Lesújtó, ami történt, és jól tudom, hogy Pansy számára még inkább az, mint a legtöbbünknek, hisz az állapota ellenére is rengeteg energiát ölt abba, hogy ez az esküvő tökéletes legyen. Hogy bár ez a házasság kötelezettségeken és érdekeken alapszik, illetve a gyerekeink finoman fogalmazva a legkevésbé sem örülnek neki, mégis a legtöbbet hozzuk ki belőle, már az első percektől kezdve. Mindketten ezt akartuk: jól csinálni. Magunkért, a családunkért, beleértve a meg nem született ikreket is. Ám ami tegnap történt, arra senki sem készülhetett fel, mindannyiunk számára váratlan és érthetetlen volt.
Nos, annál is inkább jól fog jönni, hogy volt egy-két titkos tervem az esküvő utánra is. Nem akartam terhelni Pansyt az utazás előkészületeinek és megtervezésének részleteivel is, hisz volt így is épp elég gondja és dolga a ceremóniával és a fogadással. Illetve volt mindkettőnknek, természetesen, mert amennyire lehetett, kivettem belőle a részemet, ám a dekorációk elhelyezése, a virágok színe, a ruhák szabása és árnyalatban passzolása, vagy zenelista meg a vendéglista összeállítása és véglegesítése számomra nem igazán okozhattak álmatlan éjszakákat. Hisz ezek olyan részletek, amelyek egy menyasszonynak jóval fontosabbak, mint a vőlegénynek, ennél fogva könnyű szívvel adtam át Pansynek az irányítást, és foglalkoztam azokkal a dolgokkal, amelyek testhezállóbbnak bizonyultak, úgy mint a házimanók kiválasztása és alkalmazása az eseményre, vagy az írországi kastély előkészítése. Emellett viszont volt lehetőségem nyugodtan intézni egy zsubszkulcsot is, átvitetni előre néhány ruhánkat a Provence-i birtokunkra, illetve gondoskodni arról, hogy minden készen álljon, és el tudjunk ott tölteni három napot kényelemben és nyugalomban, miután ez az egész hajcihő véget ér. Erre a három napnyi nyugalomra pedig, mint kiderült, sokkal inkább szükségünk lesz, mint el tudtam volna képzelni.
Az az eredeti szándékom, hogy miután elbúcsúztatjuk a gyerekeket a kandalló előtt, és visszatérnek a Roxfortba, azonnal kézen fogom az újdonsült Mrs. Malfoyt, és már indulunk is, ám közvetlenül a búcsú után két bagoly és érkezik gyors egymásutánban munkaügyben, így a meglepetésem rövid ideig még várat magára. Megígérem Pansynek, hogy a dolog nem tart tovább egy óránál, és utána mindenképpen beszélünk, hiszen még arra sem igazán volt lehetőségünk az esküvő óta. Egymással legalábbis, mert először a gyerekeinket kellett megnyugtatnunk, gyógyítók által biztosítani őket is, magunkat is arról, hogy mindenki jól van, épségben van, és eltölteni velük a maradék időt az újabb elválásig. Ám most már úgy vagyok vele, Franciaországban én is nyugodtabb leszek, ha ezeket az utolsó munkával kapcsolatos simításokat még elintézem, mielőtt átadnám a gyeplőt erre a pár napra az asszisztensemnek.
Bő egy óra múlva kopogtatok a hálónk ajtaján, mintha idegen volnék itt - ami tulajdonképpen részben igaz is. Mivel nem akartam abban az ágyban és szobában megkezdeni az új házas életemet, amiben az előző véget ért, ezért kettőnknek egy új közös hálót választottunk és újíttattunk fel az elmúlt hetekben, amiben még nem volt lehetőségünk eddig együtt aludni. Az előző éjjelt még egyébként is Írországban töltöttük, ráadásul a történtek miatt külön, a saját gyerekeinkkel, de a mai nap remélhetőleg már valóban egy új kezdetet jelenthet.
- Bejöhetek? Hogy vagy? - kérdezem, amint belépek az ajtón. A ruha talán jól leplezte előző nap a valóságot, de Pansy máris több mint tizenkét hetes várandós kismama, ráadásul ikrekkel, és amennyi stressz tegnap ért bennünket, figyelembe véve azt is, hogy önmagára még nem is igazán volt ideje, meg tudnám érteni, ha nemleges választ kapnék, és kijelentené, hogy pihenésre van szüksége, egyedül. - Nem tudom, mennyire alkalmas most erre az idő, de... volna számodra egy meglepetésem... - lépkedem közelebb óvatosan.
