Josef Munter kezének bőrébe beleégett a puskája markolatának míves kialakítása – egy életre ott fogja viselni billogként, akkor is, ha éppen nem lesz a kezében a híres-nevezetes gyártmány. Nekem köszönhetően. Amikor a lányok kiszabadultak a béklyóikból, a férjem pedig Hans kezéből rántotta ki a fegyvert, addig én, lányos zavaromban, megsütöttem a fegyvert, ami kész csoda, hogy nem robbant be azzal a lendülettel, ahogy olvadni kezdett. Munter annyira meglepődött, és olyan pokoli kínokat élt át, hogy tapasztalt vadász évek ide, vagy oda, nem tudta meghúzni a ravaszt. És, amikor már ő is fegyvertelen lett, az olvadozó puskát Invitóval rántottam el előle – nehogy eszébe jusson valami ostobaság, ugyebár. Aztán a férjemmel való kapcsolatunkra-, és a jövőbeli eseményekre való tekintettel (véletlenül sem Herr Munter kiléte miatt) nem öltem meg, csupán egy kábító átkot lőttem felé, aztán megvártuk, hogy Draco elvégezze az emlékeik kitörlését és átformálását, csak aztán folytattuk céltalannak tetsző utunkat, Malfoy és a sötét hajú lány nélkül. Nem hibáztatom a lányt, az ő helyében lehet, hogy én sem szívesen lennék a saját magunk társaságában. Főleg nem azok után, amik történtek, röpke öt perc leforgása alatt. A lábaim mintha maguktól mozognának futólépésben, és vinnének arra, amerre Theo halad. A férjem fogja az egyik karomat, én pedig a másikat fonom a kislányába, kínosan ügyelve rá, hogy ne érjek hozzá az izzó kezemmel. Annak ellenére is, hogy én magam is felerősítem a pajzsunkat, a gondolataim teljesen máshol járnak: Reginaldon, Herr Munter ordításába csavarodok, szinte még most is érezni vélem az égett hús szagát, és elképzelem a gyerekeimet, ahogy megölelnek, mielőtt a szobájukba mennének a kúriában – a fiam egy kicsit savanyú képpel -, és a mólót, aminek a végében a férjem üldögél. Bárcsak ott tartanánk már, de nem látom sem a végét ennek az egésznek, sem pedig a kiutat. Olyan, mintha egy filmben rekedtünk volna, ami a lehető legrosszabb helyen és időpontban akadt volna be, mintha újra, és újra hasonló részek követnék egymást, olyan, amiben emberek ordítanak, sikítanak, tompán puffanva esnek a földre élettelenül, és puskák dördülnek. - Theo! – ez viszont az én hangom, ahogy élesen szeli át a tömeg zúgolódását. Meglódulnék. Mit sem törődve a veszéllyel, a kockázatokkal, a sérülésekkel, a halál ígéretével, fejvesztve rohannék a tömegbe, átverekedve magamat a legádázabb halálfalókon is, ha kell, puszta kézzel, csak, hogy Theóhoz érjek. De a férjem szorosabban ragadja meg a karomat, és valósággal visszaránt a biztonságot adó kupola alá. Azt hiszem, ha ő nem lenne, akkor már rég halott lennék, és ezt nem csak és kizárólag a mai éjszakára értem. Egyre közelebb érünk hozzájuk, elakad a lélegzetem, amikor egy eldördülő lövés nyomán a fiam mellett álló fiú összerogy. Aztán egy pillanatra megsüketülök, amikor egy kevés vér fröccsen alabástromfehér bőrömre. - Ne – elhal a hangom, ahogy a férjem után kapok. – Ne, ne, ne, kérlek...! Ne! – az aggodalom hirtelen fordul át valami egészen mássá: elvakult haraggá, gyűlöletté. Tekintetem a régi ismerősre villan, a kebelbarátunkra, bajtársunkra, Klausra. Gondolkozás, hezitálás nélkül indulnék meg felé, jobbomban a mahagóni pálca, ami valamiféle csoda folytán még mindig nem égett szénné az érintésem nyomán, pedig úgy szorítom most is, hogy a körmeim élesen a tenyerembe vájnak. Theodore újfent utánam nyúl, és, mire a házfal oldalába érünk, és visszanézek Klaus Munterre, hogy felé küldjek egy kedves átkot, éppen elkapom a pillanatot, amikor az öccse magával viszi. Talán mégiscsak élvezni fogom