the boy who sought love, goodbye || yule byeon

Mindig is aranyos kölyöknek találtalak. Láttam benned a fényt, a világ iránti végtelen kíváncsiságodat, a lelkesedésedet és a szeretet utáni vágyadat. Sokat meséltél nekem Newt Scamander munkásságáról, s arról, hogy mennyire szeretnél az ő útjára lépni, utazni és bestiákat kutatni. Annyit mosolyogtál, hogy azt hittem, téged semmi nem rendíthet meg. Még édesanyádat is képes voltál megnevettetni, pedig ő gyakran képviselte a szigorú, fegyelmező szerepet a családban.
Igaz, ahogy egyre csak telt az idő, mindez halványodni kezdett, mintha szép lassan kifordultál volna önmagadból. Próbáltam segíteni rajtad, de minden megváltozott. A lelkesedésed alább hagyott, kevesebbet mosolyogtál, s már nem meséltél nekem lényekről, erdőkről vagy Newt Scamander leghíresebb kiadványáról. Tanulmányaidhoz sosem kértél segítséget, ha felajánlottam, elküldtél inkább. Gyakran frusztrált voltál, dühös, szemeidben inkább gyűlölet fénylett, mintsem boldogság, s előbbi főleg az én irányomba szólt. Meglehet, az én hibám ez az egész. Nem szabadott volna közel kerülnöm hozzád, de mit tehettem volna? Túlságosan fontos voltál nekem. A mai napig az vagy, és rettentően hiányzol.

Egészen kicsi voltál, amikor megismertelek; úgy nagyjából öt-hat éves. Annyira ártatlan voltál még, annyira tiszta lelkű és naiv, hogy azonnal a bizalmadba fogadtál, pedig még a nevemet se tudtad megjegyezni. Elárultad nekem a legféltettebb titkodat, nevettél és hozzátetted: az anyukád megtiltotta, mert ez nem varázslóhoz méltó viselkedés, de te a háta mögött tovább folytattad. Mert jó érzés. Mert komfortot nyújt. Mert miért is hagynád abba?
A lelkemre kötötted, hogy ne mondjam el senkinek. Még a nővérednek sem, aki által találkoztunk. Én pedig aznap megfogadtam neked, hogy nem árulom el a titkod, hogy melletted leszek és segítek neked. Mi ketten nagyon jó barátok leszünk - ezt bátran mertem garantálni.
Tudod, én megértelek. Tényleg jó érzés. És tényleg komfortot nyújt. Tényleg nehéz abbahagyni, ha egyszer belekezd az ember. Ezért szerettem volna, hogy rám bízd magad; mert én pontosan tudtam, hogyan kell kezelni az olyan különleges gyerekeket, mint te. Én nem ítéltelek el, nem vetettelek meg azért, aki vagy, és hittem abban, hogy te így vagy jól.
Persze nem volt kérdés már akkor sem, hogy ez az állapot életed végéig meg fogja nehezíteni a mindennapjaidat. Hogy ezt a titkot a hátadon kell cipelned és soha fel nem fedheted, mert Ők nem fogják érteni. Bántani fognak téged, mert más vagy. Én hiszek abban, s már akkor is hittem, hogy ha elfogadsz engem társadként a bajban, boldog leszel mindörökké. Másra se vágytam, csak hogy téged boldognak lássalak. De ez maradjon kettőnk közt, rendben?



