Kitartóan koncentráltam a salátává gyűrt papírra írt számokra és kusza szórövidítésekre. Hetek óta dolgoztunk Eddie Harvey-val a farkasölőfű-főzet tökéletesítésén, egyelőre sikertelenül. Álmatlan éjszakákat töltöttem a hibás recept fölé görnyedve, fehér port felszippantva, hogy az utolsó erőt is kifacsarjam fáradt agysejtjeimből hajnali három-négy óra magasságában. Még azt is bevállaltam, hogy animágus alakban Eddie mellett maradok a legutolsó telihold idején, persze alaposan elgyepált az elcseszett bájital miatt. Testközelből akartam végignézni, hogyan alakul az átváltozás. A fájdalmat megszüntette ugyan a módosított főzet, ahogy szerettük volna, cserébe azonban Eddie nem maradt tudatánál és ennek én ittam meg a levét. Már előre tartottam a következő teliholdtól, úgy sejtettem, akkor is földhöz fog csapkodni néhányszor egy dühös vérfarkas... Mikor Adának megemlítettem a zseniális új projektemet, természetesen teljesen hülyének nézett, de nem lett volna jogos tőle, ha kritizálni kezd. És különben sem azért találkozgattunk, hogy életvezetési tanácsokat adjunk egymásnak, tekintve, hogy mindkettőnk élete a káosz megtestesülése volt. Az estét Adánál terveztem tölteni. Ilyenkor még javában dolgozott, velem ellentétben kötött munkaidőben, tisztességes munkát végzett, konkrétan a legtisztességesebbet, legalábbis az aurorszakmát általában annak tartották. Ennek fényében különösen vicces fintora volt a sorsnak, hogy éppen velem bonyolódott valami párkapcsolatnak kevés, de barátságnak túl sok nos... izébe. Nem tudtam mi ez, csak azt, hogy végre nem feszített belülről a fájó magány. Hosszú ideje nagyon egyedül voltam, talán soha nem is volt senki mellettem, aki számított, akit érdekeltem. Akkor lehet most nem itt lettem volna, hallgatva a szomszédok üvöltését a vékony falakon keresztül és a Zsebpiszok köz különös zajait, a konyhaasztalomon felejtett néhány gramm kokainnal és a kanapén terpeszkedő macskáimmal. Ekkor kopogtak az ajtón, Kormi és Cirmi sértetten arrébb feküdtek, mikor felkeltem a kanapéról és ezzel fel merészeltem ébreszteni őket. Félredobtam a papírokat, bár a gondolataim még mindig az összetevők arányai körül forogtak, akkor is, amikor kitártam az ajtót. Tizenöt-tizenhat éves forma lány álldogált a lépcsőház huzatos folyosóján, első ránézésre megállapítottam, hogy biztosan nem volt még nagykorú. Rendszeresen állítottak be hozzám ilyen kölykök, akik abban reménykedtek, hogy népszerűbbek lesznek, ha majd feldobják a hétvégi bulit a klubhelyiségben néhány füves cigivel. - Kopj le, kölyök, óvodásoknak nem árulok. Költsd a zsebpénzedet inkább sütőtöklére. - Fel sem merült bennem a gondolat, hogy talán mást is akarhat. Üvöltött róla, hogy nem a környéken lakott, tehát nyilvánvalóan céllal jött ide, ami mi más lehetett volna, mint a vásárlás? Nem szerettem kisiskolásokkal bajlódni, akik remegő kézzel számolgatják nekem a galleonokat és jellemzően nem is tudják kifizetni a teljes összeget. Most különben sem szorultam rá erre az apró pénzre, volt néhány jól sikerült nagyobb üzletem az utóbbi időben. Fiona Dolohov gondoskodott róla, hogy ebben a hónapban ne kelljen a lakbér és a macskatáp miatt izgulnom.
gyik lábamról a másikra helyeztem a testem súlyát, miközben az előttem tornyosuló lakóházat fürkésztem. Hát itt volnánk! Egyszerre örültem a ténynek és rettentem meg tőle. Örültem, mert ez azt jelentette, hogy senki sem tört az életemre az elmúlt órában, mióta beléptem ide és megrettentem mert… mert egy őrültségre készültem. Egy eget rengető őrültségre. Nyár elején még jó ötletnek tűnt fogni magam és felkeresni apámat, megismerni, aztán eldönteni, hogy hogyan is legyen ezután. Még induláskor is úgy éreztem, hogy jó ötlet. De most, hogy itt álltam a cél előtt… inkább nem részletezem, hogy milyen „jó” ötletnek is véltem valójában ezt a látogatást. Tudtam mit akarok mondani, nem ezzel volt baj. A tükör előtt már ezer meg egyszer is elpróbáltam. Megvolt a tökéletes szöveg. Nem nagyzolós, nem fennkölt és nem nyomulós. Hiszen mégsem kezdhettem azzal a mondandóm, hogy „Hello a lányod vagyok, akiről eddig nem is tudtál.” Bár kérdés, hogy Gilbert Ollivander lesz-e olyan állapotban, hogy értse is, amit mondok. Bármely részét. Remélem igen, nem szeretnék a kelleténél többször idejönni. Ámbátor, ahogy elnéztem ezt a környéket, már így is pont eggyel többre rúgott az itt tartózkodásaim száma annál, mint amit egészségesnek ítéltem. Komolyan visszasírtam az Azkabanos gondolataimat. Én magam talán még hosszú, hosszú percekig képes lettem volna azon agonizálni, amit teszek, vagy legalábbis tenni készülök, ám a kezemben tartott szőrcsomó mozgolódni kezdet és elégedetlenkedő hangokat adott ki. Fázott - hiába volt sűrű bundája -, de a szatyorban meg nem szeretett lenni, ami védte volna a hűvös téli szelektől. - Tudom, tudom. De ne hidd, hogy ebben a kégliben lesz fűtés. Vagy ha mégis, az pont arra elég, hogy a varázsló ne haljon fagyhalált - világosítottam fel Puffancsot, mire megint egy elégedetlen morgás volt a válasz. Komolyan mire számított? Hogy a varázsvilág Hiltonjába megyünk? Egy lecsúszott dílerhez? Nem mindenki kerül ám az utca széléről piedesztálra, mint egyes megalomán golmyókok. Ahogy beléptem az előtérbe, egyből sikerült belerúgnom egy használt injekciós tűbe. Merlinre! Értem én, hogy szar dolog a függőség és kell a cucc a jó közérzethez, de azért ne már. Ez mégis csak egy lépcsőház, vagy mi fene volt. Egy meglehetősen hideg lépcsőház, ettől a ténytől azonban eltekintettem. Inkább a tűket és mindenféle furcsa, nem akarom tudni miket kerülgetve kerestem a megfelelő ajtót. Legalábbis azt, amiről Bonnie hadovált még a nyáron teljesen kiütve. Az ajtó előtt azonban megtorpantam. Csak úgy, mint korábban a ház előtt. Bátorság! Mi a legrosszabb, ami történhet? Minden ugyanúgy marad, mint eddig. Végsősoron veszteni valóm nem volt. Maximum az életem hazafelé, de azon kívül igazán semmi. Óvatosan kopogtam kettőt, lényemnek egy gyáva és áruló része azt kívánta, hogy ne legyen itthon, hogy sikerüljön megúsznom ezt a találkozást. Ez a lényem pedig pontosan a többivel hőkölt hátra, mikor kinyílik az ajtó és megjelent benne Gilbert Ollivander. Az apám. Egészen idáig nem tudtam, hogy néz ki. Kereshettem volna képeket régi évkönyvekben, de azzal nem sokra mentem volna, hiszen az emberek változnak, az évek és gondolom a drog is hozzátesz valamennyit. - Én… - próbáltam szóhoz jutni, mondani valamit, bármit, ami hasznos lehet, de a nyelvem cserben hagyott. Egyszerűen csak néztem a férfit és próbáltam kideríteni, hogy miben hasonlíthatok rá. A hajam, azt egyértelműen tőle örököltem, de a sötét félhomályban más hirtelen nem tűnik fel. - Én a lányod vagyok, csak beszélni akarok veled - bukott ki belőlem mindenféle gondolkodás nélkül, holott ezernyi más dolgot mondhattam volna, kezdetben azt, hogy nem drogozom. Érzem, hogy Puffancs a bal könyököm hajlatába bújik. Minden bizonnyal éppen a fejét verte bele miattam. Én is ezt akartam tenni a fallal és a saját fejemmel. Csábító gondolat. Hol is van az a nagyszerű tervem, miszerint nem rohanom le és nem ezzel kezdek?
