– Persze, hogy tudok… – húzom a számat. – Egyedül élek évek óta. Nem gondolod, hogy mások főztjét fogom zabálni életem végéig – teszem hozzá, s azt még csak nem is említem, hogy egy olyan szép konyhát, mint az enyém, hülye volnék elpazarolni. Az is csoda, hogy egyáltalán megengedem Mrs. Robertsnek, hogy használja a konyhát a távollétemben… Az az én szentélyem, rendben?!
– Na látod, ezért nem kapsz most kulcsot – mutatok rá, s komolyan is gondolom; ha nem szedi össze magát, bizony nem fog még a házvezetőnővel sem kimászkálni az utcára. Ha kell, az ágyához kötöm, de nem lép ki innen, amíg meg nem tanulja, hogy kell tisztelni a másikat. – Bízom benne, hogy lesz annyi eszed. Szerinted meddig fogod túlélni Londont egyes egyedül? – Szemöldököm összeráncolódik, s enyhe grimasszal várom a csodás válaszát, kíváncsi vagyok, mégis hogy tervez életben maradni ebben a városban. Az angolok, habár adják az úri nép szerepét s azt hiszik, mindenkinél jobbak, akad köztük rengeteg veszélyes alak is, és a bűnözés ugyanúgy jelen van - ezt én tudom a legjobban, hiszen nem éppen legális a biznisz, amit megörököltem a családtól. S ha valaki meg is tudja, hogy Desmond Darthorn egymaga kószál London belvárosában, nos… Nem szeretném, ha valaki az öcsémmel próbálna zsarolni. – Tisztában vagyok vele. Én foglak kivinni az állomásra, ha erre magadtól nem jöttél volna rá…
Azt hittem, ezek után legalább egy nyugodt éjszakával zárhatjuk ezt a keserves napot, ám a bonyodalmak csak most kezdődnek, amikor hajnalok hajnalán a konyhába kell vonszolnom magam, hogy ellenőrizzem, mi történik ott. Akár csak gyerekkorunkban, öcsémre most is az éjszaka közepén jött rá az ehetnék, s erre megoldásképp adok neki egy tasak vért, nem is számítva rá, hogy pillanatokon belül a csapban fog kikötni az egész, miután gyomra nemet mond az ínycsiklandó prémium minőségre. Értetlenül állok hozzá, hiszen ezt a saját beszállítóim hozták, s pontosan tudom, honnan származik; tehát nem lehet rossz vagy romlott.
Ráhagyom, hogy vajon tényleg az e a legrosszabb, amit tehetek, hogy megtagadom tőle a vért; mert valóban, ennél sokkal rosszabb dolgokra is képes vagyok, habár az éheztetés sosem tartozott a preferenciáim közé. Ezért is próbálkozom egy másik típusú vér felkínálásával, ám ezúttal csak keveset adok neki, ha esetleg ez sem lenne megfelelő, így nem pazarolnék el egy egész tasakot. Először úgy tűnik, nincs baj, s talán tényleg csak a másik vérrel volt a gond, meglehet, nem tetszett ez a fajta a szervezetének, s egy pillanatra meg is könnyebbülök, hogy minden rendben lesz. – Szívesen – bólintok, de továbbra is figyelek, megvárom, míg testvérem lenyeli a pohara tartalmát; ám alig néhány pillanat múlva ugyanarra a sorsra jut ez is, mint az előző. Idegesen mordulok fel, s ujjaimat végigfuttatom a hajtincseimen. Desire pillantok, s szemeiben kétségbeesést látok, sőt, mintha félne is… Fél, hiszen a teste nem fogadja el a vért, ami nélkül viszont nem képes életben maradni.
– Lenne egy-két tippem. Feszült vagy. Stresszes. A gyász meg csak rátesz egy lapáttal – osztom meg vele véleményemet, majd arra a kérdésre, hogy elmenjünk-e a Szent Mungóba, csak fejemet csóválom. – Nem. Még van egy ötletem, de ha az sem válik be, akkor megyünk – jelentem be, s miközben ő anyánkat emlegeti, én az egyik fiókból kihúzok egy kést. – Anyánk most nem lenne boldog, ha látna minket, de szerencsére éppen nincs itt – fordulok felé, közben egyetlen egyenes vágást ejtek a csuklóm fölött. Vérem illata elárasztja az egész konyhát, bódító, s szerintem bármelyik dhampyr megérezné a környéken, ha nem a legfelső emeleten lenne a lakás. Elé lépve az arca magasságába emelem a sérült részt, hogy biztosan megértse a feladatot. – Igyál.
Meglep, hogy a fivérem otthon érzi magát a konyhában és tud főzni, de csak hümmögök a kapott válaszra, nem ragadok le most ennél a témánál, nem úgy, mint a kulcs kérdésénél. Mi az, hogy ki kell érdemelnem egy rohadt kulcsot a lakásához, ha már itt kell élnem? Bezárva tartana? Nem fér az eszembe ez az egész... Nem értem a logikáját. - Később se leszek aranyos, már nem vagyok gyerek, mint mondtam. - azt a Desmondot hiába akarja visszakapni, sose fogja, mivel már nem létezik. Felnőttem, akárcsak Ő, a múltban ragadni pedig veszélyes, neki se ajánlanám. Eszembe nem jutna, hogy az aranyosságot a tisztelet szinonímájaként említi... - Úgy beszélsz, mintha le akarnék lépni. Mégis hova mehetnék? - tárom szét a kezeimet, hiszen a szüleink halottak és csak távoli rokonaink vannak, azt se tudom, hogy merre. Ő a testvérem, és bármennyire nem volt kedvem vele jönni és nem értek egyet a döntéseivel, felfogtam, hogy mindez nem választás kérdése, hogy szükségem van rá. Szóval tényleg nem értem, hogy mit fosik... - Az állomásra? Bastien, elég csak Roxmortsba hoppanálnom, oda kijönnek elém. Nem fognak egy vonatot indítani egyetlen diák kedvéért. - ezen már mosolyognom kell, mert most komolyan azt hitte, hogy a kilenc és háromnegyedikre kell majd elkísérnie? Nem az év elején vagyunk és nem is egy ünnepkor, amikor sokakat hazaengedtek, ez csak egy személyes eltáv volt.
Az éjszaka pedig mindenhogy telik, csak nyugalmasan nem. Mindketten felébredünk, más-más okokból, a konyhában pedig a vér válik az események főszereplőjévé. Én csak enni szeretnék, mert kezdem úgy érezni, mintha éheznék, de ez a mindennapos cselekedet olyan bonyodalmakat szül, amelyekre egyikünk se számított. Nem értem, hogy mi történik, egyszerűen nem tudom felfogni, persze, hogy kétségbe ejt. A második vérhez én is nagy reményeket fűzök, hátha azzal nem lesz gond, csak az elsővel volt valami, de hasonló reakciót vált ki belőlem, mint az első. Szerencse, hogy éppen csak megkóstoltam és hogy már nincs mit kihánynom. - Máskor is voltam már feszült, mégse történt még ilyen... - nem, én ezt tényleg nem értem. Mit kéne tennünk? Talán a Szent Mungóban tudnának segíteni, ott sok orvos van, biztosan találkoztak már ilyen esettel. Oda kellene mennünk, igen, ez lesz a megoldás.
- Nem akarok kísérletezgetni... - nyögöm ki, de azért várok, mert kórházba menni még kevésbé szeretnék. Anya... igen, Ő tudná, hogy mit csináljunk most, és tudom én magam is, hogy nem tenné boldoggá ez a szituáció. Eszembe nem jutna többre gondolni, arra, amire Bastien készül, így amikor a kés előkerül, akkor is csak meglepetten nézek rá. - Mire készülsz? - minek az a kés? De ahogy kimondom a kérdést, Ő már mozdítja is a kezét, majd egy éles vágást ejt a csuklója fölötti puha részen, a vér pedig szinte azonnal kibuggyan. Gyönyörű... mámorító illatú. Hátrálnék, ha lenne hova, de már a konyhapultnak támaszkodom így is. Ismét belemarkolok, majd megrázom a fejem. - Mit művelsz? Ezt nem lehet! Tudod jól, hogy nem, anyáék okkal tiltották meg! - de ahogy feljebb emeli a kezét, úgy lesz még véresebb a keze a gravitációtól, a vércseppek egy része pedig mára padlóra is lejut. Nagyot nyelek, de túl közel tartja, hiába rázom a fejem. - Ne csináld! Nem akarom! - de... mindennél jobban akarom! - Kérlek... - túl nehéz ellenállnom. Mi vagyok én, egy állat, hogy nem tudom türtőztetni magam? Oly sok év telt el azóta, hogy utoljára megízlelhettem Bastien vérét, de az emlékek mégse koptak ki, talán sosem fognak.
Az idő kiesik, fogalmam sincs, hogy hány másodpercig állhatok előtte, tekintetemmel pedig vérző kezét nézve, ahogy arról se, hogy mikor jön el a pillanat, amikor szinte rávetem magam, két kezem közé fogom kezét, majd fogaimat a húsba mártom ott, ahol megvágta magát. A vér íze tényleg nem fogható semmihez, mintha ambrózia lenne... mennyei manna. Halkan hümmögök, lehunyom a szemeimet is, az agyam kikapcsol, most, ebben a pillanatban semmi se számít. Meg is feledkezek önmagamról, arról, hogy ez nem helyes, ahogy arról is, hogy mennyire gyűlölöm jelen pillanatban a testvéremet. Szükségem van a vérre, mindennél jobban és amíg a testem nem jut elegendőhöz, addig a mámorban fürdök. A drog már csak ilyen, de remélhetőleg le tudok majd állni. Kiskoromban előfordult, hogy Bastiennek kellett leállítania, de mára már talán nem lesz ilyen probléma.
– Mhmm, persze – bólogatok. Nem gyerek, hogyne. Én meg a Mikulás vagyok. S mielőtt még megkérdőjeleznéd, ez szarkazmus volt. Mindenesetre ez tipikus testvéri hozzáállás, számomra ugyanis Desi sosem lesz más, mint az én kicsi öcsém, sosem fogom őt teljes egészében elfogadni felnőttnek, hiszen az én szememben mindig az az aranyos kisfiú marad, aki volt anno. De ezt ő úgysem értené meg, hiszen neki nincsen kistestvére.
– Fogalmam sincs. De amilyen nehezen vetted rá magad, hogy eljöjj velem ide, gondoltam jobb ha figyelmeztetlek, hogy a szökési kísérletnek nincs értelme – magyarázom habár tényleg bízom abban, hogy több esze van annál, hogy csak úgy elszökjön. Viszont ő is tinédzser még, ráadásul egy nagyon rossz időszakát élheti meg most az életének, így természetesnek hangzik, hogy esetleg el akar szökni. Impulzív, növésben lévő fiatalként mindenkinek megfordul az ilyesmi a fejében. Nekem is eszembe jutott anno… Csak okosabb voltam. Tudtam, hogy azzal többet veszítek, ha lelépek.
A kettőnk közti korkülönbség viszont most meglátszik, ugyanis teljesen kiment a fejemből, hogy a Roxfort furcsán intézi a diákjai utaztatását, s nem is foglalkozik igazán azzal, hogy az esetlegesen hazaküldött kölyköket valahogy vissza is kéne szállítani a kastélyba, s nem csak rájuk bízni a dolgot, mintha felnőttek lennének. Pocsékul intézik ott az ilyesmit, de hát elég arra gondolni, hogy a híres-neves Harry Potter diákéveiben micsoda biztonsági hibák merültek fel az iskolán belül, s máris megérti a varázsló, hogy ez arrafelé normális. – Szóval engedélyezik, hogy egy kiskorú hoppanálással közlekedjen? – Meg sem próbálom elrejteni a felháborodásomat. – Hát ez nevetséges. Még egy ilyen szar iskolát… – a végét már csak motyogom. – Rendben, akkor hoppanálok veled Roxmortsig… Addigra csak rendbe jövök.
Nem örültem, mikor a Szent Mungóban közölték, hogy még nem vagyok a hoppanáláshoz megfelelő állapotban. Elvileg már eltűntek a látványos jelei annak a rohadt sérülésnek… De ez sokban megnehezíti a dolgomat, mindenhova kocsikáznom kell, mert az hót ziher, hogy nem fogok seprűre szállni. Gyűlölöm, s nem is értem, hogy miért szeretnek a varázslók ilyen nevetséges módon közlekedni.
S ha nem lenne épp elég kellemetlen az egész nap, hát az éjszaka is hasonlóan fájdalmas eseményeknek ad helyet, s hamarosan a konyhám jelentős része vérben úszik, amit öcsém kiadott magából egy evési kísérlet után. Egyre inkább úgy fest, hogy lelki eredete van a dolognak, s nem segít rajta az sem, hogy más típusú vérrel kínálom. – Igen, de ez most más – sóhajtok, s egyelőre ennyiben is hagyom, mert kötve hiszem, hogy segítene a helyzetén ha pszichológiai elemzést tartanék neki a jelenlegi állapotáról.
Abban pedig szinte biztos vagyok, hogy a Szent Mungóban sem tudnának sokat segíteni, így egyelőre nem látom opcióként, hogy odamenjünk - helyette inkább egy valamivel elvetemültebb ötletem támad, s tudom, hogy elsőre nem fog örülni neki, hogy ezt teszem, de nincs más választásom. Az én véremnek sosem mondott nemet, ráadásul a testvére vagyok, s talán a mostani állapotának az sem segített, hogy veszekedtünk és össze is verekedtünk… Talán ezzel jóvátehetem. Rám mindig számíthatsz, öcskös.
Nem is válaszolok a kérdésére, s hezitálás nélkül ejtek hát vágást a csuklóm fölött, vérem pedig azon nyomban szivárogni kezd a sebből, illata megtölti a levegőt, vele együtt pedig néhány közös emlékünk is bekúszik tudatomba, de nem tehetem meg, hogy a nosztalgia útjára lépek, nem, mikor a kisöcsém bajban van, így elé lépek és ellenkezését figyelmen kívül hagyva ajánlom fel a sérült karomat. – Sajnálom Desi, de nincs más választásom.
Látom, hiába mondja az ellenkezőjét, pillantásában ott csillog a tagadhatatlan vágy, akarja, kívánja, meg akarja ízlelni. – Szükséged van rá, ez az utolsó lehetőséged – emlékeztetem, hiszen a többi vért elutasította, meglehet az enyémet is visszalöki majd a szervezete, de ha mégsem… Ha van rá egy kis esély, hogy elfogadja, akkor muszáj. Innia kell. – Fogadd el, Desi, kérlek… – Most már az én hangomban is hallani valami változást, lágyabban cseng s nyomokban érzékelni benne az aggodalmat, ám tudom, jól látom, hogy nem kell sok… S valóban, pillanatokkal később szinte kétségbeesetten kap rá a karomra, fogait belemélyeszti a már megkezdett sérülésbe, felszisszenek, ami fájdalmas nyögésbe fullad, de nem bánom.
Gyengéden a hajára simítok, s finoman magamhoz ölelem, óvón, mert bátyjaként ez a dolgom; védeni őt, és megadni neki mindent. Ne félj Desi, mellettem biztonságban leszel. Még ha egyelőre nem is látod így, még ha ez a hely most a börtönöd, s vérem a gyilkosod, rájössz majd… – Ez az, ügyes fiú… – suttogom a szavakat egy halovány mosollyal, hogy biztassam, mert ez igenis helyes, itt és most ez jó. Erre van szüksége. Rám van szüksége.
Röhejesnek tartom, amiért annyira se bízik meg bennem, hogy kulcsot adjon a lakásához. Nem fogok bárkit csak úgy felhozni ide, ezt sejthetné, ahogy elszökni se szándékozom. Nincs hová mennem, ez a nagy helyzet, és ezzel én is tisztában vagyok. - Továbbra se örülök neki, hogy ide kellett jönnöm és eladod a családunk házát, a beleegyezésem nélkül. Én ott akartam élni, de Téged ez hidegen hagy. - nézek rá nem kicsit vádló tekintettel, majd megcsóválom a fejem, miközben a lift oldalának dőlök vállammal. - De nem kell aggódnod, nem megyek sehová… - azaz de, egy helyre igen, vissza a Roxfortba. Mehetnék igazából akár már holnap is, de ahhoz írnom kellene a házvezetőmnek, mert mindent vasárnapra szerveztek le. Talán az lenne a legjobb, Bastien úgyse értékeli, hogy itt vagyok, pont nem érdeklem.