Még mindig nem igazán sikerült magamhoz térnem a katasztrófálisan sikerült esküvőnk óta. Még mindig összeszorul a gyomrom hogyha arra gondolok ami történt. Nem tudok nem úgy tenni, mintha nem aggódnék még most is, habár fizikailag mondhatni mindenki rendben van, nem tudom, hogy a lelki sérülések milyen iramban gyógyulnak majd. Bármennyire is szeretnék, egyszerűen képtelen vagyok nem arra gondolni, hogy a történtek milyen hatással lesznek a házasságomra, az újdönsült családunkra. A gyerekek már eleve nem könnyítették meg a dolgunkat, nem kímélnek újra és újra szúrós megjegyzéseikkel bombázni, mindezt még megfejelte az is, hogy könnyű szerrel mindannyian meghalhattunk volna. Egy részről aonban mindaz ami történt alátámasztja azt, hogy jó döntést hoztunk a házasággal kapcsolatban, Draconal elejétől fogva igaza volt abban, hogy együtt kell megvédenünk ezt a családot, mert kár tagadni, hogy egyre sötétebb felhők gyülekeznek a fejünk fölött. Iszonyatosan kimerültnek és fáradtnak érzem magam. Minden olyan gyorsan történt, hogy közben nem is volt esélyem megállni egy pillanatra és végiggondolni mindent. A terhesség ténye, majd az azt követő gyors esküvő szervezés és a költözéssel, felújításokkal járó procedúrák elszívták minden energiámat. Próbáltam a lehető legtökéletesebb esküvőt megszervezni magunknak, mert habár kényszerből köttetett ez a frigy, mindketten megérdemeltük volna, hogy igazán jól kezdődjön a házasságunk. Hát ez sajnos nem így történt. Nem tudunk nem arra gondolni, hogy a történtek rossz ómenként fogják körbelengni a kapcsolatunkat, mint valami gonosz szellem. Nem élek tündérmesében, biztos vagyok abban, hogy ezért a házasságért rengeteget kell dolgoznunk, és lesznek napok amikor egymás agyára megyünk majd, de én tényleg azt szeretném, ha ez működne. Valamikor – hosszú lvtizedekkel ezelőtt- teljesen biztos voltam abban, hogy minket egymásnak szánt a sors, és most, hosszú kitérő és sok megpróbáltatás után végül tényleg egymás oldalán kötöttünk ki. A fotelben ülve, tekintetemmel saját magamat bámulom a tükörben. Már nem vagyok az a fiatal lány, aki voltam. A gondok és az idő apró szarkalábakat rajzoltak a szemem köré, amit mindig igyekszem gondosan eltüntetni különböző krémek segítségével, most azonban minden segédeszközt nélkülözve figyelem arcvonásaimat. Mintha nyoma sem lenne annak az eleganciának amit mindig képviselni próbálok, fáradt vagyok és jól esne már egy pihenés. Kezem a pocakomra csúsztatom, ami a megszokottnál sokkal kerekebb az ikerek miatt. Aligha leszek képes sokáig elrejteni őket. Milyen életet tudok biztosítani nekik? Nem leszünk már fiatalabbak, mindketten tagadhatatlanul öregszünk és amilyen kiszámíthatatlan a világunk mostanában, nem biztos, hogy a gondtalan örekkor visz át majd a túlvilágra. Azt nem kétlem, hogy mindketten feltétel nélkül fogjuk szeretni ezeket a gyerekeket, de vajon milyen élet vár rájuk ebben a bizonytalan világban? Jobban észnél kellett volna lennünk. Félek, mégis hálás és boldog vagyok azért, mert úton vannak a csöppségek, habár minden kilátástalan, értük a hegyeket is megmozgatnám. Mindegyik gyerekemért. Óvatosan, lassú mozdulatokkal fésülöm a hajamat, gondolataim kuszaságába elveszve, amikor kopogást követően újdonsült férjem pillantom meg átlépni a küszöbön. - Nem kell engedélyt kérned, ez a te szobád is. Gyere! nyújtom felé a kezem egy mosoly kíséretében. Ezt a helyzetet azt hiszem, hogy mindkettőnknek szokni kell majd. - Kissé fáradtan, de nem panaszkodom. Sikerült elintézned a dolgokat? érdeklődöm a baglyok megjelenésével kapcsolatban. - Rád és a megelepetésekre mindig alkalmas az idő kedvesem. állok fel a felettébb kényelmes fotelemből, hogy miután a hajkefémet a kisasztalra helyezem közelebb lépjek hozzá. - Remélem a meglepetésed tartalmaz néhány kettesben töltött órát kulcsolom át a karomat nyaka körül és íriszeimmel a hidegen kéklő szempárt keresem. Most egy kicsit azt érzem, hogy talán minden rendben lesz. Legalábbis szeretném ezt hinni.