Nem csináltam belőle ügyet, ha ismeretlenek állítottak be a lakásomra, még hajnalban is kiszolgáltam a vásárlókat, ha arra volt szükség - úgysem az átlag emberek bioritmusa szerint éltem a mindennapjaimat. Azt viszont gyűlöltem, ha az időmet rabolták, márpedig ha egy roxfortos korú gyerek toporgott a küszöbömön, az jellemzően időpocsékolás volt. Arról az apróságról pedig ne is beszéljünk, hogy nem akartam egy dühös, túl öntudatos szülő miatt eltölteni néhány kellemes órát az aurorparancsnokságon dílerkedésért, ahonnan csak azért kerültem ki mindig ép bőrrel, mert elégszer tettem már hasznos szolgálatot a rend őreinek. Már éppen a lány arcába akartam csapni az ajtót, amikor újból megszólalt, akadozva, mint aki nem találja a szavakat. Magyarázkodást vártam, mondvacsinált indokokat, hogy miért ne zavarjam el, hogy igenis ki tudja fizetni, hogy ő igazából nagykorú, csak fiatalabbnak néz ki. Azonban nem ezt kaptam. - Honnan szedted ezt a hülyeséget? Ez most valami vicc, igaz? - Úgy meredtem rá, mintha az imént jelentette volna be, hogy megválasztottak mágiaügyi miniszterré. Nyilván nem lehetett a lányom, ugyan honnan lett volna hirtelen egy gyerekem? Lehetetlenség... Persze azt túlzás lenne állítani, hogy kínosan ügyeltem az apaság elkerülésére, mert volt az életemnek egy csúnya időszaka, amikor racionális döntést egy darabot sem hoztam, de mégis... ennyire én sem lehettem balfasz. Ez csakis egy vicc lehetett, biztosan fogadást kötött valakivel és a barátai most röhögve várják a folyosó végén, majd fizetnek neki egy vajsört a következő roxmortsi hétvégén ezért a remek poénért. De nem várta senki és az arca a legkevésbé sem azt sugallta, hogy vicces kedvében lenne. Végigmértem a lányt, próbáltam bármi használható információt gyűjteni róla. Kerestem a vonásaiban magamat és bármilyen nőt, akivel valaha is összesodort a sors. Néztem a sötét haját, a barna szemeit, az arcmimikáját, de túl sok volt ez egyszerre ahhoz, hogy bármit is felfogjak belőle. Úgy éreztem magam, mintha az imént nem is beszélt volna hozzám, hanem a pofámba vágta volna az ajtókilincset. Mostanában sokszor megvertek és őszintén szólva kellemesebb élmény volt ennél a kínos, meghökkentő és leginkább rémisztő szituációnál. Ha csak minimális esély is volt rá, hogy a lány igazat mondott, az felért egy szörnyű rémálommal. - Gyere be - nyögtem ki végül lemondóan, mert ugyan mi mást tehettem volna? Tényleg csukjam rá az ajtót és tegyek úgy, mintha ez a beszélgetés soha meg sem történt volna? Még csak egy szarul sikerült tripre sem foghattam, mert ma történetesen teljesen tiszta voltam. Nem terveztem "jó útra" térni, csupán tudtam, hogy egyedül így van esélyem egy kellemes estére Adával. Nem rajongott túlzottan a hobbimért, fogalmazhatunk így is. Félreálltam az ajtóból, hogy utat engedjek a lánynak a lakásomba. A bejárati ajtó egyből az előszobaként, konyhaként és nappaliként egyszerre funkcionáló, zsúfolt szobába vezetett, ahonnan mindössze két ajtó nyílt egy kisebb hálószobába és egy fürdőszobába, ennyi volt az otthonom. A minden funkciót egyszerre betöltő helyiség szokás szerint nem volt a rendezettség mintaképe, a konyhapulton tegnap óta elpakolásra várt nem kis mennyiségű bájitalalapanyag, az asztalon halomban álltak a vérfarkasokról és a farkasölőfű-főzetről szóló könyvek - Eddie-től kaptam őket kölcsön, nekem nem lett volna felesleges galleonom ennyi mindenre -, és valamennyi az áruból is, amit a mai nap során eladtam. Néhány zacskó fehér vagy éppen színes por, tabletták, miegyéb. Ezeket azzal a lendülettel be is dobtam az egyik fiókba. Közben a két macska még mindig a kanapén terpeszkedett, azonban Kormi hirtelen felpattant és a lány felé vetette magát. Még a levegőben elkaptam, túl jól ismertem már azt a bestiát. Ekkor láttam még a támadás okát: egy kibaszott golymókot, ott ült az állítólagos lányom kabátjához simulva. Ez csak egy nagyon szar átverés lehetett. - Gyűlölöm a golymókokat - morogtam, és legszívesebben közöltem volna vele, hogy hagyja kint a folyosón, de akkor valószínűleg többet nem látta volna azt a dögöt. - Honnan veszed, hogy én vagyok az apád? Egyáltalán ki az anyád? Úgy éreztem, az utolsó kérdéssel nagyon gyorsan kideríthetem, egyáltalán van-e esélye kettőnk rokoni kapcsolatának. Magamban fohászkodtam érte, hogy csak egy félreértés legyen az egész, amin utána jót nevethetek. Merlinkém, kérlek...
ilbert Ollivander legalább annyira bambán és megrökönyödve nézett rám, mint ahogy én nézhettem Bonnie-ra, mikor nyáron, öntudatlanul közölte velem a „nagy hírt”. Ha Griffendéles vagy Mardekáros lettem volna, akkor most minden bizonnyal elnevetem magam és elsütök valami jó, feszültségoldó poént. Én azonban olyan távol álltam ettől, mint Voldemort a jóság mintapéldányától, így csak megráztam a fejem. - Kedves feltételezés, de ennyire sajnos nincs jó humorom - feleltem, megengedve magamnak egy félmosolyt, mely inkább szólt a helyzet abszurditásának sem mint másnak. Hiszen ez az egész úgy nézett ki, mint valami istentelenül elcseszett bohózat egyik jelenete. Sajnos azonban, nem a színház biztonságot adó falai között álltunk, díszletekkel körülvéve, hanem a Zsebpiszok köz egy átlagosan lerobbant társasházában. Ha pedig ilyen tréfát akartam volna űzni valakivel, akkor nem egy lecsúszott dílert keresek meg, hanem valami politikust, vagy legalább olyasvalakit, aki ennél biztonságosabb környéken él. Nem említettem, hogy honnan vannak az információim, nem akartam szegény Bonniet is belekeverni. Inkább csak vártam. Vártam arra, hogy a férfi mit fog tenni. Elküld, hogy hagyjam békén, vagy ne adj Isten beinvitál és akkor tudjuk folytatni a beszélgetést. A csend azonban hosszúra nyúlt. Már-már kellemetlenül hosszúra. A gondolataim kezdtek a felé a lehetőség felé kalandozni, hogy elnézést kérek a zavarásért és inkább lelépek. Ha csak egyetlen egy perccel kellett volna tovább állnom ebben a kínos szituációban, akkor megteszem, ám Gilbert végül félreállt. Behívott a lakásába. - Köszönöm - biccentettem, miközben egy picit szorosabban öleltem magamhoz Puffancsot. Utáltam bevallani, de féltem. No nem attól, hogy bántódásom esik, bár sok mindent hall az ember, valahogy az első, mondjuk úgy benyomás alapján nem olyannak tűnt, aki gyerekeket bántana. Márpedig azt egyértelművé tette számomra, hogy én a szemében az vagyok, semmi több. Ahogy beléptem és körülnéztem, pontosan az fogadott, amire előzetesen számítottam, így sem undor, sem pedig meglepetés nem ült ki az arcomra. Rendetlenség, bájitalok egymás hegyén hátán és könyvek, melyek túl messze voltak ahhoz, hogy elolvassam mivel is foglalkoznak. Bár ismerve az itt lakó munkáját, nem is különösebben kívántam tudni róla. Jobb volt ez így mind a kettőnknek. Éppen azt tanulmányoztam, hogy a kanapé mely pontjára ülhetnék biztonsággal, mikor furcsa hangot hallottam, gyakorlatilag időm sem volt felfogni mi történik, csak egy állat elmosódott vonalait láttam, majd Gilbertet - egyszerűen nem tudtam rá apámként gondolni -, amint elkapja. A macskát ez azonban nem hatotta meg, továbbra is érdeklődve fürkészte a kezemben tartott Puffancsot, aki - minden életösztön hiányában - próbált hasonlóan ádázul nézni az állatra. Mintha bármi kihívást jelenthetne számára. Merlin szakállára! Nem elég ez a szituáció, még azzal is foglalkozhatok, hogy ez az állat ne egye meg az én vakmerő állatomat. Arról a morranásról nem is beszélve, amit az után hallatott, amit a féfi mondott. - Szerintem ő sem kedvel téged, szóval mondhatjuk: ez kölcsönös - feleltem szenvtelenül, miközben hellyel kínáltam magam. Nem hozzátéve, hogy furcsa ez a gyűlölet, hiszen a szüleinek golymók farmja van vagy volt. Bár azz sem zárhattam ki, hogy ez innen eredt. Nem volt teljesen tiszta, hogy jelen vagy múlt időben kellene e erről beszélnem, még sosem kérdeztem Bonniet ilyen téren a szüleiről, eddig úgy hittem nincs is rá okom. - Egy közös ismerősünk mondta, de nem adnám ki, ha nem baj. Nem akarom, hogy még rosszabb legyen a viszonyotok, ne adj Isten szóba se állj vele. Szerintem megviselné, még ha túl büszke is bevallanu. Bár minden bizonnyal nem emlékszik rá, hogy kiadta ezt a titkot. Kicsit több volt benne a gin, mint amennyi egészséges. Ha emlékezne rá, akkor most amúgy sem itt lennék - hiszen anyám és nagyapám, ha kell, képesek lettek volna egész évre a Roxfort falai közé száműzni, hogy távol tartsanak tőle. Ezt pedig nem engedhettem meg magamnak. - Frida Scamander az édesanyám én pedig Alina vagyok, tizenhatéves - tettem hozzá, hogy egészen biztosan neki tudjon most állni matekozni a születési dátumomat és az anyámmal való kapcsolatát illetően. A kétségbeesett arcát elnézve megesküdtem volna rá, hogy ez jön, hiszen láthatóan minden kis szalmaszálat ki akart használni, hogy bebizonyítsa nekem, nekünk, hogy nem ő az apám. Valamiért én is így éreztem. Furcsa mód azonban nem miatta vagy a személye esetleg a foglalkozása miatt, egyszerűen csak… annyira szürreális volt ez az egész, annyira álomszerű. Mintha bármelyik percben felébredhetnék, aztán egy jót nevetnék ezen. Arról nem beszélve, hogy ha kiderül, hogy tényleg ő az, akkor még annyira se tudom mit kezdjek magammal, mint amíg kerestem őt. - Nem akartalak sokkolni, sajnálom - túrtam a hajamba kissé idegesen. - Én csak… csak nem tudom. Azt hiszem, tudni akarom tényleg igaz-e, mármint nem hiszem, hogy nekem hazudtak, de ő is tudhatta rosszul vagy… nem tudom. Fecsegek itt össze-vissza - motyogtam zavartan, miközben úgy éreztem, hogy menten elsüllyedek. Fogalmam sincs mit akartam ebből kihozni, de azt mindenképpen éreztetni akartam vele, hogy nem csak ő érzi iszonytatóan kényelmetlenül magát ebben a kialakult helyzetben. Merlinre, miért kellett idejönnöm és kavarni a szart?