- Gondolom úgy számolták, hogy nem egyedül mennék oda, hanem kísérővel, de ezt ne tőlem kérdezd. - nemhogy örülne. Mi a fene baja van a hoppanálással? És hogy szar iskola? - A Roxfort az egyik legjobb iskola, ezt te is nagyon jól tudod. Azt hittem, hogy szerettél oda járni. - de ezek szerint ez nem volt így. Hmm, furcsa. - Rendbe jössz? Miért, mi bajod van? - nézek most végig rajta, valami sérülést keresve vagy arra utaló nyomot. Elég könnyedén lerántott a földre, nem tűnt úgy, mintha bármi problémája lenne. - Egyébként mehetünk hopp-porral is. - akkor nem kell hoppanálnia, egy fokkal úgymond biztonságosabb. Aztán szava se lehet, figyelek rá, jobban, mint ahogy Ő én rám.
Hajnalban az események különös fordulatot vesznek. Nem az a különös, hogy felébresztem a fivéremet, hanem az, hogy nem vagyok képes a vért magamhoz venni. Nem értem, hogy mi történik és ahogy Bastienre nézek, Ő se éppen erős sziklaként áll mellettem, hanem hasonlóan tanácstalannak tűnik. Mit tegyünk? A kórház jut eszembe hirtelen, ott talán tudnának segíteni, de Ő még inkább kísérletezne egy másik vérrel, majd… majd a sajátjával. Az emlékek az én elmém mélyéről is előkerülnek, azonnal hátrálnék, ha lenne hova. Nem, ezt nem tehetjük, a szüleink megtiltották és nagyon jó okuk volt rá. Amit gyerekekként műveltünk, az helytelen volt, hiba… sosem szabadott volna, mégis… Bastien vérének illata olyan szinten vonz, mint semmi más. Hiába a kérlelések, hogy legalább Ő legyen okosabb ennél, nem hatják meg. Nincs más választása… Vajon tényleg nincs? Miért érzem most azt, hogy igaza van? Hogy most nem hazudik? Az Ő vére mindig tápláló volt a számomra, bármilyen furcsán is hangozzon, jól esett, tökéletes volt, de utána még nehezebb volt más vért innom. Nem függhetek Tőle ennyire.
Végül a bennem élő vadállat győz, nem hezitálok tovább, egyszerűen rávetem magam a kezére, melyet erősen szorítok meg, így vére még jobban kibuggyan, fogaim pedig cseppet se finomkodva harapják át a bőrt és hatolnak be a vékony húsba. Az arcom is véressé válik, ahogy mellkasom is, de nem foglalkozom ezzel, képtelen vagyok rá, úgy iszom, mintha már hetek óta éheznék, amikor pedig megsimít és magához húz, nem tapasztalhat ellenkezést. Szinte egészen máshol járok, fel se fogom, hogy mit tesz… Milyen könnyen irányíthatóvá váltam, szégyenletes. Hallom a szavait, de oly távolinak tűnnek, én pedig finoman nekidőlök, bele a karjai közé, miközben tovább táplálkozom és most az se zavar, hogy mennyire groteszk ez a helyzet, hogy még csak rendesen fel se vagyunk öltözve. Ha nem tol el, akkor néhány percig még eszek belőle, de nem oly mohón, hogy kiszipolyozzam, idővel megnyugszom, hogy nincs baj, hogy képes vagyok elfogadni a vérét, így nem lesz már fájó az Ő számára sem mindez. Az én testem viszont olyasmit kezd el produkálni, ami szinte azonnal észhez térít, mert a vérivás számomra sosem volt több, mint egyszerű táplálkozás, nem volt vágykeltő… Na jó, bizonyos szituációkban igen, de ez most közel sem olyan, és Ő a testvérem! Na meg egy férfi! A vére tehet róla, megbolondította az egész szervezetemet.
Hirtelen eresztem el, majd lököm félre kezeit, hogy kijussak öleléséből, majd zihálva fordítok neki hátat, támaszkodom meg a konyhapultnál ismét, pont a csap mellett. Talán aggódni fog, hogy kihányom ismét, ami bennem van, de erről szó sincs, egyszerűen csak le kell nyugodnom… minden téren. Így pedig nem láthatja, hogy mi történt, ha háttal maradok. A csaphoz nyúlok, megengedem a vizet, tiszta vér vagyok és nem ártana leöblítenem se a nos… hányásom maradékát, így a folyó vízben elkezdem megmosni a számat, az arcomat, kezeimet… de nehéz másra gondolnom, mint ami történt. Felzaklat és nem értem.
- Ezt többé nem teheted… - nem nézek vissza rá, csak halkan szólalok meg, miután eltelt néhány perc, a testem is letisztítottam - a mellkasomat is -, és meg is nyugodtam odalent is. Az elmém kitisztult, így az egyik konyharuháért nyúlok és abba kezdek el törölközni, de még mindig háttal állok neki, rá se akarok nézni. Ha pedig felmér, nos… most már talán látni fogja, hogy valóban felnőttem, a testem már cseppet se hasonlít egy gyermekére, nem az a pizsamás kisfiú vagyok, aki egykoron voltam. Nagyon remélem, hogyha nem jutok hozzá többé Bastien véréhez, akkor képes leszek másikat elfogadni, nem lesz ebből ismét probléma. Ő tudná pótolni a saját vérét, elvégre dampyr, nem gyengül le attól, hogy belőle táplálkozom, de ami történt, az nem ismétlődhet meg. Undorodom saját magamtól, ekkora szégyent...
Hidegen hagy, ez tény és való, de ezt már feleslegesnek tartom magyarázni; hiszen Desi is tudja, hogy mostanra a szüleink és a szaros örökségük mit sem ér számomra, egyedül a biznisz érdekel és ő, semmi más. Nem is méltatom válaszra, úgy döntök, erről már felesleges tovább beszélgetnünk. Fáradt vagyok, szerintem ő is, így nincs értelme ezt most folytatni.
Azonban a Roxfortba való visszatérése még felmerül menet közben, s kisebb felháborodással tölt el, hogy az iskola bátran rábízza a diákjaira az év közbeni utazást - gondolom arra számítanak, hogy mindegyik mellett van legalább egy szülő vagy kedves testvér, aki vigyáz rájuk az úton. Vagy csak nem érdekli őket; én már ezen sem csodálkoznék! – Ja, gondolom… – forgatom szemeimet, de továbbra sem értek egyet ezzel. – Meh, elment – vonok vállat. – Még van hova fejlődniük. – Vegyük például az iskola biztonságát; szerintem nagyobb esélyem van túlélni egy közös pincekalandot egy barlangi trollal, mint a Roxforti éveket végigcsinálni sérülés vagy baleset nélkül. – Áh, még két hete sikeresen eltalált egy átok hoppanálás közben, itt oldalt – bökök rá az oldalamra. – Elvileg már teljesen begyógyult, de egyelőre a doki megtiltotta, hogy hoppanáljak, szóval… – Vállat vonok. Végül kénytelen vagyok beleegyezni a hopp-por ötletbe, talán abba nem fogok belehalni. Vagy igen. Meglátjuk. Mindenesetre értékelem, hogy az öcsi most kivételesen nem tette hisztéria tárgyává az utazási korlátjaimat. – Legyen.
Végül nagy nehezen eljutottunk a pontra, hogy végre ágyba kerültünk mindketten, legalább is feltételezem, hogy Desi is így tett, ám hajnalban ismét egymásba akadunk a konyhám fényáradatában, s úgy fest, a kisöcsém nincs a toppon, ugyanis hiába próbáltam meg kétféle vért is adni neki, mindkettőt elutasította a szervezete. Aggasztó, és talán egész életem során sosem találkoztam még ilyen jelenséggel, így meg sem próbálom palástolni, hogy tanácstalan vagyok, legalább is addig, míg tudatalattim elő nem hozakodik egy merész ötlettel, s mivel ez egy kivételesen rossz helyzet, engedek a kísértésnek és megpróbálom Desit a saját véremmel kínálni. Ezt sosem utasította vissza, sőt, annyira megszerette annak idején, hogy mást nem is volt hajlandó elfogadni később. Akkor ez nagy bajt okozott, de most talán éppen ez lesz a megoldás…
Valahol tényleg bánom, hogy ehhez kell folyamodnom, pusztán azért, mert látom a szemeiben, hogy küzd a vágyai ellen, nem akarja, nem meri… De nincs más lehetőségünk, ezt neki is be kell látnia, kivételesen vissza kell térnünk gyerekkori bűnünkhöz és remélni, hogy ezúttal másképp lesz, s más lesz a történet végkimenetele. Kell neki néhány pillanat, de végül az ösztönei győznek, s mohón kap rá a karomra, belevájja fogacskáit, közben álláról csorog az éltetű folyadék, s most már szinte csak azt érezni a levegőben. S hogy bűntudatát csillapítsam, hajára simítok s nyugtató szavakat duruzsolok a fülébe, ő pedig nekem dől, elfogadja a kínált támaszt, s ahogy lassan eluralkodik rajtam az ismerős érzés akarva akaratlanul is hozzá simulok, mint gyerekként, amikor még alig-alig értettük, mi is történik velünk valójában. Meglehet, én már tisztában voltam vele akkor is, de nem akartam elhinni, hogy képes vagyok így érezni a saját testvérem iránt, hogy ő ezt képes kiváltani belőlem… De most itt vagyunk, s megint érzem, de azt hiszem nem csak én, heves szívverése ugyanis árulkodón üti fülemet, hallom egyenetlen légzését és az a jellegzetes illat, az elszabadult hormonok illata megédesíti az oxigént körülöttünk.
Már nem olyan mohó, lenyugodott, legalább is az éhsége csillapodott, de tudom, hogy helyette más környékezte meg most, valami kevésbé helyénvaló, s nincs ezzel egyedül, így amint elszakad tőlem s én is rögtön elengedem, automatikusan hátat fordítok neki, akárcsak ő nekem, mert egy részem még emlékszik arra a szégyenérzetre, amit szüleink belém ültettek. Hogy ezt nem szabad, hogy ez rossz, tilos. Hogy merem? Hogy van merszem ehhez?
A konyhaszigetre támaszkodom, s tenyeremet a sérült karomra fektetem, hogy a megfelelő bűbáj elmormolásával begyógyíthassam a sebet, s hogy végem ne szivárogjon tovább. Lehunyom szemeimet, légzésemet igyekszem rendezni, de csak az jár a fejemben, hogy vajon meddig fajulhatna ez a dolog, ha én is a vérét venném? Kölyökként még nem fektettünk erre akkora hangsúlyt, csak a lüktető vérre fókuszáltunk, s a jó érzésre, amit annak fogyasztása keltett bennünk. Veszélyes játék ez, tudom, most már egészen biztos vagyok benne, s nem egészen értem testem szokatlan reakcióját. Hallom a csapból eredő vízsugár hangját, hogy öcsém próbálja lekaparni magáról a vért, de nem tudok jólétére koncentrálni, egyszerűen képtelen vagyok, mert nem csak testem, de elmém is a korábbi mámoros pillanatokban van elmerülve, a bizsergésben, a puhaságban és a szédítő közelségben. Vállam fölött hátrapillantok rá, s most van lehetőségem felmérni, mennyit változott mióta utoljára láttam… Hátán kidolgozott izmok húzódnak, vállai szélesedtek, kezd felnőtt férfivá érni, pedig még messze van, még csak tizenhét éves, de már most sokkal sportosabbnak tűnik, mint amilyen én voltam az ő korában.
– Nem probléma. Legközelebb csak hagylak éhen halni – mordulok fel, de hangomon még hallani, hogy valami nincs rendben, hogy még mindig zihálok kissé. A fenébe is… Ennyi év után még mindig ilyen erős hatással van rám?
Nem gondoltam volna, hogy nekem kell majd elmondanom Bastiennek, hogy hova kellene elkísérnie ahhoz, hogy visszatérhessek a Roxfortba. De persze, honnan is tudhatná? Ő csak a testvérem, nem pedig az apám és nos… évek óta nem foglalkozott velem különösebben, ahogy tény, én se Ő vele. A sulival viszont nincs probléma, szerintem a Roxofrt remek iskola, de nincs hangulatom ismét veszekedni vele, a véleménye már egyébként is fix, nem fog változtatni rajta. Az viszont érdekelne, hogy miért nem hoppanálhat majd velem. - És miért átkoztak meg? Mit csináltál? - természetes, hogy érdekel, hogy mi történt, így magyarázatot várok, miközben az oldalára sandítok, de ruhán át egyébként se látnék semmit és mint érzékeltem, jól van. - Majd kérdezz rá, hogy hopp-porral utazhatsz-e. - az a biztos, ne útközben derüljön ki, hogy nem szabadott volna és a Roxmorts után mehet majd a Mungóba. Azért kórházba nem akarom juttatni a bátyámat, bármennyire haragszom rá.
A konyhában minden zavarossá válik, Bastien vérének illata betölti a teret, és akárcsak régen, úgy ma se leszek képes visszautasítani, hogy igyak belőle. Ezt kellene tennem, de mégis mi más választásom van? Éhezem… a léthez pedig szükségem van a vérre, mert nem vagyok ember. Nekik mennyivel könnyebb… Bár egy rövid ideig tartom magam, a fogam végül húsába váj, a vére pedig betódul ajkaim közé. Mámorító! Semmihez se fogható ez az érzés, így finoman nekidőlök, amikor magához húz, és bátran megsimogathat, most nem húzódom el, sőt, semmit se teszek, amivel ellenérzésemet fejezném ki a simulásával kapcsolatban. Mintha megbabonázott volna. Az egész testemre elemi erővel hat, én pedig csak későn ocsúdok fel, jövök rá arra, hogy mi történik, akkor pedig egyenesen kimenekülök Bastien öleléséből. Vajon tudja? Nem… Honnan is tudhatná? Erre a szégyenre sosem jöhet rá, így inkább hátat fordítok neki, nem is lesve vissza felé, így nem látom, hogy Ő is hasonlóan tesz. Megeresztem a csapot, muszáj valamire koncentrálnom, valamire, ami nem az Ő vére, nem az Ő léte… Mi a fene történik velem? A konyharuhát is a kezembe veszem, hogy azt benedvesítve jobban letörölhessem magam, a szavaim pedig cseppet se kedvesek, én is tudom. A válaszára halkan sóhajtom, némileg lehajtom a fejem, most valóban jót akart, tisztában vagyok vele… - Ne haragudj… - mondom ki végül halkan, majd ismét megmosom a rongyot, kicsavarom belőle a vizet és szembefordulok Bastiennel, hogy bal kezemmel korábban sérült kezét foghassam meg, a jobbal pedig a ronggyal kezdjem el lemosni az alkarját, amit mint látom, időközben be is gyógyított. - Tudom, hogy jót akartál, de ez okkal tiltott, te is tudod. - pillantok fel a szemeibe, de csak röviden, aztán inkább visszatérek a kezére, kicsit forgatok rajta, hogy mindenhol letörölhessem. - Túl tömény a véred illata… mindenhol érzem. - elfordulok ismét a csap felé, kimosom a rongyot inkább, nem akarom érezni, mert még újból éhessé tesz, pedig kaptam eleget. - Neked is enned kell, túl sok vért vettem Tőled. - úgyis van bontva két tasak is, igyon belőlük. Még mindig nem nézek vissza rá, inkább a pultot is elkezdem letörölni, mert valamit csinálnom kell, hogy ne őrüljek meg. Képtelen lennék most visszaaludni, bár talán le kéne lépnem, nem a közelében maradni. Majd mindjárt, előtte eltakarítok magam után, ennyi azért bennem is van. Nem kellene, hogy a bejárónő holnap erre jöjjön, még a végén sikoltozva elrohanna kétségbeesésében, mert simán azt hihetné bárki, hogy gyilkosság történt. Ez azért valahol mulattató elképzelés, majdnem el is mosolyodom a gondolatra. Végre máson agyalok és nem azon, hogy milyen csodálatos érzés volt a fivéremből táplálkozni.
