Lux in tenebris - 1. csoport

Bár az időjósok kellemes, napsütéses tavaszi délelőttöt ígértek Roxmorts lakosainak és látogatóinak, a valóság - mint olyan sokszor - keresztülhúzza mindenki számításait. Még csak éppen elkezdenek kipakolni a standok tulajdonosai, éppen csak elkezdik felállítani a színpadot a főtéren, amikor sötét viharfelhők gyülekeznek a hegyek irányából érkezve, pontosan a falu felett. Hozzászoktak már Roxmorts lakói, az utóbbi időben sokkal gyakoribbak a zord viharok és ködös napok, mint korábban - nem meglepő, hiszen a Minisztérium sokszor küld errefelé dementorokat a terrorveszélyre hivatkozva. Ez azonban senkit sem tántorít el attól, hogy megtartsák az első Nagy Karrierbörzét.
A roxforti reggelit követően elkezdenek leszállingózni a faluba az első diákok. Az iskolai birtok határában aurorok fogadják őket, egyesével megmotoznak minden tanulót, elkérik a szüleik és házvezető tanáruk által aláírt igazolásaikat, amelyek tanúsítják, hogy lemehetnek Roxmortsba - aki nem rendelkezik ilyen papírral, az szerencsétlen (vagy talán szerencsés?) módon kénytelen ezt a napot a kastélyban tölteni.
Még szigorúbb a beléptetés a varázslófaluban. A hopp-hálózattal érkezőket azonnal, éppen csak a kandallókból kilépve átkutatják és igazoltatják a rend éber őrei, szintúgy azokat, akik gyalog lépik át a falu határát. Egyetlen lélek sem teheti be engedély nélkül a lábát Roxmortsba, komoly védővarázslatok őrzik a települést, amelyek sem befelé, sem pedig kifelé nem engedik a hoppanálást és a zsupszkulcsok használatát, csak és kizárólag az ellenőrzőpontokon lehet bejutni.
Természetesen a védelem nem tökéletes. A Minisztérium emberei nem tudják, hogy a Magic is Might tagjai már hetekkel ezelőtt felkészültek erre a napra: a Szellemszálláson fekete, csuklyás egyenruhát és csillogó, ezüst maszkokat helyeztek el, amelyek egytől egyig mitológiai lények arcát idézik, vicsorgó agyarakkal, hegyes szarvakkal, dühösen kitáguló orrcimpákkal, rémisztő szemnyílásokkal. A szervezet nem akar nyílt összecsapást, csupán rá szeretnének ijeszteni az emberekre, hergelni akarják a Minisztériumot és legfőképpen felhívni a társadalom figyelmét arra, hogy a kormány alkalmatlan a védelmükre és nem hisz a szólásszabadság eszméjében. Persze mindig fel kell készülni a legrosszabbra, nem csoda hát, hogy a falu szélén található évtizedek óta üresen álló, romos házban egy bűbájjal láthatatlanná változtatott zsákban elrejtették a Munter család mágikus lőfegyvereit, robbantásra és összezavarásra alkalmas bájitalokat, illetve egy ősrégi, színarany mágikus kést, amely képes átvágni bármely védőbűbájon, ezzel pedig tökéletes eszközzé válik a gyors szökésre.
A Mágiaügyi Minisztérium minden óvintézkedés ellenére fél egy ekkora tömegrendezvénytől, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a faluba kirendelt több tucat auror, akik nem csak a beléptetési pontokon őrködnek. Aki szemfüles, észreveheti őket a hömpölygő tömegben: ott vannak a színpadnál, a legsűrűbben rakott standok környékén, az üzletek falának támaszkodva, a házak tetején kémlelve.
A rendezvény zökkenőmentesen indul. A főtéren felállított nagy színpadon folyamatosan váltják egymást a zenekarok és az előadók, a standoknál rohamosan fogynak a szórólapok, Roxmorts üzletei több eladást bonyolítanak le néhány óra alatt, mint máskor egy egész hétvégén.
Talán éppen a prospektusokat bújod, talán veszel egy vajsört magadnak és a barátaidnak, talán azon gondolkozol, mire költsd el a Mézesfalásban az utolsó galleonodat, talán éppen azon tűnődsz, hogy már ideje lenne hazamenni vagy vissza a Roxfortba, amikor szemerkélni kezd az eső. Lehet, hogy Leperex bűbájt használsz, lehet, hogy a fejedre húzod a kapucnidat - és emiatt megeshet, hogy észre sem veszed a tömegben egyre gyakrabban fel-felbukkanó fekete taláros, csuklyás alakokat, akiknek az arcát ezüstösen csillogó, állatias maszk takarja -, de az is lehet, hogy egyszerűen csak hagyod, hadd áztasson bőrig az egyre fokozódó eső.
Mikor a színpadra új ember lép fel, talán azt gondolod, csak felszólítanak majd mindenkit, hogy húzódjon fedett helyre a vihar elől. Aztán meghallasz egy határozott, mágikusan felerősített hangot az emelvény irányából:
- Kit véd az a kormány, amelyik egy ártatlan fiatal halála felett huny szemet pusztán azért, mert aranyvérű volt? Kit véd az a kormány, aki a szólásszabadságot lábbal tiporva békés tüntetőket vitet el, csak mert nem ért egyet velük? - Ha a színpadra nézel, láthatod, hogy egy magas, rövid szőke haját rendezetten hátrasimító nő áll a mikrofonnál. Talán már láttad a Reggeli Prófétában, Nyx Selwynnek hívják, a pár napja megalakult Walpurgis nevű párt elnöke. Sokan neo-halálfalónak kiáltották ki őket, de bizonyítékuk nincs rá, hogy a pártnak bármi köze lenne illegális tevékenységekhez. Csak az aranyvérűek elleni diszkriminációt akarják megszüntetni és el akarják törölni a Varázstitok-védelmi Alaptörvényt, ki tudja, lehet, a lelked mélyén még te is egyetértesz velük. Hiszen nem lehet minden aranyvérű velejéig romlott, nem igaz? És néha tényleg annyira kényelmetlen bujkálni a muglik elől, az az ócska törvény inkább a varázstalanok érdekeit védi, nem a tiédet, ugye? De az is lehetséges, hogy a hideg kiráz ettől a nőtől, valóban van benne valami különös, valami igazán vérfagyasztó a tekintetében, az őt körüllengő aurában... De el kell ismerned, jól szónokol - bár mintha a rendezvény szervezői is össze lennének zavarodva, hiszen nem ők hívták ide a politikust, hogy szóljon a nagyközönséghez.
- Az unokaöcsémet, Devon Selwynt azért gyilkolták meg, mert aranyvérű. A kormány hallgat róla, a médiát nem érdekli, de mi nem fogunk hallgatni. Nem fogunk hazudni és bujkálni, hiszen erre kényszerítenek minket évszázadok óta, nem igaz? Rettegünk, korlátok közé szorítjuk magunkat és mégis miért? Olyanok védelméért, akik hosszú éveken át máglyán akartak megégetni minket? Őket védjük és a saját, tisztavérű fiataljainkat hagyjuk erőszakos halált halni? - Mrs. Selwyn beszédét a tömegből egyszerre fogadja egyetértő és felháborodott morajlás.
Ha körbenézel, most már biztosan látod a fekete ruhás alakokat. Hiába próbálsz a csuklya alá nézni, az arcukból semmi nem látszik, a maszk rései mögül éppen csak egy-egy szempár villanhat rád. Talán kezdesz félni, talán csak kíváncsiságot érzel, talán csak izgalmat, mert te is egy vagy a maszkos alakok közül és ismered a tervet.
A tervet.
Azt a tervet, aminek biztos nem része, ami ezután történik.
Újabb ember lép fel a színpadra. Széles vállú, majdnem két méter magas, nagydarab férfi, durva vonásait még keményebbé teszi az elszánt homlokráncolás. Gregory Goyle az - bár lehet, fogalmad sincs róla, ki ez a férfi.
Goyle elveszi a mágikus mikrofont Mrs. Selwyntől, a törékeny nőnek esélye sincs ellenkezni, dühösen rázza a fejét, látod, hogy az ajkai mozognak, valószínűleg próbálja elzavarni Gregory Goyle-t, de hiába.
- Éljen a Sötét Nagyúr, éljenek a tisztavérű varázslók! - ordítja bele a mikrofonba a férfi.
Aurorok indulnak meg a színpad felé, a színes egyenruhások utat törnek maguknak, de nem érnek oda időben.
Mire bárki észbe kaphatna, Goyle a színpad elé hajít egy mágikus bombát, a robbanás az első sorokban állókat méterekkel hátrarepíti és megégeti, a hatalmas robaj megrázza az egész főteret. De itt még nincs vége az ámokfutásnak, mielőtt az aurorok leteperhetnék Goyle-t, a bomba maradványaiból sűrű, fekete füst kúszik elő, másodpercek alatt teljes sötétségbe borítva Roxmorts utcáit.
Elszabadul a pokol, sikítozó emberek lökdösik egymást, menekülnek, amerre érik. Bárkivel is érkeztél, bármerre is akartál elindulni, most valószínűleg csak sodródsz az emberek áradatával. Fényt csak a pánikszerűen kilőtt varázslatok villanásai jelentenek, a színes fénycsóvákban fel-felvillannak melletted ismerős és ismeretlen arcok.
Mikor végre percek múltán szertefoszlik a sötétség, teljesen máshol találod magad, mint ahol korábban voltál. És ha felnézel az égre, láthatod a dühös, szürke viharfelhők között kirajzolódó koponyát és kígyót. A Sötét Jegyet.