- Akkor biztosan nem lehetsz az én lányom, mert nekem fergeteges a humorom. - Én valóban annak tartottam, mások kevésbé, a viccesnek szánt megjegyzéseimet leginkább "felesleges pofázásnak" és "irritáló feltűnősködésnek" ítélték vagy csak megkérdezték mit szívtam. Vagy megvertek, ez is gyakran megesett. Ritkán éreztem magam kínosan. Sok kellemetlen szituációba kerültem, az apró diszkomfort-érzettől kezdve egyenesen a megalázóig vagy éppen hajmeresztőig mindenfélébe, de ritkán éreztem magam ilyen nyomorultul. Ha elég sokszor éreztetik veled életed során, hogy egy igazi barom vagy, akinél a Zsebpiszok közben kóborló macskákat is többre tartják, egy idő után nagyon magasra kerül a léc a szégyenérzet terén. Elvégre nem érezheted magad napi huszonnégy órában kínosan... Általában épp annyira be is voltam állva, hogy kellemes, bágyadt közönnyel fogadjak minden kényelmetlenséget. Azonban az, hogy most egy tinilány toporgott a lakásom előtt és közölte velem ezt a felfoghatatlan tényt, még engem is megingatott ebben a sztoikus békességben. Ahogy ott álltam a szoba közepén, a hónom alatt a tépett fülű, koromfekete macskámmal, kezdtem egyre szürreálisabbnak érezni a helyzetet. A golymók morgása kicsit sem segített rajtam, persze nem a félelem miatt. A fél életemet nyomorult golymókok között töltöttem, már pont elégszer "megharaptak", hogy tudjam, mennyire veszedelmes állatok. Egyszerűen csak utáltam őket, arra emlékeztettek, hogy mennyire sivár volt az életem a kezdetektől fogva, mennyire ki akartam törni ebből és mennyire nem sikerült. A golymókok az életemben a középszerűség vagy még inkább az alatti megtestesítői voltak. - Hát nem ő az egyetlen. Együtt tudok élni vele - jegyeztem meg egy halvány mosoly kíséretében. Tényleg nem kedveltek sokan, egy túlméretezett, csúnya golymók utálata már nem sokat nyomott a latban. Bárhogy próbáltam rájönni a közös ismerős kilétére, nem sikerült. A leírást szinte bárkire rá lehetett húzni, akivel tartottam a kapcsolatot, tulajdonképpen kevés olyan embert ismertem, akiről nem feltételeztem, hogy néhány gin után kifecseg mindent, amit nem kéne. Az viszont határozottan elgondolkodtatott, hogy ez a kislány miért szerzett hamarabb tudomást erről a titokról ginrajongó barátunktól, mint én. Ha bárki ennek az információnak a birtokában volt, jogom lett volna tudni. Még akkor is, ha elképzelni sem tudtam, mihez kezdtem volna a ténnyel, ha hozzám jut el hamarabb. Biztosan nem mertem volna megkeresni az állítólagos gyerekemet, én voltam az utolsó ember, akit egy tinilány a rég eltűnt apjának akart. - Frida Scamander? - Néhány pillanat alatt kifutott minden vér az arcomból. Ha Alina tizenhat éves - kezdtem a matekozást -, akkor én huszonegy voltam, mikor ő megszületett, tehát... - Bassza meg. Ó, hogy az a kurva élet... A picsába... Ez így ment legalább egy teljes percen keresztül, káromkodások kreatív kombinációját zúdítottam a világra, egyre elkeseredettebb hangon. Minden stimmelt, ez vagy egy csodálatosan eltervezett hazugság volt vagy az igazság. Húsz múltam, mikor Fridával egymás mellé kerültünk néhány hónapra. Akkoriban kezdtem dílerkedni, Frida pedig szeretett volna élni egy kicsit, tapasztalni valamit az életből, amitől a szülei olyan gonddal elzárták. Az utcán töltött néhány hónap és az egyre elhatalmasodó heroinfüggőség mellett a lelkemet is eladtam volna a legkisebb emberi kapcsolatért, egy csepp szeretetért is. Jó volt vele, még ha nem is tartott sokáig. Akkor azt gondoltam, hogy egyszerűen csak rám unt és rádöbbent, hogy más életet képzelt el magának, de ezek szerint az eltűnése mögött ennél komolyabb okok is álltak. De miért nem mondta el? Hülye kérdés. Senki nem akar olyan apát a gyerekének, amilyen én voltam akkor, azt pedig Frida nem tudhatta, hogy Alina születése után nem sokkal lejöttem az anyagról. Mármint a heroinról, de én ezt is sikernek könyveltem el. A tenyerembe temettem az arcom és idegesen beletúrtam a hajamba. - Nem, azt hiszem nem hazudtak neked - ráztam meg a fejem. Háttal a konyhapultnak dőltem, idegesen tördelve a kezem. - Nem tudom, mit kéne most mondanom neked. Ez az egész kibaszottul... bizarr. Fogalmam sincs mire számítottál, gondolom nem erre, szóval sajnálom. Kormi fészkelődni kezdett a karomban, úgyhogy felnyaláboltam Cirmit is és mindkét macskát bezártam a hálószobába, mielőtt megölték volna a golymókot. Legalább addig sem kellett Alina szemébe néznem. Alina... szép név, pontosan olyan, amit Frida adna a lányának. A vonásait is tőle örökölte, ha jobban belegondoltam, akár már abban a percben észrevehettem volna a hasonlóságot, amikor kitártam az ajtót. De ki emlékszik mindenre ilyen tisztán ennyi év távlatából? Különösen, ha a kábítószerek elhomályosítják az emlékeket azokról a különös hónapokról, amiket együtt töltöttünk. - Ugye tudod, hogy nekem erről az egészről fogalmam sem volt? Anyád sosem említette, egy fél mondattal sem, egyik napról a másikra itthagyott és azóta nem is láttam őt. Nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget, igazából az volt meglepő, hogy egyáltalán akart tőlem valamit, azt hittem, csak megjött az esze és hazaköltözött...
a ez annak a megcsillogtatása akart lenni, akkor nem nevetek - valóban nem találtam viccesnek, amit mondott. Ebben a feszült és kényelmetlen szituációban egészen biztosan nem. Talán máshol, egy másik helyzetben reagáltam volna rá valamit, esetleg adtam volna alá a lovat, nem tudom. Igazából lassan már abban sem voltam biztos, amit tudtam. Mikor elhatároztam, hogy belevágok ebbe, nem hittem, hogy ilyen lesz. Ilyen nehéz és kényelmetlen. És hogy mit hittem? Merlin szakállára mondom: elképzelésem sincs. Leginkább semmit, csak túl akartam lenni ezen az egészen és valahol mélyen úgy éreztem, hogy neki is joga van tudni rólam. Még ha ezt anyám és a nagyapám kézzel-lábbal titkolták is. Azt hitték, hogy egész életemben elrejthetnek előlem ilyesmit? Csak megvontam a vállam, engem pontosan annyira érdekelt, hogy mit gondolnak egymásról Puffanccsal, mint őt, hogy mennyire utálja. Nem az én dolgom volt, nem terveztem kiengedni a kezemből az állatot és ő sem mozgolódott, ami azt jelentette, hogy nem tervezett magánakcióba kezdeni. Legalább ez rendben volt, ha már körülbelül semmi más nem. Tényleg matekozott, én pedig nem szakítottam félbe sem a fejszámolását, sem pedig a döbbenet okozta eszméletlen káromkodásáradatot, ami legalább egy percig ömlött belőle, bár szerintem volt az kettő is. Valószínű a helyében én is hasonlóképpen reagáltam volna. El sem tudtam képzelni, hogy hogyan érezheti magát. Én, mióta kellő mennyiségű biológiai ismeret birtokában vagyok, tudtam, hogy valahol kell legyen egy apám. Mióta pedig kellően jól tudok kérdezni azzal is tisztában voltam, hogy rajtam - és mint kiderült Nicken - kívül mindenki tudja azt is, hogy ki ő. Egy ismeretlennek az ember nem kívánja a halálát és nem mondja azt, hogy sajnálja, hogy még nincs a föld alatt. Márpedig ha kérdeztem, akkor nagyapa ilyen kedves dolgokat mondott rá tőle szokatlan ingerültséggel. Az első alkalommal meg is ijedtem tőle, majdnem elsírtam magam, mert azt hittem, hogy valami rosszat tettem. - Valóban nem - ráztam meg a fejem komolyan. - A nagyapám téged övező utálata alapján sokkal rosszabbra számítottam - engedtem meg magamnak egy apró, de kedves mosolyt. Nem hízelegtem és nem is kedveskedtem, az igazat mondtam. A mérce, amit meg kellett ugornia meglehetősen alacsonyan volt, pontosan annak a széttaposott békának a szintjén, ami mellett idefelé jövet elhaladtam valamikor. - És az, mármint bizarr, hidd el, ezt az egyet tökéletesen át tudom érezni. Nem értettem, hogy miért kell a macskákat feltétlen elzárni. Tudtam vigyázni az állatomra, ha kellett; pálca is volt nálam. De inkább nem szóltam semmit. Tulajdonképpen fellélegeztem picit, mikor magamra maradtam. Nem azért, mert Gilbert olyan rossz benyomást keltett, esetleg problémám volt vele. Egyszerűen csak jólesett egy kis szünet ebben a komoly szituációban. Amibe nem mellesleg én kevertem bele magunkat, szóval, ha valakit hibáztatni akartam érte, akkor azt a személyt a tükörben kellett keresnem. Már egy rendesben, nem Edevisében, hanem egy rendesben. - Nem kell magyarázkodnod, tényleg - emeltem magam elé a szabad kezemet. - Tudom, hogy nem tudtál róla… rólam - ráztam meg a fejem kissé zavartan. Ez a beszélgetés már-már nagyon szürreális kezdett lenni. Valamennyi információt sikerült összeszednem arról, hogy anya milyen korszakát élte akkor, most pedig az is világos lett, hogy Gilberttel hogyan és milyen módon került össze. Persze, sejtettem, de furcsa volt belegondolni abba, hogy anya milyen volt régen. Mondjuk úgy: előttem is volt élete, méghozzá nem is akármilyen. - Tudod, igazából nem várok tőled semmit, tényleg. Hidd el. El sem tudom képzelni, hogy mekkora sokk lehet ez neked. Vagyis valamennyi fogalmam talán van, de nem sok. Csak a saját sokkomból tudok kiindulni. Arról nem is beszélve, hogy lehet nem is vágysz gyerekre, főleg nem ennyi idősre, lehet amúgy se férne bele a... zsúfolt életedbe. Ha így van nekem teljesen megfelel az is, tényleg. Én csak azért jöttem, mert egyszer mindenképpen találkozni akartam veled, látni téged, tudni milyen vagy… ilyesmi - vontam meg a vállam. Zavarban voltam, megint sokat beszéltem, Puffancs valahol a közepén meg is harapdálta a kabátom, jelezbe ezzel, hogy lehet jobban tenném, ha befognám, de képtelen voltam rá, pedig neki volt igaza. Nem voltam a szavak embere, de úgy éreztem, hogy ez olyasmi, amit mindenképpen tudnia kell. Főleg úgy, hogy napok óta szedtem össze a gondolataim ahhoz, hogy ezt a pár sort kipréseljem magamból. Legalább annak legyen értelme, ha már a korábbi tervem az első lépésnél csütörtököt jelentett. - Anya nem tudja, hogy itt vagyok. Nagyapa se. Azt se tudják, hogy tudom ki vagy…
