HOLLÓHÁT - HUGRABUG REAGOK

Team Ravenclaw

Daniel Smith | terelő

Hogy halna meg Merlin, amiért ködös időben kell játszanunk! Nem ez volt az idegességének valódi oka, sokkal inkább az, hogy a főnöke nem képes megmaradni a fenekén, és távol tartania magát a Roxforttól, hanem állandóan az ő nyakára kell másznia. Pontosan tudja, mit csinál, nem ez az első alkalom, hogy  meg kell tévesztenie az embereket. Még anno Ausztráliában is sikerült megvezetnie másokat, itt csak annyi nehézség van, hogy egy cuki és ijedős fiút kell alakítania… Aki történetesen terelő pozíción játszik. Teljesen hihető!
Ahogyan az is, hogy amint elfecsegte Pollux amit akart – miközben alig bírta ki, hogy ne forgasson szemet – és már a pályán voltak, akkor a bátortalan mosolya egyből lehervadt. Eleve gyűlölte, hogy állandóan vigyorognia kellett. Egyetlen ember sem képes arra, hogy állandóan vidám legyen, neki miért kéne? Ez meg ráadásul egy meccs, ahol nem az a fontos, hogy jól érezze magát, hanem, hogy nyerjen. Anno sem veszített soha, sőt elég sűrűn küldte a gyengélkedőre az embereket, ma is pontosan erre készül.
Ha nem lenne az a kurva köd! Mert bár valamennyit lát, s szerencsére volt annyi esze, hogy szemüvege helyett a kontaklencséjén keresztül nézte ma a világot, de ettől még idegesítette, hogy látása nem éles és nem is nagyon képes a messzebb lévő alakokat felismerni. S bár már majdnem vállat vonna, hogy mit érdekli őt, ha a saját csapattársát csapja le, azért mégsem szeretne ezért veszteni, így próbálkozik kiszúrni néhány sárga játékost.
Fél szemmel követi csak az eseményeket, de még így is látja, hogy a hajtójuk szerencsétlenkedik, s bár a lendület megvolt, sőt a technikája is megfelelő volt, csak éppen benézte merre is van a kapu. Kedve lenne megkérdezni a srácot, hogy a ködtől nem lát, vagy valóban egy erre tévedt galambot akart fejbe csapni és azért nem volt képes a kvaffot átdobni a karikán. De mivel ő jelenleg Daniel, s nem Damien, csak mosolyogva legyint.
Ezt másodjára már nem tudná eljátszani, s bár Holly-n csele nem jött össze - minek próbálkozik olyannal, ami nem megy neki –, de legalább sikerült rádobnia, így most már csak abban reménykedik, hogy a hugrabug őrzője egy szerencsétlen és vak egér.
Próbál megmaradni szerepénél, mindenkit dicsér, lelkesít, mikor megüti fülét az ismerős hang, s bár arcát nem látja jól a beszólás, miszerint kamugép épp elég ahhoz, hogy tudja ki volt az. Igaza van, valóban hazudozik, egy szerepet játszik, ráadásul még csak nem is tetszik neki, de… Az jobban fáj, hogy a fiútól hallja ezt. Nemrég vallotta be Brozinak, hogy tetszik neki a srác, illetve gondolja, hogy tetszik neki, s most pont ő szidja.
Mérgében pedig a felé száguldó gurkót rögtön megküldi az ellenfél leggyengébb játékosa felé, mert nincs az a pénz, hogy a hajtó lányka ezt ki tudja védeni, igaz? Lehettem volna durvább, akkor egészen biztosan szilánkosra törtem volna a lábát. S csak reménykedik, hogy a terelők nem ütik el, mert az még jobban felhúzná.

Team Hufflepuff

Lele | hajtó

A tavalyi szezont megúsztam sérülések nélkül, szóval gondoltam most is ez lesz. A szerencse üldöz engem mióta Hugo az életem része, így elég magabiztos lettem és úgy voltam vele, hogy miért is ne csatlakoznék a csapathoz idén is? Már több a tapasztalatom, tavaly sem voltam – nagyon – rémes, meg hely is akadt a hajtók között, szóval hogy a manóba ne jöttem volna? Bár már tudom, hogy nem ez lesz a jövőm, s hogy maximum csak hobbinak marad meg a sport, de annak kiváló. Meg igazából felvághatok a pasim előtt, megdicsérhet, hogy milyen ügyes voltam – hiába nem voltam az.
Mondjuk tavaly nem volt köd emlékeim szerint, most pedig nehezen lehet átlátni rajta, bár a karikákat pont látom, hogyha elég közel repülök, s tekintve milyen szerencsétlenül dobok, elég közel kell mennem. Egyszóval ezzel sem lehetne gond. Relatíve magabiztos vagyok az időjárás ellenére, s repülök is a kvaff után, mikor a Hollóhát első dobása nem talált. De Holly előbb szerzi meg a labdát, s hiába jött vissza Ned hozzánk őrzőnek, végül nem védi ki. Pedig azt hittem mivel ő tapasztalt majd jobban fog teljesíteni, mintha egy újonccal próbálkoznánk, de biztosan csak neki is be kell melegednie!
Inkább koncentrálok is támadásra, most hogy nálunk a labda. Fel is veszem a pozíciót, repülök a többiekkel a karikák felé, mikor szemem sarkából meglátom közeledni a gurkót, s vele együtt Maisy-t. Egy pillenetig reménykedek, sőt el is hiszem, hogy a kapitány majd elüti mielőtt eltalálni, az erő meg is volt, csak a köd – mert nyilván az a hibás – biztosan megzavarta, nem látta rendesen, így az ütés hangja helyett az én sikításomat lehet hallani. Eltört! Tuti eltörte a lábamat a szöszke gyerek! Szememből kicsordul pár könnycsepp a fájdalom miatt, s bár nem hallottam a reccsenést és nagyjából tudom, hogy még egyben van a lábam, azért csak pánikolni kezdek. Maisy bocsánatot kér, ami csodálatos, valóban nagyon kedves, de mire megyek vele?! Még az ellenfél terelője is mellé repül, hogy egy gyors bocsit kinyögjön, de én csak a fejemet csóválom.
Le akarok szállni, nem akarok tovább játszani. Egyértelműen anyát és apát okolom, amiért nem beszéltek le. Most megsérültem, és egy életen utálni fogom most már ezt a sportot is. Minek jöttem én vissza?! Ha nem egy meccsen lennénk, akkor biztosan fognám magamat és most rögtön feladnám, s mennék a gyengélkedőre, hogy rendbe tegyenek, aztán várnám, hogy a pasim bejöjjön hozzám és megvigasztaljon. De helyette csak próbálom a szemeimet törölgetni, ne akadályozzon még az is a látásban, s nagy nehezen ismét megindulok a kvaff után, bár most már nagyon figyelek a hangokra, mikor hallom a terelőütőt, mikor kell elmenekülnöm. Szerencse, hogy végül nem nekem passzolják a labdát, hanem Nestornak, aki bravúrosan cselez egyet, majd sikeresen rá is dob a karikára. Nem is vártam tőle mást, s most csak remélem, hogy bemegy, legalább ezzel bosszuljon már meg engem.

Team Ravenclaw

Hollyn Shelby | hajtó

Különös érzés újra a pályán lenni, ismét a Hollóhát színeiben. Eleve furcsa újra itt lenni a suliban, miután tavasszal mind úgy búcsúztunk a Roxforttól, hogy valószínűleg sosem látjuk újra. Legfeljebb a tökfej öcséim ballagásakor. Most pedig, ahogy a seprűmön körözök a kviddics pálya felett, olyan kicsit, mintha igazából semmi sem változott volna tavaly óta. Ami mondjuk elég messze van az igazságtól, de ez most nem lényeg.

