Bár az időjósok kellemes, napsütéses tavaszi délelőttöt ígértek Roxmorts lakosainak és látogatóinak, a valóság - mint olyan sokszor - keresztülhúzza mindenki számításait. Még csak éppen elkezdenek kipakolni a standok tulajdonosai, éppen csak elkezdik felállítani a színpadot a főtéren, amikor sötét viharfelhők gyülekeznek a hegyek irányából érkezve, pontosan a falu felett. Hozzászoktak már Roxmorts lakói, az utóbbi időben sokkal gyakoribbak a zord viharok és ködös napok, mint korábban - nem meglepő, hiszen a Minisztérium sokszor küld errefelé dementorokat a terrorveszélyre hivatkozva. Ez azonban senkit sem tántorít el attól, hogy megtartsák az első Nagy Karrierbörzét. A roxforti reggelit követően elkezdenek leszállingózni a faluba az első diákok. Az iskolai birtok határában aurorok fogadják őket, egyesével megmotoznak minden tanulót, elkérik a szüleik és házvezető tanáruk által aláírt igazolásaikat, amelyek tanúsítják, hogy lemehetnek Roxmortsba - aki nem rendelkezik ilyen papírral, az szerencsétlen (vagy talán szerencsés?) módon kénytelen ezt a napot a kastélyban tölteni. Még szigorúbb a beléptetés a varázslófaluban. A hopp-hálózattal érkezőket azonnal, éppen csak a kandallókból kilépve átkutatják és igazoltatják a rend éber őrei, szintúgy azokat, akik gyalog lépik át a falu határát. Egyetlen lélek sem teheti be engedély nélkül a lábát Roxmortsba, komoly védővarázslatok őrzik a települést, amelyek sem befelé, sem pedig kifelé nem engedik a hoppanálást és a zsupszkulcsok használatát, csak és kizárólag az ellenőrzőpontokon lehet bejutni. Természetesen a védelem nem tökéletes. A Minisztérium emberei nem tudják, hogy a Magic is Might tagjai már hetekkel ezelőtt felkészültek erre a napra: a Szellemszálláson fekete, csuklyás egyenruhát és csillogó, ezüst maszkokat helyeztek el, amelyek egytől egyig mitológiai lények arcát idézik, vicsorgó agyarakkal, hegyes szarvakkal, dühösen kitáguló orrcimpákkal, rémisztő szemnyílásokkal. A szervezet nem akar nyílt összecsapást, csupán rá szeretnének ijeszteni az emberekre, hergelni akarják a Minisztériumot és legfőképpen felhívni a társadalom figyelmét arra, hogy a kormány alkalmatlan a védelmükre és nem hisz a szólásszabadság eszméjében. Persze mindig fel kell készülni a legrosszabbra, nem csoda hát, hogy a falu szélén található évtizedek óta üresen álló, romos házban egy bűbájjal láthatatlanná változtatott zsákban elrejtették a Munter család mágikus lőfegyvereit, robbantásra és összezavarásra alkalmas bájitalokat, illetve egy ősrégi, színarany mágikus kést, amely képes átvágni bármely védőbűbájon, ezzel pedig tökéletes eszközzé válik a gyors szökésre. A Mágiaügyi Minisztérium minden óvintézkedés ellenére fél egy ekkora tömegrendezvénytől, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a faluba kirendelt több tucat auror, akik nem csak a beléptetési pontokon őrködnek. Aki szemfüles, észreveheti őket a hömpölygő tömegben: ott vannak a színpadnál, a legsűrűbben rakott standok környékén, az üzletek falának támaszkodva, a házak tetején kémlelve.
★ ★ ★
A rendezvény zökkenőmentesen indul. A főtéren felállított nagy színpadon folyamatosan váltják egymást a zenekarok és az előadók, a standoknál rohamosan fogynak a szórólapok, Roxmorts üzletei több eladást bonyolítanak le néhány óra alatt, mint máskor egy egész hétvégén. Talán éppen a prospektusokat bújod, talán veszel egy vajsört magadnak és a barátaidnak, talán azon gondolkozol, mire költsd el a Mézesfalásban az utolsó galleonodat, talán éppen azon tűnődsz, hogy már ideje lenne hazamenni vagy vissza a Roxfortba, amikor szemerkélni kezd az eső. Lehet, hogy Leperex bűbájt használsz, lehet, hogy a fejedre húzod a kapucnidat - és emiatt megeshet, hogy észre sem veszed a tömegben egyre gyakrabban fel-felbukkanó fekete taláros, csuklyás alakokat, akiknek az arcát ezüstösen csillogó, állatias maszk takarja -, de az is lehet, hogy egyszerűen csak hagyod, hadd áztasson bőrig az egyre fokozódó eső. Mikor a színpadra új ember lép fel, talán azt gondolod, csak felszólítanak majd mindenkit, hogy húzódjon fedett helyre a vihar elől. Aztán meghallasz egy határozott, mágikusan felerősített hangot az emelvény irányából: - Kit véd az a kormány, amelyik egy ártatlan fiatal halála felett huny szemet pusztán azért, mert aranyvérű volt? Kit véd az a kormány, aki a szólásszabadságot lábbal tiporva békés tüntetőket vitet el, csak mert nem ért egyet velük? - Ha a színpadra nézel, láthatod, hogy egy magas, rövid szőke haját rendezetten hátrasimító nő áll a mikrofonnál. Talán már láttad a Reggeli Prófétában, Nyx Selwynnek hívják, a pár napja megalakult Walpurgis nevű párt elnöke. Sokan neo-halálfalónak kiáltották ki őket, de bizonyítékuk nincs rá, hogy a pártnak bármi köze lenne illegális tevékenységekhez. Csak az aranyvérűek elleni diszkriminációt akarják megszüntetni és el akarják törölni a Varázstitok-védelmi Alaptörvényt, ki tudja, lehet, a lelked mélyén még te is egyetértesz velük. Hiszen nem lehet minden aranyvérű velejéig romlott, nem igaz? És néha tényleg annyira kényelmetlen bujkálni a muglik elől, az az ócska törvény inkább a varázstalanok érdekeit védi, nem a tiédet, ugye? De az is lehetséges, hogy a hideg kiráz ettől a nőtől, valóban van benne valami különös, valami igazán vérfagyasztó a tekintetében, az őt körüllengő aurában... De el kell ismerned, jól szónokol - bár mintha a rendezvény szervezői is össze lennének zavarodva, hiszen nem ők hívták ide a politikust, hogy szóljon a nagyközönséghez. - Az unokaöcsémet, Devon Selwynt azért gyilkolták meg, mert aranyvérű. A kormány hallgat róla, a médiát nem érdekli, de mi nem fogunk hallgatni. Nem fogunk hazudni és bujkálni, hiszen erre kényszerítenek minket évszázadok óta, nem igaz? Rettegünk, korlátok közé szorítjuk magunkat és mégis miért? Olyanok védelméért, akik hosszú éveken át máglyán akartak megégetni minket? Őket védjük és a saját, tisztavérű fiataljainkat hagyjuk erőszakos halált halni? - Mrs. Selwyn beszédét a tömegből egyszerre fogadja egyetértő és felháborodott morajlás. Ha körbenézel, most már biztosan látod a fekete ruhás alakokat. Hiába próbálsz a csuklya alá nézni, az arcukból semmi nem látszik, a maszk rései mögül éppen csak egy-egy szempár villanhat rád. Talán kezdesz félni, talán csak kíváncsiságot érzel, talán csak izgalmat, mert te is egy vagy a maszkos alakok közül és ismered a tervet. A tervet. Azt a tervet, aminek biztos nem része, ami ezután történik. Újabb ember lép fel a színpadra. Széles vállú, majdnem két méter magas, nagydarab férfi, durva vonásait még keményebbé teszi az elszánt homlokráncolás. Gregory Goyle az - bár lehet, fogalmad sincs róla, ki ez a férfi. Goyle elveszi a mágikus mikrofont Mrs. Selwyntől, a törékeny nőnek esélye sincs ellenkezni, dühösen rázza a fejét, látod, hogy az ajkai mozognak, valószínűleg próbálja elzavarni Gregory Goyle-t, de hiába. - Éljen a Sötét Nagyúr, éljenek a tisztavérű varázslók! - ordítja bele a mikrofonba a férfi. Aurorok indulnak meg a színpad felé, a színes egyenruhások utat törnek maguknak, de nem érnek oda időben. Mire bárki észbe kaphatna, Goyle a színpad elé hajít egy mágikus bombát, a robbanás az első sorokban állókat méterekkel hátrarepíti és megégeti, a hatalmas robaj megrázza az egész főteret. De itt még nincs vége az ámokfutásnak, mielőtt az aurorok leteperhetnék Goyle-t, a bomba maradványaiból sűrű, fekete füst kúszik elő, másodpercek alatt teljes sötétségbe borítva Roxmorts utcáit. Elszabadul a pokol, sikítozó emberek lökdösik egymást, menekülnek, amerre érik. Bárkivel is érkeztél, bármerre is akartál elindulni, most valószínűleg csak sodródsz az emberek áradatával. Fényt csak a pánikszerűen kilőtt varázslatok villanásai jelentenek, a színes fénycsóvákban fel-felvillannak melletted ismerős és ismeretlen arcok. Mikor végre percek múltán szertefoszlik a sötétség, teljesen máshol találod magad, mint ahol korábban voltál. És ha felnézel az égre, láthatod a dühös, szürke viharfelhők között kirajzolódó koponyát és kígyót. A Sötét Jegyet.
@Desiree Frye és @Ned Runcorn a káoszban elszakadnak a baráti társaságuktól, magával sodorja őket a tömeg - akár csak @Rowan Crowley-t. Mire újból kivilágosodik az ég, szinte már a falu másik felén találják magukat. Nedet fellöki egy ismeretlen férfi, a földre esik és beveri a fejét, a homlokán vérző horzsolás keletkezik. Azonban nincs ideje ezzel foglalkozni sem neki, sem másik két diáktársának, mielőtt egyáltalán annyit mondhatnának, hogy "a francba", becsapódik mellettük egy átok. Talán nekik szánták, talán nem, de mindhárman arrébb sodródnak a varázslat erejétől, amely egy maszkos alaktól származik. Ekkor bukkan fel tengerészkék kommandós egyenruhában @Simon Payton-Murakami.
Első kör vége: 2020. június 4. (Addig annyi reagot írtok és olyan sorrendben, amennyit szeretnétek, ha mesélőre lenne szükségetek közben, akkor jelezzétek a staff felé)
Minden tök jól indult, komolyan. Gondoltam, végre időt tölthetek a barátaimmal az iskola falain kívül, ráadásul úgy, hogy még történik is valami Roxmortsban. Persze egy karrierbörze nem éppen a legizgalmasabb dolog, amit el tudok képzelni, de legalább más, mint az átlagos hétvégék a faluban. Többet tud adni néhány mindenízű drazsénál, én pedig úgy döntöttem, egyelőre megelégszem ennyivel. Jobbat úgysem tudtam volna most kitalálni. De persze minden elromlik, mert miért is ne? Mégis mi történne akkor, ha mi megjelenünk valahol, és minden rendben történik? Valószínűleg akkor kezdenék aggódni. Pedig most még René sem volt itt, hogy magával hozza a teljes balszerencse és káosz mágnesét, de úgy fest, anélkül is elég szerencsétlenek voltunk. Amint ellepett mindent a sötét köd, megragadtam az első társamat, akit tudtam, nem is figyeltem, melyiket. Ösztönös mozdulat volt, nem akartam, hogy elveszítsük egymást, azonban ez mégis sikerült a többiekkel. Mire a következő után nyúltam volna, már idegenek löktek arrébb minket szinte minden irányból, és kezdtem attól félni, hogy ha egyhelyben maradunk, az még rosszabb lesz, mert nem ezek a neohalálfaló nyomorultak fognak kivégezni minket, hanem a pánikoló tömeg. - Gyere, el kell tűnnünk innen! -rángattam magam után valamelyik barátomat, még mindig nem néztem, melyikük volt az. Csak az érdekelt, hogy biztonságban legyünk, és ne egyedül, és Merlinre, csak a többiek is legyenek rendben, mert gyűlölök aggódni. Aztán a tömeg is magával ragadott minket és esélyünk sem volt továbbra is ott maradni. Nem zavart, minél távolabb jutunk ettől a káosztól és a veszélytől, annál jobb. Ez addig volt élhető, amíg nem éreztem meg a rántást a kezemen és visszafordulva Nedet nem láttam a földön. Hát őt sikerült megragadnom. - Ned, állj fel, el kell tűnnünk innen! -hajoltam le hozzá, hogy felrángassam a földről. -Ne kiabálj már, Noah úgysem hallja ebben a hangzavarban! Biztos rendben lesz, ne aggódj miatta. -Legalábbis ezeket akartam mondani, de a következő pillanatban robbanás rázta meg a… tököm tudja mit, mert az ereje volt az, ami mindkettőnket elrepített, jó messzire egymástól. Lehorzsoltam a karomat, ahogy végigcsúsztam a kövön, de a legkevésbé sem érdekelt ez most, valahogy égetőbbnek tűnt az, hogy mindjárt meg is halok, ha nem csinálok semmit. Pánikszerűen nyúltam Ned után, nem is figyeltem, honnan jött az átok vagy jön-e még, csak arra fókuszáltam, hogy ne maradjunk egyedül. Túlságosan távol voltam tőle, de ez nem jelenthetett akadályt, ha már elemi mágus voltam, használtam is azt a keveset, amit tudtam, és zöld indákat fontam Ned csuklója köré. Így már végképp nem fogom elveszíteni, egymás kiskutyái leszünk pórázon.