- Nyilván nem nevetsz. Az előbb mondtad, hogy nincs humorod - vágtam rá. Nem voltam egy matematikazseni, de akárhányszor átszámoltam a homályosan derengő dátumokat és életkorokat, mindig ugyanaz az eredmény jött ki: Alina akár lehetett az én lányom is, sőt, minden bizonnyal az enyém volt. Minden stimmelt, akármilyen nehéz volt ezt elfogadnom, akármennyire próbáltam kibúvókat keresni. Korábban sosem aggódtam amiatt, hogy lenne valahol a nagyvilágban egy gyerekem, pedig ha kicsit is többet gondolkodtam volna az életemen, valószínűleg ehhez a rémült felismeréshez is eljutottam volna. Hiszen miért ne lehetne? Sosem remekeltem a stabil párkapcsolatokban, ideig-óráig tartott mindegyik, néhány tényleg csak egyetlen napig, szórakozás volt az egész, egyszerű stresszoldás, többnyire nem is tiszta tudattal. De még ennek ellenére is Frida Scamander volt az utolsó, akiről azt feltételeztem, hogy fiatalon szülne egy gyereket és utána élné a boldog anyukák életét. Régen találkoztunk, azóta biztosan sokat változott, én sem ugyanaz a hülye húszéves kis takony voltam, aki akkoriban, de mégis... Az a Frida, akit én ismertem, nem éppen egy anyukatípus volt. Persze lehetett akár szörnyű anya is, nem tudhattam, mert engem kizárt az életének ebből az aprócska mozzanatából, mintha közöm sem lenne hozzá. Egyáltalán mit tettem volna, ha akkor tényleg elmondja nekem? Mintaapa leszek, egy csapásra normális állást szerzek és még elvonóra is beutaltatom magam? Biztosan nem, még a gondolat is irreális volt. De biztosan szerettem volna Alinát, elvégre mindig csak ennyire vágytam: egy normális családra és egy munkára, amit szeretek. Nem voltam nagy álmaim, csupán ennyi. Úgy néz ki, egy gyerek tényleg a nyakamba szakadt, csak éppen nem úgy, ahogy én elképzeltem. - Ezen nem lepődtem meg. A nagyapád gyűlöl engem, régen is megrögzötten bizonygatta, hogy "rossz irányba tereltem" a lányát. Mintha anyádat bárki terelhetné bármerre - forgattam a szemem gúnyosan. - El tudom képzelni milyen szépeket mondott rólam, remélem, idő közben Azkabanból szökött halálfalóvá is előléptem, szinte már csak az hiányzik az állítólagos bűneim listájáról. Sosem beszéltem személyesen Mr. Scamanderrel, csupán Frida számolt be az apja kifakadásairól. Tudtam, hogy nekem tulajdonít mindent, amibe a lánya belekeveredett, pedig én semmire nem buzdítottam Fridát. Nemet sem mondtam neki, persze, de nem én kértem arra, hogy töltse az estéit zűrös szórakozóhelyeken, hogy kapjon rá a drogokra, hogy legyen mellettem hónapokig. Elismerem, utóbbiban volt szerepem, de egy párkapcsolat, legyen az akármilyen komolytalan, akkor is két emberen áll... Kormi szokás szerint végigkarmolta a fél karomat, amikor bezártam a szobába, ezen már meg sem lepődtem. Szinte minden nap kifejezte ilyen kedves módon a szeretetét irántam, de legalább nem ette meg Alina golymókját. Nem azért a szőrgolyóért aggódtam, csak valami azt súgta, hogy nem tennék jó benyomást azzal, ha a macskám darabokra tépné és felzabálná a háziállatát. Márpedig Kormi ilyen volt, nemrég a baglyomat is eltette láb alól. Halogattam a válaszadást, mert fogalmam sem volt róla, mit kéne most mondanom. A helyes válasz valószínűleg az lett volna, ha megkérem, többet ne keressen. Az életem csupa zűr volt, bármennyire is igyekeztem normális mederben tartani, mindig történt valami. Merlinre, nemrég majdnem megöltek, mikor éppen hősködni támadt kedvem... Még azóta sem tűntek el a véraláfutások a bordáimról, ahol szétrugdostak a földön fekve. A munkám sem volt egy életbiztosítás és végképp nem olyan, amire büszkén gondolhat egy gyerek. De tényleg el akartam zavarni? Vajon ő ezt akarta? Én mindennél jobban sóvárogtam bármilyen valós emberi kapcsolat iránt, még akkor is, ha ennyire kínos és kényelmetlen volt, mint ez. És... és mégis a lányom volt, ha a számok nem csaltak. Húztam az időt, feltűrtem a pulóverem ujját és a konyhai csapnál lemostam a karomon a vérző macskakarmolást. Elfért a többi mellé, legalább kevésbé voltak feltűnőek a tűszúrások régi és új hegei, mert Kormi annál látványosabb munkát végzett. Miért nem aranyhalat tartottam? - Igen, tényleg elég sokkoló - fordultam végül vissza hozzá, mert már nem tudtam tovább nyújtani a közénk telepedő kínos csendet. - Igazából fogalmam sincs, mit kéne mondanom neked. Nézd, Alina, fogalmam sincs anyádtól és a nagyapádtól mit hallottál. Valószínűleg a nagy része hazugság volt, de biztosan nem minden. Elég zűrös az életem, folyamatosan próbálom helyre hozni, de mint láthatod, nem igazán sikerül. Most sokkal jobb, mint amikor anyáddal legutóbb találkoztam, viszont abban nem vagyok biztos, hogy te ennek szeretnél a része lenni. Biztos nagyon rendes lány vagy, elég rád nézni, biztosan vannak barátaid, terveid, egy csomó fontos dolgod, ezekre kéne inkább koncentrálnod. Nem tudom, hogyan tehetnék hozzá bármit is az életedhez. Nem akartam megbántani, de hazudni sem, már eleget kamuztak neki élete során. Nem áltathattam azzal, hogy ez most egy mesés találkozás és innentől kezdve hétvégente vidámparkba járunk majd és kap egy csodálatos apukát. - Sejtettem, biztosan nem engedtek volna ide. Nem mintha gyerekeket ennék reggelire vagy valami ilyesmi... De abban azért igazuk lenne, hogy nem kéne errefelé egyedül mászkálnod, nem túl jó környék. Nem akarlak megbántani, de nem tűnsz túl veszélyes arcnak ezzel a golymókkal...
zt mondtam, annyira jó humorom nincs, hogy viccből állítsak be ide és azt állítsam, hogy te vagy az apám, nem azt, hogy egyáltalán nincs - igen is tudtam nevetni a jó pénokon. De ezen a korábban elsütötten, még csak el sem mosolyodtam. Konklúzió: szar poén volt. Ehhez nem kellett különösebben Einsteinnek lenni. Miközben csendben vártam a reakcióját és megállapítottam, hogy eléggé lepukkant a kéglije, arra jutottam: sok-sok pénzt fizetnék azért, hogy halljam a gondolatait. Legalábbis most. Nem tudhattam, hogy mik kavarognak a fejében, de tudni akartam. Érdekelt, hogy hogyan áll a dologhoz. Mit gondol rólam az első benyomások alapján, no meg az is érdekelt, hogy ő milyennek ismerte az anyámat. Hiszen bátran mertem állítani, nem ugyanazt a nőt ismertük. Pontosan nem tudtam, hogy milyen volt édesanyám régebben. Bizonyosan nem a felelősség és a végiggondoltság mintapéldánya, ahogy ő fogalmazott egyszer, egy sötét és homályos korszak volt ez az életében. Akkor meg elég fiatal voltam hozzá, hogy ne értsem, a homályos leginkább az emlékeire vonatkozik, ugyanis, ha hihetek annak, amit Nick mondott: kevés józan pillanata volt akkor. Nem mintha elítéltem volna ezért, hiszen azt már biztosan tudtam, hogy rengeteg elvárás és nyomás nehezedett a vállaira, amiknek vagy nem felelt meg, vagy nem igazán tudott velük mit kezdeni. Mégis, ezeket tudva is kíváncsi lettem volna, hogy Gilbert milyen embernek látta őt akkoriban. Talán egyszer eljön az a nap is, mikor erre rákérdezek, de nagyon jól tudtam, hogy az nem most lesz, ez a találkozó most egészen másról szólt. - Ha engem kérdezel, az Azkabanban nagyobb biztonságban lettem volna, mint itt, az utcákon bandukolva - engedtem meg magamnak egy féloldalas mosolyt, miközben hangot adtam annak a gondolatnak, ami azóta foglalkoztatott, hogy beléptem a Zsebpiszok köz mocskos házai közé. - De igen, valóban nagyon utál, már-már Tudjukkit is szívesebben látná az ebédlő asztalunknál, mint téged, ami kicsit furcsa - vontam meg a vállam, de nem részleteztem tovább. Nagyapa valóban mindig szeretett mindenki mást hibáztatni a gondokért, csak azt nem, aki valóban felelős volt érte, hiszen abban én is teljesen biztos vagyok, hogy anyát sose készerítette senki arra, amit tett. Az ő döntése volt, vállata is érte a felelősséget, hiszen itt ültem tizenhat évesen és az állítólagos apámmal beszélgettem. Csak úgy mint ő, én sem igazán tudtam, hogy pontosan hogyan kezeljem, vagy éppen mit várjak a helyzettől. De nyitott voltam és meg akartam őt ismerni, ha ő is ekképpen érzett. A szavait azonban nem tudtam teljesen hova tenni, olybá tűnt, mintha saját magát próbálná meggyőzni arról: rossz ötlet ebbe belemenni. Talán így is volt, nem ismertem annyira, hogy ezt megállapítsam. No meg, alapvetően nem voltam jó emberismerő, nehezen fejtettem meg mások érzelmeit. - Tudtam hová jövök, ahogy azt is kivagy és mi a… munkád? - nem voltam benne teljesen biztos, hogy a dílerkedést illő lenne e munkának nevezni, de egyefene, most lehetett. - Tudod, ismerem a húgodat is - direkt úgy fogalmaztam, mintha eddig nem került volna szóba Bonnnie -, nagyapám színházában dolgozik, így volt rólad némi valósnak mondható információm is. Legalábbis úgy valós, amiről egészen biztosan tudtam, hogy az. Én voltam olyan önző, hogy idejöttem és felforgattam ezzel… magammal az életed - bár teljesen biztosak még mindig nem lehettünk a dolgokban. Nem kellett volna valami tesztet csináltatnunk? -, szóval te is lehetsz az, innentől a döntés a tiéd. De nem kell most azonnal, gondolkodhatsz is, annyi időd van, amennyit csak szeretnél. A nevemet tudod, gondolom sejted, hogy a Roxfortba járok, szóval tudsz baglyot küldeni, ha akarszl - ajánlottam fel, mert tényleg nem akartam erősködni. Nekem hónapjaim voltak mindent átgondolni, megemészteni, nem lenne túlságosan fair, ha ő csak perceket kapna tőlem. Ahogy az se lenne igazságos, ha elvárnék tőle dolgokat, mert ennek két ember döntéséről kell szólnia. Az én nézeteim szerint legalábbis mindenképpen. Hogy miként képzeltem el a jövőnket? Arról elképzelésem sem volt, tisztában voltam vele, hogy nem egy hagyományos, Abszol úton a délutáni napsütésben vásárolgatós apa-lánya kapcsolat lenne, de úgy hittem fele annyira se lenne rossz, mint amilyennek Gilbert vizionálhatta. Ő maga sem tűnt olyan rossznak, mint amilyennek mondta magát. - Nem is értem - húztam el szám -, nem nézed ki belőlem, hogy hű Mardekárosként valakire csak úgy ráeresztek egy Avada Kedavrat? - érdeklődtem bájosan, nem megemlítve, hogy közöm sem volt sem az említett házhoz, sem pedig a főbenjáró átkokhoz.