Mindannyian az előző nap történtek hatása alatt vagyunk még, és egy ideig talán leszünk is. Azt hiszem, ez a nap úgy fog bevonulni a varázsvilágunk történelmébe, mint a valaha volt legborzalmasabb esküvő. De nem akarok most erre gondolni. Egy ideig biztosan nem. Csak abban reménykedem, hogy a gyerekeink biztonságban lesznek a Roxfortban, ahol aurorok állnak szinte minden folyosón, és ha más nem, legalább egymástól és a barátaiktól megkapják azt a segítséget, amire szükségük van ahhoz, hogy fel tudják dolgozni, és tovább tudjanak lépni azon, amin keresztül mentek.
Viszont a nagy napunk akárhogy is zárult, Pansyvel immár házasok vagyunk, elkezdődött a házas életünk, nős vagyok, másodszor is, és igyekszem ehhez szoktatni az agyam, eszerint viselkedni, ismét. Ráadásul hamarosan újra szülők leszünk, az újdonsült feleségemnek és a benne növekvő két életnek pedig legalább annyira szüksége lehet pihenésre, kikapcsolódásra, figyelemelterelésre, mint bárkinek, aki megjelent a lagzinkon. Nem is vagyok benne biztos, hogy jól teszem, amikor megzavarom őt a hálónkban, de remélhetőleg ő is úgy ítéli majd, hogy megéri, ha rájön, hogy mi a tervem.
- Nem voltam benne biztos, hogy szeretnél-e egyedül maradni... - kezdenék szabadkozni, de végül csak közelebb sétálok a kérésére, majd két tenyerem közé fogom a felém nyújtott kezét. - Persze, csupán néhány sürgősebb aláírás és üzleti levél volt, de már végeztem – bólintok, miközben egy megnyugtatónak szánt mosolyt húzok az ajkaimra. A munka miatt most végképp nem kellene egyikünknek sem aggódnia.
Hátrébb lépek, hogy helyet adjak neki, amikor feláll a fotelből, majd lassan közelebb vonom magamhoz, és átölelem a derekát. - Ami azt illeti, pontosan erről szólna a dolog. Amíg az esküvőt szerveztük, nem akartalak még ezekkel a tervekkel is terhelni, de úgy gondoltam, a sok kapkodás, rohanás után ránk fog férni némi kikapcsolódás kettesben. Bár nyilvánvalóan sejtelmem sem volt, hogy valójában mennyire kelleni fog ez... – utalok itt a tegnapi nem várt, katasztrofális eseményekre, miközben próbálom felvezetni, miről is van szó.
- Emlékszel a családom Provence-i birtokára, ahová a szüleim vittek el bennünket, amikor tizenhét évesek voltunk? - A háborút, illetve a végső csatát megelőző nyáron töltöttünk el együtt néhány hetet, miután apámat kimenekítették az Azkabanból, és mielőtt minden tovább romlott volna. A Sötét Nagyúr elégedett volt, amiért sarokba szorítottam Dumbledoret – még ha én erre akkor már nem is voltam kifejezetten büszke -, és kaptunk egy szusszanásnyi időt a családdal az újraegyesülés után. Mi pedig egyenesen Franciaországig menekültünk, hogy megfeledkezzünk mindenről, ami akkor a társadalmunkban történt. Rémes időszak volt, de az a pár nap sokat jelentett. Pansy is velünk volt, és annyira igyekeztünk arra a kis időre elmenekülni a saját kis világunkba. Álmodoztunk egy szebb, biztonságosabb jövőről...
