A méreg valódi jelentését csak most értem meg igazán, mert ami egyeseknek gyógyszer, az másoknak méreg. Nem meglepő hát, hogy annak idején az ókori görögöknél egyetlen szót használtak a méregre és a gyógyszerre is, mi pedig kiélvezzük ezt a bódultsággal teli, tiltott, de egyben csodás pillanatot. Nem kellene pusztán néhány pillanatig tartania, nem kellene, hogy kössenek minket mások szabályai, a kötelező emberi normák, mégis ebben nőttünk fel, ebben élünk, a külvilág pedig hatással van az egyénre. De ahogy az agy tompul, ahogy a kábító hatás intenzívebben hat rá, úgy számít egyre kevésbé minden más az adott pillanaton kívül, így fonódhatunk mi is össze, miközben egyetlen csodálatos körforgásként vesszük egymás vérét. Sokan bizonyára undorral az arcukon néznék ezt a véres, horrorisztikus és erősen szexuálisan túlfűtött jelenetet, de most nincsenek itt mások, és ezt senkinek se kell tudnia.
Az érintései elől már nem térek ki, így vonhat teljesen magához, hogy már szinte semmi se választ el minket, majd amikor finoman rám fog és kényeztetni kezd, eleinte képtelenné válok arra, hogy ellenálljak neki. Finoman simulok kezébe, csókolok nyakára, majd amikor megérzem, hogy Ő is hasonlóan tesz, akkor csak hátrahajtom fejem, átengedem neki nyakam és még szemeimet is lehunyom, hogy élvezhessem a csókjait. Annyira jóleső… borzongatóan finom, főleg, hogy közben odalent is tovább cirógat, amikor pedig ismét megharap már meg se lepődhet az édes nyögésen, amit hallatok.
Fogalmam sincs, hogy vagyok képes mégis elszakadni Tőle mindezek után, de megteszem, eltolom Őt magamtól, próbálok fókuszálni, észhez téríteni Őt és egyben saját magamat is, mert nem helyes az, amit művelünk. Nem szabad folytatnunk, Ő mégis ismét a hűtőhöz taszít, majd minden önuralmam lerombolni készül azzal, hogy saját sebét károsítja. Vére lefelé halad tovább, de az ujjai… annyira kívánom a vérét érezni ismét, mintha nem most szakadtam volna el tőle, mintha ezer éve nem kóstolhattam volna. Hallom, hogy válaszol, de erre csak ismételni tudom magam. A fajunk hibája ez az érzelem, a vér teszi ezt velünk. Nem vagyunk eszünknél… egyikünk sincs. - Ha te nem vagy képes itt hagyni engem, akkor nekem kell ezt tennem. - de tényleg nem enged. A teste utamat állja, a lába lábaim közé kerül, így hiába az önzőség, nincs menekvés. Talán nem is akarok igazán menekülni, mert már rég elvesztem, talán nem akarom azt se, hogy elengedjen. Az ujjai ajkaim közé kerülnek, lenyalom, szinte leszopogatom róla ínycsiklandozó vérét, majd amikor rájövök arra, hogy mit tettem, akkor engedem csak ki a számból, nézek félre, pirulok el és mondjuk ki ugyanazt a szót. Mi a fenét csinálok? Nem vagyok normális…
De akarom a közelségét, hívogat a vére, ahogy az a borzongás is, amit érintése okoz. Az ujjaimat is lenyalom, úgy, ahogy korábban Bastienét is tettem, majd amikor a hajamba simít, lassan felnézek rá, bele azokba a sokszor oly rideg, de mégis csodálatos, kék íriszekbe, aztán csak halkan sóhajtok, amikor keze mellkasomra csúszik. Kiengedem ajkaim közül az ujjaimat, majd a kezem a pólón át fog fivéremére, ismét leállítva Őt, mintha muszáj lenne mindig ellenkeznem. - Dehogynem… - nem hiszek neki, de túl nagy befolyással van rám, túlságosan ért hozzá, hogyan érintsem, hogy gyakoroljon rám mindig nagyobb hatást, így lassan vállára hajolok, majd nem ellenkezek tovább, ismét megharapom Őt. Lehunyom szemeimet, egyre nehezebb lesz a harc, egyre kevésbé tudom már távol tartani magamtól, így végül kicsit bátortalanul, de most én is átölelem a derekát, jobb kezem ujjai pedig gerince mentén haladnak felfelé, a póló alatt téve most ezt, hasonlóan az Ő kezéhez, csak én hátulról ismerkedem vele, másik kezem pedig lejjebb csúszik, hogy a nadrágon át ujjbegyeim fenekem felső részére csúszhassanak. Nem kéne… nagyon nem kéne, mégis akarom. Meg akarom ismerni Őt, minden porcikáját, így végül kezem teljesen fenekére simul, puhán, ismerkedőn. Tetszik… De hogy tetszhet nekem egy férfi? Végül eleresztem fenekét, majd lejjebb húzom a felsőjét nyakánál, így még tovább szakad az anyag, de felfedi előttem a vércsík útját, amit az előbb Ő maga idézett elő, én pedig lassan csókolok lejjebb, tüntetem el. De túlságosan le nem megyek, csak néhány centire, aztán visszatérek a sebhez, hogy ismét táplálkozhassak, elvégre Ő is ezt akarja.
Sajnos nem, hiába vettem véréből bőséggel, még mindig nem elég; ám most már nem is a vörös folyadékra szomjazom igazán, mi ereiben csörgedezik, hanem a testére, a puha bőrére, arra az izgató érzésre, ahogy hozzám bújt és összepréselődtünk… S hiába mondja, hogy ezt itt és most be kell fejeznünk, látom valódi érzéseit, szemei és a lenti helyzete is tökéletesen árulkodik róla, akarja még, kívánja azt az euforikus érzést, mit egymásnak nyújtottunk az előbb, s éppen ezért merészkedek ismét közel hozzá, ezért sértem fel még jobban a nyakamat, hogy véremmel elcsábítsam. Rossz testvérnek tűnhetek, tudom, s most bizonyára te is elszörnyülködve figyeled az eseményeket, s azon gondolkozol, hogy egyáltalán miért kezdted el olvasni eme sorokat, de megnyugtathatlak, hogy ezt… Ezt Desiért is teszem, nem csak magamért. Neki is jót akarok. Azt akarom, hogy jól érezze magát, hogy teste megkapja a hőn áhított kielégülést, s önző módon hallani akarom még azt az édes hangot, mi akkor ütötte fülemet, mikor beleharaptam pihe-puha húsába. Lehet, hogy tényleg egy szörnyeteg vagyok, de nem érdekel.
– De te sem vagy rá képes, igaz, Desi? – kérdezem tőle, miközben útját állva meg sem adom neki a lehetőséget a szökésre, s hogy vágyát fokozzam, lábai közé furakodok térdemmel, közben figyelmét igyekszem a vérző nyakamon tartani, sőt, még bemutatót is tartanék neki az ujjamra tapadt vércseppeken, ám ő megelőz s lenyalja őket, mintha csak erre várt volna egész végig. Fantáziámat teljes egészében felforgatja a látvány, s még többet akarok ebből. Hiába pirul el utána, már megmutatta, mire is képes, innentől kezdve kár is volna tagadnia, hogy akar engem.
Tovább édesgetem, próbálom minél puhábban és meggyőzőbben érinteni, egyelőre békén hagyva erogén zónáit, hátha ezek az apró, felfedező érintések eléggé húzzák az agyát ahhoz, hogy végül feladja az ellenkezést. Ártatlan barna íriszeit rám emeli, lassan s óvatosan, sóhaja azonban árulkodó; közel jár, már csak néhány pillanat kell ahhoz, hogy megtörjön. Még megkísérel kezemre fogni és leállítani, s nem is hisz szavaimnak, de ez nem akadályoz, forrongó homlokára lágy csókot lehelek, s fejemet megdöntve ismét felajánlom neki vénámat, ezúttal szavak nélkül, s azt hiszem ez az a pont ahol végre nem próbálkozik tovább.
Szinte egy örökkévalóságnak tűnik, mire végre belenyilall az ismerős fájdalom a bőrömbe, s a kéjjel kéz a kézben járva préselnek ki belőlem egy újabb nyögést. Megérzem érintését a derekamon, karjai lassan, ismerkedőn ölelnek körbe, majd ravasz ujjacskái felfelé siklanak a gerincem mentén, maguk után kellemes libabőrt hagyva, míg másik keze lefelé veszi az irányt, s óvatosan, szinte félénken éri el fenekemet, s kell neki néhány pillanat, mire felbátorodik és igazán meg meri fogni. Automatikusan lökök egyet csípőmmel, mintha csak üdvözölni akarnám vele az övét, s közben az én kezem is megindul ismét, hogy pólója alatt most már határozottabban kezdje felfedezni mellkasát, térképezi, leköveti az összes görbét s egyenest, mi felsőtestét borítja, míg másik kezem ujjai keresik tarkóján azt az egy nagyon érzékeny pontot, s ha megtalálják, azt kezdik finoman masszírozni, hogy még jobban megbolondítsák őt.
Szinte csalódást okoz, hogy elenged, ám nem sokáig, ugyanis felszabadult kezével a pólómat tépi, hogy nyelvének helyet adjon a lecsordult vércseppek eltűntetéséhez, s a bizsergető érzés sóhajtásra kényszerít, fejemet hátravetem és fekete hajtincseivel kezdek játszani, mielőtt még fogacskáival ismét rákapna a megkezdett sérülésre. Felszisszenek, mi a korábbihoz hasonló kéjes nyögésbe fullad végül.
“Ez így kényelmetlen. El kéne jutnunk valahogy a hálóig… Vagy legalább a nappaliba” - kúszik vissza korábbi gondolatom, s mivel most nem vagyok olyan mély extázisban, mint amikor öcsém vérét vettem, tudatosabban igyekszem eleget tenni az ötletnek; óvatosan feneke alá nyúlok mindkét kezemmel, hogy - amennyiben engedi - felemelhessem, s egészen a nappaliig cipelem magammal, közben az sem érdekel, ha egy pillanatig sem áll le vérem nyeldeklésével. Ha viszont nem hagyja, akkor inkább ujjaimat a nadrágja felé irányítom, hogy az anyag alá csúsztatva őket ismét rásimíthassak a még mindig keményen lüktető merevedésére.
Egyre nehezebb az ellenállás, a szavak bár könnyedén jönnek, mégis kár bármi jelentőséget tulajdonítani nekik, mert nem teszek mást, nem lesz cselekvés, amit Bastien is nagyon jól tud. Mennem kéne, de Ő se enged, én pedig... gyenge vagyok kitörni édes fogságából. - Mert megnehezíted... - és ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a tette, ahogy teljesen ismét a hűtőhöz présel, majd tesz róla, hogy vérét ismét megérezzem. Elég csak látnom és éreznem az illatát ahhoz, hogy egyre mámorosabb állapotba kerüljek, ezért is kerülhetnek ujjai ajkaim közé, szopogatom le őket finoman, érzékien, majd kapok észbe és eresztem el. Mi a fenét művelek? Újra és újra felteszem magamnak ezt a kérdést, de a választ beismerni már nem merem.
A vére bódít, akárcsak érintései, ismerkedő keze, mely felfedező utat jár be testemen, és mely arra ösztönöz engem is, hogy érintsem meg. Izmosabb a háta, mint amire emlékeztem, egyáltalán nem lett puhány, és tagadhatatlan, hogy tetszik a határozottsága, akkor is, ha nem mindig gondolom ezt így. Fenekére is lecsúszik a kezem, eleinte bátortalanul, ismerkedőn, de aztán finoman rámarkolok, amely következtében megérzem ölét az enyémnek súrlódni, így halkan felnyögök, de nem menekülök, csak mellkasánál lejjebb húzom a rajta lévő felsőt, hogy még jobban elérhessem, hogy a vércsíkot is eltűntethessem, miközben Ő is felfedezhet magának. Neki se kell csalódnia, a testem szépen ki van dolgozva és felesleges sincs rajtam. A lányok megfordulnak utánam, a fiúk pedig nos... sose érdekeltek. Ezért is undorodok magamtól most, mert jelenleg pont hogy egy férfi karjaiban vagyok, aki egyben a testvérem.
De túlságosan finomak az érintései, túlságosan kábít a vére, így végül tényleg megtöri az akaratomat, amikor pedig felemel ösztönösen kapaszkodom meg vállaiba, majd kulcsolom át lábaimat is dereka körül. Most nincs lehetőségem arra, hogy megkérdőjelezzem a tettét, hogy kellemetlennek éljem meg a szituációt. Már egyre nehezebb józanul gondolkodni. Át is tud vinni a nappaliba, de odaérve mégis csak lassan kihúzom fogaimat a húsából, majd lábaim a földre kerülnek. - Én nem vagyok meleg... - ha eltekintük attól, hogy a testvére vagyok, meleg továbbra sem. Persze a korábbi tetteim éppen a szavaim ellentétéről tanúskodtak, ezért is válok visszafogottabbá, igyekszem eltávolodni Tőle ismét. - A véred hatással van a testem reakcióira, nem akarom, hogy félreértsd. - nem is értem, hogy vagyok képes még magyarázni ebben a helyzetben. Csoda, hogy Bastien ennyire türelmes, én a helyében meglehet, hogy már ki lennék akadva.
– Talán mert azt akarom, hogy végre elengedd magad – felelem, s nem adok neki lehetőséget a menekülésre. Valóban, erősen teszek róla, hogy öcsém nehezen tudjon ellenállni a kísértésnek; de már belefáradtam abba, hogy rejtegessem a vágyaimat, hogy titokban tartsam őket és egy kulccsal zárt ajtó mögött hagyjam őket megrohadni, mert másnak ez kedvez - nem. Felszabadultam a szorosan fogva tartó láncok szorítása alól, s idővel úgy hiszem Desi is képes lesz erre. Most még hezitál, ellenkezik, úgy tesz, mintha nem akarná pontosan ugyanazt, mint én; ám míg mellettem nem volt senki aki vezethetett volna, s azt mondta volna, hogy “ez rendben van”, neki ott lesz a testvére, hogy fogja a kezét s kimondja a megmentő szavakat.
Nem tudom, meddig fog tartani újabb gyenge pillanata, ám míg eltart, bátran hagyom kezeimet tevékenykedni a testén, de ezúttal finomabban teszem, nem sietek vele, s kerülöm azokat a területeket, amik igazán kívánnák a figyelmet. Tartok tőle, hogy megijeszteném, ha megint bepróbálkoznék, így adok neki időt, hogy jobban elmerüljön a mámorban, átadja magát neki, nekem. S úgy tűnik, kezd jobban ellazulni, kezei ugyanis felfedező útjuk során nem csak hátamat, hanem fenekemet is meglátogatják, s utóbbira kis hezitálással, de végül rá is markol, minek hatására mozdulok, s ágyékomat az övének nyomom. A halk nyögés, mit reakcióként kapok simogatja a fülemet, arra késztet, hogy még többet akarjak hallani belőle, így sérült nyakára csókolok, orromat megcsapja alvadt vérének illata, közben élvezem, ahogy ügyes nyelve eltávolítja a lecsordult vércseppeket bőrömről, bele is libabőrösödök az érzésbe.
