Ingrid Mulciber

Számára teljesen jelentéktelen, mit szeretnek vagy nem szeretnek benne az emberek, és a társasági játszmák miatt egyébként sem lenne lehetősége kibogozni, milyen érzések húzódnak meg egy-egy mondat vagy tett mögött. Kötelességekből épül fel, ezeknek pedig maradéktalanul eleget tesz - pragmatikusan, sterilen, precízen. Nála nem létezik elveszett, könyveletlen knút, sem eggyel több szál virág koszorúban vagy csokorban, pontosan tartja a határidőket, maradéktalanul megfelel az elvárásoknak.
Struktúrákban gondolkodik, bármit tesz, az tulajdonképpen posztulátuma a család fennmaradásának, e köré építette egzisztenciáját, ebben gyökerezik, ebből sarjadt, ebben virágzik. Semmi sem számít annyira, mint megőrizni a méltóságot, rangot és befolyást, prominens varázslócsaládként kötelességük eleget tenni a vérükben csörgedező predesztináltságnak. Nagyságra teremtettek, Napoleon és Ingrid, a gyermekeik, a gyermekeik leendő gyermekei, és így tovább, és így tovább, lehetőleg a végtelenségig.
Közel sem annyira merev, mint amilyennek lennie kell, nem annyira szigorú, mint amilyennek mutatja magát, kívülről nézve azonban kettősség jellemzi: egyrészt tekintélyparancsoló, következetes és kimért anya, másrészt fáradhatatlan, kifinomult és ravasz nő. Érzelmi távolságtartásban brillírozik, Ingrid tükör, amelyről visszaverődik több száz évnyi hagyomány, radikalizmus és megszállottság, amely elnyeli és torzítja a kulturális és faji felhígulást. Feszesen tartja az álláspontját, retorikailag verhetetlen.
Más körülmények között remek politikai karriert futhatna be.
Esetenként fellelhető benne némi puhaság, némi lágyság, egy kevés együttérzés vagy gondoskodás, amely ott fodrozódik a hőségtől vibráló légkörében, mint egy délibáb.

– Annyira békés, nem? – kérdezi hanyatt fekve, egy almafa alatt, lehunyt szemekkel, olyan magas fűben, hogy két méterről sem vehetnének észre minket. – Néha arra gondolok, hogy nem kelünk fel innen, soha-soha többé.
A kabócazümmögésre figyelek, mutatóujjammal apró köröket rajzolok kézfejének bőrébe, már nem kapaszkodik belém, nem úgy, mint eleinte, amikor attól félt, megijedek tőle, magamtól, kettőnktől, hogy mindez mit jelenthet, és mit nem lenne szabad jelentenie. Aztán megértette, ha akarnék, sem tudnék elmenni, hogy ami hozzá köt, az nem kislányos rajongás, félszeg testiség vagy kísérletezés, és nem is kedvesség, nem részvét, nem önsorsrontás, hanem valami sokkal mélyebb, valami primer ösztön, valami megmagyarázhatatlan, ami felett egyikünknek sincs hatalma. Azóta el mer engedni – úgyis utánakapok.
– Gondoltál már rá?
– Arra, hogy itt maradjunk örökre? – oldalra sandítok, de nem néz sem engem, sem mást, szemhéját a nap felé fordítva sütkérezik annak melegében. Olyan szép. Mindig olyan szép, az első pillanattól kezdve, amikor megjelent az édesapja oldalán, kíváncsi tekintettel, szeplős arccal, kissé gyűrött szoknyában, rögtön vonzódni kezdtem hozzá, kerestem a pillantását, a társaságát, és gyűlöltem, amiért ennyi tökéletlenség mellett is rá fordult minden figyelem, hogy neki nem kellett küzdenie ezért, hogy a világ kinyílt előtte, szirmaira bomlott, és térdre omlott egy bizonytalan, tizenöt éves lány zavartan keresztbe tett lábai előtt. – Nem lenne olyan jó. Azt hiszed, az lenne, de éjjel lehűl a levegő, fagyos a talaj, mindenfelé pókok, bogarak és ragadozók lesnek ránk.
