Bár az időjósok kellemes, napsütéses tavaszi délelőttöt ígértek Roxmorts lakosainak és látogatóinak, a valóság - mint olyan sokszor - keresztülhúzza mindenki számításait. Még csak éppen elkezdenek kipakolni a standok tulajdonosai, éppen csak elkezdik felállítani a színpadot a főtéren, amikor sötét viharfelhők gyülekeznek a hegyek irányából érkezve, pontosan a falu felett. Hozzászoktak már Roxmorts lakói, az utóbbi időben sokkal gyakoribbak a zord viharok és ködös napok, mint korábban - nem meglepő, hiszen a Minisztérium sokszor küld errefelé dementorokat a terrorveszélyre hivatkozva. Ez azonban senkit sem tántorít el attól, hogy megtartsák az első Nagy Karrierbörzét. A roxforti reggelit követően elkezdenek leszállingózni a faluba az első diákok. Az iskolai birtok határában aurorok fogadják őket, egyesével megmotoznak minden tanulót, elkérik a szüleik és házvezető tanáruk által aláírt igazolásaikat, amelyek tanúsítják, hogy lemehetnek Roxmortsba - aki nem rendelkezik ilyen papírral, az szerencsétlen (vagy talán szerencsés?) módon kénytelen ezt a napot a kastélyban tölteni. Még szigorúbb a beléptetés a varázslófaluban. A hopp-hálózattal érkezőket azonnal, éppen csak a kandallókból kilépve átkutatják és igazoltatják a rend éber őrei, szintúgy azokat, akik gyalog lépik át a falu határát. Egyetlen lélek sem teheti be engedély nélkül a lábát Roxmortsba, komoly védővarázslatok őrzik a települést, amelyek sem befelé, sem pedig kifelé nem engedik a hoppanálást és a zsupszkulcsok használatát, csak és kizárólag az ellenőrzőpontokon lehet bejutni. Természetesen a védelem nem tökéletes. A Minisztérium emberei nem tudják, hogy a Magic is Might tagjai már hetekkel ezelőtt felkészültek erre a napra: a Szellemszálláson fekete, csuklyás egyenruhát és csillogó, ezüst maszkokat helyeztek el, amelyek egytől egyig mitológiai lények arcát idézik, vicsorgó agyarakkal, hegyes szarvakkal, dühösen kitáguló orrcimpákkal, rémisztő szemnyílásokkal. A szervezet nem akar nyílt összecsapást, csupán rá szeretnének ijeszteni az emberekre, hergelni akarják a Minisztériumot és legfőképpen felhívni a társadalom figyelmét arra, hogy a kormány alkalmatlan a védelmükre és nem hisz a szólásszabadság eszméjében. Persze mindig fel kell készülni a legrosszabbra, nem csoda hát, hogy a falu szélén található évtizedek óta üresen álló, romos házban egy bűbájjal láthatatlanná változtatott zsákban elrejtették a Munter család mágikus lőfegyvereit, robbantásra és összezavarásra alkalmas bájitalokat, illetve egy ősrégi, színarany mágikus kést, amely képes átvágni bármely védőbűbájon, ezzel pedig tökéletes eszközzé válik a gyors szökésre. A Mágiaügyi Minisztérium minden óvintézkedés ellenére fél egy ekkora tömegrendezvénytől, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a faluba kirendelt több tucat auror, akik nem csak a beléptetési pontokon őrködnek. Aki szemfüles, észreveheti őket a hömpölygő tömegben: ott vannak a színpadnál, a legsűrűbben rakott standok környékén, az üzletek falának támaszkodva, a házak tetején kémlelve.
★ ★ ★
A rendezvény zökkenőmentesen indul. A főtéren felállított nagy színpadon folyamatosan váltják egymást a zenekarok és az előadók, a standoknál rohamosan fogynak a szórólapok, Roxmorts üzletei több eladást bonyolítanak le néhány óra alatt, mint máskor egy egész hétvégén. Talán éppen a prospektusokat bújod, talán veszel egy vajsört magadnak és a barátaidnak, talán azon gondolkozol, mire költsd el a Mézesfalásban az utolsó galleonodat, talán éppen azon tűnődsz, hogy már ideje lenne hazamenni vagy vissza a Roxfortba, amikor szemerkélni kezd az eső. Lehet, hogy Leperex bűbájt használsz, lehet, hogy a fejedre húzod a kapucnidat - és emiatt megeshet, hogy észre sem veszed a tömegben egyre gyakrabban fel-felbukkanó fekete taláros, csuklyás alakokat, akiknek az arcát ezüstösen csillogó, állatias maszk takarja -, de az is lehet, hogy egyszerűen csak hagyod, hadd áztasson bőrig az egyre fokozódó eső. Mikor a színpadra új ember lép fel, talán azt gondolod, csak felszólítanak majd mindenkit, hogy húzódjon fedett helyre a vihar elől. Aztán meghallasz egy határozott, mágikusan felerősített hangot az emelvény irányából: - Kit véd az a kormány, amelyik egy ártatlan fiatal halála felett huny szemet pusztán azért, mert aranyvérű volt? Kit véd az a kormány, aki a szólásszabadságot lábbal tiporva békés tüntetőket vitet el, csak mert nem ért egyet velük? - Ha a színpadra nézel, láthatod, hogy egy magas, rövid szőke haját rendezetten hátrasimító nő áll a mikrofonnál. Talán már láttad a Reggeli Prófétában, Nyx Selwynnek hívják, a pár napja megalakult Walpurgis nevű párt elnöke. Sokan neo-halálfalónak kiáltották ki őket, de bizonyítékuk nincs rá, hogy a pártnak bármi köze lenne illegális tevékenységekhez. Csak az aranyvérűek elleni diszkriminációt akarják megszüntetni és el akarják törölni a Varázstitok-védelmi Alaptörvényt, ki tudja, lehet, a lelked mélyén még te is egyetértesz velük. Hiszen nem lehet minden aranyvérű velejéig romlott, nem igaz? És néha tényleg annyira kényelmetlen bujkálni a muglik elől, az az ócska törvény inkább a varázstalanok érdekeit védi, nem a tiédet, ugye? De az is lehetséges, hogy a hideg kiráz ettől a nőtől, valóban van benne valami különös, valami igazán vérfagyasztó a tekintetében, az őt körüllengő aurában... De el kell ismerned, jól szónokol - bár mintha a rendezvény szervezői is össze lennének zavarodva, hiszen nem ők hívták ide a politikust, hogy szóljon a nagyközönséghez. - Az unokaöcsémet, Devon Selwynt azért gyilkolták meg, mert aranyvérű. A kormány hallgat róla, a médiát nem érdekli, de mi nem fogunk hallgatni. Nem fogunk hazudni és bujkálni, hiszen erre kényszerítenek minket évszázadok óta, nem igaz? Rettegünk, korlátok közé szorítjuk magunkat és mégis miért? Olyanok védelméért, akik hosszú éveken át máglyán akartak megégetni minket? Őket védjük és a saját, tisztavérű fiataljainkat hagyjuk erőszakos halált halni? - Mrs. Selwyn beszédét a tömegből egyszerre fogadja egyetértő és felháborodott morajlás. Ha körbenézel, most már biztosan látod a fekete ruhás alakokat. Hiába próbálsz a csuklya alá nézni, az arcukból semmi nem látszik, a maszk rései mögül éppen csak egy-egy szempár villanhat rád. Talán kezdesz félni, talán csak kíváncsiságot érzel, talán csak izgalmat, mert te is egy vagy a maszkos alakok közül és ismered a tervet. A tervet. Azt a tervet, aminek biztos nem része, ami ezután történik. Újabb ember lép fel a színpadra. Széles vállú, majdnem két méter magas, nagydarab férfi, durva vonásait még keményebbé teszi az elszánt homlokráncolás. Gregory Goyle az - bár lehet, fogalmad sincs róla, ki ez a férfi. Goyle elveszi a mágikus mikrofont Mrs. Selwyntől, a törékeny nőnek esélye sincs ellenkezni, dühösen rázza a fejét, látod, hogy az ajkai mozognak, valószínűleg próbálja elzavarni Gregory Goyle-t, de hiába. - Éljen a Sötét Nagyúr, éljenek a tisztavérű varázslók! - ordítja bele a mikrofonba a férfi. Aurorok indulnak meg a színpad felé, a színes egyenruhások utat törnek maguknak, de nem érnek oda időben. Mire bárki észbe kaphatna, Goyle a színpad elé hajít egy mágikus bombát, a robbanás az első sorokban állókat méterekkel hátrarepíti és megégeti, a hatalmas robaj megrázza az egész főteret. De itt még nincs vége az ámokfutásnak, mielőtt az aurorok leteperhetnék Goyle-t, a bomba maradványaiból sűrű, fekete füst kúszik elő, másodpercek alatt teljes sötétségbe borítva Roxmorts utcáit. Elszabadul a pokol, sikítozó emberek lökdösik egymást, menekülnek, amerre érik. Bárkivel is érkeztél, bármerre is akartál elindulni, most valószínűleg csak sodródsz az emberek áradatával. Fényt csak a pánikszerűen kilőtt varázslatok villanásai jelentenek, a színes fénycsóvákban fel-felvillannak melletted ismerős és ismeretlen arcok. Mikor végre percek múltán szertefoszlik a sötétség, teljesen máshol találod magad, mint ahol korábban voltál. És ha felnézel az égre, láthatod a dühös, szürke viharfelhők között kirajzolódó koponyát és kígyót. A Sötét Jegyet.
@Sven Munter és @Kira Karkaroff szorosan fogják egymás kezét, mikor elszabadul a káosz, így a tömeg nem tudja elsodorni őket egymástól. Mire újból kivilágosodik minden, egy épület falának préselve találják magukat, körülöttük mindenfelé átkok repkednek, aurorok küzdenek maszkos alakokkal, civilek védik magukat és családtagjaikat, barátaikat, teljes a pánik. Sven felismeri, hogy mindössze néhány saroknyira vannak az épülettől, ahol a bátyja elrejtette a fegyvereiket, Kirával szinte szavak nélkül kommunikálnak, tudják, mit kell tenniük. Ahogy bekanyarodnak a romos épület felé vezető utcára, szó szerint belerohannak @Denarius Lestrange-be. - Kinek az oldalán állsz, Lestrange? - szegezi neki a kérdést Sven.