Már csak egy valami hiányzik egy tökéletes folytatáshoz; egy kényelmesebb helyszín, így fel is emelem Desit - aki pókmajom módjára kézzel-lábbal meg is kapaszkodik bennem -, s a nappaliig meg sem állok vele, itt viszont leeresztem ahogy lábát kinyújtva súlya lehúz, de közben elenged fogaival is, így kérdőn pillantok rá, mielőtt megszólalna. S alig, hogy elkezd beszélni, máris tudom, hogy újabb kifogásokat keres, magyaráz, de szavai nem túl hihetőek. Elvégre ezen nincs mit félreérteni. Itt nem én vagyok az, aki rosszul értelmezi az egyébként teljesen egyértelmű jeleket. Felsóhajtok, s a kezét megragadom, közben leülök a kanapéra. – Nem akarlak kiábrándítani, de ez – merevedése felé bólintok – nem csak a vér hatására történik – kezdek bele a magyarázatba, közben tónusom lágy és megértő, mert nem akarom felzaklatni, hogy aztán a szobájába meneküljön és itt hagyjon. – Persze az is benne van, de higgy nekem… Ha nem lennél legalább egy minimálisan hajlamos rá, nem izgulnál fel ennyire. Tudom, mert annak idején én is próbálkoztam lányokkal, de egyikük se volt rám ilyen hatással még akkor sem, ha megharaptam őket – csóválom a fejem. Nem hiszem, hogy Desi meleg lenne, de abban biztos vagyok, hogy messze van a heteroszexualitás skálájától. Csak talán még ő sincs ezzel teljesen tisztában. Gyengéden elkezdem húzni magam felé a kezénél fogva, hogy enyhén szétterpesztett lábaim közé állhasson a kanapé előtt. – Nézd, mi lenne, ha kifogások helyett inkább csak élveznéd, ameddig tart? – felpillantok rá, s másik kezemmel finoman a combjára simítok a nadrágja anyagán keresztül. – Velem biztonságban vagy, tudod jól. Mégis mi tart még vissza?
Jelenleg úgy érzem, hogy már így is túlságosan elengedtem magam, ennél jobban már nem kellene, egyszerűen hiba lenne, mégse enyém már ez a döntés, hanem a testemé, mert a vér és az érintések megteszik a hatásukat, én magam is a részesévé válok. Nem csak Bastien az, aki felfedezőútra indítja kezeit a testemen, hanem én is az övén, majd szinte fel se fogom, amikor felemel, hogy a nappaliba vigyen. Ösztönösen cselekszem, miközben lábaimmal körülölelem Őt, de nem húzom ki még nyakából fogaimat, majd csak odabent, a másik helyiségben, miközben lábaim lassan leeresztem, hogy padlót érjenek.
Mentegetőzni kezdek, kifogásokat találni, mert nem, én nem lehetek olyan, mint Ő. A szüleink ha élnének, ezt a szégyent már biztosan nem élnék túl, amivel most találkoznának, ha látnának minket. Nekem... nekem muszáj továbbvinnem a családunk nevét, kötelezettségeim vannak. Nem vonzódhatok egy férfihez, nem vonzódhatok a fivéremhez. Tegnap egyébként is annyira szemét volt, nem is értem, hogy mi ez a nagy változás mára, mert mintha kicserélték volna. Most is türelmesen húz a kanapé felé, ahova követem, de egyelőre nem ülök le mellé, csak félrenézek, amikor merevedésem felé biccent a fejével. Nos, tökéletes rálátása van most a sátorra, ami a melegítőnadrágomból lett. - Én nem akarom ezt... Én normális akarok lenni. Miért kellett ezt csinálnod? - miért zaklat fel és zavar össze ennyire? Természetesen Őt hibáztatom mindenért, mert ez ezerszer egyszerűbb, mint beismernem azt, hogy igaza van. Ettől függetlenül odalépek elé, egészen lábai közé, aohva kéri, miközben hallgatom szinte mézédes ígéretét, mely további élvezetekhez juttathatna. Az elmém még nem tisztult ki teljesen, ahhoz túl sokáig tartott a korábbi összefonódásunk.
Tényleg csak élvezhetném? Csak élveznem kéne? Abban... abban valóban nem lehet semmi rossz. Csak figyelem, ahogy szabad keze combomra simít, miközben lepillantok rá, le a bátyámra, aki most annyira törődőnek tűnik, mint aki valóban jót akar. - Az, hogy a bátyám vagy... - nem csak az, hogy férfi. Nem, most már tudom, hogy az nem lenne elég visszatartó erő, de vajon a vér az? Halkan sóhajtok, mert ahogy combomnál jár akaratlanul érzem meg ismét erősebben a vágyat, szabad kezem pedig lassan Bastien hajába simít. Eleinte még gyengéden, majd hirtelen markolok bele durvábban és emelem fel fejét, hogy biztosan a szemeimbe nézzen ölem helyett.
- Mi a fenét akarsz igazából tőlem? Azt akarod, hogy én is szégyenbe kerüljek, mint te? - kegyetlen, gonosz szavak, talán a tudatom mégis csak visszatér, amellyel el akarom Őt taszítani magamtól, mert igen, így lesz a legjobb. Nem kerülhet még közelebb hozzám, azt nem engedhetem meg. Így is túlságosan kínzó a vágy, mely arra vár, hogy végre ismét odalent érintsen úgy, mint néhány perccel ezelőtt.
- Undorítóak vagyunk... - lököm hátra, majd eresztem el a haját és lépek én is el Tőle. Le kell nyugodnom, mert felhúzott, nem csak szexuálisan, hanem mindenhogy. De nem is csak rá vagyok mérges, hanem önmagamra is, mert én is részt vettem ebben a piszkos játékban.
Naiv vagyok, amiért azt hiszem, hogy végre sikerült ellazulnia, s hogy most már nem kell aggódnom a nem várt elutasítástól, hiszen olyan puhán simul hozzám, olyan engedelmesen és éhesen érinti forrongó bőrömet, hogy eszembe sem jut a lehetősége annak, hogy néhány percen belül ismét nemet fog mondani nekem. Fel is emelem őt, hogy a nappaliba költöztessem édes pillanatainkat, hogy kényelmesen, az egyik kanapén folytathassuk egymás cirógatását, ám ahogy odaérünk, az álomkép ismét összetörik, s bár próbálom szavaimmal bátorítani öcsémet, fogalmam sincs, mit fog minderre reagálni. Nem könnyű bevallani magunknak másságunkat, így nem feltétlenül várom el, hogy ő azonnal megtegye, mégis, csalódnom kell…
– Ebben nincs semmi abnormális. – Nem adom fel, ennyi még nem fog eltántorítani, hiszen hiába ellenkezik, teste egyértelműen tudtomra adta már többször is, hogy mi a valódi álláspont kettőnk közt, s csak éppen elméje nem képes elfogadni a “csúf” valóságot. – Mert tudom jól, hogy te is akarod ezt, csak nem mered beismerni – válaszolom meg kérdését, s tudom, most bizonyára hatalmas szemétnek tart amiért kikényszerítem belőle az igazi vágyait, amiért nem vagyok képes békén hagyni, de nem érdekel. Önző vagyok, és a saját érdekeimet is nézem, márpedig szükségem van a közelségére, a bizalmára és a megtörhetetlen szeretetére, ezekért pedig bármit hajlandó vagyok megtenni.
S most is, míg szavai ellenvetéssel teltek, addig teste mozdul, s húzásomra a lábaim közé helyezkedik, így már elég közel van hozzám ahhoz, hogy ismét megérinthessem, s kezem finoman simítson combjára, közben biztatom, győzködöm, hogy engedje el magát, hogy bízzon rám mindent és merüljön el különleges kötelékünkben, de nem, tart tőle, mert a bátyja vagyok. – Épp ezért vagyok én a legjobb ember a kísérletezésre – mosolyodok el. – Hiszen ismersz, nem kell attól tartanod, hogy ártó szándékaim vannak – teszem hozzá, s ez igaz is. És nem, most nem a bántalmazására gondolok, a tegnapi verekedésre vagy a rohadék megjegyzéseimre, hanem arra, hogy hiába esek túlzásokba s bánok vele kegyetlenül, ő a testvérem, és bármi áron meg fogom őt óvni minden veszélytől.
Hajamra simít, ujjai puhán siklanak közé, s egy pillanatra behunyom a szemem, ahogy ezt a váratlanul kedves gesztust kiélvezem, ám amilyen jól indult, olyannyira válik végül kellemetlenné; erősen rámarkol tincseimre, s annál fogva emeli fel fejemet, kényszerítve, hogy lélektükreibe bámuljak, közben felszisszenek. – Mondtam már, azt akarom, hogy végre befejezd a hisztit és elengedd magad – mordulok rá, s nem is veszem már magamra, hogy szégyenként tekint szexualitásomra, hiszen tisztában vagyok azzal, amivel ő nem; hogy voltaképpen ő sem olyan tökéletes, mint amilyennek szeretné hinni magát. Merevedése még mindig feszeng a nadrágjában, ennél egyértelműbb bizonyítékra nincs is szükség. – Én a helyedben inkább nem papolnék arról, hogy buzinak lenni szégyen, miközben a saját bátyámra áll a farkam – jegyzem meg egy gonosz mosollyal, s hogy emlékeztessem a lenti helyzetére, még rá is simítok a nadrágján keresztül.
Végül bejelenti, hogy undorítóak vagyunk s lök is rajtam egyet, így hátam a kanapé háttámlájának ütközik, s el is engedem őt, de nem menekül, pedig most megtehetné, hogy elfut a szobája felé, hiszen elég messze van tőlem ahhoz, hogy ne tudjak azonnal utána kapni. De nem teszi, ami újabb bizonyíték arra, hogy valójában igenis akarja ezt, csak nem meri bevallani még saját magának sem.
Előre hajolva ismét elkapom a mancsát, ezúttal viszont nem finomkodok, lerántom magam mellé a kanapéra és vállán lökök egyet, hogy utána azonnal fölé mászhassak, s mindkét csuklóját feje mellett a széles, sötét bőrhöz szorítom, közben egyik lábammal combjai közé térdelek. – Elegem van már a szarakodásodból, Desi. Egyszer ölelsz, aztán ellöksz, majd megint hozzám bújsz, szándékosan felizgatsz és a véremet veszed, most meg itt akarsz hagyni? Mennyire nézel engem idiótának, drága öcsém? – Nem várok választ a kérdésre, s hogy biztosan ne is akarjon valami köcsög beszólással felelni, megszorítom csuklóit, legalább annyira, hogy fájjon neki. – Nem akartam szemét lenni veled, tekintve, hogy valami személyes faszság miatt tagadásban élsz, de elfogyott a türelmem. – Hirtelen jött ötlettől vezérelve erősen az alsó ajkamba harapok, szándékosan felsértve azt, s így már onnan is szivárogni kezd vérem, egy kósza cseppet le is nyalok, mielőtt államra csordulna. S ezután hezitálás nélkül tapasztom ajkaimat az öcsémére, átadva neki a vöröslő ambrózia édes ízét, kényszerítve őt, hogy visszaessen korábbi extatikus állapotába, s az alattomos csók hatására eszébe jusson, mennyire akart engem az előbb.
A nappaliba még át tud vinni, de mintha bekapcsolni a vészjelző a fejemben, hogy figyelmeztessen arra, mire készülünk most. Így válok ismét távolságtartóbbá, legalábbis a szavaim, mert nem húzódom el, amikor magához invitál a kanapé elé. - Dehogynem. Nem mondhatod, hogy ez normális... - de talán Ő maga se teljesen az. És én? Másban meglátom a hibát, de saját magamban már nem vagyok képes elismerni? - Fogalmam sincs, hogy mit akarok... - össze vagyok zavarodva. Meg is rázom kicsit a fejem, mert Ő mégis csak a testvérem. Ez beteg dolog... minden érintése és minden hívogató szava. Mintha folyamatosan mérget csepegtetne rám, mely a bőrömön keresztül szívódik fel. Őt mégse zavarja a testvéri kötelék, de miért nem? Miért vagyunk ennyire különbözőek? És mégis valahol félelmetesen hasonlóak...
- Nem akarok kísérletezgetni és nem Bastien, én már egyáltalán nem ismerlek Téged. - tegnap ezt tökéletesen bebizonyította. Minden szava ellentmondott annak a testvérnek, aki tegnapig a fejemben élt, mára pedig... ide jutottunk. Bíznom kellene benne? A bizalmat nem adják könnyen, én pedig képtelen vagyok ezt megtenni jelenleg. De azt mégis tisztán érzem, hogy komolyan nem ártana nekem, akkor nem lennék most itt, vele. Ujjaim hajába futnak, befurakodnak a puha tincsek közé, miközben tekintetünk egy rövid időre összekapcsolódik, de a szinte idilli pillanatot mégis én leszek az, aki megtöri egy kellemetlen tettel, ahogy az én szavaim is szúrnak most, pontosan úgy, ahogy az övéi szoktak.
- Nem tehetünk meg bármit a világon. - tehát nem, ebben a helyzetben nem engedhetem el magam. A további szavai viszont jogosak, nagyot nyelek is rá, és hirtelen nem megy a visszavágás, főleg, hogy rám simít. Hiába lököm félre a kezét, az érintése mégis hatással volt rám, eszembe juttatta azt a korábbi jelenetet a konyhában. - Jól tudod, hogy ez miért van. Ne érj hozzám! - ne tegye, mert már így is eléggé undorodom magamtól. Lökök is rajta, majd figyelem, ahogy a mozdulatnak hála háta a kanapé támlájához ér, én pedig egy lépést eltávolodom Tőle. Hülye vagyok, amiért nem megyek még messzebb, de nem számolok azzal, amire készül. Előbb gondolnám azt, hogy behúz egyet vagy megátkoz, minthogy ismét magához húzzon. Egyszerűen ez nem normális reakció... Miért nem vagyok képes kiismerni Őt?
A húzásnak hála hamarosan már mellette találom magam, hátam a drága bőrkanapéra kerül, kezeim fejem fölé, Ő pedig túl közel hozzám. Szinte félelmetesen közel. A hűtőnél se volt talán messzebb, mégis most, hogy fekszünk... valahogy egészen mássá teszi a testhelyzet a szituációt. Megfeszítem az izmaimat, ki akarok törni, de ez nem megy ilyen egyszerűen, amikor pedig beszélni kezd egy rövid időre leállok, szemeibe nézek, úgy hallgatom az osztását, amelyről jól tuodm, hogy valahol nagyon is jogos. - Én... - még nem is tudom, hogy mit akarok mondani, de ekkor érzem meg a szorítást, melyre most én szisszenek fel. - Eddig is szemét módon viselkedtél. Vajon milyen az, amikor nem akarsz az lenni? - feleselek, már csak azért is, de nem esek kétségbe a kialakult szituációtól, tartom magam, egészen addig, amíg meg nem látom, hogy mire készül.
