Mathias Leynaud-Sartre

Bármire kapható vagyok, talán ezt szeretik bennem. De tényleg. Ha bulizni akarsz, csak hívj; ha inni akarsz, akkor is hívj; ha új füstöt akarsz kipróbálni, hívj. Közvetlen, beszédes és barátságos alak vagyok, mindenkivel próbálok szót érteni. Legfeljebb, ha nem sikerül, akkor előkerül a piásüveg és már ered is meg mindenkinek a nyelve. Aztán, hogy azokból mi sül ki, az titok. Végtelenül jó arc tudok lenni, aki mást mond, az hazudik vagy nem találkozott még velem. Aranyvérű, arisztokrata francia létem ellenére tökre imádom a muglikat. Már mint inkább csak azt, amilyen partikat rendeznek. Sokan emiatt is szeretnek, hiszen tudjuk nagyon jól, hogy az ilyen családok sarjait nem mindig nézik jól szemmel, mert majd biztos jövök itt a vérmániával. Maximum eret vágok, ha vért kívánok. Nem, nem az enyémet…

S talán ezt utálják is bennem a legjobban. A szüleim biztosan, hiszen ők azt akarják, hogy vessem meg a sárvérűeket meg a muglikat. Én persze nem teszem meg, hiszen minek? A lázadásomat sem bírják sokan, mert ha valami nem tetszik, annak hangot adok. No persze, mikor el kell játszani a sznob farkat, akkor minden olyan ismeretségemet előszeretettel hagyok figyelmem kívül, aki nem tiszta vérű mágus. Ez a kétszínűség áldás, de egyben átok is, de hogy meddig fogom ezt a kettős életet játszani, azt nem tudom. S ez zavar, hogy még nem tudtam ezt levetkőzni…

– Ash, ugye tudod, hogy apa kiherél ezért? –Drága Öcsém intő szavai voltak az utolsók, amit hallottam szemeim lecsukódása előtt. Az esti buli annyira baszó volt, hogy teljesen szétcsaptam magam. Még az volt a szerencsém, hogy Matt, az öcsém is velem volt, különben nem kerültem volna haza egy darabban. Cipeltem magammal minden alkalommal, hiszen meg kellett neki mutatom azt a világot, amit az őseink nem szerettek. Tipikus aranyvérű banda volt mindegyik egytől-egyig, de szokták mondani, hogy jobb családokban is van selejt. Na, ebben én voltam az és az öcsémet is szerettem volna selejtté tenni. Őt sokkal könnyebb volt átformálnom, mint bármelyik másik aranyvérű kölyköt. Na meg ahogy láttam rajta, élvezte is.
– Tehet egy szívességet, meg is csókolhatja őket. Úgy is lelépünk, fel sem tűnik majd neki. –Az utolsó párizsi buli volt a nyáron a mostani. Egy hét múlva kezdődött az iskola mind a kettőnk számára, csupán az volt a különbség, hogy az idei tanévet, a Roxfortban kezdjük majd meg. Mikre nem jó ez a cserediák program.
– Ajj Ash.. –Már nem hallottam kuncogó hangját és csóváló fejét se láthattam. Az álom elnyomott. Annyit éreztem, hogy befeküdt mellém az ágyba. Imádtam vele aludni, na.

Sok mindent hallottam már a Roxfortról, és itt volt az ideje annak, hogy magam is megtapasztaljam a falak rejtélyeit. Tudtam, hogy mit akarok felfedezni… vagyis inkább, hogy kit akartam megtalálni. Igen, látni akartam Őt is, hiszen a nyár egyik bulija egész jól sikerült és nagyon is jó társaság volt a számomra a másik. Pár dolgot ki tudtam deríteni róla, de mielőtt elmondhattam volna azt, hogy egy suliba járunk szeptembertől, hűlt helye volt. Ökölbe is szorult miatta a kezem, ahányszor csak rá gondoltam. Ha összefutok vele, azt nem fogja megúszni szárazon. Ohh, de nem ám. Úgy belebaszom a tóba, hogy egy életre megjegyzi, hogy velem nem kekeckedhet. Elcsábít, aztán meg otthagy. Mondjuk a bulik már csak ilyenek voltak: általában a mosdók szolgáltatták az egy patronos dolgokat, úgy hogy nem is értettem magam, miért bosszankodtam ezen. Vagyis de… benne volt valami, ami megragadott. Ohh bassza meg és baszd is meg magad Mulciber! Veled sokkal jobb volt, mint bárki mással. Már csak azért is, mert nem a szutykos mosdó volt a színtér, hanem egy egész pofás kis szoba. Másabb voltál, mint a többi egytöltényes kaland. Csak találjalak meg…

– Hé Matt, jól vagy? –Aggódó tekintetem végigkúszott a másik arcán.
– Persze, úgy nézek ki? Csak kedvem támadt bemosni magamnak… –morrant rám nem túl kedvesen. Láttam a monokliját, meg hogy fogja a vérző orrát, de tudhatta volna, hogy mélyebb értelemben kérdeztem rá. Azt már meg sem mertem kérdezni, hogy mi történt pontosan, de az bosszantott, hogy már itt is talált magának ellenséget. Nekem meg nem kellett több: már pattantam is fel a fotelból, és indultam is a nyomorékok megkeresésére. Ismertem az öcsémet, tudtam jól, hogy nem hagyta magát, ezért a gyengélkedőt kezdtem el keresni. A parancsoló tekintetem és számon kérő hangnemem meg is rémisztette szegény kölyköt, akitől megkérdeztem az irányt. Majd kiengesztelem a segítségéért. Átszeltem a folyosókat, és láss csodát kit láttam meg, mikor befordultam az egyik sarkon:
– MULCIBER!!!!! –Förmedtem is rá azonnal, és már indultam is meg felé fenyegető léptekkel.

”Ohh, milyen dögös francia!”
Megkaptam én ezt már nagyon sokszor szemtől-szemben is, meg a hátam mögött is súgtak már össze emberek. Olyankor mindig önelégült vigyor terült el a képemen, mert mi tagadás: ha egyszer jól nézek ki, legyen már mire verni legyek már büszke magamra. A csodás gének ugyebár, amik adták az igézően szép szemeimet, amik sokszor tűnnek sötétnek vagy szürkének. Barna hajam tűnik inkább kócosnak, sem mint kinyaltnak, de persze mikor megkövetelik, akkor rendbe szedem azt is. Ahogyan a ruházatomat is. Kitudok úgy nézni, mint egy sznob fasz, azzal a pingvin kosztümmel, meg egyéb nyalánkságokkal. Én persze a laza, divatosabb mugli öltözeteket preferálom, ez is inkább a lázadásom része. Ha végig nézel rajtam képzelj el ruha nélkül láthatod, hogy izomzatból nem szenvedek hiányt. Ezt a sportolásnak köszönhetem. Ha pedig figyelmes vagy, és végig csorgattad már a nyálad, akkor kiszúrhatsz egy tetoválást is a jobb oldalamon. Hogy pontosan mi az: gyere is fedezd fel személyesen.