Első kör vége: 2020. június 4. (Addig annyi reagot írtok és olyan sorrendben, amennyit szeretnétek, ha mesélőre lenne szükségetek közben, akkor jelezzétek a staff felé)
Lakhely :
Baden-Württemberg, Munter birtok
Elõtörténet :
Playby :
Finn Cole
47
Sven Munter
Hétf. Május 16, 2022 11:10 am
Lux in Tenebris
Nem erről volt szó. Nagyon nem erről volt szó. Mégis mi a fene ez? És még minket utasítanak ki a Magic is Might gyűlésekről, amikor tizenhét évesen is megfontoltabb, értelmesebb döntéseket tudtam hozni, mint az a hegyomlás Gregory Goyle... Oh Scheiße! Kira nem volt egy törékeny, szélben lengedező virágszál, aki fehér lovon vágtató, fényes páncélba öltözött lovagok segítségére szorult, most mégis úgy szorongattam a menyasszonyom kezét, mintha az életét féltettem volna - mert azt hiszem, tényleg azt féltettem, amint felrobbant a bomba és ránk ereszkedett a sötétség. Kira erős, kíméletlen boszorkány volt és én is tudtam vigyázni magamra, de mégis mire mentünk a varázstudásunkkal tengernyi, mérgezett egérként rohangáló és egymást tipró ember között? Semmire. Az átkok semmit nem értek, ha több száz ember rémült tengere sodort magával és lökött a földre másokat egy óvatlan pillanatban, hogy aztán széttapossanak minden szerencsétlent, akiket nem a vaktában lőtt átkoktól leszakadó tégladarabok ütöttek agyon. Úgy volt, hogy csak szórakozni jövünk, nézni, ahogy apáink és a Magic is Might elkötelezett tagjai beijesztik az ostoba briteket, legrosszabb esetben is néhány jogtalan letartóztatásra, egy-két rövid életű párbajra számítottunk, de nem erre. Azt gondoltam, Kirával megkóstoljuk majd a britek híres-neves vajsörét, megnézzük a történelmi épületeket, ellátogatunk pár standhoz - elvégre én tényleg a Docendo Discimus Mágusakadémián akartam továbbtanulni -, majd röhögve végighallgatjuk a színpad körüli performanszt, hogy utána kettesben eltűnjünk egy csendes sarokban Kirával, amíg apáink nem figyelnek. De ez... ez nem volt a terv része, a fenébe is. Ahogy felszállt a füst, érzékeltem, hogy minket is arrébb sodort a tömeg a többi durmstrangostól, egy mellékutca egyik házához préselődtünk, a hátam nekisimult a régi tégláknak, miközben szinte már fájdalmasan szorítottam Kira kezét. Nem keveredhetett el mellőlem, együtt kellett maradnunk. - Ismerem ezt az utcát - próbáltam túlharsogni a pánikoló tömeg ordítását. - Klaus megmutatta, mikor ideértünk, csak pár saroknyira van a rejtekhely. El kell jutnunk oda, biztos a bátyám is oda megy éppen. És nekem is kell a puskám. Pálcát rántottam, bár jobban örültem volna a mágikus lőfegyver ismerős érintésének a kezemben, de egyelőre be kellett érnem az erdei fenyő pálcával. Szerencsére azzal is majdnem olyan jól boldogultam, mint a célba lövéssel. Kirával az oldalamon elindultam a romos épület irányába, ahova a MiM a fegyvereket és bombákat rejtette. Futólépésben haladtunk, ügyelve, hogy egyetlen átokba se rohanjunk bele - helyette valami másnak, pontosabban valaki másnak szaladtunk neki erőből. Hátráltam egy lépést és reflexből az emberi úttorlasz arcára szegeztem a pálcámat, akkor sem eresztettem le, amikor felismertem Denarius Lestrange-t. - Kinek az oldalán állsz, Lestrange? - mértem végig összeszűkült szemmel, angolra váltva, ezúttal mit sem törődve vele, hogy a német akcentusom sokkal erősebb volt a szokásosnál. - Ha nem vagy egy utolsó véráruló, Dummkopf, akkor szedd azokat a pálcika brit lábaidat, dolgunk van. Segítenünk kell a mieinknek.
“YOU OWE NO ONE AN EXPLANATION, A REASON, A DEFENCE FOR WHO YOU BECOME AFTER YOU SURVIVE.” — NIKITA GILL
Őszintén szólva totál hidegen hagyott az egész rendezvény, legszívesebben ki sem mozdultam volna a kastélyból, nem vágytam a tömegre, sem a felhajtásra, az aurorok standja, illetve prospektusa azonban tényleg érdekelt, úgyhogy amikor Tony felvetette, hogy lemehetnénk mi is a faluba, egy vállvonással rábólintottam. A többiek igazából szinte azonnal lemorzsálódtak rólunk, amint Roxmortsba határába értünk, szóval Zabinivel ketten jártuk végig a főteret, majd amikor úgy döntöttünk, hogy már épp eleget láttunk, félrevonultunk az egyik közeli utca sarkához rágyújtani, illetve két szippantás után az egyik belsőzsebéből egy lángwhiskyvel töltött lapos üveget is előhúzott. Ám azt, hogy mit rejt a flaskája, már csak hallomásból tudom, mert mielőtt beleihattam volna, konkrétan egyik pillanatról a másikra elszabadult a pokol. Őszintén szólva a legkevésbé sem érdekelt az emelvényen kialakult dráma, ezért a leghalványabb fingom sincs, hogy mi történt, csak azt tudom, hogy valaki fellőtte a sötét jegyet a főtér fölé, aztán volt egy robbanás, majd minden elsötétült. Mármint nem csak szó szerint, mert valami – egy átok, vagy egy fal darab, amit az leszakított, eltalálta a fejemet - úgyhogy percekig teljes kép és filmszakadás volt.
Ahogy fokozatosan magamhoz térek, még mindig sötétség borítja a falut. Zabini nevét kiáltom, de a hangom elveszik a sikoltozásban és az egyéb zajokban. Félig ülő pózba tornázom magam hátamat a falnak vetve, aztán egyszer csak elöntenek az érzések. A pánik, a félelem, a fájdalom, a gyomrot görcsbe rántó aggodalom... Nem a saját érzéseim, hanem mindazoké, akik körülvesznek. Mert persze, hogy a nyomorult empatikus képességemnek éppen most, éppen itt, egy kicseszett forradalom kellős közepén kell bekapcsolnia. Próbálnék felülni, felállni, de szabályosan rosszul leszek ettől a rengeteg érzéstől, levegő után kapkodok, két kezemet erővel a füleimre tapasztom, mintha a hangok kizárása bármit is segítene. A szívem olyan hevesen ver, hogy így tizenhét évesen is attól félek, menten szívrohamot kapok. Nem, nem, ezek nem az én érzéseim. Ki kell zárnom őket. Menni fog. Nem érdekelnek mások érzései, mások félelmei, mások pánikja, semmi közöm hozzá. Nem, nem, nem... Senki sem érdekel. Csak én vagyok. Csak én számítok. Az, hogy túléljem. Hogy kikeveredjek innen épségben. Minden mást magasról leszarok. Minden oké lesz, csak nyugi. Menni fog ez. A légzésem rendeződni látszik, a fal mellett tapogatva végre tényleg képes vagyok talpra vergődni, majd tapogatózva megindulok, miközben a térről végre felszívódik a sötétség. De csupán egy-két lépést haladok, amikor hirtelen valaki belém rohan. Valakik, hogy pontos legyek. Ó, faszom, a Durmstrang kibaszott álompárja. Hát nem édesek most is, ahogy egymás kezét szorongatják? Tényleg kurvára hiányoztak.
- Nektek is üdv - biccentek feléjük egy enyhén gúnyos mosollyal, mert mégis mi a tököm ez az üdvözlés? - Lestrange vagyok, szerintetek mégis melyik oldalon állnék? - Jó kérdés amúgy. Leginkább a saját kicseszett oldalamon, mert elsődleges célom, hogy élve kijussak ebből a káoszból. Ehhez viszont valószínűleg a legnagyobb esélyem úgy van, ha melléjük szegődöm, és még véletlenül sem teszek keresztbe a náci pszicho-ikreknek. - Oké, csak mondd, hogy mi a dolgunk? - bólintok határozottan, és előveszem a pálcámat magam is, közben meg egy laza mozdulattal letörlöm a homlokomról a szemem felé csordogáló vért.
Lux in tenebris
Sven Munter varázslatosnak találta
the darkness
in me grows every day.