- Ne! Nem kérek többet! - az agyam elutasítaná, de a testem... Máris hevesebben kezd zakatolni a szívem. Nem adhat ismét a véréből és nem is haraphat meg, egyszerűen nem teheti, mert akkor megint nehezebb lesz koncentrálnom. Nem akarom, így próbálok ismét kitörni, de lábaimmal se érek el túl sok sikert így, hogy közéjük furakodott. - Miért nem vagy képes elfogadni az elutasítást? - talán azért, amiért én se voltam soha. Arra viszont ismét csak nem számítok, hogy nem csak megsebzi az ajkát, de még meg is csókol. Annyira meglep a tette, hogy még csak eszembe se jut elfordítani a fejem, ahogy pedig megérzem ajkát magamon, akkor próbálok csak mozdulni, feszítem meg ismét kezeimet, de a vére mégis becsordul ajkaim közé. Ne! Lehetetlenség lesz most már megszólalnom, ahogy kizárnom is azt, amit tesz, így bosszúból a csók viszonzása helyett csak erősen harapok ajkába, még jobban felsértve az érzékeny, puha bőrt, majd dacos tekintettel veszem vérét, elvégre ezt akarta! Arra viszont nem számítok, hogy némi idővel később már én leszek az, aki a kínzó fájdalom és harapások helyett inkább édes szívással és csókokkal kéri a további vércseppeket, így beszívom alsó ajkát, majd a felsőt is, utána pedig nyelvemmel nyalok végig álláról felfelé, vissza a szája felé, hogy egyetlen csepp se vesszen kárba. A szemeim is lehunyom, felemelem fejem, követelem magamnak ezt a tiltott csókot, mely során még nyelvem is átkéredzkedik bátyám szájába, hogy édes táncot járhasson az övével. Pfú de gyűlölöm... és mégis mennyire élvezem ezt a romlott pillanatot.
Felmerülhet a kérdés, vajon tényleg Desi vére bolondított meg ennyire? Vagy talán egy részem már az első pillanattól kezdve a kelleténél erősebb köteléket ápol öcsémmel? Lehetséges, hogy mindez már egyáltalán nem a táplálkozásról, s az azzal járó élvezetekről szól? Hogy tényleg beteg vagyok, egy szörnyeteg, egy torzszülött? Nehezemre esik megbarátkozni a gondolattal, s talán ezért is igyekszem Desit is meggyőzni róla, hogy ez az egész igenis normális; hogy én normális vagyok, és ő is az. – Pedig az, és mindig is az volt – felelem egy bólintással, s most elkezdhetném sorolni a rengeteg kultúrát és állatfajt, ahol az ilyesmi gyakori jelenség, érvelhetnék naphosszat, de nem akarom húzni az időt, mert éhezem, éhezem fivérem vérére és testére.
– Vagy csak félsz beismerni – egészítem ki mondandóját, hiszen hiába is tagadja, egyértelmű jeleket küld felém. Pedig tudhatná, hogy előttem nem kell szégyenkeznie. Nincs miért, hiszen a testvére vagyok, akár tetszik neki akár nem. De ő nem akar kísérletezni - állítja -, s nem ismer… Nem akarja tudni ki is ő valójában, s megértem félelmét, igazán, hiszen én magam is menekültem a tudat elől annak idején, nem akartam elismerni, hogy talán tényleg más vagyok. – Biztos vagy benne? – vonom fel szemöldökömet. Elvégre az előbbi… Az a kötelék köztünk velem csak azt éreztette, hogy még mindig kívül-belül jól ismerem Desit. Az nem lehet, hogy csak én vagyok így ezzel. Hiába telt el megannyi év, s hiába változtunk, akkor is ismerjük egymást. Hiszen összetartozunk.
Ám ő továbbra is küzd ellenem, nem akar engedni a kísértésnek, pedig annyiszor megpróbálta már, belesüllyedt majd levegőért kapott a mámoros tenger fenekén; most is egy ilyen ébredésnél tartunk, de azt kívánom, bár végre úgy mélyedne el benne, hogy soha nem térne vissza belőle. Az a Desi, kivel úgy öleltük egymást az előbb, annyira édes volt… Annyira szeretetéhes és mohó, mint mikor kisebbek voltunk. Hiányzik. Hiányzik a régi Desi.
– Pedig éppen ez a szépsége a szabad akaratnak, öcsi. Akármit megtehetünk. – Hiszen már nincsenek itt a szüleink, hogy határokat szabjanak és lekorlátozzanak minket. Csak mi ketten létezünk, s az én világomban én azt csinálok amit akarok; ha pedig végre eljutunk a megfelelő szintre, Desi is ki fogja érdemelni ezt a privilégiumot. Akkor ő is korlátlanul azt tehet majd, amit akar. Most azonban még kénytelen vagyok kontrollálni őt, s ha kell, fölé kerekedni, hiszen tagadásban él, ellenkezik, hisztizik, s ezeket ki kell ölnöm belőle szép sorjában. – Jól tudom, miért van, épp ezért mondom, amit mondok – forgatom szemeimet. – Hidd el, sokkal nehezebb lesz számodra ez az egész, ha tovább tagadod az egyértelműt. Miért nem vagy képes végre elfogadni?
Saját magán segítene, ha végre befejezné az álszentkedést, s beismerné saját magának, hogy igenis képes vonzódni a férfiakhoz, többek közt hozzám. Ennek ékes bizonyítéka még mindig kielégítetlenül meredezik rám, mit gondol, majd elhiszem neki, hogy ezt csak a vér okozta?
Elfogyott a türelmem. Többé már nem vagyok képes türtőztetni magam, nem akarok több időt szánni a nyugtatgatására és az édesgetésre, nem, egyszerűen túl erősen érzem azokat a szikrákat, túlságosan be vagyok indulva és túlságosan hiányzik az az édes érzés, mikor bőrömbe mélyeszti a fogacskáit. Így nem is hallgatom tovább a hülyeségét, csak lerántom a kanapéra s fölé mászva lefogom kezeit, hogy ne tudjon menekülni. Elegem van, nem megy. Nem tudok jófej lenni és tovább hajtogatni, hogy nincs baj, mikor egyértelmű, hogy Desi nem akar nekem hinni. – Ha ilyen nagy lesz a szád a továbbiakban is, sose fogod megtudni – csak ennyit vágok vissza a feleselésére.
Nem húzom tovább az időt, ajkamat elharapom, hogy ismét vérhez juttassam öcsémet, bármennyire is ellenkezik, mert nekem szükségem van arra az édes Desire, kivé válik, mikor megbabonázza a vörös folyadék. Nem is válaszolok ostoba szavaira, mert tudom, hogy hazudik. Talán elméje nem akarja, de szervezete igen, tudom jól, mert én is ugyanezt érzem. Még mindig kívánom, habár most már a teste jobban érdekel. – Mert engem senki nem utasíthat vissza – válaszolok kérdésére, s ez igaz is, eddig nem sokan mertek nekem nemet mondani bármire is. S egyébként is, élvezem a vadászatot.
Egyetlen csókkal igyekszem őt visszarántani a révületbe, s mivel nem fordítja el fejét, a sötét cseppek bekerülnek ajkai közé, akár a méreg. Ám első reakciója, hogy megharap, mire egy fájdalmas hang csusszan ki torkomon, de aztán csak-csak rákap, s idővel a bosszúból mézédes csók válik, érzéki és éhes, majd ügyes kis nyelve eltűnteti az államon legördülő vércseppeket. Hátamon végigfutkos a kellemes libabőr, halkan szusszanok, majd ahogy ismét egymásra találnak ajkaink, ezúttal mélyebbé és még intimebbé válik táncuk, s nyelveink is összegabalyodnak a bizsergető pillanatban. Lassan leereszkedek, jobban hozzásimulok fivéremhez, közben lehunyt szemekkel, mohón csókolom, teljesen belefeledkezve az érzésbe, s észre se veszem, hogy menet közben eleresztem csuklóit, s lassan végigsimítok alkarjain, puha bőrén. Finoman lökök csípőmmel, dörgölőzök, merevedésem egy rándulással hálálja, s különös módon saját vérem íze is csak jobban megbolondít, meglehet azért, mert Desié is kavarog benne. Mintha ő és én egyek volnánk. Még jobban eggyé akarok válni vele. Határozottan beteg vagyok.
Én nagyon is tisztában vagyok vele, hogy most már nem csak a kötelező táplálékbevitel miatt vesszük egymás vérét, hanem ez jóval többről szól, egészen más vágyakról… Olyan vágyakról, amelyeket fáj beismernem magamnak, mert nem vagyok képes elfogadni őket. Beteg dolog… mindketten azok vagyunk. - Mindig? Úgy gondolod, hogy ez akkor is normális volt, amikor még gyerek voltam? - mert hat vagy hét éves lehettem csupán, és ha akkor is ilyen érzéseket váltottunk ki egymásból… Még jó, hogy a szüleink időben leállítottak minket, bele se akarok gondolni abba, hogy mi lett volna, ha nem teszik meg. Azt már talán Bastien is a beteg kategóriába sorolta volna. - Most magadat hitegeted, ugye tudsz róla? - ahogy talán részben én magam is azzal, hogy nem tudom azt, hogy mit akarok valójában. Igaza lenne? Félek beismerni még önmagamnak is?
A kísérletezgetéstől mégis tartok, méghozzá okkal, ami pedig a testvéremet illeti, bár egykor nagyon is jól ismertem Őt, mára már úgy érzem, hogy egy egészen más emberré vált, akit aligha ismerek. - Egészen biztos… - mert az egy dolog, hogy mit váltottunk ki egymásból, és az megint egy másik, hogy milyenek vagyunk. Ezek csak testi reakciók, egy erős kötelék, de nem árul el mindent önmagunkról a másiknak. Iszonyatosan nehéz viszont az ellenállás, mert az elmém túl sokszor volt tompa, túl sokszor kábított el a vér utáni vágy és a harapás élvezete. Én nem vágyom vissza abba az állapotba, mert akkor nem voltam önmagam. Igen, valóban szeretetéhes vagyok és mohó is, de Bastien kihasználna minden gyengeségemet, ezt viszont nem hagyhatom neki, mert a végén nem lesz belőlem már semmi, csak egy báb, akivel kénye-kedve szerint játszadozhat.
- De én nem akarok akámit megtenni! - de hiába mondom, egyre kevésbé számítanak a szavaim, Bastien süketté vált, csakis a saját igazát mondja, a saját vágyait kergeti hedonista módon. Meg se lep… Mégse akarom, hogy ismét megérintsen, hiába vágyódom rá mélyen belül nagyon is. Eltolom kezét, bár férfiasságom nem ért egyet a döntésemmel, vágyná a törődést és a kielégülést, én mégse adnám meg neki. Nem ilyen áron, nem a fivéremmel… - Már elmondtam! Miért nem figyelsz rám? Miért nem érdekel, amit mondok? - hiszen testvérek vagyunk, az istenért! Már az is zavar, hogy férfi, de ha attól még el is tekintenék, a vérünk… a vérünk azonos, és ez miatt oly veszélyes ez a játék közöttünk.
Bastiennél viszont túlléptem egy határt, akaratlanul is, mert valami elkattan benne, amikor magához ránt, sőt, maga alá, mert egyenesen leteper és lefog. Nem akarom, küzdenék ellene, de túl erős, a vágyait hajkurássza, amit most a tudtomra is ad. Én nem akartam játszani vele, nem ez volt a szándékom, de hiába mondanám… tudom, hogy a reakcióim másról árulkodtak. Nem meglepő, hogy így fel van húzva. Amikor megsebzi ajkát már jól tudom, hogy mire készül, de nem, én nem akarok többet, nem akarok ismét kába lenni, mert már nagyon jól tudom, hogy mindez mivel fog járni. Erre megy ki a játék, mindenáron meg akarja kapni vágyának a tárgyát és az most nos… én vagyok. Ismerős a válasza, én is ilyen voltam, de nem jó érzés a másik szerepben lenni. - Utállak! - nézek is rá, bele a szemeibe, de a tekintetem mégse gyűlölettől csillog. Nem vagyok képes valóban utálni, akkor se, ha ismét a kábulatba sodor, miközben ajka az enyémre simul. Megharapom, bosszúból, mert fájdalmat akarok okozni neki, mégse húzódik el, csak morog, de nem érek célt, ellentétben vele. Az ellenkezés félbemarad, megadom magam neki, puhán szívom vérét, majd csókolom ajkát és nyalok végig állán is, immáron szégyenérzet nélkül téve meg mindezt, majd hívom csókra nyelvét is, hogy adjon még magából, hogy legyen az enyém. Ezt akarta, most pedig elérte, most nem ellenkezem, akkor sem, amikor elereszt, helyette kezeim derekára simulnak, feljebb csúsztatják a felsőt, hogy a puha bőrt érezhessem. Érzem a simulását, a mozgását, mégse rémít most meg, mert már túl sokáig próbáltam odafigyelni arra, hogy mit ne engedjek meg magamnak, és egyszerűen nem megy tovább. Halkan sóhajtok bele ajkai közé, miközben odalent már szinte fájó lesz a keménységem.
- Érints meg! - szinte követelem két csók között, majd némileg nyöszörögve csókolgatom körbe az ajkát, majd a vállát, nyakát is, majd harapok finoman a fülére. - Kérlek, akarom! - bűnös szavak, áldozzunk a vágyak oltárán. Kezemmel próbálom megfogni fivéremét, hogy egyenesen ölem felé vezethessem, egyelőre még csak a nadrágom fölött téve ezt, kérdés, hogy engedelmes lesz-e, hogy hagyja-e, mert nos, mivel teljesen rám feküdt, az nélkül aligha fogok célt érni, hogy feljebb ne emelkedne rólam, és az is kérdéses, hogy kezét adja-e egyáltalán e célból vagy sem. Ezt akarta, az édes, ködös elméjű kisöccsét, aki oly könnyen befolyásolható, szinte kenyérre kenhető. Édes és erotikus, nem küzd már a bátyja ellen.
– Te talán nem érezted annak? – Hiszen számomra mindig is normális volt az, hogy öcsémhez ilyen erősen kötődtem, talán ezért is fájt annyira, amikor elfordult tőlem a bejelentésem után, s ezért fájt annyira látni, hogy szép lassan bekebelezte őt a szüleink szar életstílusa és elkezdett olyanná válni, mint ők. Mikor először nézett rám úgy, undorodva mint ők, akkor valami összetört bennem. Meglehet, a szívem utolsó épségben lévő darabjai voltak.
– Gondolj, amit akarsz – forgatom szemeimet. Nem kell elhinnie, amit mondok, elég, ha a tudatában elraktározza. Később úgyis eljön majd az a pillanat, amikor értelmet nyer számára az egész, s rájön majd arra is, hogy csak én segíthetek rajta. Mert csak én érzem ugyanazt, amit ő, csak én tudom, milyen ez.
Nem szállok vitába vele, ráhagyom, hogy szerinte már nem ismer engem, hiszen ezen nem tudok rögtön változtatni, nem tudom neki bizonygatni, hogy én mindig is ez a Bastien voltam, hiszen oly elvakultsággal élt egész gyerekkora során, hogy észre sem vette a háttérben zajló feszültséget a családon belül. Nem tűnt fel neki, hogyan bántak velem, nem látta Xander gyűlölködő pillantásait és anyánk megvetését, s nem is hallotta a rövid vitákat arról, hogy nekem nem szabadna léteznem. Fogalma sincs… Irigylem érte. Bár én se tudnék róla, s most abban a hitben lennék, hogy a szüleink szerettek engem. De talán jobb is így, mert ha nem gyűlöltek volna, most nem tartanék itt.