– Az nem tartozik rád – ráncolom a homlokomat, aztán aprót sóhajtok. Annyira ösztönösen jött a válasz, hogy még csak át se gondoltam, hogy vajon tényleg titkolni akarnám-e előle vagy sem. – Vagyis… Bonyolult. Nem részletezném, de tudod a családi bizniszt képviselni nem éppen a legbiztonságosabb meló… – S ez egyáltalán nem hazugság. Vért szállítani egy dolog, na de nem kórházakba visszük, vagy vérbankokba; vámpíroknak és dhampyroknak, egész családoknak és közösségeknek, ínyenceknek és rászorulóknak, mindenkinek, aki nem akar vadászni vagy ölni. Viszont az értékes áruért cserébe minket szoktak vadászni időről időre… Nemrég pedig nekem is sikerült belekeverednem egy hasonló csetepatéba, aminek a vége egy csúnya sérülés lett. – Az lesz, holnap felhívom a dokit – bólintok. Ezzel nem áll szándékomban vitatkozni, főleg, mert semmi kedvem megkockáztatni, hogy ismét a Szent Mungóban kössek ki.
Az éjszaka váratlan fordulatot hoz magával, s a konyhát elárasztja a vérszag, öcsém pedig értetlenül áll hozzá a dologhoz, hiszen ilyesmi nem történt még vele ezelőtt, legalább is úgy hiszem - s most talán fél is attól, hogy ebből valami komolyabb baj lesz. Szerencsére itt vagyok, hogy segítsek, s habár nem a legoptimálisabb megoldás, de felajánlom neki saját véremet, mert tudom, hogy azt még ebben az instabil állapotában sem fogja tudni visszautasítani. Nehezére esik engedni a csábításnak, de végül megteszi, mert talán legbelül ő is tudja, hogy nincs más megoldás, hogy ha most ezt nem fogadja el, akár baja is eshet. De nem kell könyörögnöm, vagy győzködnöm őt hosszú perceken át, mert hamarosan önként mar bele a bőrömbe, éhesen és érezhető kétségbeeséssel falja a friss vért, s ugyan én magam nem veszem az ő vérét, szinte hasonlóan mámoros állapotba kerülök már csak attól, hogy adhatok neki a sajátomból. Talán túlságosan is elmerülök ebben az érzésben, s így esik meg, hogy a megszokottnál közelebb simulok öcsémhez, magamhoz ölelem, s utána is csak azért vagyok képes elengedni, mert mindketten épp ugyanabban a pillanatban jövünk rá, hogy meg kellene húzni itt azt a bizonyos határt.
Azonnal hátat kell fordítanom neki, mert érzem, hogy déli irányban megmozdult valami, meg is rázom kissé a fejem, hátha akkor elmém kitisztul végre és összeszedem magam, de nem akar elmúlni az a bizonyos köd, így inkább igyekszem a sérülésem begyógyításával lefoglalni a gondolataimat, hátha… – Semmi baj – válaszolom egészen halkan. Fel sem tudom venni most Desi frusztrációját, egyszerűen képtelen vagyok másra koncentrálni. Szerencsére sikerül annyira megnyugtatnom magam, hogy meg tudjak fordulni és engedhessem testvéremnek, hogy a karommal foglalkozzon, máskülönben most nagyon kellemetlen helyzetbe hoznám magamat. – Biztos vagy benne? – kérdezem, s őszintén érdekel a válasza. – Biztos vagy te abban, hogy ez tiltott és nem csak a szüleink baszogattak minket vele? – egészítem ki kérdésemet, mert elképzelésem sincs, miért lenne ténylegesen tiltott egy olyan dolog, ami ilyen jó érzést kelt bennünk. Vérfertőzésnek nevezték, de… Az nem lehet, hogy valami, ami ennyire mámorító rossz dolog legyen. – Nem értem, miért – pillantok oldalra, éppen a felbontott vértasakok irányába, közben a karomra simítok, ahol most már nyoma sincs a vágásnak vagy Desi fogainak nyomának. Én is hasonlóan reagálok az ő vérére. Ha egyszer megérzem, nem tudom sehogy sem kiűzni az orromból, s úgy hiszem, bárhonnan képes lennék kiszagolni, mert annyira erős, annyira édes, hívogató. Már a gondolatától is csak éhesebb leszek.
– Nem kell – csóválom a fejem. Gondolni sem tudok azokra tasakokra, hiába bámulom őket, jelenleg émelyítő a szaguk is. Nem értem, nekem miért van problémám velük, hiszen egy cseppet sem ittam Desi véréből… Talán elég volt belém harapnia? Lehet, hogy a gyerekkori emlékek tehetnek róla? – Ha itt végeztél, feküdj le. A rongyot csak dobd be a szennyesbe, Mrs. Roberts majd elintézi holnap. – Ellököm magam a konyhaszigettől, s próbálom rávenni magam arra, hogy itt hagyjam az öcsémet, ugyanis… Úgy érzem, pillanatokon múlik csak, hogy rávessem magam és a vérét vegyem. Most is elég csak rápillantanom, észrevennem azt a lüktető eret, mi a nyakán húzódik, s máris hezitálni kezdek - menjek vagy maradjak? Nem lehet, el kell tűnnöm innen, de annyira vágyom rá… Ökölbe szorítom a kezem, s inkább megindulok a hálószobák irányába. Megőrülök. Desi, most ne próbálj megállítani, mert ha megteszed…
Gondolhatta volna, hogyha már kimondja, hogy átokkal támadtak rá, akkor fel fogom tenni a kérdést, hogy vajon mi történhetett, a választ hallva viszont csak elhúzom a számat. Mire is számítottam? Hogy majd normálisan válaszol nekem? Ugyan… Ezért is lep meg, amikor ismét megszólal, javítva az előző kijelentésen. Feljebb is szalad a szemöldököm, nocsak, képes normális stílusban válaszolni? Vannak még csodák. - Gondolom apa ezért akarta megvárni, amíg végzek a Roxfortban és ezért nem engedett soha az üzlet közelébe. Te se fogsz? - lehetséges, hogy ez korai kérdés, főleg a ma történtek után, mégis kibukik és bizony választ is várok rá, még akkor is, ha reflexből elutasít majd. Újra. Ami pedig a hoppanálást illeti, mehetünk hopp-porral is, azzal talán nem lesz gond. Biccentek, hogy holnap majd telefonál, aztán némi idővel később bezárkózom a szobámba. A terv az, hogy átalszom majd az estét, de minden egészen másképpen alakul.
A vérszomjam túl erős, az ellenállásom megtörik, így a vér, amelyet képes vagyok magamhoz venni, az nem másé, mint a fivéremé. De nem csak a vére az, amely után sóvárogni kezdek, hanem jóval több annál… Olyan érzések kerítenek a hatalmukba, melyekhez foghatót ezelőtt még sosem éreztem, és melyek félelemmel töltenek el. Kellően észhez is térítenek ahhoz, hogy felfogjam, most kell eleresztenem és eltávolodnom Tőle. Túl közel van, az ölelése… a teste melege, melyben csak úgy zubog a vére. Muszáj lehűtenem magam, a csapnál lévő hideg víz pedig a segítségemre lesz. De az én stílusom se éppen kedves, pedig segíteni akart, hálásnak kellene lennem, így most kijár a bocsánatkérés, mégis, amit tettünk, az tudom, hogy nem ismétlődhet meg. Felé fordulok, hogy némi törődést mutatva töröljem le a kezéről vérét, de igazság szerint önmagam miatt csinálom, hogy ne érezzem ilyen intenzíven mindenhol. Szerencsére nem ellenkezik, nem húzódik el, hagyja, de a kérdésére egy pillanatra megállok a mozdulatban, miközben a kék szempárt fürkészem. - Te is nagyon jól tudod, hogy okkal mondták. - tudnia kell, vagy csak én éreztem mindezt? Én lennék csak ennyire elcseszett? Mintha egy szörnyszülött lennék… Egyébként valószínűleg nincs kőbe vésve, ilyen szinten tiltva mindez, de számunkra annak kell lennie. Nem normális, amit éreztem, ami történt, de mégis, annyira finom volt, olyan eufórikus érzés, amelyhez foghatót még nem éreztem… vagyis de… sok-sok évvel ezelőtt, hasonló szituációban. És tényleg, hogy lehet tiltott az, ami ennyire csodálatos?
Miután végzek a kezével elfordulok Tőle, hogy elkezdjem a konyhapultot is rendbe tenni, de lesz még dolgom a padlóval is, ide látom. De nem vészes, még friss a vér, pár perc alatt fel tudom szedni, de neki is ennie kellene. Túl sok vért vettem Tőle, a válasza viszont meglep. - Már hogyne kéne? Kétlem ne lennél éhes… - de aztán nekiáll dirigálni, parancsba adni, hogy mit tegyek és hogyan, így elhúzom a számat, ennyit arról, hogy képesek voltunk néhány szót normálisan is szólni a másikhoz. - Vettem főnök! - tisztelegni azért nem kezdek el, de a morgásom egyértelműen jelzi, hogy nem értékelem a hangnemet továbbra sem, amit megüt velem szemben. Mindenesetre ha távozna, hagyni fogom, nekem még egy negyed óra biztosan kell, hogy rendbe tegyem a konyhát, de Mrs. Robertnek is lesz még dolga, mert szükség lesz a tisztítószerekre is, én viszont nem óhajtom elrontani a szagukkal a gyomrom, se pedig a kellemes illatokat. Bár feltakarítottam, az orromból nehezen szökik ki Bastien illata, így miután a szobámba érek se megy rögtön az alvás. Szégyenteljes, amit művelek, hogy magamhoz nyúlok, mégha csak röviden is teszem ezt, de aztán észbe kapok, így hirtelen húzom ki alsómból mancsom, majd fordulok a hasamra és kényszerítem magam az alvásra. Pihennem kell és nem, nem járhat a történteken az eszem. Mi a fenét akartam az előbb? Kivertem volna magamnak a… testvéremre? Most egy kicsit még jobban gyűlölöm, mint eddig…
Sok időbe telik, mire sikerül elaludnom, így másnap se óhajtok felkelni. Ha a bejárónő jár is a lakásban reggel, engem nem fog a nappaliban találni, mert hacsak a fivérem nem kelt fel, akkor én bizony átalszom a fél napot is, kora délutánnál előbb nem fogok kitámolyogni a szobámból, de amikor ezt megteszem, hasonlóan kómásan teszem, mint hajnalban, annyi a különbség, hogy húzok egy fekete melegítőnadrágot és egy szintén fekete színű, rövid ujjú pólót. Már megint éhes vagyok, de most bízom benne, hogy elegendő lesz az emberi étek. Remélem van valami kaja itthon.
Többé-kevésbé igen, valószínűleg Xander azért akarta megvárni, míg Desi végez a Roxiban, hogy utána nagykorúként már ő is beszállhasson a bizniszbe; ám velem nem lesz az öcsinek ilyen egyszerű dolga, nekem nem elég, hogy elérje a hivatalos felnőttkort, nem. Veszélyes üzletet örököltem a családtól, így ha Desi mindenáron be akar szállni, komoly önvédelemre is szüksége lesz. Nem leszek képes huszonnégy órában mellette maradni, nem fogok tudni a segítségére sietni, ha bajba kerül, márpedig ez a munka nagyon sok bajjal jár. – Meglátjuk. Bár annak jobban örülnék, ha kimaradnál belőle, de ha be akarsz szállni, nem foglak megakadályozni. Viszont… – Pillantásom elkomolyodik, hogy érzékelje a helyzet súlyát. – Csak akkor jöhetsz, ha a következő félévtől felveszed a párbajszakkört vagy az önvédelmi szakkört. És nem árt elgondolkodnod a továbbtanuláson, ugyanis nem sok hasznod lesz az üzleti életben, ha halvány fogalmad sincs a témáról – teszem még hozzá. Egyébként biztosan jól jönne a segítsége, azonban számomra fontosabb a jóléte, minthogy részt vegyen a kicsit sem legális családi bizniszbe.
A lakás egy időre elcsendesedik, ahogy az éjszaka leszáll a városra úgy ránk is, ám nem sokáig tudom élvezni a nyugalmat, ugyanis percek alatt hatalmas káoszba torkollik az öcsém hajnali élelem vadászata, s kénytelen vagyok saját véremmel kínálni. Önmagában nem lenne gond, viszont túlságosan kívánjuk egymás vérét, gyerekkorunkban egyszer már függőjévé váltunk ennek a bűnös tevékenységnek, s úgy fest azóta sem sikerült teljesen megszabadulnunk a tiltott vágyaktól; ezt bizonyítják saját érzéseim is, mik ködös kavalkádként árasztanak el, miközben Desit ölelve elveszek az eufóriában. Elképzelni sem tudom, milyen hatással volna rám, ha én is belekóstolnék az ő édes, sötétvörös vérébe, s talán bele sem akarok gondolni, hiszen már attól bizseregni kezdek, hogy ő az enyémet veszi.
Elszakadunk egymástól, s csak most értem meg igazán, miért voltam annak idején annyira rácsüngve kisöcsém lüktető nyaki vénájára; mert a titkos éjszakai rituáléink nem csak kielégíthetetlen éhségemet csillapították, s nem csak egyszerű mámorral telítettek meg, de elindítottak bennem olyasfajta vágyakat is, miket nem volna szabad éreznem a saját testvérem iránt. S most is, kénytelen vagyok elfordulni tőle, mert érzem, testem reakciója nem helyénvaló, és ha meglátná, bizonyára kiborulna. Beletelik néhány percbe, mire normalizálni tudom a légzésem s ezzel együtt a lenti helyzetet is; öcsém pedig ezt a percet választja, hogy a segítségemre siessen egy nedves ronggyal és eltávolítsa a vért a karomról. – Nem értek velük egyet – csóválom a fejem. Sosem hallottam még arról, hogy hozzánk hasonló testvérpárok közt ilyesmi történt volna miközben egymás vérét vették. – De tudom, miért mondták.
Magamban elhatározom, hogy utána fogok járni ennek, habár megeshet, hogy csak azért gondolkozom most ezen, hogy saját fel-felébredező éhségemről elvonjam a figyelmemet; mert tudom, amint a vértasakok felé pillantok, hogy nem akármilyen vérre fáj most a fogam. Desiére. Márpedig ha most megteszem, ha nekiugrok, annak rossz vége lesz. Én nem tudok csak úgy leállni. Túl rég volt, túl sokat gondoltam rá, s most túl sokat vesztettem saját véremből, ezek együtt rossz kombinációt alkotnak.
– Nem megy – ennyit mondok csupán, értse ahogy szeretné. De tudom, hogy ha megpróbálnám leerőszakolni a torkomon azt a vért, ugyanarra a sorsra jutna az egész, mint az, amit öcsém igyekezett magában tartani korábban. Felfordul a gyomrom már attól is, ha csak rájuk kell gondolni, a különbség csak az, hogy míg nála a baj lelki eredetű, addig az enyém egy régi függőség visszaköszönésének első intő jele. Most kell eltűnnöm, mielőtt ostobaságra adom a fejem.