Vendég
Hétf. Május 16, 2022 7:56 pm
Sven & Denny
Kézenfogva sétálgattunk a barátaink társaságában, akik egy pillanatra sem hagyták abba a locsogást. Folyamatosan németül becsméreltek mindent, ami a látóterükbe került. Nem vitatkozhattam velük, hiszen ez a falu a Börze ellenére is kicsinek és unalmasnak tűnt a szememben Yggdrasilhoz képest. Mégis hét éven keresztül hétvégente mit csináltak itt az emberek? Nem unták egy idő után, hogy újra és újra ugyanazokra a helyekre ülnek be, miközben ismerős, az életbe is belefásult arcok köszönnek vissza rájuk? Talán még sajnálatot is éreztem volna a roxfortos diákok iránt, azonban végtelenül szórakoztattak a társaink megjegyzései, s sokkal jobban érdekelt, hogy miként fog eluralkodni a káosz. Sven érintése a bőrömön megnyugtatott, a jelenléte pedig arra késztetett, hogy ne cselekedjek, ne csináljak ostobaságot. Emlékeztetett arra, hogy kik is voltunk mi valójában, így büszkén vonultam végig a standok között Sven oldalán. Minden egyes mozdulatunkból sütött, hogy mi Észak büszke fiai és lányai voltunk, a durmstrangosok egy csapatban, egységesen mozogtak. Egyszerre léptünk és lélegeztünk, olyan bámulatos egységet alkotva, amelyet még a britek is megcsodáltak. Aztán kitört a káosz. Nem úgy, ahogy vélhetően tervben volt. Nem úgy, ahogy én szerettem volna. Amint az a gorilla elkiáltott magát, éreztem, hogy Sven erősebben szorítja a kezemet, így én is hasonlóképpen tettem, mert a tömeg megindult az irányukba, és készült magával sodorni minket. Igyekeztem követni Svent a házak irányába, hiszen nem akartam elveszíteni őt, bár ha mégis megtörtént volna, bármikor sólyommá változhatnék, hogy a magasból keressem meg. Ettől függetlenül féltettem őt, hiszen bár meg tudná védeni magát, de egy csorda menekülő idióta ellen még neki sem lenne esélye. A ház oldalának nyomódva a pillantásommal kiutat kerestem ebből a helyzetből, mielőtt még egy kósza átok eltalálta volna bármelyikünket is. A tömeggel ellentétben én nem voltam zaklatott. Egész életemben ilyen szituációkra neveltek, s arra, hogy mentálisan bírjam a terhelést, így képes voltam tiszta fejjel gondolkozni. Csupán foszlányokat hallottam Sven szavaiból, de így is sejtettem, hogy mire célzott, bólintottam neki, jelzésképpen, hogy induljunk arra. Én is pálcát készültem volna rántani, de egy szőke lány nekem rohant. Izomból taszítottam el magamtól, ő pedig megbotlott egy kőben, és elvágódott a földön. Őszintén szólva, nem érdekelt a sorsa. Láthatóan nem volt közénk való. Előhúztam a pálcámat, és továbbra is Sven kezét szorongatva követtem őt. Kevesen menekültek abba az irányba, így lehetőségünk adódott felgyorsítani a lépteinket, s menetközben két átkot is hárítottam, majd rontást szórtam az előttünk haladó férfira, és őt is fellöktem az útból, hiszen minél hamarabb el kellett jutnunk Klaushoz. Arra azonban nem számítottam, hogy egy ismerős alakba botlunk menetközben. Akaratlanul is halkan felnevettem, hiszen ki gondolta volna, hogy régi barátunk pont itt fog minket üdvözölni. Svennel ellentétben azonban én nem szavaztam egykönnyen bizalmat neki, s oroszul szóltam a kedvesemhez. − Nem bízok benne, Freddie. El kellene tüntetnünk, vagy bizonyítania kellene, hogy közénk való. – Megpróbáltam kihasználni a nyelvi sokszínűségünkből áradó előnyt, bízva benne, hogy Lestrange oroszul egyáltalán nem tudott. Ráadásul, épphogy megállt a lábán, nem sok hasznát vehettük volna. − Az, hogy milyen családba születtél, és milyen elveket vallasz, két különböző dolog, kedves – feleltem neki mosolyogva, azonban Svennel ellentétben én nem alacsonyodtam le arra a szintre, hogy angolul beszéljek. Megtehettem volna, de azzal, hogy németül szóltam hozzá – amelyet egyébként is értett, másképp nem tehette volna be a lábát az iskolánkba −, mutattam azt, hogy felsőbbrendűbbek voltunk nála. − Nem. Előbb bizonyítsd be, hogy kinek az oldalán állsz – engedtem el Sven kezét, és a pálcámat Lestrange-re szegezve előrébb léptem. Nem bíztam, abban akit felületesen ismertem, s valljuk be, fél év vajmi kevés volt ahhoz, hogy puszipajtások legyünk vele. A pillantásom Svenre vándorolt, majd halkan felsóhajtottam, miközben a hátunk mögül egyre jobban felerősödtek a zajok. − Ha gondolod, akkor menj! Én elcsevegek Lestrange-dzsel, aztán megkereslek – intettem a szabad kezemmel Svennek, hogy miattam ne maradjon, hiszen a fegyverek és Klaus megtalálása sokkal fontosabb volt. Ismert engem, tudta jól, hogy bárhol képes voltam megtalálni őt, viszont nem szavaztam vakon bizalmat Lestrange-nek ahhoz, hogy elvezessem a fegyvereinkhez. Nem is értettem Freddie ostoba gondolatát, hogy egyből megbízzunk benne. Nem volt közénk való. Nem nevelkedett fel velünk, fogalma sem volt a terveinkről, s láthatóan csak a túlélésre hajtott. Egy ilyen kis brit hülyének egyáltalán nem hittem a szavahihetőségében, hiszen még a Mulciberek kijelentéseit is megkérdőjeleztem, pedig azt a családot kicsit régebb óta ismertem, mint az előttem állót.
Lakhely :
Baden-Württemberg, Munter birtok
Elõtörténet :
Playby :
Finn Cole
47
Sven Munter
Csüt. Május 19, 2022 9:50 am
Lux in Tenebris
Túlzás lenne azt állítani, hogy jól ismertem Denarius Lestrange-t. Alig töltött időt a Durmstrangban, és bár akkor egész szépen beilleszkedett a közösségünkbe, teljes jogú tagjává attól még nem vált - bár ez a lehetőség tulajdonképpen soha nem is állt nyitva előtte, aki nem első perctől fogva volt a társaságunk része, az sosem élvezhetett olyan bensőséges bizalmat, mint a néhány kiváltságos, akikkel a kezdetek óta egy közösséget alkottunk. De elsősorban nem azért voltak vele kapcsolatban fenntartásaim, mert nem töltött el nyolc évet a Durmstrangban, Sebastian kuzin sem tette, mégis bíztam benne - legalábbis a hovatartozását illetően mindenképp rendíthetetlen volt a bizalmam, a józan eszét ellenben sokszor megkérdőjeleztem, amin a modortalan viselkedése sem segített. Nem, Lestrange-el más volt a probléma. Eltűnt, lelépett, megfutamodott, és a nyakamat tettem volna rá, hogy azért, mert egy beszari kisegér volt, aki nem bírta a gyűrődést. Éppen ezért abban sem lehettünk biztosak, hogy ezúttal tudta, kikhez tartozik ő és hogyan kéne viselkednie. - Mindenki tudja, hogy a nagybátyád egy selejtes véráruló és az apád sem sokkal különb - vontam meg a vállam. - Manapság a név semmire sem garancia. Kirára tévedt a pillantásom, igaza volt, mind abban, hogy ki kellett használnunk az előnyt, amit a nyelvtudásunk jelentett a tudatlan britekkel szemben, mind pedig abban, hogy óvatosnak kellett lennünk Lestrange-el. - Persze, tudom, hogy nem bízhatunk meg benne. De mégis csak egy Lestrange, van benne potenciál. Szerintem vigyük magunkkal és hagyjuk, hogy bizonyítson. Ha ellenünk fordul, legfeljebb lelövöm. De akár hasznos is lehet, ő ismeri a terepet, mi pedig nem. - Igazából még egyszer sem lőttem emberre, de lezserül, érdektelenül kimondani valamit egyszerű volt. Kirával könnyedén beszéltünk effélékről, ebben nevelkedtünk, az erőszak, a halál egyikünk számára sem volt ismeretlen, sőt, az életünk szerves részévé váltak, olyannyira, hogy szóban már rég elveszítették a súlyukat. Ostoba viszont nem voltam, tudtam, hogy ígérni valamit közel sem ugyanolyan, mint fogni a bátyám mágikus lövedékkel töltött puskáját és kiloccsantani valakinek az agyát, vagy akár csak lábon lőni, hogy ne menekülhessen. Csak remélni mertem, hogy nem ez lesz az a nap, amikor kiderül, képes lennék-e megtenni. Nem akartam én is csalódást okozni a családomnak és a MiM-nek, éppen elég volt, hogy Klaus miatt mostanában ferdén néztek ránk - persze a bátyámra ezért cseppet sem nehezteltem, én sosem lettem volna képes arra, ami neki az ép eszébe és lelkébe került. - Rendben, kettesben hagylak titeket. Ha kell, tudod hogyan találsz meg. - Nem láttam értelmét, hogy akár csak oroszul is Kira tudtára adjam, hogyan találhat meg a legegyszerűbben, nyilván anélkül is tudta, hogy az animágiára gondoltam. Madárként könnyen a falu fölé emelkedhetett és megkereshetett. Futólépésben kettesben hagytam őket, mindvégig magamban mantráztam, hogy Klausnak ott kell lennie a háznál, biztosan odaért már, nem eshetett baja, azonban mire a romos épülethez értem - senki sem akadályozott meg benne, az aurorok nem támadtak diákokra, a MiM tagjai pedig tudták, hogy a Durmstrang tanulói melyik tábort erősítik, így csupán az eltévedt varázslatokat kellett hárítanom -, bele kellett törődnöm, hogy a fivérem nem ért oda. Verdammt! Berontottam a penészes falú, elhagyatott lakóépületbe és magam elé szegezett pálcával elmormogtam egy Reveliot, mire az egyik sarokban, felfeszített padlódeszkák takarásában megláttam, amiért érkeztem. Nem törődtem a gondosan ládába rendezett bájitalos üvegekkel, amelyekről ordított, hogy mivel voltak tele - mintha folyékony lángok kavarogtak volna a fiolákban -, hidegen hagyott a színarany kés is, csak két puskát és két zsebre elegendő töltényt markoltam fel. Az egyik fegyvert átvetettem a vállamon, a másikat határozottan a kezembe fogtam, majd újból láthatatlanná tettem a Magic is Might titkos raktárát. Ezúttal már teljes erőmből futottam vissza Kiráékhoz, a bátyámnak szánt puska minden lépésnél erősen nekiütődött a hátamnak, de nem foglalkoztam vele. Csak az számított, hogy nálam volt, hogy elvihettem neki, bárhol is szorították őt sarokba - mert valami ösztönszinten azt súgta, hogy Klaus okkal nem ért még oda a házhoz. - Na, bizonyított már Lestrange? - fékeztem le a mellékutcába érve, felemelve a puskát, a csövét egyenesen Lestrange tarkójára szegezve. - Mert ideje megkeresnünk a bátyámat.Még nem ért oda a házhoz, Kira, biztosan bajban van. Az utolsó mondatot már csak a menyasszonyomnak szántam, nem a roxfortos fiúnak.
“YOU OWE NO ONE AN EXPLANATION, A REASON, A DEFENCE FOR WHO YOU BECOME AFTER YOU SURVIVE.” — NIKITA GILL
Mikor meghallom, hogy Karkaroff az anyanyelvén nyavalyog a drága kis prüntyőkéjének, nagyon igyekszem nem a szemeimet forgatni. Csak mert ez annyira tipikus sznob viselkedés, hogy azt képzeli, sokkal több másoknál, és átváltva oroszra kizárhat a beszélgetésükből. Hát van számára egy nagy hírem: lehet, hogy a szüleim a háború óta modernebben állnak a vértisztaság kérdéséhez, de ettől függetlenül ízig-vérig igazi nemesi származású aranyvérűek, a Nott és a Lestrange család leszármazottjai a "Szent 28-ból". Ezzel pedig együtt jár az is, hogy kifogástalan neveltetésben részesültem, és már azelőtt több nyelven beszéltem minimum társalgási szinten, többek között oroszul is, hogy a Roxfortba kerültem volna. Amúgy is mi ez a faszság, hogy bizonyítsak vagy eltüntetnek? Merlinre! Mintha ebben a káoszban nem lenne ennél jobb dolguk. Tényleg pszichopaták. Én azonban hosszú évek óta az övékéhez hasonló bully társaságban nevelkedtem, mondhatni ez lett a természetes közegem, úgyhogy a legkevésbé sem fogom összeszarni magam ijedtemben tőlük.