– Csak mert valaki azt mondta, hogy ez rossz? – finoman feljebb siklik kezem a combján. Igazság szerint nem zavar, hogy nincs hatalmas szabadságérzete, így könnyebben tudom majd terelgetni, irányítgatni… De jelen esetben jobban örülnék, ha elfelejtené végre a szüleink által felállított határokat, mert semmi értelmük nincs. Ő meg én… Azt csinálhatunk, amit akarunk.
A következő néhány szó s kérdés az, aminél elszakad a cérna, innentől már nem tudok türelmesen válaszolgatni neki, mert odalent még mindig fennáll az a bizonyos helyzet, ami csakis az ő hibája, senki másé, s így neki is kell megoldania, neki kell enyhítenie a vágyaimon, neki kell megadnia azt, amire vágyom. Most még ellenkezik, mást mond mint amit a teste mutat, s erre való tekintettel úgy döntök, elméjét is meg fogom mérgezni, vágyat fogok csepegtetni ajkai közé véremmel, egy csókba fogom zárni a bűnt, mit elkövetni készülök vele. “Utál”, most még ezt mondja, de tudom, hogy nincs így… Képtelenség, hogy valóban utáljon, ezt a szemei is elárulják. – Kár, mert én még mindig imádlak téged, kicsi Desi – válaszolom, mielőtt ajkaimat az övére tapasztva visszataszítanám őt az eufóriába; ám még éppen előtte sikerül megharapnia, de ez nem tántorít el. Most már nem állok le, meg fogom szerezni, amit akarok. Őt.
Lassacskán, de úgy fest vérem eléri a kellő hatást, s fivérem egész testével ellazul, szemét kis bosszúja valódi csókokká alakul, követeli véremet és ajkaimat, majd nyelvemet is érzéki táncra invitálja. Miután elengedem kezeit, érzem puha érintését a derekamon, s meg is borzongok forró ujjacskái alatt; mintha kicserélték volna, a korábbi ellenkezésnek nyoma sincs, s olyan aranyosan kéri még a szeretetet, hogy képtelenség lenne nemet mondanom neki. Finoman rásimulok, csípőm apró, lökő mozdulatokkal gyötri őt, s hallom sóhaját, azt a tökéletes kis hangot, minek hatására rándul egyet a merevedésem. Merlinre…
Kérése nem talál süket fülekre, habár inkább hangzik ez parancsnak, de talán kivételesen nem bánom, hiszen épp azt követeli, amit én is szeretnék; ám csókocskái s harapása túl édesek, nehezemre esik rögtön mozdulni és reagálni az elhangzó szavakra. Jólesőn felsóhajtok, a harapásra egy halk, szisszenő-nyögéssel felelek, s hagyom, hogy kezecskéje vezesse az enyémet, lefelé forrongó testén, közben valamennyire felemelkedek, térdemmel s könyökömmel megtámaszkodok, de így is csak néhány centiméter választ el minket. S ahogy nadrágján keresztül kitapintom kétségbeesetten kemény testrészét, nyomok a nyakára egy nedves csókot, közben lassan végigsimítok a hosszán, fel és le, de nem viszem túlzásba, most még csak gyengéden ingerlem, mert nem akarom, hogy hamar vége legyen a közös időnknek. Habár, miért is állnánk meg egy körnél?
Végül elengedem, pusztán azért, hogy felkelve beakaszthassam ujjaimat a nadrágjába s lehúzhassam róla - egyelőre az alsóját rajta hagyom, nehogy megijedjen és ismét vissza próbáljon táncolni -, majd a pólómtól is megszabadulok, s övét is eltávolítom gyorsan, amennyiben engedi. Lábai közé furakodok, s csípőjétől egészen a mellkasáig lassan végigcsókolva mászok ismét fölé, itt-ott meg is harapom finoman, főleg a puhább, érzékenyebb területeken. Kezem pedig alattomosan visszakúszik ágyékához, ám ezúttal becsúszik alsója alá, hogy bőre bőrömmel érintkezhessen, miközben megcirógatom merevedését.
- Akkor még gyerek voltam, azt se tudtam, hogy mi helyes vagy mi nem. - ahogy teljes mértékben Ő se volt tisztában ezekkel a fogalmakkal és szerintem nem is érdekelték. Meddig lett volna hajlandó elmenni, ha a szüleink nem ülnek le velünk beszélni, ha Ők nem állítanak le minket? Mert valószínűleg én bármit hagytam volna, amit csak akar... Ahogy most is nehézkes az ellenállás, de vannak tiszta pillanataim, mint ez a mostani, amikor még képes vagyok valamennyire küzdeni ellene.
De hiába a küzdés, hiába a szavak, csak egymásnak feszülünk, de nem jutunk közös megállapodásra. Eltolnám, de Ő még mindig közel marad, combomon simít, mire csak mélyebben szívom be a levegőt. - Téged tényleg nem érdekel, hogy a testvéred vagyok? - őszinte a kérdés és őszinte választ is várok rá. Mint tudja, számomra ez az egyik fő oka annak, amiért most leállítom és amiért ellenállok, amiért undorítónak tartom Őt is és egyben saját magamat.
Mégse hagyja, hogy túlságosan eltávolodjak, mert magához húz, majd maga alá teper, le a drága bőrkanapéra, amikor pedig fölém hajolva harapja be ajkát, már nagyon jól tudom, hogy mire készül. Nem, én nem akarom ezt... de a kisördög a vállamon mégis ösztökél, Ő nem hagyja, hogy elforduljak, és bár azt mondom, hogy utálom, a valóságban ez nincs így. Nekem már csak Ő van, hogy is utálhatnám? Képtelen vagyok rá. Amikor viszont meghallom a válaszát, hogy imád engem... hogy még mindig imád, azzal áttör a pajzsomon, mert a szavai túlságosan jólesőek, talán pontosan erre van szükségem. Akarom, hogy szeressen, hogy számítsak neki, hogy ne toljon el úgy, ahogy tegnap tette. Miért van bennem ennyi ellentétes érzés?
Ajka végül az enyémre kerül, melyet eleinte bár megtorlok, utána bocsánatkérő puszikat kap cserébe, melyek csókba futnak, én pedig teljesen átadom magam neki. Élvezem a csókját, mert isteni finom... és nem csak a vére miatt. Még soha, senki se csókolt így, soha senki csókja se volt ennyire kínzóan édes, így teljesen elveszek benne, fel se fogva, hogy miként imitálja a szexet fivérem, csak cirógatom a derekát édesen nyöszörögve alatta, tudat alatt adva további pozitív visszacsatolás cselekedetére. Akarom Őt, vágyom az érintésére, így nemsokára már szinte édesen könyörgök neki, hogy érintsen meg, majd ezután irányítom kezét is ölem felé, amikor pedig végre rám fog, hangosabban nyögök fel, majd döntöm fejem oldalra, kínálva neki ismét a nyakamat. De nem kell harapnia, a csókja is ugyanennyire jóleső. Eleresztem kezét, cirógatom tovább a hátát most a pólóján keresztül, élvezem az érintéseit és csókjait, amikkel megajándékoz.
Amikor viszont elereszt, akkor csak kérdőn pillantok rá, majd érzékelve, hogy mit szeretne mosolyodom el, emelem derekam, hogy le tudja húzni rólam a nadrágot, majd amikor leveszi a felsőjét most két kezemmel simítok felfelé rajta és nézem is meg magamnak. Most először nézem Őt ilyen szemmel, mérem fel. Jól néz ki, a teste pedig szépen ki van dolgozva. Egészen más, mint régen volt. De hogy lehet, hogy tetszik nekem? Nem tudok gondolkodni és már nem is akarok, csak emelem felfelé a kezeimet is, hogy rajtam se maradjon már tovább feleslegesen a felső, így csak a fekete boxeremben virítok, mely szépen kirajzolja merevedésemet. Nekem nem áll szándékomban Őt vetkőztetni, egyelőre ilyesmire nem vetemednék, de úgy tűnik, hogy szívesen elszenvedem a kényeztetést. Lábaimat némileg szétnyitom, közéjük tud mászni, majd simítok hátára, túrok bele hajába, amikor csókjaival és harapásaival halmoz el. A szívem hevesebb ütemre vált, a testem elkezd kimelegedni, de lehunyt szemmel és hátravetett fejjel élvezem minden tettét, és vágynék még többre is. Mindenre. Bastien pedig megadja ezt nekem.
Ahogy keze rám talál, úgy harapok most én saját ajkamra, de vért nem fakasztok, csak élvezkedem, mert ez rettenetesen jóleső, bár... lehetne még jobb, mert így, szárazon azért egy kicsit mégis csak kellemetlen. - Egy kicsit bekenhetnéd sikosítóval vagy... - pimasszá válik a tekintetem, ahogy rápillantok, majd ismét a hajába simítok, aztán folytatom. - Vagy a nyáladdal... - igen, azt tudnám értékelni, ha most leszopna. Ő akarta, hogy dobjam el magamtól a gátlásaimat. Nos tessék, megtettem. Szégyenlős se vagyok, tisztában vagyok a testemmel, nincs okom arra, hogy takargassam magam és bár odalent átlagos a méretem, szépen karban van tartva, még csak szőr sincs az útban, ahogy sehol se. Jó, az arcomon lévő némi borostától most tekintsünk el.
Gyerekként még nem kötnek minket a társadalmi normák. Olyankor még nem számít, hogy az öregek mit találtak ki a köznép manipulálására, mert amíg gyerek vagy, szabad vagy; s minden, amit érzel tiszta és őszinte. Nincsenek korlátjaid. Szerelmes vagy a tanárodba, a szomszédodba, a nagybátyádba, vagy éppen a saját testvéredbe. Hogy utána az idő múlásával elkezdesz ezektől a gondolatoktól távolodni, az már teljes mértékben a környezeted hibája, s nem a saját döntésed. – Épp ettől volt olyan tiszta az egész – pillantok félre. Nem várom el, hogy ezt megértse, hiszen… Még csak tizenhét éves.
Kérdésén nem kell sokat hezitálnom; egyáltalán nem érdekel, hogy a testvérem. – Nem – vallom be. – Egyáltalán nem érdekel – egészítem ki mondandóm, habár vannak dolgok, miknek kapcsán igenis érdekel rokoni kötődésünk, például hűségemet ennek köszönheti. Azt is, hogy befogadtam és vigyázok rá. De ez… A mi különleges kapcsolatunk… Nos, ezt nézve egyáltalán nem számít. Nem mintha valaha képes lenne beltenyészetes gyereket szülni nekem vagy hasonló. Akkor meg nem mindegy, hogy milyen messzire visszük ezt? Meglehet, még mindig a vér mámorító hatása beszél belőlem.
S hogy ne csak én lebegjek ebben a különös révületben, magammal akarom rántani Desit is, véremet akarom neki adni ismét, hogy újra úgy szeressen, ahogy korábban, s ahogy régen; mert nem utál, tudom, hiába mondja… Ő is épp annyira imád engem, mint én őt. S ő is épp annyira akarja ezt, mint én. Igaz, ez sokban ellenkezik a tegnapi viselkedésemmel, mintha most kicseréltek volna - pedig még mindig ugyanaz az önző szemét vagyok. Most is épp azt igyekszem megszerezni magamnak, amit akarok, s nem is igazán érdekel, hogy ez öcsémnek tetszik-e vagy sem.
Habár jobban csípem ezt az engedelmes, aranyos Desit, aki mohón falja ajkaimat, s aki annyira kívánja az érintéseimet, hogy könyörögni kezd, hogy kényeztessem. Még oda is vezeti kezemet a vágyott felületre, közben felkínálja nyakát, mit csókokkal lepek el, ujjaim pedig rásimítanak merev tagjára, s élvezem édes simításait, mik nyomán libabőrt érzek futkosni a hátamon. Ám el kell eresztenem, nem sok időre, de kénytelen vagyok, hogy eltávolíthassam a nadrágját s felsőinket az útból, előbbi miatt pedig könnyű rálátást nyerek türelmetlen merevedésére is, na meg arra a kis foltra az alsóján… Édes, hogy ennyire kíván már most. Pedig még el sem kezdtük igazán.
Cirógatása ezúttal egészen máshogy hat rám, hiszen most nincs ott az útban az a fránya póló, teljesen magáénak tudhatja egész felsőtestemet; s én magam is csodás látványban részesülhetek, mert valljuk be, Desi rettentően jól néz ki, korához képest szépen felépített izomzattal rendelkezik, bőre feszes, és ahogy látom a borotválkozást sem hanyagolja el. Nem meglepő hát, hogy azonnal lábai közé helyezkedek, hogy ajkaimmal felfedezhessem minden egyes porcikáját, közben kérését igyekszem továbbra is teljesíteni s kezemmel dolgozni meredező testrészén, ám nem hagyja, hogy sokáig tegyem a dolgomat, s megszólal.
Bevallom, nem szoktam elveszni ilyesféle részletekben; ha be kell tennem, mindenképpen használok síkosítót, persze, de kedvelem azt a gyötrelmes, már-már fájó érzést, ami együtt jár azzal, ha szárazon nyúlok hozzá. S ugyanezt az érzetet szeretem átadni a partnereimnek is, akiknek nem szokásuk panaszkodni rá, de Desi megteszi - s ki vagyok én, hogy ebben az édes pillanatban ellentmondjak neki, mikor a hajamat is olyan aranyosan birizgálja közben? – Nem vagyunk egy kicsit válogatósak, öcsi? – kérdezem, s kuncogva fölé hajolok, hogy egy puha csókot nyomhassak ajkaira, mielőtt még újabb kérést teljesítenék a kedvéért. A második opcióra szavazok egyébként, s ezt tudtára is adom azzal, hogy lejjebb haladva egy-két apró csókot még elhintek felsőtestén, közben lehúzom az alsóját, felfedve a legérzékenyebb testrészét, s amint elérem azt az ajkaimmal, finoman rácsókolok, majd nyelvem végigsiklik a hosszán, mielőtt megragadnám s számba venném a tetejét. Először csak finoman körözök a makkja körül nyelvemmel, aztán a feléig bekapom, majd megszívva húzom ki majdnem az egészet, s ezt addig ismétlem egyre lejjebb haladva, míg képes nem vagyok az egészet lenyelni.
Hogy ettől volt olyan tiszta? Tény, hogy ártatlan voltam, egészen más, mint amilyen most vagyok... Bastiennek ez tetszett volna? Azt az énemet szeretné visszakapni? De hát Ő már rég elveszett, hatottak rá a szüleink, a társadalom, a normák... az egész élet. Nem is akarnék ismét egy naív kisfiú lenni. Amit viszont ezután mond, azzal is sikerül meglepnie, nem érdekli, hogy a testvére vagyok, mintha mindez nem is számítana. Vajon tényleg nem kellene, hogy számítson? Én is jól tudom, hogy a vérfertőzésből gyümölcs nem teremne, hogy nem ártunk ezzel senkinek, mégis... felvállalhatatlan lenne és nem, én sosem gondoltam így rá. Vagy talán ez életem legnagyobb hazugsága...