– De csak képzeld el, nem ezt a részét, hanem ezt a pillanatot, hogy örökké tart, hogy sosincs vége.
– Oké – oké – egyezek bele halvány mosoly kíséretében, és elképzelem, és ettől sírhatnékom támad. A tornacipőjét nézem, mugli márka, anya unokaöccsei mind ilyet hordanak, tőlük kaptam, mutogatta még hetekkel ezelőtt, és olyan közönségesnek, olyan elviselhetetlenül másnak tűnt, hogy elhatároztam, utálni fogom, igazán, a gyűrött kis nyelvével és famászástól elszürkült, csálén megkötött cipőfűzőjével és gumírozott talpával együtt. De imádom. És utálom, amiért imádom. Bonyolult csaj vagy te, Ingrid, mondaná, szinte hallom is, azt az édes, csipkelődő hanghordozását. –  Elképzeltem.
– Kellemes, nem? Olyan jó elképzelni – az oldalára hengeredik, orrát a vállamba fúrja, mélyen belélegzi az illatomat, ezért bennem is átszakad valami, és szemérmetlenül a fürtjei közé szimatolok.
– Igen – belesüllyedek a mozdulatlanságba, testének melegébe, a kabócazümmögésbe, a madárcsivitelésbe, és elfelejtem, mennyire lehetetlen, hogy apám esténként azt mondja az asztalnál, az egész családjuk mocskos, undorító, a háború után is csak felszedték a pénzt, őket el se vitték sehová, csak élősködnek, ilyenek ezek, megszedték magukat más emberek szenvedésén, szégyen az egész, de nem sokáig kell elviselni, nektek sem, még pár hét, és… – Nagyon jó elképzelni.

Későn érkezem, gyér megvilágítás fogad, eszemben sincs szóvá tenni, az utasításaim szerint jártak el, akár büszke is lehetnék rájuk. Még a hall előtt leveszem a cipőmet, kopogás helyett nesztelenül érkezem, keresztül a szalonon, Napoleon dolgozószobájából fény dereng, puhán nyitom résnyire az ajtót. – Zavarhatlak, drágám?
Int, oda sem figyelve, pedig tudom, hogy megérzi a közeledtemet, ahogyan én is megérzem az övét,  a kellemes bizsergést alkartájékon, ahová annak idején a rúnát égették. – Persze, gyere csak.
Puhán érintem meg a vállát, átkarolom, államat a fejének támasztom, tenyeremmel végigsimítok a kulcscsontja mentén, és érzem, ahogy finoman ráfog a csuklómra, mielőtt elrebbennék tőle.
– Tudsz valamit William állapotáról? Diane nem jelent meg a mai gyűlésen, nem is számítottam rá, és nem is szeretnék tapintatlanul faggatózni nála, szerintem időre van szüksége.
– Ugyanazt, amit eddig, a Szent Mungóban lábadozik, hosszú felépülésre számítanak.
Ujjbegyemet végigfuttatom az egyik polcon, sima, sehol egy porszem, ma tényleg kitettek magukért. Leheveredek az egyik karfás székbe, onnan pillantok fel Napoleon arcára, szeme alatt a kialvatlanság árkai húzódnak. – Nem tudsz pihenni?
– Nem igazán, hosszúak a megbeszélések, Yaxley vérszemet kapott, amit megértek, Selwynék őrjöngenek a Minisztériumban. – Kezét átnyújtja az asztal felett, és kérdés nélkül megfogom, a bűbáj kettőnk között megnyugszik, nincs több bizsergés. – Ne haragudj, csak nem tudtam volna most még ezzel is…
– Tudom, már nem vagyunk huszonöt évesek. Emlékszem, amikor még izgalmasnak találtuk. Mostanra inkább…
– Nem mindig – mosolyodik el –, néha még most is izgalmas.