Van néhány új arc, és néhány régi a csapatban. Ada hiányzik egy kicsit, vele mindig nagyon megvolt közöttünk a pályán az összhang játék közben. De tulajdonképpen a kisebbik Lestrange fiú sem játszik rosszul, és egész gyorsan megtalálta a helyét köztünk Anjával. Passzolgatva száguldunk keresztül a pálya felett, és a német lány az akció végén gyönyörűen rá is dob a Hugrabug karikáira. Az irány megvan, csak egy kis kakaó hiányzik belőle, de attól még bemehet, egy kis szerencsével.

Amint újra hozzánk kerül a kvaff, már támadunk is ismét, és mintha meg akarnám mutatni Vogelnek, hogyan is kell egy igazán erőset dobni – pedig amúgy nem ez volt a terv, csak nagyon lendületbe jöttem, és az visz előre – nagy erővel támadok a sárgák karikájára. Ám a nyirkos időnek hála a labda kicsit csúszik a kezemben, aztán ügyesen célt tévesztek vagy másfél méterrel. A fejemet ingatva fordulok vissza, miközben egy nagy csattanással megindított gurkó száguld el mellettünk, Flarestormtól Louis-nak szeretettel. Ha ez célba ér, rendesen fájni fog. Brosie mondjuk, remélem, tanult a tavalyi hibáiból, és szín józanon és tisztán érkezett ma játszani. Gaunt vajon tud egyáltalán a srác tavalyi húzásáról?

Team Hufflepuff

Louis Weasley | hajtó

Tradicionális körülmények között vonulunk fel Maisy megszokottan kurta és visszafogottan lelkesítő beszéde után, köd fogad minket, nyirkos tenyérrel markoljuk a seprűt, gyorsan talárba törlöm a domináns kezemet, mielőtt kesztyűt húznék rá. Szemem sarkából időről-időre megtalálom Ned profilját, néha az óvatosan felém lopakodó pillantást is sikerül elkapnom, folyton el kell harapnom az ajkaimra kapaszkodó mosolyt. Enyhe nosztalgia leng körbe mindannyiunkat, a korábbi csapat majdnem egésze újra mezt öltött, Desi néhányszor gyengéden bokán rúgott a pad alatt, rám villantott egy-egy vigyort, mintha semmi nem változott volna, súgta párhuzamosan cipője orrának ritmusos kopogásával, és tényleg, mintha semmi sem változott volna, miközben minden, de minden megváltozott.
Akadémiára sem akartam menni, persze elképesztően izgalmasnak képzeltem tavaly, milyen lesz tervezgetni, újrakezdeni, felnőtt emberek között, akik tapasztaltak, és akiktől végre nem kellene annyira tartanom, egy teljesen független helyen, saját albérletben, mert anya biztonságosabbnak érezte volna, ha egyedül élek vagy legalább én választom meg, kivel osztozom az életteremen, apa pedig nem tiltakozott, habár láthatóan túlzónak érezte az aggodalmat és elővigyázatosságot. Valahol augusztus elején jutott először eszembe, hogy jó lenne, ha sosem érne véget ez a nyár, és erre gondoltam minden egyes azt követő napon is, a homokban heverve, napszítta, tengercsípte bőrrel, kézfejemet Ned oldalához szorítva, vagy miközben ujjait az enyéim közé csúsztatta két butik között egy csendes utcában, vagy amikor reggelente homlokomat a mellkasához fúrtam az ágy bizsergető széttúrtságában. Életemben először komfortosan éreztem magam, önmagamként, a bőrömben, nem féltem, nem menekültem, nem húzódtam el, nem kerestem kifogásokat, a világ legegyszerűbb és leg-magától értetődőbb mozzanata volt hozzásimulni, megölelni, átnézni egy asztal felett, az összeakadó tekintet természetessége, egy elharapott félmosoly a családi vacsorákon.
Ide visszajönni… itt lenni... Egyszerre vegyült bennem egyfajta biztonságérzet – amit néha hamisnak aposztrofáltam magamban – és zavart távolságtartás, mintha a régi önmagamat kellett volna ismét magamra öltenem, de nem találtam volna a helyemet abban, akit itt hagytam.
Maisy nem is kért igazából, hanem közölte velünk, hogy ismét játszani fogunk, és persze mi mindannyian, mert annyira szeretjük őt, a csapatot, a közösséget, a házunkat és az Alma Materünket, kötelességtudóan – és oké, izgatottan is –, elfogadtuk a döntését. Senkiben nem merült fel, hogy nemet mondjon, egyedül Balti kínos mosolyán érződött, hogy jó nagy szarban lehetünk, ha ő a legjobb fogóopció.
Viszonylag gyengén kezdünk, Ned berozsdásodhatott – innentől kezdve hivatalosan sem gondolhatom, amit majdnem mindenki, hogy Ned őrzői képességei megkérdőjelezhetőek, nem jó, de azért nem is tragikus –, Hollyn könnyedén és rutinból szerez pontot rögtön, Maisy pedig elsőre rosszul számolja a távolságot, és éppen fél méterrel marad le a gurkó mögött, ami azonnal eltalálja Leonie-t. Miközben Nestor pontot szerez – bravúrosan, ha szabad hozzátennem –, közel repülök hozzá, letörölt könnyei helyén már újak csillognak, talárom ujjával megtörlöm az arcát, de arra a kérdésemre, szeretne-e cserét, mert rögtön szólok Maisy-nek, kissé bátortalanul ugyan, mégis a fejét rázza.
Alig távolodom el tőle, visszapillantva, és a levegőbe csapva Nestor gyönyörű találatától, meghallom az összetéveszthetetlen süvítést, az egyetlen hangot, ami a tarkómat is libabőrbe vonja, és amitől összerándul a gyomrom, de hiába próbálom kikerülni, makacsul rám fordul, és mielőtt beszívhatnám a levegőt, bordák közt talál. Ködtől függetlenül hördül fel az egész lelátó, néhány perc leforgása alatt már másodszor, én pedig nem vagyok képes egyébre, mint hangtalanul tátogni néhányat, miközben az egész világ nyilallásnyi fájdalommá zsugorodik. Minden gondolatomat a szorítás és lüktetés tölti ki, kissé előrecsúszok a seprűmön, a figyelem már nincs rajtam, így azonnal az oldalamhoz kapok, rögtön meg is bánva, miközben Ned kivédi Vogel kísérletét, a szörnyülködés pedig örömujjongássá változik pillanatok alatt.
Leonie a sérülése ellenére próbálkozik, talán a másik Gaunt bizonytalanítja el, vagy még mindig sajog a lába, amin cseppet sem csodálkoznék, kissé rossz szögben küldi meg, védeni sem kell rá, és félek, ettől meginog az önbizalma. Megrázom a fejemet, az első pár lélegzetvételt szúró fájdalom kíséri, mégis tudom, nincs időm a sebeimet nyalogatni, habár a szegycsonttól a hátamig terjedő nyomás kezd elviselhetetlenné válni.

