetem, hogy így lesz… Mire végzünk, Desi újra a régi lesz. – Tizenhat, tizenhét, tökmindegy. Kiskorú vagy és pont – húzom a számat, hiszen lássuk be, jelen helyzetben oly’ mindegy, hogy hány éves, a lényeg, hogy még nincs elég idős ahhoz, hogy önállóan el tudja látni magát. Főleg úgy, hogy egészen idáig semmi felelősséggel nem tartozott senki és semmi iránt. – Igen? És hogy fogod fenntartani magad? Tudsz főzni? Tudod, hogy kell különbséget tenni a jó és a rossz minőségű alapanyagok közt? Vagy képes vagy egyedül kitakarítani egy egész lakást? – Sorolhatnám még a rengeteg felelősséget, mi az élet nevű borzalommal jár együtt, de inkább nem teszem. Csak egy pontot emelek még ki, talán a legfontosabbat. – Vagy dolgozol, vagy tanulsz. A kettő együtt nem megy, ameddig a Roxfortba jársz.
Végül csak-csak sikerül kihúznia a gyufát, erőszakoskodik, makacskodik, s ezzel engem halálra idegesít, mígnem elpattan a húr, s gondolkodás nélkül taszítom a falnak, torkát szorongatva, mert másképp nem tudnám kellő időre elkussoltatni… Bár így sem sikerül, mert még mindig beszél, de legalább megleptem. S igen, érzem ahogy próbál szabadulni, de nem hagyom neki, s ebből már látszik is, hogy azért van bennem erő bőven, az éveken át tartó folyamatos edzés megtette hatását. Ignorálom az újabb nyavalygását, s inkább hangszínem ellágyításával próbálok hatni rá, de nem áll túl jól a szénám, mert még mindig makacs, még mindig ellenáll. Szüleink mérge túl mélyre nyúlik benne, mintha egészen a szívéig rágta volna magát és ez rettentően zavar.
Ám pillantásomat leköti valami más, miközben ő beszél; feltűnik a nyakán lüktető ér, s ezzel együtt emlékek százai árasztják el elmémet, szinte érzem vérének édes, különleges ízét a számban, az ambróziát mi ereiben csordogál, s már-már azon gondolkozom, talán egy cseppet… Egyetlen cseppet elvehetnék belőle, mert még mindig vágyom rá, ennyi év után is csak erre… Kissé közelebb hajolok, de nem kísérlem meg átharapni puha nyakacskáját, igyekszem figyelmemet teljesen a szavaira fókuszálni s nem a hirtelen feltörő éhségemre. – Egy óra, negyvenhat perc – javítom ki, elvégre már jó néhány percet sikerült elpazarolnia abból a két órából. – És már megtettem… Mindent elvettem tőled, Desi. – Csak az én kegyelmem tartja őt életben. Szeretném, ha ezt előbb vagy utóbb végre az eszébe vésné. Inkább előbb, ha lehet…
Még ő is tartogat meglepetéseket, úgy fest, hiszen egyik pillanatról a másikra ökle egyenesen az arcomban landol, pontosabban az orromat éri s hallom is a reccsenést, érzem is a nyilalló fájdalmat, szemüvegem repül a földre, s utóbbi talán jobban fel is idegesít, hiszen drága volt, az istenit! Mégis, a lendület megadta neki a lehetőséget a szabadulásra, ugyanis véletlenül elengedem ahogy fájó orromhoz nyúlok ösztönösen. – Áú! – morranok fel hallható dühvel, s felegyenesedve egyetlen gyors mozdulattal a helyére rakom az orromat, de vérzik, érzem a jellegzetes, fémes szagot, ám most ez nem foglalkoztat… Helyette ismét öcsémhez fordulok, s most a hajáért nyúlok, meg a zakójáért, hogy aztán a földhöz vágjam, mert igen, ezt érdemli a kis rohadék amiért orrba vágott. S ha sikerül, rá is taposok a hátára, súlyommal elkezdek ránehezedni, s úgy hajolok le hozzá. – Figyelmeztetlek, kisöcsém, ha nem fejezed be a szarakodást, egyesével fogom eltörni az összes kis csontot a testedben. Aztán kapsz rá gyógyszert és amint rendbe jössz kezdjük elölről.
- Milyen magabiztos vagy! - csak tudnám mire! Azzal, hogy lebecsül, csak saját magát hozza majd kellemetlen helyzetbe, de ne akarjuk letesztelni, hogy vajon melyikünk az erősebb. Nem szándékozok a bátyámmal szembeszállni, a szüleink se ezt akarnák, és még csak ma volt a temetésük, mégis, Bastient egy picit se rendítette meg mindez, sőt, örül is annak, hogy mindez megtörtént. Mikor változott meg ennyire? És én észre se vettem...
- Te sem vagy különb! - elvégre egy vérből valóak vagyunk. Már nem is tudok magam se másként viselkedni, minthogy visszatámadni, újra és újra, mert tesz róla, hogy olyan mértékben felkavarjon, mint talán még soha. - Nem csak egy tinédzser vagyok, hanem az öcséd is, aki megérdemli, hogy mutass felé némi tiszteletet. Akkor talán én is megadnám neked, de minden egyes szavaddal teszel érte, hogy ez ne következzen be. Nézz magadra! Rád se ismerek! - nézek is végig rajta, mert minden egyes arcmimikája és gesztusa szinte idegen, mintha nem is Ő lenne, pedig tudom, hogy Ő. Sajnos mindez nem egy százfűlé főzet eredménye. Bár az lenne.
Ami pedig az intéznivalókat és az anyagiakat illeti, mindent elintézek majd... valahogy. Gondolom ezt egészen addig, amíg meg nem hallom, hogy a vagyon teljes mértékben Bastienre szállt. Nem értek az örökösödési dolgokhoz, de a végrendelet létéről még én is hallottam, mégis... - De két gyerekük volt. A fele akkor is engem illet! - biztosan így van, tuti van erre valami törvény, de az a levakarhatatlan vigyor a képén egészen mást mutat. - A nagykorúságomig... - akkor oda kell adnia azt, ami nekem jár. Ugye így kell tennie? Tényleg nincs semmim? Az nem lehet, hogy mostantól Tőle függjek, azt egyszerűen nem vagyok képes elfogadni. Anyuék mindig sok zsebpénzt adtak és igazság szerint mindent megkaptam, amit csak akartam, és ez számukra nem volt nagy kiadás se, mindig jól éltünk, de Bastien... A mostani Bastien semmit se fog nekem adni. Mi a fenéhez kezdjek? Még fel kell dolgoznom a hallottakat. - Ezt nem mondhatod komolyan Basti... a te szüleid is voltak! - sápadok el némileg, mert nem vagyok képes elfogadni, hogy a bátyám ennyire más legyen.
A gyámsággal pedig beviszi a végső döfést. Még a pontos koromat se tudja, de mintha nem is számítana neki... - Kétlem a gyámom akarnál lenni. Gondolom én se jelentek semmit, ahogy a szüleink se jelentettek. - csak az Ő szavait idézem. Valahol fáj, nagyon is, mert belül még mindig szeretem, legyen bármilyen, de érzem, hogy ezt az énjét sosem leszek képes elfogadni. A további kérdésekre nem mondok semmit, csak félrepillantok, jól tudom, hogy egyedül... túl sok minden zúdulna a nyakamba hirtelen, de nincs más választásom. Vagyis... de. Kimondja Ő maga is. Ha abbahagyom a sulit, munkát se fogok találni vagy ha mégis, a legalját. Nem éppen ilyen jövőt képzelnék el magamnak, később pedig nem térhetek már vissza a Roxfortba. Ez az utolsó évem, de szükségem van az Akadémiára, muszáj szakosodnom. Ennyire még sose akartam tanulni, mint most, ebben a pillanatban. Aprót nyelek is, majd ösztönösen fésülök idegesen a hajamba. - Tudod, hogy tovább akarok tanulni... - vagy ha nem tudta, akkor majd most világossá válik a számára. Nem foszthat meg a jövőmtől. Tényleg rá vagyok szorulva... minden téren, mert a pénzre is szükségem van, ezzel pedig Bastien is tisztában van. Túlságosan is.
De nem tudom visszafogni teljesen magam, hiába függök immáron Tőle, a szavak kikívánkoznak, melyet tettek követnek, de nem az én részemről. Ő fog a nyakamra és taszít a falnak, nehézzé téve ezzel a levegővételt és még a beszédet is, de nem fogom hagyni magam, azt lesheti! Viszont hiába szorítom, nem ereszt el. Mikor lett ennyire erős? Vagy talán mindig is az volt, csak fogalmam se volt róla? Kicsiként persze, hogy erősebb volt nálam, de mára már én is felnőttem! Figyelem, ahogy közelebb hajol, de nem értem az okát, és nem is tudok erre jobban koncentrálni, mert amit mond, az fájóan hatol belém, mint egy éles, recés penge, amit szépen lassan forgat meg a szívemben. Mindent elvett tőlem, és ezt úgy közli velem, mintha e kegyetlen tetthez joga lenne, mintha ettől lenne igazán boldog. Mint egy szörnyeteg! Nem meglepő hát, hogy gondolkodás nélkül lendül az öklöm, pedig meg is égethettem volna a kezét, hogy eleresszen, de az kevés lenne, egyszerűen képtelen vagyok most már bármire is odafigyelni, ösztönlényként cselekszem és hangosan szuszogom, miközben az orra törik, a szemüveg a földre kerül, a vér szagad pedig mámorítóan tölti be a teret. Mivel elereszt, így torkomhoz kapok, de az éhség elemi erővel tör rám. Oly rég nem éreztem már, most mégis minden korábbi emlék elmémbe szökik... Bastien véréhez még csak hasonlót se kóstolhattam soha. Az arcát nézem, a vércseppeket, ez pedig annyira lefoglal, hogy képtelen vagyok odafigyelni arra, hogy miként reagál a tettemre.
A támadására tehát nem számítok, csak felszisszenek, ahogy a hajamba markol, a következő pillanatban pedig a padlóra kerülök. A kezeimmel ösztönösen tompítom az esést, de némileg felsérti tenyeremet, kicsit magam is vérezni kezdek, majd felnyögök, ahogy megérzem a súlyát. Kitolnám magam, de esélyem sincs. Mit művel? A szavai mélyre hatolnak, észhez térítenek. Ellenkezhetek, küzdhetek... harcolhatok ellene, de értelmetlen lenne. Itt már nincs miért küzdeni, már minden eldőlt... minden az övé. Így végül fejem visszafektetem arccal a padlóra, halkan zihálok, majd vérző tenyeres kezemmel ököllel a padlóra csapok. - Gyűlöllek! - csak ennyit mondok, nem többet, de nem mozdulok, nem támadok rá, pedig megtehetném, mégis... ha minderre képes volt, talán azt is megtenné, amit mond. Vajon képes lenne rá? Eltörné a csontjaimat? Nem tudom... teljesen összezavarodtam.
Magabiztos vagyok, persze, ez egyértelmű. S nem is hiába, ez nem csak afféle farok méregetés, vagy erőm bizonygatása, nem, én kész tényként tudom, hogy nem lenne érdemes szembeszállnia velem, mert ha nem is volnék erősebb nála, kegyetlenségben verhetetlen vagyok - és azt sem tekintem akadályozó tényezőnek, hogy Desiről van szó, nem pedig egy jelentéktelen idegenről. Ha fájdalmat kell demonstrálnom ahhoz, hogy befogja végre, hát megteszem, százszor vagy ezerszer is. Nem méltatom válaszra szavait egyébként, ez is már csak egyfajta provokálási kísérlet a részéről, semmi több.
