Harvey Shelby

Ha a testvéreimet kérdezed erről azt fogják mondani, hogy nekem egy darab pozitív tulajdonságom sincsen, úgyhogy nagyon szépen kérlek ne alapozz az ő véleményükre.
Mindig nagy figyelmet fordítottam a jövőm megalapozásra és mindenre, ami egyenesen a siker felé vezet, hiszen a maximumra törekszem az élet valamennyi területén. Könnyen és gyorsan tanultam már az iskola első napjától kezdve, így igyekeztem minden lehetőséget teljes mértékig kiaknázni és a lehető legnagyobb tudásra szert tenni, ezért szerettek rám "okostojásként" hivatkozni, ami soha nem hatott meg különösebben. Igazából a legtöbb kritikát kifejezetten jól kezelem, legalább ennyi előnye már biztosan volt annak, hogy nagy családban nőttem fel, a türelmemet megedzették tisztességgel. Mivel a második vagyok a sorban, így mindig valamennyire felelősnek éreztem magamat a többiekért, főleg amíg kisebbek voltak. Anyánknak elég sok irányba kellett megosztania a figyelmét, így én sokat segítettem be neki mármint csak addig, amíg Hollyn nem lett elég nagy ahhoz, hogy pótmamit játszon. Utána én már hátradőlhettem..

Vannak problémáim az osztozkodással, mármint nincs bajom azzal, ha valaki kölcsönvesz valamit, amíg előtte előzetesen engedélyt kér rá.. és ha nem az én cuccomról van szó. Kifejezetten nyugodt ember vagyok, de nem lehetetlen kihozni a sodromból, így ha átbillentenek egy bizonyos ponton, akkor két lehetőség van... soha többé nem beszélünk...  vagy megütlek és utána büntetlek némasággal csak úgy ráadásként.
Sokak szerint hideg vagyok, aminek valóban van alapja, hiszen érzelmileg kifejezetten nehezen... jó semennyire sem nyílok meg ha nem muszáj, de én úgy vagyok vele, hogy nekem senki ne adjon semmilyen tanácsot, mert úgysem fogadom meg. Hát igen.. szóval elég makacsul megyek a saját fejem után még sokszor akkor is amikor már érzem, hogy kilátástalan szélmalom harcot vívok.. nehezen látom be, ha valamiben tévedtem, ezt pedig beismerni még annyira sem fogom.

Már gyerekként is az időm nagy részét a házon kívül töltöttem. Tekintve, hogy milyen szorosan következtünk egymás után a sorban a testvéreimmel a ház állandóan hangos volt a sírástól vagy éppen a veszekedéstől. Mit tehettem volna? Menekültem a legközelebbi parkig, ahol egy fa tövébe húzódva addig olvashattam, amíg be nem kezdett alkonyodni. A legtöbb esetben a szüleinknek még csak fel sem tűnt, hogy nem vagyok otthon, csak amikor átléptem a ház küszöbét akkor kaptam meg a klasszikus "Hát te meg hol csavarogtál?" kérdést, amire sokszor igazából meg sem várták a választ, úgyhogy egy idő után már meg sem próbáltam kitalálni valamit csak megvontam a vállamat és leültem vacsorázni.
Az az este is pontosan így indult viszont mielőtt a szobánk felé vehettem volna az irányt anya megállított.
-Vidd ezt be a nagypapának.-a kezembe nyomta a tányér és toporgott is egy kicsit jelezve, hogy csipkedjem magam, mert már az útjában vagyok. Kelletlen grimaszba húztam a számat és elindultam. Korábban mindig messziről elkerültem az öreg szobáját, hiszen furcsán visszataszítónak találtam. Próbáltam észrevétlenül beosonni hozzá és letenni az ételt az asztal szélére, hogy még véletlenül se kelljen még egy szót sem váltanom vele. Már éppen fordultam sarkon, hogy kiszaladjak, amikor meghallottam a hangját.
-Huckleberry te vagy az?-a hangja furcsán rekedt volt és egy másodpercig elgondolkoztam, hogy nem is válaszolok csak otthagyom.
-Harvey vagyok. Vacsora az asztalon.-léptem egyet az ajtó felé.
-Gyere ide elmesélek valamit.
-Mennem kell tanulni.-lépek az ajtóhoz, de hiába nyomom le a kilincset az ajtó nem nyílik.
-Ne hazudj nekem fiam. Azt hittem te vagy az okos a többi között, tudhatnád, hogy engem nem tudsz ennyivel átejteni. Elmesélek neked valamit aztán mehetsz a dolgodra.-a hangja szigorúan cseng. Felém fordul, én pedig ott maradok az ajtónál. Olyan történeteket mesélt, amit 10 évvel később sem bírtam kiverni a fejemből..