Így akaratlanul is sikerül kissé nyersen kiadnom az eredetileg tanácsnak szánt utasítást, s hezitálva ugyan, de ott is hagyom Desit a konyhában. Pedig illene segítenem, elvégre az én vérem is mocskolta a drága padlót, de nem, inkább menekülőre fogom, szavait válaszra sem méltatva, mert ha egy perccel is tovább tartózkodom a közelében…
De hiába menekülök, a gondolat tovább kísért, s az ébrenlétet tovább húzza a nap első sugaráig, hosszas forgolódás, s testem vágyainak kielégítése után pedig végre valahára ismét elnyom az álom, éhesen ugyan, de sikerül elaludnom. Ám ez sem tart sokáig, még a délelőtti órákban magamhoz térek, s meg is kezdem a szokásos reggeli rutinomat; edzés, zuhany, reggeli, munka. Ahogy ígértem, menet közben felhívom az orvost is, néhány perces vitázás után pedig megállapítjuk, hogy a hopp-por használata már nem fog ártani a testemnek, így elkísérhetem öcsémet Roxmortsig. De valami nem jó…
Az igazi, elviselhetetlen éhség első jelei kora délután kezdődnek. Most már tudom, nem emberi ételre vágyom, hanem vérre, s a konyhában - mit órákkal ezelőtt Mrs. Roberts csodásan felsikált - kötök ki, keresve kutatom a megfelelő tasakot, a kedvencemet, de alig, hogy megérzem az illatát, elfog az émelygés. Nem, ez nem lesz jó, pedig máskor literszámra tudnám fogyasztani, most viszont nem megy, nem az igazi. Észre se veszem, hogy Desi felébredt, s éppen most mászik elő a szobájából csak azzal vagyok elfoglalva, hogy valahogy magamba erőszakoljam azt az egy tasaknyi vért, nehezen, de talán sikerül egy kortyot lenyelnem… S legszívesebben a falhoz vágnám a maradékot, ha nem jutna eszembe a tegnapi káosz meg is tenném, de így csak a pultnak támaszkodva a mosogatóba dobom a tasakot és nagyot sóhajtva lehunyom a szemeimet. Tegnap Desi, most meg én… Mi az isten van már?!
Bár még nem vagyok a családi üzlet részese, szeretném, ha azzá válhatnék, mert ez az én örökségem is, a szüleim sokat dolgoztak azért, hogy mindezt felépítsék. Apa viszont nem akarta addig megmutatni nekem, hogy milyen is az üzleti élet, amíg nem végeztem a Roxfortban. Vajon ez Bastiennel is így lesz vagy azt se akarja majd, ha egyáltalán a közelébe kerülnék ennek az egésznek? Elvégre most Ő az egyedüli főnök ott. - Be akarok! Ez az én örökségem is, ez nekem is fontos! - szeretném, ha tudná. A tekintetem is magabiztosságot sugall, nem fogom meggondolni magam. Viszont? Figyelek a szavaira, majd végül némi mosoly suhan át az arcomon. - Már most is járok párbajszakkörre. - látszik, hogy mennyire nincs tisztában a tanulmányaimmal. Szerintem szinte semmit se tud rólam. Olyannak lát, amilyen régen voltam, a kicsi öcsikéjének, pedig már korántsem vagyok az. Kíváncsi vagyok, hogy mikor veszi majd végre észre. Már eldöntöttem, hogy minek akarok továbbtanulni. Az alkímia érdekel és bár tény, nem közgazdaságtan, de kétlem, hogy ne vennénk majd hasznát mindannak, amit ezen a szakon tanulhatok. - álmodjuk tovább azt az alapot, amit a szüleink megteremtettek, mert az alkímia bár veszélyes tudomány, rendkívül hasznossá is válhat. Valamiből valamit teremteni… Ez azért nem akármi! Vajon értékeli majd vagy lenézi és ezzel együtt engem is? Hamarosan kiderül… A szakom egyébként még nem dőlt el, de nem lennék boldog, ha Bastien miatt mást kellene választanom. Ebbe nem szólhat bele, azt nem engedem.
A hajnal rég ismerős érzéseket hoz magával, a vér íze mámorító, mint az ambróziáé, én pedig ezt alig tudom leplezni fivérem előtt. Amint magamhoz térek a révületből már el is távolodom Tőle, majd igyekszem természetesen viselkedni, mintha a világon semmi se történt volna. Nem vagyok képes elfogadni a tényt, amit a testem közvetített felém. Egyszerűbb a tagadás… akkor is, ha fáj. A szüleink okkal tiltották meg nekünk ezt a fajta táplálkozást, amellyel mint hallom, a testvérem nem ért egyet. Nem ért egyet, de érti, hogy miért mondták. Érti… tudja… Ő is tapasztalta volna? Jobb is, hogy eltaszít magától ismét, hogy inkább parancsolgatni kezd, majd hátat fordít és magamra hagy. Igen, most jótékony a magány, hogy le tudom kötni magam, majd az ágyban nos, bár nem lesz egyszerű az elalvás, idővel mégis csak sikerül, az nélkül, hogy tovább rontanék a helyzetemen, hogy engednék a további vágyaknak.
Reggel kielégületlenül ébredek, ez miatt némileg nyűgös is vagyok, nem csak fáradt, az éhség pedig… vajon ismét vérre lennék éhes? Vérre vagy inkább arra az érzésre, amelyet Bastien mellett érezhettem? Megmosakszom, felöltözöm, majd kitántorgok a konyhába, mert ismét a hűtőt venném célba, bár még nem döntöttem el, hogy melyiket. A jelenet viszont, ami elém tárul, túlságosan ismerős… Mintha tegnapi önmagamat látnám magam előtt, kivülről szemlélve. Meg is állok, miközben testvérem hátát nézem, majd lassan közelebb lépek. - Azóta se ettél? - teszem fel a kérdést halkan, de mégis jól hallhatóan. Már tegnap este is éhes volt, ezt biztosan tudom, most pedig… Miért utasítja el a vért? Mi történik velünk? A fiók felé tekintek, amelyből tegnap Bastien előhúzta a kést, mégse vagyok képes arra, hogy ezt utána csináljam. Nem akarom megvágni magam, én nem vagyok ennyire elvetemült, és… tilos… Nem tehetem, de azt se akarom látni, hogy szenved. Lehet, hogy a vérem se segítene… Kit akarok ezzel áltatni? Nagyon jól tudom a megoldást, és biztosra veszem, hogy ezzel most nem vagyok egyedül. Mi a fenét csináljak? Ő a testvérem, legyen bármilyen is… Még akkor is, ha egy szörnyeteg, nekem már csak Ő maradt, így végül lassan mellé kerülök, majd magam is a pultra támaszkodom némileg, miközben a vértasakot figyelem a mosogatóban. - Nem értem, hogy miért történik ez velünk. Annyi év eltelt már azóta… - nézek lassan felé, majd ismét el róla, nagyot sóhajtok, könyökeimre támaszkodom inkább a pulton, így dőlök némileg előrébb. Láthatóan őrlődöm magamban és nagyon is hezitálok. - Csináld! - mondom ki végül… - Nem akarom, hogy éhezz… - ezt már halkabban teszem hozzá, de nem mozdulok. Nem megy. A kezemet kellene felé nyújtanom vagy a nyakam? Egyiket se, esetleg… egy pohárba tölthetnék a véremből, az úgy… az úgy kevésbé lenne helytelen, mégse vagyok rá képes, mert mélyen belül, önző módon én is ugyanannyira akarom, mint Ő, hogy megharapjon végre. Annyi év után ismét érezni akarom, mert szükségem van rá, egyszerűen muszáj.
– Rendben van. Akkor erre még visszatérünk – bólintok. Azért ennyire nem lesz egyszerű a dolog, hiszen szerintem az öcskösnek gőze sincs arról, hogy valójában mit is takar az a bizonyos családi biznisz, hogy valójában a gyógyszerek és gyógyitalok szállítása csak egy álca, s a valódi üzlet feketén zajlik a fű alatt. Nem hiába kérem, hogy készüljön fel az önvédelem minden lehetséges formájából, hiszen egy ilyen munka rengeteg veszéllyel jár. – Jól van, majd leteszteljük, mit tanultál eddig – hozzá hasonlóan én magam is elmosolyodok, ez a magabiztosság egyszerre irritáló és szimpatikus, s ha valóban olyan ügyes mint amilyennek mutatni akarja magát, talán el is viszem majd magammal egy napra melózni. Az viszont még nem most lesz, még nem bízom benne eléggé ehhez.
Ám az egymásba fektetett - nemlétező - bizalmunkat próbára teszik az éjszaka eseményei, s hamar átfordul a helyzet egy régről ismert pillanatba, egy igencsak intim és nem egészen helyénvaló momentumba, mit testvéremmel megosztunk, ahogy ő véremet veszi s ezzel olyan érzéseket vált ki belőlem miket hivatalosan nem szabadna éreznem… Annak idején szüleink erősen ellenezték, hogy ilyesmit tegyünk, bizonyára feltűnt nekik az ezzel járó függőség, s a testi és lelki reakció, mit kiváltott belőlünk, ám most nincsenek itt hogy szétválasszanak minket; magunktól tesszük meg, s hogy fékezzem saját feltörekedni vágyó vérszomjamat, és egyéb vágyaimat, ott is hagyom Desit a konyhában, mert ha továbbra is a közelében maradok…
Az éjszaka további része nehézkesen telik le, de valamennyit segít, hogy engedek a kísértés egy részének, így legalább csak az egyik fajta éhség marad meg bennem, ennyivel pedig már képes vagyok megküzdeni, ezt el tudom nyomni reggelig. Abban reménykedem, hogy az alvás elmulasztja az öcsém vére iránti vágyat, s egyszerű éhségérzetté alakul át, mit bármilyen táplálékkal ki tudok elégíteni; ám nem, a kora délutáni órákban már a tasakos vért próbálom leküzdeni a torkomon, de képtelen vagyok. Nem kell. Gusztustalan. Mintha az ember csak tofun élne, s meg sem fűszerezné. Desi hangját hallom, de nem tudok ránézni, mert ha megteszem, már megint csak a vérére fogok gondolni… Hoppá. Késő.
– Nem. – Nagyot nyelek. Talán ez a függőség sosem múlt el. Meglehet, sikerült néhány évre a szőnyeg alá söpörnünk, de ott tovább gyarapodott, erősödött, s csak arra várt, hogy ismét megérezzük az édes csábítás illatát; amikor pedig erre sor került, ismét a felszínre tört, s most már olyan nagyra nőtte ki magát, hogy képes rávenni a testünket minden más típusú vér elutasítására. Gyűlölöm ezt az érzést. Gyűlölöm, hogy nem vehetem csak úgy az öcsém vérét, hogy vissza kell fojtanom ezeket a vágyakat, mert nem etikus, mert nem helyes, mert a szüleink tiltották. Kit érdekel?!
Ujjaimmal rászorítok a konyhapultra, mert tudom, hogy Desi vére pillanatok alatt segítene a helyzeten, ahogy az enyém tette tegnap este, mégsem vagyok képes rávenni magam, mert hallom anyánk rikácsolását a fejemben, hallom, ahogy folyamatosan kérdőre von, szid, nem győzi hangoztatni, hogy Desi a testvérem és nem tehetem ezt vele, mert nem helyénvaló. Az a nő a bűntudatom forrása, ha ő nem mondta volna ki ezeket a szavakat, most gond nélkül megtehetném.
Szemem sarkából látom, ahogy az öcsi a pulthoz lép, pillantását a félredobott vértasakon tartja. Most nem érzem azt a mézédes illatot, de bőrén keresztül mintha derengene, szívverését viszont kiválóan hallom, légzését is, s elég volna odafordítanom a tekintetemet, hogy kiszúrjam azt a bizonyos eret a nyakán, s talán éppen ezért nem fordulok felé, hátha akkor a kísértés csillapodik… – Ilyen a függőség – sóhajtok. Ha valaki évek után sikeresen leszokik a dohányzásról, s elé rakunk egy doboz cigarettát egy öngyújtóval, őt is megkísértené a régi érzés emléke. Még ha ellen is tudna állni neki, elméjében megfordulna egy pillanat erejéig, hogy talán kivehetne egy szálat a dobozból, ajkai közé foghatná s meggyújthatná a végét. Csak egy slukkot. Csak egyetlen slukkot hadd szívjon belőle…
Annyi éven át próbáltam kizárni a hangot, mi folyamatosan azért az egy csepp vérért áhítozott, s most, hogy Desi velem lakik, minden perccel egyre nehezebbé válik. Tudom, idővel már olyannyira megbolondítana, hogy ellen kell állnom, hogy talán képes leszek majd az első élő személyre rátámadni, aki elhalad mellettem az utcán. Testvérem következő megszólalása azonban elfeledteti velem ezt a gondolatot, s érzem, ahogy izmaim tettre készen megfeszülnek bőröm alatt, ugranának, hogy máris kapjak az alkalmon és fogaimat puha bőrébe mélyesszem… – Ne… – Fejemet szándékosan a másik irányba fordítom, de aztán hozzáteszi, hogy nem akarja, hogy éhezzek. De mit tehetnék? Talán már azóta éhezek, hogy annak idején eltiltottak minket az egymásból való táplálkozástól, talán attól a naptól fogva hiába fogyasztottam mások vérét, semmi sem laktatott igazán. Most viszont itt volna a lehetőség, hogy megtegyem, önként ajánlja fel magát…
Nem gondolkodom, amikor hirtelen ellököm magam a konyhapulttól és a karjainál fogva felhúzom őt is. A hűtőszekrénynek szorítom, nem is, egyenesen hozzá lököm, s bicepszébe kapaszkodva nézek rá sötét pillantással. – Tényleg ezt akarod? Desi, tudod, mit jelent ez… – Az utolsó csepp ellenállásom beszél belőlem, az a kevés, ami még tartja bennem a lelket s nem engedi, hogy csak úgy a nyakára csüngjek és vegyek az ereiben csörgedező mézédes vérből.
Szeretném, ha tudná, hogy az üzletből nem örülnék, hogyha kihagyna. Nem állíthat félre, mert nekem is jogom van részt venni benne, és biztosítani fogom arról, hogy hasznos leszek a számára. Csak egy esélyt kell adnia. Megijedni viszont nem fogok attól, hogy párbajszakkörre küldene és ennyire kiemeli, hogy fontos az önvédelem. Ne nézzen le, tudom használni a pálcámat és ha nem emlékezne, szívesen megmutatom neki azt is, hogy mi mindent tanultam a tűzmágus mentoromtól. Vele vajon mi lesz? Nem bánnám, ha Ő is eltűnne az életemből, erről majd még beszélnem kell Bastiennel. De nem ma, lesz még rá alkalom. - Alig várom! - nem félek attól, hogy pálcát rántsak a fivéremre, ahogy attól se, hogy Ő ránt pálcát. Mint tapasztalta, pusztán ököllel is képes voltam nekimenni, egy jó gyakorlásra pedig bármikor vevő vagyok. Őszintén szólva kíváncsi lennék arra, hogy Ő mire képes, hogy vajon milyen varázsló vált belőle. Teszteljük le egymást, de nem ma.
Az este után a másnap se sokkal gördülékenyebb, keveset aludtam, nem is túl jól és nem csak a szüleink halála és a temetés miatt, hanem a Bastiennel kapcsolatos érzéskavalkád az, amely teljesen összezavart. Utálom, de egyben mégis szeretem... Azt mondják, hogy a gyűlölet és a szeretet között vékony a határ, kezdem megérteni, hogy miért. Bár hajnalban vérhez jutottam, az Ő véréhez, mégis újra vágynék rá. Érzem az éhség jeleit, de nem olyan erősen, mint tegnap, egészen addig, amíg meg nem látom a fivéremet a konyhában. El akarom nyomni, én annyira el akarom nyomni mindezt, mégis nehéz... rettenetesen. De most nem csak nekem, hanem mintha Bastien is hasonlóan lenne ezzel. Lehetséges volna, hogy ugyanazt érezte, amikor belőlem ivott, mint amit én éreztem tegnap?
- Kellett volna... - mondok csak ennyit, majd közelebb lépek és ekkor látom meg a mosogatóban a próbálkozása eredményét. Nem tudott. Ő se tudott, ahogy én nekem se ment tegnap. A legrosszabb döntés részemről az, amit teszek, hogy közelebb lépek hozzá, egészen mellé kerülve, majd... egyszerűen ajánlom fel neki a saját véremet. Több okból is, mint a testvéri szeretet, az aggodalom, mert ott van az önzőség is, a vágy és a kíváncsiság. Vajon mit éreznék, ha Ő harapna meg? Mi van velem? Teljesen szétcsúszok, mintha nem is teljesen e világban léteznék, mert minden kezd a fivérem és a vér köré összpontosulni. Ez nem helyes, a szüleinket még csak tegnap temettük el, most mégse vagyok képes rájuk gondolni, még anyám intő szavaira sem. Talán igazából tényleg gyenge vagyok és bár tagadnám a függőséget, lenne bármi értelme?