Össze vagyok zavarodva, és Ő se segít ezen, még csak időt se hagy, mert magához húz, le a kanapéra, hogy a vérével ismételten befolyásoljon, tegyen róla, hogy ne utasíthassam tovább el, én pedig valóban képtelen leszek erre. Az ellenállásom megtörik, átadom neki mindenem. Az elmém édes, bódult állapotba kerül, miközben szinte összeforrunk csókjaink közben. Érezni akarom a testét a testemen, ajkát az enyémen, még azt is, ahogy levegőt vesz, kezét pedig lefelé irányítom, mert meghalok, ha nem érint meg ismét. Szerencsére eleget tesz a kérésemnek és kis idővel később még néhány ruhadarabtól is megszabadulunk, csakhogy végre érezhessük egymást a zavaró textilek nélkül is. Tegnap bár láttam Őt boxerben, mégse figyeltem meg, de most... most pótlom ezt a hiányosságot és felmérem magamnak, miközben ismerkedően simítok végig hol mellkasán, hol hátán, amikor pedig libabőrt érzékelek csak mosolyogva cirógatom tovább, hogy reagáljon csak újra és újra a teste. Szexinek találom, nagyon is.
Vágyom még mindig a kényeztetésére, így amikor mozgatni kezdi rajtam a kezét, miközben csókolgat elfekszem alatta, majd egyszerűen csak hagyom, hogy cselekdjen. Ujjbegyeimmel bár cirógatom, de nem teszek mást, se többet, egészen addig, amíg némileg kellemetlenné nem válik odalent a bőr súrlódása. Kellemesebb lenne mindez, ha hozna némi sikosítót vagy nos... lenne jobb ötletem is. Egy pofátlan ötletem, amit nem gondolnám, hogy teljesít. De miért is nem gondolom ezt? Elvégre Ő meleg, számára egészen más egy pénisz közelsége, mint az én számomra. Én jelenleg egyáltalán nem bánom, hogy magán hagyta a boxerét és a nadrágját is, hogy nem látom férfiasságát, hogy nem érintem. Így is gyorsnak érzem a haladást kettőnk között, de ez így most még belefér... igen, akarom, hogy folytassa, hogy véletlenül se hagyja abba, mert ezek után a legrosszabb az lenne, ha kielégületlen maradnék. Most már túlságosan felhúzott hozzá.
- Válogatósak? Azt hittem, hogy inkább kéjenc jelzővel illetsz majd. - vigyorgok rá pimaszul, és ha nem a bátyám lenne, akkor finoman a hajába markolnék, hogy lejjebb irányítsam a fejét, de nála mégse lépem meg ezt a lépést. Engedem is, hogy feljebb jöjjön, majd viszonzom is a csókot, amit kicsit el is nyújtok, majd némileg meglepetten tapasztalom, hogy enged a kérésemnek. Tekintetemmel követem, ahogy lefelé halad, majd emelem ismét a derekamat, vágyom már kiszabadulni a szűk boxer rejtekéből, de ahogy rám csókol, abba már belesóhajtok, és most mégis csak ismét a hajába simítok. Meg ne gondolja magát! De oh, nem tervezi, sőt! A lábaim is beleremegnek, amikor nyelvével körbecsókol, majd fejem hátrahajtom, édesen nyögök, amikor jobban rám szív. Ez finom... ez nagyon is finom! Végtére is ki tudhatná jobban, hogyan kell egy férfit szájjal kényeztetni, mint egy férfi? Beharapom az ajkam, fejem oldalra döntöm, muszáj lesnem, látnom kell, hogyan csinálja, miként merülök el teljesen a szájában, mert képes mélyre is venni. Rendkívül ügyes és gyakorlott... és jelenleg most az se zavar, hogy nem egy nő nyel el teljesen. Bár a bátyámat így látni... inkább lehunyom a szemeimet és így élvezem azt, amit ad, de némi idő múlva lassan emelkedni kezd a csípőm, finoman dugni kezdem a száját, csak néha-néha hatolva meglepetésszerűen mélyebbre, de tarkójára nem fogok rá, nem kényszerítem ott maradásra. Kétlem szükség lenne rá, megy ez neki, szóval elrepíthet a fellegekbe is. Elvégre ezt akarta, Ő akarta, hogy mindez megtörténjen. Örüljön csak, amiért hagyom magam.
Bevallom, hiába vágytam arra, hogy öcsém engedelmesebb legyen és hagyja, hogy vágyainak eleget tegyek, most mégis meglep a felbátorodása. Olyan, mintha kicserélték volna; mohón csókol, puhán érint, átadja magát az érzésnek és élvez minden másodpercet és percet, ruháitól örömmel szabadul meg s önként és dalolva tapintja ki izmaimat, mintha mindez az övé lenne. Mintha én az övé lennék.
Viszont erre a napra tényleg sikerül megkaparintania magának, testtel és lélekkel, most következmények nélkül kiélvezheti titkos érzéseinek gyümölcsét, élvezheti, ahogy hozzáérek és ujjaim közé zárva megszeretgetem őt odalent, cserébe gyengéd cirógatásokkal jutalmaz, s édes kis hangokkal. Ám nem sokáig tudom folytatni ezt, ugyanis rám szól, célozgat, hogy talán máshogy kellene ezt csinálnom; a nyelvemmel, s az ajkaimmal. Képtelen vagyok most játszani vele, elutasítani és húzni az agyát, mert a teste iránti éhségem nagyobb, mint bármi más, amit érzek. – Hmm, az is találó – felelem egy hasonló vigyorral az arcomon, mielőtt csókkal pecsételném ajkait. Ki ez a kis perverz és mit csinált az én drága öcsikémmel? Na nem mintha zavarna…
Lassan lefelé haladva csókjaimmal, ügyesen eltávolítom az utolsó zavaró ruhadarabot is az útból, így most már teljesen fedetlenül fekszik alattam, s azt kell mondjam, csodás látvány ez; ugyanis ahogy látom, minden területet gondosan karbantart, szinte már tökéletes. Tökéletes számomra. Ezek után viszont esélye sincs letagadni ferde hajlamait, mert életemben nem találkoztam még heteró férfival, aki ennyire gondosan leszedegette volna magáról az összes kis szőrszálat - ellenben a melegekkel és más irányultságú srácokkal, akiknek egy erős százaléka épp ennyire figyelmes a saját külsejét illetően, mint Desi.
Meg is mosolygom orrom alatt ezt a gondolatot, mielőtt finoman rácsókolnék merevedésére, s ő válaszul hajamra simít, ismét elkezdi azokat a mézédes hangokat hallatni, a kis sóhajokat és nyögéseket, lábai pedig megremegnek nyelvem játékától. Hah, nos igen… Valljuk be, azért van mögöttem néhány évnyi gyakorlás.
Szemem sarkából látom, ahogy mozdul, hogy ide fordítja pillantását s engem néz, figyeli ahogy tagját egyre mélyebbre és mélyebbre nyelem, mígnem az egész hossza eltűnik a számban. Érzem a végét a torkomhoz érni, s most kellene elkezdenem öklendezni, ám úgy hiszem, már rég elvesztettem ezt a képességemet. S hogy bizonyítsam, mennyire is élvezem, óvatosan felpillantok öcsémre, még éppen elkapva tekintetét, s ha nem lenne a szám ennyire lefoglalva, most talán még mosolyognék is, így viszont csak szemeim csillogása árulkodik. Ám ő elfordul végül, s csak szemeit lehunyva élvezkedik tovább, közben megérzem csípője finom mozgását, ahogy igyekszik még mélyebbre merülni a torkomban. Így most néhány másodpercig teljesen bent tartom, közben kezeimmel a matracnak szorítom a csípőjét, majd végighúzom rajta ajkaimat és erősen megszívom, s ezt megismétlem párszor, mielőtt teljesen elengedném arra a néhány másodpercre, míg középső- és mutatóujjamat megnedvesítem. Aztán újból számba veszem, s nyelvemmel a hegyén játszok, körbe és körbe, akár egy rituális tánc a tűz körül, majd lejjebb és lejjebb haladok vele.
Idő közben pedig ujjacskáim sunyin kúsznak lefelé, először végigsimítanak a hosszán - amennyit még nem nyeltem le -, majd lejjebb és lejjebb míg el nem érik azt a bizonyos kis helyet, mi körül most tesznek néhány kört, ismerkedve a tereppel, majd szép lassan az egyik becsusszan, hogy szinte azonnal megkeresse testének legédesebb, legérzékenyebb pontját és gyengéd nyomást gyakorolva rá masszírozni kezdi.
A bátyám bár azt hiszi, hogy ismer engem, nos, szexuális téren ez egyáltalán nincs így. Láthatja most, hogy milyen vagyok és higgye el, nagyon is tudok élvezkedni. Most is hagyom neki, hogy tegye a dolgát, elvégre ezt akarta, engem érinteni és csókolni, de utalok rá, hogy csókolhatna lejjebb is, a szájába vehetne, orálisan kényeztethetne. Kézzel egy idő után már nem marad oly kellemes, de ha benedvesít khm, akkor azzá válik ismét.
Érzékelem, hogy élvezi a közös kis játékunkat, most mindketten csak úgy sodródunk az árral, élvezzük a pillanatot és nem kattog máson az agyunk. Jó most így, egészen felszabadító. Az idejét se tudom, hogy utoljára mikor érezhettem ilyen szabadnak magam, pedig ez nem normális, főleg a gyász miatt. Mégis… most annak érzem. Most semmi se tűnik helyesebbnek ennél a pillanatnál.
A ruháimtól engedem, hogy megszabadítson, hogy immáron pőrén is lásson, és bár tény, nem sok szőr van rajtam, de a lábaimat például eszembe nem jut borotválni és a köldököm fölött is akad felfelé egy csík, ami igazság szerint szerintem szexi, eszembe nem jutott leszedni. De hogy ez buzis lenne nos… ha hallanám a gondolatait, egészen biztos, hogy nem értenék egyet vele. Én csak adok magamra, adok a kinézetemre és szeretem, hogy jól nézek ki. Mert van annyi egom, hogy ezt tudjam magamról.
Az ajkai és nyelve érintése bizsergetően kellemes, még keményebb leszek tőle, már ha ez még egyáltalán lehetséges, majd szégyenérzet nélkül élvezkedem alatta, elfogadva mindent, amit ad, főleg, mert baromi jól csinálja. Még sose szoptak le ilyen intenzíven és mélyen, a csajok nem szokták bírni és Bastienről se feltételeztem, de… Őt ezek szerint nem kell kímélni. Ezért se teszem, ezért is mozdítom csípőm, hogy mindent elvegyek Tőle, amit csak adni tud, és talán egy kicsit tudatt alatt, némi szadista módon keresem a határait, hátha felköhög némileg, hátha túl sok leszek. Ez viszont nem történik meg, csak lefogja derekamat egy idő után, melybe belevigyorgok, miközben lesem, hogy mit művel velem, és ahogy teljesen elnyel, sőt, ott is tart, arra már hangosabban nyögök fel, markolok kicsit a hajába. Ez… ez piszkosul jó! De hagyom távolodni, majd a szívása, istenem, ha így folytatja, akkor hamarosan elmegyek! Hangosan szuszogok már, amikor egy rövid szünetet tart, saját hajamba túrok két kezemmel, miközben érzem, hogy az egész testem megizzasztotta, hiába nem csináltam úgymond semmit. Amire készül, arra viszont nem számítok.
Természetesen engedem, hogy folytassa korábban megkezdett tettét, ahogy azt is, hogy cirógasson, egészen addig, amíg fenekemhez nem ér. Túl hamar tolja fel az ujját, így felnyögök, majd ösztönösen, automatikusan nyúlok le kezéért és próbálok tolni rajta. - Ezt ne! - mert ez nem jó, ezt nem akarom! Sikerül is egy pillanatra kizökkentenie, de ha nem húzza el a kezét és ki belőlem az ujját, akkor jelen helyzetben aligha tudom majd én eltolni, így ha kitapintja azt az érzékeny kis részt, amit ingerelni kezd, akkor azért az ajkamba harapok. Fura érzés… nagyon is, valahol kellemetlen, de mégis kellemes. Talán hagynom kéne neki… A kezem végül csak megcirógatja az övét, engedek végül neki, hagyom, hogy folytassa a masszázst és a szopást lehetőleg egyszerre és ha nem hagyja félbe, akkor néhány perc múlva érzékelheti, ahogy a testem kicsit mozdul alatta, ahogy még gyorsabb lesz a szuszogásom, majd egyszerűen belerobbanok a szájába. Nem figyelmeztetem, nem húzom el, mert nem vagyok ennyire kedves és nagylelkű, és mert ezt igazán megérdemli, bár ki tudja, talán szereti is, talán alapba is ez volt a célja. Hangosan nyögök az orgazmusnak hála, kicsit még mozdítom a csípőm, ha hagyja, majd halkan szusszanva igyekszem kihúzódni ajkai közül. Remélhetőleg az ujját is kihúzza végre a fenekemből, már nincs rá szükség, ez így… ez így jó volt. És nos, részemről végeztünk is, de azért még pihegek kicsit alatta, nem rohanok el zuhanyozni, majd kicsit később, de fel se húzom egy újabb csókra egyelőre.
Nem ez az első, s nem is az utolsó alkalom, hogy ilyesmit teszek. Nem fogok hazudni, nagyon is élvezem; hallgatom az édes kis nyögéseket, figyelek az izmok apró rángatózásaira, a heves légvételre, az őrült szívverésre s szinte megváltozik a levegő, ahogy utóbbi gőzerővel pumpálja a különböző boldogsághormonokat az erekbe. Nem kell mágia s elemi varázslat ahhoz, hogy a test felhevüljön, elég ez, elég néhány ügyes mozdulat a nyelvemmel s ajkaimmal, és öcsém máris lángra lobban, nem szó szerint, de szinte perzsel a bőre miközben játszom vele. Megőrjít. Teljesen.
Nem ér váratlanul, hogy egy idő után ösztönösen emelni kezdi csípőjét, hiszen ez a mozdulat a vérünkben van, mint a rituálé része eljárjuk életünk során milliószor, s most ő is ezt tenné, ám nem engedem túl sokáig élvezkedni; leszorítom őt, s kiengesztelésképp teljesen lenyelem tagját, bent is tartom, közben hallom azt a különösen mézes-mázos nyögést, s érzem szorítását hajtincseimen. Tetszik neki, ezt elég egyértelműen jelzi. Elmosolyodnék, de az ebben a helyzetben nem igazán megy, helyette csak lehúzom róla ajkaimat és erősen megszívom menet közben, tudja csak, hogy kivel van dolga…
Talán nem tűnik fel neki, hogy rövid szünetünk alatt miben mesterkedek, de nem is gond, foglalkozzon csak a lihegéssel, s a saját kis élvezetével, legalább addig sem tud ellenkezni… Mert ha tudná mit akarok, talán nem lenne olyan boldog, hiszen fogalma sincs, micsoda kincset rejtett el az evolúció a testének legváratlanabb pontjában. Igazán sajnálom azokat, akik nem merik kipróbálni… Mert az a pont, nos annál hatásosabb láb-remegtető talán nincs is.