Kuncogok, s oldalra pillantok, mintha a falnak akarnám mondani, hogy “nézd már ezt az idiótát”, mert miközben ő azt állítja, én is épp olyan idegesítő vagyok, mint Xander, én tudom az igazat; azt, hogy semmi közöm nincs ahhoz a semmirekellő baromfaszhoz, mert még csak nem is az ő kölyke vagyok. De ezt a bombát még nem vagyok hajlandó bedobni, meg kell hagynom Desit abban a hitben, hogy igenis a testvére vagyok, teljes mértékben, hús és vér köt össze minket, mert így a minimális bizalmat megadja nekem, s így nem fog azon igyekezni, hogy lebuktasson és elvegye tőlem az örökséget. Nem, ha majd megtanulta a helyét és kellően szeret ahhoz, hogy mellettem maradjon, nos majd akkor beszélgethetünk az igazi apámról. – Vicces, hogy ezt mondod – csak ennyit fűzök hozzá, s inkább felhívom figyelmét arra, hogy némi tiszteletet illendő volna mutatnia felém, főleg így, hogy jelenleg rajtam múlik, hogyan alakul a jövője; hogy él-e vagy hal. – Nos, akkor tenni fogok róla, hogy ez változzon – válaszolom sokat sejtetően, habár a módszereimről most még nem fogok neki árulkodni, maradjon csak abban a hitben, hogy igenis ki fogom vívni a tiszteletét, s ismét a bátyuskája leszek, ahogy azt ő elvárja tőlem.
– Nos, mivel jelenleg én rendelkezem az egésszel, azt majd én eldöntöm, hogy te mennyit kapsz belőle és mikor – forgatom a szemeimet. – De ha tovább folytatod a hisztit, egyetlen galleont se kapsz belőle – közlöm, és komolyan is gondolom. Ideje lesz végre észrevennie magát és megtanulnia, hogy nem fog minden csak úgy az ölébe hullani, s bizonyos dolgokért igenis keményen meg kell dolgoznia. Igazán nem bántam volna, ha ezt elmagyarázzák neki a szüleink is, de úgy fest, a nehezebbik úton kell rájönnie, egy olyan úton, mit ezer százalék, hogy nem fog élvezni. – Megcsináltak, igen. Nem raktak ki az utcára, ez tény, de… Ne várd tőlem, hogy egy percig is hálás legyek nekik – sóhajtok fel. – A szüleimnek aligha nevezném őket azok után, amit tettek.
S valóban, ők semmit sem jelentenek számomra, mindössze terhet melytől végre megszabadulhattam, és igen, ők kreálták ezt a szörnyet, jogomban áll őket hibáztatni azért, aki vagyok, de… Desi volt az, aki tartotta bennem az emberséget, aki elhalmozott szeretettel és az ártatlan csodálatával, aki némi boldogságot csempészett sötét mindennapjaimba… Persze, hogy jelentett valamit. Sokat, ami azt illeti. – Higgy, amit szeretnél, Desi. – Zakóm zsebébe nyúlok, mivel ezt egyébként is át akartam neki adni ha kételyei támadtak volna, s az abban lapuló borítékot átnyújtom neki; ennek tartalma mindössze másolat, de ott van tisztán, hogy aláírtam a papírt, nevem jól látható betűkkel szerepel több helyen is, s igazolja, hogy önként és dalolva vállaltam magamra a gyámságot. – Nem írtam volna alá ezt a szart, ha nem akartam volna a gyámod lenni – nyelvemmel csettintek idegességemben, s nem is akarom elhinni, hogy ezt külön el kell neki magyaráznom, s bizonygatnom kell, hogy igenis szeretnék vigyázni rá.
Nem rosszindulatból mondom neki azt sem, hogy nem tudna nélkülem meglenni jelenleg, csupán figyelmeztetni próbálom, hogy az élete nem lesz habos torta, ha most eltaszít magától és elutasítja a segítségemet, hiszen se vagyona, se otthona, se munkája… Így nem húzná ki sokáig. Nagyjából két napig, maximum három, ha elvállal egy prosti munkát valamelyik sarkon. Azt viszont nem engedném neki. – Tisztában vagyok vele – bólintok, s ezzel azt hiszem sikeresen le is zártuk a témát. Nem fogom magára hagyni, ezt jobb lesz, ha elfogadja és megpróbál az én szabályaim szerint játszani.
Habár nem egyszerű a dolog, ezt én is látom, ám a nagy vita közben egy aggasztóbb probléma is felmerül; a szomjam, az éhségem, melyet vére iránt érzek hosszú évek óta, mi most ismét előkúszik a tudatom mélyéről és egy pillanatra megpróbál nyaka felé csábítgatni, de nem engedek a kísértésnek, hiába szeretném újra megízlelni, most még nem tehetem… Hamarosan egy öklös formájában megérzem arcomon az öcsém elszabadult indulatait, lendít, s orromat sikeresen betöri, szemüvegemet pedig elrepíti a terem másik felébe, mi most csörögve-csattogva végigcsúszik a hideg padlón s ha jól sejtem a lencsének annyi - kész szerencse, hogy erre és a sérült orromra is ismerek egy-egy javító bűbájt, különben nagyobb bajban lenne a kis pöcs. Így is elpattan az agyam, s gondolkodás nélkül nyúlok utána amint helyére mozdítottam az orromat, megragadom és a padlóra lököm őt, aztán hátára taposva leszorítom, hogy még csak esélye se legyen menekülőre fogni. Szavaimmal pedig bebiztosítom, hogy igenis képes vagyok elmenni a végletekig, ha kell a legrosszabbat is megteszem, hogy megkapjam amit akarok, márpedig itt és most azt akarom, hogy szedje össze magát és nyugodjon le, fejezze be az ellenkezést és a hisztérikus viselkedést, mert ezzel csak ront a saját helyzetén. Érzem, hogy cipőm talpa alatt izmai elernyednek, mintha megadná magát, de aztán öklével csap, dühösen mint egy kisgyerek, s kijelenti: gyűlöl.
Halovány, bár annál rémisztőbb mosoly húzódik szám szélére, s térdemen megtámaszkodva hajolok lejjebb, így most még többet kap súlyomból, talán a légzését is megnehezíti, de nem érdekel. – Kétlem – finoman az arcára simítok. Vérének illata most már belengi az egész szobát, megtölti tüdőmet és legszívesebben itt és most vennék belőle, most annyira kiszolgáltatott helyzetben van, hogy ellenkezni sem tudna… Nehéz, nagyon nehéz visszafognom magam. – Először és utoljára mondom, Desi: ha az én szabályaim szerint játszol, marha jó életed lesz, úgyhogy erősen ajánlom, hogy szépen viselkedj mostantól. Ne akard megtudni mi lesz, ha tovább baszakodsz velem.
Kétlem, hogy valóban tenne azért, hogy a kettőnk viszonya megváltozzon. Nem fogja kiérdemelni a tiszteletemet, mert egyszerűen magasról szarik rá. Nem tudom, hogy mi történt vele az elmúlt években, de oly mértékben változott meg, hogy most már szinte alig ismerek rá. Annak idején egészen más volt, sokkal szerethetőbb. Hihetetlen, hogy volt idő, amikor Ő jelentette számomra a mindent, Ő volt az, akire felnéztem és akihez fordultam minden apró bajommal anyáék helyett. A vére pedig... mámorító volt. Mindez viszont oly rég történt már, mintha igaz se lenne... mintha csak puszta álomképek volnának. Hiányzik az, ami volt, el se tudja képzelni, hogy mennyire.
Ami pedig a vagyont illeti, igenis a fele nekem jár. Lehetséges, hogy még nem vagyok nagykorú, így addig Bastien rendelkezik az én részemmel is, de már nem kell olyan sok idő ahhoz, hogy betöltsem a 18-at, és nem hiszem, hogy akkor ne járna nekem semmi. Persze, ha addig nem herdálja el, de nem... nem tenné. Bár ki tudja... most már semmiben se lehetek biztos. - Kétlem, hogy te döntenél mindenről. - morgom felé, nem akarok hiszékeny lenni. Majd utána járok, utána kérdezek... valahogy, valakitől. Vannak barátaim, akik talán segíthetnek. - De kezdem úgy érezni, hogyha rajtad fog múlni, valóban semmit se kapok. - mert kapzsi és mindent magának akar. Gyűlöli a szüleinket, ez egyértelmű, de... - Mire célzol? Mit tettek? - nem értem, hogy mire gondol, de tudni akarom, szóval fejtse ki, engedjen kicsit közelebb, hogy tisztán lássak, hogy megértsem, honnan ez a mélyről jövő, hatalmas gyűlölet.
De ha Őket gyűlöli, akkor engem is úgy sejtem, miért akarna hát a gyámom lenni? A vagyonom miatt gondolom, ami engem illet és amit most Ő kezelhet. Így tűnik logikusnak. Engem se szerethet, hiszen ha én nem lettem volna, akkor egyetlen fiúkként a szüleink Őt kényeztették volna el és jól tudom, hogy néhány éve elfordultak Tőle, ahogy nos... én is tettem. Ezt kellett tennem, bár mélyen belül sokat gyötrődtem ez miatt, hogy talán hibáztam... Hiányzik mindaz, ami volt, és amit vissza már sosem kaphatok. A levélre nem számítok, először nem is tudom, hogy mit tartalmaz, de természetesen átveszem, kibontom, majd szétnyitom a benne lévő papírt, amely valóban a gyámságról szól, Bastien aláírása pedig tökéletesen kivehető. Felpillantok rá, majd halkan sóhajtok. Jól van... Talán tévedtem, de ki nem mondom, most én leszek az, ki csendben marad. Olykor jobb is így tenni. Számomra fontos a továbbtanulás, de az pénz nélkül nem fog menni, ezzel pedig Bastien is tisztában van, ahogy a jövőbeli terveim egy részével is, bár a szakról, amit kinéztem magamnak még semmit se tud. Remélem, hogy abba nem szól majd bele. Beleszólhat egyáltalán? Fogalmam sincs, hogy a gyámság mi mindenre terjed ki.
A vita viszont kirobban közöttünk, felháborít, amit a házzal akar tenni, hogy nekem se ad rendesen lehetőséget a gyászra és a búcsúra. Amikor elkapja a nyakam, én se leszek képes sokáig visszafogni magam, így megütöm Őt, teljes erőmből, az orra reccsen, törik, a vére megered, a szemüvege pedig valahova messzire kerül. Nem mintha szüksége lenne rá, de aztán már ki tudja. Nem is érdekel jelen helyzetben. Figyelnem kellene, számítanom az ellentámadásra, amire számítok is valahol, de a vére illata mindent betölt, egyszerűen képtelen vagyok koncentrálni, így rövid időn belül a földön találom magam, hátamon pedig a cipőjének talpával, ami minden bizonnyal nyomot hagy majd. Bár megpróbálhatnék ellenkezni, harcolni, de hamar realizálom, hogy nem lenne értelme, most semmiképpen se lenne célszerű, így végül öklömmel a padlóra csapok, mert annyira elegem van már most belőle. Gyűlölöm, akarom, hogy hallja, akarom, hogy tudja, de ahogy még jobban rám nehezedik úgy felnyögök kicsit ismét, érzem, hogy nehezebb a levegővétel. Tudja, hogy mit művel, tudom, amikor pedig arcomra simít próbálok elhúzódni, de nem túl sok eséllyel. - Szállj le rólam... - nem parancsolom, de nem is kérem, a kettő között van valahol a hangsúly, bár halkabb a hangom, nem túl egyszerű most beszélnem. Amit pedig ezután mond, arra ismét megfeszülök, de felfogtam, hogy ezt a csatát elveszítettem, hogy túl sok függ most Tőle. Kis ideig csendben maradok, majd végül megszólalok ismét. - Engedj már el, össze kell pakolnom. - elvégre korábban ezt akarta, akkor hagyjon, had menjek. Egyedül akarok maradni, legalább egy kicsit, amíg összeszedem magam, minden téren.