Elmesélted, hogy tetszik neked valaki. A nevét ugyan nem árultad el, de oly’ lelkesedéssel beszéltél arról a fiúról, hogy szinte irigylésre méltónak találtam a csillogást a szemeidben, meg a mosolyt az arcodon. Nem volt nehéz kitalálnom, hogy felvillanyozott téged, akárhányszor gondolataid tengerébe sodródott az arca, a hangja, vagy éppen a nevetése. Mindössze tíz éves voltál, de úgy tűnt, egy felnőtt ember érzett a szívedben.
Nem hagyhattam, hogy összetörj. Egyszerűen nem akartam, hogy a saját bőrödön megtapasztald a másságoddal járó fájdalmat, nem akartam, hogy tudd, milyen érzés a köznép szúrós tekintetét érezni a tarkódon minden egyes nap. S mivel megesküdtem neked, hogy melletted maradok és segítek, elárultam neked az igazságot, melyet mindeddig igyekeztem előled elrejteni; de fájt. Fájt látni a keserűséget az aranyos kis arcodon. Zavart voltál, s megkérdezted, mégis miért nem?
A te helyzeted más, mint a többieké. Csak saját magadnak okoznál fájdalmat azzal, hogy megszeretsz valakit, mert képtelen vagy uralni azt, aki vagy. A cselekedeteid és a tested ellened szólnak. Megijeszted az embereket, hiszen nem mindenki áll úgy hozzá ehhez, mint én. Kérlek, jól gondold meg. Csak én segíthetek rajtad. Csak úgy lehetsz boldog, ha rám hallgatsz, higgy nekem! Én tudom, ki vagy valójában. Tudom, hogy szükséged van rám.



Sírva jöttél oda hozzám. Reszkettél, s karikás szemeid fáradtságról árulkodtak. Egyetlen gyertya narancsos lángja világította meg alakodat, de így is tisztán láttam…
Kétségbeesetten könyörögtél, hogy segítsek. Azt mondtad, nem múlik el. Hiába próbálkozol, mintha mit sem érne. Folyton az a fiú jár az eszedben, a háztársad, akitől még a közelgő ünnepek alkalmából egy aprócska ajándékot is hozott számodra a reggeli bagoly. Egyszerűen nem tudsz mit tenni. Irányíthatatlan vagy.
Mélységesen sajnáltam, hogy ezen kellett keresztülmenned, de figyelmeztettelek. Megmondtam neked, hogy ne engedj az érzéseidnek, mert csak kárt okozol saját magadban. De te nem hallgattál rám, s most bármit is tettél, az állapotod rosszabbodott. Mi lesz veled, ha vége a téli szünetnek? – csak erre tudtam gondolni. Nem tehettem meg, hogy kikérlek “egészségügyi problémák” címen, mert akkor mondanom kellett volna valamit az iskolának. A titkodat pedig meg akartam őrizni. Te se szeretted volna, ha ez kiderül, ugye?
Hallgass rám. Felejtsd el őt, mielőtt még rosszabb lesz a helyzet. Nem akarsz bajba kerülni, ugye? Mondtam már… Neked nem lesz teljes az életed sosem. Nem, ha ellenkezel velem. Mert tudod jól, hogy csak én tehetlek boldoggá, és csak én értelek meg.



A nyári nap fényében fürödtünk. Nővéred az ujján csillogó gyűrűt csodálta, s mosolyogva vázolta fel az esküvőről alkotott elképzeléseit. Virágokat szeretett volna, jó sokat. Egy tavaszi mezőt akart megeleveníteni, s egy cseresznyefa boltív alatt kimondani az esküt. Első táncunk puha szirmok közt ejtenénk, mezítláb. Te csak némán bámultad az öledben heverő olvasmányod sorait, s még akkor se fordultál felém, mikor én direktben a pillantásodat kerestem. Úgy festett, megharagudtál rám, de nem hibáztathattál, igazán nem…
Titkod tovább fogom őrizni, ha kell a síromig viszem magammal, de arra nem kérhetsz, hogy éljem a te életed. Önző lenne tőled, ha elvárnád, hogy veled ússzak a magány vizében, márpedig te nem vagy egy önző ember. Tizenhárom éves létedre, állapotod ellenére, még mindig tiszta volt a szíved… Nem szerettem volna, hogy miattam mocskold be.
Ne feledd: én itt vagyok neked. Nem megyek sehova. A tiéd vagyok s te az enyém. Az éjjeli órákban még mindig őrizlek, segítelek. Ennél többet nem is kívánhatnál.