@Arthur Parkinson a káosz közepén elkeveredik édesanyja közeléből, mire újból kivilágosodnak Roxmorts utcái, csak két ismerős arcot lát a környezetében: @Noah Runcornt és @Maddox McLaggent. Azonban mielőtt bármit is mondhatna nekik, egy auror és egy maszkos alak - a három fiú nem tudja, de @Maxim Karkaroff az -párbajának kellős közepén találják magukat. Az egyik átok lepattan valakinek a kutyafuttában felhúzott pajzsbűbájáról, tompítva ugyan, de visszapattan és egyenesen Maddox lábát találja el. Arthur és Noah előtt áll a döntés, hogy menekülnek vagy megpróbálnak segíteni sérült társuknak.

Első kör vége: 2020. június 4. (Addig annyi reagot írtok és olyan sorrendben, amennyit szeretnétek, ha mesélőre lenne szükségetek közben, akkor jelezzétek a staff felé)

Már meg sem lepett a tucatnyi auror jelenléte, s amikor átvizsgáltak, akkor sem akadtam fenn semmin, talán csupán vicceskedve megjegyeztem Desinek, hogy ő biztosan örülne neki, ha egy bizonyos auror motozná meg. Ezt leszámítva nem problémáztam, hiszen elfogadtam, hogy az őrvarázslók a civilek, a mi védelmünk miatt voltak itt, és bevallom, egyikük ittléte sem okozott olyan szorongást, mintha apám állt volna mellettem.
Épp a srácoknak taglaltam roppant lelkesen, hogy immár idén a harminchatodik rivallót kaptam kézhez az öregemtől, amely rekordot döntve immár ötvenhét percesre sikeredett, amikor a pódiumon kisebb vita tört ki. Fintorogva hallgattam a szónoklatot, és azon merengtem, hogy erre aztán tényleg jól esne egy korsó vajsör, vagy jobb esetben egy pohár Lángnyelv Whisky. Azonban mielőtt elterelhettem volna a csapatot a Három Seprű irányába, valaki a Sötét Nagyurat kezdte éltetni. Földbe gyökerezett a lábam, és elszorult a torkom pusztán a gondolatra, hogy mi történt.
− Hé… Tűnjünk innen – szóltam oda az unokatestvéreimnek és Desinek, de mielőtt ténylegesen is cselekedhettünk volna, kitört a káosz. Pálcát rántottam, de nem azért, mert annyira harcolni akartam, csupán meg akartam védeni magamat, ha arra került volna a sor.
A látásom elhomályosult, semmit nem láttam, pusztán sodródtam a tömeggel a többiek nevét kiabálva. Ide-odalökdöstek, nehezemre esett talpon maradni úgy, hogy a fülemben csengett megannyi ember sikolya. Nem találtam a rokonaimat és a barátaimat, a torkomba gombóc költözött, ahogy a szívverésem is felgyorsult. Meg kellett találnom őket, muszáj volt megtalálnom őket, mert Ned lett volna olyan hülye, hogy megöleti magát, Desi olyan ügyetlen, hogy megsérül, Noah pedig annyira vakmerő, hogy szintén valami baromságot csináljon. A fenébe is! Miért nem hallgattunk Yates-Newmanre, aki az alsó évesekkel maradt köpkövezni, mondván, hogy az egész Bazár egy baromság?!
A sötétség oszlani kezdett. Nem tudom, hogy minek a hatására, de az égre pillantva talán mégis jobban díjaztam volna a vak tapógatózást. A Sötét Jegy… A Sötét Jegy, amelyet leginkább tankönyvek lapjain láttam, hiszen apám úgy került minden ex-halálfalót, hogy egyszer sem volt lehetőséges testközelből megtapasztalni.
− Noah! Itt vagyok! – kiáltottam az unokatestvéremnek, miközben lehúztam a fejemet egy elrepülő átok miatt. A szemem sarkából kiszúrtam Parkinsont is, aki mintha szintén ismerős arcok felé sietett volna. Megpróbáltam elindulni az irányukba, de fél úton, ahogy a tömegben lökdösődni kezdtem én is, valami eltalálta a lábamat, én pedig a fájdalomtól felkiáltva térdre estem. Annyi lélekjelenlétem volt, hogy egy pajzsbűbájt megpróbáljak felhúzni magam köré, miközben az egyik kezemmel a fejemet igyekeztem védeni a tömeg elől.
A másik dolog, amit tettem, hogy egy Periculum elmormogásával piros szikrákat lőttem az égbe, hogy Noahnak jelezni tudjam a hollétemet. Hittem benne, hogy a segítségemre siet, hiszen egy család voltunk.