Hiányzott a régi Desi, ezt fejben be merem ismerni magamnak, ám neki nem kívánom tudtára adni, most még nem… Mert most még nem áll készen arra, hogy elhiggyen bármit is, ami elhagyja a számat, márpedig ezt úgy akarom vele közölni majd, hogy addigra igenis hinni fog nekem. Úgyhogy hagyom, hogy szörnyetegnek nézzen, hogy ne ismerje fel bennem egykori szeretett testvérét, hogy akár gyűlöljön is, mert most még nincs itt az ideje annak, hogy közel kerüljünk egymáshoz. Nem, az még odébb van. Jóval odébb…
Még annyi teendőnk van, s annyi mindent meg kell vitatnunk, de ő leragadt a vagyon kérdésénél, s azt hiszi, dirigálhat, vagy hogy bármit is megkaphat az örökségből, de el van tévedve, nagyon messzire eltévedt; de miért is csodálkozom ezen? – Mintha tudnál bármit is arról, hogy hogy működnek ezek a dolgok – csóválom fejemet, pedig nem számítottam másra, hiszen nem tanítottak meg neki semmit arról, hogy a felnőtt élethez tartozó apróságok miképp zajlanak le; teszem azt, hogyan kell ingatlant vásárolni vagy eladni, milyen jogai vannak a varázslótársadalomban, vagy hogyan kell végrendeletet írni… Nos, utóbbit ezek szerint a szüleink sem tudták, s ezért tartunk most ott, ahol. Nem mintha nekem ez problémát jelentene. – Mint mondtam, azon fog múlni, hogyan viselkedsz – emlékeztetem, elvégre két pillanattal ezelőtt jelentettem ki, hogy a hisztériája végett fogja elveszíteni az összes rá tartozó vagyont. – Nincs elég időnk arra, hogy ezt most elkezdjem neked kifejtegetni – zárom rövidre. – És különben is, annyira rajongasz értük, hogy úgysem hinnél nekem – teszem még hozzá, elvégre elég visszagondolni az elmúlt néhány perc beszélgetéseire… Egy pillanatra se képes megfontolni, hogy talán ebben a családban nem én vagyok a rossz arc. Hogy én is csak egy áldozat vagyok a történetünkben.
Ennek talán töredéknyi bizonyítékául szolgál az irat is, mit átadok kedves öcsémnek, benne az aláírásommal, mi igazolja, hogy mostantól én vagyok a gyámja, s azért, mert én akartam így, nem pedig muszájból. Ami azt illeti, többen is ellenezték… Mindenki, aki hasznot akart húzni a szüleink halálából erősen ellene volt Desi örökbefogadásának, mert azzal csak “veszélybe sodornám a biznisz sorsát”… Mit tudnak ők, hmm? Semmit. A testvéremről van szó, nem fogom árvaházba küldeni, az utcára meg pláne nem. Ráadásul ismerem, tudom, hogy nem lesz gond vele... Ugyanis amikor sikerül végre helyreállítanom a kapcsolatomat vele, esze ágában sem lesz majd az utamba állni, vagy megakadályozni a terveimet a családi biznisszel kapcsolatban. Talán még segíteni is fog. Talán még szeretni is fog, úgy, mint régen. Talán, talán, talán…
Most azonban még csak halovány jelét sem látom a szeretetének, nem, mindössze egy csattanós öklöst kapok tőle a nagy testvéries ölelés helyett - bár nem csoda, valamilyen szinten kiprovokáltam -, s az orrom meg is szenvedi a dolgot, no meg a szemüvegem. Ennél már csak az lehet rosszabb, hogy az ingem véres lett, de ezt egyelőre észre se veszem, csak öcsémre koncentrálok, és arra, hogy végre a helyére küldjem őt; a padlóra. S odáig fajul a helyzet, hogy a levegőt is elkezdem kipréselni tüdejéből, tanulja csak meg, hogy ki az erősebb kettőnk közül. Bárcsak másképp csinálhattam volna, bár magától behódolt volna, de nem tette, így kénytelen vagyok bántani, ha kell újra és újra, csak adja már fel ezt a felesleges ellenkezést, mert így csak magában fog kárt okozni. – Majd leszállok rólad, ha befejezted – válaszolom, s addig tényleg nem engedem el, míg fel nem adja teljesen; ugyan érzem, hogy fizikálisan már nem próbál visszavágni, épp csak annyira feszül alattam, amennyire a légzéshez szükséges, de nem vergődik. Viszont látom a szemeiben, hogy még mindig nem akar engedelmeskedni, legalább is a következő néhány pillanat erejéig még nem, aztán lassan teljes egészében feladja. Legalább is mára. – Okos fiú vagy te, látod – mosolyodok el, de még nem mozdulok. – Egy órád és negyvenkettő perced van. Ha végeztél, segítek bepakolni a kocsiba – s ezzel végre elengedem, s megigazítom magamon az öltönyömet, ami a nagy verekedésben elcsúszott rajtam kissé. Aztán kiveszem a zakó elülső zsebéből a díszzsebkendőt és a vérző orromhoz nyomom. – Kurva életbe… – motyogom, közben a szemüvegemet keresem.
Az anyagi javak fontos kérdéskör az esetünkben, mert nem számítottam arra, hogy én semmit se fogok kapni, legalábbis még biztosan nem az örökségemből. Minden Bastienre szállt, én pedig… igaza van, tényleg nem értek ahhoz, hogyan működik ez az egész, de érzem, hogyha rajta múlik, akkor valóban nem kapok majd semmit, a későbbiek során sem. Ki kell majd találnom valamit… Én más vagyok, mint Ő, eszembe se jutna az életére törni a pénzért, de nem tetszik a stílus, amit velem szemben megüt. A viselkedésemen múlik majd, hogy kapok-e elég pénzt a mindennapokhoz… Annyira szemét! De mi az, amit nem mond el nekem? Mit tettek vele a szüleink? Tudni akarom! - Egy merengőben megmutathatod, akkor elhiszem. - azt kétlem, hogy befolyásolni tudná. Mutassa meg azokat az emlékeket, amikre utal, hátha akkor megértem majd ezt az erős gyűlöletet. De ha nem most, hát rendben, tudok várni, de gondolja át a javaslatomat.
Ami pedig a papírt illeti, azt látva felfogom, hogy valóban nem hazugság mindez, Bastien már elintézte a gyámságot, az aláírása pedig ott virít a lap alján. Ezek után mi választásom lenne? Nem sok maradt… vele kell tartanom, akkor is, ha minden porcikám ellenzi ezt. Itt akarok maradni, a szülői házban. Én mindig szerettem itt élni, Basti miért nem? És hova akar egyáltalán vinni? Hiába a testvérem, fogalmam sincs, hogy hol élhet jelenleg és milyen körülmények között. Eltávolodtunk… túlságosan, mert ezt azért illene tudnom, bár Ő se mondta soha, hogy elvinne és megmutatná, én pedig nem kérdeztem. Majd most látni fogom…
A vitánk addig fajul, hogy a falhoz kerülök, majd az orrát töröm ennek következtében, a vér pedig bódítóan hat rám. Rég nem éreztem már ilyet… igazság szerint túl rég. Megtanultam már uralkodni magamon, nem is szokott ebből gond lenni a Roxfortban, de most mintha megrészegített volna már csak az illata is, és nekem feltűnik az ingen lévő vérfolt is. Nem véletlenül nem védekezem, amikor a földre küld, esélyem sincs, ott pedig már csak levegőt kapni igyekszem, mert egyre nehezebbé teszi ezt a számomra. Egy ideig még küzdök ellene, majd végül… végül megadom magam, mert felfogom, hogy ez az egész nem harc kérdése, nincs választásom, nincs döntő jogom, és még mielőtt Bastien úgy dönt, hogy semmit se vihetek magammal, nos… jobban járok, ha pakolok. - Menj a Pokolba! - morgom oda megjegyzését hallva, de még mindig nem mozdul rólam, csak ismét az idővel jön, de ezt már szinte ignorálom. Amint elereszt már fel is tolom magam, csak dühösen felé villan tekintetem, de végül ott hagyom.
A szüleink sokat utaztak, így szerencsére bőven akad tértágított bűbájjal ellátott táska az épületben, melyeket anya még a cipeléshez is megbűvölt, így nem érezni rajtuk a súlyt, könnyedén vihető minden. Azokat kezdem el összekészíteni, majd először a saját holmijaimat pakolom el. Elég így két bőrönd, mert bőven van bennük hely, az egyikbe megy az én cuccom, amiket nos, szinte válogatás nélkül dobálok be, majd később kiszanálom, ami nem kell, a másikba pedig a családomhoz tartozó emlékek, tárgyak, ékszerek, minden. Itt már válogatnom kell, így másfél óra szinte elrepül, fel se tűnik, pedig igyekszem sietni, de amikor a kezembe kerül egy régi fotóalbum, ahol én még gyermek voltam, Bastien pedig a Roxfortba járt, nos… akkor vesztem el végleg az időt, így rogyok le anyák ágya mellé, hátam nekidöntöm, majd lassan lapozom fel a régi oldalakat és nézem meg a mozgó képeket, melyeken még egy család voltunk… és boldogok. Hiányoznak azok az idők, mégse kaphatom soha vissza. Észre se veszem, de néhány könnycsepp is kicsordul a szemeimből, miközben anya kispárnáját is az ölembe húzom, majd mélyen beszívom az illatát. Még érzem rajta Őt. Annyira hiányzik! Mindig anyás voltam, de Ő már nincs többé. Nagyot nyelek, lapozok, megnézem a későbbi emlékeket is, itt már néhány nyaralós kép is megtalálható, de még mindig a boldog családot képviseljük. A szoba egyébként rumliban áll, láthatóan igyekeztem sietve válogatni, de most… most nem megy tovább. Nekem ez túl sok egyszerre, erre most döbbenek rá igazán.
Még hogy mutassam meg… Mintha semmire nem emlékezne az egész gyerekkorunkból, mintha a szenvedésem biztos jeleit nem mutattam volna soha. Pedig igenis mutattam, sőt, kifejeztem, láthatta Desi is a családunk iránti gyűlöletemet, s láthatta azt is, hogy szüleink mennyire pocsékul bántak velem, hogy lenéztek, hogy megvetettek és azt kívánták, bár sose születtem volna meg. De hogy is vette volna észre, mikor el volt foglalva a sok földi jóval, mit megkapott anyánktól s az apjától, a kényelem és bőség luxusában elvakulva fürdött születésétől kezdve, a csillogás és fényűzés közepette meglehet az én szánalmas, nyomorúságos sorsom fel se tűnt neki. Ezt bizonyítja az is, hogy most értetlenül áll hozzá a viselkedésemhez, nem érti miért vagyok megkönnyebbülve most, hogy az a két szemét a föld alatt nyugszik…
– Nem kell ide merengő, csak emlékezned kellene, Desi… – Csalódott sóhajt hallatok, s most már tényleg nem vagyok hajlandó tovább foglalkozni a témával, ha faggatózni akarna hát majd elcsitítom, mert semmi kedvem végigsétálni az emlékek ösvényén, nem akarok nosztalgiázni vele, merengőkbe bámészkodni vagy hasonló módszerekkel mozivászonra vetíteni saját keserves emlékeimet, nem, ennek nincs még itt az ideje. Most még öcsémet túlságosan lefoglalja a gyász, nem akarná ilyen torz képpel búcsúztatni szüleit, nem lenne képes elfogadni, hogy valójában azok ketten manipulatív szörnyetegek voltak és nem a drága, meleg szívű pár akiknek ő hiszi őket. Még most, haláluk után is képesek lennének ellenem fordítani a saját testvéremet.