Team Ravenclaw

Valerian Lestrange | hajtó

Valahol fura most a pályán lenni, a hollóhát színeiben, éles meccsen, úgy, hogy a csapattársaid egy része már akadémista. Nem mintha az az egy év… vagy lényegében pár hónap olyan jelentős különbséget tenne, hiszen a tavaly is a csapatban voltak ahhoz képest meg csak egy nyárról beszélünk, de akkor mégis miért feszélyez azon kívül, hogy most vagyok élesben mellettük? Mintha egy fél életnyi tapasztalattal több lenne bennük - jó mondjuk van akiben akad is kviddics terén, egek - szóval csak… jól akarok teljesíteni, most, hogy végre pályán lehetek.
A köd vastagon belepi a pályát, kicsit sem ideális, de lehetne sokkal rosszabb. Mondjuk a látási viszonyok egyáltalán nem könnyítik meg a játékot, a három karika hiába annyira hatalmas, ha gyakran beleveszni látszik a köd sűrűjébe - az első dobásom így is vesz el a semmiben, csak utólag látom mennyire mellé ment. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy mennyire örülök, hogy nem terelő ütő van a kezemben, mert oké, hogy a kék-sárga kontraszt elég erős, de azért nem mindig könnyű kivenni az alakokat. Ez meg felmeríti bennem a kérdést, hogy mennyire képesek elütni ténylegesen azokat a gurkókat, de igyekszem nem arra gondolni, hogy mikor találhat gyomorszájon egy vasgolyó és a kvaff mozgását követni inkább a pályán. Amire figyelnem is kellene, hogy amikor legközelebb hozzám jut akkor legalább az egyik karika közelébe menjen és ne bele a hatalmas semmibe, hogy majd egy sárga taláros játékos szedje össze valahonnan.
Hallottam, hogy valakinek csontja törött, de igyekszem csak előre figyelni még mindig, mintha nem lenne két meglepően halálos fémgolyó körülöttünk, amik olyan váratlanul jönnek és mennek a ködben, ahogyan Peeves is felbukkan a nagy asztaloknál ráijeszteni a gyanútlan diákokra; főleg az első évesekre akiknek még egészen új az egész.
Az is megfordul a fejemben, hogy tulajdonképpen miért is csinálom, most élesben már vagy harmadjára, mert az addig teljesen oké, hogy repülni már szeretek és hajtani is, de tudod mit nem szeretek? Egy vasgolyót a bordáim közé, köszike. Hallom néha csattanni az ütőket, legalább egyszer éreztem is magamon, akkor is ha közel sem talált be, van benne valami vészjósló, mint mennydörgés a köd mögül. Nem félek amúgy eskü. Tényleg nem, legfeljebb egy kicsit, de már rég nem keresi a tekintetem a gurkók párosát, csak a kvaffon és a hajtókon a szemem, abban reménykedve, hogy a terelőink jobban látnak a ködben, mint én. Az egyik kontaktlencsét hord. Remélem tényleg hordja, basszus!
Újra hallom betalálni az egyik gurkót, a tömeg felhörrenéséből ítélve biztosan, azt hiszem a sárgáknál valaki, de… tényleg nem kellene erre figyelnem. Távol volt, ez a lényeg, ami inkább ránk tartozik, hogy mi van a kvaffal. Amint újra hozzánk kerül, megfelelő távolságba érkezve Hollyn már rá is céloz a karikák… közelébe? Elhiszem, hogy a célja ez volt, de olyan erővel vágódik egy egészen más irányba, hogy azt hiszem ebben valami személyes van. Kicsit döbbenten lesek rá, de gyorsan észrevéve magam inkább el is pillantok, mert arra gondoltam hogy ha ez egy gurkó lett volna… de nem is kellett annak lennie, ha ez betatál valakit azt másnap is érezni fogja. Kár, hogy pont nem lett belőle, de amint ismét hozzánk kerül a kvaff igyekszem behozni ezt, ezúttal a köd ellenére is jól célozva a középső karikát - legalább ez, ha már a kísérletem a gyors cikkcakk mozgásban repülésre meghiúsult… erről inkább ne beszéljünk, a ködtől amúgy is kevesebben látják ha elvétünk valamit igaz? - akkora erővel, hogy lehet esélye bemenni, ha az őrzőjük nem elég gyors, bár ha mégis akkor még simán kivédheti.
Ismét hallom összetéveszthetetlenül, ahogyan egy ütő csapódik a vasgolyók egyikének. Tudom, hogy azt mantráztam, hogy nem figyelek erre - de mégis reflex szerűen lesek arra. Danielék voltak, ha jól látom a ködön keresztül, egy cselt próbálhatnak Flarestormmal, ami után a gurkó veszélyesen száguld Ned irányába. Ha betalál, akkor odacsap, de megint, nem gondolok erre ahogyan a kvaffot kezdem figyelni. Ha az ellenkező irányba tart a gurkó, az nekem… nekünk csak jót jelent.

Team Hufflepuff

Desi Frye | terelő

Én halál nyugodt ember vagyok... amikor alszom. Egyébként nem nehéz felbosszantani, pláne akkor nem, amikor a közelemben lévőket fenyegeti valami veszély. Nem véletlenül voltak inkább dühkezelési problémáim a bátyám halála után, semmint depresszióm. Egyszóval nem kezeltem túl jól a Hollóhát megmagyarázhatatlan szerencséjét - mert ugyebár más nem lehetett az oka a sikeres és fájdalmas találatainak, amikkel a mi játékosainkat támadták. Ilyen ködben csak ez a magyarázat érvényesülhet, vagy a csalás, de erősen kétlem, hogy azt olyan könnyen megúsznák. Ha pedig mégis kiderül, hogy csaltak, nos, az nagyon kellemetlen következményekkel fog járni, ha valaki nem fog vissza. Azt hiszem, erre mondta Simon, hogy olyan vagyok, mint egy csivava, aminél sértőbb dolgot még sosem hallottam.
Szóval amikor a két áldott terelő megcélozta Lele és Louis megtámadása után még Nedet is, elegem lett. A szerencse az, hogy Maisynek is, és előbb jutott gurkóhoz mint én, szóval megtette azt, ami nekem is megfordult a fejemben: jól bevágni a közönség soraiba. Legalább ha valaki megsérült, nem az én lelkemen szárad. Mindenesetre a csapatszellem és az amúgyisnyilván jegyében én is megkaparintottam magamnak a másik gurkót, hogy azt határozott erővel lendítsem meg a Lestrange kölyök felé. Hogy miért éppen őt támadtam? Egyesek szerint azért, mert ő a leggirhesebb és ha jól tudom, az egyik legfiatalabb is, és valahogy mindig a kicsiket sikerül megütnöm, de ez természetesen nem más, mint véletlen. Azért őt csaptam meg, mert ő volt a legközelebb, és legalább így biztosan nem ő fogja dobni a szabadot ellenünk.
Louis dobására csak megengedtem magamnak egy biztatónak tűnő mosolyt felé - amilyen sallert kapott az előbb a gurkótól, azon is csodálkoztam, hogy a karikára talált, nem még problémázzak a dobás erején...

Team Ravenclaw

Ambrose Flarestorm | szétcsúszott terelő

Ha valaki azt hiszi, hogy azért vagyok ilyen ügyes most, mert a nyári rutin-rehab megtette rajtam pozitív hatását, azt el kell keserítenem: most jobban be vagyok állva, mint a tavalyi meccsen. De úgy tényleg. Jó, az igaz, hogy Daniellel egy csomót gyakorlok szabad perceimben, és azt is fellegek közti elmeállapottal teszem, de így legalább már tudom, hogy kell egészen jól játszani ilyen fejjel. Szerintem józanon jobban el lennék veszve ezen a ponton, és még csak nem is szégyellem magam érte.
Egyébként nem tudom, mondtam-e már, de Daniel a kedvenc csapattársam. Mert hát ő annyira kis cuki, és mégis annyira brutálisan játszik, szinte már nem adódik össze a kettő! Olyan, mintha 1+1 egyenlő lenne 1-el… Várjunk. Mi van, ha mindvégig rosszul tudtuk, és 1+1 tényleg 1?! Akkor minden megváltozna, a fizika, az univerzum, a világnézeteink, a társadalmunk felépítése, az építészetünk, a gazdaságunk, az egész világunk felborulna és a végén még az is kiderülne, hogy valójában fejjel lefelé élünk, de senkinek se tűnik fel! Mi van, ha ez az egész csak egy szimuláció?! Hoppá, azt a gurkót el kéne ütni Lestrange elől… Lendítek és..! Hát az eddigi szép teljesítményem ellenére olyan gyengén suhintok, hogy a gurkó szinte kiröhög, miközben elszáguld mellettem és a csapattársam felé igyekszik. – Szorri Vali, egy fasz vagyok! – kiabálok felé, bár lehet jobban járnánk, ha befognám, hogy legalább el tudja kerülni, közben a Weasley srác puhán és gyengéden a karikák felé lendített. Nem hibáztatom a gyengédségéért egyébként, hiszen nemrég én voltam az, aki nem túl kedvesen a bordái közé küldte azt a goromba gurkót. Gaunt pedig kivédi, Vali rádob a karikára, guri ide vagy oda, de azért összeszorítom a fogaimat, miközben azt várom, hogy reccsenjen valamelyik csontocskája… Nem tudom, mi van mostanában mindenkivel, de olyan, mintha minden csapat tesztoszteron túltengésben szenvedne.
Annyi még feltűnik, hogy Anja lendíti a kvaffot a Hugribugrisok karikája felé, gondolom mert megteheti és mert megérdemli; bevallom, marhára nem figyeltem az eseményeket, én csak a gureszra koncentráltam, na meg Sven Munter lenyalt hajának emlékére, amit azóta is a szívem mélyén dédelgetek, egy apró ládikába zárva, lakattal és kulccsal bebiztosítva… Sose gondoltam volna, de hiányzik. Maga a fiú nem annyira, HÁLA AZ ÉGNEK, hogy elrepült innen más irányba, de a haja… Meg a seprűjének vége, ami annyira hasonlított rá… Áh, azok voltak a szép idők. Most csak összevissza célozgatok mindenkire, nincs preferenciám, nincsenek vágyaim, de amíg Sven velünk volt, adott nekem egy célt. Adott egy jövőképet, motivációt arra, hogy a labdát olyan erővel üssem felé, hogy lerepüljön tőle a hajacskája, óh! Szívemhez emelem az ütőmet… – Sven drágám, eskü hiányzol… – sóhajtok fel, majd néhány másodpercnyi néma csend után inkább fordulok a seprűmmel, hogy megkeressem Danielt és idegesítsem valamivel.