Néha úgy érzem, mintha a történelem megismételné önmagát. Ahogy itt vagyunk, ebben a vihar előtti, fülsüketítő csendben, újra együtt... mintha ennek mindig is így kellett volna történnie... Nem is tudom... De egyértelműen voltak jó pillanataink, még azokban a nehéz időkben is, és talán nem ártana most erre koncentrálnunk. - Azt gondoltam, talán jót tenne nekünk, ha emlékeztetnénk rá magunkat, hogy milyen jók is voltunk együtt, hogy voltak szép közös pillanataink még akkor is, amikor körülöttünk lassan minden a feje tetejére állt... Tehát előkészíttettem a birtokot, hogy eltölthessünk ott néhány napot nyugalomban, és már minden csak ránk vár. Ha van kedved, akár azonnal indulhatunk – nézek a szemeibe várakozóan, a véleményére kíváncsian, miközben a kezeim lassan felfelé simítanak a hátán.
Próbálok nem arra gondolni, hogy esküvőn történtek ezentúl rossz ómenként lengik körül majd az életünket. Remélem, hogy nem az univerzum akart valamit üzenni azáltal, hogya terveinket teljes mértékben a feje tetejére állította. Remélem, hogy nem követtünk el hibát, hogy hátralévő életünket nem a történtek árnyékában fogjuk leélni. Sosem voltunk egy hétköznapi pár, mondhatjuk, hogy az esküvőnk is sajátosra sikeredett. A stressz, az aggodalom és a félelem egyvelege még most sem teljesen tűnt el belőlem, habár mára már mindenki biztonságban van, ép és egészséges, nem tudok teljesen megnyugodni. Bárhol, bármikor újra felütheti fejét a katasztrófa, félek, hogy a gyerekeim nincsenek biztonságba. Ebbe a bizonytalan világba két újabb gyereket szülni nem biztos, hogy a legjobb ötlet. Ezen gondolkodni viszont már kár, meghoztunk egy döntést, amiből mostantól a lehető legtöbbet kell kihoznunk. Felbolygattuk az egész családunk, barátaink, gyerekeink életét, a minimum, hogy legjobb tudásunk szerint alkalmazkodunk a helyzethez. Gondolataim kuszaságából a kopogás, majd az ajtón belépő férjem térít vissza a valóságba. Szerintem egyikünk sem tudja, hogy hogyan is fog működni ez a házasság, hogy mennyire leszünk képesek együttműködni, partnerként élni egymással, hogy mennyire tudunk együttműködni. Nem akarom, hogy két idegen legyünk egy hatalmas kastélyban, akiket összeköt két gyerek. Ölelésébe simulok egy pillanatra, kiélvezve a csendet és a pillanatnyi nyugalmat ami körbeölel minket. Nem lesz könnyű, amíg megszokjuk egymást, amíg a gyerekeink végre képesek lesznek elfogadni a tényt, hogy egy család lettünk. Egy egészen kicsit hátrébb lépek tőle, hogy amíg beszél figyelni tudjak rá, tekintetem az övébe fúrom. Miközben beszél szép lassan, széles mosoly jelenik meg az arcomon, imádom, hogy ennyire figyelmes. Azt hiszem, hogy tényleg mindkettőnkre ráfér egy kis pihenés, - Persze, hogy emlékszem! Hogyan is felejthetném el azokat a pillanatokat? A zűrzavar, a kegyetlenkedések, a bizonytalanságok között szinte életementő volt akkor elmenekülni kicsit a világ elől, eljátszani, hogy minden rendben van. Terveket szövögetni a jövőre nézve, terveket amik aztán sosem valósultak meg. Elmondhatatlanul szerettem őt, sokmindent képes lettem volna feláldozni érte akkoriban. Ahogy visszagondolok azokra az időkre apró mosoly jelenik meg a szám szélén. Sok tervünk volt, közösen, és külön-külön is, miközben a fűben feküdve a naplementét néztük világmegváltó terveinkről beszélgettünk. Most pedig itt vagyunk, húsz év múlva, újra együtt. Nem úgy ahogyan akkor és ott elképzeltük, de együtt. - Draco Malfoy, imádom, hogy ennyire figyelmes vagy. Lenyűgözöl Az ilyen pillanatokban igazán elhiszem, hogy ami köztünk van működhet, hogy meg tudjuk csinálni, mert Ő és én igazán jó csapat vagyunk. Azok leszünk. - Ennél fantasztikusabb ötletet rég nem hallottam. Igazán ránk fog férni egy kis pihenés. Adj egy kis időt, hogy összepakoljak néhány holmit és indulhatunk is! nyomok egy puszit az ajkára, majd ellépek tőle, hogy egy elegáns mozdulattal kitáruljon előttem a szekrény ajtaja. - Lassan nem lesz rám jó egyetlen ruha sem... lemondó sóhaj szakad fel a mellkasomból. - Te amúgy már összecsomagoltál? fordulok felé, miközben egy narancssárga ruha lebeg el előttünk, egyenesen a bőröndbe simulva. Izgatott lettem, mint egy tizenhárom éves kislány karácsonykor. - Szerinted működni fog? állok meg a mozdulatban, hogy szembeforduljak vele. A ruhák és cipők továbbra is kettőnk között lebegnek, mintha egy divatbemutó kellékei lennének. Amikre nincs szükségem visszaszállnak a szekrénybe, a többi a kofferbe kerül.