- Na jó, először is: a nagybátyám nem én vagyok, az idióta apámmal meg pláne ne hasonlítgassatok össze! Másodszor: kurvára nem kell nektek bizonyítanom semmit, "kedves" - nyomom meg az utolsó szót Kira szemeibe nézve, arcomon széles, mézes-mázas mosollyal. Fél évet töltöttem velük a Durmstrangban mások kínzásával és csesztetésével, félvérekével - vagy bárkiével, akiről úgy ítélték meg, hogy megérdemli. Majdnem öngyilkosságba hajszoltunk valakit. Ennél itt és most vajon mi többet tehetnék annak érdekében, hogy bebizonyítsam, egy oldalon állunk? Bizonygassam, hogy az aranyvérű mágusok és mindenki más rohadtul nem egy kategória? Amivel amúgy teljes szívemből egyetértek, még ha nem is abban az értelemben, ahogy azt ők vélik - amint ezt nem is olyan régen Lynettenek is kifejtettem. Vagy lőjjek átkokat vakon a menekülők közé? Mert ebben az őrületben bármikor bárkit eltalálhatok, azzal nem bizonyítanék semmit. Még ha akarnék is. De nem akarok, mert nem ők a mindenható atyaúristen - főleg nem itt - függetlenül attól, hogy kinek képzelik magukat, és holtbiztos, hogy nem tartozom nekik semmivel. Szerintem amúgy ebben az adott pillanatban abszolút nem is az a lényeg, hogy ugyanazokat az elveket valljuk-e, hanem az, hogy segíthetünk-e egymásnak, vagy sem.
- Harmadszor pedig: számomra a napnál is világosabb, hogy készültök valamire, amihez el akartok jutni A pontból B pontba. De ez már nem a Durmstrang. Itt én vagyok itthon, én vagyok az, aki akár vaksötétben is el tudna jutni bárhová, és jelenleg én vagyok a legjobb esélyetek arra, hogy minél gyorsabban és remélhetőleg épségben eljussatok oda, ahová tartatok - tárom szét a karomat elégedetten elvigyorodva. Munterbe legalább szorult annyi ész, hogy ezt magától is elismerje, még ha nem is a szemembe nézve teszi ezt, hanem ismét oroszra váltva a drága szerelmének. Hányni tudnék tőlük. Az azonban valóban kisebb meglepetésként ér, amilyen lazán kijelenti, hogy le is lőne. - De persze ha ti inkább egyedül folytatnátok tovább, hát... További kellemes városnézést! - imitálok egy laza szalutálást búcsúzásképpen. Amúgy valószínűleg valóban jobban járnék, ha megszabadulnék tőlük. Már nem érdekel, miben sántikálnak, nem vagyok tök hülye, hogy velük lógjak, miközben bármikor elintézhetnek egy szó nélkül, ha úgy látják jónak. A velük töltött fél évben nem volt szerencsém annyira megismerni őket, hogy kitapasztaljam, milyen messzire képesek elmenni az idióta elveikért, de kezdek rájönni, hogy ezek ketten együtt bőven túltesznek azon a faszfej Mulciberen is. Ám mielőtt eldönthetném, mit is lépek, döntenek ők helyettem is, és néhány percre kettesben maradok Kirával.
- Ti ketten tényleg borzasztó cukik vagytok együtt - jelentem ki gúnyosan. - Na mi legyen? Küldjek ki vaktában cruciokat a patkányokként menekülő tömegbe? Az megnyugtatná a kis lelkedet? - vonom fel a szemöldököm, nem mintha valóban lenne gyakorlatom főbenjáró átkok használatában. A következő pillanatban azonban reflexből kivédek egy eltévedt átkot, ami egyenesen Karkaroff háta felé tartott. Aztán viszont, ahogy hátra lépnék egyet, megérzem a tarkómnak nyomódó hideg, kemény tárgyat.
- Ez most komoly? - kérdezem, miközben lassan, félig felemelt kézzel Munter felé fordulok. - Tényleg le fogsz lőni? - A szívem a torkomban dobog, de mégis elvigyorodom, sőt, elröhögöm magam. Ez egyszerűen abszurd és őrület. Ennek az egész kibaszott káosznak a közepén Sven Munter FEGYVERT szegez rám. Mint egy kicseszett vadnyugati cowboy. Volna egy tippem, hogy nem egy szimpla pisztolyról van szó, mert mégis melyik varázsló választana egy mugli eszközt a pálcája helyett? Főleg, ha a neve Munter. De nem szeretném megtudni, hogy igazam van-e. -Oké, visszavonom, amit az előbb mondtam. Biztos jól elboldogultok ti nélkülem is – szólalok meg ezúttal én is oroszul, - amivel talán kicsit meg is lepem őket, és közben elteszem a pálcámat, majd zsebre dugom a kezeimet, hogy egy pillanatig se nézzenek fenyegetésnek. Csak mert nem szeretnék egy felesleges lyukat a fejembe. Ám amíg esetleg azt figyelik, amit a kezeimmel csinálok, vagy felocsúdnak a csodálkozásból, hogy beszélem a nyelvüket, körülöttünk ismét egyre sötétebb lesz, és mire háromig számolhatnának, akárcsak a bomba után, már vaksötétben ácsorognak. Kétlem, hogy Munter vaktában lövöldözne, nehogy eltalálja a kedvesét, én pedig ezt kihasználva egy pillanatig sem habozom, mire az általam előhívott fél utcányi sötétség feloszlik, már sebes léptekkel hagyom el a környéket. Nem érdekel, mi a tervük, remélem, véletlenül lelövik egymást, csak tűnjenek a közelemből. Nekem meg kell keresnem Zabinit. És Lynette-et. Úgy tudom, ő is itt van valahol.
Lux in tenebris
the darkness
in me grows every day.
Vendég
Csüt. Május 19, 2022 4:40 pm
Sven & Denny
Kurtán felnevettem, amikor Sven tökéletesen leírta Lestrange családját, és gunyoros mosollyal mértem végig a srácot. Attól, hogy fél évig velünk lóghatott, nem jelentette azt, hogy sikerült is magáévá tenni azokat az elveket, amiket vallottunk. S tekintve, hogy nem örült a jelenlétünknek, egyre inkább éreztem azt, hogy nem szavazhatok neki bizalmat. − A vér nem válik vízzé, Lestrange. Ha egyszer megjelennek az elfajzottak a családodban, akkor már csírájában sem fogod tudni elfojtani azokat – mosolyodtam el, de amint megpróbált kifigurázni sokkal komolyabb arccal léptem előre. – Másodszor: ha nem vigyázol a szádra, akkor kimetszem a nyelvedet a helyéről, és ha azt hiszed, hogy nem tenném meg, akkor borzasztóan tévedsz. Jeleztem neki, hogy húzzon meg szépen egy határt, mert Sven lehet, hogy türelmes és szofisztikált volt, de számomra nem okozott volna problémát megcsonkítani, vagy akár megölni őt. Mentálisan erre képeztek gyerekkorom óta, egy mihaszna kis senkiházi pedig vagy húzza be a fülét-farkát a jelenlétemben, vagy móresre tanítom. − Nem számít, hogy milyen jól ismered terepet, boldogulunk nélküled is. Ne becsülj alá minket – válaszoltam ennek a kis nyominak, miközben Sven leolvashatta az arcomról, hogy mennyire nem díjaztam az ötletet. Arról nem is beszélve, hogy mindketten tanultunk nyomkövetést, Klaus pedig megmutatta neki hová rejtették egy fegyvereinket. Nem volt szükségünk erre az árulóra. – És töröld le az ostoba vigyort a képedről, Lestrange, vagy én intézlek el, de akkor anyád sem fog rád ismerni! − Menj csak – bólintottam Svennek, hogy nyugodtan hagyjon csak minket kettesben. Nem féltem Lestrange-től, szerintem félkézzel elbántam volna vele. Azt pedig nem engedhettem meg, hogy bárki is követhesse Svent, vagy hogy a rejtekhelyhez vezessünk illetékteleneket. Abban is biztos voltam, hogy tudott vigyázni magára, s bár némi természetes félelem felütötte a fejét, amikor eltűnt a szemeim elől, bíztam benne annyira, hogy tudjam: visszatér hozzám. − Igazából már a viselkedéseddel bizonyítottad, hogy nem vagy érdemes arra, hogy aranyvérűnek nevezd magad – feleltem neki elengedve a fülem mellett a gúnyolódását. Szerencséje, hogy hidegvérűnek neveltek, így nagyon sokáig el tudtam tűrni az ilyen megjegyzéseket, majd a lehető legfájóbb ponton csaptam le amikor senki nem számított rá. − De ne legyél féltékeny, Lestrange, biztos vagyok benne, hogy a sors egy nagyon kis csinos sárvérűt szánt neked – tettem hozzá, hogy ingereljem, s az arcomra kiülő mosoly azt is sugallta, hogy ha össze is szed egy sárvérűt, akkor bizony nagyon csúnya soruk lesz majd. Elmosolyodtam, ahogy kivédett egy átkot, amely felém közeledett. Már majdnem értékeltem is, de szerencsére annyi ideje sanyargatták már a testemet, hogy sokszor fel sem fogtam a fájdalmat. Sven érkezése viszont egyszerre nyugtatott meg és töltött el aggodalommal. Láttam a vállán lógó másik puskát is, ezek szerint nem sikerült megtalálnia Klaust. − Ha Sven nem is fog lelőni, akkor majd én foglak, Lestrange. De ne aggódj, kedves leszek, és az iménti kis bűbájod miatt gyors halált halsz majd – csökkentettem a távolságot kettőnk között, miközben ő szembe fordult Freddie-vel, és kiröhögte őt. Nevess csak! Gondoltam magamban, azonban, ha Sven nem is lett volna képes megölni őt, én különösebb szívfájdalom nélkül szabadultam volna meg tőle. Meglepett, hogy oroszul szólalt meg, arra pedig végképp nem számítottam, hogy ismét sötétségbe borul körülöttünk minden. Az az idióta a színpadról megint a bombáit szórta volna?! Hallottam a távolodó lépteket, s bár nem láttam, biztosra vettem, hogy Lestrange fogta menekülőre. − Szaladj csak, te gyáva féreg! De ha legközelebb megtalállak, akkor nem úszod meg élve! – kiáltottam utána egyfajta ígéretképpen, s bizony egy Karkaroff mindig megtartotta a szavát. − Sven? – szóltam a kedvesem után még mindig a sötétben, próbálva megtalálni őt, s amikor ismét kitisztult minden, akkor így szóltam: − Nem vesztegethetjük tovább az időt! Meg kell találnunk Klaust! Megpróbálom megkeresni a magasból, vagy a közelben láttam egy boltot, ahol seprűk is vannak. Az égből hamarabb rátalálunk. Nem volt más választásunk, ha én át is alakultam volna sólyommá, Svennek akkor is tudnia kellett volna engem a földről követnie, vagy neki is csatlakoznia kellett volna hozzám. Rá bíztam ilyen téren a döntést, és kivételesen hagytam, hogy Lestrange kicsússzon a kezeink közül, hiszen ez a kis patkány egyáltalán nem élvezett prioritást.