Team Hufflepuff

Ned Runcorn | őrző

A köd sűrűn ereszkedett a pályára, a kviddicstalárom magába itta a nedvességet, a szemüvegem - elfogyott a kontaktlencsém, rohadt ideges voltam, mikor szembesültem vele reggel - újra és újra elhomályosodott, amíg nem szórtam rá egy praktikus bűbájt. Persze akár zsebre is vághattam volna a szemüveget, mert azzal is alig láttam valamit a pályán zajló eseményekből, noha legalább olyan éberséggel kerestem Louis sárga folttá mosódó alakját, mint a Hollóhát hajtóit.
Nyolcasokat repültem a karikák körül, részben védelmi taktikaként, részben pedig azért, hogy mozgásban tartsam magam, ezáltal elkerülve a hideg köd végtagzsibbasztó hatását.
A kommentátor gyors hadarása nélkül fogalmam sem lett volna róla, mi történik éppen a Hollóhát térfelén, azonban a feladatomat nem könnyítette meg a nézőtér ordítása. Csak foszlányokat kaptam el - Louis nevét, egy dühös felhördülést a lelátókról. Megsérült vagy elvétett egy dobást? Elfogott a szorongás, de a gondolataim közé némi vigasz csúszott: a Durmstrang gang már nem lépett pályára, ez csak egy átlagos kviddicsmeccs volt, átlagos kockázatokkal. Persze az életbiztosítástól ez is távol állt, főleg akkor, ha Maisy (hányadszor küldte meg a közönséget?), Desi vagy Noah pasija - bocsánat, haverja - pályára léptek...

Kék folt úszott a látóterembe, a kisebbik Lestrange fiú közeledett a kvaffal oldalról, nyomában a mi hajtóinkkal. Túl korán dobott, talán tartott tőle, hogy még célzás előtt elveszik tőle a labdát, talán Desi darabokra törte szegényt. Könnyedén kivédtem, a seprűm végével passzoltam tovább a kvaffot Nessie-nek, aki megindult vele az ellenfél térfelére. Elnyelte a köd, de a kommentátor szavaiból kiszűrtem: nem sikerült pontot szereznie.
A Hollóhát hajtói nem tarthatták sokáig maguknál a labdát, mozdulnom sem kellett, hogy védjem a támadásukat, amint a térfelünkre értek, Nessie szépen belenyúlt egy passzba és azzal a lendülettel hátradobta a labdát Lelének. Fogalmam sem volt róla, hogyan hozták össze a sűrű ködben, de sikerült a csel, Lele elkapta a kvaffot és a meglepetés hevében akadálytalanul száguldott a Hollóhát karikái felé. Minden esélye megvolt rá, hogy pontot szerezzen - és az unokatestvére pont megtehette volna azt a szívességet, hogy megenged egy kis sikerélményt Leonie-nak.
A tekintetem azonban Louis után kutatott, most, hogy a következő legalább fél percben nem kellett újabb gólkísérlettől tartanom. Egyben volt még? Bassza meg, miért kellett éppen ma ilyen ködnek leereszkednie?
És persze a legfőbb kérdés: miért mondtam igent, amikor Maisy megkeresett? Miért nem ültem most a lelátón meleg kabátban, tét nélkül élvezve a meccset, lehetőleg Louis mellett, valami erősebbet csempészve mindkettőnk fűszeres forrócsokijába... Vagy akár lehettünk volna máshol is, kettesben, mit sem törődve a kviddicspontokkal (persze tudtam, hogy úgyis megnéztük volna a meccset, hiába gondolkodtunk lakásbérlésben, számolgattuk a lehetséges havi költségeket és merengtünk efféle érett, felelősségteljes dolgokról, igazából egyikünk sem volt elég felnőtt ahhoz, hogy ne érdekeljen minket a roxforti kviddics...).

