Pálca: első: tizenhárom hüvelyk, babér, főnixtoll, eltörték; második: tizenkét hüvelyk, fekete dió, egyszarvúszőr
Amilyennek látják
Nagyjából másfél éve vettem észre – pontatlan megfogalmazás, inkább úgy mondanám, másfél éve körvonalazódott a jelenléte, mint amikor az ember hosszan tanulmányoz egy festményt, és hirtelen észreveszi, hogy a háttérbe olvadó pacák egyikének kontúrjai vannak, hogy tárggyá, elemmé formálódnak, és onnantól kezdve valahányszor ránéz, mindig azt szúrja ki először. Valahogy így történt, azt hiszem, a csapatba verődött, markáns arcú egyéniségek között mindvégig… beolvadt, nem is tudom, egyszerre lehetett átlátszó és áthatolhatatlan. De, szóval az van, hogy minél közelebbről figyeltem – véletlenül összeszaladó pillantások, hátára tapasztott tekintet, ahogyan fél lépéssel lemaradva, mégis hűségesen és egységhez tartozóan követte a testvérét, meg úgy az egész sleppet –, annál kevesebbet láttam. Annál több beláthatatlan kanyar és semmibe futó egyenes tűnt fel, és szabdalta összeegyeztethetetlen részletekké az első felskiccelt vázlatomat. És mindezek ellenére, vagy éppen ezért, könnyen szerettem bele, nevetséges távolságból, vakon tapogatózva, mert könnyen lehetett vonzónak találni, sőt, egyenesen szeretni a félénk mosolyát, a lefelé húzó tekintetét, a tanácstalanságtól beharapott száját, a lelkesedést és ellentmondást nem tűrő rajongását bármi és bárki iránt, hogy reggelinél mindig eltakarta a száját, ha túl nagy falatot harapott, vagy ahogyan felhúzta a lábát egy ablakrésben üldögélve, és térdére fektetett állal, kissé oldalra biccentett fejjel pásztázta a folyosót, mikor jelenik meg valaki, valaki ismerős és komfortos, akibe belekapaszkodhat. Azt hiszem – és ezt egészségtelen mértékű megfigyeléseim is alátámasztják –, Noah sem igazán tudta, kicsoda ő, azt hiszem, mindig másokhoz kapcsolódva létezett, mások perspektívájában, mások viszonyrendszerében. Merlin bassza meg, imádtam, még így is, vagy egyszerűen éppen így, tényleg nem tudom.
Amúgy elsőre azt hittem, valami cserediák, mert esküszöm, sosem láttam még előtte, és hiába tudom, hogy velünk járt egy évfolyamra, mert azóta nyilván felvilágosítottak, engem totál elkerült a létezése. Esténként néha összeültünk páran az üvegházaknál – jó, az üvegházak egyikében, mert Longbottom prof mindenkiről a legjobbat feltételezi, még egy rohadt riasztóbűbájt sem aktivál éjszakára, mindegy is –, valaki meghívta, Runcorn meg hozott egy egész üveg mugli piát, amit persze gondolkodás nélkül körbeadtunk. Jó arc, olyan vibráló személyiség, valahogy egyszerre van mindenhol, de egyáltalán nem zavaró a jelenléte, mindig tudja, mit kell mondani, simán fellazítja a kínos csendeket. Jó, persze, a többiek rögtön figyelmeztettek, miféle, amúgy sem lehetett félreérteni, kicsit túltolja, én meg megjegyeztem, hogy ha arra kerül a sor, simán befogom a száját, nem kell aggódni. Be is fogtam a csinos kis száját, basszus, messze a legjobb köröm volt, és nem csak roxforti viszonylatban, hanem úgy en bloc, de azért kölcsönösen kussolunk róla. Van az a típus – nagyon ritka és kellemes –, amelyik egyetlen pillantásával magára vonja a figyelmed, nem tudsz másra gondolni, csak arra, hogy… Még rosszabb, ha tudod is, milyen, amikor… Kicsit sajnáltam, amikor elverték, másfél hétig a gyengélkedőn feküdt, mindenki erről beszélt, Runcorn meg nem köpött, pedig simán eltanácsoltak volna minden résztvevőt érte. Kapott egy új pálcát, azt megjegyeztem, mert baromira tetszett a csavart mintája, párbajszakkörön körbeadták a hugrások. Na mindegy, általában egy kisebb csapatot vezet, egy sorban a fél-kopasz feminácival, és valahogy mindig tudja, mi a szart vegyen fel ahhoz, hogy rögtön meg akard… na mindegy, hol is tartottam?