Mindenesetre nem sokat tud tenni az ellen, hogy a gyámja vagyok, s ezt bizonyítom is neki az aláírt papírok másolatával - ha esetleg szét akarná tépni. Mostantól az én felelősségem, én fogok vigyázni rá, s megígérhetem, hogy jó testvére leszek, csak engedje… Ne gyűlöljön, ahogy a szüleink tették.
Viszont a békességnek még nincs itt az ideje; vitánk hamarosan verekedésbe torkollik, s mivel már nem vagyunk gyerekek, és Desinek is megvan már a kelő ereje ahhoz, hogy visszavágjon, egy orrtörés lesz a vége. Ha ezt most külső szemmel nézném, bizonyára jót nevetnék saját szenvedésemen, majd öcsémén is, ahogy kihasználva a hirtelen lefagyását, a padlóra taszítom őt, s meg is taposom ahogy azt testvéreként tennem kell; megfosztom a levegővétel lehetőségétől, nem teljesen, épp csak annyira, hogy érezze a vereségének súlyát - szó szerint. – Ha én megyek, jössz te is – csak ennyit mondok szitkozódására, aztán egy apró figyelmeztetéssel később elengedem, hadd menjen, pakolja össze a dolgait, aztán húzzunk el innen a francba, mert minél tovább kell néznem ezeket a régről ismerős falakat, annál idegesebb leszek… Gyűlölöm. Alig várom, hogy ledózerolják az egész házat és eltűnjön minden nyoma a föld felszínéről.
Amíg ő elvan a cuccaival megkeresem a szemüvegemet, majd a fürdőszobába vetődöm és rendbe hozom az orromat - tény, nem bonyolult az erre való bűbáj végrehajtása, ám tükör nélkül lehetetlenség volna, hiszen látni kell a célpontot ahhoz, hogy a megfelelő helyre érjen a hatása. Szerencsére nem ez az első alkalom, hogy hasonló kisebb-nagyobb sérüléseket kell helyrehoznom saját magamon, így pillanatok alatt megvan, s a szemüvegem törött lencséjét is gyorsan kijavítom. A maradék időben, mit öcsémre való várakozással kell töltenem, ellenőrzöm a ház többi részét, megbizonyosodok arról, hogy minden fontos dolgot elhoztam innen korábban, mindent, ami a bizniszhez kapcsolódik vagy az igazi apámhoz. Ám ahogy karórámat figyelem, szép lassan lepörögnek a percek, testvérem viszont sehol, s az egész épületen csend uralkodik, így kénytelen vagyok egy fáradt sóhajt követően átvonszolni magam a ház másik felébe, egyenesen szüleink régi hálószobájába, mert tudom, hogy ott ragadt le a kis tökmag.
Meg is találom őt, az ágynak dőlve ül a földön, itatja az egereket, s egészen szánalmas látványnak is mondanám, de… Mintha a mellkasomban valami szorító érzés ütné fel fejét, nem értem miértjét, csak nézem öcsémet, ahogy egy fénykép albumot lapozgat, talán fel se tűnt neki, hogy már itt állok az ajtófélfának támaszkodva egy ideje. Talán most érkeztünk el ahhoz a pillanathoz, ahol le kell dobnom a kőszívű báty vaspáncélját, s csak néhány percig, néhány rövidke percig komfortot nyújtanom Desinek. Régi énem rám parancsol, igenis segítsek neki, mutassam meg, hogy nincs egyedül… Merlinkém, nehéz helyzet ez. Számat húzom, s lassan mellé lépek, aztán leguggolok hozzá, hogy óvatosan fejére simíthassak. Sajnálom, tényleg, bizonyára szörnyű érzés lehet elveszíteni a szüleit, bár tudnám én is, bár érezhetném amit ő érez, mert az azt jelentené, hogy számomra is fontosak voltak, engem is szerettek és én is szerettem őket; de nincs így, s talán éppen ez az, ami erős támaszponttá tehet engem számára, ha hajlandó elfogadni a segítségemet. Mert míg én kőoszlopként tartom feje fölött a tetőt, míg kőfalként védem őt esőtől, árvíztől és szélvihartól, ő bátran darabjaira hullhat, tudván, hogy mellettem biztonságban lesz mindvégig. A nap végén mégis ő lesz, aki megkapja az egész világot, s én leszek az, aki vért és verejtéket izzadva felajánlja mindenét.
Fogalmam sincs, hogy mit tettek Bastiennel a szüleim, amiért ilyenné vált. Nem, valóban nem láttam a jeleket, amiket látnom kellett volna, mert a kezdetekkor még oly kicsi voltam, amikor pedig bekerültem a Roxfortba, akkor már csak az ünnepekkor és nyaranta voltam itthon, de Bastien már nem jött haza, külön költözött, amint lehetősége adódott rá. Vak lettem volna? Magam sem tudom, de fivérem szavaiból kiérzem az utalást. Nem is mondok semmit, csak némileg elgondolkodom a múlton, de nem most lesz az a pillanat, amikor magamba mélyedek, mert most egészen más dolgok foglalják le a gondolataimat. Nem csoda, ma temettük el a szüleinket, azokat, kik számomra oly fontosak voltak. Fáj az elvesztésük, túlságosan...
A gyámság se lesz többé kérdés, a papír bizonyíték jellegű, sejtem nem hamisította meg, de azért összehajtom és elteszem a zakóm zsebébe, szeretném, ha nálam lenne. Ami pedig mindezek után történik, az egyikünk számára se lesz túl kellemes. Mindketten vérünket adjuk a másiknak köszönhetően, Bastiennek még az orra is eltörik, én pedig csak... némileg megszégyenülök, miután a földre lök és talppal rám támaszkodik. Ne higgye, hogy ezt elfelejtem, eljön majd az én bosszúm ideje is. Majd a legváratlanabb pillanatban, amikor nem számít rá.
- Hogyne... - biztos, hogy nem mennék vele a Pokol bugyraiba, mert kettőnk közül nem nekem van ott bérelt helyem. Nem mintha én lennék a világ legártatlanabb sráca, de hozzá képest kezdem úgy gondolni, hogy egészen pozitív jellem vagyok. Persze a Roxfortban ezzel sokan nem értenének egyet, khm. Végül elereszt, utamra enged, így felkelek, de nem tisztítom meg a ruhámat, pedig egy egyszerű bűbájjal megtehetném, de nem érdekel. Csak az számít, hogy minél rövidebb idő alatt minél távolabb kerülhessek tőle.
A szobámat egészen hamar összepakolom, ahogy a szüleim holmijainak egy részét is, de a fényképalbumok megtörnek, így magam sem tudom, hogy mennyi ideig maradok ülhetek az ágynak dőlve, édesanyám párnáját szimatolva és az albumot lapozgatva. Még Bastien jelenléte is csak akkor tűnik fel, amikor közelebb lép hozzám. Lassan felnézek rá, majd bal kézfejemmel megtörlöm az arcomat. Szégyenlem, hogy így lát, de egészen eddig nem sírtam, most viszont kikívánkoztak a könnyek. Ahogy hozzám guggol, majd megérint... legszívesebben a nyakába vetném magam, hogy megöleljem, mégse teszem meg, egyszerűen nem tehetem. A most történtek fényében árulás lenne... a szüleim elárulása. Örül a haláluknak, nem érzi át a kínomat, miért jött egyáltalán ide most hozzám? Tudom, hogy én se érdeklem, mondjon bármit. Ha szeretne, nem viselkedett volna így velem odalent. - Hagyj békén! - a rideg szempár felé pillant, majd egyszerűen összecsukom az albumot és felkelek, hogy bevágjam azt is a többivel együtt a táskába.
- Menjünk, úgyis erre vártál. - elutasító vagyok, de megkeményítem magam és nem török össze a szeme láttára, nem fogom megadni neki ezt az örömet. Az egyik bőrönd a szoba előtt vár, a másikat pedig most húzom ki hozzá. De nincs szükségem a segítségére, megoldom egyedül is, viszem, ahova mondja... Valami kocsit említett. Nem is értem, hogy miért nem hoppanálunk vagy használunk hopp-port.
Megnyugtat a tudat, hogy egyelőre magunk mögött hagyhatjuk a szüleink felé vetülő haragom kérdését, s Desi nem faggat többet arról, hogy mégis miért nem tudok egyetlen könnycseppet sem elmorzsolni értük, mert nem szívesen hazudnék neki, s nem is szívesen hallgatom el előle az igazságot; utóbbit mégis kénytelen vagyok megtenni, mert tudom, még nem áll készen a válasz befogadására. Nem áll készen arra, hogy megtudja, valójában csak részben vagyunk testvérek, s anyánk egy csúnya hibájából születtem, egy olyan pasas magjából, akiről semmi hírünk nincs azóta sem. Felszívódott, vagy talán nem is létezett, ki tudja…
S a rengeteg feltörő emlék, a sok szívfájdalom és csalódás mind indikátorai feszültségemnek, s igenis szeretnék már elhúzni innen, de öcsém elhalmoz további kérdésekkel, nem hagyja annyiban, hibáztat, dühöng és vitázik velem, ennek eredményeképp pedig egymásnak is esünk, ám a harc nem tart tovább néhány pillanatnál, s ő a földre kerül. Nem hezitálok, s hátát taposva tartom lent mialatt letisztázom vele a helyzet súlyosságát, s adok neki egyetlen utolsó lehetőséget arra, hogy kényszerítés nélkül tegye a dolgát; mert nem szívesen nyitnék azzal, hogy átokkal veszem rá a parancsteljesítésre, nem, nincs szükség rá, hogy idáig süllyedjünk. Szerencsére megérti, hogy az erőviszonyok jelenleg hátrányos helyzetbe sodorták őt, s nincs értelme ellenkeznie, így szép lassan elengedem, menjen csak, pakolja össze a dolgait hogy aztán végre elindulhassunk.
Amíg ő teszi a dolgát, rendbe hozom az általa okozott károkat; a törött orromat s a törött szemüvegemet, öltözetemet meg egyelőre hagyom véresen, nem érdekel különösebben… Gondolataim a hálószobám felé sodródnak, mármint az otthoniba, nem abba, mit börtönömnek tudhattam ebben az ósdi házban éveken át, nem. Most arra gondolok, mi friss ágyneművel, s egy hatalmas franciaággyal vár, gyönyörű kilátással London belvárosára, s ami nemes egyszerűséggel királyi lakosztálynak is bőven megfelelne; már szeretném bevetni magam a takarók és párnák puha tengerébe, úszni akarok az álmok közt és végre elfelejteni ezt a szánalmas napot, hogy holnap aztán elfoglalhassam helyemet a családi biznisz asztalfőjén, s dirigálhassak. Az irányítás tudata mindig megnyugtatott. Amíg minden az én kezemben van, nem történhet baj.