Team Ravenclaw

Pollux Gaunt | őrző

Bagman többnyire kijelentések menté kommunikál, kérései is inkább formalitási elvárásoknak tesznek eleget, mintsem valódi választási lehetőségeket kínálna fel, ezért szeptember első hetében finom retorikai érzékkel utasított, hogy vegyem át a Hollóhát csapatkapitányi szerepét, és valahogyan toborozzak egy prezentálható, kilengésektől, erőszaktól és szabályszegésre való hajlamoktól mentes csapatot. Enyhén felvont bal szemöldökkel – bárki más, aki élete során fél óránál többet tartózkodott a jelenlétemben, rögtön visszavonulót fújt volna a láttán – hallgattam végig, mielőtt azonban bármit közbevethettem volna – tapasztalatlanságom, sőt, általános érdektelenségem elég jó oknak bizonyult a pozíció továbbpasszolására –, összeszorított szájjal továbbállt.
Elhatároztam, bármi történik, nem fogok emberek után rohangálni, ezért kitűztem egy hirdetést a faliújságra, majd Salinger egyik regényébe temetkezve vártam szeptember második hetének szombatján, hogy felbukkanjanak. És felbukkantak – két Lestrange, Morton és egy erősen szerek hatása alatt álló Flarestorm, néhány másodéves, akik bizonytalanul ácsorogtam, majd araszoltak felénk, meg néhány sűrű pillájú harmad- és negyedéves diáklány, akiket egyértelműen valami más inspirált jelentkezésre. Válogatót kizárólag nekik rendeztem, aztán néhány kurta szóval elküldtem mindenkit az eredeti négyesen kívül, és éltem Bagman ajánlatával, küldtem Shelbynek és Vogelnek egy-egy üzenetet, ők pedig bűntudatból, nosztalgiából, hiányérzetből vagy önsorsrontásból, de csatlakoztak.
Egyetlen kritériumnak sem felelek meg, azt hiszem, így fogalmaztam a klubhelyiség egyik félreeső szófáján eldőlve, térdhajlatomat a kartámlára illesztve, félbehajtott könyvvel az ölemben, tekintetemet időnként végigjáratva a többieken, akiket végtelenül untatott minden sporttevékenység, amelynek megtekintéséhez nincs kijelölt dress code, és amihez nem elvárás a disztingvált társaság.
Fogalmam sincs, hogyan készítettem fel őket, nyilván nem megfelelően és nem tökéletesen, edzések végére ettől függetlenül mindannyian leizzadtunk, és néhány alakzatot is sikerült elfogadhatóra csiszolnunk.
Bagman fintora felszállás előtt előfeltételezett bizonyos fokú elégedetlenséget, mégsem kért cserét, még Brozi láttán sem. Rövidre fogott motivációs beszéddel készültem, pontosabban improvizáltam, elvégre mégsem burkolhattam dagályos körmondatokba, hogy ennek a meccsnek, mint az összes többinek, valójában nincs nagy értelme, felesleges ráfeszülni, tíz év múlva egyikünk sem fog emlékezni erre a napra, sem arra, hány ponttal nyertünk vagy veszítettünk, csapatkapitányként mégsem engedhettem meg magamnak ilyen mértékű cinikusságot, szóval néhány ügyes frázissal inkább tűntem visszahúzódónak, mint teljesen közömbösnek.
Játszani mindezektől függetlenül szerettem, igazán, még a posztváltás sem zavart különösebben, másfajta figyelmet és fizikális megerőltetést jelentett, hátránynak csak azt könyveltem el, hogy nincs lehetőségem beavatkozni konfliktusokba, szabálytalanságokba, cserébe beláthatom az egész pályát, és élesebben kirajzolódhatnak a technikai és taktikai hibák. Persze ilyen ködben suhanó foltokat látok csupán, kis szerencsével elmosódott mezszámokat is.
Laza meccs, kevés értéke próbálkozással, annál több erősen ütött és célba érő tereléssel, felszisszenek, amikor Leonie lábát találat éri, nem történik olyan messze tőlem, még a reccsenés foszlányai is eljutnak hozzám, csapatkapitányként mégis védenem kell, nem engedhetem be a közepesen megküldött kvaffot, akármennyire is szorul össze a mellkasom, mert tudom, mennyire bizonytalan önmagával, a képességeivel és teljesítményével kapcsolatban.
Előre jeleztem mindannyiuknak, hogy erre igenis számítanunk kell, Crouch akármilyen csendes, és mindegy, melyik házban van, előszeretettel folyamodik ravasz és aljas megoldásokhoz, mintha bármilyen cél szentesítenek bármilyen eszközt. Runcorn odaát összekapja magát, és hiába húzzák fel a csapatátlagot Anja és Hollyn, valahogy pont most táltosodik meg, és Valerian dobása akármilyen szép ívű lehetett – a lelkes Hollóhátas szurkolásból ítélve –, hárítással végződik, amit a Hugrabug lelátóinak felrobbanásából következtetek ki.
Leonie a semmiből bukkan fel, ezúttal kicseleznek engem, Nestor közeledésére számítok, és végül mégis másik irányból érkezik a kvaff, amiért hiába vetődök, az ujjbegyem érintése alig módosít a röppályán, átszáguld a bal karikán. Félmosolyt villantok felé, szerencsére ezt senki sem láthatja, majd a mieink közé küldöm a kidobást, ami végül Hollynnál landol, és ha ezt Runcorn kivédi, akkor ráállítok két terelőt. Egyelőre Crouch-ot próbálják támadni, és ha sikerülne végre levágni a seprűről, azzal biztosan kikapcsolnánk az anyatigris módot, amibe meccsek alatt rakja magát – persze ezzel párhuzamosan mindenki másé aktiválódna.

Team Hufflepuff

Maisy Crouch | terelő

Újabb év, újabb kviddics szezon, újabb… igazából ennyi, minden más változatlan. Hiába ballagott el a csapat nagy része minden változatlan. Baltie hajkurássza a cikeszt, Ned védi a karikákat, Louis ott van Nestor, meg Leonie mellett és Desi… nos Desi ugyanúgy a törpenövésű, tizenkettőnél többnek nem nagyon látszó játékosok csontját töri.

Igen… és persze köd.
Hiszen köd vagy valami más viszontagság nélkül nem is lenne igazi hugrabug meccs.

Meg valami szabálytalankodás nélkül. Nem mintha direkt lenne mármint… jó, nyilván az embert így hat év után már nem csapja meg csak úgy, viccből a közönséget, szóval mondjuk ki: direkt volt, de a Hollóhát nem hagyott nekem választást. Akkor is védeném a csapat őrzőjét, ha nem bírnám – pedig amíg kedvelem Nedet –, mert belőle csak egy van. Nem olyan, mint a hajtók vagy mi, terelők, akik többen vagyunk, ha valaki kihullik, hát ez van. (Persze, nyilván jobban örülnék, ha ezt elkerülnénk.)

De szerencsére erre eddig nem kerül sor, igaz vannak sérülések, viszont egyik sem vészes. Söt! Leonie és Nestor összeállnak, hogy aztán Louis vezetésével próbáljanak meg kivitelezni egy nagyon szép, az edzéseken már párszor gyakorolt karvalyfej cselt. A dobás nem a legerősebb, de nem rossz, kifejezetten szép, akár még pont is lehet belőle, ha Pollux Gaunt kicsit ügyetlenebb napját fogtuk ma ki. Szerencsére Nednek ma egész jó napja van, nem csak azért, mert az előbb is sikerült kivédenie Anja Vogel dobását, hanem azért is, mert most szépen gyógyít egyet Louison (mondjuk járnak, vagy valami ilyesmi, akkor ez a kötelessége is, nem?). Nem tünteti el az egész sebet,  igaz, de innentől kezdve rendben lesz. Azt hiszem, nem vagyok nagy medimágus, cserébe egészen jó terelő vagyok (nem nagyképűség, egyszerű megállapítás), mert sikerül viszonylag erősen megütni egy vasat, ami ha nem figyel, vagy a terelők nem figyelnek, akkor kellemetlen perceket okozhat majd Shelbynek.

Team Ravenclaw

Leta Lestrange | fogó

Nehéz lett volna megmondanom, hogy mitől féltem jobban: a Hugrabug csapatától vagy attól, hogy a féltestvéremmel kell egy csapat ellen játszanom. Csak az lett volna rosszabb, ha rögtön a Mardekár ellen nyit a csapatunk és Regu ellen kellene most játszanom, egy egész nyár után, amikor még csak seprűre sem néztem. Ideges voltam, izgatott, ijedt. De azt hiszem, ezt már nem nevezhettem rettegésnek, mintha pár hónap alatt költözött volna belém némi magabiztosság. Nem sok, de a semminél ez is jóval több.
Nem állt olyan fényesen a csapatunk, a Hugrabug terelői továbbra is kegyetlenek voltak, hiába találtak a mi játékosaink is szépeket az ő embereiken, azért látszott, hogy lesznek még problémáink velük, pláne ha túl későn kapja el a cikeszt valamelyikünk - ami halkan megjegyzem, ilyen látási viszonyok mellett nem volt egy egyszerű feladat. A közönséget ért stratégiai támadás után most még Hollynt is fejbevágták, ha nem is annyira erősen. A testvéremet ért atrocitásokra igyekeztem nem figyelni, őt sem érdekelné, hogy velem mi van, akkor én is úgy teszek, mintha nem számítana.
Arra sem reagáltam semmit, amikor a kvaff, amit eldobott, messziről elkerülte a karikákat Anja luftja után. Ránéztem, egy pillanatra azt hiszem, ő is rám, de egyikünk sem szólt semmit és az én arcomról egész biztosan nem olvasott le semmit. Inkább feljebb emelkedtem és kerestem az arany villanást, ami... igen, azt hiszem, az az lesz!
Kilőttem a vélt cikesz irányába, reménykedve, sőt könyörögve, hogy tényleg az legyen és leszállhassak innen.