Halvány, de őszinte mosoly fut végig az arcomon Pansy szavaitól, mert minden benne van, amit hallani akartam. Az életünk a feje tetejére állt néhány hónap leforgása alatt, és a tegnapi nap tette fel az i-re a pontot. Olyan gyorsan és váratlanul megváltozott minden, olyan irányba, ami az elmúlt két évtizedben talán eszünkbe sem jutott volna. Ám volt időszak, amikor ha nem is pontosan erről, de valami nagyon hasonlóról álmodoztunk. Házasságról, közös gyerekekről... Jó, talán tizenhét évesen ezt még nem is gondoltuk teljesen komolyan, de a háború kellős közepén kellemes volt valami normálisról ábrándozni, és tudtuk, minden esély megvan rá, hogy ha egyszer újra béke lesz, a szüleink valószínűleg minden habozás nélkül elrendezik kettőnk között ezt a frigyet. Aztán persze nagyon más irányt vett az életünk is és a háború menete is, mint ahogy mi azt képzeltük. De azokban a vészterhes időkben a jövőről szőtt közös terveink voltak a legszebb menekülés az akkori jelenünkből. És van abban valami igazán költői és egyben sorsszerű, hogy végül valóban egymás mellett kötöttünk ki. Legalábbis én így látom, és azt hiszem, ez segít is egy kicsit alkalmazkodni ehhez a váratlan helyzethez. Ha pedig Pansy is hasonlóan érez, azt hiszem, Provence-ban, az emlékek között volna a leginkább érdemes elkezdeni ezt a házasságot.
- Mrs. Malfoynak csakis a legjobbat – rajzolódik újra mosoly az arcomra, és igen, komolyan gondolom. Valóban szeretnék mindent megadni az újdonsült feleségemnek, a születendő gyerekeim anyjának, hogy boldog lehessen mellettem; kihozni a legjobbat abból, ami adatott, ebből a házasságból, az előttünk álló közös életünkből. Ugyanakkor még furán cseng a nyelvemen így szólítani őt, és közben nem érezni a fájdalmas lüktetést a szívem egy elzárt részéből, ami korábban még egy másik Mrs. Malfoyért dobogott. A gyász már nem annyira friss, több mint két éve annak, hogy elveszítettük Astoriát, de a sebek még nem gyógyultak be teljesen, és azt hiszem, mindig lesz egy részem, ami hozzá tartozik, amit bizonyos értelemben magával vitt a halálba. Tehát nagyon is szoknom kell a változást, az agyamnak és a szívemnek is egyartánt alkalmazkodnia kell, azonban igyekszem ezt úgy csinálni, hogy Pansy a lehető legkevesebbet érezze ebből. Attól tartok, sajnos Scorpius helyettem is épp eléggé éreztetni fogja vele azt, hogy ő csupán a ház második asszonya.
- Én is így gondoltam. Egy kis pihenéstől, nyugalomtól és francia napfénytől remélhetőleg mindent más színben láthatunk majd – bólogatok, majd azonnal félre is állok az útból, ahogy a ruhák, cipők és különféle kiegészítők elkezdenek repkedni a szekrényéből az ágy felé. - Ha szeretnéd, akár Párizsba is elmehetünk majd. Biztos akad néhány elegáns szabászat és divatüzlet, ahol egy boszorkány kismamaként is megtalálhatja a kedvére való ruhadarabokat – nyugtatnám meg az aggodalmait hallva, hogy a szekrénye tartalma várhatóan nem sokáig marad számára használható.