- Mindig ennyit kötekedsz? - forgattam a szemem. Nem kellett volna meglepődnöm, Ginának is mindenre volt egy hasonlóan lekezelő válasza, minden bizonnyal korosztályos sajátosság lehetett. Amíg ki nem mondta, hogy az utcákon bandukolt, bele sem gondoltam abba, hogy valahogyan ide kellett jönnie. Az egy dolog, hogy megszerezte a lakcímemet valakitől - nem volt nehéz feladat, sokan jártak ide vásárolni -, de valahogyan el kellett jutnia ide, márpedig tizenhat évesen biztosan nem az ajtóm elé hoppanált egyenesen. Nem laktam jó környéken, ez nem az a hely volt, ahol egy tizenhat éves lánynak egyedül kellett bóklásznia, még fényes nappal sem. Felnőtt, sokat látott férfiként is olykor kétszer megfontoltam, hogy beforduljak-e egy adott sarkon, márpedig nekem kevesebb féltenivalóm volt, mint neki. - Ezt sajnos nem tudom tagadni. Habár sosem remekeltem a patrónusidézésben, úgyhogy én inkább maradnék itt. - Meg tudtam védeni magam, muszáj volt megtanulnom, de rendes patrónusra akkor sem voltam képes, ha megszakadtam. Valószínűleg túl gyenge vidám emlékekkel próbálkoztam, a mágiát nem lehetett átverni a mesterségesen generált vidámságommal. - Szerintem is furcsa. Nyilván jobb társaság vagyok, nekem legalább van orrom. Nem mintha szeretnék bármiben is közösködni a nagyapáddal, nyilvánvalóan nem érdemeltem ki. Magam sem tudtam eldönteni, hogy a megjegyzésemből inkább a gúny sütött vagy az önirónia. Talán mindkettő. Scamanderék helyében én sem akartam volna közösködni egy olyan alakkal, mint én. Ők az ország egyik legnevesebb színházát igazgatták, értelmiségi körökben mozogtak, jól és tisztességesen éltek, én pedig mit tudtam felmutatni? Egész jól ment az üzlet és már nem heroinnal mérgeztem magam, micsoda teljesítmény... Közben mégsem tudtam igazán kevesebbnek érezni magam náluk, annyival biztosan nem, hogy szégyen legyen még a nevemet is kiejteni. Nem csináltam semmit Fridával, amit ő nem akart, nem okolhattak engem mindenért. Mégis ezt tették, Alina szavai ezt támasztották alá. A húgom említésére kezdtem még kínosabban érezni magam. Hónapok óta nem láttam őt, összekaptunk valamin és sértette mindkettőnk büszkeségét, hogy megbeszéljük. Ő folyton kritizálta az én életemet, én pedig az ő párválasztását. Sokat veszekedtünk, pedig Merlinre esküszöm, hogy nagyon szerettem a kishúgomat. Ő volt a családunk egyetlen olyan tagja, akivel szoros kapcsolatot ápoltam, akit őszintén érdekelt mi van velem. A nővérem szemrebbenés nélkül végignézte annak idején, hogy utcára kerültem, úgy sejtettem, most sem törődik jobban a sorsommal. Bonnie viszont elkeseredetten próbált visszarángatni az általa helyesnek vélt útra, nyilvánvalóan sikertelenül. De szerettem őt és ahogy Alina megemlítette, belém hasított a felismerés, mennyire hiányzik a testvérem. - Gondolom, Bonnie csupa szépet mondott rólam... Van egy olyan kellemetlen szokása, hogy mások életében észreveszi a legkisebb hibát is, a sajátjában pedig semmit. Ugye azért jól van? Már hónapok óta nem láttam. - Szerettem volna azt hallani, hogy természetesen, a húgom remekül érzi magát a bőrében és végre megszabadult a paraszt pasijától is, akit minden találkozás alkalmával laposra akartam verni. Annak is örültem volna, ha kiderül, Bonnie valóban pozitívan árnyalta Scamanderék rólam festett képét Alina szemében. Hiszen a húgom tudta, hogy minden egymásra halmozott hibám ellenére igyekeztem. Tényleg szerettem volna jó ember lenni, Bonnie újra és újra elmondta nekem, hogy ő annak is tart. Persze neki, a párválasztását figyelembe véve, sajátságos elképzelései voltak arról, milyen egy jó ember. Annyit legalább elmondhattam magamról, hogy én biztosan nem lettem volna képes kezet emelni a barátnőmre, mint az ő "lovagja". - Nem tudom eldönteni, hogy ebben a helyzetben mi az önzőség - ráztam meg a fejem. - Tudod, régen mindig úgy képzeltem, hogy majd lesz egy normális családom. Cuki barátnő, aranyos gyerekek. Talán pont egy olyan gyereket képzeltem el, mint te, a golymókot leszámítva. Csak ennyit szerettem volna, de nem jött össze és most nem tudom, hogy az lenne önzőség, ha megpróbálnálak beleilleszteni ebbe a lehetetlen álomba vagy ha soha többet nem keresnélek. Talán előbbi, nem tudom. Nem a jó döntéseimről vagyok híres. Igazából azt sem tudom, hogyan befolyásolná ez az én életemet, nemhogy azt, a tiédre milyen hatással lenne... Semmit nem tudtam Alináról. Vajon milyen volt eddig az élete? Művészlélek volt, mint a családja többi tagja? Az állatokért rajongott, mint Newt Scamander? Melyik kviddicscsapatnak szurkolt? Mi volt a kedvenc színe? A csokibékának előbb a fejét ette meg vagy a többi részét? Utálta vagy szerette a habot a vajsör tetején? Mi akart lenni, ha nagy lesz egyszer? Hogyan lehettem volna az apja, mikor még ezekre a kérdésekre sem tudtam válaszolni? Persze kérdezhettem volna, de féltem attól, hogy jobban megismerjem őt, mintha attól végérvényesen kialakulna köztünk valamiféle kapcsolat. Még nem döntöttem el, mit akarok. - Most, hogy így mondod... Találkoztam mostanában néhány durva arccal, de te keményebbnek tűnsz mindegyiknél - nevettem fel most először őszintén, még ha nem is fesztelenül. - Azért, ha nem sértődsz meg, inkább visszakísérlek majd az Abszol útra. De tényleg mardekáros vagy, mint anyád? Bár szorosabbra csak az iskola után fűződött a viszonyom Fridával, attól még volt némi közünk egymáshoz a Roxfortban is. Egy ideig csaptam neki a szelet, de nem lett belőle igazán semmi, még azelőtt elballagtam a Roxfortból, hogy kialakulhatott volna bármi is. Évekkel később találkoztunk újra, akkor már egyikünk sem ugyanaz volt, aki korábban. A sok csalódás hozott közelebb minket egymáshoz. És persze a drog, bár az egyenesen következett a csalódásból, azt hiszem. Vajon Alina boldogabb és kiegyensúlyozottabb volt, mint az anyja ennyi idősen? Nagyon reméltem.
kérdésére csak egy sejtelmes mosollyal vontam meg a vállam. Mit mondhattam volna? Azt, hogy igen vagy nem? Tulajdonképpen nem tartottam magam különösebben kötekedősnek, mégis a legtöbb felnőtt ismerősöm egyre gyakrabban vágta a fejemhez, hogy „kamaszodom”. Bármit is jelentsen ez tulajdonképpen, én ugyanis nem sok változást éreztem magamban az előző évekhez képest. Maximum magasabb lettem és nehezebb tárgakat tanultam a suliban. Bár azt kell mondjam: minden bizonnyal igazuk lehet, mert most egy olyan embertől is megkaptam ezt - még ha közvetve is -, aki nagyjából harminc perce ismert. Tehát mondhatjuk, hogy ez a korral járt. „Pedig nem nehéz”. Már a nyelvem hegyén volt a válasz, már nyitottam is a számat, mégsem mondtam ki. Az utolsó pillanatban észbekaptam. Nem nehéz patrónust idézni, ha az ember rendelkezik kellő számú, valóban boldog emlékkel. Nekem voltak ilyenek szépszámmal, a színházról, anyáról, nagyapáról, a család többi tagjáról és természetesen Puffancsról is. Azonban, ha az embernek nem valóban boldog emlékekei vagy a boldog emlékek hirtelen szomorúvá válltak, nehezen vagy sehogy sem tudott patrónust idézni. - Sajnálom - mondtam végül, hogy ne érezzem úgy, valami lógva maradt a levegőben. Szívem szerint rákérdeztem volna arra is, hogy miért érzi úgy, hogy soha nem volt az életében egy igazán boldog pillanat sem. Mégsem tettem, nem voltunk olyan viszonyban, hogy ilyen bizalmas információkat osszunk meg egymással. - Az orr igen sokat számít - bólintottam tetetett komolysággal, haloványan mosolyogva, mintha valóban az lett volna Voldemorttal a legnagyobb probléma, hogy nem volt orra. Azt egy egyszerű varázslattal, vagy a muglik által kedvelt plasztikai műtétekkel könnyű szerrel orvosolni lehetett volna. - Szerintem relatív, hogy ki kivel és mi alapján érdemli ki a „közösködést”. De itt nem feltétlen a kiérdemlésről van szó, lehetnél te Maurice Briggs, hidd el, akkor sem kedvelne - hiszen nagyapa az apámban nem látott mást, mint a férfit, aki elrontotta anyámat és elvette a lehetőségét annak az életének, amit ő talált ki a számára. Arról, ha hihetek a meséknek régen ritkán szólt a fáma, hogy anyám mit is szeretne. - De inkább ne legyél ő, elég furcsa ő is és a rokonsága is - tettem még hozzá gyorsan, nehogy itt eszébe jusson nekem Mágia Miniszteri babérokra törni. Bár minden bizonnyal ez a veszély igen kevéssé fenyegetett, sosem tudhatta az ember lánya, hogy a férfiak milyen örült ötlettel rukkolnak elő legközelebb. Ahogy arra sem számítottam, hogy Bonnieról kérdez. Azt hittem, jóban, vagy ha mást nem, akkor legalább beszélőviszonyban vannak egymással. Ez tényleg meglepett, mivel mikor a nő szóbahozta Gilbertet, még ha kritizálta is, a szeretetet mindig lehetett érezni a hangjában. - Nagyapánál csak jobbat - forgattam a szemem és még csak nem is hazudtam. Bár Bonnie gyakran kritizálta az embereket - igy a bátyját is - igazán rosszat ritkán mondott róluk. Kicsit olyan volt, mintha mindig és mindenáron csak ki akarta volna őket és a hibáikat javítani, mind ezt úgy, hogy a saját botlásait még csak észre sem vette, avagy direkt hunyt szemet fölöttük. - Egyébként szerintem jól van. A múlthéten volt egy darab premierje, amiben az egyik főszereplőt játssza. De ha engem kérdezel biztosan örülne, ha megkeresnéd és te kérdeznéd meg mi a helyzet vele. Talán relevánsabb válasszal tudna szolgálni. - Komolyan kezdtem úgy érezni, magam, mintha valami idióta családegyesítőmisszionárius lennék. Pedig nem ez volt a szándékom, legalábbis nem úgy, ahogy azt sokak elképzelték volna. Csendben hallgattam a szavait, miközben akaratlanul is, mint egy kényszercselekvésként, elkezdtem a golymókomat simogatni. Azt a golymókot, aki továbbra is meglehetősen bizalmatlanul méregette Gilbertet, mintha egyenlőek lettek volna közöttük az erőviszonyok. Hát igen, ha valaki egyből azzal kezd, hogy utálja, az nem feltétlen lopja be magát a szívébe. Most is felmordult annál a résznél, mely mondhatni ellene szólt. Én azonban pontosan olyan nyugodtan hagytam mindezt figyelmen kívül, mintha meg sem történt volna. Volt már benne „némi” gyakorlatom, no meg ebben az elcseszett szituációban, most nem ő és a lelkibékéje volt az első helyen. - Van időd eldönteni - ismételtem meg