Egyszer az életben kimozdulok. Egyszer. Önszántamból. Még egészen sok kedvvel is. Komolyan, tényleg, ezt most egészen akartam. Inni egy hideg vajsört, hallgatni, ahogy a többiek semmiségekről dumálnak, csesztetni Noah-t, hogy túl piros-arany közénk, szalvétára haikut költeni a Három Seprűben, felváltva szívatni Desit a pedo aurorral és Renével - aki a kastélyban maradt elsősöket elverni köpkőben -, versenyezni Maddel, hogy ki tud fél óra alatt több csajjal szemezni a söröskorsó pereme felett... Jó, persze a lelkem mélyén tudtam, hogy semmi sem lenne ennyire szivárványhányásosan jó, hogy valószínűleg félúton a mellkasomba marna és galacsinná nyomorgatná a lelkemet a felismerés, mennyire erőltetett és illékony ez az egész, de baszki, azért reménykedni lehet. Lehet, csak felesleges. Nem ittam vajsört. Nem dumáltunk semmiségekről, csak vitatkoztunk, melyik standnál kezdjünk. Noah-t és Desit mondjuk tényleg cseszegettem, ezt elismerem. De ezen kívül semmi nem alakult terv szerint. Túl közel voltunk a színpadhoz, hogy elkerülje a figyelmünket Nyx Selwyn felbukkanása. A kettyós boomer a semmiből bukkant fel, ahogy az őt követő gorilla is - fene se tudta ki volt az, de a nyakamat tettem volna rá, hogy annak idején a Mardekárban játszott terelőposzton, valamikor az ősidőkben, mikor még az iskolapadot koptatta a nagy seggével -, a tarkómon kellemetlen bizsergést éreztem, a szám kiszáradt, valami azt súgta, nem is, egyenesen sikította, hogy itt nincs rendben minden. Ó, de még mennyire nincs... A robbanás hangjától kedvem lett volna földre vetni magam, de teljesen lefagytam, csak álltam ott, mint egy nyomorult, tátott szájú, rémült szobor, igazából abban sem voltam biztos, hogy hirtelen tényleg sötét lett vagy csak elájultam, bevertem a fejem és mindez a saját szerencsétlenségem eredménye. Aztán megéreztem a karomra kulcsolódó kezet, a tolongó tömeg lökdösődését, alig bírtam talpon maradni, miközben újabb és újabb test ütődött nekem, és közben semmit nem hallottam a sikolyoktól és semmit nem láttam a sűrű, fekete füsttől. Desi hangja szűrődött át a káoszon, erőtlenül, tehetetlenül hagytam, hogy maga után rángasson, bár lehet nem is ő cibált, csak a pánikoló tömeg sodort magával, mint a Temze egy aprócska papírcsónakot. Nem is éreztem magam többnek egy szétázott papírcsónaknál. Mire kivilágosodott minden, már nem a főtéren voltunk, több sarokkal arrébb sodródtunk. Csak Desi és én, Noah és Mad eltűntek, a felismerés azonnal pánikká változott. - NOAAAAAAAAAAAAH - bődültem fel, még a tömeg és a kialakuló párbajok zaját is túlharsogva. - NOAAAAAAAAAAAAH, HOL VAGY? Azonban időm sem volt pontosítani magamban, hogy hova keveredtünk és hol lehetett az ikertestvérem, mikor teljes erőből nekem rohant egy férfi, én pedig elvágódtam a földön, oldalra, éreztem, ahogy a fejemmel felszántom a macskaköves járdát, égetett a homlokomon keletkező vérző horzsolás. - Anyád... - morogtam a fejemhez kapva, ülő helyzetbe támaszkodva, azonban talpra állnom már nem sikerült, mielőtt becsapódott volna mellettünk egy átok, krátert hagyva maga után a falu köveiben. Arrébb szánkáztam a varázslat erejétől, ezúttal a hátamon feküdtem a földön, úgy éreztem magam, mint akit lufiként összenyomtak, mintha kipréselődött volna belőlem minden levegő. Talán ott feküdtem volna az örökkévalóságig, pániktól megbénítva, amíg el nem tipornak az emberek, ha Desi nem lép közbe. Indák kulcsolódtak a csuklómra, bármikor máskor undorodva vakartam volna le magamról Desi kis növénycsápjait - mert baszki, milyen bizarr már -, most azonban kivételesen hálás voltam a fura képességéért. - Meg kell keresnünk Noah-t és Madet - nyöszörögtem. - Muszáj megtalálnom a testvéremet. A legrosszabb forgatókönyvek peregtek le a szemem előtt. Láttam Noah-t szétnyílt koponyával a macskaköveken, aztán sötétbe öltözött maszkos alakok gyűrűjében, akik bántják őt, mert nyíltan az, aki, aztán felvillant előttem, ahogy ráomlik egy fal, eltalálja egy kósza átok... Nem, nem, nem, bassza meg, egyik sem történhetett meg... - Ilyenkor bezzeg nincs itt a pedomackód, a kurva életbe!
Jerry Preston mellett nemzetbiztonsági volumenű őrjáratot vállalni egyszerre rettenetes és megtisztelő. Nyilvánvalóan kedvel, ebben sosem kételkedtem, tényleg, egyetlen percre sem, annak idején Merlin bassza meg, megint veled büntetnekkel kommentálta, valahányszor közös ügyre állítottak minket, mégsem igyekezett eléggé megszabadulni tőlem, és legyünk realisták, Jerry Preston részéről ez majdhogynem szerelmi vallomás. Más alternatívát el sem tudok képzelni. (Persze lehetséges – ugyanakkor teljes képtelenségnek tartom –, hogy valaki eggyel feljebb tényleg utálta, és ezért dobta vissza – a szigorúan hipotetikus, bizonyítást semmilyen körülmények között nem nyerő – a kérelmeit.) Ezúttal igyekszik cigifüstöt fújni az arcomba, kitartóan, már-már zavarba ejtően, és fogalma sincs, tudja-e, bizonyos szubkulturális körökben pontosan mit jelent, hogy elméletileg mit próbál jelezni ezzel, de úriember vagyok, és egyszerűen nem veszek róla tudomást. Inkább köhögök, mert a tüdőm igenis tudomást vesz róla, és a legkevésbé sem díjazza. Briggs parancsnok néhány méterrel arrébb bagózik, tekintetemet taktikai precizitással járatom végig az aurortársaimon, gyorsan összeszámolom őket, igyekszem nem túl önelégülten vigyorogni, amikor hozzám is szól, sőt, nem csupán hozzám szól, hanem egyenesen kommentálja az eseményeket, barátian, mellőzve bármilyen szakmai zsargont. Jerry Preston kedvel, és ha nem is kedvel, kénytelen elviselni a jelenlétemet, gondolom szórakozottan, és mielőtt kitalálhatnék valami riposztot, amivel éppen annyira idegesítem, hogy a páratlan dinamikánk függője maradjon, egy nagydarab, mentális kihívásokkal küzdő férfi váltja a beltenyésztett sáskát – öreg, pedig jártál már Alabamában, min csodálkozol ennyire? –, és retorikai készségek híján, brutális eszközökhöz nyúl. Két lépést sem teszünk meg érdemben, habár ezalatt sikerül oldalra löknöm egy fiatal srácot, aki hirtelen nem tudja, hogy a származásomra vagy a figyelmetlenségemre tegyen megjegyzést, és mire visszafordíthatnám a pillantásomat a partneremre, éle robbanás rázza meg a levegőt, amelyet szinte rögtön egy elképesztő erejű lökéshullám kísér. Por, törmelék és elviselhetetlenül fojtó és meleg levegő csapódik az arcomba, valaki egyenesen a mellkasomnak repül, mindketten földre kerülünk, esés közben még van időm karommal tompítani a földet érést, ezzel párhuzamosan mindkettőnket megvédeni a macskakövek lefejelésétől. Azt sem tudom, kin segítettem, nincs időm összeszedni magam, sűrű, fekete füst oszlik szét rapid tempóban, föltolul a torkomban, egy pillanatra azt hiszem, itt fulladok meg egy halom ismeretlen között, a következőben meg eszembe jut, hogy talán mások – egy bizonyos más ember, akinek a neve lehet, de csak lehet, hogy rímel pürére vagy prezire, becézéstől függ– ezekben a pillanatokban ugyanúgy fuldoklik. Szeretnék kétségbeesni, legalább egy másodpercre megállni és átgondolni, merre induljak tovább, de a kötelességtudatom reflexei működésbe lépnek, tekintetem máris a feketébe omló teret fürkészi, benne a különböző színű – ideggyenge britek, zöldet is látok, és nem keveset –, átkok változatos röppályáját. Pálcáért nyúlva igyekszem utat törni, kábítóátkokat küldök – civilek sem sérülhetnek meg komolyabban, talán jobban is járnak, ha a támadók azt hiszik, már hatástalanították őket, és kis szerencsével ájultan hevernek a káosz végéig, nem traumatizálódnak (annyira) – minden irányba, válogatás nélkül, amíg oszlani nem kezd körülöttem a makacsul terebélyesedő füst. Végre álarcokat társíthatok a célpontokhoz – komolyan, ezek a sznob britek és az undorítóan sablonos ragaszkodásuk az ókori görög mitológiához, mindannyian értjük, baromi intelligensek és műveltek, yada, yada, miért nem tudnak már továbblépni? –, megküzdök egy csavart szarvú emberrel – sem a magasságából, sem a testtömegéből nem vagyok hajlandó a nemére következtetni, polkorrektség mindenek felett –, majdnem bokán kap az egyik rontás, mielőtt nekiküldeném egy standnak, min átbuckázik, majd ájultan a tövében landol. És tudom, mit kellene tennem, megkeresni Briggs parancsnokot, vagy Prestont, gyors eligazítást kérni, miközben folyamatosan fenntartom a civilek mentését, fókuszálnom kellene, de tényleg, és annyira jó vagyok ebben, mármint általában, máskor, máshogyan, engem soha semmi nem zökkent ki, maga vagyok a profizmus és koncentráció, csakhogy… Desi hangja éles és összetéveszthetetlen, ráadásul valaki torkaszakadtából üvöltözik mellette, és már majdnem elfordulok, hogy sodródjanak tovább a tömeggel, kifelé, el innen, amikor valami szétrobbantja őket, még véletlenül sem képletesen. Lassított felvételként nézem végig, ahogy elvágódik, ahogy végigcsúszik a köveken, tehetetlenül, és tudom, tudom, mit kellene tennem, hogy valaki más úgyis ott terem, hogy a tér tele van aurorokkal és felnőttekkel, és valaki megoldja majd, tudom, tényleg tudom… ...de gondolkodás nélkül megindulok feléjük, nyers, kiforrott, erős átkokkal sorozom meg az álarcos szemétládát, pattognak közöttünk az egymásnak ütköző, egymásról lesodródó varázslatok, feszesen tartom a tempót, szinte vöröset látok. Amint észreveszem, hogy megint feltápászkodnak – édes Merlin, ezeket a Roxfortban mire tanítják pontosan? –, egy gyengédebb tolóbűbájjal visszakényszerítem őket a földre – Maradjatok lent! – vakkantom oda dühösen, ellentmondást nem tűrően, csak most az egyszer ne dacolj velem, csak most az egyszer csináld, amit mondok, amit kérek, és esküszöm, utána annyiszor ellenkezhetsz, makacskodhatsz, öntörvényűskedhetsz, amennyiszer akarsz, mondanám, ha nem félnék bármit mondani, és nem foglalna le egy neo-halálfaló – vagy mit tudom én, álarcos énekes – minden egyes pillanatban. Közel kerülök hozzá, közelebb, mint azt bármelyik ex-oktatóm és felettesen tanácsolná, közelebb, mint azt magamnak tanácsolnám más helyzetben, annyira közel, hogy akár szemen is döfhetném a pálcámmal, de nem kockáztathatom az épségét – mármint a pálcáét, nem az önjelölt igazságtalanságosztóét –, ezért könyökkel beverem az orrát, mire a pálcája kirepül a kezéből, egyenesen a diákpáros felé gurul. – Fogd meg! Törd ketté a… – nincs időm befejezni, válaszul arcon fejel, és az álarc élei egyszerre több vágást ejtenek a homlokomon. – Mi a fasz…? – pislogok ostobán, vér csepeg a szempilláimról, és mielőtt elismerően biccentenék vagy engedném, hogy még egyszer rám támadjon, torkon ütöm a tenyerem élével. Rongybabaként csuklik össze. – Van valakinél egy zsebkendő?
