Desmond Darthorn

A jó és rossz tulajdonságok között olykor vékony a határ, mert bármely pozitív tulajdonság válhat negatívvá és fordítva. Sokszor elég csak a nézőpontot figyelembe venni.

Vannak, akik egy manipulatív köcsögnek tartanak, aki simán, lelkiismeret furdalás nélkül képes átgázolni bárkin és akit nem érdekel senki véleménye sem. Nos, ez csak részben van így, de ennyire érzéketlennek azért nem mondanám magam. De persze az elszenvedő számára az okozó olykor hasonlatos magával az Ördöggel. Valahol azért ez hízelgő.

Nem állítom, hogy jó ember vagyok, inkább olyan, aki tisztában van önmagával, a képességeivel és ezt képes megfelelően kihasználni. A szüleimtől sokat tanultam, így remekül értek a manipulációhoz és az anyámhoz hasonlatos erős kisugárzásomat az előnyömre fordítom, ha kell nos… igen, hajlamos vagyok szükség esetén kihasználni másokat.

Makacs tudok lenni és mivel elkényeztettek nos, az akaratosság se áll messze tőlem. Szeretek célokat kitűzni magam elé és elérni azokat, mert ösztönzően hatnak rám. Cél nélkül egyébként se lenne értelme az életnek.

Szeretem a vagyont, azt, hogy mindent megtehetek, hogy feljebb állok sokaknál, mert cseppet se tartom magam átlagosnak és nem engedem, hogy csak úgy átgázoljanak rajtam. Bosszúálló vagyok, mindig is az voltam, és a módszereim olykor nem a leg… nos… megfelelőbbek.

Alapvetően nem vagyok kegyetlen, se velejéig romlott vagy gonosz, nem kínzok másokat szórakozásból, vagy legalábbis nem az a célom. Sok lány sírta már tele a párnáját és olyan is volt, aki öngyilkosságot kísérelt meg, miután dobtam. Számomra csak játékszerek voltak csupán, de az érzelmekkel veszélyes játszani. Megtanultam, igyekszem egy kicsit jobban figyelni erre.

Törtető vagyok, intelligens, meglepően kíváncsi és érdeklődő, szeretem az orrom olyasmibe ütni, amihez nem sok közöm van. Előre felmérem, hogy milyen eszközökkel érhetek sikert és teszek azért, hogy mindig kicsit előrébb jussak az életben.

Vannak barátaim, szóval annyira rémes dampyr nem lehetek, értük azért sok mindenre hajlandó vagyok, ahogy a családom is fontos a számomra. Vagyis most már csak Basti, mert amióta a szüleink meghaltak, minden a feje tetejére állt. Összezavarodtam és jelenleg nem tudom, hogyan tovább. Eddig mindig megkaptam a támogató hátszelet, de most… Kell némi idő, amíg stabillá válnak a mindennapok.

Nem tartom magam érzékeny típusnak, se gyengének, nehezen török meg. Eddig csak egyetlen ember előtt hajtottam ténylegesen fejet és az a mentorom volt. Kikövetelte tőlem a tiszteletet és nos, meg is kapta. Ő láthatott gyengének és sebezhetőnek, de törekszem arra, hogy erre soha többet ne kerüljön ismét sor. Szégyenletes lenne.

Jelenleg élem az életem, járom a nekem kijelölt utat, hamarosan pedig továbbtanulok az Akadémián és végre önálló leszek. Érzem a szabadság szelét, mely nagyobb, mint azt korábban hittem volna. A szüleim már nem fogják megmondani, hogy mit tegyek, mely bár sokáig segítség volt, talán egy idő után teherré vált volna. Várom, hogy a magam ura lehessek.

Vannak megrögzött emberek a világban, a mi történetünk is egy ilyen személlyel kezdődik.
Édesanyánk a fejébe vette, hogy bármi áron, de egy vámpír lesz a férje, akitől gyönyörűséges, fél-vámpír, tehát dampyr gyermekei lesznek, ezért pedig szó szerint bármire hajlandó volt. Egyesek talán vérszajhának titulálnák… egykor talán ezt is mondták rá, de Xavier mellett ezek a pletykák eltűntek, amikor apánk úgy döntött, hogy feleségül veszi. Jómódú, gazdag vámpír férfi volt, tökéletes családdal a háta mögött, és bár anyám jellemében sok hiba volt, Ő nem látta azokat. Aranyvérű volt, gyönyörű és karizmatikus, így hamar a rabjává vált, életét pedig az oldalán akarta leélni. Arról pedig, ami Ő előtte történt… Louisról… én sosem hallottam.