Így nem is lep meg igazán, hogy mikor visszatérek korábbi tevékenységemhez és ismét ajkaim közé veszem, s közben ujjaimmal megközelítem fenekének azt a bizonyos részét, rám szól; hogy “ezt ne”, ám hiába próbál megállítani, hiába fog a kezemre, ujjam már keresvén kutatja azt a puha felületet odabent, s nem is kell sok neki, hogy megtalálja. Figyelek a reakciójára, látom, ahogy ajkába harap. Pillantásommal kérdezem, “ugye, hogy jó érzés?” - tudom, hogy a válasz igen lenne, még ha ezt hangosan nem is meri kimondani.
Végül ahelyett, hogy próbálna eltolni inkább a kezemre simít, mintha így akarna engedélyt adni, hogy folytassam. Ismét mosolyognék, de teli szájjal nem megy, így csak merevedése köré nyögök, hogy hangom rezgésével is stimuláljam, közben mélyebbre nyelem, s egy második ujjat is társítok a bent tevékenykedő mellé; ha ez nem fogja az őrületbe kergetni, akkor semmi. Nem is kell sok, érzékelem, ahogy néhány perc leforgásával már megfeszül, s mivel tudom pontosan, hogy ez mit jelent, még épp időben kezdem kihúzni őt a számból, mielőtt közvetlenül a torkomba küldene mindent.
Hagyom, hogy kicsit még mozogjon, s egyetlen nyeléssel el is tűntetem orgazmusának összes cseppjét, ám miután kihúzódik, ujjaim bent maradnak, s tovább masszírozzák azt az édes kis pontot. Valószínűleg vele ellentétben, nekem nem áll szándékomban ennyivel letudni mindent, hiszen mostanra már egy szikla szilárdságával lüktet saját merevedésem, s igenis kijár nekem legalább ennyi élvezet. Így miközben tovább stimulálom őt odalent, szép lassan rá-rácsókolok combjának belső felére, meg is szívom a bőrt itt-ott, majd feljebb a csípőjénél ugyanezt folytatom, sőt, ezen a ponton még meg is harapom, ha esetleg ellenkezni támadna kedve. Nincs türelmem a fegyelmezéséhez, így nagyon remélem, hogy nem fogja kitalálni - ismét -, hogy ő ezt nem akarja…
Ilyen őrületesen jó szopásban szerintem még soha nem volt részem. Szeretek élvezkedni, bár alapvetően nem mondanám magam hedonistának, de most... most teljesen átadom magam a fivéremnek és szégyenérzet nélkül nyöszörgök kezei között. Tökéletesen el tud nyelni, erősen szívni, de a keze... arra nem lenne ilyen téren szükség. Jelzem is felé, hogy hanyagolja, mégse teszi, ahogy pedig a kellemetlen kellemessé válik a masszírozásnak hála, végül csak engedem neki, mert... mert igen, képes fokozni a korábbi élvezeteket. Nem gondoltam volna, hogy így lesz, de ez történik.
Látom a tekintetében a kérdést, de inkább csak elfordítom a fejem, nem, erre nem felelnék semmit, ellenben amikor a második ujjával próbálkozik, akkor nem éppen kéjesen szisszenek fel. - Mondtam, hogy ez nem jó! - támaszkodok kicsit alkaromra, az a második ujj nem fog olyan egyszerűen becsusszanni, mert bár nyálas az ujja, nem használunk sikosítót, én pedig baromi szűk vagyok. Ilyen szűkkel szerintem ezer éve nem volt dolga, így fájdalmat okoz a kéj mellett, de talán van bennem némi mazochizmus, amiért nem lankadok le ettől, hanem... képes vagyok így is élvezni, ha belém erőszakolja az ujját, ha nem. Felnyögök újból, kicsit a bőrkanapéra fogok a szélén kezemmel, majd eléri, hogy az ajkai közé élvezzek.
Rendesen lever a víz, mire végzünk, Ő pedig úgy tűntet el, mintha ez a világ egyik legtermészetesebb dolga lenne. Hát én undorítónak találnám, de nem vagyunk egyformák és mivel a szerepek ilyenek, hát cseppet se bánom, hogy letisztogat rendesen, így élvezetesebb, mintha csak ráélveztem volna vagy akár magamra... Az ujjait viszont még mindig magamban érzem, főleg, hogy mozgatja őket, így felnyögök kicsit, majd ismét eltávolodnék, feljebb is emelkedem, hogy hátrébb csusszanjak. - Elég már, mondtam, hogy nem esik jól. - magamat ismétlem, de talán most már eljut a tudatáig. Ismét ráfogok csuklójára, meg is szorítom, jelezve, hogy engedjen már el. Én nem szeretem az ilyen jellegű dolgokat és egyébként is már élveztem. Jó, tény, a szopása közben hozzáadott ez némi pluszt, de most már túl vagyunk rajta. Vagyis nos... én, azt tudom, hogy Ő nem, mégse gondolnám, hogy tovább akarna menni. Én semmiképpen se.
A csókjai és finom harapása folytatásért kiállt, így most már vállait fogom meg és úgy tolom el magamtól, legyen elég, nem kaphat többet. Így is jóval többet vett el, mint amennyit adni akartam, akkor is, ha én mentem el és nem Ő. De nem szólítom meg újból, nem közlöm vele, hogy elmegyek inkább zuhanyozni, talán ért a célzásból... remélem, hogy ért.
Sejtem, sőt nem is, szinte biztosan tudom, hogy öcsém azt hiszi, ezt az ő élvezetéért teszem, s még talán az is megfordult a fejében, hogy amint ennek vége, befejeztük… Ám úgy fest nincs tisztában bizonyos dolgokkal, ugyanis ha így lenne, ha tényleg csak egy szopás erejéig akarnám a drága idejét “pazarolni”, nem használnám az ujjaimat, legfeljebb kívülről birizgálnám meg azt az édes kis pontot, s nem akarnám belülről édesgetni. Így viszont elég egyértelmű - legalább is számomra -, hogy a folytatásra készülök, s ajkaim játéka csak egy elterelés, egy mézes madzag, hogy azzal foglalkozzon, míg egy sokkal nagyobb dolognak készítem elő odalent a terepet.
Ezért is kerül a második ujj is képbe, ám Desi ismét kifejezi nemtetszését, pedig hiába tagadja, látom, hogy élvezi, hiszen… Az a pont erre lett kitalálva. Nem is méltatom válaszra, csak annyit teszek, hogy ismét szívok egy erőset, hogy inkább arra koncentráljon, miközben tovább ügyeskedek kezemmel. Rettentően szűk, teljesen megfeszül ujjaim körül, habár sejtéseim szerint ez azért is van, mert még nincs hozzászokva s váratlanul is érte, de… Elképzelésem sincs, hogy fogok oda bármi nagyobbat betenni, ha már két ujjamnak is alig van helye. Az igazat megvallva, egy részemet nagyon is beindítja a gondolat, hogy teljesen körém fog szorulni…
Végül csak elmegy, méghozzá elég gyorsan, s épp csak sikerül időben kapcsolnom, hogy ne a torkomba lőjön, hanem a nyelvemre - miközben pedig mindent eltűntetek, ujjaim nem állnak meg, tovább cirógatják odabent, hívogató mozdulattal masszírozzák azt az apró pontot, néha több, néha kevesebb nyomást gyakorolnak rá. Desi fel is nyög, ám utána mozdul, s egészen véletlenül majdnem ki is csusszannak belőle ujjaim. Kérdőn nézek fel rá, nem tetszik, hogy már megint ellenkezik, mikor eddig annyira jól elvoltunk, ráadásul a kezemet is lefogja, így nem tudok dolgozni vele… – Idegesítesz… – mordulok fel, s közben próbálom ismét hangulatba hozni a kis csókokkal és harapással, de ő el akarna tolni. A rohadt életbe már, hogy mindent erőszakkal kell elvennem tőle!
Felsóhajtok, s szúrós pillantással meredek rá, gondolatban már el is képzelem azokat a rohadt köteleket, elmondom fejben a megfelelő szavakat, mik ebben a pillanatba csuklói köré fonódnak, erősen tartják, akár két alattomos kígyó, két másik pedig bokái köré tekeredik és húzza felém, míg ismét teljesen el nem fekszik a kanapén. S hacsak nem tud ez ellen valami bűbájt vagy ellenátkot felhozni, hát… Esélye sincs ellenkezni. – Hálátlan kis geci… Komolyan, meddig kell még neked könyörögnöm?! – Hangomat nem emelem fel, ám így is hallani lehet, hogy elfogyott a türelmem. Ennyi, kész, vége. Nem tudom már elviselni az állandó akaratoskodását. – Azt hiszed, érdekel, hogy te mit akarsz? Mi van, szerinted azért szoptalak le, mert annyira szeretnék megadni mindent a drága kis öcsikémnek? – A mondat végébe belekontárkodik egy szarkasztikus nevetés, s fejemet csóválva oldalra pillantok. – És én még jófej akartam lenni… – Elvégre megtehettem volna, hogy nem készítem elő, hogy hozzá se nyúlok csak beteszem, hadd fájjon neki… De nem, ehelyett rendes voltam és még meg akartam győzni, hogy magától belemenjen, hogy ne kelljen kényszerítenem… Naiv voltam, azt hiszem. Fölé hajolok s megragadom az állkapcsánál, hogy biztosan a szemembe nézzen, miközben kimondom a szavakat: – Amortentiát kellett volna veled itatnom. Te önző. Kis. Rohadék.
Az orgazmusom erős és kirobbanó volt, régen nem élveztem ekkorát, de a folytatás, a két ujj már kellemetlenséget okoz, sok és feszítő érzés. Egyáltalán nincs ínyemre, hogy még mindig bennem vannak, ezért is igyekszem eltolni a kezét magamtól, miközben szavakkal is a tudtára adom, hogy ez már így nem esik jól, hogy eresszen el. Érzem, hogy kijebb csúsznak az ujjai, de nem teljesen ki, és hogy idegesíteném? - Te is engem az erőszakoskodásoddal. - morgom vissza. Miért nem képes elfogadni a nemet? Csak húzza ki belőlem az ujjait, ennyi, nem kértem sokat. A vészjelzőm egyébként működik, van sejtésem, hogy miért teszi, de egyszerűen nem akarom elfogadni a tényt, hogy a fivérem tovább akarna menni, hogy még többet akarna tőlem, ezért tudatosan nem reagálom le úgy, ahogy nos... talán más tenné.
Ami viszont ezután történik, arra még álmaimban se számítanék. Hogy... hogy kerültek elő a kötelek? Minden olyan gyorsan történik, a kezeim már fel is emelkednek, majd érzem, ahogy csuklóimra kulcsolódnak a kötelek és erősen tartanak, majd nem sokkal később lejjebb csússzanok, hogy a bokáimnál is megfeszülök. - Ezt hogy csináltad? Eressz el! Mégis mit művelsz? - idegesen és ingerülten teszem fel a kérdéseket. Nem vagyok tisztában a fivérem képességeivel attól tartok, de ez... ez most akaratlanul megrémít némileg. Nem gondolhatja komolyan, csak meg akar ijeszteni... Ezzel próbálom nyugtatni magam, de ahogy rám néz, majd folytatja... Ezek a szavak már cseppet sem kedveskedőek.
- Bastien... - de hát mit akar még? Tudja jól, hogy én eddig se akartam elmenni, mégis megtörtént, de hogy Ő még többet akarna? Mennyivel? Mindent? A szavai valahogy ismerősen csengnek, a viselkedése és a stílusa is, mert nos... én se vagyok feltétlen kedvesebb, de mint tudjuk, nem a mostani szerepemhez vagyok szokva és nem a fivérem ellen cselekednék. Aprót nyelek, majd igyekszem némileg megnyugtatni egyre idegesebben zakatoló szívemet. - Ne csináld ezt, kérlek, csak dühös vagy rám és... jogosan. Én, sajnálom! - igyekszem azért javítani a helyzeten, menteni, amit lehet, mert hiába mozdítom csuklóimat, esélytelen kijutnom a kötelek fogságából. Én nem tudok nonverbálisan varázsolni, ahogy pálca nélkül sem, ami nincs is nálam, hiába használhatnám már a Roxforton kívül. A tűz is eszembe jut, csak nehéz koncentrálnom. Nem kéne se a kanapét szétégetnem, se a saját testemet.
Ekkor kapja el az államat, így tekintetem az övére merül, majd megpróbálom elhúzni a fejem a kezéből. - Mégis mire készülsz? Meg akarsz erőszakolni? A testvéred vagyok, nem vagy eszednél! - hát elég hamar félbehagytam a visszafogott, bocsánatot kérő taktikát, de képtelen vagyok azt folytatni, ahogy ebből a helyzetből is menekülnék, amennyire csak lehet. Meg is érezhet némi szagot, ami az égésre emlékeztetheti - már ha a kötelek nem fémből vannak, mert ebben az esetben elkezdenek finoman engedni, miközben nagyon igyekszem koncentrálni. De először csak a kezeimnél, egyszerre mind a négy végtagomat nem tudom kiszabadítani, így maradok a kezeimnél, bár hogy utána hogyan tovább... Hogy a fenébe fogok ebből a helyzetből kiszabadulni? Talán, ha túl ideges lesz, megunja a próbálkozást és dühében magamra hagy majd. Inkább gyűlöljön, minthogy többet akarjon. A farkam egyébként már teljesen érdeklődését vesztette, ha pedig az ujjai még mindig bennem vannak, akkor akörül csak továbbra is feszesen maradok, de igyekszem nem ugrándozni, azzal csak magamnak ártanék.
Ó, szóval még én idegesítem őt. Én vagyok erőszakos, hmm? Nos, talán ha nem akarna - már megint - a lehető legrosszabbkor kihátrálni, nem volnék erőszakos. Sőt, akkor nem is idegesíteném őt, meg talán ő sem engem, ám ahogy azt mondani szokás, “a baj már megtörtént”, s innentől kezdve nincs menekvés. Talán ezért sem hagyom annyiban, ezért döntök úgy, hogy némi mágiához fordulok segítségért s egy kötélidéző bűbájjal marasztalom kedves öcsémet. A meglepetés az arcán egyenesen kielégítő, gyönyörű és vicces, habár nem sokéig tart. Hamar felváltja az idegesség, na meg az újabb követelőzés.
– Minek tűnik? – válaszolom az övéhez hasonló ingerültséggel, következő szavaim pedig kiválóan tükrözik, hogy ezen a ponton már nem tudom türelmesen kiharcolni az együttműködését, s hogy nem akarom hallgatni a követelőzését. Talán most megleptem, de nem is érdekel annyira… Felőlem félhet. Retteghet. Sírhat, könyöröghet, hogy találjunk békés megoldást, a mostani helyzetemben ezek nem hatnak meg.
Bastien, Bastien, bezzeg most megy neki a sajnálkozás, mi? Most tud viselkedni, most képes bocsánatot kérni azért, mert provokált, de hiába. Már túl messzire mentünk. – Sajnálhatod is, mert ezt nagyon csúnyán elbasztad – mosolygok rá, közben kihúzom belőle az ujjaimat. – Akkor kellett volna okosnak lenned, amikor felajánlottad a véredet, pedig tudtad jól, hogy milyen hatással vagyunk egymásra. Ez a te hibád, Desi, senki másé – mellkasára bökök, hogy biztosan nyomatékosítsam benne a szavakat. Mert igenis ő kezdte. Tegnap én adtam neki először a véremből, ez tény, de akkor és ott nem volt más választásom. Neki ma megvolt a döntés lehetősége, s mégis a számára kedvezőtlenebbet hozta meg.