Mintha egymásba csúszott volna ezernyi másolata ugyanannak a pillanatnak – éppen belekapaszkodtam Desi karjába, egyfajta tanult tehetetlenséggel és túlságosan jól ismert sokkal minden egyes szívdobbanásomban, tekintetemet Ned felé ívelve (kétségbeeséstől és értetlenkedéstől tompa, zsibbadt tekintet), amikor valami eldördült, dobhártyaszaggatóan, és azt hiszem, akkor valahogy mégis minden elcsendesült, és csak néztem, néztem és néztem Nedet, a levegő megrekedt valahol toroktájékon, aztán… mindannyiunkat beborított valami sűrű, fullasztó, nehéz füst, az ujjaim pedig, amelyek addigra már belevájódtak Desi alkarjába, egy lökéshullám erejétől egyszerűen lecsúsztak róla, az egyetlen stabil pontról. Földre kerültem, vörös, zöld, kék, lila, mindenféle színű villanások közepette, tenyeremet felhorzsoltam, jelentéktelen fájdalom reszketett végig rajtam, nem is érdekelt, mert csak arra tudtam gondolni, hogy…
Csak arra tudok gondolni, hogy…
… hogy fogalmam sincs, hol van Ned, kétségbeesetten tapogatózom, az orromig sem látok, Merlin bassza meg, azt sem tudom, én egyben vagyok-e, mert hallottam már ilyesmiről, hogy ilyenkor elönti az embert egy adrenalinhullám, ezzel védi magát az agy, egyszerűen leblokkol mindent, de nem tudom, nem igazán érdekel, mi van vagy lesz velem, nekem meg kell találnom a testvéremet, mielőtt bárki más megtalálná, mert Runcorn a neve, Merlinre, Runcorn a neve, és bármelyik oldal megtámadhatja, vagy tehet vele valamit, apa miatt, minden mindig ugyanoda fut vissza, ugyanabba a spirálba, apa múltja, apa bűnei, apa letartóztatása, miért nem téphetjük le magunkról egy másik generáció hibáit, ballépéseit, gonoszságát, egyáltalán a történelmét, miért kell, hogy rajtunk legyen a súlya ennek az egésznek?
– Ned! – kiáltok rekedten, amilyen hangosan jelen körülmények között lehetséges, a füst maradéka fojtogat, sikoltozás és ordítozás nyeli el, valaki rám tapos, a lábszáramba mélyed egy bakancs, és közvetlenül az arcom mellett becsapódik egy átok, szétrobbantva a macskaköveket. Mielőtt ismét kísérletet tehetne rám a fénycsóvák jótékony villanásaiban, eltalálhatják, mert tompa puffanás kíséretében eltűnik, én pedig mászni kezdek, rettegve, remegő végtagokkal, a földön csúszom, húzom és lököm magam, miközben cipőorrokba és más, vadul keresgélő kezekbe botlom.
Valakivel megragadjuk egymást, a felszálló füstben kibontakozik mindkettőnk arca, évfolyamtárs, felismerem, és azt hiszem, ha lenne időm gondolkodni, még nevet is társítanék hozzá. Egyszerre nézünk az ég felé, ezüstös derengés a sötétlő, komor felhők között. A Sötét Jegy.
Mi a szar folyik itt?
Pillanatok alatt megtalálják, egy másik lány rángatja fel, elengedjük egymást, nekem néhány elfúló Ned kiáltás jut csak, egy sietős felpattanás, pálcarántás, és folyamatos lebukás a fejem felett elzúgó átkok miatt. Két lépés között botlom Arthurba, automatikusan megkapaszkodom benne, ösztönös, megmagyarázhatatlan, értelmetlen, mégsem foglalkozom az analizálásával, nekem meg kell találnom a testvéremet.
– Jól vagy? Nem láttad Nedet? Valahol, akárhol, akár egy pillanatra is – szinte látom kívülről, ahogyan az alsó ajkam megreszket, valaki hátba lök, egyenesen Arthur mellkasának, lefejelem az állát. Mielőtt tovább faggathatnám, a fülemet megüti Maddox kiáltása, rögtön a hang irányába fordulok, megindulunk egymás felé, még mindig görcsösen kapaszkodom Arthurba, vonszolom magam után, emberi testek sűrűjében, lökdösődve.
Tartom a szemkontaktust, ameddig csak lehetséges, de aztán… – Maddox? – próbálok lábujjhegyre állni, átpillantani egy tengernyinek tűnő fej és váll felett, keresni az unokatestvéremet, és ha rajtam múlna, valószínűleg azonnal eltalálna egy átok, Arthur azonban megránt, visszacsúszok a tömegbe, a masszába, ami jelen pillanatban éppen annyira veszélyes, mint biztonságos.
Piros szikrákra leszek figyelmes, meg sem köszönöm a segítséget, Ned eltűnt, Desi eltűnt, Maddox majdnem megkerült, mielőtt ő is semmivé lett volna az emberáradatban, mindenki eltűnt, nekem viszont muszáj megtalálnom, és mivel nagyjából onnan pattognak fel a vörös kis csillagok, ahol legutóbb láttam, gondolkodás nélkül megindulok felé, még mindig Arthur csuklóját markolászva, kérlelhetetlenül.
Mire odaérünk, ritkulni kezd a tömeg, talán a becsapódó átkok miatt, talán a párbajozók miatt, akik fáradhatatlanul támadják egymást, az egyikük azzal sem törődik, a célt nem érő rontásai hová pattannak, talán a szanaszét heverő, ájult vagy sebesült diákok és felnőttek miatt, nem tudom, nem is érdekel, engem kizárólag Maddox érdekel, azonnal letérdelek mellé, még egy menekülés közbeni rúgás pont elfér a vállamban, nem is foglalkozom vele, pedig éles fájdalom hasít belém. – Hagyd, majd én – fordítom lefelé a pálcáját, és egy jóval erősebb, stabilabb védőbűbájt vonok magunk köré, mindhárman beférhetünk alá. Ebben jó vagyok. Merlinre, bár ne kellene ilyen jónak lennem benne. – Hol találtak el? Mit csináljak? Mit tudok csinálni? Mit… mit csináljunk? Nem láttad Nedet? Maddox, mi a fenét csináljunk? – én utálom legjobban azt a sírós tónust, a gyűrűző pánikot a hangomban. A kezem megreszket, éppen annyira, hogy apró érményi lyukak jelenjenek meg a védőpajzson.