Ám öcsém nem jelenik meg a másfél óra leteltével, sőt, mintha elcsendesedne az egész ház, így kénytelen vagyok ránézni, ellenőrizni, hogy nem szökött-e el, ám az üresen hagyott szoba helyett egy kis alakot találok szüleink ágya mellett ücsörögni, ki fényképek közt elmerülve nosztalgiázik azokról a bizonyos “régi szép időkről”, közben - meglehetősen szánni való látványt nyújtva - ölelgeti anyánk egyik párnáját. Nem érzem illendőnek, hogy megzavarjam, ám a testvéri szeretet nevében mégis megteszem, s mellé guggolva a hajára simítok, hogy támaszt nyújthassak neki, s tekintetében mintha néhány momentum erejéig látnék valamit megcsillanni, mintha komfortot akarna keresni bennem, mintha hezitálna… De helyette ridegen rám pillant, s elutasít, mire elengedem, és inkább fel is állok. Ha nem, hát nem, ebből most kivételesen nem fogok nagy ügyet csinálni.
Felsóhajtok, s akár tetszik neki akár nem, a folyosón várakozó bőröndöt magamhoz veszem és azzal együtt indulok szó nélkül kifelé. A ház előtt már vár az autó, fekete és elegáns, nem túl feltűnő de nem is egy roncstelepre való szemétkupac. Lett volna egyszerűbb s gyorsabb módja is az utazásnak, habár számomra az jelen pillanatban nem volt opció egy nemrégiben szerzett sérülésnek hála, minek ugyan külső jelei már nincsenek, de még mindig akadályozó tényező, ha hoppanálásról van szó. Annyit elmondhatok, hogy a másik fickó jobban megszenvedte…
Felnyitom a csomagtartót, s a kezemben lévő bőröndöt be is teszem az egyik oldalra, aztán megvárom, míg öcsém is így tesz. Zavar a csend, meg hogy ennyire rosszul kezdtük ezt az egészet. Merlinre, már most látom, hogy ez egy hosszú és kínos út lesz…
Egyedül akarok lenni. Szükségem van arra, hogy megélhessem a gyászt, Bastien mégse ad erre nekem se időt, se lehetőséget, a szüleink hálószobájába mégis egy rövid időre a múltba temetkezem, ismét azzá a kisfiúvá válok, aki egykoron voltam, akiből mára már oly kevés maradt. Bár támaszkodhatnék a fivéremre, bár megértene engem, de mindez hiú ábránd csupán, a remény pedig túl veszélyes, az okozhatja a legnagyobb károkat. Mégis, amikor megjelenik a szobában felnézek rá, nem lököm el a kezét, amellyel megérint és szívem szerint az erős karok közé bújnék, hogy hosszan megöleljem. Azok a karok közé, melyek nemrég még fájdalmat akartak okozni, ez pedig szinte azonnal eszembe jut, ezért is marad az elutasítás. Most én leszek az, aki eltolja Őt magától. Tett róla, nem érdemel többet.
Felkelek, beteszem a bőröndbe még azt a pár maradék fotóalbumot, aztán már indulok is lefelé, hogy elmehessünk innen. Nem nézek körbe ismét… még utoljára, csak magamnak ártanék vele, tudom jól, így bár Bastien után szólnék, hogy viszem majd én a cuccaimat, inkább nem teszem. Nem akarok beszélni vele, egyetlen szót se akarok szólni hozzá. Az autónál aztán én is beteszem a bőröndöt a csomagtartóba, de nem foglalkozom az autó kinézetével, mert teljesen hidegen hagy. Beülök az anyósülésre, bekötöm magam, majd némileg elfordulok és kibámulok az ablakon . Nem fogok beszélgetést kezdeményezni, már mindent elmondott, amit tudnom kell.
Vajon hol van a lakása? Milyen hosszú az út? Messze megyünk? London belvárosa természetesen ismerős a számomra, de az épület, mely előtt végül megállunk már nem. Ha Bastien jelzi, hogy megérkeztünk, akkor kiszállok a kocsiból, majd fogom a bőröndöket és nos, megyek, amerre mondja. Mégis mi mást tehetnék? Hova máshova mehetnék? Őt ismerve legalább normális lesz a lakás, ha már nem egy házról van szó… De vajon milyen lesz az én szobám? És… és mégis csak lenne egy kérdésem. - Egyedül élsz itt? - vagy azóta már van valaki az életében? Tudni akarom, hogy mire számítsak, mielőtt átsétálok a Pokol kapuján.
Egyedül akarom hagyni. Egyedül a gondolataival, a gyászával, a hisztijével, mindenével, csak ő és a szobája, ő és a kis holmijai, de nem tehetem meg, mert mennünk kell, s mert fojtogat ez a ház, szorítja a torkomat, tüdőmből elszívja a levegőt, szívemet összefacsarja. Gyűlölöm, mindig is gyűlöltem itt élni, és ezen egyedül Desi segített annak idején, ám most az ő jelenléte is csak nehezíti a dolgokat, hiszen látom, hogy ki nem állhat, ehhez nincs szükségem diplomára vagy kétszáz fölötti IQ-ra.
Így hát amint összeszedem őt és eljutunk az autóig, magára hagyom, hallgassa csak a csendet, nem szólok hozzá és nem is zavarom őt semmilyen formában, még a rádiót sem kapcsolom be, mert nincs értelme. Nem tart olyan sokáig elérnünk London belvárosát, a régi és új épületek közös egyvelegét, felhőkarcolók s mellettük múzeumok, bevásárlóközpontok, velük szemben díszes, öreg éttermek, teázók és kávézók, tipikus angol kavalkád, hol a közlekedés egy valóságos életveszéllyel ér fel. A muglik szeszélyes sofőrök errefelé, s még a szabályosan közlekedőknek is alaposan oda kell figyelniük, ha nem kívánnak balesetbe keveredni. Nagy a nyüzsgés, főleg most, hiszen a jó idővel megérkeztek a turisták is, ellepik az utcákat és kifosztják az üzleteket, kapkodják az angol zászlós pólókat és csicsás ajándéktárgyakat, keresik a legjobb helyet egy igazi “english breakfast tea” elfogyasztására. Nehéz őket kerülgetni, s figyelmem teljes egészében az úton és a gyalogosokon tartom, közben talán el is morgok orrom alatt néhány szitokszót, ahogy majdnem elém lépnek a számukra fordított közlekedési szabályzatot nem ismerő külföldi népek, ám nagy nehezen így is sikerül átverekednünk a legrosszabb részen, s innentől kezdve nyugalomban, puhán gurulhatunk az úton, egészen a hatalmas, szinte teljesen üvegnek tetsző épülethez, ahol a mélygarázsban meg is találom a számomra fenntartott parkolóhelyek egyikét. – Nos, itt volnánk – csak ennyit mondok, jelezvén, hogy végre kiszállhatunk, s én meg is teszem, lábaimat pedig fáradtan nyújtóztatom ki. Az autózás egyetlen hátránya, hogy könnyen elgémberedik tőle az ember lába.
Végül segítek öcsémnek kipakolni a bőröndöket, majd a parkoló kijárata felé intek, ahonnan lifttel egyenesen fel lehet jutni a lakásba. Nem értenék egyet ezzel a rendszerrel, de kiváló biztonsági intézkedéseknek hála nem tartok attól, hogy bárki más is képes lenne egyáltalán feljutni a penthouse szintjére. Közben Desi végre méltóztatik hozzám szólni, kérdése azonban egyáltalán nem ér váratlanul. – Igen – felelem egy vállvonással, s a tágas lifthez sétálva előre engedem őt. Nem teljesen igaz egyébként, ugyanis napi szinten bejár a házvezetőnő rendet rakni, meg a rá bízott feladatokat ellátni, de hétvégente még ő se jön, így igen, mondhatjuk, hogy egyedül élek ebben a hatalmas lakásban. Nem mintha ellenemre lenne… Itt én vagyok a magam ura. – Egyedül a drága Mrs. Roberts-el találkozhatsz néha, de ő nem zavar sok vizet – forgatom szemeimet, aztán az emeletek számát mutató kijelzőt kezdem bámulni, miközben lassan haladunk felfelé. Egyetlen hátránya a legfelső emeleti lakásoknak, hogy beletelik néhány pillanatba, mire felér oda a lift. Még egy ilyen helyen is, ahol nem egy varázsló és boszorkány megfordul egyébként.
Nagy nehezen felérve a lift egyenesen a lakás tágas előterébe nyílik. A falakat egy hidegebb sötétbarna szín fedi, míg a padló és a plafon világosabb, tört fehér árnyalatú, a bútorzat szintén követi a sötétbarna falak palettáját, néhol belecsempészve egy-egy hűvös méregzöld elemet. Nem túlzó, ám nem is üres, jól felszerelt és luxus kivitelezésű lakásról van szó, amiben minden megtalálható, mi a kényelmes élethez szükséges. Bal oldali irányban a folyosó végén található a Desinek szánt szoba, saját fürdővel és erkéllyel, ugyanazon az oldalon van a sajátom is, jobbra a konyha és az azzal egybenyíló étkező, a nappali pedig egyenesen előre, s annak végében az egyik fal hangszigetelt üvegből van, ahonnan ki lehet lépni egy széles teraszra, mely éppen a Thames folyóra néz. – Ez volna az. Balra van a szobád a folyosó végén, de figyelmeztetlek, itt nem tudsz hoppanálni, kulcs nélkül pedig se ki se be, úgyhogy maradj meg a hátsódon, ha lehet.
Nem sűrűn utaztam autóval. Apáékkal szinte mindig hoppanáltunk, a mugli eszközöket kerültük, elvégre aranyvérűek vagyunk. Bastien vajon miért szokott rá erre? Azt se tudtam, hogy tud vezetni. Az autó viszont szerencsére kényelmes, de a forgalom a belvárosban már cseppet se nevezhető biztonságosnak. Ösztönösen fogok rá az ajtóba szerelt kapaszkodóra, majd feszül meg némileg az izmom, miközben rászorítok és figyelem, ahogy majdnem elütünk néhány gyalogost. - Nem is tudtam, hogy szoktál vezetni. Nem értem mit szeretsz benne… - jegyzem meg magam is morogva, miközben Bastien is valamit motyog, amikor pedig végre túljutunk ezen a tömegen, akkor enged csak az én kezem is, majd kerül vissza az ölembe. Persze, honnan is tudhattam volna, hogy vezet, amikor évek óta alig beszélünk... nem is ismerem már a testvéremet.
Az épület, mely előtt megállunk hatalmasnak tűnik, a mélygarázs pedig sötét, nem túl barátságos. Körbe is pillantok ösztönösen, majd követem a lift irányába a fivéremet. Liftezni se szoktam, de természetesen voltam már ilyenbe, olykor megfordultunk mugli helyeken a szüleimmel, bár nem túl sűrűn volt erre példa. Odafent az emeleten vajon vár ránk majd valaki? Eddig nem is foglalkoztam azzal, hogy Bastien kivel élhet, hogy van-e partnere, de most… most már engem is érint a dolog, a válasz pedig megnyugtatónak hat. Tehát egyedül van… szerencse. Nem örültem volna, ha valami idegen faszit is el kell viselnem, főleg nem vele élnem. - Ki az a Mrs. Roberts? - nem asszociálok egyből a bejárónőre, szóval lesz szíves elmagyarázni, hogy miért mászkál hozzá egy nő. A varázsvilágban manókkal és bűbájokkal oldjuk meg az ilyesmit, de mintha Bastien úgy élne, mint valami mugli, ez pedig zavar.