A váratlan támadás sikeres, @Simon Payton-Murakami földre viszi @Desiree Frye és @Ned Runcorn támadóját. Desi az utasításnak megfelelően elveszi a maszkos férfi pálcáját, később talán még jó lehet valamire. Nincs idejük azonban örülni a megmentőjüknek, ahogy Simonnak sem marad lehetősége letörölni az arcán forró cseppekben folyó vért. A Minisztérium elszabadult dementorjainak közelségét érzik, talán patrónust idéznek menekülés közben, talán csak sérüléseikhez mérten gyorsan elszaladnak a helyszínről - legalábbis Simon és Desiree biztosan, Ned egyre és egyre több lépéssel marad le tőlük. A mellkasa összeszorul, alig kap levegőt, a pánik aljasan kúszik fel a gerincén, míg végül a menekülő tömeg elsodorja Desitől és elszakítja a kettejüket összekötő indát. (Mesélői instrukció: Ned az 1. csoportban folytatja a játékot!) Mire Simon és Desi észreveszik Ned eltűnését, már késő. Egy pillanatra megkönnyebbülnek, mikor meglátják a tömegből kiváló szőke üstököt, de hamar tudatosul bennük, hogy a fiú nem Ned, hanem az ikertestvére, Noah, aki egy másik fiút támogat, @"Maddox McLaggent". Noah azonban szinte azonnal magukra hagyja őket, mikor meghallja Ned ordítását a távolból. Ha Simon meg is próbálja ellátni Maddox sérüléseit, sok ideje nincs rá, ugyanis egy nyomozói egyenruhába öltözött auror lép hozzájuk. - Jöjjenek velem! - utasítja őket. Simon még sosem látta korábban az egyenruhás férfit, egyáltalán nem ismerős számára, azonban a kolléga vállán sorakozó rangjelzések egyértelművé teszik, hogy ő Simon felett áll a minisztériumi ranglétrában és nem szabad ellenszegülnie a parancsnak. @Cordelia Kavanagh a közelből szemléli a jelenetet. Ő tudja, amit Simon és a két gyerek nem: az auror egyenruhába bújt férfi valójában a Magic is Might egyik tagja és a vesztükbe akarja vezetni a kommandóst és a diákokat.
Második kör vége: 2022. június 25. (Addig annyi reagot írtok és olyan sorrendben, amennyit szeretnétek, ha mesélőre lenne szükségetek közben, akkor jelezzétek a staff felé)
Annyira el voltam foglalva Neddel és azzal, hogy magamhoz csatoljam, hogy nem is igazán vettem észre, mi történt Simonnal. Felálltam a földről és felsegítettem Nedet, csak utána fordultam vissza felé - eddig is biztos voltam benne, hogy gond nélkül kiüti azt a sötét varázslót, hiszen ő Simon -, csak azt nem gondoltam, hogy meg is sérül közben. Azt hiszem, nagyon riadtan festhettem, ahogy néztem az arcán végigfolyó és az álláról lehulló végcseppet, de meg sem nyikkantam. A szüleim mindig mondták, hogy az arcban van a legtöbb ér, ott egy apró sérülés is nagyon durván vérezni tud. Most is ez lesz a helyzet, ennek kell lennie. Szóra nyitottam a számat, tudni akartam, mit kell most tennünk, merre tudunk innen kimenekülni, hol vannak a barátaim, mindenki rendben van-e, akit szeretek… annyi minden akart kitörni belőlem egyszerre, hogy valószínűleg előbb hitték volna, hogy agyvérzést kaptam félúton, mint normális kérdéseket hallanának a számból. Hang viszont már nem jött ki a torkomon, mert végigfutott a gerincemen a hideg borzongás. Ezelőtt még sosem éreztem ilyet, mégis, mintha ösztönösen tudtam volna, hogy mi okozza: dementor. Talán még több is. Semmi más nem lehetett, semmi nem okozhatott ekkora félelmet és semmitől nem válhatott még a szemerkélő eső sem még hidegebbé. Nagyot nyeltem, mintha lett volna mit. - Simon…? -szakadt fel belőlem kétségbeesetten minden szó helyett, aztán el is kaptam róla a tekintetem, hogy Nedet magam után vonszolva útnak eredjek. Tudtam, hogy Simon is velünk lesz, mert… mert csak tudtam. Másképpen nem lettem volna képes erőt venni magamon, hogy elinduljak, egyedül biztosan nem. Túlságosan féltem, és szerettem volna ezt csak a dementoroknak tulajdonítani, de ez hatalmas hazugság lenne. Anélkül is rettegtem, féltettem az életemet és a szeretteimet. Nem vettem időben észre, hogy mennyire megnyúlt az inda, hogy már nem tartottam olyan szorosan Nedet, mint eddig, és csak a hirtelen érkező, pattanó érzésre figyeltem fel, amikor elszakadt az inda és minden ellentartást elveszítettem a karomról. Azonnal megálltam és hátrafordultam, de már nem láttam a fél kukoricámat sehol. - Ned! Nem hiszem el, Ned! -Hamar abbahagytam a kiabálást, mert megláttam a tömegben - vagyis azt hittem, hogy látom őt. Valójában a másik fele volt az, és nem egyedül. Az egyik felem még nagyobb pánikot érzett, amiért Ned eltűnt a szemem elől, mert tudtam, hogy egyedül képtelen megvédeni magát, másrészről viszont határozottan megkönnyebbültem, hogy láthatom Noaht és Maddoxot életben, ha nem is teljesen egy darabban, és nem is túl sokáig. Hagytam Maddoxnak, hogy belém kapaszkodjon, én is próbáltam őt stabilan tartani, ugyanis hirtelen minden támogatása elveszett, ahogy Noah megindult, feltételezem, hogy a testvérét keresve. Nem tudtam, mihez kezdünk most, hová megyünk innen és hogyan maradunk életben, de abban az egyben biztos voltam, hogy ha az ikreket eddig nem tudtam magam mellett tartani, Maddoxot és Simont már rohadtul nem fogom elengedni. A másik auror viszont a tökéletes pillanatot választotta, hogy felmentő seregként érkezzen, én pedig - mint egy igazán jó ifjú boszorkány -, engedelmesen tettem meg az első lépéseket felé.
Kevés undorítóbb dolgot tudok elképzelni, mint vért pislogni a saját szemembe – persze ha megelégednék a biztos tudattal és pár másodperccel korábbi vizuális megerősítéssel, hogy Desiree és a barátja jól vannak, a rebootolt halálfaló pedig ájultan csuklott össze a különleges keleti akupunktúrás kezelésemnek köszönhetően, ami csak kifejezetten súlyos kórelőzmények mellett alkalmazható nyaktájékon –, a hunyorgásommal és erőlködésemmel mégis éppen ezt érem el, néhány pillanat erejéig halvány fátyolként ereszkedik, vörösbe vonva mindent, beleértve Desiree riadt arckifejezését is. Először a kézfejemmel kísérelem meg valahogy kioperálni a vérhályogot, meglepően macerás megoldás, le is teszek róla, ezt követi az egyenruha ingujj, ami fájdalmasabb, ugyanakkor hatásosabb lépésnek bizonyul. – Desiree…? – kérdezek vissza szórakozottan, megeresztve felé egy félmosolyt, ne féljen annyira, egyben maradok, remek medimágusokkal dolgozunk együtt, amint a kezük közé kerülök, maradandó heg nélkül rendbe raknak, tényleg nem kellene ennyire aggódnia. Aztán megérzem – késve, természetesen késve, mert valamennyire hozzáedződtem már, fogalmam sincs, hányszor és hányféleképpen tesztelték, mennyire stabilan vagyunk képesek helyt állni dementorok közelében, nem egy társam bukott el rajta, néha több évnyi tapasztalatot követően is, bármilyen személyes tragédia megbolygathatja az elme ellenálló képességét. – Menj! – lökök rajta egyet szelíden, még megvárom az első lépéseit, hogy biztos legyek benne, hogy ne uralkodjon el rajtam a nyugtalanság, hogy tudjak koncentrálni, mert annyira nehéz fókuszban maradni Desiree közelében, főleg ilyen körülmények között. Lehunyom a szemem, nyár van, rézröppencsek zúgnak, éppen elmeséli, hogyan dörgölik össze a hátsó lábaikat, hogy ilyen búgó hangot adhassanak ki, egészen különleges tüskék vannak az ízületeknél, azt használják, és rám néz, boldogan, várakozóan, vagy én várakozom valamire, amit ki sem mondhatnék, mert nem helyes, és mégis, és mégis... – Expecto Patronum! – házimanó nagyságú delfin ugrik ki a kék varázslatból, vidám csicsergéssel úszik körbe, farkával nem létező hullámokat pocsol rám, rögtön nevethetnékem támad, teljesen mindegy, hányszor lép interakcióba velem, aztán lebukik a kék bűbájfoszlányok közé, nőni kezd, eléri egy felnőtt ember méretét, és játékosan a dementorok felé iramodik. Noice, suttogom elégedetten, mielőtt visszafordulnék Desiree és a barátja felé, könnyűszerrel beérem őket, még lökdösődnöm sem kell, mellé lépek, vállát automatikusan átfogom, nem is gondolkodom rajta, arra majd ráérek a következő vészhelyzetnél, egyelőre örülnék, ha épségben kijuttathatnám, ha nem kellene tovább gyomorgörccsel keresztülátkoznom magam több tucatnyi goth díszpintyen. Edwardot elhagyjuk, fel sem tűnne, ha Desi nem esne kétségbe, nem kiáltaná a nevét, addigra ugyanis tekintetemmel már a terepet fürkészem, igyekszem betájolni magunkat, keresni egy szabad menekülőutat, és eljutottam arra a szintre, hogy tulajdonképpen bármi érdekel, egy szalmaszálba képes lennék belekapaszkodni. Átmenetileg pajzsbűbájjal árnyékolom le magunkat, és próbálom Desi kedvéért megtalálni az elhagyott srácot, akit egyébként nem is kellene kedvelnem, mert annyi közös van bennük, és annyit lógnak együtt, és tinis megvilágításban még helyesnek is nevezhető, persze nyilvánvalóan nem lehet nem kedvelni, mert jó arc. Úgy igazán. Ha lehámozzuk róla a depresszió közhelyes rétegeit. – Minden oké, látod, már ott is… – A felbukkanó fiú azonban nem Edward, hanem az ikertestvére, vékonyabb, sápadtabb, izgágább, ráadásul egy sérültet támogat. Maddox-ot – kizárásos alapon, kivéve, ha Harpert valami nagyon durva átok találta el – átveszem Desi-től, amint Edward ikertestvére köddé válik, komolyan, rájuk férne egy rendes oktatás, néhány próbariadóval, mert összevissza futkosnak, konkrétan céltáblaként, a párbajszakkörre is ráférne egy reform, se pajzsbűbáj, se elsősegély ismeretek, halálra van ítélve a fiatalság. Leültetem, mellé guggolok, sietve megvizsgálom a lábát. – Nem reménytelen, ne aggódj. Nagyjából meg tudnám oldani, de attól tartok, a teljes gyógyuláshoz bájitalra lesz szükség. – Elmormolok egy bűbájt, alapozó varázslat, erre kellene építkeznem két másikkal, de alig fejezem be, valaki hozzánk lép. Tekintélyes, szigorú, nagyon formális, megfelelő egyenruhában, rangjelzésekkel, magas-hivatalnoki gőggel, nem kellene furcsának tartanom, illetve nem kellene bizalmatlanságot éreznem, egy ingerület mégis végigszalad a gerincem mentén, óvatosságra int. – Pontosan hová, uram? – lassan emelkedem fel, nehogy veszélyforrást lásson bennem, nehogy azt higgye, kételkedni kezdtem, a pálcámat is hanyagul tartom, egy ügyes csuklómozdulattal persze azonnal rászegezhetném. Megfogom Desi karját, és ellentmondást nem tűrően magam mögé húzom. – A McGallagher által kijelölt találkozási pontra? – blöffölök, mert abban jó vagyok, még reménykedő pillantásra is futja tőlem, és ha ismeri is a Minisztérium felépítését, akkor sem tudhatja, hogy McGallagher tegnap este családi okok miatt sürgősen hazautazott, valahová Wales környékére.
Vendég
Pént. Jún. 10, 2022 12:37 am
Arthur & Noah & Maddox
lux in tenebris
− Kussolj, Parkinson, ne játszd a hőst! – rivalltam rá, mert ebben a szituációban közösen voltunk a szarban. Vagy együtt vergődtünk ki belőle, vagy pedig sehogy. Gondoltam én, s bár a tervünk működött, eleinte engem is úgy elvakította a fény, hogy semmit nem láttam tőle. Épphogy félrehúzódtunk a leomló épület elől, amikor arra eszméltem rá, hogy ketten maradtunk. Azonnal előreléptem volna, hogy a törmeléket áttúrva megpróbáljam megkeresni őt, ugyanis hiába kiáltottam a nevét, pusztán azt értem el, hogy letüdőztem a port, és köhögnöm kellett. Éles fájdalom hasított a lábamba, amely nem engedte nekem Arthur felkutatását. A veszély azonban nem múlt el, sőt, talán csak tetőzött a baj, így legalább Noah-t szerettem elrángatni innen. Nem magamat féltettem. Rohadtul nem érdekelt, hogy mi lesz velem, csak Desit, Noah-t és Nedet akartam biztonságban tudni. Hát megrángattam Noah felsőjét. Egyszer. Másodszor. Sokadjára. Magyaráztam, kiabáltam neki, de nem hallott meg. Én is úgy éreztem magam, mintha Desiék randalórcsordája dübörgött volna végig a fejemen. − A francba – pillantottam fájdalmasan az unokatestvéremre, amikor felhozta, hogy tényleg nem hallott engem. Kezdtem bepánikolni, de apámnak hála megtanultam nem kimutatni a félelmemet. Sürgősen el kellett volna juttatnom őt egy medimágushoz, vagy aurorhoz, hogy vigyázzanak rá. Felőlem akár a lábam le is rohadhatott volna, de nem hagyhattam ezt ennyiben. Így még erőszakosabban kezdtem cibálni a felsőjét, hogy mozduljon már meg. Hatalmas kő esett le a szívemről, amikor a tömegből kiszúrtam Desiree ismerős alakját, és Noah-t is próbáltam abba az irányba terelni. El kellett jutnunk hozzá, mert ha Desi ott volt, akkor Nednek is ott kellett lennie. Onnantól kezdve már csak annyi lett volna a dolgunk, hogy elbújjunk valahol, vagy éppen visszavergődjünk a kastélyig. Noah-ra kellett támaszkodnom, hogy együttes erővel átvergődjünk a tömegen. Öregem, annyira nem volt ínyemre az egész. Nekem kellett volna vigyázni rájuk, és nem fordítva… − Desi – ugráltam át hozzá fél lábon, és zártam szorosan a karjaim közé. Amikor eleresztettem, meg akartam kérdezni, hogy hol volt Ned, de mire megszólalhattam volna, addigra Noah is felszívódott. − A kurva életbe, Noah! – káromkodtam el magam, pedig én egyáltalán nem szoktam így beszélni. – Meg kell találnunk őket Desi! Noah nem hall az egyik fülére! Hol a francban hagytad el Nedet? És maga ki a franc? Intéztem az utolsó kérdésemet a Desiree mellett álló fickónak, de amikor egy kicsit is jobban megfigyeltem magamnak az arcvonásait, akkor ismertem rá a barátom kedvenc aurorbácsijára. A Desi felé üldözött pillantásom azt sugallta, hogy ha a pasija kedvéért hagyta elveszni az életképtelen unokatestvéremet, akkor azt soha nem fogom megbocsájtani neki. Nehezemre esett leülni az auror kérésére, amikor ha tehettem volna, én is visszafutottam volna a tömegbe, hogy megtaláljam az ikreket. A rohadt életbe! Nem veszíthettem el őket! − Köszönöm, és bocsánat – biccentettem neki hálásan, némileg lecsillapodva, bár továbbra aggodalmasan, amikor megnézte a lábamat, mert nem rá voltam dühös, hanem erre az egész szituációra. Már az ő varázslatával előrébb voltam, de még így sem volt az igazi. Desinek nyújtottam a kezemet, hogy segítsen feltápászkodni, amikor egy auror lépett mellénk. Homlokráncolva pillantottam rá. Nem akartam menni, rohadtul nem akartam megmozdulni. − Addig nem mehetek el, amíg meg nem találtam az unokatestvéreimet! Kérem, segítsen! – szólaltam meg közvetlenül Desi barátja? után. Mindenesetre a gyógyító bűbáj arra tökéletes volt, hogy megálljak a saját lábamon, még akkor is, ha nem voltam túl magabiztos. Igazából, nem szívesen ellenkeztem volna egy aurorral, de a rokonaim iránti szeretetem és aggodalmam felülírt mindent. Mint mondtam, egyáltalán nem érdekelt, hogy velem mi lesz, amíg őket biztonságban tudhatom.