- Nem vagyunk függők... - tagadásban éltem és élek még mindig, mert nem merem beismerni magamnak, hogy valóban azt az eufórikus érzést keresem, amelyet akkor megtapasztalhattam és amelyet tegnap egy rövid időre ismét átélhettem. Tényleg ráfüggtem volna a tulajdon bátyám vérére? Ez nem lehet... Ő viszont nem tagadja, de látom rajta, hogy szégyelli mindezt, akárcsak én, mégis szégyentelen a felhívás, amit felé teszek, ahogy felkínálom neki a véremet. Tartozom neki ennyivel, mert tegnap Ő volt az, aki segített.
- Nem maradok az adósod. - felelek a visszautasítását hallva, nem is tudva, hogy Bastien mennyi mindennel tartozik nekem. De én is hibás voltam a múltban történtekért, talán az én hibám is az, hogy ilyenné vált. Képes leszek valaha segíteni neki? A hirtelen mozdulata viszont meglep, én nem is tudok erre időben reagálni, mert már azon kapom magam, hogy felhúz a pulttól és a következő illanatban a hűtőnek lök. Halkan puffanok, de nem nyavajgok, csak nekisimulok testemmel a hideg mugli szerkezetnek, miközben kezeimet magam mellett tartom, Ő pedig azokra fog rá, miközben még mindig erősen tart. Miért ilyen agresszív? Nem kellene annak lennie, bár ha visszagondolok, tegnap én se voltam képes finom és gyengéd lenni vele. A kérdését hallva nagyot nyelek, de nem jön ki azonnal hang a torkomon. Igen... mindennél jobban vágyom rá, szinte az egész testem belefeszül a várakozásba. Mit jelent...? Mit fog mindez jelenteni? Most kellene menekülnöm, messzire futnom, mégse vagyok erre képes. Engednek az izmaim, nem tartok ellen, helyette némileg oldalra billentem a fejem, így kínálva fel neki a nyakam.
- A testvérem vagy, nem hagyhatom, hogy éhezz... Te se hagytad. És tudom, hogy mennyire akarod... - hát érzem, mert olyan gyorsan vetette rám magát, mint vadász a vadra. De nem kell most küzdenie velem. - Csak ne igyál sokat... - kérem, mert akkor az én éhségem is felébred majd, azt pedig jelenleg nagyon nem szeretném.
Nekem elhiheti, hogy nem lesz egyszerű a családi bizniszbe való belépés, hiszen nekem is éveimbe tellett - igaz, nem éppen a legtisztább módon tettem meg, s lassan kellett előre haladnom, hogy Xandernek ne tűnjön fel a turpisság. Bezzeg Desi, ő ezt is aranytálcán kaphatja meg, talán ezért is van bennem némi ellenérzet, s ezért is próbálom kihívás elé állítani, mielőtt csak úgy megkapná az áment rá. Természetesen ezt is magabiztosan fogadja, sőt, elmondása szerint alig várja, hogy kipróbálhassa magát velem szemben, no de majd meglátjuk, mennyire lesz lelkes akkor…
Mindenesetre a nap véget ér, s az éjszaka egy kisebb incidenset követően eltelik, helyét felváltja a fényes nappal, s természetesen felhőtlen időre ébred London csodás városa; ilyenkor hálát adok a jó eszemnek, s annak, hogy a lakás minden ablakát és üvegfalát UV biztosra cseréltettem a beköltözésem előtt, így nyugodtan nyújtózhattam az aranyló napsugarakkal az arcomon, ugyanis kellemetlen hatásuk idebent nem érte bőrömet. Mégis, a napom nem alakult sokkal kellemesebben az előző éjszakánál, hiszen addig-addig húzom az időt evés nélkül, hogy a délutáni órákra már kezd elfajulni a dolog. De tudtam, már tegnap is tudtam, hogy a tasakos vér nem fog segíteni, sőt, amire igazán vágyom, azt egyedül az öcsém képes megadni nekem. Pont ezért nem ettem, ezért hagytam magam szenvedni, mert a gyerekkorunkból fennmaradt bűntudat mardossa a gyomromat…
De Desi megjelenik, s ezzel ront is a helyzeten, mert most már csak egy karnyújtásnyira van tőlem, mintha direkt kísérteni próbálna, pedig tudom, hogy nincs így. Kellett volna, tényleg, de ismerem ezt az érzést, ezt a csillapíthatatlan szomjat, s ezen nem segített volna sem emberi étel, sem alkohol, sem pedig mások vére. Csak az övé. Csak az a mámorító, édes életerő. Most már túl közel van, tényleg csak egy lépést kellene tennem s máris a karjaim közé zárhatnám, fogaimat belé mélyeszthetném itt és most, nem tehetne ellene semmit. De nem lehet, ezt nagyon nem szabadna… Most már megértem a tegnapi ellenállását.
– Felesleges hazudnod magadnak, Desi. – Lehunyom szemeimet, hátha az segít a helyzetemen, de úgy érzem, ezen már tényleg csak egy dolog javíthat. Csak egy valami menthet meg. Mi ez, a nem függőség? S tegnap ugyanez volt vele is, nem tudott más segíteni az éhségén, s felkavarodott gyomrán, csak és kizárólag az én vérem. Merlinre, az a pillanat… Képtelen vagyok kiverni a fejemből.
Mégis, most próbálom elutasítani az ajánlatát, még mindig él bennem a szégyenérzet, mit anyánk belém ültetett évekkel ezelőtt, s nem akarok engedni a kísértésnek, mert bennem még talán annyi önkontroll sincs, ha vérről van szó, mint Desiben. Én talán nem lennék képes elszakadni tőle, sőt, minél jobban ellenkezne annál erősebben kényszeríteném, mert az ösztöneim ugranak az ellenállás legkisebb jeleire is. Mint vadász és vad, s én élvezem a hajtóvadászatot, a küzdelmet… Nem akar az adósom maradni, hát legyen, megragadom őt és a hűtőnek taszítom, a hideg felületnek szorítom, hogy érezze, ez most nem játék, s éhezem, annyira nagyon éhezem; már képtelen vagyok nyugodt maradni, mert annyira közel van hozzám, hogy szinte érzem vérének ízét a számban, pedig még tartom magam, nem harapom meg, de megtehetném… Ebben a kiszolgáltatott helyzetben akármit megtehetnék vele.
Figyelmeztetem, még utoljára, hogy ha most enged nekem, azzal elfogadja azt is, hogy ez kettőnk közt… Valami egészen mást fog jelenteni, hogy ő készakarva engedélyt ad rá, hogy vérét vegyem s olyan érzésekkel töltsem meg, miket nem lenne szabad éreznie egyikünknek sem. Válasza nem hatna meg, ám hozzáteszi, hogy tudja mennyire akarom, ez pedig ráébreszt az igazságra; hogy sosem fogunk kiszakadni ebből a végtelen körből, vissza fogunk esni újra meg újra, akár akarjuk akár nem… Ha most lelépek erre az ösvényre, többet nem lesz esélyem másikra kanyarodni. De akarom, igaza van, tényleg nagyon akarom… Vágyom rá. Nem tagadhatom meg magamtól többé.
Talán hallja, hogy légzésem egyenetlen, hogy szívem hevesen verdes a mellkasomban ahogy a nyaki vénáját bámulom, mit egyetlen apró mozdulattal szabad felületté tett nekem az előbb, kínálja, hogy mélyesszem bele a fogaimat és vegyek a forró, drognál is kábítóbb folyadékból… Nem megy, nem lehet! Ám hiába ellenkezik a lelkiismeretem egy apró darabja, testem automatikusan cselekszik; vállára szorítok, s kissé magam felé húzom, hogy még több helyem legyen, s ujjaim felfutnak Desi puha hajtincsei közé, ugyanebben a momentumban pedig egyetlen precíz, mégis mohó harapást ejtek a nyakán. Fogaim belevájnak a vékony bőrbe, s az a csodás íz, mit már évek óta csak az emlékeimben őriztem, most szinte szó szerint berobban a számba, agyamat kikapcsolja, és bizsergést indít el a gerincem mentén. Észre sem veszem, de közben lassan egész testemmel a hűtőnek szorítom öcsémet, s mintha az egész világ megszűnne létezni körülöttünk.
Igazi őrültség az, amire készülök, mégis meghoztam a döntést és nem fogok visszakozni. De jól tudom, hogy mindezt nem csak a bátyám miatt teszem, de jelen pillanatban Ő tökéletes kifogásnak tűnik, mert az igazság az, hogy amennyire Ő vágyik az én véremre, én ugyanannyira vágyom arra, hogy megízlelje. Ismét érezni akarom azt, amit már oly rég éreztem, és bár hajnalban kaptam némi ízelítőt, de vajon milyen érzés lehet az, amikor Ő harap meg engem? Bűnös gondolatok ezek, Bastien pedig átlát rajtuk. Nem meglepő, főleg, ha Ő is ugyanígy érez, ezért is maradok csendben a megjegyzését követően, nem reagálva a hazugságra. Könnyítse meg legalább ennyivel, hogy az élő szó erejével élve megmaradunk a tagadásnál, mert beismerni… beismerni túlságosan fájó lenne. De nem csak fájó, hanem egyenesen zavarbaejtő is.
A felkínálásom végül elfogadja, de tudtam már előre, hogy nem lesz képes nemet mondani, ahogy tegnap én se voltam képes erre. Arra viszont nem számítok, hogy a hűtőnek taszít, hogy szinte nekiprésel, mégse ellenkezek sokáig, csak eleinte feszülnek meg az izmaim, de aztán hagyom magam. Az adósságra hivatkozom, a testvériségre, de jóval több van mindezek mögött, ezt a többet pedig a bátyám nagyon jól tudja. De ha csak pár deci vért vesz, az talán nem sok, annyit adhatok, annyiból nem lehet baj és csillapodik majd tőle az éhsége. Szerencsére dampyrok vagyunk, nem teljesen vámpírok, így nem csak véren élünk. De mi van akkor, ha valójában már régóta éhezett?
Fejem némileg oldalra döntöm, hallom, hogy zihál, magamon érzem a lélegzetét, a felemelkedő, majd süllyedő mellkasát a hátamnál, Ő pedig végül nem vár tovább. Így is sokáig visszafogta magát. Érzem, ahogy erősebben megfog, ahogy a hajamba futnak az ujjai, és nagyon jól tudom, hogy mi fog következni, mégis súlyosak ezek a másodpercek, idegörlőek. Az én szívverésem is gyorsul, szaporábban veszem a levegőt, majd amikor éles fogai végül húsomba futnak akaratlanul nyögök fel némileg. Fájdalommal és kéjjel teli nyögés most ez, észbe is kapok, így femelemel jobb kezem, hogy kézfejembe haraphassak, szégyelve az automatikus reakciót. Talán nem tűnt fel neki, talán a véremre koncentrált… Mégis, ahogy elkezdi kortyolni, egyre távolodik a világ. Lehunyom szemeimet, kiengedem kezem ajkaim közül és csak engedek Bastien cselekedetének. Kell némi idő, mire érzékelem, hogy mennyire közel van, hogy milyen kevés helyet ad nekem, hogy szinte teljesen hozzám simul és a hűtőnek szorít.
- Elég… - halk a hangom, erőtlen és egyáltalán nem túl magabiztos. A fájdalom már szinte nincs is jelen, csak a csodálatos, bizsergető érzés, mely ugyanúgy átjárja az én testemet is, akárcsak fivéremét. Nem, ezt nem szabad, most kell leállnunk! - Bastien! - most már erősebb a hangom, a kezeimmel pedig megpróbálom eltolni magam a hűtőtől, kimozdulni előle, de jól tudom, hogy nem sok esélyem van rá, ha nem enged el magától. Most Ő van jó pozícióban, az éles fogai pedig feltéphetnék az artériámat is, ha túlságosan ellenkezek. Mégis, ahogy telnek a másodpercek, úgy áramlik át a vérem egy bizonyos testrészem irányába, hangosabban szuszogok, egyre szaporábban ver a szívem. Undorodom magamtól, mégis mámorban úszom. Egyelőre még nem teszek mást, még csak némi fizikai erővel és szavakkal próbálok hatni rá, de ha ez nem fog működni, akkor jól tudom, hogy mit kell tennem. Csak eresszen el magától, mert számomra is egyre nehezebb lesz az ellenállás.
Miután gyerekkorunkban leállítottak minket az egymásból való táplálkozásról, kissé szétcsúsztam. Nehezemre esett elfogadni bármilyen más típusú vért, s mivel szüleink csesztek segíteni nekem, magamtól kellett leszoknom, teljesen egyedül. Nem volt egyszerű… A felgyülemlett feszültség, az elvonási tünetek és az azokból keletkező agresszió elvezetett egy sötét, mélyen fekvő pontra; aligha voltam képes elválasztani magam a kiszemelt áldozattól - mert a vértasakok annyit értek, mint egy szelet szárított tofu -, majdnem kiszárítottam őket, mire nagy nehezen képes voltam leállni. Ott volt például az a lány az akadémiáról… A történtek után ő viszont okos volt és inkább lelépett, hiába volt elsősorban az ő ötlete, hogy igyak belőle. Elképzelésem szerint arra az euforikus állapotra vágyott, amit mi Desivel nagyon is jól ismertünk, csakhogy tőlem nem kaphatta meg. Nem voltam képes megadni neki, pedig azt hittem, sikerülhet, ha nagyon beleélem magam a szerepbe.
Nincsen bűntudatom azért, ami történt, vagy a vérszomjam miatt, hiszen egész lényem velejárója, hogy ilyen balesetek előfordulnak, hogy valaki megsérül, vagy meg is hal. Mégis, amit a kisöcsémmel műveltünk annak idején még most is rossz érzéssel tölt el, mert még mindig hatással van rám, s még mindig tiltott vágyakat kelt bennem ha csak visszaemlékszem arra a mámoros érzésre. Nem tudom, mennyire helyes ez… Sokszor nyugtatom magam azzal, hogy a beltenyészetes aranyvérű családoknál ez megszokott, hogy ott unokatestvérek s édestestvérek házasodnak egymással, s ők is megteszik azt, amit a társadalom általános nézetei elítélnek, mégis… Ez nem ugyanaz. Valamiért ez sokkal rosszabb, mert intimebb, sötétebb. Nem helyénvaló. Ezzel Desi is tisztában van, mégis, most önként ajánlja nekem a vérét, függőségünket ugyan nem fogadja el, de önként és dalolva fedi fel nyaki ütőerét, oldalra billenti a fejét és azt állítja, testvéremként ezt hajlandó megtenni értem.
De én tudom, hogy ennél többről van szó. Ez nem csak egy szívesség a szívességért cserébe, nem csak a testvéri szeretet egy apró megnyilvánulása, nem, itt most nem csak én akarok engedni a vágyaimnak, ez nem is kérdés… Látom, tudom jól, hogy ő épp annyira akarja ezt, mint én, nem csak úgy megteszi mert „kell”, hanem mert kívánja.
Végül nem tudok tovább ellenállni a kísértésnek s fogaimat belemélyesztem a bőrébe, vére teljesen megbolondít, s ha eddig magamnál is voltam valamennyire, most teljesen elveszek, elmém elsötétül s nincs visszaút, mohón nyelem az éltető, mézédes folyadékot, észre sem veszem öcsémen a kéj egyértelmű jeleit, nyögése sem tűnik fel, mert most teljesen kikapcsolok. Ez a baj… Mindig kikapcsolok, s nem veszem észre saját magamat. Nem érzékelem, ahogy hozzásimulva még jobban a hűtőszekrénynek préselem, ahogy finoman hajtincseire szorítok, de arra még ösztönlényként is ügyelek, hogy egyetlen csepp se menjen mellé. Gyakorlottságomnak hála könnyedén tudom kontrollálni, hogy mennyi vér szivárogjon a fogaim okozta sebből, odafigyelek az arra helyezett nyomásra, s így el tudom kerülni, hogy minden olyan legyen menet közben.