- Persze, igen, az én csomagjaim már ott várnak. Valójában neked is összepakoltattam a manókkal a legszükségesebbeket, és tulajdonképpen tényleg bármit megvehetünk ott is, amire csak szükségünk lehet. De természetesen nyugodtan pakold össze, amit még magaddal szeretnél hozni – legyintek a repkedő holmija felé egy fél mosollyal, majd teljesen el is hátrálnék az útból, és arra készülök, hogy helyet foglaljak odébb egy fotelben, de az utolsó kérdését hallva megtorpanok, és megkockáztatva, hogy belegabalyodhatok egy kendőbe, vagy nyári ruhába, aminek az útját állhatom, újra közelebb lépek a feleségemhez. - Mármint ez a házasság? - nézek a szemeibe érdeklődve, mert nem teljesen egyértelmű, mire céloz, csupán tippelek. - Amíg a gyerekeink képesek belenyugodni, és nem ránk gyújtani mindent haragjukban... - kúszik egy apró, szórakozott félmosoly az arcomra. - Addig szerintem minden reményünk megvan rá, hogy működjön. Jók vagyunk együtt, Pansy. Csak most még... kicsit sok ez egyszerre, mindannyiunknak hozzá kell szokni a rengeteg változáshoz – vonom közelebb óvatosan ismét a derekánál fogva, majd tenyeremet az arcára simítom, hogy a tekintetét magam felé emeljem. - Vagy te nem így gondolod? - kérdezek vissza az arcát fürkészve.
Az emlékek, erőteljesebben mint a méreg, törnek fel bennem. Látom a tinikori magunkat, amikor a háború és a rengeteg szörnyűség elől a Malfoyok Provence-i birtokába menekültünk. Édes álmokat és hatalmas terveket szövögettünk. Úgy, ahogyan azt csak két, egymást igazán szerető mágus képes. Két megtört lélek, akik ott és abban a pillanatban egymásban látják a vígaszt és a reményt egy szebb jövőre. Két szív, akik békére és nyugalomra vágyva egy életre összekapcsolódtak egymással. Legalábbis akkor ezt hittük. És Merlinre! milyen jó volt ebben a hitben élni, remélni, hogy az a titkos, ki nem mondott egyesség ami azokban a napokban született közöttünk soha meg nem szűnik. De teljesen más, amit két tapasztalatlan tini gondol és remél, mint az, ami valójában rájuk vár. Az élet, a sors, egészen más utat szánt nekünk, különválasztott minket, hogy mindegyikünk megtalálja a boldogságot valaki más mellett. Az utunk különvált, de mintha csak egy nagy kerülő lett volna az elmúlt húsz év, hiszen végül mégis egymás mellett kütöttünk ki. Furzsa izgalom uralkodik el rajtam már annak a gondolatától is, hogy végre lesz egy kis lehetőségünk arra, hogy kettesben legyünk néhány napot. Valljuk be, mindkettőnknek szükség van erre, habár hivatolsan házasok vagyunk, újra meg kell ismernünk egymást és megtalálni a másik szívéhez vezető járatot. Van abban valami édes és mégis idegen ahogyan az újdonsült családnevem formálja szavakká. Bevallom, az elmúlt évtizetedkben – főleg a saját házasságom előtt – sokszor ízlelgettem magamban ezt a megszólítást, de most, hogy valóban így fognak ezentúl hivatkozni rám, még szoknom kell, olyan furcsa és idegen a hangzása. A fülemnek talán még idegen, de a lelkem egy darabkája hazatalált. - Ezért mentem hozzád válaszolok hasonlóan széles mosollyal. Én magam is úgy gondolom, hogy a legjobbat érdemlem bármikor és bármilyen körülmények között és azt is tudom, hogy mindvégig Ő volt a legjobb, amióta csak először ültünk egymás mellé a nagyteremben. Az esküvőnkön történt katasztrófa és a gyerekeink szinte vállalhatatlan viselkedése, azért enyhén szólva is aggodalomra ad okot. Nem tehetek róla, de folyamatosan ott motoszkál a fejemben, hogy mi van ha mégis rosszul döntöttünk? Talán a túlcsorduló hormonok az okozói, talán a még mindig bennem szunnyadó félelem az oka, talán csak a fáradtság, vagy mindezek összesége miatt vannak még kételyek bennem ezzel az egész házassággal kapcsolatban. - Ebben