Vendég
Vas. Jún. 12, 2022 11:54 am
Megnyugszom, amikor a nő menekülőre fogja, és bízom benne, hogy az ifjú titán is belátja, hogy semmi esélye ellenünk, és a nyomába szegődik, mi pedig folytathatjuk az utunkat az eredeti cél felé. De, persze, az auror egy tapodtat sem mozdul. Még akkor sem, amikor eldörren a lövés – meg sem rezzenek – és felbukkan a másik Munter meg a Karkaroff lány. Fuss – ezt akarom mondani neki, az aurornak. Menekülj. Még nem késő. Nem kell ostoba módon a halál karjaiba menetelned, fiú... ugyanazt mondanám, mint, amit az apámnak is szerettem volna mondani, amióta tudom az igazságot, ami megváltoztatta az életemet: fuss az életedért, bolond! Mindennek dacára szegezem rá a pálcámat, és úgy teszek, mintha ártani akarnék neki, de valójában arra készülök, hogy pajzsbűbájt húzzak elé, mintegy falként, megerősítve a saját védelmét, ha Munterék támadásba lendülnének, és megsoroznák őt. Futólag ismerem ezeket a fegyvereket, nyilvánvalóan nem minden elemüket, képességüket és titkukat, de az biztos, hogy a muglik és a varázslók technológiájának pusztító, gyilkos korcsa a találmány. És, miközben Munterék és Karkaroff megpróbálják jobb belátásra bírni az aurort, és közben a lány arra buzdítja a fivéreket, hogy sietniük kell, megpillantok valamit, ami eltereli a figyelmemet, éppen csak annyira, hogy a hangok és a mozdulatok eljussanak a tudatomig, hogyha bármi is történne, reagálni tudjak, de már egészen másra fókuszálnak az érzékeim és az idegeim, és az agyam megállás nélkül kattog és pörög. Azt figyelem, ahogy egy élettelennek látszó testről rángatja le egy Magic is Might tag az egyenruhát, hogy aztán magára öltse. A maszkját nemtörődöm mód dobja a földre; az aurorok újabb áldozata is lehetne, a MiM egy másik, ünnepelt halottja, akivel kegyetlenül végeztek a rend őrei, a kormány emberei. A szervezet egy másik, aranyvérű mártírja... gondolhatnánk, de az a fafejű nem ennyire okos és előrelátó, csak azért van szüksége az uniformisra, hogy báránybőrbe bújt farkas módjára szedje az ártatlan áldozatokat, és véget vessen az életének azoknak, akik segíteni próbálnak, vagy az útjába állnak. A hírnév és az elismerés oltárán akarja bemutatni őket. Saukerlnek nem kell kétszer mondania, hogy menjünk, én magam is a távozás mellett döntök, de a tömegben egy másik irányba indulok. - Menjetek, én Klaus közelében maradok – kiáltom még oda a fiataloknak, és két dolog lebeg a szemem előtt: meg kell szereznem a Magic is Might tag talárját és maszkját, nem szem elől téveszteni, aztán, ha végeztem vele, találni valakit az augurán-vadászok közül, hogy tudassam vele, azonnal a Szellemszálláshoz kell mennünk – legalábbis úgy sejtem, abból kiindulva, hogy Munter milyen célirányosan, már-már megállíthatatlannak tetszőn haladt annak irányába. Lebukok a tömegben, térdre ereszkedem, pajzsbűbájt vonok a test és magam köré, megelőzve, hogy belém-, felrúgjanak és további, értékes másodperceket vesztegessek, ahova a társam ledobta a talárt meg a maszkot. A ruhaneműt az enyém fölé húzom fel, a saját maszkomat kicserélem az övére. Milyen szerencse, hogy az én ruhám zsebei tágító bűbájjal vannak ellátva; a maszkomat elnyeli, ahogy az aprópénzt, az ezüst cigarettatárcát, az öngyújtót, a minden ízű drazsét, de még a Közben sebtében vásárolt ékszereket is el szokta. A társam maszkját ellátom egy többszöröző bűbájjal, ami nem engedi majd láttatni az arcomat, ha esetleg eszébe jutna a tükörképe előtt állva lerántani rólam a leplet. Így bármit is teszek, az ő lelkén szárad. Az is, ha megvédem az ártatlanokat. Megszólalásig hasonló, életnagyságú, kézzelfogható másaként rohanok utána, hiszen sejtem, hogy semmi jó nem sülhet ki abból, ha egy Magic is Might tag auror egyenruhában rohangál fel-alá a káoszban. - Ne mozdulj! – rivallok a társamra, akinek az arcára kiül a fagyos döbbenet, amit én azonnal ki is használok: vörösen villanó átkot küldök felé a kimondott szó nyomán, annak reményében, hogy a meglepettségében nem tudja kivédeni azt. Ám, ha nem így történik, nem állok meg itt, és ennyinél; gondolkodás nélkül, reflex-szerűen szóróm az ártásokat és a rontásokat, válogatás nélkül, a széles skálán mozgó eszközeim között válogatva. Szinte biztos vagyok benne, hogy nem fogják tétlenül nézni, hogy ártok a törvény szerencsétlen, hű kutyájának, aki minden bizonnyal azzal a célzattal érkezett, hogy megmentse őket, és azonnal ellentámadásba lendülnek majd, úgyhogy igyekszem úgy helyezkedni, hogy mindegyiküket lássam, és felkészülök a fejemre zúduló ellencsapásokra, hogy minden erőmmel azon legyek, hogy kivédjem azokat is.
Olyan szorosan öleltem magamhoz Maddoxot, ahogy csak tudtam. Még a Ned miatti aggodalmam mellett is hatalmas kő esett le a szívemről, ahogy megláttam őt, többnyire egy darabban. Eddig úgy tűnt, én jártam a legjobban a néhány zúzódásommal és horzsolásommal, azzal a pár csepp vérrel, amit eddig sikeresen elveszítettem. Ned teljesen kiborult, Noah félig süket lett, Maddox pedig sánta, mint a bátyám féllábú pipilertije. Nem is érdekelt a saját épségem, eddig egyáltalán nem kellett aggódnom miatta, ezért a három jómadárért viszont nagyon is. Csak abban tudtam reménykedni, hogy Maddox most már végig mellettem marad, Noah pedig megtalálja Nedet és vigyáznak egymásra. - Ne merd -szóltam csendesen és magamhoz képest szelíden Maddoxra, amikor megláttam a tekintetét. Felháborított a gondolat is, hogy talán azt feltételezi rólam, magára hagyom egy barátomat bárki kedvéért. Persze, Simon is fontos volt, Merlinre, milyen fontos, de nem választottam kettejük között. Ráadásul ha Simon nem lenne, most már mindketten a hullakupac közepén hevernénk Neddel. Ahogy most Maddox lábáról is gondoskodott, amennyire hirtelen, ebben a rövid időben képes volt. Felhúztam a földről Maddoxot, szerettem volna, ha továbbra is rajtam támaszkodik, mert jobban imbolygott mint Jaron nyáron, amikor kritikus gyorsasággal fogyott el az az üveg Dragonbarrel Brandy, amit Simon hozott Amerikából. Azonban nem erőltettem rá a mozdulatot, ha ő úgy érezte, hogy kellően stabil, akkor legyen úgy, ha viszont mégis örülne a támasznak, akkor szó nélkül ott voltam mellette. Nem tudnám megmagyarázni, miért bíztam meg abban az emberben, akit még soha életemben nem láttam. Talán csak a remény és az alapvető bizalmam az aurorokban mondatta azt velem, hogy minden rendben lesz és hamarosan mindannyian biztonságban leszünk. Vagy felébredek egy borzalmas rémálomból, amit a tegnap vacsorára evett rántotta okozott, mert tudom is én, szalmonellás volt a tojás. Esküszöm, jobban tetszett volna, mint most bármi, ami történhetett. A mozdulatom nem volt nagy sikerű, mert szinte azonnal megéreztem Simon szorítását a karomon és majdnem felborultam, ahogy maga mögé rántott. Ösztönösen kapaszkodtam az egyenruhája zakójába, szorosan az anyagba markolva, így igyekezve megtartani az egyensúlyomat. Maddoxra pillantottam, egy lépést sem téve az újonnan nekem parancsolt helyemről. Ő sem bízott meg az új “aurorban”, bár egyre inkább kételkedtem, hogy valóban Simon kollégája lenne, Maddox tekintete és szavai pedig majdnem annyira alátámasztottak ebben, mint az, ahogy Simon maga mögé utasított. Megszólalni már nem volt időm, mert a következő pillanatban a szemem sarkából egy vöröses villanást láttam, aztán még egyet, meg egy másik színűt, és egy harmadikat is. Merlinre, itt egy újabb ember, aki hirtelen nem is tudtam, hogy minket támad, vagy a velünk szemben állót. Elléptem Simon mögül, tudtam, hogy szüksége lesz térre, mert két tizenhét évessel ellentétben ő jól ki volt képezve párbajozás szempontjából. Maddox mellé ugrottam, aki nem tudott most túl gyorsan elmenekülni, úgyhogy szüksége volt a védelmemre. Éppen akkor érte a karomat egy átok (szerencsére csak erősebben súrolva), amikor felhúztam magunk elé egy sűrű, borostyános falat. Nem védett sokat, én is tudtam, de legalább nem láttak ránk rendesen és kevésbé voltunk könnyű prédák. - Ugye nem találtak el? -néztem rá aggodalmasan.