Az üvegszilánkok fájdalmasan fúródnak @Arthur Parkinson tenyerébe. Mielőtt azonban egyáltalán a sebekre nézhetne vagy felkelhetne a földről, hogy a leomló fal mögött eltűnt iskolatársai után kiáltson, egy erős kar ragadja meg a vállát. - Ez a Parkinson kölyök, rohadt vérárulók azok is - hangzik egy mély férfihang az ezüstszínű maszk mögül. Arthur érzi, hogy a torkának pálcát szegeznek, esélye sincs mozdulni. Két durmstrangos egyenruhás diák siet el mellettük, őket azonban nem bántja a sötét ruhás alak. (Mesélői instrukció: @Sven Munter és @Kira Karkaroff a 9. csoportban folytatják a játékot, @Denarius Lestrange pedig a 7. csoportban!) - Vedd le a kezed a fiamról! - A hátuk mögül érkezik a hang, de Arthur szíve kihagy egy ütemet a megkönnyebbüléstől. Az édesanyja az. Azonban @Pansy Parkinson tehetetlen, tudja, hogy ha neo-halálfalóra támadna, azzal a fia életét is kockáztatná. Ebbe a jelenetbe lép be @Ingrid Mulciber és @Francesca Mulciber. Pansy mérlegelhet, a köztudottan vértisztaságpárti Mulciber család valamely tagjára pálcát szegezve talán megmentheti a fiát... de az is lehetséges, hogy ezzel csak még többet ártana.
Második kör vége: 2022. június 25. (Addig annyi reagot írtok és olyan sorrendben, amennyit szeretnétek, ha mesélőre lenne szükségetek közben, akkor jelezzétek a staff felé)
Vendég
Kedd Jún. 07, 2022 1:06 am
Everyone
& Arthur
Az ürességtől kongó lélektükrök teljesen beleégnek a retinámba, mialatt kényszeresen is a tenyerembe vájnak az üvegszilánkok. Fájdalmas nyöszörgéssel csúsznék odébb, minél messzebb ettől a helyzettől, avagy annál is távolabb az egésztől, ámbár az iméntiek kapcsán látott dolgok: szüntelenül a szemeim előtt lebegnek, mintsem egyféle rémálom áttetsző képzete. Könnycseppek árasztják el az arcom felületét, s aztán hullnak alá könnyedén, mintha... az elmúlás... Sírva, kérlelőn, menthetetlenül nézek szembe a realitás alapjaival, így fel sem fogván azt, miként egy számomra ismeretlen maszkos brutális módon rángat fel a talajról. Akaratlanul is zokogni kezdek, ösztönösen rázkódva meg a férfi kezeinek fogsága között. Szinte érzem a torkomnak szegezett pálcát, sőt hallom is azt a mélyebb tónusú fenyegetést, ellenben... azon látvány... az a kép, amely az iméntiekben elém tárult és amely... úristen, Merlin-re... alig lehetett velem egykorú.. alig lehetett egy tizenéves valaki, aki... és... és meghalt. Úgy szállt el felette az idő, midőn koránt sem számított erre. Úgy vitte őt magával a halál, hogy... csaknem' koncepcióként sem foghatta fel az esetet és erre... Ezen mozzanat nyomán elejtem a pálcámat, ami olyan egyszerűséggel hullik le a földre, mintha valójából odatartozna. 'Míg a látásomat némileg elhomályosítják a lehullni kívánó könnyek, miképp' alig bírok összpontosítani a körülöttem zajló események átfogó láncolatára. Újra és újfent ugyanazon ábra villan fel, mintsem kényszeres rögeszme. Ismételten ott vagyok... ott abban az adott minutumban, ahogy szemközt vele, ámde farkasszemet bámulok egy... egy halottal, aki.. aki voltaképp' a saját iskolatársam (volt). Sebek keresztezik az alakját, vér fedi a külsejét és... és nyitott szeme ködösen réved a semmibe: mindenféle fénytől mentesen. Az egykori pillantása immár' nem csillog élettel telien, nincs benne látszatnyi remény, s lám; nem is tündököl sokat sejtetőn. Szimplán csak elhanyatlik az élete, lazán megfosztva a jövőjétől, s ezáltal végleg elveszik a múltja; mindezt egyetlen kibaszott csettintésre szólóan. - Én... - Nem találom meg a saját hangomat, nem lelek rá arra, hogy hogyan is fejezhetném ki a szavakat. Elcsuklik a lejtés, s ekként meghalnak a kimondatlan értelmetlenségek. Repkedő színes-kavalkáddal megfestett átkok, egyszerűnek vélt halk morajlások, lassan zúgó átható kiabálások, 'melyek enyhén eltörpülnek semmivé foszlódva. Egy épület omlik totálisan a darabjaira, egy erős kar tart magához szorítva, s egy fából készült pálca súrolja a nyakamat. Fájdalmas nyöszörgés, halk felszisszenés, letisztult magatehetetlenség.. Nincs helyem eme keretek között, nincsenek miértek az elkerülhetetlenség tetőfokán. Valami becsapódik a hátunknál, valaki megszólal mögöttünk, valami ismerősen cseng, de... A szívem dobbanása kihagy egyetlen ütemet, s ámbár egy momentumig magával ránt a megkönnyebbülés ideája, ellenben hamar túlteszem magamat ezen az ócskának nevezhető illúzión. Anyám az, aki megjelent, s ő is az, aki... nem, koránt sem sodorhatom őt is bele ilyenfajta veszélybe. S habár kezdetlegesen ezt én is hülyeségnek tartom, azonban... aztán.. aztán mégiscsak bárminemű indok nélkül; kiejtem az ajkaimon. - Tudom azt, miként ez hülyeség, de... - Nézek rá az anyámra könnyektől csillogó szemekkel, ahogy az ismeretlen fenyegetően fordul meg velem együtt felé. - ...de engedj el... - Remegő hangszínskálával szólalok meg, reszketegen mutatva valamerre, amerre nemrégiben futottak valakik. - Talán ők tudnak valamit... talán ez az egész értelmetlen, azonban... nem eshet neked is bajod, szóval... - Ha egyáltalán lehetséges, akkor még inkább sírva fakadok. Már csak a gondolata is elborzasztó annak, miszerint ugyanúgy elveszthetem az édesanyámat, ahogy az a lány fekszik a talajon... nem messze... nem messze ott. Ösztönszerűen pillantok el arra, aminek a révén még a hideg is abszolút kiráz. Ha ő... ha ő is... erőteljesen megrázom a fejemet, aminek a hatására pusztán azt érem el, hogy az ipse mögöttem még inkább rám szegezi a pálcát, ezzel már-már átszúrva a bőrömet. Nyelni sem merek, miként feladón lezárom a szemhéjaimat, így adva át a lényemet azon életérzésnek, miszerint ideje szembenéznem a végítélet igazságosnak mondható zálog faktumával.
lyan könnyedén hagytam faképnél Dracót, ahogy annak idején ő is elárult engem. Vaugh pedig próbálkozhatott akármivel, megállíthatatlan voltam. Egy aggadó anyát senki és semmi nem tudott megfékezni. Úgy taroltam le mindenkit, aki az utamba került, ahogy Matthias ütötte le a pályán lévő összes bowling bábút. Milyen rég volt az is! Talán igaz sem volt! Mégsem hagytam, hogy a gondolataim egy pillanatra is tovább kalandozzanak. A tömegen nehéz volt átverekednem magam, csakhogy nem volt lehetetlen. Meg kellett találnom a fiamat. Tudnom kellett, hogy életben volt még. Leírhatatlan volt az a keserű érzés, amely a hatalmába kerített, és próbált egyre mélyebbre rángatni, hiszen fogalmam se volt arról, hogy mi történt vele. Az arcomon talált el egy átok. Apró vágást ejtett az arcomon, talán még vérzett is, de nem érdekelt. Sosem izgatott, hogy velem mi lesz, amíg a gyerekeimet biztonságban tudhattam. Talán az adrenalin hajtott előre, talán a féltés és az óvó szeretet, amelyet Arthur iránt éreztem. Magam se tudtam elmondani miként bukkantam a nyomára, de abban a pillanatban, hogy kiszúrtam őt egy neohalálfaló kezei közt, azonnal cselekedtem. − Vedd le a kezed a fiamról! – kiáltottam el magam, ahogy fogyatkozni kezdtek körülöttem az emberek, és jobban rálátásom nyílt a párosukra. Fájt így látnom őt, ahogy a száját elhagyó szavak is a lelkemet marcangolták. Mégis miből gondolta azt, hogy hagyom, hogy baja essen? A fenébe is! Én hoztam a világra, ott voltam minden egyes pillanatánál, és azon kevesek közé tartozott, akikért mindenemet feláldoztam volna. A kisfiam volt. Az egyetlen fiam. Nem engedhettem meg, hogy baja essék.
Megtanultam elrejteni az érzelmeimet, nagyon határozottan, már-már rezzenéstelen arccal néztem a kettősüket. − Nem, Arthur, ezt fejezd be! – szóltam rá élesen, miközben a pálcámat még mindig a neohalálfalóra szegeztem, majd oldalra billentett fejjel, könnyedén elmosolyodtam. − Tudod, borzasztóan sok munka volt felépíteni egy életet, és elhitetni mindenkivel, hogy mennyire pártolom a muglikkal való együtt működést. Még a gyerekeimet is megtanítottam a tökéletes színjátékra – pillantottam itt Arthurra, remélve, hogy képes volt felidézni a múltkori beszélgetésünket, amelyben arra is kitértem, hogy a túléléshez bizony idomulni kellett néha a környezethez. – Erre el akarod rontani nekem mindezt?! Merlinre, ha nem veszed le a mocskos kezedet a fiamról, akkor én foglak megölni téged! Léptem közelebb hozzá, és a szemem sarkából ekkor futott be Ingrid Mulciber. Megkönnyebbült sóhajt színleltem, hiszen tudtam jól, hogy a Mulciber család melyik oldalon helyezkedett el. − Ingrid! Lennél szíves megmondani ennek a bohócnak, hogy engedje el a gyerekemet? – fordítottam felé a fejemet, majd a következőket tettem hozzá: − Ha hagyod, hogy kivigyem innen Arthurt, akkor utána segíthetek nektek. Te biztosan megérted milyen az, amikor a gyerekeid belekeverednek egy csatatérre. Vagy te nem félted őket? Csak bízni tudtam benne, hogy át tudtam őket venni a színészi képességeimmel, és némán fohászkodtam azért, hogy Arthur egyszer hallgasson rám, majd úgy cselekedjen, ahogy azt a helyzet is megkívánná.