A kitörő káoszban tudatosult bennem egy korábbi mozzanatnak a jelentősége: tisztán láttam, hogy Mulciber elkapta Maisy karját, majd a fülébe suttogott valamit, és a lány visszament a kastélyba. Az a szemétláda tudta, hogy történni fog valami, s nem szólt senkinek, kivéve az unokatestvérét. Még a tulajdon húga társaságában sétált le a faluba. Talán mindketten tudtak volna róla?
Hiábavalóan gondolkoztam rajta, hiszen a sikolyok hamar elkergették ezeket a gondolatokat, és a lökdösődés sem segített éppen a családom és barátaim megtalálásában. Éreztem, ahogy eluralkodott rajtam a pánik, hiszen tudtam, hogy Ned és Desi nem élték volna túl ezt nélkülünk, és kivételesen hálás voltam azért, hogy René az önfeledt köpkövezést választotta az alsóbb évesekkel.
Hiába kiáltottam a barátaim nevét, feleslegesen szólongattam őket, vagy próbáltam átküzdeni magamon az őrült tömegen, egyszerűen hasztalan volt. Egyedül Noah-t sikerült kiszúrnom a forgatagban, s bár megpróbáltam eljutni hozzá, egy káosz átok lábon talált, és a lábszáramon végighasított. Fájdalommal telve estem térdre, s csak még inkább eluralkodott rajtam a pánik, hiszen tudtam: ha nem tudok talpra állni, akkor széttapos majd a tömeg.
Azt tettem, ami hirtelen eszembe jutott, s megpróbáltam egy varázslattal jelezni az unokatestvéremnek a tartózkodási helyemet, majd egy pajzsbűbájjal és a kezemmel próbáltam védeni magamat. Számtalan ember taposott meg, rúgott belém, ahogy elrohantak mellettem, a forgatag pedig egyre lejjebb és lejjebb nyomott, közel a földhöz. Kezdett úrrá lenni rajtam a pánik, s egyedül az mentett meg a teljes összeomlás elől, hogy Noah és Arthur megérkezett.
Először képtelen voltam megszólalni, amikor Noah rám zúdította a kérdés áradatát, csupán szótlanul megráztam a fejemet, és hagytam, hogy a Parkinson sráccal együtt intézkedjenek. Elborzadva pillantottam végig a pusztuláson, a tekintetemmel Desit és Nedet keresve, amíg Arthur helyrehozta a lábamat.
Hálásan pillantottam fel a srácra, és a pálcámat markolva feltápászkodtam. A varázslat nem hatott gyorsan, összehúzta a sebet és elállította a vérzést, de még mindig nem tudtam könnyedén ránehezedni a lábamra. Mégis Arthur kijelentésére ismét megráztam a fejemet, miközben rátaláltam a hangomra.
− Felejtsd el. Meg kell találunk Nedet és Desit. Nélkülünk meghalnak – keredett felül bennem egyfajta védelmező ösztön, ahogy Arthurra pillantottam, miközben ő taroló átkot küldött egy ellenségünk felé. Fogalmam se volt arról, hogy pontosan mit akartak tőlünk ezek az alakok, de mozognunk kellett volna, ha nem akarjuk, hogy eltaláljanak minket.
− Ők sem hagynának itt minket, sőt, nem fognak menekülni, amíg meg nem találjuk egymást. Itt lesznek a faluban… valahol – szólaltam meg tanácstalanul, majd amikor újabb ellenfél csatlakozott az előzőhöz, akkor megragadtam Arthur felsőjét, hogy hátrébb húzzam.
− Nem tudok elfutni, és nem veszíthetjük el egymást – szóltam a fiúknak, hiszen a lábam még mindig nem volt olyan állapotban, hogy szaladni tudjak. Nem maradt más választásunk, csak az, hogy a pánikot lenyelve szembe nézzünk a felénk közelítő két maszkossal.
Az elsőnek az átkát visszavertem egy pajzsbűbájjal, amely az egyik közeli üzletnek az ablakát törte szilánkosra. A másodikat sikerült eltalálnom egy dadogó átokkal, amelynek következtében nem fog tudni varázsolni.
− Hárman vagyunk kettő ellen, ha elég gyorsan sorozzuk meg őket, akkor nem fognak tudni kivédeni mindent – szóltam a fiúknak, remélve, hogy Noah is rátalál a saját bátorságára. Szinte hallottam is a rokonaimnak a megjegyzését: „Már megint olyan hülyén viselkedsz, Mad, mint egy idióta griffendéles.” Pedig most kivételesen szerettem volna elmenekülni a baj elől, de képtelen volt futni, és biztos voltam benne, hogy Noah nem fog hátrahagyni, pedig akkor nekik lett volna esélyük megúszni ezt.

Pedig szeretnék bátor lenni, igazán bátor, koncentrálni, ahogyan Arthur kérte tőlem pillanatokkal az első vöröslő szikrák megjelenése előtt, valahogy túlnőni minden félelmemen, meghaladni magamat, csakhogy szegényes eszköztárral dolgozom, ennek bizonyítéka egyenesen veszélybe sodor mindannyiunkat, mert az első néhány lyuk megsokszorozódik másodpercek alatt, tenyérnyivé tágulnak, és beengedik egy átok lepattanó, félig elnyelt erejét, amitől a térdre esésem automatikusan seggre üléssé módosul. Ezzel párhuzamosan pajzsbűbáj ernyője vibrálni kezd hasítékonként húzódik vissza a semmibe, alapszerkezete még néhány szívdobbanás erejéig parázslik, végül nyomtalanul eltűnik.
Eddig még sosem hagyott cserben, soha, egyetlen alkalommal sem, minden kísérletező rontást megfogott, stabilan tartotta magát a folyosókon, a termekben, a birtok különböző részein, most pedig olyan, mintha azt sem tudnám, hogyan kell egy rendes pajzsot felhúzni, és fogalmam sincs, hol van Ned, és szeretnék nem aggódni, nem ennyire aggódni, és szeretném, ha nem uralkodna el rajtam ez az elviselhetetlen félelem, de Ned valahol kint valaki, a káoszban, teljesen egyedül, tökéletes célpontként bárki számára, és én csak…
Arthur hangjára leszek figyelmes, pánikszerű levegővételek közepette – valaki mondja már meg, hol van Ned, én nem akarok mást, engem nem érdekel más, csak valaki végre mondja meg, merre induljak, min küzdjem át magam, mit viseljek el, mert nem érdekel, kibaszottul nem érdekel, mibe kerül –, hellyel-közzel befoltozta Maddox sérülését, bennem meg akkora a szégyenérzet, hogy egyikükre sem bírok nézni, mert csinálnom kellett volna valamit, vagy ha már csináltam valamit, azt csinálhattam volna rendesen is. Pajzsbűbájt húz fel, pótolja az enyémet, össze kell szedned magad, Noah, mondja, nem kegyetlenül és nem is bántóan, inkább valami különös, megmagyarázhatatlan együttérzéssel és nyugtalansággal, mintha tényleg szeretné, ha a saját érdekemben, kizárólag magamért, és talán valami olyasmiért is, amire egyelőre képtelenség címkét ragasztani, megerőltetném magam, és menekülőre fognám.
Dühösen pillantok rá, persze a dacosan ráncolt orr és megfeszülő állkapocs összképén némileg ront minden szempillámon megülő könnycsepp. Nyilván nem vagyok annyira bátor, mint ő vagy Maddox, de hogy feltételezhet rólam ilyesmit? Hogy itt hagynám, hogy nem vonszolnám tovább magammal, nem markolásznám a csuklóját, nem kapaszkodnék belé, nem akarnám, hogy egy darabban kijusson innen, és nem akarnék szerepet vállalni ebben?
– A nagy francokat! – még szemöldököt is ráncolok, komolyan, ennél erélyesebb sosem leszek, szóval illene komolyan vennie. – Maddox-nak igaza van, ők sem mennek el, mi sem mehetünk, ráadásul az anyukád… láttalak az anyukáddal, Arthur – puhán megérintem a felkarját, miközben tekintetemmel lekövetem tarolóátkának nyomvonalát, lenyűgöz, és próbálok arra gondolni, hogy nem gyűlölhetek egy átkot, amiért egyszer már ellenem is használták. Merthogy hasznos. Nem kiskorúak ellen, hanem ilyen esetben, amikor tényleg szükség van rá.
– Szerintem mozoghatunk – kiabálok keresztül a csörömpölés és beszűrődő párbajok hangzavarán, rögtön felhúzok egy stabilabb pajzsbűbájt, amiről lepattan a dadogásra ítélt nonverbális átka, és a másik félszívvel küldött hátráltató ártás, de rögtön veszít az erejéből, még egy párosmenüt semmiképpen sem bírna el. Suttogóra fogom, amikor elég közel kerülünk egymáshoz. – Két Lumos Maxima kell tőletek, mert béna vagyok hozzá – pillantok egyenként rájuk –, és egy erős pajzsbűbáj tőlem. Ha szerencsénk van, elvakítja őket annyira, hogy ne célozzanak pontosan. De Maddox, szépen kérlek, nagyon szépen, hogy amint ellőtted, és utána küldesz még valamit, akármit, mondjuk egy kábítót, besántikálsz mögém, mert nem tudom majd tartani ennyi emberre, hárman sokan vagyunk. Te pedig egy tarolóátkot – pillantottam Arthurra –, és ha szerencsénk van, két három kör alatt találhatunk egy fedezéket is. Vagy... ártalmatlaníthatjuk őket. – Leráztam a bűbáj maradékát a pálcámról, és újabbat húztam fel közénk és a két támadó közé.