Maddox kifakadása tulajdonképpen érthető – bizonyos szemszögből, hunyorítva, csökkentett látási viszonyok mellett –, mert illene felismerniük – például engem is, legalább futólag, vagy lenne benne annyi, hogy dacból nem azonosít, szándékosan, és akkor még elhihetném, hogy Desiree mesélt rólam, vagy megemlített, vagy nem is tudom, egyszer rám mutatott, ő az a pasi, tudod, a bátyám legjobb barátja, aki leugrott hozzánk párszor nyáron – az auror-egyenruhát, ami ilyen megvilágításban fonákütés, tudom, különben azonnal megkönnyebbülnék a látszólag segítségünkre siető kolléga felbukkanásától. Nem lehet auror, illetve kétféle megoldást tartok valószínűnek, egyik sem nyugtat meg különösebben, vagy megpróbál átverni bennünket, vagy olyan magas rangú felettes, akivel akkor sem találkozhatnék, ha mindenáron szeretnék, a szükség mégis törvényt bont, és leereszkedett közénk, puszta jóindulatból a nemzeti, belbiztonsági és politikai vészhelyzet idejére, hogy aztán visszakapaszkodjon a bürokrácia elefántcsonttornyába, és titkos iratok sarkába szignózott név maradjon. Desiree érintése legalább ennyire zavaró – pont elégszer hallgattam végig, milyen fontos ilyen esetben kizárni bármilyen jellegű érzelmi tényezőt, pont elégszer rántottam vállat, nekem nincsenek rokonaim, akik kereszttűzbe keverednének, nincs feleségem, nincs senkim, nem tartozom sehová, úgysem érintene, sosem érintene, most mégis métereket süllyed a gyomrom, ahogyan megérzem a szorítását, a kétségbeesését, a félelmét, az aggodalmát, mintha benne lüktetne, és körülötte vibrálna, és lassan engem rajtam is végigomlana –, bárhogyan döntök, hatással lesz rá, hatással lesz a barátjára is, civilekként kellene tekintenem rájuk, mégis… Hogyan lehetnék képes rá? Alig észrevehető düh fut át az arcán, szája szeglete megrándul, feltehetően indulattól, és ez mélyebben gyökerezik, mint egy bosszantó, zöldfülű auror akadékoskodása, nem hivatali irritáltság, semmiképpen, de mielőtt pálcát ránthatnék, valaki helyettem megteszi, az első átok milliméterekkel csúszik balra, a következőt felfogja az ál-auror pajzsbűbája, amely mögül máris megindul az ellentámadás. Másodpercekig nem vagyok hajlandó becsatlakozni, előbb ellenőrzöm Desi és Maddox testi épségét, szemem sarkából látom a karját súroló átok villanását, és a kirobbanó borostyánfalat, amit bűbáj segítségével megerősítek, olyan terebélyesre nő, hogy szinte körbeöleli őket. Civilek épségben. Desiree épségben. Főként védekezéshez igazodom, inkább csak bele-belekóstolok kettejük párbajába, figyelem, milyen mozdulatokat szeretnek használni, mi a komfortzónájuk, melyik átokban erősek, mit használnak figyelemelterelésként, a maszkos elegáns, de könyörtelen, feszes tempót diktál, az auror-egyenruhás pedig valamivel lomhább, de erőteljesebb, nincs benne könnyedség, darabosan küzd – mindketten eredményesek. Megneszelem a leheletnyi szünetet, már tudom, milyen ritmusban mozognak, hol csúsznak el egymáson, hol ütköznek egymásnak, hol pattannak le rontások, ezért sikerül abban a lélegzetvételnyi mozdulatlanságba belepasszírozni egy béklyóbűbájt, ami pont közöttük hasad ketté, és mindkettőnek elkapja a jobbját, nagyon rántva rajtuk. A két testsúly rajtam is ránt, centimétereket csúszom előre, nehezen vetem meg a lábam, forró, aranyló gúzs tartja őket fogva. – Mielőtt folytatnánk, illene bemutatkozni. Egyelőre nem egészen értem az érzelmi viszonyokat, szóval a gyorsabb ügyintézés érdekében legalább oldalt válasszunk. Így is csomó papírmunkám lesz ezzel az egésszel. Merthogy mindketten nem lehetne neo-halálfalók, különben felismerték volna egymást. Tehát valaki hazudik, oké, minimum egyikük hazudik.
June M. Harrison varázslatosnak találta
Vendég
Kedd Júl. 05, 2022 2:21 am
Everyone & Maddox
lux in tenebris
Egyre jobban ingerült lettem a gondolattól, hogy az unokatestvéreim elszakadtak tőlünk. Akaratlanul is meggyanúsítottam Desit olyan dolgokkal, amelyeket normál esetben nem néztem volna ki belőle. Most azonban a mellkasomban dörömbölő szívem arra késztetett, hogy dobjak sutba minden racionalitást, és induljak a keresésükre. Nem érdekelt volna az se, ha belehalok az egészbe, amíg őket biztonságban tudhatom. − Meg kell találnom őket, Desi – suttogtam halkan, még mindig a barátomba csimpaszkodva, hiszen egyszerűen nem lehetett így vége. Nem érdemeltem meg azt, hogy engem biztonságban kivigyenek, vagy egy auror vigyázzon rám, amikor az unokatestvéreim sokkal többet értek nálam. Tényleg hálás voltam Desi pasijának, amiért ránézett a lábamra, de jelenleg ő is csak púpnak tűnt a hátamon, mint az a tiszt is, aki az imént felbukkant. Biztos nem hagytam, hogy elcibáljon arról a helyről, ahol utoljára láttam Noaht és Nedet. Nem figyeltem mi történt, a záporozó átkok miatt is relfexszerűen varázsoltam egy Protegot, mielőtt Desi mellém érhetett volna. Zavarodott voltam, nem értettem, hogy mi történt, csak egyetlen egy dolog járt az eszemben, így elég könnyen megtörték a védőbűbájomat. − Minden rendben. És te jól vagy? – kérdeztem vissza, miközben ismét egy védőbűbájt szórtam magunk köré. Én ebből nagyon ki akartam maradni, Desi csávója pedig annyit kezdett szövegelni, hogy tökéletes lehetőséget láttam arra, hogy meglépjek. − Utánuk kell mennem – jelentettem ki határozottan, remélve, hogy a két auror és a maszkos eléggé lefoglalja egymást, én pedig csendesen eltűnhetek a sarkon. Tudtam annyira járni, hogy bicegve ugyan, de végigverekedjem magam a tömegen. − Ne próbálj megállítani. Maradj a csávóddal. Vele vagy a legnagyobb biztonságban – suttogtam halkan, mielőtt megindultam volna. Még Desi se lett volna képes megállítani engem. Addig nem úgysem lett volna nyugtom, amíg Ned és Noah mellettem nem voltak. Ezt Desi is tudta jól. Senki nem állhatott közém és a családom közé.
Vendég
Szer. Júl. 06, 2022 9:03 pm
Az igazat megvallva némi megnyugvással tölt el, hogy a kölykök szinte azzal a lendülettel bújtak fedezékbe, amint megjelentem, és az első átok fényesen cikázva robbant ki a pálcám hegyéből. Nyilvánvalóan nem akarom-, s nem is bántom őket, pontosan azért vagyok itt, hogy megvédjem őket ettől a szerencsétlen, öntelt frátertől, aki még mindig ostoba ábrázattal vizsgálja a nogtail maszkot, mintha csak nem akarná elhinni, hogy nem káprázik a szeme, és valóban ő vagyok, és itt vagyok, és a saját, tulajdon tükörképével kell párbajoznia. De, hát, ő kereste a bajt... én kaptam egy olyan utasítást, hogy az utamba kerülő aurorokkal bánjak kesztyűs kézzel, bánjak el velük, és, ha más módon nem megy, hát oltsam ki az életüket. Sőt, ha őszinte akarok lenni, akkor az utolsó volt az első és egyben legfontosabb mondat. Nos, ki feddene meg, ha ezzel is végeznék? Az auror – mármint az igazi – nem ismerte fel őt, ha jobban megnézem azt a csúf képét, nekem sem tűnik annyira ismerősnek. Vagy aránylag új tag, vagy nem volt túl szorgalmas, amikor gyűlésekre kellett járni, vagy annyira jellegtelen arca van, hogy már el is felejtettem. Gonosz én... Úgyhogy bárki lehet. Felőlem akár egy anarchista is, akinek egyébiránt semmi köze a Magic is Mighthoz, csak éppen erre lófrált úri kénye és kedve szerint, és úgy döntött, hogy ez lesz a megfelelő alkalom arra, hogy megcsillogtassa a tudását és az elhivatottságát, miközben engem csak gátol a munkám elvégzésében. Mosom kezeimet. A hazudozás oly’ annyira az életem részévé vált, hogy bárkinek, bármit, bármikor bemesélhetek. Akármit. És nem fognak rájönni. Ez valószínűleg azért lehet így, mert néha már én magam sem tudom, hogy ki-, vagy mi vagyok valójában. Azt tudom, hogy mit tűztem ki célomul, hogy miért harcolok nap, mint nap, ebbe a sok hazugságba csavarodva, mintha csak a második bőrömet képeznék. Egy páncél, ami megvéd a világtól, és megvéd az emberektől, és, ami egyszerre el is szigetel mindentől és mindenkitől. De megéri – legalábbis ezt mantrázom magamban. És azáltal, hogy ilyen-olyan kétes módszerrel a MiM ellen dolgozok, voltaképpen a jó ügyet szolgálom. Csak ezt az igazi auror nem sejti, nem is sejtheti, hiszen olyan ezüst maszk van rajtam, mint mindenkin, akiknek egy pici közük is volt-, vagy van ahhoz, hogy ez a szép nap ilyen csúfos fordulatot vett. Támadásra számítok, látom is, hogy felém nyúl az aranyszín kacs, de nem tudok kitérni előle. - Mégis minek tűnik, agyas? – vetem oda recsegve, már-már foghegyről, ahogyan az egy jó neo-halálfalótól várható és elvárható. – Le akarom szedni a barátodat – bár nem láthatja, de ajkam szeglete mosolyra rándul, talán csak szemeimben láthatja a ravasz villanást. Aztán teátrálisan a másik úriember felé intek, hogy ő a soros a vallatásban. Vele kell menniük, biztonságba kell jutniuk, nem maradhatnak itt, bla, bla, bla, unásig ismert aforizmák. – Dolgozz meg a pénzedért – az igazi auror szemébe nézek, és a vállamat is megvonom hozzá, majd azonnal azon kezdek el dolgozni, hogy lefejtsem magamról a bűbájt, ami gúzsba köt. – Hoppá – nem a hangokra-, azokat nem is hallom, hanem a mozdulatra leszek figyelmes a bozót mögül. – Felhívnám rá a szíves figyelmedet, hogy úgy tűnik, szökik a védenced – intek fejemmel a botorkáló fiúra. Hagyd, hogy befejezzem, amit elkezdtem – nem mondom ki hangosan, de bízom benne, hogy addig-addig ficeregnek a drága jó gyermekek, míg végül kénytelen nem lesz leszakadni rólunk.
A varázslat sikeres, @Simon Payton-Murakaminak sikerül, legalább ideiglenesen félbeszakítania az álruhás auror és @Cordelia Kavanagh párbaját. @Maddox McLaggen ezt a pillanatot választja arra, hogy sérült lábára egyre fájdalmasabban nehezkedve utat törjön magának és a Runcorn ikrek után eredjen. (Mesélői instrukció: Maddox a 6. csoportban folytatja a játékot.) @Desiree Frye utána kap, de a mozdulat közben ledermed: a fivérét látja a tömegben, Deacont. Gondolkodás nélkül futni kezd a bátyja felé, aki néhány másik akadémistával karöltve egy tarrg maszkos férfivel párbajozik éppen. Desi kiáltani akar, de a torkára fagy a hang. A maszkos alak a testvére felé int, a mozdulat nyomán árnyék és fekete füst hibridjéhez hasonló, pokolkutyára emlékeztető lény veti magát Deacon torkának. A fiatal férfi elterül a földön és nem mozdul többé. (Mesélői instrukció: Desi az 5. csoportban folytatja a játékot.) Simon és Cordelia akkor sem tudnának a két tini után indulni, ha akarnának, mire mozdulni tudnának, már Desit és Maddoxot is elnyeli a pánikoló tömeg. A csípős csevegéssé alakuló párbajukat azonban szintén nem tudják befejezni, a csata zajain átszűrödik egy fiatal lány hangos segélykérése. @Kira Karkaroff-Munter az egyik ház tövében térdel egy csapat durmstrangos egyenruhába bújt diák mellett. Nem bízik a diáktársain és a Magic is Might tagjain kívül senkiben, de tudja, hogy egyedül nem menekítheti ki innen a sérült barátait, így segítségért kiált. Simonon és Cordelián múlik, hogy képesek-e összedolgozni egy csoportnyi vérző, tehetetlen tinédzser megsegítése érdekében.
A kör vége: 2022. augusztus 14. (Addig annyi reagot írtok és olyan sorrendben, amennyit szeretnétek, ha mesélőre lenne szükségetek közben, akkor jelezzétek a staff felé)
Vendég
Pént. Aug. 12, 2022 11:44 am
Cordelia & Simon
Egy pillanatig sem kételkedtem benne, hogy Sven fedezni fog majd. Az egész világot porig égettük volna egymásért. Most mégis kettesben kellett hagynom Klausszal, ugyanis máshol nagyobb szükség volt rám. Azt hittem, hogy készen álltak erre a feladatra. Az életünk során ilyen harcokra neveltek minket, mégis elbuktak. A csalódottságom dühvel és aggodalommal keveredett, és biztosak lehettek benne, hogy ha ennek vége, akkor háromszor olyan kemény fogom edzeni őket, sőt, ha kell a nyarat is azzal fogják tölteni, hogy tréningeznek. A világunk háborúba sodródott. Jó vezetőként nem hagyhattam, hogy elessenek. Nikita végignavigált az utcákon. Nem bántottak engem. Miért tettek volna? A köpenyesek ismertek, az auroroknak pedig nem állt érdekében egy durmstrangos diákot bántani. Arra azonban nem számítottam, hogy az egyik épület tövében találok a többiekre. Nikita a földön ült, a karjaiban az eszméletlen Verával, miközben mögötte Vogelék épphogy fenntartották a védőbűbájt. A fal tövében a többiek kuporogtak, próbálták nyugtatni egymást, vagy ellátni a sérüléseiket. Egy nő és egy férfi sorozták a pajzsukat különféle átkokkal, bár magam sem értettem, hogy miért támadtak rájuk. Ez a mozdulatuk azonban bőven elég volt ahhoz, hogy haragra gerjedjek. Az égvilágon senki nem érhetett a csapatomhoz. A pálcámmal tökéletes összhangban voltam. Érzékeny volt minden ingerre, amely engem ért, s minél intenzívebben éltem meg valamit, annál erősebbé vált a villám, amelyet szórtam vele. Sokszor nem volt szükségem látványos varázslatokra, ugyanis a pálca anélkül is tette a dolgát. Most is a hegyéből kitörő villám kegyetlen sújtott le először a férfira, és találta mellkason. Szinte azonnal összecsuklott. A nőnek sikerült kitérnie a második villám elől, és azonnal ellentámadást intézett. A párbajunk kimerítőnek bizonyult, ugyanis a nő nem volt teljesen reménytelen. Talán kétszer sikerült is eltalálni, miközben csökkentettem a köztünk lévő távolságot. Tudtam jól, hogy minél jobban húzta az időt, annál később tudom kivinni a sérülteket. Amint csökkentettem a távolságot kettőnk között, ráismertem a két alakra: a családom időnként üzletelt velük, sőt ők is egykor durmstrangos diákok voltak, így még inkább felháborított a tudat, hogy a sajátjaikra emeltek kezet. Végül sikerült annyira közel kerülnöm hozzá, hogy megragadjam a kezét, és kicsavarjam belőle a pálcát. Amint a pálcája a földre hullott, egy erőteljes mozdulattal rántottam a karján. Felüvöltött a fájdalomtól, de mindezt nem hagytam annyiban. Először nekivágtam a mögötte lévő épület falának, majd a hajába markolva vertem bele a fejét. − Milyen kár, hogy nem tanultad meg időben: Soha se áruld el a sajátjaidat! – suttogtam, miközben egy kíméletlen mozdulattal ismét belevertem a fejét a falba. Elengedtem őt. A fejét foglalva esett földre az épület tövében, én pedig tettem hátra néhány lépést, a pálcámat pedig a homlokzatra szegezve rárobbantottam azt. A törmelék egyenesen a fejére hullott, nem létezett olyan csoda, hogy ezt megússza betört koponyával. Nem is érdekelt többet, a barátaimhoz rohantam. Vogelék kimerülten rogytak össze, miközben Nikita még mindig próbálta felkelteni Verát. Váltottunk pár szót. Gyorsan felmértem a helyzetet, megszámoltam a sérülteket, átgondoltam a lehetőségeinket, majd arra jutottam, hogy Vera nélkül nem tudjuk ellátni a sebeket, így kénytelen voltam segítségért kiáltani. Nem bíztam az aurorokban, vagy úgy egyáltalán a britekben, de az álcánkat fenn kellett tartani, nem lehetettem ellenséges mindenkivel. Kénytelen voltam együttműködőnek bizonyulni, és arra fókuszálni, hogy a társaimat épségben kivigyék innen. Még véletlenül sem lankadhatott a figyelmem, pedig szerettem volna megbizonyosodni arról, hogy Sven jól volt.