a sorrendben jöhet is minden. bólogatok egyetértően, miközben már ide-oda röpködnek a ruhák a szobában, hogy a megfelelőnek tartott ruhanemű végül a bőröndben landoljon összehajtogatva. - Draco Malfoy, mondtam már, hogy nálad jobb férjet keresve se talánék? Párizs? Divat? Szabászat? Ha nem ismerném a férjem azt gondlnám, hogy így próbál hízelegni valami miatt. Egészen biztos, hogy ha már Párizsba fogunk ellátogatni, a létező összes divatboltot felkeressük, ami említésre méltó. Ki tudja, talán még ihletet is sikerül gyűjteni a jövőbeli terveimhez, ami a saját szabászatomat illeti. Nem kellene meglepnie mégis megteszi azzal, hogy mennyire előrelátó és mindent átgondoló varázsló az én férjem. Mindenre gondolt, mindent eltervezett, számomra már csak a kikapcsolódás és a pihenés lehetőségét hagyva. Legyintek is egyet az ujjammal, mire a ruháim szépen visszarepülnek a szekrénybe. - Akkor nekem nincs más dolgom, csak élvezni a társaságod? Őszintén remélem, hogy nem egy rossz ómenként fog az egész házasságunk alatt ott lebegni mindaz a katasztrófa, amit esküvő címszó alatt becézünk. Házasságunk, a kapcsolatunk, közös életünk első mérföldköve az esküvőnk volt, aminek történései egyáltalán nem kedvezően alakultak. Nem akarok erre gondolni, nem szeretném, hogy ez befolyásoljon bármit is, de a fejemben továbbra is ott motoszkálnak a gondolatok. Mi van akkor, ha hibát követtünk el? Kérdésére csak bólintok. Nem tudom, hogy őt mennyire foglalkoztatja a dolog, hogy mennyire aggódik vagy éppen nem, de én még mindig nem vagyok teljesen nyugodt. Túl sok minden történt túlságosan rövid idő alatt. Szavai az én ajkaimra is mosolyt csalnak, annak ellenére is, hogy úgy gondolom a gyerekeink még bőven megnehezítik az életünket majd. A már meglévők és a meg nem születettek egyaránt. Belesimulok az ölelésébe, elveszve a pillanatban, aminél tökéletesebbet nem igazán tapasztaltam az elmúlt napok felfordulásában. Kicsit megnyugtat az amit hallok. Jó érzés tudni, hogy Ő bízik bennünk, hogy bár a körülmények egyáltalán nem átlagosak és még talán nem is a legmegfelelőbbek, de azért működni fog. Működni kell, hiszen mi vagyunk Draco és Pansy. Külön-külön is kitartóak, de együtt legyőzhetetlenek. Tekintetem elvesz az övében, miután tenyerével az arcomra simít. Ez a pillantás mindig megrészegít kicsit. Még ennyi idő után is. A jéghideg tekintet, ami az én szívemben tüzet gyújt. - Valahol a csillagokban egészen biztos vagyok abban, hogy a mi sorsunk meg van írva. Mindig is együtt kellett volna lennünk, ez így lett volna helyes. De nem lennénk az a Draco és Pansy akik most vagyunk, hogyha nem történnek meg velünk azok, amik. nincs szükség részletekre azt hiszem egyikünknek sem. A háború, a családunk miatti megbélyegzés, a külön töltött sok évtized, az előző házasságaink, a gyerekeink. Ezek mind tanítottak nekünk és formáltak minket. - Szerintem megállíthatatlanok és tökéletesek leszünk, ahogy annak lennie kell. De, mi van, ha az esküvőnkön történtek valamiféle jel nekünk? Nem hagyom – soha- hogy eltántorítson bárki is attól amit igazán szeretnék, de azért a kétségek ott motoszkálnak benenm. Kétségek amiket félelem szült. - Sosem voltunk átlagosak. Igazán egyedire sikerült a karácsonyunk, és az esküvőnk is. Egy jó darabig egészen biztosan mindenki a Malfoy esküvőről fog beszélni. habár nem pont ilyen pletykákra vágytam, de legalább véletlenül se tűnhetett fel senkinek a ruha alatt rejtegett titkunk. - Tegyük a nászutunkat is emlékezetessé hajolok hozzá közelebb, hogy csókot lopjak ajkairól. - De ha lehet, a sárkányt most mellőzzük nevetek fel jóízűen a saját kis viccemen. Lesz mit mesélni az ikreknek, ha majd kérdésekkel bombáznak minket.