Gyerekként nem vettem észre, hogy mennyire elcseszett a családunk, hogy a bátyám és én köztem a szüleim milyen hatalmas különbséget tesznek. Én megkaptam mindent, én voltam az Ő kis reménységük, míg Bastien… Őszintén szólva mai fejjel nem értem, hogy miért szeretett egykor oly nagyon. Mert szeretett engem, akárcsak én Őt, tökéletes, erős, mély kapcsolat volt a miénk, mert már babaként rajongással néztem fel rá, ahogy Ő is szívesen foglalkozott velem, vigyázott rám, amikor a szüleink elmentek és azon a bizonyos éjszakán is számíthattam rá, amikor körülbelül hat esztendős lehettem.
Anyáék elmentek, nem mondták, hogy hová és bár anya este adott nekem enni és némi vért is, egy rossz álomra felébredvén képtelen voltam visszaaludni, az éhség pedig elemi erővel csapott le rám. Kínlódtam, forgolódtam az ágyamban, majd végül felkeltem és besétáltam Bastian szobájába. Halkan, mintha félnék attól, hogy felébresztem, de ez mégis ellentmondott szavaimnak, amelyekkel magamra irányítottam a figyelmét. Éhes vagyok!”
Ennyi és nem több hangzott el Tőlem, mely után bemásztam mellé az ágyba, amikor pedig engedélyt adott arra, hogy belőle táplálkozzak, egy pillanatig se hezitáltam. Soha korábban nem történt még csak hasonló sem, a szüleimből se ettem még soha, mégis… annyira természetesnek tűnt. Ő a testvérem, én pedig még gyermek voltam csupán, nem gondoltam többet a dologba, és miután megízlelhettem a mézédes folyadékot, képtelen voltam már tovább gondolkodni. Csak azt tudtam, hogy többet akarok belőle, és bár egyszer leállított, végül mégis magához engedett, miközben Ő is az én véremet vette. Fájt… de ez a fájdalom valami mássá vált. Akkor még nem értettem, hogy mi történt, ma pedig gondolni se akarok rá. Szégyenletes… gyalázatos… undorító…

Az a bizonyos éjszaka újra és újra megismétlődött, szinte fivérem függőjévé váltam és fényes nappal is nehezemre esett visszafognom magam, hiába kérte. Így esett meg, hogy lebukhattunk, bár bizonyára az is hozzájárult ehhez az egészhez, hogy nem voltam hajlandó elfogadni mást. Bastien vérét akartam, más már nem elégítette ki megfelelően az éhségemet.
Anya persze engem is megszidott, de csak kedvesen, féltőn és hiába hisztiztem, hiába sírtam és akaratoskodtam, eltiltott attól, hogy a bátyámból étkezzek, ahogy attól is, hogy Ő tegye ezt én velem. Rettenetesen nehéz volt, de miután visszatért a Roxfortba kicsit könnyebb lett, a hónapok, majd pedig az évek enyhítették mindezt, mégse tudtam teljesen elfelejteni az érzést. Olykor… olykor még ma is érzem az ízét a számban, de mélyre temetem, és soha, senki se tudhatja meg. Szégyenfolt a családunkban, mostanra jól tudom, hogy mekkora hibát követtünk akkor el.


Mint már említettem, a szüleim nagy figyelmet szenteltek nekem és a taníttatásomnak is, így került az életünkbe Mauricio is. Tökéletesen értett a tűzmágiához, és miután a szüleim észrevették, hogy az Ő kis csemetéjük a tűzzel játszadozik a kandalló előtt, azonnal elintézték, hogy az egyik legjobb mentort kaphassam.
Mauricio valóban értett a tűzhöz, de az emberekhez aligha, a gyerekekhez pedig még kevésbé. Megtanított mindent, ilyen téren nem panaszkodom, de az utat vér és kín szegélyezte. A szüleim pedig vagy elfordították a fejüket vagy csak egyszerűen közölték velem, hogy a fájdalom a hasznomra válik majd.
Idővel megkeményedtem, már nem nyafogtam, csak néha küldtem egy-egy segélykérő pillantást fivérem felé, de mit tehetett volna? Semmit… Ahogy én se.
Mára már csökkentek a fájdalmak, az erőm nőtt, nincs szükség kínzó leckékre, igazság szerint Mauricio jelenlétére is egyre kevésbé. A tudása nagy részét már átadtad nekem, így csak nyaranta látom viszont.