Vendég
Szomb. Aug. 13, 2022 7:53 pm
Mielőtt az a szánalmas, gyáva féreg válaszolni tudna az igazi aurornak, annak, aki mindkettőnket lebéklyózott, észreveszem, hogy az arany indák tulajdonosának védelmében álló fiatalok rohanni kezdenek, ki-ahogy bír. Egy pontig egy irányba, ezt még látom. Aztán minden megtisztelő figyelmemet a két úriembernek szentelem, még mielőtt bármelyikük is ostobaságot tenne. Az egyenruhás társam már éppen szóra nyitja a száját, de, még az előtt, hogy valami idióta hazugsággal próbálna kiszabadulni a béklyóból, nem is olyan messziről, éles sikítás tépi fel a káosz hangjait. Arra kapom a fejemet, de mire észreveszem, már el is tűnik a tömegben a lány, aki az imént mintha még itt lett volna. - Látod? Nem vigyáztál rájuk eléggé – sokatmondóan pillantok az igazi aurorra. – Nem mész utánuk? – kérdezem, egyik szemöldökömet felvonva, gyalázatosnak tetsző mosolyra rándítva ajkam szegletét, noha ezt ő nem láthatja a maszk takarásában. Bízom benne, hogy így tesz, hogy fontos neki annyira az ártatlan, fiatal lány védelme, hogy elengedjen egy olyan fogást, mint én. Sajnos, úgy sem menne velem sokra, mert azzal a lendülettel, ahogy csattanna a bilincs a csinos csuklómon, jönne Holden Briggs, az Auguránvadászok vezére, az apró zárakat nyitó kulccsal a kezében. Fontos bábú vagyok a táblán, hosszú ideje tagja a Magic is Might-nak, valószínűleg nem is tudná egyetlen személy sem a díszes társaságból, hogy megfordultam a Minisztériumban, vagy akár egyetlen órát is eltöltöttem az Azkabanban - hiszen minden nyomot eltűntetne az auror szervezet. Úgyhogy tényleg, komolyan jobb volna, ha inkább elengedne, mert nem kap értem semmilyen fényesen csillogó, díszes plecsnit, de még csak a hónap dolgozójának sem fogják megválasztani. De még mielőtt bármelyikünk, bármit is mondhatna, vagy tehetne, egy másik hang tör utat felénk, olyan, amit én, csukott szemmel, ezer közül is felismernék. Hallottam elégszer. Nyilvánvalóan nem vagyok ostoba, tudom, hogy Kira Karkaroff (hamarosan Munter is) apró, de annál fontosabb láncszeme a Magic is Might-nak, nagy reményeket fűznek hozzá, úgyhogy nem hagyhatom, hogy ebben a szerencsétlen helyzetben baja essen szegény párának. - Ugye őket sem hagynád itt, ebek harmincadjára? – kérdezem az igazi aurort, ezzel is a lelkiismeretére hatva, a hivatástudatára támaszkodva. – Ó, de nem ám. Látom rajtad, hogy te nem az a fajta vagy, a szemeitek mindig elárulnak – persze, ordas nagy hazugság az egész, ennyire jó emberismerő nem vagyok, de azt nagyon is jól tudom, hogy a szavaknak hatásuk-, és erejük van. Ha elenged, vagy akár a béklyóval a testemen vezetve odaenged, én, a magam részéről a fiatalokhoz sietek, hogy ő követ-e, azt nem tudom, és, ha őszinte akarok lenni, nem is érdekel, egy pillanatig sem bánnám, ha a másik két fiatal után iramodna, akiket az imént elhagyott. Annyi biztos csupán, hogy a hamis auror azonnal megpattanna, ha elengedi a férfi, vagy, ha nem kap utána, hogy teljesítse a feladatát (mármint azt, amelyik szerint segítenie kell a bajbajutottaknak). - Mi történt vele? – kérdezem, a földön fekvő körül lévőket.
Különös, de valahányszor szorult helyzetben találom magam, amikor kénytelen vagyok teljes figyelemmel adózni közvetlen környezetem körülményeire, időparadoxonban kerülök, mert egyszerre érzek mindent vontatottnak, idegesítően lassúnak, közben pedig iszonyú gyorsnak, utolérhetetlennek. Szorosan fogom mindkettőt, egyikük sem szándékozik különösebb ellenállást tanúsítani, ami véletlenül sem könnyíti meg a nonverbális kommunikáció változóin nyugvó, kizárásos módszerem gyakorlását - semmit se vegyél mindegynek, véletlennek, jelentéktelennek, a legapróbb rezdülés is elárulhatja, mire készülnek, milyen motiváció dolgozik minden fölé hányt réteg alatt -, ráadásul hallom, ahogyan Maddox és Desi fojtott beszélgetésbe kezdenek, és tudom, amint szem elől tévesztem, képtelen leszek koncentrálni. És szem elől fogom téveszteni, ez törvényszerű, menni akar majd, ismerem ennyire, megkeresni a barátait, a bátyjait, keresztülfurakodni párbajokon és csomópontokon. Azt gondoltam, legalább hangyafasznyit kordában tarthatom az eseményeket - már ami őt és a barátait érinti -, késleltethetek valami elkerülhetetlent. Tekintetem a női hang felé villan, hurkot tekerek a csuklóm köré, úgy húzom közelebb magamhoz lehetetlen párosukat, és közben igyekszem feltérképezni, pontosan milyen viszonyrendszerrel állok szemben, kiben bízhatok, meddig és mennyire. Különböző változókra épül minden egyes rajtaütés, nyomozás vagy küzdelem - dinamikusak, komplexek és alkalmazkodókészséget követelnek meg. Nyilván képes lennék tisztábban átlátni, ha nem érintene bizonyos mértékű érzelmi korruptáltság. Amióta ismerem. Fenébe, Desi, legalább nézz rám, legalább ígérd meg, hogy vársz még egy percet, csak egyetlen percet, amíg sikerül kiigazodnom, amíg észszerű, felnőtt következtetésre jutok, és nem sodrok veszélybe ártatlanokat. Egyikük összeszedettebbnek tűnik, jóval, a nő könyörtelen nyerseséggel beszél, van benne valami irritálóan szimpatikus lezserség, mint akinek teljesen mindegy, hogyan alakulnak itt a dolgok, köszöni szépen, minden eshetőségre felkészült, és úgyis tíz lépéssel előttem jár majd. A másik ezzel szemben igyekszik kimértnek és erélyesnek tűnni, aurorparancsnokokat megszégyenítő fölényességgel, de hiányzik belőle valami... valami, ami ott lapul minden Preston sértés és Briggs káromkodás mögött, valami befoltozhatatlan, valami örökké üres, éhes és fáradt. - Nem lettem okosabb - vakkantok kettejük közé, háromszögünk lassacskán leszakadni látszik a valóságról, mintha külön geometriai alakzatként léteznénk a térben, és ha nem szólna nekem a nő, rá sem jönnék, mi történik tőlem két méterre. - Merlin bassza meg... Maddox! Desi...! Feleslegesen kiabálok utánuk, mindkettejüket elnyeli a tömeg, szivárgó füst és pattogó átkok sűrűje, másodpercek alatt tűnnek el, ott maradok egyedül, csuklómon a kényelmetlenül meleg béklyó felém eső részével, és nincs más lehetőségem, mint tartani őket. - Ennél többre nem futja? - villan a nő felé tekintetem, sokadjára, mintha folyton vissza-visszahúzna magához és magára, annyira könnyed és ravasz, és egyértelműen nem kellene bíznom benne, ennek ellenére ösztönösen engedek keveset a felé eső béklyó feszességén, viszont még így sem tudna kiszabadulni belőle. - Miért gondolja minden bűnöző, hogy az aurorok ugranak az olcsó pszicho-trükkökre? Túl sok krimit olvas, hölgyem, és higgyen nekem, az ott felkapkodott pszeudotudomány szart sem ér - ha jobban megfigyeli, azért láthatja, hogyan rándul meg a szám széle, amiért minden igyekezetem ellenére megül valahol a gyomrom fölött a bűntudat. Desi és Maddox helyett egy kisebb diákcsoport közelít meg minket, reménykedve vagy várakozóan, nem tudom, oldalra sem bírom pillantani igazán, csupán perifériás látásom fogja fel a jelenlétüket. Gyorsan mérlegelek, mert nincs időm tovább tépelődni, mert ki kell menekítenem őket innen, és menni tovább, tovább, valamelyik, akármelyik irányba, keresni az ismerős szempárt, felelni érte, mindenestül, nevetségesen, úgyis azt hiszi, nincs rá szüksége, de én tudom, én tudom, hogy sosem bocsátanám meg magamnak, ha... Finomat rántok a nő csuklóját szorító béklyón, még menet közben, lehet ez olcsó trükk a részéről, lehetek naiv, és lehet igaza is a szememmel kapcsolatban, tudom is én, talán tényleg ragadt rá valami a Tíz kicsi négerből, ami nem teljességgel haszontalan, mindenesetre az aranyszál nyomot hagy a bőrén, szándékosan, letörölhetetlen, lemoshatatlan, égési sérülésnek tűnő, szinte dombornyomott jelet, amitől nem szabadulhat meg napokig. A csuklójáról lehulló béklyó azonnal az auror imitátor nyakára tekeredik, röviden elszorítja, éppen arra a két másodpercre, amíg nem kap oxigént az agya, és egyszerűen összeesik. Lépések alatt beérem a nőt, szinte egyszerre lépünk a fiatalokhoz, némi kutakodás után egy apró zsákot húzok elő a zsebemből. - Elsősegélycsomag - nyújtom át a nőnek, ehhez sosem értettem igazán, elsajátítottam az alapokat, és vészhelyzetben nehézkesen elnavigáltam, de ha egy tapasztaltabb boszorkány ügyesebben használja, nem állok az útjába. - Ti jól vagytok? - fordulok a többiekhez, élükön egy nagyon furcsa, bizalmat egyáltalán nem gerjesztő lányhoz, akinek az arca csupa kifürkészhetetlen vonás, a tekintete pedig ravasz, titokzatos, és veszélyes. Rajta kell tartanom a szemem.
A durmstrangosok fellélegezhetnek, megérkezik a felmentősereg, bár arra nem számítanak, hogy egy auror és egy Magic is Might tag egyszerre bukkannak fel. @Kira Karkaroff-Munter kénytelen megbízni bennük, noha nem örül neki, hogy a brit varázsbűn-üldözési kommandó egyenruháját viselő aurorral kell beszélnie. Elmondja nekik, hogy mi történt a barátaival, csupán azt felejti el megemlíteni, hogy az imént megölt valakit. @Simon Payton-Murakami veszi észre először a Szellemszállás irányából feléjük tartó lángokat, sárkányok, akromantulák, baziliszkuszok és más bestiák alakját öltik magukra. A színe azonban árulkodó, a kék tűz egyértelművé teszi, hogy nem egyszerű táltostűz szabadult el. Kira tőlük nem messze lövéseket hall, döntenie kell, hogy a barátait az auror és a maszkos oltalmára bízza és visszatér Svenékhez, vagy marad a durmstrangosokkal. (Mesélői instrukció: ha Kira marad, akkor itt folytatja a játékot, ha Svenékkel tart, akkor a 2. csoportban.) Hasonlóan nehéz döntés előtt áll @Cordelia Kavanagh is. Segítsen a sebesült gyerekek mentésében és a lángok feltartóztatásában, vagy induljon el a menekülő Magic is Might tagok után, abban bízva, hogy értékes információkat tudhat meg, amelyeket átadhat az auroroknak? (Mesélői instrukció: ha Cordelia marad segíteni, akkor itt folytatja a játékot, ha az információszerzést választja, akkor a 2. csoportban.)