A három fiú terve részben sikeres. A felvillanó Lumos Maximák megvilágítják a szűk roxmortsi utcát, néhány másodperc erejéig elvakítva mindenkit - a maszkos alakokat és a diákokat is. Az egyik arctalan támadó vakon téríti el @Arthur Parkinson átkát, a Reducto egy épületbe csapódik, és mire a fénybűbájok vakító villanása elhal, az út elfeleződik: Arthur az egyik felén marad, @Maddox McLaggen és @Noah Runcorn a másikon.
(Mesélői instrukció: Arthur mostantól a második helyszínen folytatja a kalandot!)
Nem tehetnek semmit, nincs idejük eltakarítani a közöttük rekedt magas törmeléket, a feléjük záporozó átkok kereszttüzében. Noah ekkor veszi észre, hogy alig néhány épületnyi távolságban Desiree Frye és Simon-Payton Murakami pajzsbűbáj mögé rejtőzve próbálnak épségben kijutni a csata sűrűjéből. Noah belátja, hogy Maddox segítségre szorul, azonban éppen csak eltámogatja az auroregyenruhába öltözött férfiig hugrabugos barátját, ismerős, kétségbeesett ordítást hall:
- Noaaaah! Noaaah, hol vagy? - Az ordítás az ikertestvérétől, @Ned Runcorntól származik.
(Mesélői instrukció: Maddox mostantól a negyedik helyszínen folytatja a kalandot!)
Noah futva indul a hang irányába, észre sem veszi, hogy eközben halvány ezüstösen fodrozódó füstbe rohan, amely egyre és egyre magasabbra tör - egy nagy bájitalos üvegből származik, amelyben lilás folyadék párolog el éppen, talán a Magic is Might tagjai dobták el szándékosan, talán valamelyik roxmortsi üzletből származik, senki sem tudja és senkit nem is érdekel.
Noah meglátja a testvérét, Ned egy ház falának simulva kapkod levegő után. Azonban mielőtt a fiú kiabálhatna, köhögnie kell a füsttől, a halántéka tájékán pedig enyhe fájdalmat érez - ahogyan Ned és az ekkor felbukkanó @Rainer Wessex és @Declan McCaskill is. A bájitalból származó füst eltompítja őket, fejfájást okoz és néhány másodpercen belül mindhárman legnagyobb félelmeikkel kénytelenek szembesülni a főzet belélegzésétől.
(Mesélői megjegyzés: A négy fiú valószínűleg nem tudja, de a füst okozta hallucinációkat csak két módon lehet megszüntetni. Egyrészt, ha szembe néznek a félelmeikkel, másrészt, ha valamilyen nagyon erős hatás kizökkenti őket. Például erős fájdalom, intenzív pozitív érzelem stb., de legyetek nyugodtan kreatívak)

Második kör vége: 2022. június 25. (Addig annyi reagot írtok és olyan sorrendben, amennyit szeretnétek, ha mesélőre lenne szükségetek közben, akkor jelezzétek a staff felé)

Maddox megrángat egyszer – még mindig kétségbeesetten tapogatózom, ujjnyi rést keresek, bármilyen keskeny hasítékot, amin keresztül megbizonyosodhatnék Arthur épsége felől, hiába, tényleg hiába –, Maddox megrángat kétszer – rekedten kiabálom Arthur nevét, tompa csengés, távoli, mintha több tonnányi víz alá szorultam volna –, Maddox megrángat háromszor, egyre elkeseredettebb, az ordítása inkább csak suttogás, megdörzsölöm a bal fülemet, azt hiszem, valami komolyabb baj lehet vele, mert a kézfejemen elmaszatolt vérre leszek figyelmes.
– Szerintem valami baj van a fülemmel – megrázom a fejem, oldalra döntöm, piszkálni kezdem, mintha csak víz ment volna bele, és éppen ilyen érzés, ráadásul nedves is, újra és újra összevérzem a kezemet, nem győzöm a pólómba törölgetni. – Azt hiszem, beszakadt a dobhártyám – gépies ténymegállapítás, közben igyekszem egyik lábamat a másik után rakni, ahogy Maddox bicegve elrángat, amíg szerepcserére nem szánom magam, elvégre nekem kellene őt támogatnom, nem pedig fordítva, az én problémát egy javasasszony fél másodperc alatt megoldja. Persze véletlenül sem nevezném taktikai előnynek, vagy egyáltalán túlélési esélyeket alig csökkentő sérülésnek egy gigantikus párbajorgia közepén.
Desiree-t látja, valahonnan egy tó fenekéről beszél, ezért átslisszolok a másik oldalára, innen végre minden normális hangerőn zajlik, sikerül felfognom, merre próbál navigálni, tekintetemmel megtalálom Desit, hatalmasat dobban a szívem, mert ha Desi ott van, akkor Nednek is ott kell lennie, igen, így egyértelmű, kétfelé szakadtunk, így logikus, máshogy nem is lehet… Képtelenség elmagyarázni, milyen érzés Nedet nem megtalálni, milyen ráeszmélni, hogy a kontúrjaira bomló férfialaknak köze sincs hozzá, hogy a vonásokban nem találom meg a lélegzetvételnyi nyugalmat és megkönnyebbülést, hogy az auroregyenruha láttán milyen gyorsan rándul görcsbe a gyomrom, és milyen fájón szorul össze a torkom.
Segítek eltámolyogni hozzájuk, tehermegosztásra törekszem, félig tulajdonképpen átnyújtom Maddox-ot, úgyis tudják, tudniuk kell – mindig is tudták, akármennyire makacskodtam, játszottam primadonnát, szegtem fel az államat, tetettem süketséget – hah, milyen ironikus –, ha róla beszéltem, téptem félbe az anyától kapott leveleket, amikben két bekezdést rá szánt, tudósított és magára vállalta az örök mediátor szerepét, hiába játszottam a hűvöset és érzéketlent, amikor visszajött, hiába kerültem vagy feledkeztem meg róla mintegy véletlenül –, hogy úgysem maradok velük, mert nem maradhatok. – Láttad…?
Be sem tudom fejezni, máris meghallom, tompítottan és messziről, ez zizegős, befoghatatlan rádióadás sistergéseként, rögtön a hang irányába fordulok, tekintetem reszketve keresi, amíg meg nem találja, és csak annyi időt engedek meg magamnak, amíg kibújok Maddox karja alól, szelíden és bocsánatkérően, vetek egy pillantást mindkettőjükre, igazán nem tudom, mit kellene ilyenkor mondani, és azt hiszem, olyan régóta szeretjük egymást, olyan mélyen és őszintén, hogy nem is kell, egyszerűen megiramodok Ned irányába.
Futva verekszem át magam egy kisebb csoportosuláson, szinte alakzatot vettek fel, egyikük könyöke bordaközt talált, felszisszenek, mégsem lassulok, mert a távolság összeomlani látszik közöttünk, még tíz méter, még nyolc méter, még öt méter – enyhe lüktetés a halántékomon –, még három méter – különös, édeskés íz a számban –, még két méter – homlokig kúszó fájdalomingerület, amely szétbomlik egy ponton, és beteríti az egész koponyámat –, még másfél méter –, megtorpanok, a tarkómhoz kapok, aztán a mellkasomhoz. Fogalmam sincs, melyik visel meg jobban, a tompából hasítóvá váló fejfájás vagy a köhögési inger, a levegőtlenség, fulladás érzése. Megpróbálom Nedre emelni a pillantásomat, elmosódva látom, pedig pár másodperc választott el tőle, csak néhány lépés, talán eltaláltak út közben, és észre sem vettem, talán nem a dobhártyám szakadt be, hanem egy tégladarab fejen vágott, nem tudom, annyira különös, igyekszem nyitva tartani a szememet, hunyorítok, Ned előbb pacává olvad, majd egyetlen kontúrtalan folttá lesz körülöttem a világ, aztán…
Csend. Végtelen fehér tér, vakító világosság, bokám körül tejfehér füst, itt nincs senki más, csak én, talán én sem, ha ilyen meghalni, akkor baromira csalódott vagyok, ennél azért tovább vártam volna, nem tudom, fogadóbizottságot, vagy legalább egy recepciós pultot. – Hahó…? – a kérdés elhal, majd felerősödik, ezerszeresen verődik vissza a semmi falairól, fülsiketítően. Mert itt most hallok, és látok, és teljesen egyedül vagyok.
Tompa puffanás mögöttem, ijedten megpördülök, az ösztönös sikítást valami elnyeli, valami mély és áthatolhatatlan, Ned élettelen teste összeroncsolódva hever előttem, tekintete a semmibe réved, üveges, opálos fényű, halott, halott, halott. Még egy puffanás, Ned újabb teste, majd még egy, és még egy, és még egy, egymás után csapódnak be körülöttem – megállíthatatlanul.