Az arcomon ülő mosoly némileg kiszélesedik a szavait hallva. Ez most flörtölés volna? Olyan régen csináltam ilyet utoljára, hogy már nem is igazán tudom, hogyan kell, de azt hiszem, még nem késő újra megtanulni, belerázódni. Ha nem is volt időnk, lehetőségünk az esküvőnk előtt újra megismerni egymást, bókolni, közeledni egymáshoz, tulajdonképpen még mindig megtehetjük, megadhatjuk a módját. Tetszik a gondolat. Bár nekem valószínűleg még így is időbe fog telni újra kinyitni a szívemet, vagy megtanulni, hogyan mutassam ki az érzéseimet. Pansy immár a feleségem, a születendő gyermekeim anyja, és tényleg a legjobbat érdemelné, de nekem még újra rá kell jönnöm, kitapasztalnom, hogy ezt hogyan is adhatnám meg neki. Sikerülni fog, remélhetőleg, fokozatosan, ha nem hagyjuk, hogy a világ – az olyan eseményekkel, mint ami az esküvőnkön is történt – és a gyerekeink ezt megnehezítsék nekünk, és közénk álljanak.
Mindenesetre örülök, hogy tetszenek Pansynek nászutunkkal kapcsolatos a titkos terveim. Kockáztattam azzal egy kisebbet, hogy mindezt meglepetésként hoztam össze, közben még csak nem is sejtettem, mennyire szükségünk lesz erre. Felvonom a szemöldökeim, és kisebb félmosolyra rándul a szám sarka, látva, hogy a ruhák megindulnak vissza az eredeti helyük felé, ami annak a jele, hogy az újdonsült feleségem valóban teljesen rám bízza magát, és mindarra, amit előkészítettem kettőnknek.
- Nem, sajnos attól tartok, ezt még így nem mondtad... de érezd magad felbátorítva, hogy megtedd, valahányszor így érzel – válaszolok önelégült tekintettel, miközben egy ritkán látott sunyi vigyor terül szét az arcomon. Bár Pansy számára akár ismerős is lehet ez az ábrázat régről, de manapság nem sokszor viselek hasonlót. Egy régen eltűnt részem ez, amit ő talán képes lesz visszahozni.
- Ahogy mondod – bólintok ezúttal már komolyabban és határozottan. - Szeretném, ha minden aggodalmadat elfelejtenéd erre a pár napra, és csak élveznéd a Provence-i vidék adta csendet és nyugalmat... és persze a társaságomat – teszem a végére újra elmosolyodva, miközben a dereka körül szorosabbra fonom az ölelésemet, közelebb vonom magamhoz. A szentimentális szavait hallva kissé szórakozottá válik a mosolyom. Nem tudom, hogy a terhesség és a hormonok beszélnek-e belőle, vagy minden szót komolyan gondol – én magam nem okvetlenül keresném a helyzetünkről a csillagokban a választ – de van abban valami nagyon bájos és szívderítő, ahogyan gondolkodik. - Nem igazán tudom, mit mondhatnék a csillagokba szőtt sorsokról és a rossz előjelekről, de komolyan hiszek benne, hogy okkal alakult így az életünk, és találtunk újra egymásra. Idővel talán az is kiderül, mi volt ez az ok, talán nem – de afelől nincs kétségem, hogy valóban megállíthatatlan párossá válhatunk egymás oldalán. És igen, lehet, hogy még sokáig beszédtéma lesz az esküvőnk, de... a tegnapiakat túlélve, és a történteken együtt továbblépve mutathatjuk meg csak igazán a világnak, hogy milyen jók és törhetetlenek vagyunk együtt. - Apró, szinte szemérmes puszit lop az ajkaimról, majd már vonul is vissza tréfálkozva, időm sem hagyva nekem, hogy reagáljak. Ám az én tenyerem már simul is az arcélére, hogy visszahúzzam egy igazi hitvesi csókra.
Miután elhúzódom tőle, a zakóm belső zsebébe nyúlok, és egy jelentéktelen külsejű, kissé megkopott tollat veszek elő belőle. - Készen állsz? - nézek Pansy szemeibe megerősítést várva, hogy indulhatunk-e. Aztán egyetlen, pálca nélküli varázsszóval aktiválom a tárgyban a zsubsz-kulcsunkat. - Discessus! - És amint a toll megremeg a tenyeremen, újra szorosabbra fonom a szabad karom ölelését Pansy dereka körül. Aztán már érezhetjük is a rántásta köldökünk tájékán, ami kiragad bennünket a Malfoy kúria falai közül, hogy a francia birtok kapuja elé vigyen. - Jól vagy? - kérdezem, szükség esetén azonnal kapaszkodót nyújtva, amint stabilabban talajt fogok, biztosítva, hogy a gyors utazás még véletlenül se sodorhassa le a lábáról a terhes feleségemet.