Én is a lift számlálójára pillantok, majd amikor a tetőn kinyílik a liftajtó, besétálok a lakásba. Tágas, elegáns, ízléses… Vajon így vette vagy Ő is beleszólt a lakás kinézetébe? Vagy fogadott szakembert? Mivel még duzzogok, így nem kezdek csevegésbe, csak beljebb lépkedek, röviden megnézve a helyiségeket, majd amikor meghallom, hogy merre van a szobám, arrafelé kezdem el húzni a bőröndöket, csak akkor torpanok meg, amikor meghallom, hogy nem olyan egyszerű kijutni innen. A lifthez is ezek szerint kulcs kell. - Nem adsz kulcsot? - eleresztem a bőröndjeimet, majd lassan szembefordulok ismét a testvéremmel, tekintetem pedig kérdő és egyben hitetlenkedő is. - Csak nem bezárva akarsz tartani? - ha már London belvárosában vagyunk, akkor legalább körbenéznék a környéken. Még van pár napom, mielőtt vissza kellene térnem a Roxfortba és azt az időt nem bezárva akarom tölteni a négy fal között és főleg nem tanulással. Ki akarom szellőztetni a fejem. Persze nem most azonnal, őszintén szólva elfáradtam, ezt pedig érzem magamon. Hosszú volt ez a nap, szellemileg és fizikailag is, így kicsit megengedem a nyakkendőmet és kioldom a felső két gombot is az ingemen, miután válaszolt nekem.
Nem szándékozok több időt a közelében tölteni, így bemegyek ezután a szobámba, hogy körbenézhessek, majd magamra is zárom, már ha van rajta valamiféle zárszerkezet vagy kulcs. Mágiát mondjuk nem használok. A bőröndökből se pakolok most elő különösebben, csak egy friss alsót és tusfürdőt keresek, na meg fogkefét és fogkrémet, ki tudja, mik vannak itt. Szükségem van egy forró zuhanyra! Az elegáns ruhadarabok a fotelbe kerülnek, én pedig beállok a víz alá, majd fejem a csempének vetve élvezem ki, ahogy szinte végigmasszírozzák testemet a vízcseppek. Sokáig ott maradok, néhány könnycseppet ismét ejtek a szüleimmel történtek miatt, és talán fél óra is eltelik, mire végzek. Nem sietek, nincs okom rá, majd utána megpróbálok aludni, bár kezdek némi éhséget érezni. Nem… holnapig kibírom, legalábbis ezzel a gondolattal dőlök bele az ágyba, be a puha párnák közé, még csak nem is sejtve, hogy hajnaltájt kidob az ágy, az éhségem pedig szinte mardosni kezd.
Túl sok minden történt ma, ezért tudtam valószínűleg szinte azonnal elaludni. Lemerültem, minden energiámat felhasználtam, és ez az, amit pótolnom kell. Este kellett volna, de nem akartam elhagyni a szobát, nem akartam ismét látni Bastient, de most már bizonyára nincs ébren és mivel Ő is damypr, akárcsak én, biztosra veszem, hogy tárol itthon vért, ahogy azt is, hogy ilyenkor már rég alszik. Talán hajnali két óra lehet… Mezítlábas léptekkel sétálok ki a szobámból, némileg kómásan, kócos hajjal, borostásan, ruházatom pedig abból az egy szál fekete boxerből áll, amit a fürdés után magamra vettem. Nem szándékozom sokáig császkálni, így némileg tapogatózom az ismeretlen helyen, de a konyhához érve felkapcsolom a lámpát. Lehet, hogy közben a folyosón lévőt is sikerül, nem igazán érdekel. - Éhen halok… - megremeg a jobb kezem, miközben felnyitom a hűtőt, rég nem éreztem ilyen hatalmas éhséget. Vér… Ma ismét éreztem azt a tökéletes illatot, melynek íze semmihez se fogható. Sokáig tartott, mire képes voltam szinte megfeledkezni róla, de ma, amikor ismét éreztem… annyira megkóstoltam volna. Mintha egy drog lenne, melyről sikerült leszoknom, de most vonz magához ismét, egy függő pedig ritka, amikor nem tér vissza függése tárgyához. Nem vagyok túl halk, miközben keresgélek és próbálom erőszakkal elfelejteni fivérem vérét. Rossz ötlet volt megütnöm, de csakis ez miatt. A fenébe!
– Néha én sem értem… – morranok fel, s ennyiben is hagyom a vezetés témát. Egyébként megnyugtatónak találom, főképp a nyugodt, vidéki utakon, vagy a sztrádán, ahol nem lépnek gyalogosok az autóm elé minden kereszteződésnél. Szerencsére hiába teszik meg most, London belvárosában, képes vagyok időben kapcsolni és fékezni, vagy minimum lelassítani, mielőtt valamelyik idióta megöletné magát.
A balesetet végül valami csoda folytán elkerüljük, így perceken belül kiérünk a káosz dzsungeléből s épségben elérjük az épületet, ahol aztán a mélygarázsban leparkolva végre ki tudunk szabadulni az autó börtönéből. Jó érzés itthon lenni, sokkalta kellemesebb, mint a szellemjárta családi ház, ahova aligha köt néhány kellemes emlék. – A házvezetőnőm – válaszolom. – Nem csípem a házimanókat, bunkók és idegesítőek – teszem még hozzá, s azt inkább szóvá se teszem, hogy sokkal jobb érzéssel tölt el egyébként egy ember kezére bízni az otthonomat, mint egy koszos kis manóéra. Ráadásul a manó kényszerből dolgozik, a házvezetőnőm viszont önként vállalta a munkát, busás fizetésért cserébe, természetesen. – Szóval ha kell valami, zaklasd őt, mivel ő intézi a bevásárlást is. – Valamint kiváló vérforrás, ha a tasakos nem felel meg az aktuális hangulatomnak. De ez már csak mellékes.
A lift nyugodt, lassú tempóban döcög felfelé, ám így sem telik sok időbe, mire felérünk a penthouse szintjére; innentől pedig máris érzem azt a nehéz súlyt felemelkedni a vállamról, mi eddig azt nyomta. Végre a privát szférámban vagyok, és az öcsit is sikeresen elhoztam idáig, mostantól semmi rossz nem történhet. Azt azonban le kell tisztáznom vele már az elején, hogy szökésnek esélye sincs; persze az is igaz, hogy nem csak miatta védettem le a lakást hopponálás ellen, hanem az esetleges.. Hmm… “Nem kívánatos” személyek be és kijutását is nehezíteni akartam, hiszen aki egy, az enyémhez hasonló bizniszt visz, annak bizony akadnak ellenségei is bőséggel, s ellenük minden lehetséges módon érdemes védekezni. Tehát Desi biztonságát is szolgálja ez az egész. Kérdésére azonban kénytelen vagyok elvigyorodni, mert úgy hiszem, most sikerült kissé meglepnem. – Majd kapsz, ha kiérdemled. – Ami pedig a bezártságot illeti… – Nem. Vagy talán mégis? Ki tudja… – nevetek halkan, aztán magára is hagyom a lakásban, elvégre nekem még van bőven dolgom; telefonálgatni, s valóban elintézni a kulcsmásolat kérvényezését, hiszen akár kiérdemli akár nem, jó ha tartok magamnál még egyet belőle.
Végül egy-két óra munka után én magam is úgy döntök, hogy érdemes lenne vennem egy kellemes zuhanyt, habár legszívesebben habfürdőben áztatnám magam még néhány órán át, de iszonyúan elfáradtam az öcsémmel való verekedésben, no meg a temetés lebonyolításában, elvégre az ilyesmi megterhelő feladat mindenki számára. Így az összevérzett ingem, s minden egyéb a szennyesbe repül, a szemüveget az éjjeli szekrényemen hagyom, s néhány percig élvezem a zuhany gőzölgő vízcseppjeit; úgy érzem, ezek most minden értelemben lemossák rólam a külvilág szennyét, s általuk megszabadulok minden tehertől, mi eddig nem hagyott nyugodni. Aztán elérkezik a várva várt pillanat, mikor az ágyam tökéletes matracára vethetem magam, s nem telik bele néhány percbe, mire elnyom az álom, de még utolsó képként is csak Desi mézédes vérére tudok gondolni, s annak illata ott lebeg az orromban, kísért, megőrjít. Meglehet, még álmomban is azt kóstolgatom, ki tudja, mindenesetre elég mélyen beleépül tudatalattimba, s felidéz megannyi közös éjszakát, amikor gyerekként egymás vérén csüngtünk s lassan bele is bolondultunk abba, ha mást kellett ízlelnünk.
Sokáig kutattam a választ, próbáltam megfejteni kisöcsém vérének másságát, vajon mitől édesebb, mitől mámorítóbb mint a többi, mitől okoz ilyen ellenállhatatlan függőséget? Fogaimat belemélyesztettem emberbe, dhampyrba, vérfarkasba, s megannyi más humanoid teremtménybe, mégsem találtam a titok nyitját. Frusztrált, egy darabig kimondottan őrölt belülről, mert rájöttem, senki más nem adhatja meg nekem azt az euforikus érzést, mit Desi vére nyújtott, s ha Desi gyűlölt, úgy soha többé nem tapasztalhattam meg, amit akkor, azon a sötét éjszakán.
Talán nem aludhattam elég mélyen, vagy csak szokatlan számomra a zaj, mindenesetre az éjszaka közepén térek magamhoz, felriaszt a lakás túlsó feléből érkező motoszkálás nesze, s kénytelen vagyok kimászni az ágyam melegéből, hogy felfedezzem, honnan erednek a hangok; a konyha felé vezet utam, közben tarkómat dörzsölgetem, s egyik szemem félig még csukva, hamarosan pedig meg is pillantom a fényt, mi azt jelzi, valaki kutakodik ott. Meg sem lep, hogy öcsém az, inkább csak az érdekelne, miért ilyen későn csinálja ezt, s miért kell ekkora zajt csapnia közben. – A másik hűtőben van – vágok végül közbe, hiszen tudom, mit keres ennyire, de inkább oda is sétálok az említett hűtőszekrényhez, hogy onnan kivegyek egy vértasakot, s azt felé nyújtva felsóhajtok. – Mikor ettél utoljára? – Őszintén érdekel, elvégre ez egy hosszú és stresszes nap lehetett számára, s ilyenkor hajlamos még egy vérszomjas dhampyr is elfeledkezni a tápanyag bevitelről.
A kocsiban nem beszélgetünk többet, de Bastien lakásához érve már akadnak kérdéseim. Mrs. Robertsről például semmit se tudok, amikor pedig kifejti, hogy mi célból is van szabad bejárása a fivéremhez, már tenném is fel a nagy kérdést, amit nos… előre megválaszol. - Bunkók és idegesítőek? Legtöbbször semmit se szólnak, ha nem engedélyezed nekik és folyamatosan hajbókolnak. Engem az idegesítene, ha az otthonomban egy idegen embert kellene időről időre megtűrnöm, aki hozzáfér a dolgaimhoz és bármikor szabad bejárása van. - nem tudom, hogy ez a Mrs. Robert mugli vagy boszorkány-e, de az biztos, hogy tud arról, hogy Bastien varázsló. Nehéz is lenne ezt eltitkolni egy aranyvérű otthonában. Elkerülni viszont szintén nem fogom tudni, mert mint hallom, ha akarok valamit, azt neki kell majd mondanom. Ez csodás… Még Ő is kap a családi kasszából, csak tőlem vonja meg a testvérem. - Jobb lenne, ha én tudnám megvenni magamnak azt, amire szükségem van. - vetem oda, mert ne higgye azt, hogy ezt szó nélkül fogom hagyni, ahogy odabent a lakásban a kulcs kérdését sem.