Végül megragadom, hogy biztosan rám figyeljen, s úgy címzem neki a súlyos mondatot, ám ahogy reakciójából látom, már nyoma sincsen a sajnálkozó kisfiúnak; helyén megint itt van ez az akaratos, utálatos kölyök, aki kiérdemelne már egy rohadt nagy seggelést egyébként… – Ez eddig nem volt akadályozó tényező, de bizonyára most is csak azért számít, mert attól félsz, hogy meg akarlak dugni – jegyzem meg, elvégre az előbb, amíg ő élvezkedett a számban, nem számított a testvéri kapcsolatunk, sőt, mikor vérét adta s én is az enyémet, akkor sem érdekelte igazán.
Ám nem tudok tovább vitatkozni vele, szemem sarkából ugyanis látom, mintha mozdulnának a kötelek; s mikor ismét öcsém arcára téved pillantásom, észreveszem, hogy nem rám fókuszál, hanem egészen másra, sejtéseim szerint ő műve ez. Szemeim most szikrákat szórnak, miközben elengedem az állkapcsát, s helyette lendül a kezem, szinte automatikusan, tenyerem csípősen csattan orcáján, majd sokkal erősebben fogom ujjaim közé az arcát, hogy ismét engem figyeljen és ne a kötelekkel szórakozzon. – Figyelmeztetlek, öcsém, nekem is véges a türelmem. Próbáld meg ezt mégegyszer és egyesével fogom levágni az ujjaidat – mordulok rá, majd a füléhez hajolok. – Vagy inkább kényszerítselek az Imperius átokkal? Hogy szeretnéd? – suttogom a kérdést fenyegetőn, s kicsit elhúzódom, hogy találkozhasson pillantásunk, s lássa, hogy nem blöffölök. – Kétféle végkimenetele van ennek, Desi: fájdalmas és rohadtul fájdalmas. Ez az utolsó esélyed, válassz… Vagy én választok.
Igen, Ő is idegesít engem, mert nem ért a szép szóból, nem ért abból, hogy nekem elég volt, hogy nem akarok tovább menni. Eddig se akartam volna, de tett róla, hogy a vérének hála teljesen kába legyek. Mennék, de nem enged, a kötelek pedig kezeimre és lábaimra fonódnak, majd némileg kifeszítenek neki, hogy ne legyen menekvésem. Nem tudtam róla, hogy képes így varázsolni, így természetes reakció az ijedelmem, de igyekszem összekaparni magam, nem fogok szánalmasnak tűnni.
- Nem teheted ezt! Engedj már el! - még nevét is kiejtem, majd kérlelem és bocsánatot is kérek Tőle, próbálva szabadulni, hatni rá. Hatni akarok rá, de mintha folyamatosan falakba ütköznék, mintha nem számítana már semmi, csakis az Ő vágyai. Ismerem ezt az érzést, túl jól is, ezért van bennem félelem, mely egyre erősödik, és amit nem akarok kimutatni. Arra halkan szusszanok, amikor ujjai végre távoznak belőlem, a fenekemnek is határozottan jobb érzés, de amit mond, arra megrázom a fejem. - Nem voltál jól. Azért ajánlottam fel a vérem, hogy ne éhezz, én nekem fogalmam se volt róla, hogy ez lesz belőle. - tényleg az én hibám lenne? De Ő se akart leállni, Ő is etetett, nem, nem csak az én hibám. - Ugyanúgy a részese voltál, ne kend rám! - hangosabb a hangom, még feljebb is emelem a fejem, de az hamar visszakerül a kanapéra, amikor államra fog. A reakcióm harcias, hülyén viselkedem, mégis a vad, aki csapdába kerül nem tud azonnal meghunyászkodni. Fogalmam sincs, hogy mit tegyek, hogy mi segíthetne rajtam, hogy miként juthatnék ki innen.
- Hát persze, hogy félek ettől, ha így viselkedsz! Én nem vagyok meleg! - persze ezt az előbb történtek fényében jól tudom, hogy érdekes mondanom, mert tetszett, amit velem művelt, oh, de még mennyire! Ezt tagadnom is kár lenne, és igen, akkor is tudtam, hogy a testvérem, így ezt nem mondom ki ismét. - Tudod, hogy nem voltam még férfival és nem is akarok, főleg nem így! - mozgatom meg csuklóimat jelzésértékűen, majd igyekszem tenni a saját szabadulásomért, így a kötelet elkezdem hevíteni, hogy elégjen és kiszabadulhassak, bár hogy utána hogyan tovább... Ennyire még nem gondolkodom előre.
És koncentrálni se fogok tudni túl sokáig, mert egy erős pofon tesz róla, hogy a varázslatom félbeszakadjon, így fejem is oldalra fordul, kicsit kong is hirtelen, majd amikor elkap és a szemeimbe néz, most valóban őszinte félelmet láthat. Meg se merek hirtelen mukkanni és amit mond... képes lenne rá? Megtenné? Ahogy most Őt nézem... az alapján... Ijesztő, de elhiszem neki, így nagyot nyelek, érzem, hogy kiszárad a szám. - Kérlek... Nem akarom... - ahogy pedig fülemhez hajol és kimondja az Imperius átkot megfeszülök, a szívem is hevesebb ütemre vált. - Nem használhatsz ellenem tiltott átkot. - vagyis de, megteheti... Honnan ismeri egyáltalán? És tényleg megtenné? - Megijesztesz. - ismerem be, majd amikor ismét a szemeimbe néz és választást kínál már némileg fehérebb lesz az arcom. Meg se próbálkozom ismét a tűzzel. Mit... mit mondhatnék? Ha nem választom a fájdalmat, akkor Ő biztosra veszem, hogy a rosszabbat fogja ajánlani. De ha nem ellenkeznék? Valahogy tudok tenni a történtek ellen vagy már mindent elrontottam?
Nem, képtelen vagyok elfogadni, hogy meg akar dugni, nem tudok igent mondani erre, hiába nincs választásom szerinte. Végül veszek egy nagyobb levegőt, majd olyan választ adok, amire bizonyára nem számít majd. - A rohadtul fájdalmasat választom... - a következményekkel viszont neki is számolnia kell majd. Ha megteszi... és ha bántani fog, akkor amint lehet, el fogok húzni a közeléből és soha többé nem fog látni. Legyen bármilyen különleges is a vére, nem érhet ennyit. De tessék, kimondtam, akkor most mit tesz? Tényleg bántani fog vagy ez csak egy teszt volt és elenged? Igen, naívan még hinni akarom, hogy menekülhetek. De ha mégsem, akkor inkább legyen kegyetlen, minthogy az elmémet kényszerítse engedelmességre akár az Imperiussal, akár a vérével, legalább legyek tudatomnál a cselekedeteimkor, legalább tudjam, hogy valóban mit művel velem. Basszus... rettegek. Sose gondoltam volna, hogy egyszer így fogok majd érezni a testvéremmel kapcsolatban. Bár eltűnhetnék és sosem találhatna rám.
A probléma ott kezdődik, hogy mostanra már annyira kiéheztetett ez a kis dög, hogy képtelen vagyok visszafogni magamat. Majd’ felrobbanok, szinte szó szerint, tagom elégedetlenül lüktet, mert eddig semmi figyelmet nem kapott, ráadásul Desi folyamatosan hol ellenkezik velem, hol belemegy a játékba… Türelmem most fogyott el, s már nem tudok hallgatni az észérvekre, nem tudom azt mondani, hogy igaza van és itt le kéne állni, mert egyszerűen túl önző vagyok ahhoz, hogy hagyjam most elsétálni.
– Csak hogy tudd, ha nem lennél ennyire önző, nem kellene ezt csinálnom – közlöm vele, elvégre a saját viselkedésének köszönheti, hogy most lekorlátoztam őt, hogy végtagjait kötelekkel szorítom le, s nem engedem el. Mert ha egyszerűen engedte volna, hogy folytassam, vagy legalább ugyanazt megadta volna nekem, amit én neki, akkor most nem tartanánk itt. De nem… Túlságosan el lett kényeztetve, s hozzászokott már, hogy nem kell viszonoznia semmit, amit kap.
– De azzal tisztában voltál, hogy hogyan hat ránk. Pontosan tudtad, hogy mit kockáztatsz meg. – Mert ő is érezhette, hogy az egymásból való táplálkozás más folyamatokat is beindít a testünkben, s szerintem tizenhét évesen már igazán tisztában kellene lennie vele, hogy mit is jelent ez pontosan. Úgyhogy elkönyvelhetem, hogy öcsém vagy egy naiv idióta, vagy egy meggondolatlan idióta. Válaszára elmosolyodom. – De rád kenem, mert kettőnk közül te vagy az, aki most is hisztizik ahelyett, hogy felvállalná a döntéseivel járó következményeket. Tudod, illendő volna most az egyszer felelősséget vállalnod a tetteidért.
S persze a java még hátravan, hiszen feltételezi, hogy kitenném egy olyan szörnyűségnek, mint a nemi erőszak. Majd azzal érvel, hogy a testvérem. S végezetül beveti a “nem vagyok meleg” bombát, ami egyszerűen nevetséges. Komédiába illő állítás. – Na ne röhögtess. Még mindig ezzel hitegeted magadban, mikor épp az előbb élveztél egy férfi szájába? – Még arckifejezésem is csak azt üzeni: “ébredj már fel”. Mert ideje volna felébrednie végre. Egy álomvilágban él, ha ezek után még mindig azt hiszi, hogy heteró. – Tudod… Még mindig érzem ám az ízét – jegyzem meg egy cinkos mosollyal, közben finoman megnyalom alsó ajkamat, majd kicsit be is harapom, hogy biztosan elérjen az információ a kis agyáig. – Mmm, rendben. Majd szólok, ha érdekel – mindössze ennyit felelek. Igazából sokkal jobb körülmények közt is folytathattuk volna, de ha nem, hát nem. – Egyébként ha nem lennél ilyen hisztis, nagyon kellemes is lehetett volna ez az egész.
De nem, végül egy pofont is sikerül kiharcolnia magának, méghozzá nem is kicsit, s tenyerem fegyelmezőn csattan az arcán, majd elkapom s kényszerítem, hogy szemeimbe nézzen - ekkor fedezem fel tekintetében azt az igazi félelmet, miért eddig annyit harcoltam. Végre érti, végre valahára nem azt az idegesítő, önfejű képét látom, hanem azt az ártatlan kisfiút… Merlinre. Szebb, mint amire emlékeztem. – Nem akarod? Tegnap óta mást se hallok tőled, csak azt, hogy te mit akarsz meg mit nem akarsz. És az mikor fog végre érdekelni, hogy ÉN mit akarok?! – sziszegem. Ha jobban belegondolok, gyerekkorunkban is ez volt. Amit én kértem, az semmit nem jelentett, amit ő kihisztizett, azt azonnal megkapta. Erre nevelte az a két törzsgyökeres idióta. – Nem-e? Ki tiltja meg? – kérdezem tőle, mintha nem lenne egyértelmű, hogy egyébként tényleg illegális. De hát, az egész életem az, miért is kellene akkor foglalkoznom ezzel?
– Jó. Jobb is, ha félsz tőlem – fűzöm még hozzá, s választás elé állítom; sejtelmem sincs, melyik mellett fog dönteni, elvégre mind a kettő rossz lesz számára, csak az egyik kevésbé. Ha okos, a kevésbé rosszat fogja választani, ha olyan hülye, mint amilyennek gondolom, akkor pedig… Nos igen, ott a válasz. – Nahát – elmosolyodom. – Nem csak nagy a pofája, de még mazochista is. Ez jó buli lesz…
Felkelek, de épp csak annyira, hogy derekánál fogva átfordíthassam a hasára - ez idő alatt lábait elengedi a kötél, de mivel nem tart tovább két pillanatnál, kötve hiszem, hogy ennyi elég lenne neki a szökéshez - kivéve, ha tudna hoppanálni, de ugye azt idebent nem lehet -, így amint a hasán landol, ismét elkapja bokáit a hideg anyag, s egy kisebb terpeszbe kényszeríti. Amennyiben mégis próbálkozna valamivel, hát még mindig ott van az Imperius átok.
Ha viszont minden jól megy és Desi a hasára kerül, pillantásomat a kijárat felé fordítom, ahol a cipők és kabátok mellett egy aktatáska is várakozik. – Invito – motyogom orrom alatt, s egyenesen a kezembe repül a táskából egy csomag óvszer és egy utazós kiszerelésű síkosító. – Mivel a rohadtul fájdalmas opció mellett döntöttél, és az előbb hisztiztél is az ujjaim miatt, nem fogom pazarolni az időmet azzal, hogy előkészítelek – jelentem ki, s a fenekére is csapok egy csattanósat, hogy érezze a szeretetet. – Emlékeztetlek rá, hogy te kérted ezt.
Sokféle érzelem kavarog bennem. Felháborodás azért, amiért ezt teszi velem, de egyben a félelem is, mert kezdem felfogni, hogy mindez valóban nem játék, hogy Bastien nagyon is komolyan gondolja azt, hogy ennél tovább meg. Az önzőség viszont… igaza van, az voltam… az vagyok, de erre neveltek. Mindig megkaptam, amit akartam, igazság szerint mindenkitől, még Tőle is, akár csak az imént és most… most csapdában érzem magam.
Azt viszont tagadom, hogy csak én hibáztam volna. Ő is ugyanúgy felelős a történtekért, akárcsak én, de igen, tudtam, hogy milyen hatással lesz ránk és talán tudat alatt direkt húzgáltam meg az oroszlán bajszát. Hogy mekkora hülye voltam! - Jól van, elszúrtam! Én nem ezt akartam, nem gondoltam át a tetteimet. - tessék, beismerem, felelősséget vállalok, ahogy kérte, bár meglehet, hogy már késő. Mégis, én nekem ez nem megy, én nem akarok együtt lenni egy férfivel, nem akarok együtt lenni a bátyámmal, bármennyire mutattak a korábbi tetteim egészen mást, amikor oly nagyon élveztem a kényeztetését, sőt, a csókját is. Minden apró tette hatással volt rám, a testem pedig reagált, szinte dallamot zengett neki. Meleg lennék? Én is? Vagy legalábbis biszexuális? Még mindig a vérünkre fogom, de… már magam sem tudom. Összezavarodtam. Ő zavart össze.
Ahogy kimondja, hogy érzi még az ízem, arra félrepillantok, mert zavarbaejtő, sőt, még némi undorral is elönt. Őt miért nem? - Nem vagyok hisztis, egyszerűen nehéz ésszerűen gondolkodni, amikor a véredet veszem vagy te az enyémet. De ezt te is nagyon jól tudod. - dobog egyre hevesebben a szívem, de már hiába a szavak, van értelme bármit is mondanom? Van bármi, amivel menthetném magam? A köteleket igyekszem meglazítani, mert talán ha kiszabadulok… jó kezdet lehet, de egy erős pofon térít észhez, amelybe talán bele is szédülnék, ha állnánk. Basszus! Olyan lazán mer megütni, mintha joga lenne hozzá, pedig régen sosem emelt rám kezet. Mi történt vele? Mi történt velünk? Tényleg az én hibám lenne mindez? Lassan felnézek rá, főleg, hogy tesz róla, hogy ismét megtegyem, a félelmet pedig képtelen vagyok elrejteni tekintetemben. Igen, félek Tőle.