Nevetve legyintek, pedig tudom, ezt a mosolyt senki más nem kaphatja meg tőle, ez a kettőnké, ezen nem lehet osztozkodni, ezt nem tudja és nem is akarja kivinni innen. Ha megkívánjuk egymást, az őszinte, nincs benne erőlködés, félelem, játszmázás, és ha nem kívánjuk meg egymást, nincs belőle sértődés, veszekedés, senkinek sem sérül az egója vagy önbecsülése. Napoleon azért mondja ezt, mert így gondolja, és én azért nevetek, mert maradéktalanul elhiszem neki.
– Milyen tervvel állt elő?
– Kicsoda?
– Yaxlex.
– Holnap eljöhetnél egy megbeszélésre, ott beavatnánk hivatalosan is, ha teendőid engedik.
– Délben lenne egy jótékonysági ebédem, majd azon kurtítok. Kihagyni nem tudom, annyit pedig nem szívesen fektetnék az alapítvány, hogy cserébe elnézzék nekem a távolmaradásomat. Három felé esetleg? Akkor még odaérhetünk a fogadásra Nottékhoz. Legyen fél három, utána át is kell öltöznöm.
– Írok máris Corbannek. Majd elfelejtettem, jött egy szállítólevél, a te nevedre.
– Ó, igen, a Borgin és Burke's-ben vettem egy antik dohányzóasztalt, pompás darab, tizennegyedik századi, Rajna-vidék, neked is tetszeni fog.
– Ebben biztos vagyok. Maud is írt, hogy a hétvégén szeretnének nálunk vacsorázni.
– Erről majd beszéljünk holnap, még nem látom át teljesen a heti teendőimet. Reggel megtalállak az ebédlőben, vagy korán indulsz?
– Még nem tudom.
– Hagyj egy üzenetet, ha mégsem. És Corban válaszát is kérem, amint lehet. Megyek készülődni, ne maradj fent sokáig! – Megszorítom a kezét, mielőtt elengedném, de sietve utánam kap
– Ha esetleg bemennék ma hozzád…
– Az ajtóm nyitva lesz.  

Nem szokványos szépség, mégis van benne valami megkapó - például a határozott vonások között megbújó zöldeskék szempár, vagy a hangsúlyos arccsont alatt meghúzódó, puha árok. Éles, szép ívű szemöldöke megerősíti a benne rejlő keménységet, ugyanakkor klasszikus eleganciát kölcsönöz neki. Csípőben erős, ezt annak idején sokszor kihangsúlyozták az anyja társaságában megforduló hölgyek, kifejezetten pozitív adottságként tekintettek rá, szép, egészséges babákat hord ki majd, és könnyebb lesz szülnie is, Ingrid viszont csak arra koncentrált, mennyire szereti a görbületét, hogy általában véve milyen szép egy női derék völgyének tövéből kibontakozó hegyvonulat. Emiatt sosem rejtegette, ruháival inkább dicséri, babusgatja idomait.
Az ízléses öltözködésbe tulajdonképpen beleszületett, mindig csodálta édesanyja ruhatárát, gyerekként felpróbálgatta a cipőit, tinédzserként bundákba bújt, meztelenül, nézegette magát a tükörben, mindent magába szívott, amit csak lehetett. Hilde stílusa az eleganciát ötvözte a hagyománnyal, Ingrid ezekhez hozzákeverte az érzékiséget is, mégis van benne valami arisztokratikus visszafogottság. Rejtetten buja, mindig tudja, mihez mi illik. Kizárólag kézzel készített ruhát hajlandó felvenni, az otthonukban nincs semmi tömeg-gyártott, a mai napig szabók járnak hozzájuk, és habár a trendeket nem követik, Ingrig számon tartja, melyik szezonban melyik szín dominál. Ruhatára változatos, ez pedig a sokrétű elfoglaltságainak köszönhető, minden alkalommal tudja, mit kell felvennie, mi a megengedett és megengedhető, igazodik bármilyen dress code-hoz, tőle nem kérhetnek olyasmit, amire ne lenne már évek óta felkészülve.
Haját többnyire kiengedve vagy elegáns kontyban hordja, szerződéses parfümőrrel dolgozik, az ő illata tényleg felejthetetlen, és picit mindig más, mégis ugyanolyan.