Vendég
Csüt. Jún. 23, 2022 8:50 pm
Csak a szerencséjén múlott, hogy az a kurva időben lelépett, mielőtt alá tudtam volna akasztani. Tisztán érzem, ahogyan az arcom felmelegszik a szégyen és a harag furcsa egyvelegétől, amikor apám szemébe nézek. Hirtelen lesokkolok, a lábam a földbe gyökerezik. Nem így kellett volna történnie és nem előtte - én tényleg csak segíteni akartam. Cserébe még inkább bebizonyította az élet azt, hogy Sebastian gondolkodásmódja nem alaptalan. Sőt... Nem mintha valaha is beismerném ezt előtte - hamarabb vágnám ki a saját nyelvemet. - Fuss te is, keresd meg anyádat! - Apám szavára felkapom a fejem, egy pillanatra összezavarodva amikor nem hallom a keménységet, a szigort a hangjában - ettől függetlenül viszont azonnal megindulok, még egy utolsó védőpajzsot magamra húzva mielőtt hátat fordítok. A pánik egyre inkább kezd eluralkodni rajtam, valószínűleg az imént történtek miatt. Bármennyire igyekszem, képtelen vagyok koncentrálni a környezetemre, csak arra a pár méterre ami előttem van. A mellkasom összeszorul a torkommal együtt, úgy érzem hogy meg fog állni a szívem, vagy megfulladok, képtelen vagyok elég levegőt magamhoz venni, bármennyire is szaporán lélegzek. A fejem hangos a gondolatoktól, a lábam meg-meg bicsaklik a saját súlyom alatt - lehet, hogy csak a magassarkú miatt. El akarok bújni, vagy legalább megállni hogy hányjak. Bárcsak itt és most meghalnék, hogy ne kelljen hazamennem ezzel a kudarccal. Apa biztosan csalódott, hogy ilyen gyenge lánya van. Ha pedig még anyának is elmondja... A számhoz kapok, mielőtt még bármi kijönne rajta és lassan kifújom a levegőt. Kurvára nincs idő a picsogásomra. Ez nagyon gáz. "Keresd meg anyádat". Újra magam elé helyezem a célt, ezúttal nem hagyva hogy bármi megállítson a feladat teljesítésében. Ha jobban ismerném őt, tudnám hol keressem, de jobb híján az ellenkező irányba mozdulok, mint a tömeg. Valami hasonlót csinálna ő is... Asszem. Magabiztosan markolok rá a pálcámra amikor újabb eseménybe cseppenek bele, most már tanulva a hibámból. Nem fogom hagyni, hogy újra eltapossanak és ha kell, bármit megteszek ezért. Utólag úgyis eltusolják majd nekem. Mintha csak arcon vágtak volna, úgy üt mellkason a valóság amikor realizálom a történteket. Amilyen hévvel emeltem meg a pálcám, olyan lassan engedem le, ide-oda kapkodva a pillantásaimat az anya és fia között. Finoman lépek vissza, tartva a távolságot, miközben egy megoldáson agyalok. El tudom képzelni a fájdalmát, a kétségbeesését és ez nem csak empátiával, de irigységgel is tölt el. Bárcsak engem is így szeretnének. Szívesebben lennék a halálfaló pálcájának a végén, ha ez Ingrid szeretetével járna. Egy pillanatra átfut rajtam, hogy ez lehetnék én is - úgyse akartam hazamenni, nem a kínos kudarcom után. Ha helyet tudnánk cserélni, ő visszakaphatná a fiát, én pedig... Irónikus módon mégis inkább anya talált meg, mint én őt. Hamarabb fut végig a hideg a hátamon, mielőtt megpillantanám. Olyan mint a vihar előtti csend, a feszültség a levegőben. És ez az érzés azonnal észhez térít. Ha azt akarod, hogy szeressenek az emberek, akkor számolj azzal, hogy előbb-utóbb el is fognak árulni. A halál gondolata nem ijeszt meg, de az hogy előtte hibázzak, igen. Úgy tűnik a félelmem még mindig erősebb mint a jóindulatom és pont ezért vagyok az, aminek állítanak; egy kétszínű, részrehajló ribanc. Közelebb lépek hozzá, hogy takarásban legyek mögötte, miközben a válla felett figyelem a helyzetet. Bármi is történik, hajlandó leszek vérre menni érte, értünk. Ha egy másodpercre is úgy tűnik hogy ez a nő a Mulciber család ellen fordul, örökké emlegetni fogja ezt a tévedését. Ha életben marad.
Pár perces késéssel ér utol az üzenet – tekintetem metszett rózsákon siklik végig puhán, deformált szirmok után kutat, gyakorlottan, kritikai éllel, amelyik szál kicsit is eltér az általam képzeletben megadott paraméterektől, annak mennie kell, mondjuk az emeleti szivarszobába, nagypapa portréja alá, ahol egy széles könyvespolc árnyékában senkinek sem tűnhet fel, mennyire eltér a Mulciber otthonban megszokott normától. Gondolkodás nélkül veszek könnyed, tavaszi kabátot, élére vasalt hajtókával, amelyet gyűrődésgátló bűbájjal látok el, mielőtt az otthonunkban kijelölt hoppanálási pontra sietnék, ahonnan Roxmorts határáig száguldok egyetlen lélegzetvételnyi vákuumban. Nincs időm gondolkodni különösebben, talán csak annyi jut eszembe, mintegy mellékesen, apró, oda nem illő megkönnyebbülésként, hogy mindannyiunk legnagyobb szerencséjére Maud biztosan kimarad ebből. Tagadhatatlan ösztönösséggel érez rá saját képességeinek vakfoltjaira. Sebastian testi épségéért azonban nyugodtan aggódhatok – gyönyörű fiú, olyan szépen elsajátított mindent, amit valaha reméltünk tőle, tökéletesen értelmezi és érti családi ideológiánk gyökerét és hajtásait, cserébe vakmerő, impulzív és tombol benne valami mély, megmagyarázhatatlan tettvágy, ami bárhonnan nézem, katasztrofális párosításnak tűnik. Sokáig azt hittem, érti, mit várok tőle, ha már Napoleon rendszeresen hosszú pórázra ereszti, és sorozatosan elfelejti fegyelmezni, szankcionálni és büntetésben részesíteni – mint tavaly nyáron, amikor három hétre elzárkóztam tőle, minden értelemben, miután kizárólag rám hárult a hosszú és kimerítő beszélgetés a fiunk bukását követően, elvégre egy dolog szembeszegülni a társadalmat sújtó métellyel, és egy másik elmulasztani a kötelezettségeinket. Valóságos csatatérbe érkezem, átkok repkednek mindenfelé, meggondolatlan és nevetséges párbajkezdemény között kiszúrok néhány izgalmas párosítást. Könnyedén húzok magam köré pajzsot, gond nélkül szlalomozok a kisebb csoportosulások között, néhány átok véletlenszerűen megakad a bűbájon, lepattan róla, fogalmam sincs, hol köt ki, tesz-e kárt valakiben, tulajdonképpen érdekelhetne, mert akár aranyvérű diákot is eltalálhat, akit azonban nem tartottak ma kastélyban a szülei, azokért valószínűleg nem akkora kár. Sebastian biztos ellenszegült, itt kell lennie. Pillantásom idegesen és dühösen cikázik különböző arcok és maszkok között, magas fiúkat keresek, idősebb diákokat, a sleppjébe tartozókat, akiket biztosan magával ráncigált, mert tekintélye van, részben persze érdemtelenül, acsarogni, ugatni, szájalni tud, ezekben mindig kiemelkedően teljesített, és hagyhatnám, hogy végre nekiszaladjon a valóságnak, hogy megsérüljön és tanuljon, végre igazán tanuljon, legyenek intuíciói, stratégiája, gondolkodjon előre, mindig tíz, húsz, száz lépéssel előre, mert ez, és csakis ez a túlélés kulcsa. Helyette Parkinsont pillantom meg, szorult helyzetben, és elegáns lenne, ha ettől nem mosolyodnék el halványan, diadalittasan, szinte már kicsinyesen, csakhogy ráérek később elegánsan viselkedni. Ez most nyílt terep. Nincsenek szabályok. A maszkos férfi – rögtön tudom, kiről van szó, heteken keresztül Napoleon asztalán hevertek koncepciós rajzok, vázlatok, névsorok és elnagyolt tervek –, felém biccent, egyetértően intek neki, egyelőre nem engedje még el a kölyköt, feszítsünk Pansy idegein. Olyan kedvesen ráncolódik az orrnyerge, miközben próbál összeszedettnek tűnik a legnagyobb kétségbeesésben. Az én fiam sosem keveredne ilyesmibe, vágnám rá, mielőtt azonban megszólalhatnék, szinte belebotlok Francesca-ba, vállammal majdnem elsodrom, és csak az utolsó pillanatban sikerül a koordinálatlanságot óvó mozdulatnak álcáznom, mintha szándékosan végig arra törekedtem volna, hogy takarásban legyen. Hogy kerül ide? Édes Merlin, még ezzel is vesződnöm kell! – Lehetnék olyan szíves – előlegezem meg neki szenvtelenül, jó kapcsolatokkal rendelkezik, akár igazat mond, akár nem. Ha egyelőre nem tégla, lehet belőle az, márpedig minden egyes belső informátorra szükségünk lehet. – Tegyük fel, hogy hiszek neked, Pansy – hívogató mozdulatot teszek, a maszkos férfi egyenesen felém löki Parkinson fiát, szép fiú, megfelelő génekkel, megfelelő vérrel, nem tehet róla, hogy az anyja ilyen sokáig eltékozolta az adottságait. – Ebben az esetben gondolom, nem bánod, ha átmenetileg én vigyázok a fiadra, igaz? Jobb kezemmel megmarkolom a fiú karját, balommal körbeölelem Francesca törékeny vállát, kényelmetlen póz, de közel sem annyira kényelmetlen, mint Pansy helyzete.
A 2. csoport egyelőre nem kap mesélői instrukciót, folytathatják a megkezdett jelenetet.
A kör vége: 2022. augusztus 14. (Addig annyi reagot írtok és olyan sorrendben, amennyit szeretnétek, ha mesélőre lenne szükségetek közben, akkor jelezzétek a staff felé)
A túszdrámába hajló jelenetnek egy csoport maszkos érkezése vet véget. A csapatot vezető alak, @Napoleon Mulciber magával hívja a feleségét, @Ingrid Mulcibert és a lányukat, @Francesca Mulcibert, @Pansy Parkinsont és Arthurt egyszerűen levegőnek nézik. Pansy csak akkor érti meg, hogy miért nem foglalkoznak velük, amikor megérzi a hátuk mögül érkező, tomboló, kék táltostűz melegét. Karon ragadja a fiát, majd futásnak erednek. (Mesélői instrukció: Pansy az 5. csoportban folytatja a játékot, Arthur egyelőre NJK, szintén az 5. csoportban.)