-Mr. Shelby?-a professzor hangja hirtelen ránt vissza a kellemetlen emlékképből, én pedig sűrűn pislogva emelem fel a tekintetem a földről.
-Elnézést.. öhmm.. nem figyeltem, bocsánat.-rázom meg a fejemet. A professzor végigmér majd folytatja amiről korábban beszélt én pedig a padtársam könyvére pillantva jövök rá, hogy 3 oldallal le vagyok maradva így gyorsan lapozok néhányat és igyekszem nem visszasüllyedni a gondolataim sötét vermébe. Ahogy véget ér az óra úgy robbanok ki a teremből elsőként mintha az életemért menekülnék. A pulzusom az egekben, a nyakkendőm fojtogat és a mellkasom szorít. Valaki a nevemen szólít, de vissza sem nézek csak szükségem van egy kis csendre, amit a folyosón nem kaphatok meg. A mosdó folyosójára fordulva hirtelen torpanok meg, hiszen egy marék mardekáros éppen kiveri a könyveket a húgom kezéből, akit ugyan nem kellene félteni, de gondolkodás nélkül indulok meg feléjük meg is feledkezve arról, hogy alig fél perccel korábban egy pánikroham volt a legnagyobb problémám.
-Oii! Hajolj le de kurva gyorsan és vedd fel a könyveit mielőtt a falon keresztül raklak be a klotyóra.-emelem fel fenyegetően a mutatóujjam. A srác sietős mozdulatokkal kanalazza össze a földről és nyújtja felém a kupacot.
-Neki add te gyökér!-biccentek Hollyn felé majd a vállammal meglökve a vállát sétálok tovább anélkül, hogy akár egy pillantást vetnék a húgomra. Mikor tanulják meg az emberek, hogy a Shelbykkel nem éri meg baszakodni?
Erősen lököm be a mosdó ajtaját és tépem lazábbra a nyakkendőt miközben a csaphoz sietek, hogy egy kis hideg vízzel megmossam az arcom.
-Fosul nézel ki.-hallom meg Hugh hangját aki éppen sétál kezet mosni.
-Úgy is érzem magam.-vonom meg a vállamat miközben megtámaszkodok a tükör mellett.
Megáll végigmér.
-Szedd már össze magad!-szól rám majd sóhajt egyet és ott hagy a picsába, mire én horkantva nevetek egyet. A tükörben figyelem ahogy becsukódik mögötte az ajtó. Még jó, hogy meg sem próbált segíteni. Azzal nem tudtam volna mit kezdeni.

Külsőre kifejezetten jól sikerültem, legalábbis az iskolás éveimben szerzett hódításaim alapján ezt szerintem magabiztosan állíthatom. Sötét tincseim általában kissé rendetlenek, de hiába próbálom őket irányba állítani mennek amerre csak akarnak. Zöld szemeimet maga Merlin se tudja megmondani valószínűleg, hogy honnan örököltem...
A bátyámat masszívan túlnőttem magasságban, amitől virult is a fejem éveken át egészen addig, amíg Hugh meg nem engedte magának azt a kimondhatatlan pofátlanságot, hogy még nálam is magasabb lett, onnantól persze már inkább kussoltam ebben a témában.