Mintha víz alól hallanám a hangját; aligha jut el elmémig, hogy próbál jelezni, szeretné, ha leállnék, de nem megy, még nem elég, nem akarom elereszteni… Az egész testem belebizsereg az érzésbe, s mintha lassan egybeolvadnék vele, mintha már nem is két külön személy volnánk, hanem egyek és ugyanazok. Összetartozunk; én hozzá és ő hozzám. Hogy is akarnám, hogy ennek a csodás pillanatnak vége szakadjon, mikor olyan közel vagyunk? Nevemet hallom, közben próbál eltolni minket a hűtőtől, de nem hagyom, tudatomon kívül ugyan, de nem engedem neki, hogy csak úgy leállítson. Haját viszont elengedem, s helyette finoman a nyakára simítok, válláról pedig automatikusan mozdul el a kezem, lefelé siklik az oldalán, majd a derekán állapodik meg, mindezt úgy teszi, hogy én észre sem veszem, mert a fejemben csak két dolog kap helyet: Desi és a vére. S talán ennek a hiperfókusznak köszönhető, hogy saját testem reakciói sem tűnnek fel, így az egyre intenzívebbé váló bizsergést is sikerül figyelmen kívül hagynom, no meg a lent kialakulni készülő helyzetet, mit fivérem talán már érzékelhet, hiszen teljesen hozzá vagyok simulva.
Én is tudom, hogy ezt most mennyire nem kellene, mégse vagyok képes ellenállni a kísértésnek. Pedig csak annyit kellene tennem, hogy nem megyek közelebb hozzá, hogy tartom a távolságot, ehelyett… ehelyett pont az ellenkezője történik, és hamarosan már a hűtőnél találom magam, némileg neki passzírozva. Mégse érzek félelmet, se dühöt Bastien tette miatt, egyszerűen csak engedem neki, hogy úgy fogjon most le, ahogy akar, miközben a nyakamat is kínálom neki, mert nem Ő az egyetlen, aki oly nagyon vágyja ezt az érzést, hanem én magam is. Bár tagadom, bizonyára átlát rajtam, a testem reakciói egyértelműen üzenik felé, hogy ugyanúgy részese vagyok ennek a piszkos és tiltott játéknak, mint Ő. Bár mindez nem csak játék, a létünk függ tőle, és egyben egyfajta különleges kapcsolatot épít ki kettőnk között, olyat, melyre igazán szükségünk van.
A harapása pedig bár fájó, mégis szinte extázisba sodor, így nehezen fogom vissza a hangom, mert a fájdalom mellett túl erős és intenzív a kéj érzése. Az agyam nekem is kikapcsol egy rövid időre és szükségem van néhány percre ahhoz, hogy felfogjam, ezt nem folytathatjuk. A testem is reagál rá, úgy, ahogy tegnap, ez pedig megrémít, így jelzem, hogy álljon le, még nevén is szólítom, miközben a hajamat markolja. Miért élvezem mindezt? Undorító, alávaló cselekedet, a saját testem árul el. Tolnék rajta, de csak visszanyom a hűtőhöz és bár a hajamból kicsúsznak ujjai, nem segít, hogy nyakamra simul nagy tenyere. Hangosabban zihálok, érzem a vágyam erősödését, majd ahogy másik keze lefelé siklik a kezemen… Azonnal le kellene állítanom, mégis homlokom a hűtőnek döntöm, szemeimet lehunyom és minden idegszálammal keze útjára koncentrálok. Bár lejjebb csúszna, bár rám fogna… bár ne lenne rajtunk semmi… És ezek azok a gondolatok, melyek végül megrémítenek és fivérem merevedése, amit fenekemnél érzek. Hirtelen nyílnak ki szemeim, erősebben lököm el magam a hűtőtől, de ezzel csak még közelebb kerülök hozzá… már ha lehet még közelebb, végül hirtelen fogok rá engem tartó, derekamat fogó kezére, majd érezheti meg, hogy a fogásom nem csak meleg, de egyenesen forró lesz és ha nem ereszt el, akkor elviselhetetlenné fog válni.
- Állj le! Mit művelsz? - rá fogom, természetesen, pedig a kérdés többes számban kellene, hogy elhangozzon. Mit művelünk? Nem akarom megégetni, csak ha nincs más megoldás, akkor teszek így, ha pedig végre elenged, akkor zihálva fordulok szembe vele, döntöm hátam a hűtőnek, majd tekintetemben ezernyi érzelmet fedezhet fel: kétségbeesést, félelmet, rémületet… vágyat… és szégyent. Szégyellem a történteket, az érzéseket, amelyeket tulajdon fivérem iránt éreztem. De csak a harapása tehet róla, igen, csak az zavart össze. - Ezt többé nem tehetjük! - ismét az elutasítás, a tiltakozás, miközben megrázom a fejem, majd próbálom ellökni Őt magamtól, már ha nem ment magától távolabb, és ha egyáltalán lehetőségem nyílik rá, ha engedi, hogy megtegyem. Abban az esetben viszont menekülnék, be a szobámba, el a szemei elől… minél messzebb Tőle. Ha viszont megfordulni se volt lehetőségem, nos… akkor elválik majd, mi történik eztán.
Annyi éven át vágyakoztam Desi vérére a tudatom legmélyén, titokban, hogy most aligha vagyok képes ellenállni a felkínált lehetőségnek; főleg így, hogy ilyen kiszolgáltatott helyzetben van, s tehetetlen velem szemben, nyakán a finoman lüktető ér hívogat, szinte kéri, hogy sértsem fel és kóstoljak bele. Nehezemre esik nemet mondani rá, pedig próbálkozom, figyelmeztetem is testvéremet a következményekről, de ő nem gondolja meg magát, sőt… Mintha ő is épp annyira akarná, mint én. Talán nem is csoda, hogy momentumokkal később már bőrébe mélyesztem fogaimat, s teljesen átkapcsolok vérszívó üzemmódba.
Ám ahogy az sokszor előfordulna normál esetben is, már áldozatokkal, úgy most is megtörténik, hogy közös pillanatunk intim irányba fordul át, s ugyan nem tűnik fel, de testem elkezd reagálni testvérem mámorító vérére, s a közelségre, melyet kreálok, mikor a hűtőnek préselem őt. Érzem az ellenkezés első mozzanatait, de csak annál jobban szorítom őt a hideg felületnek, közben kezeimet átpozícionálom a testén, egyikkel nyakára simítok, míg másikat lassan levezetem egészen a derekáig, mindezt tudatomon kívül, mert most fejben a sötét eufórián kívül semmit nem érzékelek. A köd túl sűrűn nehezedik elmémre, s nem látok rajta keresztül a külvilágra.
Az egyetlen dolog, amire képes vagyok először reagálni, az a pillanat amikor erősebben próbálja ellökni magát a hűtőtől, ám ezzel csak annyit ér el, hogy még jobban összesimulunk, s válaszul levegőért kapok, de fogaim továbbra sem eresztik a nyakát, mert egyszerűen lehetetlen feladatnak tűnik elszakadnom tőle. A vére otthonként melegít, illata bódít, íze elcsábít. Azonban valami nem stimmel, mintha a derekát tartó kezemet szó szerint érné az a furcsa melegség, mi egyre csak hevül és hevül, s végül egészen forróvá válik; ez már valamelyest visszarángat a valóságba, s el is kapom a kezem onnan, sőt, egy lépést hátrálok meglepetésemben, ám még nem tértem magamhoz eléggé ahhoz, hogy vissza tudjam fogni magam és többet ne akarjak a vérére pályázni…
– Desi… – neve halkan csusszan ki a számon, s ahogy megfordul félig-meddig sikerül felfognom az egyértelmű látványt; őt is épp annyira felizgatta ez az egész helyzet, mint engem. Rossz, nagyon rossz, de… Emiatt csak méginkább képtelen vagyok ennyiben hagyni az egészet. Mielőtt még lenne esélye elszökni, ismét elé lépek, vészesen közel, s erővel vágom tenyeremet a hűtőszekrénynek a feje mellett, bekerítem, nem engedem, hogy el akarjon menekülni. Vér, vér, vér… Még akarok, még akarom őt. Akarom a puha nyakát, a feszengő izmait, a sima bőrét, és az ereiben csörgedező nyalánkságot, hívogat, szólít, hogy vegyek belőle még. Vegyem el mindet… Nem tehetjük, többé nem, testvérem ezzel próbál védekezni, ám ő sem gondolja komolyan, tudom. Pontosan tudom, mit érez, hiszen ott a bizonyíték, elég volna lejjebb engednem pillantásomat a testén és már látnám is, ahogy nadrágja megfeszül legérzékenyebb testrésze körül, miattam. Amiatt, amit tettem.
Próbál eltaszítani, de ezzel csak annyit ér el, hogy mindkét csuklójára ráfogok és fejmagasságban a hűtő ajtajának szorítom őket, így elvéve tőle minden esélyt a menekülésre. – Még nem végeztem – ennyit mondok csupán, s az is csoda, hogy ebben az ösztönök által irányított állapotomban képes vagyok egy értelmes mondatot kinyögni, hiszen gondolkodni is aligha tudok. Jobb is, mert ha most gondolkodni kezdenék, talán elsüllyednék szégyenemben. Nem vagyok önmagam. Ilyenkor sosem.
S hacsak nem képes valahogy mégis kizökkenteni vagy megállítani, ezúttal nyakának eddig sértetlenül maradt oldalát célzom meg, s mohón harapom át a vékony bőrt, hogy ismét megízlelhessem mézédes vérét.
Érzem, ahogy egyre erősebben tart, így hiába szólongatom, nem tudok kitörni, a testi reakciók pedig rémisztően hatnak rám. Nem csak Bastien izgalma az, ami megrémít, hanem a sajátom is, mert ennek nem szabadna megtörténnie. Undort érzek saját magam iránt, ez juttat el a kétségbeeséshez és a tetthez, mely során kezem kezére csúsztatom, hogy a hővel tegyek róla, hogy végre magához térjen, hogy végre eleresszen. Nem szándékozom megégetni és kárt tenni benne, csak ha muszáj lesz, mint egyfajta végső megoldás. Szükségszerű, akkor is, hogyha minden porcikám tiltakozna ez ellen. Most nekem kell erősnek lennem, nekem kell cselekednem, mert érezhetően a fivérem túlságosan is eufórikus állapotban van. Ismerős érzés, nagyon is ismerős, a tettemmel pedig célt érek.
Elereszt végre, így hirtelen fordulok meg, majd nézek bele némileg kék íriszeibe, melyek egyértelműen a tudtomra adják, hogy nincs teljesen itt, hogy nem tért magához a révületből. Túl sok év telt el... túl sokáig tagadta meg önmagától, amire oly nagyon vágyott, akárcsak én tegnap, mégis... nekem sikerült leállnom, én magamnál voltam. Nála jobban, ez egészen biztos. A vágyát szemből viszont nem látom, nem nézek lefelé, esélyem sincs, mert oly hamar mozdul és kerül ismét közel hozzám, hogy szinte leheletét is érezni vélem testemen. A kezeivel elzárja az utam, én pedig aprót nyelek, majd döntök, így mellkasánál fogva próbálom meg eltolni magamtól, de nem forrósítva tovább a testét, pusztán fizikai erőmet használva, elvégre én se vagyok gyenge. Nem vagyok gyenge, de nagyon úgy tűnik, hogy olyan erős se, mint Ő. Mikor lett ennyire izmos?
A szavaim se használnak, ahogy az ellenkezés se, mert túl hamar taszít ismét a hűtőnek, erősen fogva rá csuklóimra, melybe beleszisszenek, majd amit mond, arra aprót nyelek. - Bastien, kérlek... Nem akarlak bántani! - a kezeim elkezdem felforrósítani, de még csak a tenyereimet, melyek rá egyelőre nincsenek hatással. Gyerünk már Desmond, tedd meg! Muszáj! De talán túl sokáig várok, talán nem is akarok igazán ellenállni, talán én magam is erősen vágyom arra, amire készül, így le tud csapni a nyakam másik oldalára is, amire már felnyögök és még férfiasságom is izgatottan megrándul. A fenébe! A fenébe már! Miért váltja ki ezt belőlem? Annyira... annyira akarom érezni, legalább még néhány másodpercig... vagy talán egy lopott percig. Lehunyom szemeimet is, a hő visszahúzódik, beszívom ajkamat, miközben hangosabban sóhajtok magam is. A nadrág és a boxer igen csak kellemetlenné válik, a tény pedig, hogy mindezt ki idézi elő... egyre kevésbé számít már. Ahogy telnek a másodpercek az én agyam is kikapcsol, lassan törik meg az ellenkezés, majd puha nyelvem nyakára simul, végignyal az izgató ér mentén. Ebből a szögből nem tudom elérni úgy, hogy meg is haraphassam, de egyértelműen megkívántam a vérét is, és hirtelen már az se zavar, hogy milyen kiszolgáltatott helyzetbe kerültem. Most... most már mintha megnyugodnék, hogy jó ez így... helyes, sőt, egyszerűen csodálatos. Nem akarom, hogy abbahagyja...
Mindig is egyfajta problémaként merült fel mohóságom, s az, hogy agyam élő személyből való táplálkozás közben képes szinte teljesen kikapcsolni, hogy csak a vér jár az eszemben olyankor és még a környezetemről is megfeledkezem; éppen ezért, ha tehetem tasakból jutok hozzá, mert annak nem árthatok, azt nem ölhetem meg. S most ennek a rossz berögződésnek lesz áldozata Desi is, aki nem is sejtheti, mennyire veszélyes a játék, mit űzünk. Mikor felajánlja vérét, valószínűleg még fogalma sincs arról, hogy ez nem egyszeri alkalom lesz. Hogy mostantól még jobban kívánni fogom, mint az elmúlt hosszú évek során, s mivel itt lesz mellettem, mint végtelen forrás, már most tudom, hogy sosem leszek képes leszokni róla. Síromig üldözni fog függőségem, abban a pillanatban meg is pecsételem, hogy fogaim az öcsém húsába marnak.
S hiába sikerül leállítania, mindösszesen néhány másodpercnyi szünetet tud nyerni magának, mert elmém túlságosan ködös még ahhoz, hogy megálljt tudjak parancsolni magamnak, hogy képes legyek azt mondani, “elég volt”. Nem volt elég, talán sosem lesz… Ezek után pláne, hiába venném vérét minden egyes nap, óramű pontossággal, még akkor sem lenne elég belőle. Túl jó… És túlságosan tetszik az állapot, melybe kerülök, akárhányszor megízlelem. És a hatás, amit rá gyakorol. Beteg lennék, amiért élvezem?
Még egyszer megkísérel eltolni magától, de feleslegesen próbálkozik, mert túlságosan elszánt és kiéhezett vagyok ahhoz, hogy ellenkezését érvényesülni hagyjam; kezeit a hűtőnek szorítom, így már nem tud tovább lökdösődni, s emiatt csak még kiszolgáltatottabb lesz, ami méginkább izgatni kezdi a fantáziámat. Fel se fogom, de egyre rosszabb dolgokat szeretnék tenni vele… Beteg vagyok, nem is kérdés. Szavai megint csak elreppennek fülem mellett, nem is hagyom, hogy agyam feldolgozza őket, mert odabent csak a vérszomjnak és a vágynak van helye, így gondolkodás nélkül támadom le nyakának érintetlen oldalát, nyögése viszont csak-csak eléri tudatomat, s érzem, hogy hatással van ez az édes kis hang a testemre, ágyékomba türelmetlenül tódul a vér, nadrágom egyre csak feszül.
Lassan feltűnik, mintha Desi eddig feszesen ellenálló izmai most ellazulnának, hallom sóhaját, már nem próbálkozik a szabadulással, sőt, mintha őt is kezdené magába rántani a bódító örvény, s ennek ékes bizonyítéka az a forró, nedves kis érzés a nyakamon, ahogy nyelve végigsiklik rajta, kísért, s mintha kérné, hogy osszam meg vele véremet. Nem is, követeli. Parancsolja. Válaszul testem már mozdul is, ajkaimat elhúzom a korábban ejtett harapásnyomtól, hogy odébb, a nyaka és a válla közti puha izomba vájhassam fogaimat, így helyet adva neki, hogy ő is hasonlóan tehessen. Igaz, innen nem szivárog olyan intenzitással a vér, de talán épp ez a lassú folyás adja meg a lehetőséget arra, hogy sokáig maradhassunk ebben az euforikus állapotban, s apránként faljuk fel egymást.