Életem története
Csinálnod kell valamit, de komolyan, Noah, egész életedben attól rettegtél, hogy senkire sem hasonlítasz igazán, és senki sem hasonlít rád, hogy az a fojtás a torkodon, a szorítás a mellkasodon egyedi és megismételhetetlen, csak neked jár, mert olyan vagy, amilyen, hiába szeretné más lenni, könnyed, tehetséges, találékony, különleges és vonzó, neked ennyi jutott, a szelídség, önostorozás és simulékonyság gyomorforgató keveréke. De most mondanod kellene valamit, mert Ned ott áll, felétek magasodva, háttal nektek, szemben a zuhanással, a kétségbeesés légüres terével, és ha valaha vágytál egyetlen pillanatra, amikor jelentőséget tulajdonítanának a szavaidnak, amikor igazán számítasz, amikor hatalmad van változtatni valamin – meggátolni valamit -, akkor nincs miért hezitálnod. Nem szabad hezitálnod. Hezitálsz. Lélegzetvisszafojtva hallgatod Desi és Mad próbálkozásait, a hitetlenkedés és féltésből fakadó szeretet keresztmetszetének erőfeszítéseit, rájuk sem tudsz pillantani, és el nem bírnád viselni magadon a pillantásukat – még a levegő is éget, és csak állsz ostobán, látszólagos eszköztelenséggel, állsz, mert nem érted, honnan meríthetnél erőt ehhez most, neked nincs erőd, neked semmid sincs, mindened Nedből fakad, és minden belé torkollik. Tekintetetek találkozik, szívfájdítóan röviden, más kérésére, az autoritás erejére Ned elhatározása meghajlik, a rémülettől nyelni sem tudsz már – és ott maradsz tehetetlenségtől bénultan, amíg a világ visszarendezkedik látszólagos nyugalmába.
jó lenne, ha most végre válaszolnál a leveleimre
Összegyűr, kisimít, átolvas, ládába rak.
annyira nem megy nekem a haiku írás, tesókám
Összegyűr, kisimít, átolvas, ládába rak.
hiányod bennem megmutatkozik, de nem látja senki
Hezitál. Összehajt, ládába rak.
egyszer talán nem lesz miért titkolnom, hogy hiányod fáj
Összegyűr, kisimít, összegyűr, kidob.
Könnyen hajlasz egy ideje, talán nyugtalanítóan könnyen. Folyton másba menekülsz önmagad elől, az újfajta létezés párájában nincs jelentősége, milyennek látnak. Tükörképed régen nincs, amit észlelsz, az kétdimenziós, mélység nélküli reflexió, optikai illúzió. Készséges vagy, de másként, ott rejlik az apróságokban - a szádba csúsztatott hüvelykujjra gondolkodás nélkül, gyengéden ráharapsz, a körbeadott üvegbe kényeskedés nélkül beleiszol, az epekedő vallomásokat felelőtlenül megkétszerezed, nincs már kihez tartoznod, ezért mindenkihez és senkihez sem tartozol egyszerre. A világ kinyílt és beszűkült, Ned megfoghatatlan, távoli és rideg, ujjaiddal hónapok óta a levegőt markolászod, néha még álmodsz vele, vagy róla, vagy kettőtökről, végtelenbe futó síkokról, fehér zajról és zuhanásról, a dobhártyaszaggató légnyomásról és zsibbadtságról, mielőtt azonban földet érnél – érnétek, érne -, felriadsz, izzadságtól és könnyektől csatakosan.