Team Hufflepuff

Nestor Brightmore | hajtó

- Nyugodj meg, Nestor, nem lesz semmi baj – tátogom némán magamnak, próbálva csitítani felborzolt idegeim annyira, hogy legalább karjaim ne remegjenek, rontva dobásaim pontosságát. Nem hibázhatok, bizonyítanom kell Maisynek.
Tavalyi stratégiám, hogy igyekezzek legalább annyira szerencsétlennek tűnni, mint konkurensem, elnyerve ezzel a lány sajnálatát s vele kegyeit, nem járt sikerrel. Egyszerűen túl nagy kihívás volt megugrani a férje szintjét, ami, így utólag belátva talán nem is tett volna jót az imázsomnak, így kénytelen voltam más módszerrel előállni.
A terv rém egyszerű, ugyanakkor szörnyen bonyolult: azzá a férfivé válni, akire bármikor bármiben számíthat, akire legkétségbeejtőbb helyzetben is támaszkodhat. Igazából nem is kellett változtatnom a hozzáállásomon, úgy vélem, eddig is megtettem volna bármit érte, csak egy szavába kerülne, és akár egy Crouch méretű hullát is segítenék neki elrejteni (mondjuk fogalmam sincs, mi lenne az a konkrét egy szó), viszont azzal már meggyűlt a bajom, miként adjam tudtára eltökéltségem. Mégis, hogyan mondhatnám el, hogy csupán miatta, érte vállaltam el, hogy játszom az idei szezonban, pedig a szüleim eltiltottak a kviddicstől, nehogy ismét eltörjem valamim, és csupán a fivérem és unokatestvéreim jóindulatában bízhatok, hogy nem köpnek be, anélkül, hogy ne tűnjön úgy, hogy ezért ellenszolgáltatást várok el a lánytól, még akkor is, ha ez tényleg így van? Az egyetlen, amit tehetek, hogy most megpróbálom a lehető legtöbb motiviációt kicsikarni magamból és kidolgozni a lelkem, remélve, hogy nem csupán a kviddicspálya eredményjelzőjére sikerült plusz pontokat varázsolnom, hanem Maisynél is.

Ahogy a közelemben mennydörgésszerű robajjal csattan valami, elfojtok egy rémült sikolyt több-kevesebb sikerrel; elemi félelemmel kapom mellkasomhoz kezeim, ösztönösen védve azokat egy újabb sérüléstől, valamint szívemet, hogy ki ne ugorjon mellkasomból. Tekintetem a köd ellenére is viszonylag könnyen megtalálja a közelben az élénk sárga-fekete talárt, s vele együtt annak gazdáját, Desit.
- Vadállat – fut át elmémen s szalad ki ajkaimon az első gondolat, felocsúdva a sokkból. A kevésbé válogatott szóhasználat ellenére szeretek vele együtt játszani, még ha ennek legfőbb oka az, hogy a csapattársi státuszom extra védelmet nyújt ütései ellen, nem csupán arra kell hagyatkoznom, hogy nem egy 130 centis kislány vagyok. Hangtalanul elsuhanok, mielőtt még tudomást szerezne jelenlétemről (már ha a korábbi gyenge pillanatom nem buktatott le), megkockáztatva, hogy a közelében végül emberméretű mágnessé avanzsálva bevonzok egy vasgolyót.
Hunyorogva, de sikerül elkapnom tekintetemmel a Gaunt lány próbálkozását, s rögvest ki is használom a tálcán kínált lehetőséget.
- Úúú, bámulatos dobás, Lele – dicsérem meg felszínes lelkesedéssel, noha arra sem volt motivációm, hogy legalább a látszatért odafigyeljek, betalál e egyáltalán; a lényeg, hogy esélyt adjak arra, Maisy is meghallja dicsérő szavaim.
Nagyot nyelve konstatálom, ahogy ismét látóterembe furakodik a kvaff; reszketeg nyújtom ki karom érte, majd igyekszem minél gyorsabban megszabadulni tőle, mielőtt még céltáblává válok általa. A köd párája által nyirkos ujjaim közül kicsúszik a labda, így gyengén indul meg, de legalább jó irányba tartva; lerázva terhem, megkönnyebbülve fújom ki a levegőt, majd ismét nagyot szívva a csípős, hideg levegőből igyekszem összekapni magam, hogy legalább látszatra összeszedettnek tűnhessek.

Team Ravenclaw

Hollyn Shelby | hajtó

Hatodik éve annak, hogy a csapatban vagyok, amit ugye tavaly még nem is remélhettem, hogy megérhetek, de szerintem az eddigi kviddics pályafutásom alatt még nem tapasztaltam ilyen komoly, vérre menő harcot a pályán a terelők között. Főleg nem a Hollóhát és a Hugrabug csapatai közötti mérkőzésen. Elgondolkodtató, ez vajon éppen azért van-e, mert a csapatok egy része már elballagottakból áll, és a játékosok úgy vannak vele, ez talán az utolsó alkalom, hogy jól szétverjék egymást? Én próbálok inkább a saját feladatomra összpontosítani, és rábízni magamat a terelőinkre, ami egy ideig be is válik... Pontosabban csak addig, amíg nem hallok egy éles csattanást a hátam mögül, majd reflexből behúzom a nyakam, és igyekeznék felrántani a seprűmet, félre manőverezni az útból, de csak annyit sikerül elérnem, hogy a vasgolyó nem a tarkómat szedi telibe, hanem a halántékomat. A koponyám talán nem horpadt be, de bakker, így is megszédülök, és baromira fáj. Eléggé ahhoz, hogy pár másodpercre elveszítsem a kapcsolatot a külvilággal, és csak néhány méternyi zuhanás után térjek újra magamhoz. Akkor azonban már tényleg sietve felfelé irányítom a Tűzvillámomat, és még kissé szédülve, kóvályogva, de újra üldözőbe veszem a kvaffot.

Aztán ahogy felfelé tartok csengő füllel, arra leszek figyelmes, hogy mindkét csapat fogója hatalmas lendülettel megindul egy irányba, én meg egy pillanatra levegőt venni is elfelejtek, annyira figyelem, hogy vajon mi lesz az akciójuk vége. De igazából végül nem történik semmi. Talán csak látták felvillanni a cikeszt valahol, de mire elérték volna, már nyoma veszett. Úgy tűnik, nekik sincs ma igazán szerencséjük. Sőt, egyértelmű, hogy a mai meccs sztárjai a terelők, és ezt a következő pár másodperc is jól bizonyítja. Frye teljes erővel megindítja a gurkót Brosie felé, aki ugyan próbál kitérni, de tulajdonképpen esélye sincs menekülni, durván telibe kapja a mellkasába. Ha nem tört minimum két-három bordája, akkor egy sem.

- Merlin kibaszott nevére! Élsz még, Flarestorm? Kapsz levegőt? - suhanok hozzá közelebb, hogy ha szükség lenne rá, elkapjam a seprűjénél fogva, és ne járjon úgy mint én, hogy méterekkel a föld felett (vagy akkor sem) kapjon észbe.

Ám miután Gaunt kivédi a Hugrabug legújabb támadását, és lepasszolja nekünk a kvaffot, újra akcióba kell lendülnünk. A fejem még mindig zúg, de azt hiszem, ettől most csak még elszántabbá válok – bár tőlem foghatjuk a szédülésre is a csel sikerességét, mindenesetre gyors cikk-cakkban szelem át a pályát, ahogy megkapom a labdát, aztán megcélzom az ellenfél középső karikáját.