Közben csuklóit eleresztve kezeim végigsiklanak az oldalán, s derekára fogva közelebb húzom magamhoz, így testem több ponton is érintkezik az övével, s már érzem, tökéletesen érzem ahogy merevedése az enyémhez simul. Felsóhajtok, ám az egy halk nyögésbe torkollik, mert most már olyannyira közel van hozzám, megbolondít…
Az ellenállásom megtörik, az idő ismét kiesik, egyre kevésbé maradok már önmagam, mert szépen lassan mindent átadok neki... átadom magamat és a vágyaimat, melyek édes nyögések formájában jelzik, hogy fivérem harapása nagyon is pozitív hatással van rám. Pozitív... ez a szó is lehet ambivalens jelentésű, mert mások bizonyára azt gondolnák, hogy ennél rosszabbul nem is alakulhatnának a dolgok, én mégse tudom már borúsan látni a most történteket, mert ilyen élvezetet régen éltem át. Még a szex se volt ennyire kielégítő.
Akarom a közelségét, egyszerűen vágyom rá, akárcsak a vérére, mert az én éhségem is egyre erősebb, így bár el nem érem, de puha nyelvem ismerkedőn és egyben incselkedőn kúszik nyakára, mintha kígyó lennék, mely megkísérti, Ő pedig tökéletesen reagál a tettemre. Érzékelem, hogy már nem tart olyan erősen, amikor pedig eltávolodik, kihúzva hegyes fogait némileg bódulttá válik a tekintetem, de ebből Ő mit sem láthat, mert nem megy messzire, csak kicsit arrébb harap ismét, amibe beleremegek, majd ismét felnyögök, mert bár fáj, de olyan szintű élvezeti szintre juttat, hogy merevebb már aligha lehetnék, ha pedig majd leveszem a boxerem, szembesülhetek azzal a kevés nedvességgel, amit ez a jelenet okoz.
Nem állok ellen a felhívásnak, közelebb hajolok, majd hasonló helyen harapok bátyámba, ahol Ő tette velem. A felsőjét állammal némileg arrébb tolom az útból, ahogy pedig megérzem vérét felmorranok. Kicsit erősebben harapok, mert akarom, mert kell és most már sehova se távolodnék el. Nem akarok messze lenni Tőle, soha többé. Olyan hatással van rám, mint senki más, és jelenleg fogalmam sincs arról, hogy ezt milyen egyszerűen felhasználhatja majd ellenem...
Amikor elereszt kezeim vállaira simulnak, majd nyaka köré fonom karjaimat, hogy közelebb lehessek hozzá. A felsőjét még jobban arrébb húzom, fel se tűnik, hogy az anyag szakad akaratosságom nyomán, ölem pedig öléhez simul, izgatóan téve még kényelmetlenebbé odalent a helyet. Túl szűk már így is, ahogy pedig némi dörzsölés éri...
Az agyam nem képes leállítani, túl intenzív és friss a vér íze, szinte hihetetlen, hogy ismét megízlelhetem, hogy ismét kaphatok belőle, így teljesen hozzá simulok most már én is, nincs ellenkezés, se rosszallás... nincsenek felesleges szavak se, jelenleg az ajkaimat más köti le, nem a beszéd.
Gyakran eszembe jutottak azok a titkos éjszakák gyerekkorunkban, mikor a sötétség leple alatt egymás vérét vettük, s még fel sem fogtuk igazán, mit is jelent az a bizsergető, izgalmas érzés, mit ez a közös rituálé kiváltott belőlünk; nos, én talán már sejtettem, hiszen kamasz voltam, tomboltak a hormonjaim és akkoriban - ahogy azt a természet elrendelte - szinte bármitől képes volt felállni a pöcök. Talán emiatt nem is tulajdonítottam ennek az egésznek nagy jelentőséget, meglehet azt hittem, maga a vérivás volt rám ilyen hatással, s nem tulajdon öcsém művelte ezt velem.
Most viszont bebizonyosodik, ahogy már tegnap este is, hogy ez tényleg az ő hatása, hogy ezt csak mi vagyunk képesek kiváltani egymásból, mert nincs senki más a világon, akinek ilyen édes lenne a vére, és aki drogként képes bódulatba ejteni minket. Még mindig nem értem, hogy mi teszi Desit ilyen különlegessé, mi az, ami miatt ő más, de most nem is tudok erre gondolni, mikor önként hagyja, hogy fogaimat a bőrébe mélyesszem… Annyi évig vártam erre a pillanatra, hogy most képtelen vagyok elszakadni tőle, de úgy fest, már ő sem akarja, hogy elengedjem, sőt, mintha már ő is kezdene megéhezni; ezt nyelvének apró játéka alátámasztja, s az utasítás egyértelműen eljut a tudatomig, így automatikusan átpozícionálom magam, hogy hozzáférhessen a nyakamhoz.
Harapása nem ér váratlanul, ám annál fájdalmasabb, mégis extatikus hatással van rám, s fojtottan - hiszen közben továbbra is vérét nyeldeklem - felnyögök, hangomban kéj csendül, s meg is remeg néhány izom a testemben. Ebben a pillanatban mintha a csillagok közé emelkednék, mintha a legselymesebb tengervízben lebegnék, mintha ezernyi kéz érintené bőröm minden egyes kis pontját. A bizsergés intenzív élvezetté alakul, merevedésem lüktetve vágyakozik, lángolok, még többet akarok. S talán éppen ezek vezérelnek, mikor végre valahára lazítok a szorításomon s inkább derekánál fogva magamhoz ölelem testvéremet, hallom, ahogy felsőm anyaga megszakad, de nem érdekel, csak simulok hozzá, mintha benne keresném a biztonság selymes érzetét, s ágyékaink akaratlanul is egymáshoz dörgölődnek, nehezebbé téve a légvételt, nehezebbé téve az önkontrollt.
Már csak egy valami tehetné ezt a helyzetet még élvezetesebbé; ha nem kellene a konyhában ácsorognunk, ha valamilyen úton-módon eljuthatnánk akár a nappali egyik kanapéjához, vagy a hálószobába, mert igen, már tudatalattim azt próbálja kiokoskodni, hogyan tudná Desit magával rángatni egy kényelmesebb helyre anélkül, hogy meg kellene szakítania ezt a mézédes pillanatot. S míg ezt agyam egyetlen működő szegmense igyekszik eldönteni, kezeim még lejjebb merészkednek a fiú testén, s fenekére markolva préselik őt még jobban hozzám. De bár ne lenne ott az a fránya nadrág, bárcsak valahogy lekerülne róla… Egy újabb ötlettől vezérelve ujjaim alattomosan becsusszannak melegítője alá, hogy megsimíthassák vágytól meredező, legérzékenyebb testrészét.
Képtelen vagyok ellenállni a kínzó, szinte mardosó éhségnek, így először csak nyelvemmel jelzem fivérem felé vágyamat, majd amikor mozdul, hogy máshol haraphasson belém, úgy, hogy én is hozzáférhessek, mindenféle hezitálás nélkül húzom arrébb a ruháját, nem törődve azzal, hogy szakad az anyag és éles fogaimmal egy pillanat alatt szakítom át a bőrét, hogy vére ajkaim közé tódulhasson, az elmém pedig egyben tovább bódulhasson. Nyögése olaj a tűzre, a parázs felizzik, kicsit erősebben harapom, hogy fájjon, hogy nyögjön újra bele, mert tetszett, amit hallottam, amit kiváltottam belőle. Mintha én nem is én lennék, Ő pedig nem a tulajdon fivérem. Most semmi se számít, nincsenek szabályok, csak mi ketten vagyunk, mintha csak egy külön világban léteznénk. A mi világunkban, amelyhez más nem férhet hozzá, amelybe senki se szólhat bele.
Ölelem Őt, szorítom magamhoz, nem foglalkozva már semmi mással, nem undorodva most már se magamtól, se Tőle, mert képtelen vagyok másra figyelni, nem átengedni ennek a bódult állapotnak az elmém. Mert most minden olyan nyugalmas, most nem érzek fájdalmat, se félelmet és a gyász is messze jár... Szégyenletes, talán a szüleink is forognának a sírjukban, ha erről szellemeik tudomást szereznének, de aki ilyen helyzetben képes gondolkodni, nos... Ember, azaz dhampyr legyen a talpán.
Halkan sóhajtok, ahogy fenekembe mar, ahogy még közelebb von, már ha ez lehetséges, fejemet pedig némileg az övének döntöm, mintha csak a karjai közé bújnék. Nem is érzékelem eleinte a mesterkedését, csak halkan szusszanok, ahogy mozdul rajtam a nadrág, de a boxer távolodását is csak akkor érzékelem igazán, amikor keze alhasamhoz simul, ujjai pedig megérintik makkomat. Némileg nedves, érzékelheti, elkenheti, én pedig finoman kezébe simulok, kérve még a további törődést. Még... csak még egy kicsit, abba ne hagyja!
Óvatosan húzom ki fogaimat húsából, halkan sóhajtok, vállára csókolok, oda, ahol nemrég még haraptam, majd mozdul a csípőm, szinte hivogatóan, én mégse merem megérinteni Őt. Hogy is merném, sose vonzódtam a férfiakhoz, így soha nem volt példa arra, hogy bármelyikükhöz is hozzáértem volna. Ha Bastien nőből lenne, már rég letepertem volna a kanapéra, de így... így egészen más a helyzet, és ez a gondolat mintha szépet lassan tudatosulna bennem. Mit művelünk?
Hirtelen eresztem el, majd kapom el kezét, hogy kihúzzam alsómból, aztán némileg ijedt, hitetlenkedő szemekkel, véres ajkakkal nézek rá oldalra, próbálva eltolni Őt, rávenni, hogy eleresszen és ne vegye tovább a vérem. Hangosan zihálok, a mellkasom szaporán emelkedik, miközben a teljes zavart érzékelheti rajtam. A testem tökéletesen ellent mond a reakcióimnak, de az agyam úgy tűnik, hogy mégis valamennyire képes most működni, pedig bár ne tenné... a fivérem úgy sejtem, hogy ezt gondolja. - Elég! Fejezd be! Már így is sokat ittál... - érzem, hogy a szám kiszárad, hogy minden egyes szót nehéz kiejtenem, mert vágynám a folytatást és én még csak oly kevés vérhez jutottam, mégse folytathatjuk, mert amit tett, ahogy hozzám ért... Hogy leszek képes ezek után a szemébe nézni? Legalább egyikünknek észnél kellett volna maradnia. Nem lehetek ennyire gyenge. A merevedésem mégse csökken, a vágy túl erős és annyira szívesen hozzásimulnék én is, érezném azoknak a hosszú ujjaknak a cirógatását és még ki tudja, hogy mi mindent... Ezért volt hát tiltott, de mi lesz most... mindezek után? Most, hogy ismét megízlelhettem és Ő is engem, még nehezebb lesz leállnunk. Kínzóan nehéz, de muszáj lesz.
Az intimitás egy olyan fokát ütöttük most meg, mit még én sem tapasztaltam ezelőtt sosem; persze, már volt dolgom megannyi férfival, sőt, mikor még tagadásban éltem nőkkel is próbálkoztam, de egyik sem volt ennyire forró, egyik sem hatott rám ilyen intenzíven. Furcsa, hogy éppen kisöcsém az, aki képes így megbolondítani, érdekelne a miértje, ám nincs most lehetőségem kérdések feltevésére, mert a vér túlságosan bódító, testvérem közelsége pedig túlságosan izgató. Elbaszott egy helyzet ez, nem igaz?
Mégis, ahogy fogai még jobban rászorítanak húsomra, s még mélyebbre vájják magukat, egy pillanatra képtelen vagyok abbahagyni a táplálkozást, hogy útjára engedhessek egy hangosabb nyögést, mert ugyan fáj, de oly módon, ami még jobban feltüzel, s ezután még mohóbban kapok rá ismét a vérére, mert még erősebben akarom érezni ezt a különös, egész testemet megbizsergető extázist.
Mintha csak eggyé akarnánk válni, még jobban összesimulunk, s nem csak én mozdulok, mert ő is épp annyira igyekszik hozzám préselődni, mint én hozzá, mintha az évekkel ezelőtt kezdődő undora felém most nem is létezne, mintha ő maga is az általa elítélt útra kívánna lépni, mintha már nem is zavarná, hogy épp egy férfival oszt meg egy ilyen intim és izgalmas pillanatot… Ha magamnál lennék, most bizonyára megszólnám, amiért a saját nézeteinek ellentmond, s épp ugyanannyira képes felizgulni egy vele azonos nemű személyre - ráadásul a testvérére -, mint én. Szerencséjére, s talán saját szerencsémre is, most már túlságosan mélyre ástam magam az önkívületbe, s a mámorba ahhoz, hogy megjegyzést tegyek erre az apró hibára. S az igazság az, hogy ezekben a pillanatokban még a verekedésünket is sikerül elfelejtenem, a fájó múltat, a tényt, hogy annak idején elfordult tőlem… Mert most mindez mintha megszűnne létezni.
Talán a vér, talán az izgalom, vagy a tudatalattimban már régebben fel-felébredt érzéseim hajtanak, mikor kezeim vándorútra indulnak, s Desi fenekébe markolnak, meg kell mondjam formás, edzett, talán erre is tennék egy megjegyzést, ha nem részegítene meg a mézédes vére… S ő válaszul fejét az enyémnek dönti, mintha így is igyekezne még jobban átölelni, hozzám bújni, biztonságot keresni karjaim közt. A kimondatlan ígéret ott lebeg a levegőben, hogy vigyázni fogok rá, hogy őrzöm őt míg egyikünk a föld alá nem kerül, s hogy mindig itt leszek neki, akkor is, ha azt kívánná, bár ne lennék. A szentimentalizmusnak azonban itt nincs most helye, csak a testiségek kapnak reflektorfényt; kezeim pedig tovább folytatják a rosszalkodást, most már egyenesen megcélozva Desi férfiasságát, ujjaim sunyin és óvatosan simítanak rá, érzem a nedvességet a tetején, s azt is, ahogy mozdulatának köszönhetően tökéletesen a kezembe illeszkedik tagja, mintha csak nekem találták volna ki… Finoman rámarkolok, lassan játszva kezdem fel-le mozdulatokkal izgatni, direkt bejárva egész hosszát, hogy mindenhol érezze a szeretetet.
Elengedi a vállamat, s harapása nyomán puha csókot érzek, mellkasom bele is remeg az apró gesztusba, s érzékelem csípőjének mozdulatát, ami csak bátorít, hogy folytassam amit elkezdtem, hiába tűnhet furcsának, lelkiismeretem azzal nyugtat, hogy a testvéremért mindent meg kell tennem. Hogy ezt azért csinálom, mert boldoggá akarom tenni, és nem azért, mert önző módon a magaménak akarom tulajdonítani.
Ám mintha hideg vizet öntenének a nyakamba, hirtelen kezemet kihúzza a nadrágjából, tolni kezd magától, s így kénytelen vagyok fogaimmal is elereszteni őt. Szám szélén kicsordul egy vékonyka vércsepp, s zavartan ugyan, de felébredek az álomszerű állapotból. Egyetlen lépést vagyok képes tenni hátrafelé, azt is csak a lökés adta lendület miatt, s látom, hogy ő még talán nálam is jobban össze van zavarodva, bár lehet, hogy ez inkább szégyen, nem is zavar. S most, hogy már nem veszem vérét, megcsapja orromat az elszabadult tesztoszteron, oxitocin és még megannyi más boldogsághormon jellegzetes illata, keveredve az ő édes aromájával, s a sajátommal. Meglehet, kizökkentem a vérszomjból s már nem is éhezem rá olyan intenzíven, testem azonban még mindig nem nyugszik, mert már túlságosan fel lett húzva a dörgölőzésnek és harapdálásnak hála.