Ha tükörbe nézek
Legalább öt centiméterrel alacsonyabb az ikertestvérénél, cserébe a csípője leheletnyivel keskenyebb, testalkata inkább filigránnak mondható. Egy időben súlya és megjelenése aggodalomra adott okot, de odafigyeléssel és Desi vigyázó tekintete alatt visszaszedett magára néhány kilót. Stílusosan öltözködik, egyesek szerint inkább kihívóan, orientáltsága megjelenik ruhaválasztási preferenciáiban. Haját Ned távozása után kiszőkítette, tincseit tégelybe zárt főzettel borzolja hanyag eleganciájúra, az orrkarikát is hirtelen felindulásból lövette be. Mérsékelten fázós, meggondolatlanságból és hiúságból sokszor hagy le magáról egy rétegnyi komfortöltözetet, emiatt gyakran betegeskedik, könnyen megfázik.
Családom
Édesapám
Cain Runcorn - A daddy issues katalizátora; Kyle Briggs állítólagos és elítélt gyilkosa; az éppen annyira konzervatív apa, amennyire egy meleg fiú sem vágyik; a lustálkodós vasárnap délutánok elmaradhatatlan résztvevője. Ned első számú rajongó, a szomorú sóhaj, a gondterhelt homlokráncolás, a levelekben szűkszavú ás tartózkodó apa. Akit sosem lehet igazán megközelíteni, aki érzelmileg szinte elérhetetlen, mégis van benne valami lágyság, engedékenység és... reménykedés. Hogy egyszer majd Noah is... nos, felér a bátyjához.
Édesanyám
Cara Runcorn (née McLaggen) - Mentőöv és friss levegő egy személyben, a gondoskodás szócikkének megtestesítője. Aggodalmaskodó, de csupa jó szándék, kedvesség, anyai nyaggatás, mindig mindenből a legjobbat akarja a fiainak, és mindkettőre egyformán büszke, mindkettőért rajong. Minden Ned által írt versre jutott egy bénán kivágott szívecske Noah-tól, amit ugyanolyan becsben tart a mai napig. Sosem tett különbséget kettejük között, habár ez érezhetően súrlódást okozott közte és a férje között. Naponta írnak egymásnak, néha csak néhány sort, máskor sűrűn szedett oldalakat. Horgony és vitorla egy személyben.
Testvéreim
@Ned Runcorn - Egészen tavalyig úgy érezte, semmi sem szakíthatja el őket egymástól, nincs az a tragédia vagy siker, amely éket verhetne kettejük közé, egészen egyszerűen azért, mert összetartoztak fogantatásuk pillanatától fogva. Noah egyenesen rajongott érte, minden versét elsőként hallhatta, sosem talált benne hibát, csodálta a képességeit, a tehetségét, a bátorságát. Csodált benne mindent. Belőle töltekezett, érzelmi biztonságot nyújtott a puszta jelenléte, valójában sosem érezte magát magányosnak. Ned ennek ellenére elhagyta, méghozzá gyáván és nevetségesen, erőszakkal leszakította magát kettejük megingathatatlannak hitt kötelékéről, és egyszerűen megszökött minden elől. Keserűen és haraggal szemléli azóta, hiába jött vissza, hiába fordult ki teljesen önmagából, hiába hallgatag és megtört, Noah-t képtelenség meghatni, elvégre Nedet sem érdekelte, mi lesz vele, ha lelép, ha hagyja elharapózni a viselkedését. Nem számít, de tényleg, egy pillanatig számított mondjuk, de tényleg csak egy pillanatig, köszöni szépen, ő jól van, jó helyen, jó emberekkel, igen, boldog, már amennyire a családjukat ért hercehurca után boldog lehet az ember, és nincs is hiányérzete, egy kicsit volt, persze, de azóta tényleg semmi, nem, neki egyáltalán nem hiányzik, tényleg, egyáltalán nem... (A ládájában több kupacnyi rémes haiku pihen.) Faye Runcorn - Egy áruló.