Castornak és @Ned Runcornnak közös erővel sikerül felébreszteniük a házba cipelt embereket. @Noah Runcorn esetében működik a jeges víz, míg Declant kénytelenek egy intenzív csiklandozó bűbájjal kiszabadítani a füst okozta hallucinációk fogságából. Declannak esze ágában sincs az ismeretlen férfivel és a Runcorn ikrekkel maradni - sosem voltak barátok -, amint múlni kezd a szédülés és a fejfájás, a fiú azonnal elviharzik a házból. (Mesélői instrukció: Declan a 11. csoportban folytatja a játékot.)
Ned és Noah felsegítik egymást a földről, majd jobb lehetőség híján @Castor Blackkel együtt hagyják el a házat, jelenleg a férfi tűnik a legjobb esélyüknek a túlélésre. Az épületből kiérve azonban borzalmas látvány fogadja őket...
Két maszkos alak - az egyikük tarrgot, a másikuk kelpie-t idéző maszkot visel (Mesélői megjegyzés: előbbi @Nero Graves, utóbbi @Raymond Rappaport) - a tér közepén küzdenek a Roxfort tanáraival. Castor, Noah és Ned látják, ahogy az Ilvermornyból érkezett SVK tanár, Wilhelmina Wilkinson egy fekete árnyékszörnyeteg áldozatául esik (mozdulni lehetősége sincs, mintha a tarrg maszkos férfi az árnyékánál fogva mozdulatlanul tartaná a nőt), miközben a kelpie maszkos a téren lévő szökőkút vizét labdává alakítja, Batsheda Babbling, a rúnaismeret professzor köré irányítja, majd egyszerűen belefojtja a tanárnőt. Nincs lehetőségük megakadályozni a halálukat. Ekkor fordul ki egy ház mögül @Leo Black, pontosan szemből végignézve a két tanár kegyetlen kivégzését.
Hirtelen, néhány másodpercre sötétség lepi el a teret - Castor, Noah, Ned és Leo semmit sem látnak, azonban a fülüket különös, vízfolyásra emlékeztető hang üti meg. Amikor pár pillanat múlva a sötétség megszűnik, a két maszkos alaknak már nyoma sincs: a tér azonban tele van őrjöngő árnyszörnyetegekkel, a szökőkútból kivezetett víz pedig csillogó tükörjéggé fagyva feszül a talpuk alatt a macskaköveken.

A kör vége: 2022. augusztus 14. (Addig annyi reagot írtok és olyan sorrendben, amennyit szeretnétek, ha mesélőre lenne szükségetek közben, akkor jelezzétek a staff felé)

Hangszálaim szinte belemerevednek az iszonyatba – mégis, különös, fizikai képtelenség, de valami mély, rekedt üvöltés visszhangja verődik vissza rám, a saját hangom, pedig némán tátogok, kétségbeesetten és riadtan, miközben egyik testet követi a másik. Megszámlálhatatlan csonttörés, a ropogásuk, mint valami bizarr, fáradhatatlan fegyver, ütemes és rettenetes, émelygés kínoz, és a puffanás, a tompa földet érés ritmusa egy rémálomból szakad fel, földbe gyökerezett láb és tétlenség keretezi, a tehetetlenség elviselhetetlen súlya, hogy én akkor nem szólaltam meg, nem fogtam a kezét, nem rángattam le, csak néztem ijedten, hitetlenkedve és gyáván, csak néztem ostobán és tétlenül, és ha akkor úgy dönt, nem mászik le, hanem…
Tekintetem felfelé ível, a semmiből egymáshoz illeszkedő kövek bontakoznak ki, elnyelnek néhány holttestet, Ned holttesteit, mintha abból sarjadna a kastélytorony, emeletről emeletre építkezik, én pedig csak állok ott, ugyanolyan passzívan, moccanni sem bírok, csak nézem, ahogyan elér az ablakig, kőpárkány, a szélén két ismerős tornacipő sarok, egyszerre látom távolról, elmosódottan és közelről, tűélesen – a félholdját, az apró rücsköket, a talpon kirajzolódó mélyedést, a gumírozott szegélyt, egy fűfolt maradékát, sárcseppeket, és tudom, mi történik majd, és tudom, hogyha nem fordulok el, soha többé nem tudom majd nem felidézni ezt a pillanatot, mégis dermedten várom, hogy Ned kilépjen, ki, egyszerűen a semmibe, és zuhanni kezdjen, a teste zúgjon, majd kicsavarodva földet érjen, közvetlenül előttem.
– Elég! – sikoltom némán, ezernyi suttogó hang buckázik keresztül a végtelen téren, elég-elég-elég susogják, majd csend, tejfehér, nyomasztó csend.
Ned nyaka beleroppan, ahogyan a fejét fordítja, és annyit mond kifejezéstelen arccal: – Azt hittem, elkapsz majd.
Riadtan oldalra fordulok, ott áll, betört koponyával, semmibe révedő szemekkel, és egyenesen nekem zuhan, a bűntudatom teljes súlyával, és süllyedek, fulladok, félek, és azt hiszem, egy részem azt gondolja, éppen ennyit érdemlek, semmivel sem többet.
A levegőtlenség torkomra szorul, vizet érzek mindenhol, prüszkölni kezdek, két kezemmel próbálom leseperni magamról a fuldoklást, valami puhába ütközöm, valami ismerősbe, valamibe, ami meleg, és biztonságos, és él…
– Ned…! – nyöszörgöm rekedten, megragadom a karját, egyszerűen belekapaszkodom, markolászom, kétségbeesetten és megkönnyebbülten. Előttem az arca, minden tökéletlenségével, minden gyönyörű, csodálatos hibájával, és szeretnék sírni, szeretnék nevetni, szeretnék megszólalni, helyette köhögni kezdek, néhány csepp víz még ingerel.
Nincs időm felmérni a helyzetet, fekszenek körülöttünk, azt hiszem, és valakinek a lábát megpillantom pár méternyi távolságban, és már tudom, nem rám zuhant, nem rám hordták, mint halott törmeléket, hanem rám vetette magát, hogy megvédjen. Valami gyámoltalan, később abszolút letagadást igénylő hang szökik ki belőlem.
– Megsérültél? – tapogatom a felkarját, a vállát, a nyakát, a fejét, keresem a betört koponyák maradékát, agyvelőt, csúszós nedvességet. Alvadt vérre bukkanok a homlokán, néhány makacs tincs mögött. – Láttad Maddoxot? – kicsúszok alóla, ülő helyzetbe tornázom magam, kitapogatom a zsebemben a pálcámat, és bizalmatlanul fürkészni kezdem az előttünk ácsorgó férfit. – Elvesztettem, amikor… – elcsuklik a hangom, és utálom magam érte, mert nem lehetek érzelgős, mert nem sírhatok, mert nem szolgáltathatom ki magam, elvégre olyan erősen dolgoztam azon, hogy elhiggye, sosem voltam jobban, elment, hátrahagyott, és én túléltem, igenis túléltem. – Nem találtalak sehol – vallom be, miközben minden létező módon megpróbálom elkerülni a tekintetét.
Nincs időnk tétovázni, nem is tudom, melyikünk mozdul előbb, pálcámat srégen eltartom a combomtól, ha az ismeretlen férfi mégis támadásra szánná magát, legalább egy pajzsbűbájt felhúzhassak magunk elé. Fogalmam sincs, mikor döntünk úgy, hogy együtt megyünk tovább, hogy milyen nonverbális jelből olvasunk egyszerre mindhárman, de közösen botorkálunk ki, tompa, füstös fény hasít a szemembe, nehezen pislogok néhányat, a félhomály és hallucináció után egyszerre minden túl éles, túl hangos, túl vibráló, egyszerűen túlságosan sok.
Mire sikerül hozzászoknom a megváltozott látásviszonyokhoz, az agyam valahogyan utoléri magát, a mozgó kontúrokból emberek bontakoznak ki, két felnőtt, két ismerős arc, Wilkinson és Babbling professzor, egyiküket széttépik, a másik magatehetetlenül hánykolódik egy vízgömbben, mielőtt megfulladna, és a holtteste a macskakövekre zuhanna.
A jég alattomosan indul meg felénk, szívdobbanásról szívdobbanásra terebélyesedik, felülete sima, csillogó, mesterségesen tökéletes, mágiával átitatottan fenyegető, az utolsó métereket szinte egy légvétellel teszi meg, esélyünk sincs elmenekülni. Cipőm talpa alatt megnyikordul, ügyetlenül csúszok néhány centimétert, és már éppen megkapaszkodnék Nedben, amikor megpillantom az egyenesen felénk trappoló szörnyeteget. Még éppen annyi időm marad, hogy felhúzzak egy félelemtől reszkető, bizonytalan pajzsbűbájt, mielőtt mindannyiunkat elsodorna az egyik fenevad.