Ismét kedvem támadna beverni az orrát, mert ez a felsőbbrendű, nagyképű viselkedés baromira nincs a kedvemre. - Menj a fenébe! Ha itt kell laknom veled, akkor adj kulcsot! - kikövetelem, mert igenis jár. Bezárva akar tartani, amikor nem a Roxfortban vagyok? Ezt nem gondolhatja komolyan… Akkor többet látni se fog. Ez persze lázadás a részemről, mert szükségem van a vagyon engem illető részére, ahogy most már a szüleink holmijai is itt vannak, nem vihetek el mindent a suliba. - Rohadtul nem vagy vicces! - mert csak szórakozik, nevet is rajta, így szememet forgatom, gyűlölöm, amiért bosszant. Nem vagyok holmi rab, nem is viselkedhet úgy velem, és én se így teszek, ezért is mozgok szabadon és amikor felkelek hajnalban, mindenféle hezitálás nélkül kelek útra az ismeretlen lakásban, hogy megtaláljam a konyhában azt, amire oly nagy szükségem van.
Nem foglalkozom a zajjal, nem érdekel, ha leverek valamit vagy esetleg felébresztem a fivéremet, a vérszomj egy pillanat alatt uralkodik el rajtam, olyan intenzíven, mint már régen nem. De hiába kutatok a hűtőben, döntök el dolgokat, egyszerűen nem találom a vértasakot, a másik hűtő pedig nos… fel se tűnt, ahogy Bastien közeledő lépteinek hangja sem, így hirtelen fordulok meg és pillantok hátra, amikor meghallom a hangját. Ekkor látom csak meg, hogy nem messze ettől a hűtőtől van még egy, így felkelek, becsukom az ajtaját, majd már lépek is fivérem felé, hogy szinte kitépjem a kezéből a tasakot. Nem húzom az időt azzal, hogy pohárba töltsem az éltető nedűt, helyette csak lecsavarom a kupakot, majd szinte rögtön inni kezdek belőle, a kérdésére pedig csak jó pár korty után válaszolok. Az ajkamról némi vér csordogál lefelé állam irányába, de ez is most hidegen hagy, most semmi se számít. - Két napja… A házban nem találtam tegnap. - mert Ő nem volt ott, nem fogadott és nem is gondoskodott élelemről a számomra. Megszoktam, hogy mindig hozzáférek a vérhez, amikor szükségét érzem, de tegnap nem találtam, aztán már jött is a temetés és minden olyan gyorsan történt. Ismét a vértasakból iszom, mohón, majd hirtelen teszem le a konyhapultra, nem is figyelve, hogy így a vér szivárogni kezd belőle. Megtámaszkodom, majd bal kézfejem számhoz emelem.
- Romlott vért adtál? - nézek a fivéremre hitetlenkedve, hogy ez még Tőle is aljas, ezt egyszerűen nem tehette! A WC-ig már esélyem sincs eljutni, így a csaphoz lépek, addig még pont eljutok, majd odahajolva adom ki a gyomrom tartalmát, így hát azt a kevés ételt is, amit tegnap ettem. A testem kicsit megremeg, talán sápadtabb is vagyok, mint átlagosan. Engedek némi vizet a csapból, iszom pár kortyot, zihálok. - Remélem jól szórakozol! - pillantok felé, majd fejem a hideg konyhapult kövére fektetem. Jól esik most a hűvös, de túl éhes vagyok még mindig, de taszít a tasak gondolata is. Nem fogom ismét magamhoz, az a vér… az a vér nem megfelelő. Nem csillapítja az étvágyamat, egyszerűen emészthetetlen. Miért van nála egyáltalán ilyen? Eszembe nem jutna, hogy velem van a baj…
– Kinek mi – vonok vállat. Valahogy engem mindig is lelomboztak a házimanók, nincs bennük semmi élet, semmi energia. Nem értem ezt a rabszolgakultúrát sem, elvégre valljuk be, a manók rabszolgák, s a mai modern társadalomban szerintem egyáltalán nincs helye az ilyesminek; igenis vagyunk elég önállóak ahhoz, hogy el tudjunk látni egy háztartást, ha pedig mégis szükségünk van segítségre, hát ott a házvezetőnő, mint opció, aki teljesen önálló akaratból vállalja ezt a munkát és nem azért, mert a köcsög gazdája nem adott neki egy darab zoknit vagy pólót. – Minek, amikor van más, aki helyetted megcsinálja? – ráncolom a homlokomat. Ha egyszer megkapja a lehetőséget, hogy itt is dirigáljon valakinek, miért nem él vele? Eddig annyira könnyen ment neki a hercegi szerep, akkor most minek adja elő, hogy önálló akar lenni?
Már megint kezdődik a hiszti, pedig alig fél perce értünk fel a lakásba, mégis, most Desi újabb balhét akar csapni, mert nem tetszik neki a rendszer. Komolyan mondom, nem értem ezt a kölyköt. – Mondom majd kapsz, ha megérdemled – nyomatékosítom, mivel nem áll szándékomban addig kulcsot adni neki, ameddig meg nem bizonyosodtam róla, hogy ha egyszer elhagyja ezt a lakást akkor majd önként és dalolva vissza is fog jönni. – Igen, igen, hallottam már – forgatom szemeimet, de szerencsére ez ennyiben is marad. Mindketten megyünk a dolgunkra, s a nappal elég gyorsan átfordul éjszakába. Ha nem ébrednék fel a konyha felől érkező zajokra, talán reggelig meg sem mozdulnék, ám felriaszt a szokatlan zaj, így ki is megyek, hogy megnézzem, mi történik. S meg is találom öcsémet, ki akár egy kiéheztetett utcai gyerek, sietősen kutatja épp át az egész helyet, feltételezéseim szerint vért keresve.
Úgy fest, sikerül megzavarnom őt a tevékenységében, ám nem húzom sokáig az időt, egyenesen a másik hűtőszekrény felé sétálok, ahol az élelmiszerrel nem összeegyeztethető dolgokat tartom, például a vértasakokat is; mivel gyűlölöm, ha egy helyen vannak az étellel. A kettő számomra nem fér össze. S már adnám is öcsémnek az egyik vértasakot, de ő megelőz és olyan hirtelen kapja ki a kezemből, hogy még majdnem meg is ugrok meglepetésemben. Nézem, ahogy mohón fogyasztja, szinte már émelyítő látványt nyújt… – Hát, ezek szerint pohárra nem lesz szükséged – jegyzem meg, s hiába gyomorforgató ez a mohóság, mintha én is kezdenék megéhezni tőle. Nem is tudom, mikor volt utoljára olyan, hogy ennyire kívántam a vért. Óh, de… Pontosan tudom. – Küldenem kellett volna valakit, ne haragudj Öcsi – húzom a számat. Az éhség nem játék, ilyesmivel szándékosan nem szívesen húznám az agyát, mert az nem lenne megoldás semmire. Vagyis… Hmm.
Becsukom a hűtő ajtaját, s úgy döntök, inkább nem látok neki egy másik tasaknak, majd legfeljebb reggel. Pedig egyébként biztos megvolna a maga hangulata egy közös étkezésnek is, de valahogy nem érzem azt, hogy kockáztatnom kellene, hiszen így is felkavar… Felkavar, hogy a vérillat a levegőben még csak meg sem közelíti Desiét, mégis itt áll előttem, olyan közel van… De aztán kizökkent ebből a gondolatból, ahogy hirtelen felindulásból leteszi a tasakot, annak tartalma most csöpög mindenhova, de ő nem foglalkozik vele; zavarodottan nézem, ahogy szájához emeli a kezét, mint aki rosszul van, s mint aki pillanatokon belül felöklendezi a gyomra tartalmát.
– Tessék? – kérdezek vissza, hallhatóan kissé felháborodva. – Az ott a legjobb minőségű cucc az egész vérpiacon, ne röhögtess – a tasakért nyúlok, s a nyílást az orromhoz emelve meg is bizonyosodok róla, hogy annak a vérnek bizony semmi baja, mégis, öcsém a szemem láttára hányja ki az egészet, a csapba küld mindent. Katasztrofális látvány, ráadásul ezt rohadt nehéz lesz mindenhonnan lesikálni és sterilizálni a konyha ezen felét, habár most jobban aggaszt Desi állapota, mert úgy néz ki, valami nagyon nincs rendben vele. – Úgy nézek ki, mint aki jól szórakozik? – forgatom szemeimet, aztán a pult másik végébe teszem a vértasakot, úgy állítva, hogy ne szivárogjon belőle több a méregdrága vérből, aztán öcsémhez lépek és a vállánál fogva gyengéden felhúzom a konyhapultról, hogy aztán kezeim közé vegyem az arcát. – A vérnek nincs semmi baja, Desi – közlöm vele, s akár tetszik neki akár nem, elkezdem szemügyre venni őt, a pupilláját, a sápadt arcszínét, de nem látok rajta semmit, ami arra utalna, hogy beteg lenne vagy ilyesmi. A stressz lesz a bűnös, na meg a gyász. Az érzelmek különös hatással vannak a testre. – Most mondanám, hogy hanyagold mára a vért, de mivel két napja nem ittál… – elengedem az arcát. Lenne egy ötletem… De nem fog neki tetszeni.
Egyáltalán nem tudok azonosulni Bastien véleményével, hogy egy házimanó helyett inkább egy bejárónőt fogad. El is mondom neki, hogy mit gondolok erről, akkor is, ha valószínűleg teljesen hidegen hagyja, ami pedig a vásárlást illeti, inkább megoldanám én magam. Mondjuk itt, a muglik között ez nem kicsit lenne nehézkes, mugli pénz még sosem volt nálam, ahogy mugli üzletben se jártam még, így tény, bevásárlást se kellett korábban intéznem, vért szerezni pedig fogalmam sincs, hogy hol tudnék. Rendkívül kellemetlen belegondolnom, hogy mennyire függök a fivéremtől, és az az igazság, hogy valóban nem csak anyagilag, bár ezt eléggé fáj beismernem, még saját magamnak is. - Majd biztosan megszokom, elvégre nincs más választásom, igaz? - ha csak mondom, hogy mit akarok, az a nő meg ide hozza, az talán nem lesz problémás. Más, mint otthon volt, mert ott mindig anya intézett mindent, nekem pedig csak jeleznem kellett, amikor éhes voltam. - Főz is ránk? - ez fontos kérdés, mert én nem tudok, ahogy szerintem Bastien se éppen egy konyhatündér. De vannak ám még kérdéseim. - Mennyit tud rólunk? Boszorkány? Tudja, hogy dampyrok vagyunk? - ezek olyan információk, amikről tudnom kell, nehogy rosszat mondjak vagy tegyek, ami bajhoz vezethetne a későbbiek során.
Én nem gondolom hisztinek azt, hogy jogom van a lakás kulcsához, elvégre most már én is itt lakom, ezt ügyesen elintézte, szóval ne jöjjön nekem ezzel a hülye dumával, hogy ki kell érdemelnem. - És mégis hogy gondoltad? Hogy érdemeljem ki? - ossza csak meg velem a gondolatait, mert rohadtul kíváncsi lennék rá, hogy mi lehet az elképzelése. A humora pedig rémes, ezt tartom.