@Ronan Byrne előtt legalább fél percre minden elsötétül, a fájdalom, a kimerültség és a stressz kezdik megtenni hatásukat. Mire a fiú letörli az állára csorgott vért és felemeli a fejét, az ég felé felcsapó, kék lángokból álló szörnyetegeket pillantja meg. Sosem látott még valódi táltostüzet, de az apja történeteiből azonnal felismeri - ahogyan azt is, hogy a kék szín árulkodó és ez bizony nem egyszerű táltostűz, hanem valami bonyolultabb sötét mágia. @Vivian Fletcher Reginald Rappaport letartóztatása után Briggs parancsnok előkerítésére indul, azonban a felettese tájékoztatása nagyon hamar sokadrangú feladattá válik, amikor a Szellemszállás irányából elindul a futótűz a falu épületei felé. Vivian kiszúrja a tömegben Simon kék kommandós egyenruháját, habozás nélkül csatlakozik a férfihez, akit esetleg tájékoztathat Simon egykori főnöke, Rappaport aurorparancsnok elfogásáról is. A két auror csak ezután veszi észre, hogy az egyik ház tövében egy fél perce még halottnak tűnő gyerek megmozdul és felemeli a fejét: azonnal felismerik az Auguránvadász Projekt titkosított aktáiból, Ronan Byrne az.
@Cressida Boot és @Jerry Preston alig néhány háznyi távolságra jutnak csak, Preston sérülése gátolja őket a továbbhaladásban. Kénytelenek belátni, hogy a menekülés nem opció - csakis akkor, ha hátrahagyják Jerryt. Cressidának meg kell hoznia a döntést: csatlakozik a közeledő lángokkal küzdőkhöz vagy magára hagyja Prestont?
@Maddox McLaggen az inferusok feltartóztatása után nem tart Briggs parancsnokékkal, tovább keresi a Runcorn ikreket és a többi barátját. Az egyik mellékutcán talál rá a pánikközeli állapotban menekülő @Desiree Frye-ra, azonban hiába kerülnek ismét egymás mellé, nem lélegezhetnek fel megkönnyebbülten, a táltostűz egyre és egyre közeledik. Ezt mi sem bizonyíthatja jobban, mint a Szellemszállás felől feléjük rohanó @Denarius Lestrange és @Lynette Weasley, akik mindenki másnál közelebbről látták, hogy mire képesek a fekete mágiával átitatott kék lángok. (Mesélői megjegyzés: a kék táltostűz a Protego Diabolica varázslat eredménye, amelyet Napoelon Mulciber szabadított el. A lángok csak azokra veszélyesek, akik nem Mulciber szövetségesei, tehát a Magic is Might hűséges tagjai sértetlenek maradnak, azonban minden mást elpusztít. A Protego Diabolica varázslatot rendkívül bonyolult irányítani, a legerősebb sötét mágusokon is képes kifogni, éppen ezért senki nem birkózhat meg vele egyedül. Azonban a tűz elementalisták képesek lehetnek ideiglenesen feltartani - nagyon nagy erőfeszítések árán! -, illetve ha a faluban tartózkodók többsége egyszerre hajtja végre a Finite Incantatem varázslatot, akkor képesek lehetnek szétoszlatni, ehhez viszont mindenképp össze kell dolgozniuk.)
A kör vége: 2022. szeptember 4. (Addig annyi reagot írtok és olyan sorrendben, amennyit szeretnétek, ha mesélőre lenne szükségetek közben, akkor jelezzétek a staff felé)
“YOU OWE NO ONE AN EXPLANATION, A REASON, A DEFENCE FOR WHO YOU BECOME AFTER YOU SURVIVE.” — NIKITA GILL
Őszintén megmondom, kezd kurvára elegem lenni ebből a napból. Az egész nyomorult falu kisebb, mint a Lestrange birtok, bassza meg, és így is úgy tűnik, hogy sosem fogunk kikeveredni innen. Egyik szarság követi a másikat, és a sok földön fekvő sérült, illetve meggyilkolt ártatlan áldozat között elhaladva tényleg kezd az az érzésem lenni, hogy bármelyik pillanatban köztük végezhetem én is. Vagy Lynette. De azt nem engedhetem. Ki kell jutnunk innen. Még akkor is, ha a saját seggfej nagybátyámmal kell ehhez párbajoznom. Aki ráadásul nincs is egyedül, mert mi abban a móka, ha segítség nélkül támad rá a tizenhét éves unokaöccsére? Ugye? Még magamat is meglepem azzal, hogy milyen jól tartom a frontot a két felnőttel szemben - bár ez jelen esetben annyit jelent, hogy még élek, egyelőre. A vállamat ért találat azonban kurvára fáj, és minden pillanattal egyre rosszabb, úgyhogy ez a szívderítő helyzet nagyon gyorsan megváltozhat... És valóban közel állok hozzá, hogy feladjam, egyszerűen szembe nézzek azzal, ami rám vár - magamban már csak annyit remélhetek, hogy legalább a kurva fájdalom elmúlik végre - amikor segítséget kapunk. Döbbenten, tágra nyílt szemekkel figyelem, ahogy Karen Nott imperiot szór Kermitre, majd elküldi őt melegebb éghajlatra.
- Kösz, Karen néni... - mondanám is hálásan a nőnek, de ő addigra már nincs sehol. Gondolom, épp ideje volna nekünk is eltűnni innen. Ismét megragadom Lynette karját, hogy tovább induljunk a Szellemszállás felé, ahogy Briggs tanácsolta, de ahogy közelebb érünk, nagyon hamar világossá válik, hogy ez a menekülési útvonal már nem járható. - Ne! - nyögök fel elkeseredetten és enyhén sokkosan, azt látva, hogy a régi romos épületből ijesztő bestiák alakját öltő lángok terjednek szét. Ráadásul a falut is egy tűzgyűrű veszi körbe. Tényleg itt fogunk meghalni, bassza meg!
- Keresnünk kell más kiutat! Talán még maradt használható hopp-hálózat valahol... - fordulok ismét Lynn felé, bár egyre kevesebb reménnyel és élettel a tekintetemben. Már nem túl sok erőt érzek magamban a meneküléshez, az az igazság, ennek ellenére mégis megindulok a lány kezét megfogva, hogy a démoni tűztől a lehető legmesszebb kerüljünk.
Egy-két utcát haladunk előre, és már a leghalványabb fogalmam sincs, merre járhatunk Roxmorts felismerhetetlenségig rongált utcáin, de továbbra is Lynn kezét szorongatva próbálnék neki bátorságot küldeni. Vagy magamban próbálom így tartani az erőt... én sem igazán tudom már. Lényegében nem sokat számít, mennyire igyekszem erős maradni, a lassan elviselhetetlenné váló fájdalom egyik pillanatról a másikra lesodor a lábamról. Jobb karomat a bal vállamra szorítva nekiesek a legközelebbi falnak, és mély levegőket véve próbálok állva maradni. Aztán lassan mégis feladom, és erőtlenül, de összeszorított fogakkal és szemekkel csusszanok le a fal mellett. Fogalmam sincs, a maszkos halálfaló milyen átokkal találta el a vállamat, csak azt tudom, hogy a fájdalom egyre inkább terjed a karom, az ujjaim felé, illetve valamivel visszafogottabban a másik irányba is, és olyan, mintha... mintha épp milliméterről milliméterre hűtenék mínusz fokokra az izmaimat, a csontjaimat, az ereimet... Egyszerre éget és kibaszott hideg, ugyanakkor mintha kezdene érzéketlenné válni. Hirtelen nem is tudom, mi a jobb, ha ez az átok végez velem, vagy a kék táltostűz, ami egyre közeledik felénk. De az teszi fel az íre a pontot, amikor meglátom Kira Karkaroffot egy csapat társa körében. Lehet, őt kellene megkérnem, hogy váltsa be a fenyegetését, és akkor végre túl esnék rajta... - Menj tovább, Lynn... - nézek fel a vörös hajú lányra. - Keresned kell magadnak egy kiutat innen...
Lux in tenebris
the darkness
in me grows every day.
Vendég
Pént. Szept. 02, 2022 9:53 am
Lux in Tenebris
Sosem engedném meg másoknak, hogy kezet emeljenek a barátaimra, sőt mérhetetlen haraggal és keserűséggel töltött el, amiért képtelenek voltak megóvni egymást. Egy szövetség voltunk. Gyermekkorunk óta összetartoztunk, feleltünk egymásért és odafigyeltünk a másikra. A kötelék, amely köztünk feszült, elszakíthatatlan volt. Akik pedig később csatlakoztak hozzánk, azok is megértették mit jelent a bajtársiasság. A Durmstrang kiváló hely volt arra, hogy összekovácsolja az embereket, én pedig rendelkeztem azzal a képességgel, hogy vasmarokkal összefogjam őket. Most mégis tisztában voltam azzal, hogy a képességeim limitáltak voltak. Egyedül nem tudtam mindenkit kivinni, az ájult nővérem látványa pedig frusztrálttá tett. Soha nem volt még ennyire sebezhető és kiszolgáltatott. Nem hát más esélyem, kénytelen voltam másokat is belevonni. Ki kellett vinnem őket, mielőtt még jobban elszabadult volna a pokol. − Fogalmam sincs. Most értem ide hozzájuk – pillantottam le az ájult nővéremre, aki még mindig Nikita karjaiban hevert. − Megtámadtak minket. Az egyik robbanás telibe találta Verát, amikor a kisebbeket akarta védeni – vágott a szavamba még az enyémnél is erősebb orosz akcentussal Nikita. Volt egy olyan érzésem, hogy nem teljesen fedte le a valóságot a története, vagy legalább is, kihagyott belőle valamit, de nem értem rá kérdezősködni. Ezt a helyzetet ugyanis akár még az előnyünkre is fordíthattuk volna. − Egyik sérülés sem tűnt súlyosnak, de ez akkor derül ki, ha medimágusok vizsgálják meg őket – feleltem a férfi kérdésére angolul, bár nem igazán volt időm megvizsgálni mindenkit. A többségen elsőre kisebb hegeket, vágásokat figyeltem meg, illetve talán sokk hatása alatt állhatnak. Épp hogy beavattam a két felnőttet a történtekbe, elég volt végigpillantaniuk a sérülteken, hogy tudják: ennyi embert nem bírok el egyedül, amikor az auror felhívta a figyelmet a lángokra. Először azt hittem, hogy egyszerű tüzet emlegetett, de amikor abba az irányba fordultam, és megláttam a sárkányok, akromantulák és baziliszkuszok alakját, akkor tudtam, hogy ez nem egyszerű futófűzként közeledett felénk. Fogalmam sincs, melyik idióta szabadította ránk mindezt, mert ha a mieink voltak, akkor sem lehetettem biztos benne, hogy Svent, engem, vagy a többieket nem fogja megégetni. Mindennek a tetejébe a közelben lövések dördültek, s bár egyértelműen Sven és Klaus keveredtek valamibe, tudtam a kötelességemet. Itt volt szükség rám, hogy összefogjam a csapatot, és megóvjam őket. Svenben pedig bíztam annyira, hogy tudatában legyek a ténynek: bármilyen helyzetre talált megoldást. − Valami ötlet feltartóztatni a lángokat? – fordultam a két felnőtt felé, miközben én magam is próbáltam felidézni a táltostűzről olvasottakat. A következő szavaimat azonban a társaimhoz intéztem németül. − Nikita, fogd Verát és azokat, akik képtelenek varázsolni, és menjetek! A többiek maradnak! – adtam ki a parancsot a durmstrangos delegációmnak, miközben a nővérem feltápászkodott a földről, és felemelte ájult testvérünket. Szükségem volt mindenkire, aki képes volt pálcát ragadni. − Durmstrang! Gyülekező! – léptem előre egyet kivont pálcával. Vogelék kérdés nélkül követték a mozdulatomat, és miközben a sérült társaink távolodtak, addig a többiekkel egy vonalban sorakoztunk fel. Egy röpke pillanatra átfutott az agyamon, hogy mennyire hálás lehettem a családomnak, amiért egész életem során nyomást helyeztek rám, pontosan azért, hogy az ilyen szituációkban higgadt tudjak maradni, és megfelelően tudjak cselekedni. Ha engem is valami sznob aranyvérű brit lányként neveltek volna, akkor most valamelyik üzlet rejtekében pityeregnék, és arra várnék, hogy valaki megmentsen. Nekem erre nem volt szükségem. Én mentettem meg másokat. Ha nem lettünk volna szorult helyzetben, ha nem lettek volna itt azok az emberek, akik fontosak voltak nekem az életben, akkor hagytam volna, hogy a falut porig rombolják, és az összes férget elporlasszák, de nem engedhettem meg a mi oldalunkról veszteségeket. Ráadásul, fogalmam se volt arról, hogy Sven mennyire került közel a lángokhoz, így mindenképpen időt kellett nyernem nekik és nekünk is. − Ezeken a lángokon nem fog majd a víz, ne is próbálkozzatok vele! – Hívtam fel a figyelmet arra, hogy nem egyszerű oltásra, hanem egy igazán erőteljes átok feltartóztatására. Ha pedig addig az ismeretlenek nem említették a varázsigét, mostanra eszembe jutott, hogy talán – de csak talán – a Finite Incantatem hatásos lehetett. Nem figyeltem senki másra. A tudatom és a figyelmem leszűkült a körülöttem állókra, és a felénk hömpölygő lángtengerre.