magam, a lehető legnyugodtabb és legkedvesebb hangon, amit anyától lestem el. Ő is akkor vette ezt elő, ha valamiért nagyon zaklatott voltam és sehogy sem tudott velem mit kezdeni. Nálam használt, hátha nála is, ha már elvileg közös volt a génállományunk egy része. - Az én életem miatt ne aggódj, ha nem is tudtam pontosan, hogy mit vállaltam mikor idejöttem, de valamennyi fogalmam volt róla és hidd el, meg bírok birkózni vele. Lassan pedig nagykorú leszek, gondolj rá úgy, hogy kihagytad a lehányós, lekakilós hisztizős-toporzékolós részeket, ha úgy döntesz - próbáltam nemi pozitivitást csempészni ebbe az egészbe. - Egyébként is, egyelőre semmiben sem lehetünk biztosak, csak egy ember szavából indlunk ki. Vannak külön tesztek ilyen helyzetekre - legalábbis a kutatásaim alapján a mugliknál mindenképpen, ez alapján gondolom nálunk is. - Szóval, ha szeretnéd, hagyhatok itt hajszálat vagy bármit, ami kell hozzá - ajánlottam fel, hiszen úgy véltem, mind a kettőnknek fontos lehet, hogy kiderítsük az igazat. Nekem mindenképpen, csak imádkozhattam, hogy neki is. Bár nem dobott ki és nem csapta rám az ajtót, így szerintem joggal reménykedhettem. - Ugye? Én is így gondolom - "rettentően komolyan", miközben befeszítettem a nem létező bicepszemet, mintha valóban olyan keménycsávó, vagyis csaj lennék. - Még végig gondolom, hogy megsértődőm-e - fogattam a szemem játékosan, miközben felálltam, mintha nem tudtuk volna mind a ketten, hogy tényleg szükségem van a kíséretére, főleg mivel lassan sötétedni fog. Bátor voltam bizonyos fokig, de nem ostoba. Sötétben, még egy Lumossal se igazán mertem volna egyedül végig menni ezeket az utcákon. Nem kérdeztem rá ugyan, de igazán érdekelt volna, hogy mi a frászért lakott itt, hiszen ő sem éppen tűnt egy verőgyereknek. Belegondolva csodásan fogunk festeni visszafelé. A fiatalkorú diák és a lecsúszott drogdíler, ideális célpontok bármire és bárkinek. - Ugyan dehogy - legyintettem a kérdésére. - Olyan messze állok a Mardekártól, mint Voldemort az orrától. Hugrabugos vagyok - húztam ki magam büszkén. Mertem remélni, hogy nem fogja azt mondani: bénák vagyunk, mert akkor igen hosszú előadást fogok tartani neki arról, hogy tulajdonképpen miért is mi volnánk a legmenőbb ház az összes közül. - A macskákat azért kiengeded mielőtt elmegyünk ugye? - pillantottam az ajtó felé, ahová korábban bezárta őket. Nem mondtam ki hangosan, de kicsit bűnösnek éreztem magam ezért, hiszen ez ő otthonuk volt, mégis miattam zárták be őket. - Amúgy utálnak valamiért, hogy így nekem akartak ugrani, vagy ne vegyem magamra, ez általános kedvességükből fakad?
Nem találtam különösebben szomorúnak, hogy nem tudtam rendes patrónust idézni. Rengeteg ember képtelen volt rá, igaz, ők a túl magasszintű mágia miatt, egyszerűen nem bírtak ilyen bonyolult varázslatot végrehajtani. Nem tartottam magam igazán szomorú embernek, nem sírtam magam álomba esténként, tulajdonképpen optimistán álltam az élethez. Egyszerűen csak nem voltam elég boldog és elégedett az életemmel ahhoz, hogy képes legyek megidézni egy patrónust, hiába voltak kifejezetten vidám emlékeim is. Történt már a világtörténelemben ennél nagyobb katasztrófa is. Maurice Briggs említésére valami nevetés és horkantás közötti hang szabadult fel belőlem. Nem foglalkoztam különösebben a napi politikával, mert nem érintette az életemet, hogy éppen ki ül a mágiaügyi miniszteri székben, de Briggsről még nekem is megvolt a nem túl pozitív véleményem és nem azért, mert valamelyik újságban azt írták, hogy szar alak. - A furcsa enyhe kifejezés. Maurice Briggs unokaöccse tőlem vásárol, a testvére meg innen pár sarokra szokott kurvázni. Elbűvölő egy család. - Nem voltam senki, csak egy kis porszem ebben a gyakran kaotikus világban, de olyan közegben mozogtam, ahol sok mindent hallottam nálam ezerszer fontosabb emberek mocskos titkairól. Briggs testvérét néhány hete azon a bizonyos exkluzív partin láttam egy szerencsétlen, szinte eszméletlen lánnyal, Levin Dolohov felesége nem kis összeget fizetett nekem minden mások lejáratására alkalmas információért és még hosszan sorolhattam volna, kikről és mit tudtam. Ennek ellenére ők számítottak a társadalom elitjének. Persze Alinának biztosan igaza volt, a nagyapja akkor is gyűlölt volna, ha én lennék Harry Potter, mert sikerült teherbe ejtenem a lányát és keresztbe húznom a gyereke jövőjével kapcsolatos terveit. Nehéz lehetett elfogadni, hogy Frida egyszerűen csak megunta a rá nehezedő nyomást és tulajdonképpen én nem tehettem semmiről, csakis Mr. Scamander, aki túl sokat várt el a lányától. - Ennek örülök, megérdemli a sikert, szerintem már ötévesen is tudta, hogy ő színpadon akar játszani. Imádja a színházat, habár ezt biztos te is tudod, ha ismered őt. Majd... majd beszélek vele. Tartjuk a kapcsolatot, de pár hónapja megsértődött rám, azóta nem beszéltünk. - Nem mentem bele a részletekbe, valószínűleg rajtam kívül kevés embernek volt fogalma arról, mit művel a húgommal az elmebeteg pasija és nem is terveztem világgá kürtölni. Bonnie meggyűlölt volna érte, talán bántotta is volna miatta az a pöcs, így nem tehettem mást, csak próbáltam hatni a józan eszére. Sikertelenül. Pár másodpercre csend telepedett ránk. Fel akartam tenni egy kérdést, de haboztam, mert tartottam a választól. Végül mégsem bírtam magamban tartani. - És az anyukád... ő is gyűlöl engem? - Homályosak voltak az emlékeim Frida Scamanderről, de azt biztosan tudtam, hogy szerettem őt. Nem ő volt életem szerelme, túl kevés időt töltöttünk el együtt ahhoz, hogy ilyesmi akár csak felmerülhessen, de Merlinre, nagyon szerettem őt abban a néhány hónapban is. Elfogadtam a tényt, hogy elhagyott, meg sem lepődtem rajta, hiszen az lett volna furcsa, ha velem marad. Jobb életet érdemelt annál. De a gondolat, hogy talán ő is gyűlölt és engem okolt mindenért, elkeserített. Hiszen én nem tettem semmit, bármennyire is szeretnék elvitetni velem a balhét Scamanderék... Hálás voltam, amiért nem várt tőlem azonnali választ. Sőt, tulajdonképpen semmit nem várt tőlem, bár egyre inkább azt éreztem, hogy a lelke mélyén talán arra vágyik, hogy ne lökjem félre az életemből. Ha logikusan szemléljük ezt a vágyat, akkor baromság volt, Alinának nem kellettem az életébe minden hülyeségemmel együtt. Viszont ha félretesszük a hideg logikát... talán mégis érthető. Csak meg akarta ismerni az állítólagos apját, akiről annyit hazudtak neki. Nem volt kimondottan jó és felhőtlen kapcsolatom a szüleimmel, de gyakran eszembe jutott még most is, hogy mennyire rohadtul hiányoznak apa idegesítő szóviccei vagy anyukám aggodalmas kérdései: Kisfiam, hát eszel te eleget? Irracionálisan ragaszkodunk a rokonainkhoz, akkor is, ha ők nem törődnek velünk vagy éppen sosem találkoztunk velük korábban. - Egész biztos, hogy a hisztizős-toporzékolós részeket is megúsztam? Vannak halvány emlékeim a nővérem és a húgom tinikorából, hát... volt hisztizés és toporzékolás bőven. - Azt már nem tettem hozzá, hogy tizenhat éves kamaszfiúként én is vérig sértődtem mindenen és természetesen abban a határozott hitben éltem, hogy engem senki sem érthet meg és a világ összeesküdött ellenem. A kamaszkor a szülők büntetése mindenért, amivel kiborították a saját szüleiket. Nem tudtam ennél komolyabb választ adni neki, tipikus Bertie elhárítómanőver volt ez, gyorsan elpoénkodtam a kínossá váló helyzeteket. - Igen, azt hiszem, annak lenne értelme... Mármint elég homályos ez az egész történet, még a dátumokban sem vagyok teljesen biztos, olyan rég volt... - Hát persze, csak azért nem emlékeztem rá, mert régen volt. - Majd utána nézek, mi ennek a módja. De mihez akarsz kezdeni, ha kapsz egy konkrét választ? Nekem nincs senkim, akinek ez befolyásolná az életét, de a nagyapád és anyád nem akarták, hogy tudd, szóval... hacsak nem akarsz örökké hazudni nekik, akkor ki kell találnod valamit. És nekem elhiheted, nem tesz jót a lelki békédnek, ha a családodnak kell hazudnod. Ahogy ott állt megfeszített karral és bizonygatta, hogy ő bizony nagyon kemény csaj, ijesztően Fridára emlékeztetett. Talán a vonásai, talán csak a tekintete, ennyi év távlatából már én sem tudtam megfogalmazni. De az biztos, hogy le sem tagadhatta az anyját, láttam a mozdulataiban a fiatal Frida Scamandert. Nem közöltem vele ezt a felismerést, inkább letöröltem a bárgyú mosolyt a képemről. - Kérlek, mondj igent, valójában én félek nélküled végigmenni az utcán sötétedés után. Végre lett egy testőröm. - Nem féltem éjszaka kószálni a Zsebpiszok közben. Tudtam magamra vigyázni, ha pedig nagyon szorult helyzetbe kerültem, arra is megvoltak a menekülési terveim. Azt is jól viseltem, ha alaposan ellátták a bajom, elvégre gyakran megesett. Nem kellett volna ennyire örülnöm annak, hogy hugrabugos. Egyáltalán semminek nem kellett volna örülnöm vele kapcsolatban, mert rohadtul semmi közöm nem volt hozzá azon kívül, hogy szerencsétlen módon tőlem lett terhes az anyja. De mégis... - Én is hugrabugos voltam. Még mindig ciki hugrásnak lenni? Régen az volt, pedig tapasztalatom szerint a hugrabugosok általában a legnormálisabbak. - Más házban elképzelni sem tudtam magam, még felnőttként sem. - Aha, persze, majd kiengedem a macskákat, csak addig fogd erősen azt a golymókot, Kormi már egy baglyomat is megölte, nem ígérem, hogy nem próbálná meg újból levadászni azt a kis izét. A macskákra vonatkozó kérdésre nem bírtam megállni egy vigyor nélkül. Tudtam mesélni az általános kedvességükről... - Ó, ne vedd magadra, ők ilyenek - mutattam az arcomon húzódó pár napos karmolásnyomra, ami még a borosta alatt is égővörösen virított. - Egyszer végigkergették az egyik szomszédomat a lépcsőházon, az elég szórakoztató volt. Mondjuk az kevésbé vicces, hogy rendszeresen a barátnőm életére törnek, lesből ráugranak valahonnan. Csodálkozom, hogy még nem ijesztették el, mert szerintem az a céljuk. Ada Lachlan nem volt a barátnőm, de ennél gyerekbarátabb megfogalmazást nem találtam a kapcsolatunkra és nyilván nem is Alinával szerettem volna beszélgetni erről. Csupán meg akartam nyugtatni, hogy Kormi és Cirmi mindenkit egyformán gyűlölt.