Napoleon vezetésével halad tovább a Magic is Might legeltökéltebb tagjaiból álló csapat, a hátuk mögött pusztulást hoznak a kék lángok, amelyek nekik nem árthatnak - legalábbis akkor nem, ha valóban hűségesek a szervezethez, ha a lelkük mélyén valóban Napoleon szövetségesei. Néhány háztömb erejéig @Klaus Munter kerül a csoport legelejére, pontos puskalövéseivel megtisztítja maguk előtt az utat. Azonban a macskakövek közül felszálló különös füstöt nem veszi észre: belélegzi, a szer hatására lüktetni kezd a halántéka a fájdalomtól, a gyomra émelyeg, szédül, majd elhomályosodik előtte minden. Hirtelen a valóság megszűnik létezni, már nem látja maga körül Roxmorts utcáit, legalábbis nem úgy, mint a többiek. Hallucinál, legnagyobb félelmei jelennek meg előtte és bármit tesz, képtelen szabadulni tőlük. Klaust elönti a pánik és lőni kezd. (Mesélői instrukció: Mindenki olvassa el az 1. csoport mesélői reagjának ide tartozó részét!) @Sven Munter nehezen, de végül karon ragadja a fivérét, @Sebastian Mulciberrel együttes erővel tudják csak elrángatni a puskával hadonászó férfit, miután az több civilt lelőtt. A puskalövések hangjára figyel fel @Draco Malfoy, tudja, hogy kizárásos alapon azok csakis Klaustól érkezhetnek, hiszen alig néhány perccel korábban ártalmatlanították Josef és Hans Muntert. A hangot követve bukkan rá a csapatra, az ezüst maszk ellenére is felismeri Napoleont. Ha rákérdez, megtudja, hogy a mágikus tőr nincsen náluk és a MiM brit vezetőjének fogalma sincs, ki lophatta el. A csapatnak döntenie kell, mire használják fel a táltostűz okozta káoszt: megpróbálnak a Három Seprű és a Szárnyas Vadkan hopp-hálózatán át menekülni vagy kigyalogolnak a falu határáig, ahol már hoppanálhatnak? //Amennyiben @Kira Karkaroff-Munter és @Cordelia Kavanagh ezt a csoportot választják, egyeztetés alapján a szituáció bármely pontján csatlakozhatnak.// (Mesélői megjegyzés: a kék táltostűz a Protego Diabolica varázslat eredménye, amelyet Napoelon Mulciber szabadított el. A lángok csak azokra veszélyesek, akik nem Mulciber szövetségesei, tehát a Magic is Might hűséges tagjai sértetlenek maradnak, azonban minden mást elpusztít. A Protego Diabolica varázslatot rendkívül bonyolult irányítani, a legerősebb sötét mágusokon is képes kifogni, éppen ezért senki nem birkózhat meg vele egyedül. Azonban a tűz elementalisták képesek lehetnek ideiglenesen feltartani - nagyon nagy erőfeszítések árán! -, illetve ha a faluban tartózkodók többsége egyszerre hajtja végre a Finite Incantatem varázslatot, akkor képesek lehetnek szétoszlatni, ehhez viszont mindenképp össze kell dolgozniuk.)
A kör vége: 2022. szeptember 4. (Addig annyi reagot írtok és olyan sorrendben, amennyit szeretnétek, ha mesélőre lenne szükségetek közben, akkor jelezzétek a staff felé)
Vendég
Vas. Aug. 21, 2022 4:36 pm
Warning:May contain offensive language !!
Everyone
& Declan
Abban az adott momentumban még kószán találkozik a pillantásunk, s kimondatlanul is néma szavakat váltunk egymás között, míg ő... Az ujjai lassacskán kicsúsznak az enyéim közül, sőt immár' nem menthetem meg eme végzettől, ahogy a helyében sem lehetek, miszerint a végtelen mélység alján én heverjek helyette. A mocskos talaj rabjává válik, a szakadék perspektívájává avanzsál, míg nem.. egyetlen pillanat alatt... egy átkozott minutum folytán az elenyészetté nem válik. Szimplán elengedem őt és ezzel egyaránt zuhanni kezd. Hallom a hangját, avagy azt, ahogy üvölt... fájdalmas sikoltás szakad ki a dobhártyájából jelezvén azt, miként megrémült. Ám, amint landol... földet érve lent, s én fentről bámulom őt, mintsem valamiféle magatehetetlen eszménykép... mintha el tudnám képzelni azt az érkezéssel járó szenvedést. A sötét szirt pereméről egyszer csak a gödörbe hullok: a mocskos porban kúszva kapaszkodom meg a tőlem nem messze lévő falban. Halk nyöszörgés szökik fel belőlem, ahogy a torz feketeség elnyeli a körülöttem heverő teret. S lám csak; ismételten a pincét üdvözölhetem a szobámként, midőn Artek-nek szinte nyoma sincs. Ámbár voltaképp' miért is lenne?! Elengedtem, lezuhant, megöltem... Meghalt a lélektükreim előtt és én... én hagytam, hogy mindez megtörténjen, mert... mert gyáva módon nem voltam elég erős ahhoz, miként megmentsem. Most pedig... ennyi évvel később egy sötét, ámde rideg alagsor falai fognak közre. A homokba túrok az ujjaimmal, üvöltve szembesülve azzal a gyötrő mivolttal, miszerint nem kerülhetem el ezt az egészet. Remegve csúszom odébb, kapkodva szedve az oxigént, míg fentről léptek hangja hallatszik le. Érzékelem, kis híján' már-már össze is rezzenek, mihelyst percek múltán kinyílik azon ajtó jellege.
***
- Te tehetsz erről az egészről, Declan! - Egy éles női hang csendül fel egy távoli aspektusból. - Te magad ölted meg a legidősebb fiamat, Artek-et és aztán.... - Mutat a hátam mögé, miközben egészen közel kerül hozzám. - ...aztán meg Cromwell-t! Egyáltalán élvezted?! Élvezted azt, hogy megölted a tulajdon testvéreidet? - Elvetted tőlem az örökösömet és helyette itt vagy Te... - Lenézőn pillant végig rajtam az apám. - Itt vagy Te, aki még azt sem érdemli meg, miként levegőt vehessen! - Már-már köpi felém a szavakat, mialatt én hátrálnék, ámbár valaminek, avagy valakinek neki ütközök. - Mégis mitől menekülsz, drága öcsém? Hová is futnál el az igazság elől? Mit tennél, ha újfent ugyanazon szituációba kerülnénk? Ugyancsak megölnél engem, nem igaz?! - Keserű nevetés tölti be a terepet, a vastag föld alatti falakat, amint a fénytelenség nyomasztó tébolya veszi át az uralmat. A területi adottságok finoman mosódnak el a szemeim előtt, alig-alig rebegtetve meg a realitást, s netán még támpontot is találhatnék az őrület mezsgyéjén, ellenben mégsem... mégsem engedem azt, miszerint magával ragadjon az iméntiek kapcsán történt dolgok vegyülete. - Artek... - Halk nyöszörgéssel eszmélek fel, ébredek rá az öntudatra és hagyom magam mögött; a nem régiben még annyira valóságosnak ható félelem-víziót. Finoman az oldalamra fordulok, ekként temérdeknyi vizet köhögve fel a saját tüdőmből. Végül négykézlábra helyezkedem, ezáltal küszködve a szédülés és a fejfájás mibenlétével. Valaki, avagy valakik.. hallok hangokat, érzékelem a színeket, felfogom azt, miként nem vagyok egyedül, ámde.. percek vázlata, vagy másodpercek töredéke... magam sem tudom, azonban egyszer csupán magamhoz térek. Lüktető, intenzív, mindent magával ragadó kín.. Remegve tartom meg a testemet a talajon, eközben fokozottan küzdve a szédelgés mivoltával. Vontatottan sikerül ugyancsak felállnom a koszos-mocskos földről, akaratosan harcolva a testi béklyókkal szemben, míg nem egy adott pont után; szűnni nem kezdenek a tünetek. Ott hagyom az ismeretlen férfit, a velem egy iskolába járó Runcorn fivéreket és magát az épületet, ami inkább jelent immár' kétséget, mintsem egyféle menedéket.
***
Céltalanul bolyongok a csatatér kellős közepén, hisz' jelenleg az sem érdekelne engem, ha eltalálna egy átok. Nem fogom fel a körülöttem zajló eseményeket, a segély-kiáltásokat, s egyúttal a halál-tusákat. Még maga a rosszullét felülírása sem megy, így csodálkozva eszmélek rá azon aprócska szemszögre, amikor is valahogy' sikerül kikötnöm a Szellemszálláson. Felismerem Sebastian alakját, járását és ezzel együtt a képességével is könnyedén leleplezi magát, ám, amint úgy döntenék, hogy belépek mindenki után, nos váratlanul hátulról megragadnak. Pislogva követem végig eme jelenetsort, ahogy gyönyörűen kitessékel ezzel egy kutya a kapu iránya felé. Halkan felmorranok, így rázva le a ruhám ujjáról a morgó schnauzer-t. Mégis miféle közjáték ez, avagy...? Mielőtt még bármiféle komolyabb sérülést okozhatna a számomra; átváltok az animágus alakomra és fekete mambaként csúszom odébb - méterekkel arrébb - fürgébben, mintsem emberként azt megtehetném e ékes helyzet láncolatának nyomán.
***
Lezserül gyújtok rá egy szál cigarettára, mit sem törődvén a fejlemények okozta zűrzavarral. A káosz teljességgel belepi a környezetet, midőn eljutok egy olyan pontig, ahol is egy józan gondolkozású személy valójából a másik irányba futna, mintsem, miként a végzetével nézzen farkasszemet. Sem a kékes láng-játék, sem pedig a csapatnyi -, avagy seregnyi - fekete ruhás MiM-es tag társulata; nem zavar. Szépen levegőnek is tekinteném őket, amennyiben ketten nem épp' valakit támogatnának harmadik-fél gyanánt, avagy rángatnának el valahonnan-valamerre. Bizonyos mértékű távolságot tartva közelítem meg őket, ugyanis nem áll szándékomban megöletni velük önmagam, s habár igazából ugyanazokat a nézeteket vallom, mint ők, ellenben a többséget nem is ismerem. Mr. Mulciber úrfi természetesen kivétel, de a Szellemszállás óta; öhm... elvesztettem a fonalat, hogy vajon merre is kóborolhat e tájék övezetében. Hetykén szívok bele a bagóba, miközben végigmérem finoman azt a titokzatos maszkos alakot, s csak ekkor... pontosan ebben a pillanatban tűnik fel az, hogy vannak olyanok is a soraikban, akik nem is viselnek maszkot. - Üdvözletem! - Enyhe fej-bólintással megadok ugyan némi tiszteletet a részükre, azonban ennél jobban nem igazán erőltettem meg magam. Mrs. Mulciber, Sebi anyja, illetve a húga; Francesca, de, ha ők ketten itt vannak, akkor... minden bizonnyal Mr. Mulciber-t takarhatja az egyik maszk, míg egy másik pedig Sebastian-t. Fürkészőn tekintek végig a felhozatalon, majd' újfent a hármas-fogat felé fordítom a figyelmemet. - Vele meg mégis mi a franc történt?! - S amennyiben hasonlóságot vélek felfedezni az általam elszenvedett epizód és eközött; úgy mindenféle indoklás nélkül elmesélem azt a részt nekik, hogy mi is lehetne a megoldás, ugyanis engem is kirángattak eme kényszer zálogból. Legalább ennyi hasznom legyen már azonkívül, miszerint dohányzom - ráadásul egész pofátlanul, mert... mert ez egy csata lényegében és nem pedig némiféle játéktér.