A Roxfortban akárcsak a fivérem, úgy én is a Mardekár házba kerültem. Szeretem az iskolát, szeretem a házam, szeretek mindent, ami a Roxforthoz köt, mert ott találtam igazán önmagamra. Nem voltak mindig körülöttem a figyelő tekintetek és nem kellett senkinek se megfelelnem. Persze a jó jegyekre ügyeltem, de egészen felszabadultam, kialakíthattam a saját személyiségemet, amelyre nem feltétlen kellene büszkének lennem.
Sok hibám van, sokakat bántottam és nekem is voltak afférjaim a vér miatt. Sokkal többen ajánlják fel szívesen a nyakicájukat egy dampyrnak, mint azt bárki gondolná, így sose volt gondom abból, hogy vérhez jussak, egyszerűen csak… okosan kellett csinálnom, hogy arra senki rá ne jöhessen. Eddig sikerült és most már hamarosan végzek, izgatottan várom, hogy az Akadémia milyen újdonságokkal szolgál majd.


De sajnos nem lehet minden tökéletes. A családunkban történt tragédia mindent megváltoztat, beárnyékolja a jövőt, mely eddig oly tisztának tűnt. A szüleink sokszor távol voltak Angliától, beutazták az egész világot, de most… most nem tértek haza, én pedig nem is tudom, hogy mit érzek. Túl sok mindent vagy túl keveset… Őrlődöm magamban.
Bastiennel megromlott a viszonyunk, mégis most, hogy anya és apa halottak, már csak Ő maradt nekem. Haza kell mennem hozzá, el kell intéznünk a temetést, majd… majd még annyi dolgunk van. Azt se tudom, hogy hol kezdjek bele. Sose kellett semmivel se foglalkoznom, mindent elintéztek helyettem. Azt hittem, hogy életem következő kihívását az Akadémia jelenti majd, a szakosodás, erre… Erre most minden felborul körülöttem.
A bátyámat túl ritkán látom, az utóbbi években nem szívesen jött haza, az okával pedig nagyon is tisztában vagyok. Amióta elárulta nekünk, hogy elsőszülöttként nem fogja továbbvinni a család nevét, hogy nem a nők azok, akik iránt érdeklődik, mindannyian elfordultunk Tőle. Igen, én is így tettem, anyám ezt várta el tőlem és a véleményem valóban ez, akkor is, ha nem tehet róla. Nem tudom elfogadni, hiszen ő az én szeretett fivérem, sokáig a példaképemnek tekintettem - bár erről Ő lehet, hogy mit sem tud -, túl nagy volt a csalódás, szinte arcon csapott, azóta pedig… azóta se beszéltük meg. Talán sosem fogjuk már, most mégis, ezekben a sötét időkben szükségünk lesz egymásra.

Külsőségek terén bár talán régen hasonlítottam a testvéremhez, mára ez már olyan irányt vett, hogy véletlenül se keresztezzük egymást újra.
Korábban én magam is szemüveget viseltem, gyerekkoromban egyszerűen rajongtam Bastienért, mindenben utánozni akartam, így a szemüvegét is olykor elcsakliztam. Mivel én is félig vámpír vagyok, a hasznát magam is tapasztaltam, de mostanra már a szemüveg csak pótlék, szinte senki se látta még rajtam, mert a kontaktlencséim tökéletesen ellátják a funkciójukat. Az én szemeim egyébként mélybarna színűek, melyekhez barna hajam is társul, akárcsak az arcomon lévő borosta, melyet ritkán szedek le. Talán lustaság… de igazság szerint jól áll, bár ezzel valószínűleg nem mindenki értene egyet. Khm, Basti kimondottan ragaszkodik mindig a tökéletességhez, ami számára természetesen a babapopsira borotvált arcot jelenti.

Én inkább a lazább stílust kedvelem, az olyat, amilyet Ő korábban, bár az izompóló helyett normális pólókat hordok, de magam is odafigyelek a testalkatomra, így teszek azért, hogy jól nézzek ki. Ami bosszantó, az a magasságom, sajnos 175 cm-nél nem nőttem magasabbra, hiába vártam a csodát és ha még növök is, akkor is esélytelen, hogy elérjem a fivéremet. Szívás. A sápadt bőrünkben viszont természetesen hasonlítunk, apáinknak hála bárki láthatja, hogy nem vagyunk teljesen emberek, de a mai világban ez már inkább vonzó, sem mint ijesztő.

Utálok egyébként kiöltözni, a nyakkendő kimondottan írritál és maximum anyám kedvéért vagyok hajlandó akár egy rövid ideig is viselni, az elegáns bőrcipőknél pedig nincs is kényelmetlenebb. Nem is értem, hogy Bastien hogy képes mindig ilyenekben lófrálni, régebben volt stílusa, de most… Jó, most is van, de egyáltalán nincs kedvemre ez a változás.