z apám - valamiért egyre könnyebb volt így gondolni rá, annak ellenére, hogy ebben még nem lehettünk biztosak - szavai hallatán meglepve vontam fel a szemöldököm. Mindössze csak a példa és a vicc kedvéért hoztam fel a Briggs famíliát, az még csak meg sem fordult a fejemben, hogy ilyen információkat tudhatok meg róluk. Vagy, hogy ő ilyesminek a birtokában lehet. - Az - bólintottam elismerően, mely a Briggs családnak szólt, nem Gilbetnek. - Ezek szerint Kyle nagyobb hulladék, mint amilyennek eddig hittem - fontam össze magam előtt a kezem, megjegyezve ezt az információt. Nem kellett különösebben okosnak és rafináltnak lennem, hogy rájöjjek: nem csak magának kell a drog. Minden bizonnyal ad belőle másnak, akár alsóbb éveseknek is. Ha pedig visszagondoltam arra a két évvel ezelőtti esetre, nem tudtam megállni, hogy ne jusson eszembe az az opció, hogy lányoknak is ad a szerből, akár akaratuk vagy tudtuk ellenére. Ökölbeszorult a kezem, mert hiába éltem a gyanúval, hogy ez így történhet, nem szólhattam egy tanárnak sem, pont a két évvel ezelőtti eset bizonyította be, hogy ha róla van szó, a tanfelügyelő bármit elsikál neki. Akkor rám verte, hogy hazudtam, csak rontani akarom a család hírnevét. Most se lett volna másképpen. Átkozott bürokrácia! - Tényleg, már olyan korán? Ezért irigylem. Nekem halvány lila varázsfogalmam sincs arról, hogy a R.A.V.A.S.Z. után mit akarok kezdeni az életemmel - sóhajtottam. Nem akartam kifejezetten személyes információkat megosztani magamról, főleg nem kéretlenül, de ez akaratlanul is kicsúszott. Valahogy az ilyen dolgokat könnyebb volt olyanokkal megosztani, akiket nem ismertünk, mint olyanokkal, akiket igen. Volt egy jó szokásuk, nem ítélkeztek és ostoba kéretlen tanácsokkal sem jöttek. Otthon ez utóbbiból egészen bizonyosan nem lett volna hiány, ahogy olyan lehetőségekből sem, amiket próbáltam, tetszettek, de…. nem éreztem egyiket sem az igazinak. - És félre ne érts, nem várok semmiféle életvezetési tanácsot, egyszerűen csak jól esett hangosan kimondani - emeltem fel gyorsan a Puffancsementes kezem, nehogy félreértsen itt nekem bármit is. Vagy azt higgye: nem gondoltam komolyan, hogy engem illetően adok neki annyi időt amennyit csak szeretne. - Ami meg azt illeti, az, hogy eggyi ideig nem beszéltek ostobaság. Előbb utóbb valamelyik ötök úgyis engedni fog, nem mindegy, hogy az te leszel holnap, vagy ő öt hét múlva? - kérdeztem komolyan. Nem hittem, hogy bármit is elérhetek ezzel, de úgy éreztem, hogy meg kell próbálnom. Mi is vesztünk már össze Nick-el, de mindig hamar kibékültünk. Nem is bírtuk volna ki, ha hetekig nem beszélünk, még ha csak levélben is, pedig mi nem a hagyományos értelemben vett testvérek voltunk. A kérdése meglepett, de nem ért váratlanul. Ha volt, amire számítottam, akkor ez egészen biztosan közöttük volt. Bár nem tudom, hogy milyen érzés szerelmesnek lenni és szeretni valakit, ebben a szituációban szerintem én is azt szeretném e tudni, hogy a másik gyűlöl e. Bár… hadd jegyezzem meg, remélem soha nem kerülök ilyen szituációba. - Nem hiszem - intettem nemet a fejemmel. - Nem beszél rólad sokat - leginkább semennyit -, de ha mégis szoba kerülsz akkor inkább tárgyilagos, sem mint utálattal teli. Ő maga egyszer sem alázott vagy hibáztatott téged előttem. Érdekel vele kapcsolatban valami? - hajtottam oldalra kérdőn a fejem. Az egy dolog volt, hogy rólam egyelőre még nem tudta eldönteni, meg akar-e ismerni, de anyát már ismerte. Egyszer. Valamikor. A kőkorszakban, mikor ők ketten fiatalok voltak. Természetesnek tartottam, hogy az érdekelheti, hogy hogy van, miként él, jól van-e és bármi, ami nekem nem juthat az eszembe. Még jól is esett volna, ha kérdez, legalább annak a látszatát keltette volna, hogy egy normális témáról normálisan el tudunk beszélgetni. Felnevettem, nem akartam, mégis így alakult. - Jó, akkor mondjuk úgy, hogy akkor nem toporzékolok, mikor az első unikornisra mondasz nemet, amit meg szeretnék vetetni, a másodiknál már félő, hogy így teszek - forgattam játékosan a szemeim. Nem gondoltam komolyan, nem csak azért, mert unikornist nem lehetett venni, hanem azért sem, mert tényleg nem tartottam magam hisztis gyereknek. Nem kényeztettek el és anya meg nagyapa mindig kellően bő korlátokat szabtak számomra ahhoz, hogy úgy érezzem: van szabadságom, de az soha ne legyen túl sok. Pontosabban annál több, hogy ők figyelemmel tudjanak tartani. Talán egyszer fordult elő, hogy valamiért toporzékoltam, de így, ennyi év távlatából már nem igen tudom felidézni, hogy mi is volt az. Talán valami plüss állat, vagy egy ruha. - Jó akkor majd szólj, ha tudod mi kell - bólintottam, ha úgy akarta volna, akkor most is hagytam volna nyál, haj vagy bármilyen kellő mintát, de az se rossz, ha ő pontosabban utána néz. A következő eszmefuttatását azonban nem igazán tudtam hová tenni. Az már eddig is világossá volt, hogy Gilbert Ollivander ha másban nem is, de a kifogások keresésében egészen jeleskedett és megint itt tartottunk. Én legalábbis így éreztem. - Soha nem akartam nekik hazudni. Ha majd kitaláltuk, hogy mihez kezdünk ezzel az egésszel - mutattam először rá aztán magamra -, akkor majd elmondom nekik, hogy mi a helyzet. Tudom, hogy nem lesz egyszerű, főleg nagyapával nem, de szeret és még hosszú ideig az egyetlen unokája leszek, szóval majd megszokja, úgyse kell leülnötök egy asztalhoz, erre egyikőtöket sem kényszeríteném - vontam meg a vállam. Talán egy kicsit túlságosan lazán vettem most ezt, de nem akartam előre ezen aggódni. Sok víz lefolyik még addig a Temzén mire eljutunk oda, hogy otthon beszéljek arról, hogy tudom ki az apám, találkoztam már vele és tartani is akarom vele a kapcsolatot. Mert csak abban az esetben borítom fel a családi békét, ha ez így lesz. Ha megbeszéljük, hogy nem akarunk egymástól semmit, akkor maximálisan felesleges. - Helyes, nagyon helyes - bólogattam folyamatosan. - Remélem jól meg is fizeted a testőröd - kacsintottam rá, kíváncsian várva a válaszát. Nem mintha bármire is szükségem lett volna tőle jelen pillanatban. Volt pénzem meg mindenem, drog pedig nem kellett. Arról nem beszélve, hogy volt egy olyan sanda gyanúm: a családi hátterem figyelembevéve addig állnék féllábon, míg el nem ad nekem valamit. Bármit. - Tényleg? - túl lelkessé tett a tény, hogy volt bennük valami közös, valami olyasmi, amit nem tartott meg magának, hanem megosztott velem. Nem kellett volna ennyire izgatottnak lennem ettől, mégis az lettem. - Nem, vagy legalábbis nekem nem merik mondani - gondolkodtam el a kérdésén. - Amúgy is miért lenne ciki? Nagyon sok menő varázsló volt Hugrabugos. Többek között Newt nagypapa - akiről mindig elfelejtettem, hogy hányadfokú nagypapám, így csak Newt nagypapa volt az egyszerűség kedvéért. -, márpedig ő nagyon menő volt még fiatalon, mikor mozgott a csípője. De rajta kívül is vannak még jópáran. Arról nem is beszélve, hogy egy csomó érvet fel tudok sokaoztatni a mellett, hogy miért is vagyunk a legmenőbbek, kezdve azzal, hogy nem vagyunk sem tudálékosok, sem nagyképűek, sem pedig szuicidhajlammal nem rendelkezünk. Anya egyébként azt mondja, hogy most nagyobb az elfogadás és a tolerancia a Roxfortban, mint az ő, vagyis a ti időtökben. Akkoriban csúfolták a Hugrabugosokat? - vontam fel a szemöldököm. Azt tudtam, hogy régen nem volt menő sárgának lenni, de anya sose részletezte a miérteket és a hogyanokat. Mindig azt mondta, hogy ex-mardekárosként ezt nem igazán tudhatja. Szerintem csak nem akarta bevallani, hogy ugyanúgy csúfolta őket, mint bárki más. - Jó tudni, hogy nem csak engem utálnak - bólintottam nevetve, nem törődve a ténnyel, hogy barátnője van. Nem érdekelt, egyelőre olyasmi volt ez, ami nem tartozott rám. - Próbáltad már megnevelni őket, vagy ez ilyen teljesen esélytelen dolog? - érdeklődtem, miközben a másik kezem is Puffancs elé tettem úgy, hogy ha kell, elő tudjam rántani a pálcám készen a macska visszaverésére. Jó, a Roxforton kívül elvileg nem használhattam, de az önvédelem az más, no meg, ki köpne be? Gilbert? Ez valahogy egyszerre tűnt nagyon vicces és lehetetlen opciónak.