Ennek az egész őrületnek a közepén pillanatnyi örömöt és megkönnyebbülést jelent szembe találkozni a gyerekkori jóbarátommal és a feleségével, annak ellenére is, hogy Theo vallomásától a homlokom mély ráncokba szalad. Még az is végigfut az agyamon, hogy valami tényleg szó szerint megszállta őt, hogy képes volt felküldeni az égre egy Sötét Jegyet, de igazából egy pillanatig sem kétlem, hogy erre valami igazán jó oka volt, aminek valóban szívesen meghallgatnám a sztoriját egy whisky mellett. - Bárcsak már ott tartanánk! - Morgom felé a szavakat a fejemet ingatva, mielőtt újra elszabadulna a pokol körülöttünk.
Legyen a sebtében kitalált mesénk akármilyen valóságtól elrugaszkodott is, néhány másodpercre úgy tűnik, a két Munter végül hinni fog nekünk. Színpadra illően jól színészkedik mindenki, és ha Nottékról van szó, ez meg sem lep, de Granger lányának tehetsége hazudozás terén annál inkább. A sötét hajú kishölgy azonban az utolsó pillanatban bepánikol, mielőtt szabadon engednék őket, és egy varázslattal, amilyet igazából még nem is láttam, kivágja magukat a kötelek szorításából, majd a németekre támad. Aztán az erőfölény és a gyors reflexek győznek, és a két zsarnok nagyon hamar a földre kerül.
- Majd én - lépek közelebb előre szegezett pálcával Theo szavaira. Nem mintha minden vágyam volna azon az esküvőn megjelenni, de igaza van, így lesz a legbiztonságosabb. - Obliviate! - Gyakorlott legilimentorként könnyűszerrel válogatom, majd vágom ki az elmúlt pillanatok emlékeit először Hans, majd Josef elméjéből is. Bárcsak minden egyéb problémánkat ilyen könnyen meg tudnám oldani. De az a nyavalyás tőr még mindig nem került elő, és sajnos minden másodperccel romlik az esélye annak, hogy megtalálom. Pedig sokkal szívesebben maradnék a barátaim közelében, és segítenék nekik megkeresni a gyerekeiket. Ha Scorpius itt van valahol, talán a Nott gyerekekkel lesz, hisz minden esély megvan rá, hogy ismerősök társaságát keresi. Bár egyre kevésbé hiszem, hogy itt lenne, hisz akkor már megtaláltam volna, vagy azok, akikkel már összefutottam, szóltak volna, hogy látták őt. Persze lehetséges, hogy csak magamat áltatom ezzel a teóriával.
Nem húzom el az elköszönést, sietve indulok meg ismét, sokadszor, a Szállámszállás felé. Egy lövöldözés közeli hangjai azonban letérítenek az utamról. Egy újabb Munter. Klaus, valószínűleg, hiszen a rokonainak épp most mostam át az agyát. A kés talán már rég nála van, vagy valamelyik bűntársánál. Megindulok a hangok irányába. Ám abban a pillanatban, hogy a következő utcába befordulva megpillantanám a kisebb társaságot, éles fájdalom nyilall a bal felkaromba. - Merlin kibaszott nevére! - Egyáltalán nem szokásom szitkozódni, de úgy vélem, amikor épp keresztül lőnek egy átkozott golyóval, az olyan ritka pillanatnak számít, amikor ez megbocsájtható. De ahogy enyhül a sokk és a fájdalom első, erősebb hulláma, hamar megállapítom, hogy a lövés remélhetőleg csak súrolta a karomat, és tulajdonképpen van ennél sokkal nagyobb problémám is.
Az előttem összegyűlt halálfalókat kék lángok kísérik. Úgy sétálnak azok élén, mintha meg sem éreznék a tűz melegét. Protego Diabolica. A beépülésemre készülve sokat olvastam Grindelwaldról, aki ugyanezzel a módszerrel válogatta ki a hozzá hűséges követőit. Hiszen ez a sötét varázslat valójában nem más, mint egy pajzsbűbáj és a táltostűz halálos keveréke. “Az ördög védelmező ereje.” Elpusztít mindenkit, aki nem hűséges a megidézőjéhez, és megvéd mindenkit, aki hozzá kötődik. Nagyon hamar egyértelművé válik, hogy ezúttal ki idézte meg. Ahogy az is, hogy minden eddiginél jobban meg kell gondolnom a következő lépésem. A lángokat valószínűleg nem élném túl. De ha menekülni próbálok előlük, azzal gyanússá válok, és nem csupán elveszíthetem a helyemet a Magic is Might sorai közül, de a családom is veszélybe kerülhet. Ezt pedig nem engedhetem. Egyiket sem. Nem, eszem ágában sincs lelepleződni. Ellenkezőleg. A mai nap után még elszántabban akarok küzdeni ellenük. Belülről, lehetőleg. Éppen ezért most el kell hitetnem... Már-már magamnak is el kell hinnem, hogy közéjük tartozom. Bizonyos értelemben ez így is van; az aranyvérű közösség tagjaként... A MiM tagjaként. A felsőbbrendűségem hitével. Minden mást el kell zárnom okklumenciával az elmém egy rejtett zugában, éppen úgy, mint gyerekként a Nagyúr előtt. Vagy mikor Yaxleyt győzködtem. Vagy valahányszor a MiM tagjaival érintkezem. Felszínre hozva azt a zsarnokot, aki gyerekként voltam. Közéjük tartozom.
A komolyabb gyógyítás, amilyen egy átokkal átitatott golyó okozta seb beforrasztása, nem az erősségem, és most időm sem volna ezzel foglalkozni, ezért csak egy gyors szorítókötést bűvölök rá. Aztán leeresztett pálcával, mélyen elnyomva magamban minden ellenérzést, aggodalmat, haragot, undort, magabiztosan, mint akinek valóban a legkevésbé sincs félnivalója, közelebb sétálok. Bár a csoport tagjainak fele maszk alá rejtette az arcát, így is minden jelenlevőt könnyűszerrel beazonosítok.
- Mi történt Klausszal? - bökök állammal az említett felé, akit az öccse és Napoleon együttes erővel tud csak visszatartani a további vérengzéstől. Akármilyen elvetemültek és drasztikus gondolkodásúak is az előttem álló halálfalók, azért az ész nélküli lövöldözést nem nézném ki belőlük. Majd eszembe jut az a zsáknyi veszélyes bájital, amit Finnigannel - akiről a robbanás óta fogalmam sincs, él-e még - megpróbáltunk kijuttatni innen. Talán jutott a mérges gázokból ebbe az irányba is. - Belélegzett valamit, igaz? A bájital boltból veszélyes anyagok kerültek a levegőbe. Valószínűleg nem ártana mielőbb bezoárkövet adni neki. De addig is... - a talárom belső zsebéből előhúzom a gázmaszkot, amit Finnigantől kaptam, és Svennek nyújtom. - A katasztrófavédőktől szereztem. Ez megvédheti a további mérgezésektől, mielőtt tovább súlyosbodna a helyzete. - Persze nem erőltetem rájuk a dolgot, ha úgy ítélik, nincs rá szükségük, visszasüllyesztem a holmit az előző helyére.
- A fiamat, Scorpiust, nem láttátok véletlenül? - A legkevésbé sincs kedvem sokáig cseverészni itt velük, először is mert minden pillanattal kockáztatom, hogy elnyelnek a kék lángok, de időt kell nyernem, és ki tudja... akár tényleg tudhatnak is valamit. Ha nem a fiamról, akkor a Vladovski tőrről. Bár annak megtalálásához sem sok reményt fűzök már. Innen úgy tűnik, a Szellemszállás is lángokban áll, de azért mégis csak rákérdezek. Persze nemleges választ kapok. Valaki ellopta. Nagyszerű! Más sem hiányzott mára. - Ez igazán sajnálatos hír. Yaxley valószínűleg nem fog örülni - ingatom a fejemet.
A kék lángok egyre közelebb érnek, tudom, hogy ideje lelépnem, de az utolsó pillanatban támad egy ötletem. - Protego Diabolica, ha nem tévedek - pillantok a démoni tűz felé, majd a maszkján át egyenesen a Mulciber családfő szemeibe. - Zseniális ötlet. A legjobb módja annak, hogy kifüstölje innen a maradék sárvérűt, vérárulót és egyéb csőcseléket - bólintok elismerően, és az okklumenciám falait megerősítve rezzenéstelen, szenvtelen arccal, figyelem, ahogy a lángok újabb menekülőket és ártatlanokat kebeleznek be. Értük azonban sajnos már nem tehetnék semmit - emlékeztetem magamat. És a következő pillanatban a lángok elérnek engem is, körülölelnek, eszelős kék fénnyel töltik meg a tekintetem, miközben sértetlenül állok mindennek a közepén. Legalábbis ez az, amit a jelen levők látnak. Az egész azonban nem más, mint az illúzionista képességemből nyert szemfényvesztés, ami mellé nonverbálisan, pálca nélküli varázslattal észrevétlenül felvontam magam köré egy erősebb pajzsbűbájt. Persze egy protego sajnos nem elég ahhoz, hogy hozzájuk hasonlóan a táltostűzben sétáljak, sértetlenül, akárcsak ők. De néhány másodpercig, a próbatétel erejéig, ami elől úgysem menekülhettem volna, távol tudom tartani vele magamtól a halálos lángokat. Sosem tűnt még ennyire hasznosnak, hogy annyi energiát fektettem a képességeim kiaknázásába. De az illúziót így sem tudom túl sokáig fenntartani.
- Nos... azt hiszem, a legokosabb az lenne, ha egyszerűen kisétálnánk a faluból - jegyzem meg enyhén eltűnődve, és közben távolabb lépek a társaságtól az említett irányba. - A hopp-hálózat valószínűleg nem biztonságos. A minisztérium emberei eltéríthetik, és csapdába eshetünk. Viszont... nekem mindenekelőtt még meg kell találnom a fiamat... - jelentem ki végül, tovább növelve a távolságot. Akármilyen lelketlenek is, remélhetőleg megértik a vágyamat, hogy megkeresném az egy szem gyerekemet, hisz láthatóan ők is mind a legközelebbi szeretteikbe kapaszkodva oldanának innen kereket. És egy percig sem kétlem, hogy egyiküket sem érdekli annyira Scorpius sorsa, hogy segíteni akarnának. Úgyhogy végül megszaporázom a lépteimet, és felszívódom abba az irányba, amerről jöttem.