- Bastien, én… sajnálom, hogy önző voltam… önző vagyok, megváltozom, ígérem, csak adj esélyt, és ne csináld ezt. - ne rémítsen meg még jobban. - Nekem számít, hogy mit akarsz. - meglehet, hogy régen ezzel valóban nem törődtem, de a testvérem, hát érdekel, hogy mi van vele, hogy van, mit szeretne. A véremet se véletlenül kínáltam fel neki. Jó, volt egy apró hátsó szándékom is vele, ezt most már beismerem önmagamnak, de miatta is tettem. Hogy én mekkora egy barom voltam.
- Tudod, hogy tiltott… Te mióta használsz egyáltalán ilyen átkokat? - talán kár megpróbálnom elterelni a témát, talán semmit se érek majd vele, mégis, komolyan tartok most már Tőle. Képes lenne ezt csinálni? Kényszerítene arra, hogy… azt tegyem, amit Ő akar? És mintha élvezné, hogy félek. Választást is kínál, de egyik választási lehetőséget se akarom választani, mégis… valóban hülye leszek, amiért a két rossz közül a rosszabbikat mondom. De talán ez a választási lehetőség se valós… - Úgyis azt teszel, amit akarsz. - és nem is közölte, hogy melyik választás mit takar. Lehet, hogy nem is volt választásom. - De nem vagyok mazochista! - hát az ujjait se élveztem magamban, bár az a fejemben lévő gátak miatt is volt valószínűleg. De hogy jó buli lenne mindez? Tényleg élvezné a gyötrésemet?
Amikor mozdul felettem némileg meglep, de hamar fordít rajtam, így hasam kerül a bőrkanapéra, majd érzem meg ismét a köteleket lábaimon. A kezeimen maradtak, végül nem égettem tovább őket… nem mertem. Érzem a kis terpeszt, a kiszolgáltatottságot, így a kötelekre markolok, egyre szaporább lesz a légzésem. Hallom, hogy varázsol, látom is, hogy mi repül közelebb hozzánk, majd a szavai… - Kérlek, kárt teszel bennem… - felnyögök az ütésre, nem kellemesen, hanem némileg fájón, a keze nyomán pedig szép pirossá válik fenekem azon része, ahová ütött, sőt, még a keze nyoma is kirajzolódik. Elég nagy keze van, az arcomon is még mindig érzem az ütését. Hogy én kértem… Az előbbi gondolataim és elveim ellen megyek most, mert egyre inkább rettegek. - Legalább harapj meg! - ha megteszi, talán… talán egy kicsit kevésbé fog fájni, mert lazítani esélytelen, hogy tudnék ebben a helyzetben, így a fenekem se laza. Fogalmam sincs, hogy tudna egyáltalán behatolni, de az biztos, hogy nagyon fog fájni. Én annyira nem akarom ezt. A lábaim is mozdítanám, de túl erősek a kötelek. Mi a fenét csináljak? - Hülyeséget mondtam, nem akarom, hogy rohadtul fájjon… - a hangom kétségbeesett, ijedt, akárcsak a tekintetem, mely a távolba néz. Nem próbálok meg ismét önzően viselkedni vagy úgy tenni, mintha én irányítanék, inkább beismerem a hibám. Hátha… megszán? Nem mintha ne lenne jogos, amit irántam érez. Igaza van, borzalmas testvér voltam, de most Ő se különb nálam. De talán részben én voltam az, aki létrehozta ezt a szörnyeteget.
Egyetlen egyszer keveredtem ehhez hasonló szituációba életem során; hozzá kell tennem, akkor én voltam Desi helyzetében, én feküdtem alul, s engem szorítottak a matrachoz, habár nekem nem volt ilyen nagy a pofám… Xander egyik embere volt, s ő nagyobb árat kért a szövetségéért cserébe, mint amit akkor meg tudtam volna fizetni. Azaz, megtehettem volna, odaadhattam volna magam neki önként, de neki nem volt ínyére az ilyesmi. Szerette az ellenkezést, a harcot, amit vívnia kellett velem, szeretett fájdalmat okozni, s szerette hallgatni a könyörgést. Akkoriban még nem is sejtettem, hogy mennyire hasonlítunk mi ketten. Habár, egy valamiben különböztünk: én azelőtt már eleget gyakoroltam a Cruciatus átkot.
Legszívesebben ezzel sújtanám drága öcsémet is, amiért nem képes befogni végre azt az idegesítően nagy száját, s bármennyire is jólesik hallani beismerését, most legszívesebben elhallgattatnám inkább. Csak a drága időmet pazaroljuk ezzel a felesleges beszélgetéssel. – Késő bánat – ezt szerintem ő is tudja. Hiába már minden szép szó, felhúzott minden lehetséges értelemben, s így nem tudom elengedni. Addig nem, míg meg nem kapom, amit akarok.
Foghatja a vérre egészen nyugodtan, ám ennyivel nem tudja lefedni a teljes igazságot; mert ennél sokkal többről van szó, és sokkal mélyebb kötelék van köztünk, mint gondolná. Kiegészítjük egymást. Oltjuk egymás éhségét. És azt hiszem, egymás vágyait is képesek lennénk teljesíteni, ha ez a hülye nem akarna folyton ellentmondani saját magának. Nem is válaszolok inkább, csak forgatom a szemeimet. Tisztában vagyok vele, hogy nem lehet ilyenkor ésszerűen gondolkodni, épp ezért szoktam inkább kikapcsolni az agyamat. Megkönnyítem vele mindkettőnk dolgát.
Ám Desi nem az a típus, aki szívesen megkönnyíti más életét, sőt, inkább csak jobban megnehezíti, ezért is küzd még mindig, az utolsó percekben is, mintha volna értelme, hát meg is kapja azt a jól kiérdemelt pofont, mibe beleteszem legalább egy évtizednyi frusztrációmat, talán ezért is szól olyan nagyot. – Az ég szerelmére, fogd már be! – csattanok fel. – Kinek akarsz hazudni, nekem vagy saját magadnak? – Mert biztos vagyok benne, hogy egy kicsit sem érdekli, hogy én mit is akarok. Mert ha így lenne, most önként és dalolva tolná le a nadrágomat ahelyett, hogy feleslegesen vergődne.
– Figyelj már, te akkor is ennyit pofázol, amikor egy lánnyal kefélsz? Csak mert ha igen, akkor mindegyik csajnak írni fogsz egy bocsánatkérő levelet, amint itt végeztünk. – S ezzel én le is zártam, mert erre már tényleg nincsen kapacitásom, nem tudok leállni vele vitázni mindenen, mert szinte már fáj, ahogy a nadrág szorít, és ezt senki, ismétlem senki nem bírná ennyi ideig elviselni. Esküszöm, egyszer még vissza fogom ezt adni neki. – Igaz – vigyorodok el, elvégre tényleg azt tehetek, amit akarok. Az én házam, az én szabályaim. – Nem? Hmm, mondogasd csak magadnak – jegyzem meg, mielőtt még a hasára fordítanám. Így nehezebb lesz ficánkolnia, ráadásul ebből a szögből olyan kis aranyosan fest… Rá is csapok a fenekére, tenyerem bizseregni kezd az ütéstől, s meg kell állapítanom; élvezem.
– Ó, és még mennyi kárt fogok tenni benned. El fogok venni tőled mindent – sóhajtok fel, közben elkezdem kigombolni a nadrágomat, az abba fűzött bőrövet pedig mellé dobom a kanapéra, olyan helyre, ahol láthatja is. Szóval jobban teszi, ha lenyugszik. Nem bajlódok sokat egyébként a nadrággal meg az alsómmal, épp csak annyira tolom le őket, hogy - végre! - kiszabadítsam a lényeget. El kell keserítenem Desit, ez így is úgy is szar lesz neki…
Ám ő még mindig kapaszkodik az utolsó reménysugárba, most is kérlel, hogy harapjam meg. Szánalmas, őszintén. – Ó, meg foglak harapni – kuncogok, közben kibontom az egyik kis zacskót, amiben az óvszer van. Csomag a csomagban… Béna mugli találmány. – De nem fog tetszeni – teszem hozzá, s felszisszenek, ahogy felhúzom a gumit, majd a merevedésemre nyomok egy adagot a síkosítóból is, no meg persze a feneke közé is jut belőle bőven. Kurvára rendes vagyok, azt kell mondjam… Ennyit sem érdemelne ez a kis köcsög.
Fölé hajolok, hogy nyomjak egy puha csókot a tarkójára, szinte szeretetteljesen, szándékosan ellentmondva annak, amire készülök. – Remélem tudod, hogy nagyon, de nagyon szeretlek, drága kisöcsém – suttogom, direkt figyelmen kívül hagyva a kétségbeesett szavait, s a következő csókot a vállára nyomom, közben farkamat a kis hátsójához nyomom. Most talán érezheti, hogy keményebb, mint egy szikla, s hamarosan a méreteivel is tisztában lesz, ahogy - egyelőre csak lassan - elkezdek behatolni. Nem miatta, inkább magam miatt, mert így is… Rohadtul szűk. Felnyögök, s hagyok néhány másodpercnyi szenvedést öcsémnek, mielőtt erősen beleharapnék a vállába, fogaim alatt pedig átszakad a bőre, s mézédes vére betódul ajkaim közé. Merlinre… Mintha ezer éve kóstoltam volna utoljára.
Beismerem, hogy hibáztam, most bármit beismernék, csak engedjen el végre, mert igen, megtanultam a leckét, felfogtam, hogy ne pofázzak vissza neki, mert itt én nem győzhetek. De csak annyit felel, hogy késő bánat… Rettegek attól, hogy megteszi… A pofon az első jussom, mely erős és intenzív, fáj és sajog is utána rendesen, de tűröm, miközben még inkább visszaveszek. Zavarja, hogy ennyit beszélek, hát persze, hogy zavarja, mégse érem el vele a célomat, hogy lelohasszam, hogy elvegyem a kedvét magamtól… a szextől. Másnál talán sikerülne, de Bastien… Ő túlágosan akar most engem. Beharapom az ajkam, amikor rám förmed, majd a kérdésre aprót nyelek.
- Nem hazudok… Szeretném, ha ismét jó lenne a viszonyunk. Ne tedd ezt tönkre most ezzel. - talán én magam is így tettem, de Ő a felnőtt, viselkedjen is úgy és most az egyszer még bocsájtson meg. Én tényleg megváltozom, leígérném talán még a csillagokat is az égről csak azért, hogy eleresszen végre. - Nem… - nem szoktam szex közben beszélni, igazság szerintem engem is fusztrál, így minimálisra veszem és magam is leszólom a partneremet, ha az másként cselekedne. De most okkal jártatom a számat, mert hatni akarok rá, de kezdem felfogni, hogy minden igyekezetem hasztalan. Nem érek célt vele, csak még jobban feldühítem, amit viszont nagyon nem kellene. Így is túl feszült már. Minden téren.
Nem hallgat rám, azt teszi, amit Ő akar, de hogy mazochista volnék? Nem, nincs bennem semmi hajlam erre. Miután megfordít érzem meg az újabb ütését, melyet most fenekemre mér és nem csak az Ő keze bizsereg tőle, hanem az ütés helye is. Fáj, fel is nyögök némileg. Nem teheti, nem mehet tovább! Ha megteszi, felsérthet odalent, és azt nem akarhatja. - Ennyire gyűlölsz? - érzem, hogy valamit matat, és csak akkor esik le, hogy kioldotta a nadrágját, amikor az övet mellém fekteti. Szinte érzem a hűvös csatot forró bőrömön, miközben hozzáér. Azért tette ide, mert… azt is használni akarja? Vagy csak figyelmeztet? Most már bizonytalan vagyok azzal kapcsolatban, hogy mit tenne meg és mit nem. Ha megharap, talán kevésbé fog fájni, talán… talán az segít kicsit a valóság elől elmenekülnöm, mert elbódít majd. Ha fájni is fog, használni. Igen, muszáj ebbe kapaszkodnom.
Képtelen vagyok hátranézni, nem akarom látni Őt, se felém meredező férfiasságát. Hallom, hogy mit művel, és jól tudom, hogy mit tesz, amikor pedig megérzem fenekemnél a hűvös anyagot se nyugszom meg. Bár sikosít, mégis… Most tényleg megteszi? Még utoljára próbálom kérlelni, nem foglalkozva azzal, hogy mennyire szánalmasan festhetek, de félek… Ekkor ér a rövid csók tarkómnál, melybe beleborzongok, majd amit mond. - Kérlek… - nyöszörgöm, miközben megérzem Őt a bejáratnál. Próbálnám mozdítani a lábaimat és a kezeimet is, de nem megy, túl feszesen tart minden. Egyre inkább kétségbe esek, mozgatom is a kezeimet, majd ahogy elkezd behatolni abba már fájdalmasan nyögök bele. - Elég! Hagyd abba! Ez nagyon fáááj! - egyre hangosabb vagyok, miközben erősen szorítom a köteleket, melyek valószínűleg nyomot fognak hagyni a végtagjaimon, de az a fájdalom most a legkevesebb. Egyáltalán nem laza a fenekem, így iszonyatosan feszít, mert szűk vagyok és ahogy kitölt egyre jobban és egyre mélyebbre jut, úgy veszem egyre szaporábban a levegőt és még a könnyem is kicsordul. Ajkamba harapok, vérem is kiserken, fejem pedig belefúrom a bőrkanapéba. Nem akarok kiáltani, nem akarok ennyire szánalmasan gyengének tűnni. Fáj ez a megaláztatás, fáj, amit velem művel, én tényleg azt hittem, hogy csak ijesztget, de ez a kőkemény valóság.
A harapása mintha ezer év után következne, miközben valószínűleg már teljesen bennem van. Én… én tényleg próbálok lazítani, hogy kevésbé fájjon, de nem megy, a harapás pedig túl erős, így fájón felnyögök, a könnyeim pedig már a kanapét érik. Remeg a testem is alatta, mocorognának a lábaim, ha tudnának. És még csak most kezdte el… Vajon van bármi esélyem arra, hogy pár másodperc alatt végez? Talán hamar, mert szűk vagyok, de talán… talán pontosan ezt szereti. - Húzd ki, légyszi… nem bírom… - már nem érdekel, ha szánalmasnak és gyengének tart, már nem számít. Most visszakaphatja az édes kis öcsikéjét, aki fél, aki a bátyjára szorul, aki valóban képes végre kussolni és nem visszapofázni. Viszont, ha nem enged és egyre több véremet veszi, úgy mintha csökkenne a fájdalom érzete, a fenekem is némileg mintha lazulna, de ettől még nem lesz fájdalommentes, se kellemes a tette, de igyekszem nem még jobban megkeseríteni a sorsom, nem jobban befeszíteni a fenekemet, mert azzal saját magamnak ártok. Muszáj… muszáj lazítanom valahogy, a kedvében járnom, akkor talán hamarabb rám un. Túl nehéz most gondolkodni, túl nehéz most bármi másra figyelni, és nem arra, hogy magamban érzem.