Párkapcsolat
Két mugli srác is azt hiszi, örökké együtt lesznek, és Noah-nál hűségesebb, odaadóbb, kedvesebb partner nem is létezik ezen a világon. Egyikük nevét sem tudja pontosan. John, Jack, Jamal? Mindegy is.
Ned holtteste. Nem, a saját holtteste. Nem, a perspektíva, amiből nem állapítható meg, melyikük holtteste.
Edevis tükre
Egy ideje zavaros, kontúrtalan. Fogalma sincs, mire vágyna a legjobban, csak azt tudja, mire nem.
Hobbim
Egy évvel ezelőttig pontosan azokat a dolgokat szerette - nézni -, amiket az ikertestvére, mostanra viszont kezd körvonalazódni a saját ízlése. Kedveli a kortárs irodalmat - regényeket, semmi vers -, a szépségápolási főzetek dinamikusan fejlődő világát és a mugli lakberendezési magazinokat. Csempészként is tevékenykedik, jó minőségű mugli alkoholt hoz be kérésre, de újságok és könyvek is a táskájába keveredhetnek, főleg az enyhén erotikus regényeket rendelik be a diáklányok.
Elveim
Légy önmagad - vagy legalább légy az a verzió, ami mindig is lenni akartál, de sosem mertél lenni. Vagy valami ilyesmi.
Amit sosem tennék meg
Sosem fordítanék hátat a családomnak.
Ami zavar
Homofóbia, fizikai erőszak, bullying. Ned csendje, Faye dörgölőzése és helyzetkihasználása, Desi megtörni látszó ellenállása - és a sajátja, a sajátja, a sajátja.
Ami a legfontosabb az életemben
Sose fogyjon el a hajfesték.
Ami a legkevésbé fontos számomra
Ned véleménye.
Amire büszke vagyok
Hogy túlélte és önállósodott.
Ha valamit megváltoztathatnék
Muszáj erre válaszolni?
Így képzelem a jövõmet
Egy hétnél előrébb úgysem lát, és nem is akar, nem is tud, nincs is értelme. Egy szempillantás alatt összedőlhet az embere, ábrándozni gyerekes és felesleges, kizárólag a pillanat számít.
Egyéb
Ned macskája egyébként Noah-t jobban szereti, ez tény, nem vélemény.
Ami veled és a testvéreddel történt nem hétköznapi és nem is könnyen feldolgozható.
Feldolgozható egyáltalán?
Mind a ketten másképpen reagáltatok, másra volt - lett volna - szükségetek. Te mindennél jobban vágytál a biztonságos stabilitásra, amelyet Ned adott neked születésetektől fogva neki pedig... idő kellett. Idő és távolság; ami téged darabjaidra tört, majd nagy nehezen ismét összerakott.
De... helyesen, vajon? Minden darab oda került, ahová kellett neki?
Ebben, hogy teljesen őszinte legyen hozzád: nem vagyok biztos, noha az ellenkezőjét se tudnám kijelenteni. Inkább csak reménykedem az igazadban, annak ellenére, hogy a sorok között éreztem a fájdalmat és a vágyódást az elveszett múlt és az eltéphetetlennek tűnő, mégis elpattant kötelék után. De az élet, ahogy a sokak által ismételgetett, közhelyeket nem csak nyomokban tartalmazó frázisok mondják, megy tovább, nem áll egy helyben. Így te is haladsz előre egy úton, amelyről egyelőre senki se tudja-e, hogy mi vár a végén, csak hogy egy út és a tiéd, te jelölted ki magadnak nem pedig az ikred, az apád vagy más. Bármerre is vezessen ez, bármi is szegélyezze, bárki is keresztezze, remélem a végén elégedett és boldog leszel, úgy fogod érezni: megérte elindulni. Én pedig nem leszek útonálló, foglald le, amit le kell és már tiéd is a játéktér.