azt a kurva esküvőt, ahol én is szolgálhatok talpalávalóval neki. Csak neki. Élő pajzsként magasodom a földön fekvők-térdelők-guggolók fölé, nekem nem sok hasznomat venné a férjem, úgyhogy csak a legvégső esetben kuporodnék oda én is. Mindenkinek jobb lesz, ha fenntartom a pajzsbűbájt, kivédve az átkokat, és a fegyverrel hadonászó Muntereket pedig leszedem, tudva, hogy a golyóik ellen mit sem ér a mágikus bura. Ebben a szentségtelen pillanatban tűnik fel egykori háztársam, a sógornőjével, egy lánnyal, és... Frida Scamanderrel? Fájdalmas őt így látni, mert az én emlékeimben sokkal inkább úgy él az emléke, mint, akivel együtt buliztunk a fiatal éveinkben. Máskor, más esetben a férjem védelmére kelek, és ráripakodok Holdenre, hogy ez sem a megfelelő alkalom, sem a megfelelő idő arra, hogy siettesse a doktorurat. De most nem. Nem, amikor egy kisbaba-, és a hangjából ítélve, egy számára borzasztóan fontos ember élete forog kockán. Csak akkor nézek rá, a szemem sarkából, amikor megerősíti a pajzsbűbájomat, és köszönetképp röviden biccentek. Fel-felbukkanó alakokat szedek le, egyiket, a másik után, mint egy kibaszott vidámparkban, a céllövöldében, amikor Rose a távolba mutat, majd pedig az auror parancsnok megerősíti a gyanúmat a táltostűz színét illetően. Holden parancsára bólintottam, és szinte azonnal meg is jelent a puma patrónus, léptei nyomán pedig egy újabb, és egy másik, meg még egy, hogy több felé tudjanak indulni, és mindenkinek jelezni azok közül, akiket a mai nap folyamán itt láttam az ismerőseim és a barátaim közül. A Finite Incatatemet akarom választani, ahogy a közeledő szörnyetegek felé fordulok, teljes testemmel Theoék elé állva. Komolyan. Már ott van a nyelvem hegyén, még a szememet is lehunyom, annyira át akarok szellemülni, hogy minél hatásosabb legyen. Megbízok Holdenben, de, ha nem így lenne, akkor is érzékelném, hogy hol járhatnak a bestiák: kétszáz méter, százötven, száz, nyolcvan, hatvan... átsejlik a kék szín lehunyt szemhéjamon is, bár a tűz hevét nem érzem a bőrömön. Még e mágikus tűzét sem. A mahagóni pálca büszkén és rettenthetetlenül mutat a lángnyelvek irányába, meghosszabbítása karomnak, hozzám tartozik, olyan, mintha a tagom végződése volna, szinte érzem, ahogy feszül benne az erő. Most! Kinyitom a szemeimet és szóra nyitom ajkaimat, de nem csak a szavak, a varázsige, hanem a hang is megakad a torkomon. Nem azért, mert megrettenek, hanem azért, amit látok: a pálca valóban a karom részeként funkcionál. Meg is rettenek, hogy szétfeszíti a forróság, hogy egyszerűen ezer, éles faszilánkra pattan szét, hogy hamuvá válik a tenyeremben. A másik kezemet is a monstrumok felé irányítom, és bár tudom, hogy képtelen vagyok irányítani a táltostüzet, valamiféle elemi ösztönből fakadóan ezúttal hagyom, hogy átjárjon a hő, hogy a vörös lángnyelvek a kékeket nyaldossák, mintegy falat képezve köztem, köztünk és a szörnyetegek között. Őrült módjára bele sem gondolok a következményekbe, hogy én is hasonló károkat okozhatok, mint azok, akik ránk szabadították a Protego Diabolicát, egyszerűen csak hagyom, hogy eluralkodjék fölöttem, éppúgy, ahogy annakidején Reginald parancsára tettem. A szívem vehemensen kalapál bordáim alkotta ketrecében, mint egy kibaszott harci dob tamtamja. Mégis van ebben az érzésben, ahogy a tűz végigrobog a testemben, az ereimben, a véremben, mint valamiféle ménes, valamiféle fenségesen magasztos érzés. Valami, ami azóta hiányzott, mióta elzárták. Az az aprócska szikra, amit elfojtottak, és, ami most egészen olyan, mintha azzal, hogy utat tört magának, újra egésszé tenne. Csak tudjak leállni.