Team Hufflepuff

Ned Runcorn | őrző

Ez is egy volt a sok olyan meccs közül, mikor nem tudtam eldönteni, hogy mélyről jövő büszkeséget vagy enyhe félelmet érezzek Desi teljesítményét szemlélve - bár gyanítottam, hogy Flarestorm inkább utóbbit érezte, egy levegőhiánnyal elhörgött "kurvaanyádat" kíséretében. És nem hibáztattam érte, ültem már én is a gyengélkedőn megrepedt bordákkal, bizonyos szempontból pedig áldhatta a szerencséjét, amiért ez nem fejre ment (ellenben Hollynnal, akit gyengéden halántékon simogatott Maisy gurkója, és csak azért nem aggódtam különösebben a lányért, mert a Shelby nevet viselte, az ő elpusztításukhoz pedig több kellett egy vasgolyónál, azt hiszem, a szó szoros értelmében kemény fejük volt).
Hollyn látszólag azonban nem veszített a lendületéből, villámgyors cikkcakkban száguldott felém a köd jótékony homályában. Jól célzott, a középső karika alja felé, a kezem és a lábaim is megcsúsztak a seprűn, ahogy lefelé vetődtem, az utolsó pillanatban nyertem csak vissza az egyensúlyomat - baszki, kell egy Leperex a seprűmre is, rohadtul csúszik -, de még időben ahhoz, hogy belenyúljak a kvaffba. Amint újból stabilan ültem a seprűn, kirepültem oldalra és széles vigyorral Louisnak passzoltam a labdát. Biztatni akartam, de szavakkal próbálkozni felesleges volt, a lelátó sárga feléről érkező Hugrabug induló - nem tudtam, hogy kinek sikerült beleköltenie a HugraBIG szóviccet sok évvel ezelőtt, de már akkor is gyakran felharsant a közönségben, amikor éppen csak elkezdtem kviddicsezni, akkor még hajtóként - mellett semmit sem lehetett hallani. Louis hihetetlen tempót diktált, jobbra-balra cikázva szelte át a pályát, amíg elnyelte a köd. Gauntnak minimális esélye volt ebben a ködben időben reagálni...
Az átmeneti nyugalmat kihasználva csúszásmentessé varázsoltam a seprűmet és a szemüvegemre is szórtam egy újabb Leperexet a biztonság kedvéért. Bár jelenleg leginkább annak örültem volna, ha a seprűmbe gyári fűtőbűbájt is illesztenek - ha létezett is ilyen sportseprű, azt nem a mi családunk pénztárcájának tervezték, különösen nem azóta, hogy Apa... De erre inkább gondolni sem akartam, legalább ezen a meccsen nem, éppen elég fojtogató szorongást jelentett minden nap, amióta Noah elém állt a súlyos tényekkel.
Az aggodalomtól ragadós gondolataim közül két sárga villanás rántott ki. Lele és Nestor gyönyörű hurkokat leírva passzolgatták egymás között a labdát, Leonie végre megtalálta a magabiztosságát, csak úgy remekelt ma. A Hollóhát térfeléig azonban nem sikerült eljutniuk, az ellenfél hajtói belenyúltak az egyik passzba és elszáguldottak a kvaffal. Talán a Lestrange gyerek volt az (mármint a megjegyezhetetlenül bonyolult nevű fiú, nem a néma (?) kislány), bár ilyen távolságból, ilyen sűrű ködben ezt nehéz volt megmondani.

Team Ravenclaw

Ambrose Flarestorm | darabokra tört terelő

Hát basszus, Daniellel csak úgy zúzunk ma, daráljuk, ütjük-vágjuk, pépesre lapítjuk a Hugrisokat, azaz nagyrészt ezt érzem, ezt látom magam előtt, meg persze azt, ahogy ők is ugyanezt teszik velünk - igazi mészárszék ez itt, kérlekszépen, nem is kellene szegény bocikat bántani, elég lenne megnézni egy meccset a Hollópocakosok és a Hugrabugrások között. De komolyan!
Persze Daniel a kedvencem a csapatból, kár is volna tagadnom, szóval amikor csak tehetem a seggében vagyok és idegesítem a hülyeségeimmel, vagy éppen próbálok vele valami ügyes kis trükköt összehozni, de nem mindig van a szerencse a mi oldalunkon - talán ha az a köcsög kis ír manó egyszer végre engem is megdobálna pár aranyzsetonnal… - úgyhogy nem bánom. Úgy érzem, nagyon jó kapcsolatot ápolok a Smith fiúval, már-már merném legjobb haveromnak is nevezni, szóval ha nem is jönnek össze a próbálkozásaink, örülök neki, hogy vele osztozhatok ezen a csodás élményen.
Viszont abban - az ő legnagyobb szerencséjére - nem osztozom vele, ahogy a gurkó, amit a sárga rucisok egyike megküld felém, egyenesen a mellkasomat találja, hiába igyekszem elsuhanni előle. Aucs! Érzem, ahogy kipréseli az utolsó csepp oxigént is a tüdőmből, sőt, mintha reccsenne is valami, mintha rohadtul fájna, mintha szúrna, mintha nem kapnék levegőt, sőt, mintha a seprűm is közelebb vinne engem a talajhoz, és nem, ezen még a cucc se segít… Azt hiszem ki is józanodtam most egy pillanatra, bár csillagokat még látok, meg színes kis kukacokat a szemeim előtt úszkálni, de ja, szerintem az agyam most a villám sebességének gyorsaságával felébredt. Igen, ez a mondat a fejemben tök értelmesen hangzik.
Holo szerencsére a közelemben volt, még pont elkapja a seprűmet mielőtt az túlságosan közel kerülne a földhöz és törött bordájú palacsintát csinálna belőlem, viszont válaszolni nem tudok, mert jelenleg az egész testem a fulladást próbálja kiküszöbölni, levegőért kapok, de fáj mint a kurvaélet, összepisilném magam, ha a meccs előtt nem ürítettem volna ki az egész tasakomat. Szóval csak rázom a fejem, hogy a kérdésre is válaszoljak: nem, Holo, bármennyire is szeretlek, még a kedvedért sem tudok most levegőt venni. Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom, én tényleg szeretnék lélegezni, de nem megy! Áh, mindjárt sírok. Még Elmo is sír a közönségben… Hé, visszajött a cucc hatása!
Szóval kell néhány perc, amíg kivergődöm magamból a fájdalmat, szerencsére valahogy mégis képes vagyok oxigént juttatni a légcsövembe, de közben szabad kezemmel fogom a mellkasomat, az ütőssel meg a seprűmön egyensúlyozok. – Megleszek, menj… – nyöszörgöm egy bólintással a Shelly lánynak, majd lassan kifújom a levegőt, hogy össze is szedjem magam végre. Nem lehetek puhapöcs! Nem most! Nem okozhatok csalódást Danielnek. Ó, Hugonak meg aztán pláne nem, most tuti halálra aggódja magát a közönségben! Bár pont neki nem kéne, hiszen általában ő az, aki össze-vissza töri magát, pedig ő még csak nem is kviddicsezik!
Elindulok, döcögve ugyan, de megint csak Daniel társaságát keresem, remélve, hogy ő majd valahogy összetákol két terelés között, vagy legalább megveregeti a vállamat, hogy “ügyes vagy basszameg”, közben épp csak sikerül elhúznom a sepűmet Louis Weasel elől, aki mellettem elszáguldva kíméletlenül bedobja a kvaffot az egyik karikánkba - amit csóri Pullox ki se tud védeni, pedig tudom, hogy szerette volna, csak nem volt kedve hozzá, biztos depis szegény vagy nem is tudom… Majd megkérdezem tőle, hogy szeretne-e beszélni hozzá, mert hát tök jó terapeuta vagyok amikor be vagyok állva! Ó, Valterrel is beszélnem kell, mert ahogy látom ő is elbaszarintotta a dobását!
Mindegy, közben amúgy siklok tovább a szél hátán, megyek Daniel felé még mindig, bár most vagy rohadt messze van tőlem és azért tart ilyen sokáig, vagy én megyek csigatempóban, tudja tök… Mindenesetre a szöszi Vogel lányka is csak úgy suhan, én meg a kis lassúságommal épp csak elfordulok előle is. – Hé the… – elfelejtettem a keresztnevét… – József! Majdnem elütöttél! – Bár lehet jobb lett volna, ha kussban maradok, mert szerintem miattam sikerült jó nagy erővel eldobnia rossz irányba a kvaffot… – József, ne! – nyüszítem utána dramatikusan, de amúgy tényleg drámaian szomorú vagyok, amiért elszúrtam szegény Joci esélyeit.
Namindegy, valahogy csak eljutok Danielig, akivel épp egyszerre döntünk úgy, hogy terelni kellene már, úgyhogy meg is beszéljük, hogy ezt közös erővel fogjuk csinálni, bro a broval, mert így az igazi… Szóval jön a gurkó, amit én nos szépen fogalmazva épp csak megpöckölök, Daniel szintén csak megsimizi az ütőjével, szóval… Így minimális erővel elrettyen a guresz, hogy megcirógassa Desit, Daniel meg elkezd mellettem röhögni és még a fejét is fogja, hogy ez mégis mi a búbánatos faszkarika volt. És most én is röhögök. És most nagyon fáj. De röhögök tovább azért. – Inkább gyógyíts meg, te mezőföldi proletár!