Senki nem feltételezte rólam, hogy fontos információk birtokosa lehettem volna. Én magam a világ egyik legjelentéktelenebb porszeme voltam, érthető, hogy senki sem tartott veszélyesnek ebből a szempontból. Pedig ha valakit levegőnek néznek és kellően zűrös helyeken jár, akkor érdekesebb dolgokat hall, mint azt bárki is gondolná. - Undorító az a gyerek. Kerüld el messziről, ha teheted. - Nem szerettem volna ellátni Alinát jótanácsokkal az életre, még azt illetően sem, hogy kinek keresse a társaságát és kinek ne. Semmi jogom nem volt beleszólni az életébe és nem is akartam megtenni. Ugyanezt mondtam volna bárkinek, aki a Roxfortba járt: kerülje el Kyle Briggset. Ennek igazán semmi köze nem volt ahhoz, hogy Alina talán, pontosabban valószínűleg a lányom. Ezt a szót biztosan nem tudtam volna egyelőre hangosan kimondani. A lányom... Merlinkém... Tényleg nem terveztem kéretlen tanácsokat osztani és azt gondoltam, ő sem vágyik ilyesmire. Az eddigiek alapján úgy tűnt, egyelőre nem szeretne semmilyen személyes részletet megosztani az életével kapcsolatban a feltétlenül szükségeseken kívül, és ebben nem is találtam semmi kivetnivalót. Attól, hogy esetleg én voltam az apja - szörnyen hangzik és még csak nem is száz százalékig biztos -, még semmi közöm nem volt hozzá és neki sem hozzám. Mégis kimondta, hogy nincsenek tervei a jövőre nézve. Úgy sejtettem, nyomaszthatja ez a gondolat és csak azért mondta ki hangosan, nem várt tőlem semmit, ezt a sejtést pedig hamar meg is erősíthette. De csak nem ignorálhattam, amit mondott... Az anyja jutott eszembe, akit ugyanezek a gondolatok nyomasztottak néhány évvel idősebben. Nem tudta mit akar kezdeni az életével, csak azt, hogy túl sokat várnak el tőle és beleőrül abba, hogy nem járhatja a saját útját, hogy tulajdonképpen azért nincsenek ambíciói, mert az apja folyton irányítani akarja az életét. Reméltem, hogy Alinára nem telepedett rá ilyen beteges módon a nagyapja. - Elég abszurd lenne, ha én adnék életvezetési tanácsokat... De szerintem ráérsz még eldönteni. Nem attól lesz valaki sikeres, hogy már elsős korában eldönti mit akar kezdeni az életével. - Ebben őszintén hittem. Nekem voltak terveim, már egészen fiatalon megálmodtam milyen életet szeretnék magamnak és mégis az utcán találtam magam húszévesen. Még csak nem is a drogok miatt, már azelőtt elindultam lefelé a lejtőn, hogy egyáltalán eszembe jutott bármivel is mérgezni magam. - De, azt hiszem, tényleg mindegy. Majd beszélek vele, talán rólad is kifaggatom, ha hajlandó szóba állni velem, elmondhatja majd, hogy mennyire vagy idegesítő gyerek. Egyáltalán nem tűnt idegesítő gyereknek. Sőt, kimondottan érettnek tűnt, amit eddig felfedeztem a jelleméből, abban nem ismertem rá sem az anyjára, sem magamra. Ez pozitívum, határozottan. Megkönnyebbültem, mikor az anyjáról kezdett beszélni. Nem vártam ennél többet, tulajdonképpen ez volt minden, amit hallani szerettem volna. Tudtam, hogy a kapcsolatom Fridával cseppet sem volt mesébe illő, hogy nem voltunk több két nyomorult gyereknél, akik hajszolták a boldogságot és rohadtul nem sikerült megtalálniuk, bármerre is keresték. De ettől még nem éreztem úgy, hogy megérdemelném az utálatát vagy a megvetését. Szerettem őt abban a rövidke együtt töltött időben, és bár régóta nem is gondoltam rá, most mégis egészen intenzíven öntöttek el az olykor nagyon homályos emlékek. Általában tudatosan nem gondoltam arra az időszakra. Fridával jó volt, de ettől eltekintve... nem voltam büszke semmire, amit akkoriban tettem, pláne nem azelőtt, hogy egymásra találtunk. Nem szerettem a múlton merengeni, ez volt az optimizmusom egyik alappillére: ne elmélkedj túl sokat a szar dolgokon. De Alina felbukkanása után nehéz lett volna az agyam egyik hátsó, vélhetően kellően szétnarkózott részébe száműzni ezeket a gondolatokat. - Akkor jó. Féltem, hogy ő is gyűlöl. - Meglepett, hogy felajánlotta, szívesen mesél bármit az anyjáról. Zavarba is ejtett némileg, de nem tudtam félresöpörni a lehetőséget. Sok minden érdekelt Fridával kapcsolatban, de csak egy kérdés volt, amit nem bírtam magamban tartani. - Boldog élete van? Mert régen nem volt boldog, de mindig szerettem volna annak látni, még ha én nem is tehettem azzá. Remélem, most már jól van. Csak ennyit szeretnék tudni, azt hiszem, a többi talán nem tartozik rám... Nem tudom... Vagyis ez is elég hülye kérdés, végül is ott vagy neki te, persze, hogy boldog. Mindegy. Mondj róla bármit, amit érdekesnek tartasz, nekem úgyis újdonság lesz. Úgy makogtam, mint egy idióta. Csodálatos. A kelleténél több elégedettséggel töltött el, hogy sikerült megnevettetnem. Talán volt némi esély arra, hogy ha végül űgy döntünk, akkor normális kapcsolatot alakítsunk ki egymással. Nem lehettem olyan hétvégi apa, aki vicces programokra viszi a lányát és akiről szívesen mesél a barátainak, de talán nem volt minden veszve. Abban még mindig nem voltam biztos, hogy akarom-e ezt az egészet vagy hogy ezzel mennyit ártanék neki, de a döntést megkönnyíthette, ha minimális esélyt is láttam egy elfogadható kapcsolat kialakítására. - Hasznos infó, elraktározom az esetleges jövőre nézve. Nem akartam közölni vele, de úgy éreztem, túl optimistán és lazán kezeli ezt a helyzetet. Nem voltam benne biztos, hogy a nagyapja majd "megszokja", talán az öreg helyében én is őrjöngtem volna, ha az unokám felkeresi a drogdíler-drogfüggő apját és elhatározza, hogy tartani akarja vele a kapcsolatot. Végignézte, hová jutott Frida egészen rövid idő alatt - még ha nem is az én buzdításomra -, biztosan nem akarta hasonló közegben látni Alinát is. Nem mintha belerángattam volna bármibe is, szándékosan biztosan nem... - Jó, te tudod, a te családod, nekem ehhez semmi közöm... - vontam meg végül a vállam. Tényleg nem volt jogom beleszólni a terveibe, az ő rokonairól volt szó, ő dönti el, hogyan kezeli ezt. Furcsa volt szembesülni vele, hogy itt ugrattuk egymást, mintha mi sem lett volna természetesebb. Persze én minden helyzetből viccet tudtam csinálni, ez nem újdonság, de arra nem számítottam, hogy ő is belemegy majd a játékba. Talán csak ő is oldani akarta a kettőnk közé telepedő, elkerülhetetlen feszültséget. Vajon mennyi idő kéne hozzá, hogy ez végérvényesen eltűnjön és fesztelenül tudjunk beszélgetni egymással? - Ez csak természetes, majd le is jelentjük diákmunkaként. Imádnak a Minisztériumban, biztos nem lesz vele probléma. - Ó, de még mennyire imádtak, szinte rajongtak értem az aurorok egytől egyig... Élvezettel hallgattam az érvelését arról, miért a Hugrabug a legjobb ház. Nem akartam messzemenő következtetéseket levonni ennyiből, de jó érzés volt hallani, hogy nem ingathatja meg néhány sztereotípia az önbizalmát és köszöni szépen, akkor is jól érzi magát a bőrében, ha nem a Griffendélbe osztotta a Teszlek Süveg. Frida igazán jófej majdnem-felnőttet nevelt belőle és ettől magamat is meglepve, de némi boldogság töltött el. - Régen más volt a hangulat, de mikor én veled egyidős voltam, akkor Tudodki halálfalói tanítottak a Roxfortban, szóval azt hiszem, ez nem mérvadó. Akkoriban nem volt a tolerancia fellegvára az iskola, és hát igen, hugrabugosnak lenni nem volt menő. Mondjuk engem sosem érdekelt. Mondhat bárki bármit, de például létezik jobb klubhelyiség annál, ami a konyha mellett van? Szerintem nem. - Nem tartoztam azok közé, akik szentimentális sírógörcsöt kaptak, ha a diákéveikre gondoltak, valószínűleg azért, mert sosem élveztem igazán a roxfortos éveimet. De keserűséggel sem töltött el, ha visszagondoltam arra a hét évre. Egy szürke folt volt az egész, semleges, unalmas, amilyennek engem is tartottak a tanáraim és a diáktársaim. Itt volt az ideje, hogy Alina hazainduljon. Mindkettőnknek volt mit átgondolnia és különben is kezdett sötétedni odakint. Hogy nyugodt szívvel távozzon, kinyitottam a hálószoba ajtót, azonban odabent már a két macska békésen aludt az ágyamon, szinte biztosra vettem, hogy előtte puszta kedvességből mindent jó alaposan teleszórtak a szőrükkel. Kormikonfetti, csodálatos. - Alszanak, nincs veszélyben az az izé - mutattam a golymókjára. - Megnevelni őket? Jó vicc... Gondoltam, az ivartalanítás után majd kedvesebb lesznek és nem akarnak folyton kiszökni. A szökés tényleg megoldódott, de szerintem csak még gonoszabbak lettek azóta. Tulajdonképpen terrorban tartanak. Ez természetesen erős túlzás volt, imádtam azt a két macskát, rajtuk kívül nem sok társaságom volt a hétköznapokon. Nem volt nagy ár érte néhány brutális macskák által elkövetett merénylet. Magamra rángattam a sarokba dobott ezeréves tornacipőt - nem éppen téli viselet, de hát csak ez volt -, és a fejemre húztam a kanapén felejtett sapkámat, majd a zsebembe süllyesztettem egy doboz cigarettát és a varázspálcámat. Utóbbi nélkül nem lett volna bölcs gondolat kimozdulni a lakásból. A kabátomat nemrég elhagytam valahol vagy ellopták, mert az Invito sem segített a problémán, persze ezért csak magamat okolhattam, én nem tudtam vigyázni semmire, főleg nem kevésbé józanon. Mindegy is, pulóverben sem fagytam halálra, már kezdtem megszokni. - Az Abszol útról már hazajutsz egyedül? - nyitottam ki a bejárati ajtót. Megvártam, amíg Alina kilépett a lépcsőházba, majd én is követtem a folyosóra és néhány nonverbális bűbájjal le is tudtam a lakás védelmét. Semmi komoly, sosem fáradtam vele, mert nem létezett olyan idióta, aki hozzám akart betörni. Nem volt semmim, amit megérte volna ellopni.