Az ikrek, @Noah Runcorn és @Ned Runcorn sikeresen kijutnak a tükörjéggel borított térről, hátrahagyva a Black fivéreket. @Leo Black varázslata sikeres, a varázspálcájából előtörő lángok egy cikesz gyorsaságával olvasztják meg a jeget, menekülési útvonalat nyitva nemcsak Leo és @Castor Black, hanem több civil számára is. A két Black együtt hagyja hátra a most már vizes teret, Castor fénygömbjei megölik a legtöbb árnylényt. (Mesélői instrukció: Castor és Leo a 3. csoportban folytatják a játékot.)

Noah és Ned Desiék után kutatva rohannak végig az utcákon, ekkor botlanak bele @Theo Nottba, a három évfolyamtárs együtt indul tovább, annak a reményében, hogy sikerül megtalálniuk a barátaikat. Újból elhaladnak az épület mellett, ahol korábban az ikrek belélegezték a hallucinációkat okozó különös füstöt, ezúttal azonban észreveszik a macskakövekből párolgó bájitalt, kikerülik és visszatartják a lélegzetüket. Ekkor látják meg, hogy egy csoport maszkos, feketébe öltözött alak vág át egy mellékutcán - nem harcolnak, céltudatosan tartanak valamerre. Egészen addig, amíg egyikük, egy markoláb maszkos férfi (@Klaus Munter), kezében puskával meg nem torpan: nem elég figyelmes, mélyen belélegzi a különös füstöt. A szer hatására elönti a pánik, legborzalmasabb félelmei elevenednek meg előtte. Klaus tehetetlenül lőni kezd a csak számára látható fenyegetésre, nem is látja, hogy valójában élő célpontokat talál el. Az első lövés Noah Runcornt éri, a fiú először nem érez fájdalmat, csak tompa ütést valahol a bordái alatt, majd szinte a semmiből jön az elviselhetetlen kín. Noah összecsuklik, Nednek és Theo Jr.-nak kell megvédeniük. Theo ekkor szúrja ki a káosz közepén édesanyja ezer közül is felismerhető vörös haját. @Rhiannon Nott, @Rose Granger-Weasley és az idősebbik @Theodore Nott együtt érnek az utcába, látják, ahogy a maszkos alak válogatás nélkül, önkívületi állapotban lövöldözni kezd és eltalálja Noah-t. Azonnal a három fiúhoz sietnek, azonban mielőtt odaérhetnének, újabb lövés dördül és Mr. Nottot vállon találják. A férfi bár csillagokat lát a fájdalomtól, mégis megteszi a maradék pár métert és letérdel Noah mellé, hogy ellássa a sérüléseit. Talán azt már nem is látják, ahogy a maszk mögé bújt Sven Munternek sikerül elrángatnia a fivérét. (Mesélői megjegyzés: @Klaus Munter a 2. csoportban folytatja a játékot, nem kell interakcióba lépnetek vele!)
@Holden Briggs és @Rebecca Briggs @Frida Scamandert cipelve és a sérült bokájú @Hollyn Shelbyt támogatva érnek az utcába, a Carol Dolohov tüzében felemésztett inferusokat hátrahagyva. Holden felismeri az egyik ház falának dőlő, Noah sérüléseit ellátó Theodore Nottot, aki számtalanszor segített már sebesült aurorokon, tudja, hogy Fridának azonnal az ő segítségére van szüksége.
- Nott, segítenie kell! - Az auror kérése inkább parancsnak hat, azonban ebben nincs semmi meglepő, Fridának talán már negyed órája sincs hátra...
Rose nem tehet semmit a sebesültekért, nem csoda, hogy próbálva hasznossá tenni magát, az esetleges újabb támadások kivédésére készülve árgus szemekkel figyeli az utcát. Ő veszi észre először: kék lángokból testet öltő sárkányalak emészti fel egy ház fagerendáit, majd pokoli tűzből álló szárnyaival és fogaival csattogva tovább halad, mindent elpusztítva maga körül. Rose felismeri hatodéves SVK tanulmányaiból a táltostüzet, csupán azt nem érti, miért öltenek kék színt a lángok, ez azonban nem is számít. Valahogy fel kell tartaniuk a vészesen közeledő tüzet, legalább addig, amíg Noah és Frida mozdíthatóak lesznek.
(Mesélői megjegyzés: a kék táltostűz a Protego Diabolica varázslat eredménye, amelyet Napoelon Mulciber szabadított el. A lángok csak azokra veszélyesek, akik nem Mulciber szövetségesei, tehát a Magic is Might hűséges tagjai sértetlenek maradnak, azonban minden mást elpusztít. A Protego Diabolica varázslatot rendkívül bonyolult irányítani, a legerősebb sötét mágusokon is képes kifogni, éppen ezért senki nem birkózhat meg vele egyedül. Azonban a tűz elementalisták képesek lehetnek ideiglenesen feltartani - nagyon nagy erőfeszítések árán! -, illetve ha a faluban tartózkodók többsége egyszerre hajtja végre a Finite Incantatem varázslatot, akkor képesek lehetnek szétoszlatni, ehhez viszont mindenképp össze kell dolgozniuk.)