Team Hufflepuff

Lele | hajtó

Teljesen meg vagyok zavarodva… Az egy dolog, hogy nagyon igyekszem figyelmen kívül hagyni, hogy Desi éppen gyilkossági akciók sorozatát hajtja végre – amit egy igazi hugrás sose tenne, ezért is kell ignorálnom – de mintha az ellenfél elveszítette volna a józan eszét. Meg is állok egy pillanatra a káosz kellős, hogy felfogjam mi történik.
Eddig egészen normális volt a meccs – leszámítva a kezdő törést! – de mintha most mindenki berúgott volna, egyedül Desi találta volt pontos, amit szegény Brozinak célzott. Esküszöm hallottam, ahogyan törnek a bordái és már szinte vártam, hogy az egyik átszúrja a tüdejét, majd fulladozva lezuhanjon és tovább törjön… Valószínűleg meg is haljon. De végülis még él, szóval ez tök jó! Bár bevallom már azon voltam, hogy magam menjen oda és segítsek neki, esetleg meggyógyítsam. Úgysem csaltam még soha és hát ehm… Maisy is csinálta, akkor nekem is szabadott nem? Meg ez nem olyan rossz, csak gyorsan odamegyek segítek aztán már megyek is vissza a helyemre, csak… Szegény Brozi már!
De nem lehet ezzel sokáig foglalkozni, mert hajtani kell, Nestorral be is próbékozunk, de esküszöm nem láttam át a ködön vagy nem is tudom mi volt, de kicsúszott a kezemből a labda. – Upszi! Bocsánat… - mondom halkan, ahogyan inkább felveszem a védekező alakzatot. Pedig olyan ügyes voltam az elmúlt alkalmakkor, még Pollux is beengedte a hajtásom. Mondjuk szerintem direkt csinálta, hogy kicsit bátorítson… De bárhogy is, nyilván örültem a sikernek, főleg, hogy szerintem az volt az első sikeres dobásom, amióta játszom.
Most viszont a mi labdánk elveszett valahova az éterbe, így csak Louis dobott rá sikeresen, de neki legalább összejött. Aztán… Nem tudom mi történt. Se Lestrange, de Vogel – aki időközben valahogy Józsi lett – nem tudott nekünk karikára dobni. Brozi olyan drámaian kiáltott a lány után, hogy csak megforgattam a szemeimet. – Bezzeg színjátszó szakkörön nem megy ennyire jól Flarestorm! – Nyilván csak viccnek szánom… Vagy nem. Igazából tényleg nem ennyire drámai mikor alakítania kéne, de eddig csak betudtam annak, hogy biztos nem megy neki annyira… ezek után nem veszem be!
Még akkor sem sajnálom meg, mikor – mint két félbolond – elkezdenek röhögni a másik terelővel, és majdnem megfullad. Remélem Desi és Maisy találata majd őket veszi célba, vagyis Broziban reménykedek inkább, nem is értem miért húzott fel ennyire, de most éppen morcos vagyok rá. Főleg azért, amiért nem veszik komolyan a dolgukat…
De a gurkó mást talál meg, illetve másik irányba megy, mire halkan fel is sikkantok. – MIÉRT POLLUXOT?! ANNYI EMBER KÖZÜL MIÉRT ŐT? NEM LEHETET VOLNA JÓZSIT?! KOMOLYAN MUSZÁJ VOLT A ROKONOMAT? – kezdek el kiabálni a terelőkkel, ami lehet nem a legjobb döntés volt… Utólag majd bocsánatot kérek, de azért na… Pollux az tabu nekem, őt nem bánthatják, mindenki más felőlem úgy törik, ahogyan szeretne.
Annyira le is foglalt a fiú hogyléte – remélem ki tud térni – hogy majdnem fejbe találtak a kvaffal, ahogyan lepasszolták nekem. Manóba! Tényleg, meccsen vagyok… És én játszom! S bár próbálok koncentrálni, amint megpillantom a fiút, valahogy elhagy az erőm, éppen csak meglendítem a labdát az irányába, majd gyorsan odakiabálok neki egy bocsánatot is. Ajj nem akarom! Nem akarok már ellene játszani. Eddig vicces volt, most már nem az. És ha ez nem lett volna elég, hát Nestor is még megküldi a labdát utánam. – Köszi, hogy nem gyilkos mód dobtad rá a karikára Nessie…

Team Ravenclaw

Daniel Smith | terelő

Valami volt a levegőben, de határozottan nem tett neki jót. Lehet Tristan első beszólása volt a gond, utána valahogy csak nehezen jöttek össze a terelések. De az ellenfél ostoba húzása, hogy a közönséget küldte a gurkóval, az volt az utolsó csepp a pohárban nála. Majdnem a golyó helyett valaki fejét kezdte el ütögetni, de muszáj volt visszafognia magát, mert nem bukhat le. Szinte biztos benne, hogy Rochus valahonnan figyeli őt, nem bukhatott meg ezen a vizsgán.
De nem tudtam leplezni, hogy méregből ütött ezek után. Csak arra figyelt, mikor tudna valakit támadni, s így esett, hogy hiába próbálta megmenteni a csapattársait, többnyire késve ért oda, vagy el se indult, már eltalálták a másikat. Bár ha őszinte akart lenni, akkor egyedül Brozit sajnálta. Az ő bordái most biztosan darabokban vannak, az a csoda, hogy még él. Oda is repül megkérdezni tőle, hogy jól van-e. Bár gondolja, hogy nem.
Látszik a következő körből, ahol a szokásosnál is jobban el van veszve a csapat… A nudli gyerek se talál be, Vogel, aki közben Józsi lett meg elcseszi valahogy, valamiért… Ő pedig inkább úgy dönt, hogy megpróbálja azzal hátráltatni az ellenséget, hogy a partnerével közösen küldi meg a gurkót… De ez annyira rémes volt, ezt nem lehet már a ködre fogni. Először csak nézi nagy szemekkel, majd random elkezd röhögni. Ez már a vég! Megőrülök… MEGŐRÜLÖK!
Már nem is figyel semmire, maximum Brozi szavaira, ami miatt már kapná is elő a pálcájat, de most… Na most idejében észreveszi a száguldó gurkót. – Mindjárt! – Teljes sebességel igyekszik a golyó után, nehogy már eltalálják a kapitányt, de… A ködben nagyon félremehetett, vagy túlment, mert a közelébe se ért, mikor már hallotta az ütközés hangját. – Francba! Bocsi Pollux! Komolyan összekapom magam… - Most kivételesen még csak nem is játszotta meg magát. Lőjj le… Komolyan mondom! Tudom, hogy nálad van a pisztolyod, a ködben senki nem lát, csak puffancs már le, mire vársz, de buzi német köcsög?! És ezt most nem Józsefnek célozta, mielőtt valaki félreérti!
De a lövés csak nem jön, helyette csak a kvaffot látja közeledni a karikák felé, amit ki is véd Pollux. Mondjuk amilyen gyenge volt… De a második már bemegy, úgy fest mégis hátráltatja a sérülés. Mélyet sóhajt, s inkább keresi a vasgolyót. Még egy társuk nem sérülhet meg, mert az már komolyan szégyen volna részéről. Régebben olyan jól játszott, most mintha csak árnyéka lenne önmagának és ez nem azért volt, mert egy szerepet játszott. Nem, ez egyértelműen az ostoba érzései miatt volt, mert nem tudta mit érzett, mert Tristan olyan köcsög volt vele.
Megrázza a fejét. Koncentrálj… Brightmore nem számít most, csak a győzelem. S miközben nézi, ahogyan egymás között ütögeti a gurkót, szeme sarkából látja, hogy Hollyn ismét rádob. Nem kritizálja, de azért látott már tőle erősebbet is… Legalább védeni kell rá, igaz?