Elhidegültél tőlem. Talán az én hibám, túlságosan elhanyagoltalak… Így, hogy életem Larisa-éval egybekötött, már nem tehettem meg, hogy időmet veled töltöm a kedvesem helyett. Felnőttél. A saját lábadra álltál. Meggyűlöltél. Talán jobb is így, s mindenki mást is épp olyannyira megvetsz majd, mint engem… Akkor soha nem fog a szíved darabokra törni.
Sérült áru vagy, és mindig is az leszel. Kívánom, hogy ezt sose felejtsd el. S kívánom neked a legjobbakat, amiket biztosan magadénak tudhatsz majd; csak emlékezz. Mert tudod… Én csak a te érdekedet tartottam szem előtt mindvégig.

Yule Byeon, ez az utolsó levelem számodra. Remélem ha egyszer ezt elolvasod, érteni fogod, mit miért tettem… Haragudj csak rám, nem bánom. De jól jegyezz meg mindent, amit tanítottam neked, mert a nagy világban csak így élhetsz túl.

Érezd jól magad az Akadémián, Karácsonykor találkozunk.

Túlzott mértékű, sokszor kielégíthetetlen szexuális vágy egy férfiban, mely jóval erősebb, mint más férfiak esetében. Rendszerint társul hozzá agresszivitás, impulzív viselkedés.
Satyriasis gyakran fellelhető olyan egyéneknél, akiket gyermekkorukban molesztáltak.

Már a kezdetek kezdetén is rajongtál a letisztult Dél-Koreai divatért, melyet a tévés drámákból ismertél, no meg a pasztell színekért és a különleges mintákért. Sosem riadtál vissza a kiegészítőktől sem, vagy a nőiesebb ruhadaraboktól, sőt, édesanyád és nővéred ékszeres dobozából is gyakran kölcsönvettél egy-egy nyakláncot vagy fülbevalót, amiket magadra aggattál. Mindig csak nevettünk, amikor ezekben táncoltál a nappali közepén. Hah, emlékszem a napra, mikor magadnak kilyukasztottad a füledet… Mindösszesen kilenc éves voltál, de nem jajveszékeltél, csak büszkén odajöttél hozzánk a teraszra vérző fülekkel, mondván, “nézzétek, most olyan vagyok mint Larisa”. Bevallom, tényleg hasonlítasz rá. Rémületesen. Az arcod, a hajad tapintása, az alakod…
Ahogy egyre csak nőttél, már saját ékszerdobozzal dicsekedhettél, bár ennek tartalma többnyire fekete s ezüst színekben készült, kevésbé volt feminin hatású. Édesapád továbbra is ellenezte, hogy ilyesmiket aggass magadra, de te bátran a tudtára adtad, hogy odahaza a férfiaknál ez nem volt szokatlan - ahogy a sminkelés sem, melynek legnaturálisabb formáját te magad is űzted, nagyjából tizenkét éves korodtól kezdve. Nem vitted túlzásba, de szépségedet határozottan igyekezted kiemelni vele. Eleinte eléggé bénácska voltál, de Larisa szívesen segített neked megtanulni a smink világának összes kis csínját-bínját. Ekkorra már attól sem riadtál vissza, hogy kihasználd képességedet és minden nap más-más hajszínnel vagy szemszínnel állj elő, hogy az tökéletesen passzoljon a választott öltözékedhez. Ezeket a változtatásokat persze sosem vitted túlzásba.
És lám, ahogy egymás mellett álltatok, s te életed első tökéletesre sikerült sminkálarcát viselted, aligha tudtam különbséget tenni köztetek. Ha ébenfekete frizurád nem lett volna rövidre nyírva, s vállaid nem kezdtek volna a pubertás korral szélesedni, lehettetek volna ikertestvérek is. Ugyanazokat a lágy vonásokat véltem felfedezni mindkettőtökön, ugyanazt az édes mosolyt, s szemeitek egyformán sötét árnyalatban csillogtak. Szinte ijesztőnek találtam ezt a hasonlóságot. Megkérdőjeleztem saját elmém tisztaságát, mert úgy tűnt, teljesen összezavarodtam.
Azóta persze sokat változtál, habár csípőd még mindig ugyanolyan vékony, izmaid azonban szálkásodtak, kifejezésed megkeményedett, állkapcsod élesedett, tekinteted pedig szúrt, akár egy sárkány tüskéje. De én továbbra is látom benned azt a szeretetéhes kisfiút, aki régen voltál.