A kör vége: 2022. szeptember 4. (Addig annyi reagot írtok és olyan sorrendben, amennyit szeretnétek, ha mesélőre lenne szükségetek közben, akkor jelezzétek a staff felé)

Mindhárman sokkal eredményesebben reagálnak – nekem védekezés jut, mindig csak védekezés, feszes pajzsbűbájok, lassítást segítő rontások, elegáns megoldások, amelyekkel egérutat nyerhetek, Ned azonban magabiztosan használ órákon elsajátított, igazán hasznos varázslatokat, ezúttal is sokkal hamarabb ocsúdik fel, nem is értem, hogyan tudnak mindannyian a megoldásra koncentrálni, miközben nekem minden gondolatomat átitatja a rettegés. Mindenesetre közösen megakadályozzák mindannyiunk szétmarcangolását, talpunk alól visszahúzódik a jég, stabilan állunk végre, csak az én ujjaim reszketnek megállás nélkül, egyszerűen nem értem, miért nincs vége, már régen véget kellett volna érnie, szenvedtünk eleget, menekültünk eleget, féltünk eleget, az nem lehet, hogy órákon keresztól konstans gyomorgörcsben létezzek, mikor esik össze mellettem Ned holtan, mikor tépi szét valami, mikor találja el egy átkot, amely mentén szétbomlik valami rettenetes és feltartóztathatatlan, mert nincsenek eszközeim, egyedül végignézni tudnám, végigélni, végighalni.
Sietős léptekkel indulunk tovább, előtte gyors pillantást vetek rá, jól van, tényleg jól van, sápadt arc, nyúzott vonások, szempár, amelynek íriszére a tragédia hártyája feszül, pedig azt hittem, azt hittük, túl vagyunk a legborzalmasabb dolgon, a családunk széthullásán, megaláztatásán és diszfunkcionális vegetálásán, az egymástól való elszakítottságon, talán haragon is, nem tudom, igazán nem tudom. Ismerős szakaszhoz érünk, macskakövekből szivárgó füst, ezernyi Ned holttestére számítok, fehér, végtelen síkra, visszhangzó segélykiáltásokra, a tompa puffanások elviselhetetlen ritmusára, helyette azonban Theo Nott-ot pillantom meg, aki bizalmatlanul fürkészi rémálmaim helyszínét.
– Ne lélegezd be! – lépek hozzá határozottan, megragadom a karját, levegőben annyiszor találkoztunk már, néztünk farkasszemet, eszembe jutott, ha kicsit jobban odafigyelne, helyes fiú lenne, igazán helyes, és gondoltam már rá, hogy megjegyzem neki, figyelem, hogyan reagál majd, elpirul, megilletődik, összeráncolja a homlokát, hogy keresem majd valami szokatlan, végtelenül emberi reakciót, valami, ami nem szomorúságot és enerváltságot tükröz, amitől nem tűnik olyan végtelenül depisnek. Rossz nézni. Komolyan. Most viszont magától értetődően segítek rajta, megkapaszkodom Nedben is, hármas láncot alakítunk ki, elvégre ha egyikünk véletlenül mégis levegőt venne, ketten tudnánk elvonszolni, mielőtt felemésztené a hallucináció.
Félúton sem járunk, amikor megpillantunk egy csapat felnőttet, céltudatosan haladnak előre, egységben mozdulnak, valamiért menekülő blokk helyett támadásra kész szakasz jut róluk eszembe,  maszkot viselnek, pontosan olyan maszkokat, és tudom, mit kellene futnunk, most kellene futnom, mozdulnom, elfelé, messzire, mert ezek közül valamelyik már megsebesített minket, mert ezek diákokat öltek meg, mert ezek nem kímélnek senkit, mégsem bírom megmozdulni, földbe gyökerezett lábakkal, vadul dobogó szívvel várom, amíg elérik a füstöt, és egyikük egyenesen belesétál. Borzasztó kívülről nézni, hogyan merevedik meg a teste, hogyan járja át valami ösztönös riadtság, hogyan emeli fel a puskát, és mielőtt bármelyikünk rájöhetne, mi következik, éles pattanást követően furcsa rántást érzek a bordáim alatt, mintha nekimentem volna az asztal sarkának, vagy fennakadtam volna egy kilincsen.
Másodpercek telnek el bizonytalanságban, aztán a tompa ütés helyén fájdalom hasít belém, éles szúrás, belülről, bennem. – Ez mi…? – kérdezem kétségbeesetten az epicentrumához kapva, ujjaim között vér szivárog, nem is szivárog, inkább kibuggyan, rémülten nézem, ahogyan mindkét kezemet eláztatja. Megtántorodom. Nem tudom, a sokktól vagy fájdalomtól, vagy vérveszteségtől vagy Ned arckifejezésétől, vagy rosszulléttől, vagy egyszerűen azért, mert felfoghatatlan, mi történik, mindenesetre elvágódom.
Egyik tenyeremmel vadul markolászom a vértől síkos és emiatt csak sejtett sebet, a másikkal Ned felé nyúlok, nem tudom, mit láthat most, nem tudom, ugyanaz a félelem járja-e át, mint engem, amikor a párkányon állt, és azt hittem… azt hittem… – Basszameg… – sírhatnékom támad, dühvel keveredik, halálfélelemmel, mert persze eszembe jutott, persze, miután Ned elment, megszakított velem minden kapcsolatot, félbe metszett, mindenem fájt, mindenhol dideregtem, tényleg mindenhol, mindenki mellett, mindenhogyan, de nem komolyan akartam, nem úgy… nem igazán. – Ned…? – megremegnek az ajkaim, el kellene mondanom neki, mert ha én… szóval, tudnia kellene, hogy haragudtam rá, és haragszom is, mert elment, itt hagyott, mert nem vett számításba, mert azt hittem, egyedül kell szenvednie, pedig osztoztunk az egész szarságon, és én mégis, mégis, mégis szeretem, olyan mélyen, és olyan intenzíven, és olyan elpusztíthatatlanul, és tudnia kell, nem lehet, hogy azt higgye majd, hogy tönkretett mindent, mert tönkretett, persze, valamennyire, valahogyan, én mégis… én annyira… – Én…
Nincs időm befejezni, valaki mellém térdel, megnyugtató arc, aggódó, de magabiztos, pontosan tudja, mit csinál, sterilen bátorító, mint egy orvos, azért megnyerő is, valahonnan ismerem, valakire nagyon hasonlít, egyre laposabbakat pislogok, furcsán távoli minden egyes hang, mintha süllyednék, lefelé, miközben a világ fent marad, és egyre messzebbről nézném, egyre kisebbek lennének, egyre jelentéktelenebbek.
Cserélődnek az arcok, Hollyn, ó, úgy szeretem hajtóként, utálok ellene játszani, mert elképesztően jó, de úgy szeretem nézni más meccseken, ahogy előretör, erőszakosan, megállíthatatlanul, yass, queen, mondanám most, helyette csak halványan – és minden bizonnyal bárgyún –, elmosolyodom. Aprót bólintok a kérdésére, mintha nem is az én testemet mozgatnák, mintha kívülről nézném az egészet, a kis Noah Runcornt most oldalra fordítják, és megtapogatják, a kis Noah Runcorn fájdalmasan nyög egyet, majd nyöszörögni kezd, kivehetetlen, mit mond, kérlek, ez fáj, nem akarom, Ned, valami ilyesmi patakzik belőle. Belőlem.
Hiába figyelmeztet, legszívesebben üvöltenék, amikor elhangzik az utolsó bűbáj, eltorzult arccal, lihegve meredek az ég felé, olyan erősen harapom a számat, hogy vér serken belőle, és olyan erősen szorítom ökölbe a két kezem, hogy a körmeim a tenyerem húsába vájnak.