S talán épp ez az, ami rávesz a következő merész húzásomra… – Ugyan már, Desi… – arcomon sötét mosoly jelenik meg, s kezemet - a másikat - vállamhoz emelem, oda, ahol korábban megharapott, s körmeimet a sebbe mélyesztem, hogy a nyomás és a sérülés tágításának hatására kibuggyanjon a friss vér. Érzem, ahogy szivárogni kezd, s lassan a cseppek lekúsznak a vállamon, be a póló alá s egészen a mellkasomig; valamiért egy mélyről feltörő gondolatom arra vágyik, hogy öcsém az ügyes kis nyelvével lenyalja rólam, nehogy kárba vesszen… – Kit akarsz átvágni? Te is épp annyira akarod ezt, mint én – közelebb lépek hozzá ismét, hogy biztosan ne kerülje el orrát a csábító illat. S ha netán hátrálni próbálna, hát a hűtőig kísérem, hogy utána annak ismét nekikényszeríthessem őt, s térdemet óvatosan a lábai közé csúsztathassam, épp csak annyira, hogy minden egyes mozdulatával merő véletlenségből hozzá kelljen dörgölőznie. – Miért játszod még mindig az elérhetetlent? Hiszen az előbb olyan jól elvoltunk… – emlékeztetem selymes hangon. Véres ujjaimat ajkaimhoz emelem, s hacsak nem akadályoz meg benne, tisztára nyalom őket, hogy ezzel is csak kísértsem a vérszomját.
Az agyam teljesen kikapcsol, már nem gondolkodom, csak cselekszem, teszem azt, amit tenni akarok, ezért harapom meg erősebben, mert akarom, hogy fájjon, akarom, hogy még intenzívebben érezzen, hogy nyögjön belé, amikor pedig mindezt megkapom, kicsit jobban magamhoz szorítom, halkan morranok, még több vérét veszem és Ő is lecsap ismét a nyakam-vállam környékére, amelybe már némileg beleremegek. Mert Ő se kímél. Szépen fogunk kinézni, ha nem gyógyítjuk be a sebeket, bár én csak bájitalt tudok készíteni, az alapvető gyógyító mágiához nem igazán értek, nem vagyok egy medimágusnak való. Még szerencse, hogy a fivérem tegnap úgy tűnt, hogy igen.
Most mégse gondolkodok a sebeken, legalábbis nem úgy, mint gyógyításra váró területekre, helyette inkább a kéj forrásának tekintem őket és egyfajta lenyomatnak, mert nyomot hagyunk egymáson, megjelöljük a másikat, mintha a tulajdonunk volna, mintha jogot képezhetnénk innentől kezdve a másik felett. Itt most nem számít a nemünk, nem számít az se, hogy testvérek vagyunk, jelen pillanatban semmi se számít, csak a test vágyai, melyek kielégülés után vágyakoznak. Ezért is simulok közelebb hozzá, bele se gondolva tetteim következményébe, mert akarom a közelségét, az érintését, a további harapásait, a kéjt és a kínt, melyet kioszt újra és újra. Sosem éreztem még ilyet azelőtt, és rettenetesen csodálatos. Bastien nem egy törékeny kislány, mint akikkel eddig dolgom volt, nem ellenkezik vagy sír, hogy túl durván harapom, hogy fájdalmat okozok neki. Nem, Ő ugyanúgy élvezi, akárcsak én, és képes viszonozni is. Talán ez az, ami annyira felhúz, amely szinte megbolondít.
Nem zavar az érintése, ahogy fenekemre fog, ahogy ha lehetséges, még jobban magához húz. Bújok ösztönösen, engedve neki mindent, nem is figyelve rá, hogy egyik keze időközben nadrágom elejére téved, de amikor a boxer alá simul, akkor már lehetetlenség nem felfigyelnem rá. Finom… annyira finom és jóleső, ahogy törődést nyújt, hogy csípőm előre mozdítva simulok kezébe, majd nyögök fel, ahogy gyakorlott mozdulattal mozdul a keze. A kis kezekhez vagyok szokva, egészen… különleges élmény, hogy Bastien keze még több ponton érint. Minden idegszálam követi mozdulatait, amikor pedig a makkhoz tér vissza, ismét hozzásimulok jobban, jelezve, hogy még akarok, abba ne hagyja. Ez túl finom… annyira jó, hogy még a táplálkozást is befejezem, hogy a felsértett területet engesztelő csókokkal láthassam el, szívhassam meg nyakát, így is megjelölve magamnak.
Az extázisból mégis magamhoz térek, mintha álomból térnék vissza a valóságba, de mégse ébrednék még fel teljesen. Kihúzom a kezét a nadrágomból, teszek róla, hogy eltávolodjon, majd zavart tekintettel nézek rá. Jól tudom, hogy ki Ő, ahogy azt is, hogy mit tettünk. A hajamba túrok, igyekszem nem az ajkán lévő vérre fókuszálni, miközben nyugtatnám zakatoló szívemet, ha ez lehetséges lenne. Micsoda szégyen! Hogy tehettük ezt? És ami még gusztustalanabb az az, hogy vágynám a folytatásra, szinte fáj, hogy el kell szakadnom Tőle.
Ahogy kimondja a nevem, szinte érzem, hogy manipulálni akar, így megrázom a fejem, elutasítóan, de arra nem számítok, amit tesz, így tekintetem szinte azonnal követni kezdi keze nyomát, majd amikor vére kibuggyan nagyot nyelek. - Ne csináld… - kérem, szinte könyörgöm, majd követni kezdem a vércsík útját, mely sajnálatos mód eltűnik a szemem előtt, de mindketten tudjuk, hogy merre jár éppen. Ezt ne… Mert túlságosan vonz, a szavaira és közeledésére pedig mintha el is pirulnék, úgy kapom fel a tekintetem, hogy szemeibe nézhessek. Igen, a bátyám szemeibe.
- A testvérem vagy… Tudod, hogy ezt nem lehet. Ez nem normális… - megrázom a fejem, miközben fel se tűnik, hogy hátrálok, vissza a hűtőhöz, aminek végül hátam ismét nekiütközik. Fel kell néznem rá, elvégre magasabb nálam, a vére viszont túl közel van… túlságosan megkívánom ismét. Valóban drog Ő a számomra… Ahogy pedig lába lábaim közé kerül és érzem, hogy odalent súrol próbálok feljebb emelkedni, és bár nem vagyok túl kicsi, sajnos lehetetlenségnek tűnik a kitérés. - Térj észhez, csak azért érezzük ezt, mert rá vagyunk kattanva egymás vérére. Ez hat ki a testünkre… Muszáj visszafognod magad! - ezt most neki vagy saját magamnak bizonygatom? De amikor meglátom véres ujjait feljebb emelkedni, ismét nem gondolkodom, csak elkapom csuklóját, megállítva a folyamatban és húzom magamhoz, hogy a következő pillanatban ajkaim közé kerülhessen és puhán nyelvemmel körbenyalhassam. Egyszerűen annyira finom a vére, amellyel tényleg nem tudok betelni! De aztán leesik, hogy mit műveltem, így lassan eresztem el, engedem ki a számból, érzem, hogy ebből gond lesz. - Basszus… - félrenézek, kerülve Bastien tekintetét. Ez egyre nehezebb, főleg, hogy a tekintetem viszont vállára téved, ahova kezem is ösztönösen csúszik fel, eleinte simítóan, majd ujjaim a sebhez tévednek. Csak még egy kicsit… csak egy kicsit… Miért nem tudok ellenállni? Miért vagyok még mindig éhes? Mintha a közelében örökké az lennék, a testem pedig… nem nyugszik le, hiába a szégyen és az undor önmagam iránt, ez kevésnek bizonyul.
Legyen Ő az okosabb, hát Ő az idősebb, a tapasztaltabb. Amikor annyi idős volt, mint én, szerintem hasonlóan nehezen volt képes csak leállni, mint most én. Nos igen, a hormonok veszélyesek… Lassan felemelem a kezem, csak nézem ujjaimon a vérét, amit ezután ismét puhán ajkaimhoz emelek, muszáj ismét megízlelnem, mintha bármelyik pillanatban eltűnhetne. - Kérlek, ne játsz velem… - mert azt teszi, hát felismerem. Én is ugyanezt szoktam tenni, csak nos, én a lányokkal, és tagadhatatlan, hogy imádtam minden pillanatát a zavaruknak, majd elérni, ahogy végül teljesen átadják magukat nekem. Csak engedjen el, távolodjon el, idővel majd lenyugszom. Abba pedig bele se akarok gondolni, hogy mi lesz akkor, ha ismét megéhezek…
Egy vagyunk és ugyanaz; egy testbe zárt bűn, egy vérben úszó kéjforrás, gyógyszer a fájdalomra, gyógyszer minden földi bajra, s lehetőségek tárháza, mert ebben, amit művelünk megannyi lehetőség rejlik, megannyi felfedezetlen terület és kipróbálásra váró cselekedet… Értem, tisztán értem szüleink ellenvetését ezzel kapcsolatban, értem, mitől féltették úgy öcsémet - mert engem bizonyára nem -, hiszen képtelenség kilépni ebből az ördögi körből, nem lehet csak úgy befejezni és azt mondani, “elég volt”, mert ez nem így működik, nem ilyen egyszerű. Itt nem csak a vérivásról van szó, éhségünk csillapításáról, hanem egy kapcsolatról, egy olyan állapotról, miben csak mi ketten létezünk, s mintha össze akarnánk olvadni; mintha arra vágynánk, hogy végre minden egyes ponton összekapcsolódhassunk, és minél több vért veszünk egymástól, annál erősebbre növi ki magát ez a vágy.
S az erősödő érzések kavalkádjában már nem csak vérének ízlelgetése foglalkoztat, ügyes kezeim szép lassan déli irányba haladnak Desi testén, fenekére marnak, hogy összepréselődhessünk, s ő önként bújik hozzám. Nos igen, mondanom sem kell, hogy így már kicsit átérezheti a helyzetemet, rájöhet, hogy nem olyan rossz dolog az, ha egy férfi váltja ki belőle ezt a fajta vonzalmat, ettől ő nem lesz semmivel sem kevesebb; habár ez most egyikünkben sem tudatosul valószínűleg, ahhoz túlságosan magasan járunk a fellegekben. Egyik kezem azonban inkább lejjebb és lejjebb halad, fivérem nadrágja alá kúszik, be az alsójába, hogy ne csak véremmel kényeztessem, s ő szinte azonnal mozdul, hogy markomba csúsztathassa merevedését, mintha így akarná kérni, hogy folytassam.
Simulása egyértelmű jelzés, hogy élvezi, hogy szeretné, ha tovább izgatnám, közben még el is engedi fogaival a vállamat, s rácsókol, nyakamba szív; épp csak néhány momentum erejéig, de hasonlóan teszek, abbahagyom vérének ízelgetését és a szívás hatására felszisszenek, hogy aztán nyelvem édesgetőn táncoljon végig a nyaka finom ívén, felfelé egészen az állkapcsáig, s csak eztán térek vissza a vöröslő folyadékhoz, mert én nem tudok ellentmondani neki még most sem.
Ám mintha pillanatokkal később kizökkenne a révületből, magamra hagy a kéj és mámor sötét örvényében, s kezemet - mi közben tovább dolgozna rajta - kihúzza a nadrágjából, még el is tol magától, hogy biztosan ne legyen lehetőségem még mélyebbre süllyedni az élvezetben. Ugyan sikerül kilöknie abból a túlvilági állapotból, testem egyértelmű felkészültségét nem képes ezzel csillapítani, továbbra is akarom őt, nadrágom szűkös börtönében még mindig vágyakozón lüktet a férfiasságom. És most, hogy ízelítőt kaptam abból, hogy jó testvéreként miket művelhetnék vele, eszem ágában sincs ezt annyiban hagyni.
Nevén szólítom, s hogy ismét felhívjam figyelmét az ereimben csörgedező vérre, vágyainak tárgyára, ujjaimat a harapásának nyomába vájom, s ugyan fáj, de épp csak felszisszenek miközben a sűrű, éltető folyadék ismét kibuggyan és lassan végigcsörgedezik a bőrömön. Látom rajta, hogy nem volt elég, hogy akar még belőle, egyértelműen ott csillog szemeiben az éhség - hogy testem vagy csak vérem iránt, azt már ő tudhatja -, így közelebb is lépek hozzá, kísértem, mert tudom, hogy úgysem lesz képes sokáig ellenállni neki. Ezt az arcán szétterülő pír is bizonyítja.
– Sokan nem értenének egyet veled. – Ahogy én sem, bár az most mellékes, de kész tényként tudom, hogy ez nagyon sok családban normális, hiába nem tartozik a társadalmi normába manapság, aranyvérűek körében továbbra is népszerű a testvérek közötti kapcsolat. De mindez most nem is számít igazán, mert hiába ellenkezik, hiába mondja, hogy ez nem normális, látom, hogy ő is épp annyira várja a folytatást, mint én; a különbség csak az, hogy ő még mindig tagadja. Pedig felesleges, hiszen látom a teste jelzéseit, a legegyértelműbb még most is mereven várja, hogy tovább foglalkozzak vele; s megadom neki a lehetőséget egy kis élvezetre, ahogy lábamat öcsém lábai közé ékelem. – Tévedsz, Desi, nagyon is észnél vagyok – csóválom fejemet. – De nem gondolod, hogy engedni fogom, hogy ilyen állapotban itt hagyj… Nem lehetsz ennyire önző. – Nem menekülhet, mikor miatta vagyok így felhúzva… Ő ajánlotta fel a vérét, ő adta át nekem a testét, most nem hátrálhat ki.
Próbálok még jobban a bőre alá mászni, s ujjaimat felemelve készülöm lenyalni a rájuk ragadt vérem maradékát, ám testvérem meglep, s maga felé húzza kezemet, hogy segíthessen megszabadulni a vörös cseppektől. Résnyire elnyílnak ajkaim a látványtól, ahogy szájába veszi, érzem, ahogy okos kis nyelve körbetáncolja, s akaratlanul is megváltozik a látkép fejemben, ujjaim helyén egy egészen más testrészem kerül a szájába, s épp csak egy pillanatig tart, de a képzelt jelenet hatására megrándul merevedésem, kéri, hogy tényleg megtörténjen az elmémben alkotott kép.
– Basszus… – suttogom öcsémmel egyszerre, úgy fest ugyanarra gondoltunk, vagy legalább is hasonlóra, s látom, ahogy pillantásával vállamat vizsgálja, vágyakozón figyeli szivárgó véremet, s oda is nyúl, hogy ujjbegyeivel a sebre simíthasson; már nem fáj, s kissé hiányzik is a fájdalom érzete. Kezemmel megtámaszkodom a hűtő falán, ahogy korábban tettem, várok, közben szabad ujjaimmal óvatosan simítok Desi pólója alá, épp csak a szélénél, hogy derekának puha bőrét kitapinthassam, s ezt nem kényszerítés céljából teszem, hanem mert testem vágyik rá, hogy ismét összeolvadjuk, mert most üresség és hiányérzet kerülget, így, hogy nem ölel olyan ragaszkodón, mint az előbb. Kérlek, csak csináld már…
Szavai s cselekedete ellentmondanak egymásnak; arra kér, hogy ne játsszak vele, de közben ő teszi ugyanezt, ahogy ujjaira tapadt véremet megízleli. Válaszul hajára simítok az eddig támaszként szolgáló kezemmel, míg másik feljebb merészkedik a pólója alatt, érzem hasának izmait, s most már tényleg tagadhatatlan, hogy ő nem ugyanaz az ártatlan kisfiú, aki emlékeim közt élt eddig. – Sose tenném – csak ennyit mondok, halkan és lágyan. Meglehet, hazugság… De bármire hajlandó vagyok, hogy magamhoz édesgessem.
Puha csókot nyomok a homlokára, s ajkaimmal érzem bőrének forróságát, majd kissé oldalra döntöm fejem, hogy több hozzáférést biztosítsak a nyakamhoz és a vállamhoz, füléhez hajolok, közben pólója alatt tovább cirógatom, másik kezemmel tarkóját masszírozom, bátorítom, hogy harapjon rá, vegyen amennyit csak szeretne, csak hadd élvezzem még… – Nem mondom el senkinek – suttogom, s még rá is harapok fülcimpájára, mert most tényleg bármire képes vagyok, hogy elérjem, amit akarok.