A fáradtság ledönt mindkettőnket a lábunkról, de az éhség hajnalban felébreszt. Némileg tapogatózok az ismeretlen szobák falán, hogy fényt kapcsolhassak, majd kiérve a konyhába kutakodni kezdek a hűtőben, de sehol se találom a vértasakokat, az pedig fel se tűnik, hogy akad egy másik hűtő is a közelben. Nem érdekel, hogy felébresztettem a testvéremet, képtelen vagyok most ilyesmin agyalni, amikor kínoz az éhség, ezt pedig talán nem fogja felróni nekem, mert ahogy előkerül a vértasak már el is marom Tőle, hogy mielőbb elfogyaszhassam a tartalmát. Nem érdekel, hogy nem éppen illendően iszok, így a megjegyzését is ignorálom, mintha meg sem hallottam volna és csak néhány deci után leszek képes ismét normálisan kommunikálni vele, így megadom a kérdésére is a választ, a bocsánatkérésére pedig reflexből reagálok. - Eszedbe se jutott... Csodálatos gyámom vagy. - morgom oda, de csak foghegyről, majd képtelen leszek tovább foglalkozni ezzel a témával, mert érzem, ahogy a gyomrom hirtelen görcsbe rándul. A tasakot félreteszem, igazából az első helyre lerakom, ami útba esik, majd már lépek is a mosogatóhoz. Ezt nem hiszem el... Nem hiszem el, hogy képes még a vérrel is kiszúrni velem. Hiába magyarázkodik én már öklendezni is kezdek, majd rövid idő alatt minden kijön belőlem.
- Nem az. - mondok végül csak ennyit, miközben egyre sápadtabb leszek és továbbra is majd megöl az éhség. De Bastien bizonyára élvezi a kialakult helyzetet, ismét fölényeskedhet. Felé pillantok, majd kezemmel elfelé intek. - Vidd azt innen, már a szagától is hánynom kell! - csak ennyit mondok, majd fejem a konyhapultnak döntöm. Akkor emelkedem csak fel, amikor megérzem a vállamon fivérem kezét. Lassan fordulok meg, fenekem-derekam a konyhapultnak támasztom, kezeimmel belekapaszkodom, majd csak nézek Bastien szemeibe. - Hogyne lenne? Borzasztó íze van, nem bírok belőle többet inni. - rázom meg picit a fejem, de most nem lököm el a közelemből, szemeim pedig kicsit kétségbeesetten pillantanak a kék íriszekbe. Mit csináljak most? - De éhes vagyok... - hogy hanyagolhatnám? - Nincs más vércsoportú itthon? Nehogy már azt mond, hogy még a vért is ki kell érdemelnem. - mi történik velem? Annyira ijesztő ez az egész.
Azt hiszem, nem szükséges tovább magyarázkodnom, miért preferálok egy embert a lakásban egy házimanó helyett… S szerencsére Desi is ennyiben hagyja a dolgot, nem kérdez többet, nem faggat, hogy mégis miért jó ez nekem, s ez megnyugtató. Viszont Mrs. Robertsről többet kérdez, ám betudom természetes kíváncsiságnak, így természetesen mindenre hajlandó vagyok válaszolni, főleg, mert elég hosszú a liftezés ideje ahhoz, hogy ne akarjam kínos csendben végigvárni. – Pontosan. – Az én házam, az én szabályaim - s ez ránk is vonatkozik. Ráadásul szinte biztos vagyok benne, hogy kedvelni fogja a házvezetőnőmet, mert egy nagyon elragadó egyéniség, tisztelettudó és rendkívül találékony. – Nem. Én főzök – jelentem ki. A konyha az én szent helyem, ahhoz senki nem nyúlhat hozzá, csak kivételes esetekben. – Viszont, mivel most már te is itt laksz, ha nem vagyok itthon megkérheted, hogy dobjon össze neked valamit – fűzöm még hozzá, hiszen ha ő nem tud főzni - márpedig biztos vagyok benne, hogy egy rántottát sem lenne képes összeütni magának -, akkor jó, ha Mrs. Roberts a rendelkezésére áll a távollétemben. – Kvibli, és mindent tud.
Még egy rövid vitát így is sikerül beiktatnunk a napirend végébe, s ez most a kulcsról szól, no meg az ahhoz való jogáról; ő úgy hiszi, ez neki jár, s normál esetben talán így is volna, de kinézem belőle, hogy az első adandó alkalommal menekülőre fogná, márpedig nekem semmi kedvem nincs őt keresgélni egész Londonban, így pedig természetes, hogy előbb a bizalmi szintet szeretném felhozni a maximumra, s csak aztán adnék neki kulcsot a lakáshoz. – Úgy, hogy szépen bebizonyítod, mennyire megbízható és aranyos öcsikém vagy – mosolygok rá szépen. – Addig pedig csak velem, vagy Mrs. Roberts-el hagyhatod el a lakást.
S most, hogy ezt lezártuk mindketten elvonulunk a magunk dolgára; feltételezéseim szerint Desi is hamar álomra hajthatja a kis buksiját, akárcsak én, s egészen a hajnali órákig meg sem moccanok; aztán zajra kelek, s hogy ellenőrizzem a forrását, kimegyek a konyhába, ahol öcsémet találom, heves kutakodások közepette. A vértasakot sietve kapja ki a kezemből, s tartalmát mohósággal dönti magába, tényleg borzasztó látvány… – Bocsánatot kértem, nem? – forgatom a szemeimet, s kivételesen inkább nem kezdek el kötekedni, elvégre tényleg hibáztam, ezt belátom. Elfeledkeztem róla, hogy talán szüleink nem tartottak otthon vért a külföldi út alatt, s így Desinek anélkül kellett kibírnia a temetésig.
Ám most hiába falja ily éhesen a tasak tartalmát, hamarosan úgy fest, vissza is öklendezi azt, sőt, még talán az utolsó étkezésének maradványai is a csapban kötnek ki, s ez kissé megrémiszt, mert ilyesmivel nem találkoztam még sosem. Hogy egy dhampyr teste elutasítsa a vért? Lehetetlenség. Mert tudom, hogy jó minőségű volt, ráadásul éppen tegnap szállították be, friss volt és értékes… Nem szállok vitába vele, mert most a szart sem érdekli, hogy kinek van igaza, s kérésére el is rakom a szemei elől a tasakot, de nem értem, fogalmam sincs, mi ez az egész.
Aggódom, s ezt nem is próbálom elrejteni, miközben öcsém arcát elemezgetem, keresve a jelét bármiféle betegségnek, rendellenességnek, vagy átoknak, de semmi, ez nem fizikai probléma; sejtéseim szerint a sok fájdalom és stressz tehet róla, a gyász és a feszültség, s ezek keveréke épp elégnek bizonyul ahhoz, hogy ne akarja a szervezete elfogadni a tasakos vért. – Tudom – sóhajtok fel. – Örülök neki, hogy a legrosszabbat is kinézed belőlem. A francba is… – mordulok fel, aztán a hűtőhöz sétálok, kiveszek egyet a másik típusú vérből, viszont ezt nem adom oda neki, inkább keresek egy poharat és abba öntök egy keveset, mert annak nincs értelme, hogy még egy adagot elpazaroljon. – Próbáld meg ezt – nyújtom oda. Ha ez se lesz jó, akkor tényleg kénytelen leszek megtenni… A saját véremet kell adnom neki.
Nem vagyok kibékülve a házvezető tényével, de majd bizonyára meg fogom szokni. Igazából ez nem olyan nagy dolog, hogy különösebben kiakadjak rajta, azon viszont meglepődök, hogy Bastien fog főzni. - Komolyan? Te tudsz főzni? - remélem, hogy ehetőt készít. Arra viszont biccentek, hogyha éhes leszek és kellene valami főtt étel, akkor szólhatok a házvezetőnőnek is. Remek. Azt jól sejti, hogy én nem tudok főzni, sosem próbálkoztam ilyesmivel és nem is tervezek. A bájital főzéssel nincs gondom, de a szakácskodást meghagyom másoknak, ilyen téren nagyon is szeretem, ha kiszolgálnak. Mint hallom, a nő egy kvibli és nem kell titkolni előle azt se, hogy dampyrok vagyunk. Ez azért megnyugtató, így egyszerűbb minden. Az viszont cseppet se nyugtat meg, hogy kulcsot nem ad a lakásához, sőt mi több, felháborít.
- Aranyos? Kurvára nem vagyok aranyos, ezt nagyon jól tudod. - ciccenek is, mert mégis mit vár tőlem? Forduljak ki önmagamból? - Tehát bízol benne, hogy a bejárónőd mellől nem fogok eltűnni. - nem is értem, elvégre Ő kvibli, míg én varázsló vagyok, aki már legálisan varázsolhat is, sőt, hoppanálni is tudok. Nem biztos, hogy erre fel kellene hívnom Bastien figyelmét, de előbb beszéltem, mint gondolkodtam. Önérzet is van ám a világon... - Azért remélem, hogy azt nem felejtetted el, hogy vasárnap vissza kell térnem a Roxfortba. - csak erre a hétre kaptam kimenőt a temetés és a gyász miatt, de addig még van pár napunk. Ideje, hogy az első este a végéhez érjen.
Nem tudok viszont túl sokáig aludni, az éhség nagy úr, a kutakodásom pedig felébreszti a testvéremet is. Nem meglepő, hogy éhes vagyok, otthon nem volt vér és a többi étel nem elegendő nekem, megszoktam, hogy minden nap vérhez jutok, főleg azóta, amióta le kellett szoknom a testvérem véréről. Nehéz volt, de sikerült, így viszont tartanom kell ezt, de persze, Ő ezt elfelejtette. Oké, bocsánatot kért, de ez kevés, ahogy a vér se megfelelő, mert kijön belőlem, képtelen vagyok megemészteni, hiába lenne szükségem rá. Biztos, hogy romlott volt, más gond nem lehet. Értékelem, hogy elteszi a szemeim elől, mégse nyugszik meg teljesen a gyomrom és amikor közelebb lép bár engedek neki, képtelen vagyok vér nélkül maradni, túlságosan nagy szükségem van rá, főleg most, hogy minden tartalékom a hányás miatt oda. Nem figyelem egyébként meg annyira Bastien arcmimikáját, hogy tudjam belőle, hogy aggódik, mert éppen a saját bajommal vagyok elfoglalva, de megjegyzést azért tudok tenni. A halálomon azért nem vagyok, nah. - Ez lenne a legrosszabb? Kétlem... - ne akarja tudni, hogy mi mindent képes vagyok kinézni belőle. De ezt most nem teszem hozzá, csak figyelem, ahogy ismét a hűtőhöz megy, majd elővesz egy másik vértasakot, tölt, én pedig kivárom, amíg átadja a pohár tartalmát. Beleszagolok, nem érzem úgy, hogy gond lenne. - Kössz...- pillantok bele a szemeibe, mert tényleg értékelem, hogy segíteni próbál. Mivel szomjas vagyok, ezért mohón kortyolok bele a vérbe, majd néhány másodperc múlva már fordulok is a csap felé, hogy kiköpjem azt. Hányni most nem hányok, már nincs is nagyon semmi, ami kijöhetne belőlem és nem fogyasztottam túl sokat se ebből. A poharat magam mellé teszem, majd lehajtom a fejem. - Mi történik velem, Bastien? - nézek lassan felé, most már némi félelemmel is a szememben. Ha nem tudok enni, az... az hatalmas probléma a mi fajtánknak. - Menjünk a Szent Mungóba? - nincs jobb ötletem, biztos, hogy valami bajom van. - Anya tudná, hogy mit kell tennünk. - Ő mindig, mindenre tudta a megoldást. Legalábbis az én emlékeimben, pedig közel sem volt ám tökéletes. De most nincs itt, csak mi vagyunk, én pedig egyre jobban kétségbe esek.