Vendég
Pént. Szept. 02, 2022 10:17 am
Lynn & Everyone
Nem értettem mi történt. Sosem kellett foglalkoznom az aranyvérűek szövevényes kapcsolati hálójával és játszmáival, mégis, ami a mai napon történt, megrémített engem. A mellkasomat szorongató érzés minden egyes megtett lépésnél egyre növekedett, a lábaim nehezebben vittek előre, és már kezdtem feladni a reményt, hogy valaha is kijutunk innen. Az engem eltaláló átkok sem segítettek: az egyik lepattanó átok eltalálta a bal karomat, és egy vágást ejtett rajta. Már az okozott fájdalmat sem éreztem. Csak le akartam feküdni a sárba, és sírni, amíg véget nem ér ez a szenvedés. Segítenem kellett volna Dennynek, de… Nem ment. Szinte tétlenül néztem végig a kétségbeesett párbaját, amely csak akkor fordult meg, amikor egy ismeretlen nő sietett a segítségünkre. Beleborzongtam a jelenlétébe, és a ténybe, hogy milyen könnyűszerrel szórt Imperius-átkot a számomra idegen támadónkra. Igaz, hogy a mi védelmünkben tette, de vajon mikre volt még képes ez a nő, ha ilyet cselekedett? Aztán amilyen hirtelen feltűnt, olyan gyorsan kámforrá is vált. Otthagyva kettőnket a káosz kellős közepén. Nem akartam tovább menni. Elég volt. Tényleg olyan nehéz lett volna az aurorokat kiküldeni ide, és rendet tenni? Nem akartam elhinni, hogy nem létezett annyi auror, hogy megfékezzék ezeket az embereket. Azt sem akartam elhinni, hogy ennyi idő alatt nem kapott a Minisztérium riasztást. A negatív gondolataimból szó szerint Denny rántott ki. Halkan felszisszentem, amikor megragadta a sérült karomat, de nem szóltam egy szót sem róla. Követtem őt, akár a világ végére is követtem volna, ha egyszer kijutunk ebből a földi pokolból, de azt hiszem, csak még jobban belekeveredtünk a sűrűjébe. A Szellemszállásról terjengő lángok látványa könnyekre fakasztott. Miért kellett ma reggel lesétálnom a faluba? Annyival szebb délutánom lehetett volna egy jó könyv társaságban a kedvenc fotelemben gubbasztva. Igazából, az állandó menekülésnél és harcnál most már tényleg minden jobb lett volna. Nem akartam semmi mást, csak még egyszer, utoljára látni a családomat, és magamhoz ölelni őket. Tristan mackós ölelése után sírtam, amely megóvott engem minden bajtól, apa buta viccein szerettem volna morogni, látni Brutus cinkos mosolyát, miközben a macskát nyúzza, de már csak az is boldoggá tett volna, ha összeveszhetek Celiával, amiért megint nem viselkedett rendesen. Másodpercek alatt pörgött le bennem minden, hogy végül arra jussak: nem akartam így meghalni. Nem akartam, hogy a családom az összeégett testemet kapja meg. A családommal szerettem volna lenni. Élni akartam. − Minden romokban hever – ingattam a fejemet Denny kijelentésére, miközben az ujjaimat összekulcsoltam az övéivel. − Ha szereznénk seprűt, egy hővédő bűbájjal talán középen ki tudunk repülni, amíg nem zár össze a kör, vagy pedig a föld alatt tudnánk még haladni. Alagutat ásni viszont sok idő lenne – válaszoltam remegő hangon, miközben igyekeztem összeszedni magamat. Abban az egyben biztos voltam, hogy minél messzebbre kellett futnunk. Hiába voltam kimerült, erőt kellett vennem magamon, hogy folytassam. Alig haladtunk előre valamicskét, amikor Denny a falnak esik. A nevét kiáltom kétségbeesetten, miközben utánakapok. Nem bírtam megtartani őt, ahhoz túlságosan is nehéz volt számomra, így tétovázás nélkül guggoltam le mellé. − Mi a baj a karoddal? Hátha tudok segíteni – kérdeztem, hiszen fogalmam sincs milyen átok találta el, de talán, ha elmesélte a tüneteket, akkor tudtam segíteni neki enyhíteni a fájdalmait. − Nem megyek nélküled sehová! – jelentettem ki az eddigi határozottabban, ellentmondást nem tűrő hangon, miközben a pálcám hegyét Denny karja felé fordítottam. Egy-két egyszerűbb gyógyító bűbájjal próbálkoztam, amikor nem messze tőlünk meghallottam egy lány határozott hangját. Elképedve néztem, hogy milyen bátran és határozottan állt a diáktársaival képzett sorfal élén, miközben mindannyian a pálcáikat előre szegezve fordultak a tűz irányába. − Szerinted mire készülnek? El kell jutnunk hozzájuk Denny, hátha ők tudnak segíteni – fordultam vissza ismét a fiú irányába, miközben feltápászkodtam, és a kezemet nyújtottam felé. − Ha rám támaszkodsz, akkor talán ketten eljutunk addig – mértem fel a köztünk és az idegen diákok közötti távolságot. Minél tovább figyeltem őket, annál inkább úgy tűnt, hogy komolyan úgy gondolták: fel tudják tartóztatni a táltostüzet. Varázslatok röppentek ki a pálcáik hegyéből, mindegyik fénysugár ugyanolyan színben tündökölt, és mintha egyszerre ugyanazokat a szavakat kántálták volna.
Kissé reszketeg, mégis eltökélt pálcaintés, csuklómozdulati precizitás – nyomában felhasadó bőr, szétnyíló hús, szakadó inak, márványtökéletességgel metszett csont, jobbomon halott súly, balomon élénken patakzó vér, nehezen csillapítom, pedig nem a fa ellenkezik velem, nem, Öreg pálcája nyugtalanító engedelmességgel tesz eleget minden rándulásnak, befogadja a bűbájt, átcsordogál rajta, nem ellenkezik, nem makacskodik, és nem tudom, ez a gazdája iránti lojalitásnak köszönhető-e. Tekintetem még hordozza Öreg kemény pillantását – fáradtságot, tehetetlenséget, konokságot, rettenthetetlenséget, a tanult tehetetlenség és ösztönös tenni akarás elviselhetetlen egyvelegét. Apró részletekre fókuszálok, kortynyi eltérésekre, mintha csak egyetlen pontot javítanék ki, mintha egy portrén keresném, pontosan hol és mennyit kell mesterkednem, hogy semmisnek tűnjön, így függök rá lélegzetvételnyi időre a feltöredezett macskakövek közötti hasítékokra, a nagyobb, repedésekkel átszőtt darabokra, Öreg egyenruhájának hajtókájára, az átkok erejétől megbomló varratokra, kilógó szálakra, csupa eltüntetésre váró anomáliák, egy portré hiányosságai. Bármire, csak a vérre nem, a vérre, amely előbb apadni kezd, végül teljesen eláll, kéttenyérnyi tócsa emlékeztet rá, ahogyan kitartóan és kihívóan ömlött belőle, egy sekély meder, rá emlékeztet, Merlin verje meg, mindig minden rá emlékeztet, az átitatott hálóingre, a köröm alá ragadt, alvadt vérre, amelyet horzsolásig súroltam, és én… Öreg könyörgésbe hajló nyöszörgésének emlékétől nehéz fejjel – és szívvel, főleg szívvel, igazán – elsőre észre sem veszem, mi történik körülöttük, nem érzékelem, amint megváltozik a levegő töltése, vibrálóvá, és valahogyan forróvá válik, mintha mozdulatlanságában is sisteregne, mintha ezernyi elektromos kisüléstől lenne terhes, megmarkolom az ujjaim közül kicsúszott pálcát, sima és súlytalan, mintha nem hordozná magában, mit tettem másfél perccel vagy inkább másfél ezer évvel ezelőtt, mert az idő sűrű, áthatolhatatlan, és sokktól nehezen forgó gondolatokkal igyekszem feldolgozni, mi történt, mi történik, és mi fog történni. Öreg kába, arca sápadt, homloka a fájdalom emlékének ráncait viseli, tekintete távoli, megcsillan benne valami, valami furcsa, valami kék, ami közeledik, terebélyesedik, tombol, lángcsóvák bontakoznak ki belőle… Táltostűz. Sikkantani sincs időm vagy erőm, megragadom Öreg vállát, rántok rajta egyet, gyerünk, csak most szedd össze magad, csak még egy kicsit, olyan kétszáz méterre, amíg tiszta terepre érünk, és elvihetlek valami biztonságos helyere, valahová, ahol tudnak is rajtad segíteni, nem hentesmunkát végeznek. Mint én. Futólag rápillantok a lenyesett végtagra, borzongva visszafordulok. Itt hagyhatnám. Mindent megtettem érte, amit meg lehetett tenni, tényleg, én mindent, vele maradtam, segítettem rajta, az életemet kockáztattam, nem is lenne olyan nehéz felállni és elsétálni, nem jelentene semmit, nem lenne miért szégyenkeznem… Végigsimítok az egyenruha hajtókáján, nem is haragudna rám, eszméleténél sincs igazán… Végül is mit tehetek én? Ecsettel a kézben képes vagyok megfestett világokat lerombolni, felépíteni, tökéletesíteni, de itt és így… eszköztelenül és rettegve…? – Teljesen hülye vagyok – suttogom, miközben megragadom a hóna alatt és vonszolni kezdem, centimétereket haladva, nevetséges kínlódással. Bűbájjal némiképp sikerül rásegítenem, harminc-negyven kilóval tehermentesítem magam, és csak haladunk, házról-házra, romról-romra, méterenként, nyögve, könnyekkel, félelemmel és kilátástalansággal küszködve. Mert közeledik. Megállíthatatlanul, erőszakosan, kék lángok kebeleznek be épületeket, zsákutcákat, virágágyásokat. Furcsa, ziháló hangot hallat, valamit motyog, hangja egyre tisztább és nyersebb, ájulása felszívódni látszik. Kisebb csoportra leszek figyelmes, vadul integetni kezdek feléjük, Öreg káromkodik egyet, és küld, rögtön küld, először azt hiszem, segítségért, végül rájövök, mit szeretne pontosan. Hátát a lábszáramnak támasztom, tenyeremmel befogom a száját, és fentről, félig kitekert pózban pillantok le rá. – Meg kellene tanulnod, mikor fogd be a szádat, Öreg – szinte duruzsolok, pedig hangsúlyomban érezhetőek az élek, vitának helye nincs. Tekintetünk röviden összekapcsolódik, aztán érzem, ahogyan ajkai mozogni kezdenek, és már éppen belé fojtanám a szót, amikor a csuklómhoz nyúl, szelíden elhúzza a kezemet, pillantása szigorú, kimerültségtől nehéz. Hangjában irritáció, mintha egy gyerekhez beszélne. Egy gyerekhez, aki idegesíti, és akit talán kicsit… képes elviselni. – Egy perc és itt vagyok – biztosítom, miközben lefektetem a földre, ügyelve, nehogy valami felsértse, mert nem megyek innen sehová, akár sikerül, akár nem… – Finite Incantatem! – kiáltom mindenki felé, körülöttünk diákok, elszórtam aurorok, segítő felnőttek, talán professzorok, fogalmam sincs. – Nincs más esélyünk.
Minden tök jól indult, komolyan. Gondoltam, végre időt tölthetek a barátaimmal az iskola falain kívül, ráadásul úgy, hogy még történik is valami Roxmortsban. Persze egy karrierbörze nem éppen a legizgalmasabb dolog, amit el tudok képzelni, de legalább más, mint az átlagos hétvégék a faluban. Többet tud adni néhány mindenízű drazsénál, én pedig úgy döntöttem, egyelőre megelégszem ennyivel. Jobbat úgysem tudtam volna most kitalálni.
amikor hozzám is szól, sőt, nem csupán hozzám szól, hanem egyenesen kommentálja az eseményeket, barátian, mellőzve bármilyen szakmai zsargont. Jerry Preston kedvel, és ha nem is kedvel, kénytelen elviselni a jelenlétemet, gondolom szórakozottan, és mielőtt kitalálhatnék valami riposztot, amivel éppen annyira idegesítem, hogy a páratlan dinamikánk függője maradjon, egy nagydarab, mentális kihívásokkal küzdő férfi váltja a beltenyésztett sáskát – öreg, pedig jártál már Alabamában, min csodálkozol ennyire? –, és retorikai készségek híján, brutális eszközökhöz nyúl.
Desiree közelében, főleg ilyen körülmények között. Lehunyom a szemem, nyár van, rézröppencsek zúgnak, éppen elmeséli, hogyan dörgölik össze a hátsó lábaikat, hogy ilyen búgó hangot adhassanak ki, egészen különleges tüskék vannak az ízületeknél, azt használják, és rám néz, boldogan, várakozóan, vagy én várakozom valamire, amit ki sem mondhatnék, mert nem helyes, és mégis, és mégis... – Expecto Patronum! – házimanó nagyságú delfin ugrik ki a kék varázslatból, vidám csicsergéssel úszik körbe, farkával nem létező hullámokat pocsol rám, rögtön nevethetnékem támad, teljesen mindegy, hányszor lép interakcióba velem, aztán lebukik a kék bűbájfoszlányok közé, nőni kezd, eléri egy felnőtt ember méretét, és játékosan a dementorok felé iramodik.
ha mindenáron szeretnék, a szükség mégis törvényt bont, és leereszkedett közénk, puszta jóindulatból a nemzeti, belbiztonsági és politikai vészhelyzet idejére, hogy aztán visszakapaszkodjon a bürokrácia elefántcsonttornyába, és titkos iratok sarkába szignózott név maradjon.
