Lev Karkaroff

Nehéz közel kerülni hozzá, mert ő így akarja, és egyszerűen ilyenné lett. Valamikor régen a tudatába égett mennyire veszélyes tud lenni ha megbízik másokban, és bár azóta hozzászokott, mélyen még mindig bizalmatlan alkat, titokban még mindig belefeszül a teste egy-egy érintésbe, néha még mindig nem tudja megkülönböztetni teljesen, hogy milyen szándékkal közelítik meg őt. Inkább a bizalmatlanságot választja és a távolságokat, ebben az egy dologban a biztonságot. Mert majdnem minden másban vakmerő tud lenni, ha annak kell lenni, akkor ő az első sorban fog állni és belerohanni a veszélybe. A félelemérzete a fájdalomérzetével együtt tompult el, darabról darabra tépték ki belőle mindkettőt, hogy mára már csak foltokban legyen jelen. Csak akkora falatokban amiket könnyen lenyel és félretesz, mintha ott sem lennének benne. Nem teljesen meggondolatlan, nem őrült módjára szalad a veszély karmaiba, viszont amikor át kell ugrani a félelmen, szinte gondolkodás nélkül megteszi. Néha szinte már olyan, mint egy erre hangolt gépezet, sokszor nehezen érti az embereket, az egészségesnél kevesebb empátia maradt benne mások iránt. Egyedül a logika szilárd elvei maradtak számára mint kapaszkodó, legtöbbször csak így olvas a helyzetekből és arcokról. A szociális helyzetekhez nincs nagy tehetsége, bár az illem és etikett szabályait belenevelték és ismeri is őket, minél több időt töltesz el vele, annál több különös részlet feltűnik a viselkedésében. Észreveszed, mennyire merev a tartása, hogy az átlagosnál éberebb a tekintete, hogy sosem lazít igazán, inkább úgy tűnik csak úgy tesz, mint aki lazítani próbál. Szerepeket játszik, hogy ne lógjon ki teljesen a sorból, hogy ne ordítson az arcodba minden hiányossága; de ha elég ideig figyeled, gyanakodni kezdhetsz.
Nem pazarolja a szavait, keveset beszél, de azokat többnyire átgondoltan. Legtöbbször higgadt, szinte már természetellenesnek hatóan. A legtöbb dolog már nem is érdekli igazán, már rég kiveszett a szemeiből a fény, csak valami harcias szikra maradt benne, hiszen azt táplálták igazán benne. Igyekszik nyugodtnak maradni és összeszedettnek, a legtöbb érzését csak magában eltemetve élve meg, de bármennyire is igyekszik, mégsem egy robot. Minden érzelem mélyen kavarog benne, a megfelelő helyzetekben elszórt megfelelő szavakra pedig egyszerre törhet ki belőle. Mert valójában nagyon sok érzelem kavarog benne, többnyire harag és minden fájdalom aminek kimutatására képtelenné vált. Ha feldühítik, szinte irányíthatatlan lesz, amíg le nem csitul, csak egy pusztító erő, józan gondolatoktól mentesen. Tudja mennyire lobbanékony tud lenni, de igyekszik minél mélyebbre zárni magában ezt az oldalát - ettől viszont csak nagyobbak lesznek a kitörései, amikor megtörténnek.
Amikor higgadt, még a hangját is alig emeli fel, hiszen ritkán van rá szüksége - a megfélemlítéshez gyakran elég a puszta jelenléte, a kisugárzása olyanná vált, ami könnyebben taszítja az embereket, mint vonzaná a közelébe. Van benne valami néma fenyegetés, ami talán akkor nyer igazán értelmet amikor kiborul. De igyekszik nem mások előtt tenni ezt, ezért a legtöbben csak a higgadt, precíz oldalát ismerik és látják. Ezt mindig is jobban értékelték tőle, eggyel több okot adva arra, hogy rejtegesse a benne égő tüzet. A legtöbb dologba csak akkor foly bele, amikor érdeke származik belőle, ilyenkor még lelkes is a maga módján. Többnyire viszont egyszerűen érdektelennek hat és távolinak. Többnyire akár bele is olvadhat a tömegbe; akkor kezd egyre feltűnőbb lenni, amikor figyelni kezded a viselkedését.
Szeret pontos és precíz lenne, mi miatt nagyon tud ragaszkodni a saját szabályaihoz és módszereihez, elképzeléseihez. Azoktól viszont, akiket rangban maga fölött tart, könnyebben elfogad parancsokat és utasítások, legalábbis nem fog hangosan panaszkodni miattuk. Bár meglehetősen ritkán panaszkodik szavakban, inkább szemforgatásokban és mozdulatokban, kis gesztusokban. Mivel puszta és hideg logikával bontja le a legtöbb helyzetet, ez az amivel a legjobban lehet hatni rá. Az érzelgős emberek leginkább egyszerűen irritálják, hiszen belőle valamikor kihalt ez, s ami mégis maradt az mélyre menekült, hogy túléljen. Inkább gyengeségként gondol erre, akárcsak a fájdalomra és a félelemre is. Könnyebben dolgozik egyedül, mint csapatban, nem szívesen függ másoktól, vagy helyezi a sorsát idegen kezekbe. Viszont mindig megteszi amit kell. Minden hibája ellenére a megfelelő emberekkel meglepően ragaszkodó és védelmező tud lenni, bár kimutatni nem mindig tudja rendesen, amikor szükség van rá, egy oroszlán erejével képes ott teremni ezen kevesekért. Hiszen eleve ritkán ragadnak meg mellette az emberek, akik mégis megteszik, azokért képes akár szélsőségekbe is elmenni cserébe.

- Kira Karkaroff meghalt. - Az önelégült arcára terülő mosolytól kiráz a hideg, hiszen sosem volt jó ómen, amikor ennyire boldog. Mégsem kellett tovább mondania ahhoz, hogy tudjam mit jelent mindez. Kira Karkaroff halott, úgyhogy kelleni fog a helyére valaki - én pedig 2004 július 27-én születtem. A mi köreinkben ritkán történik bármi is igazán véletlenül.




- Gyerünk Karkaroff, ennél még egy kislány is jobban csinálná! - És tudom, hogy igaza van és gyenge vagyok; nem hagyhatom, hogy a saját testem legyen az ami lekorlátoz. Nem hagyhatom, hogy hátráltasson; túl kell nőnöm rajta. Nem számít, bármennyire is fáj, ha már minden sejtem ordít és ha már az ájulás szélére hajszolt: az az a pont amin túl kell lendülnöm. Mindig egy újabb és egy újabb lépéssel tovább abban a pokoli körben.

- Csak ennyi? - Torz vigyor terül szét az arcomon, a fájdalom teszi, ami az agyam minden puha szövetébe beszivárogta magát, hogy a testem szinte magát megadva zsibbadjon bele. Őt is csak egy foltban látom, csak sejtem az alakját, egy árny mozdulása a fényben, amíg közelebb nem hajol. Meg fogja adni amit kérek, tudom - sőt, talán valahol még büszke is lesz erre a szemtelenségre. Főleg, ha túlélem az estét.

Fogalmam sincs, hányadik napja vagyok idelent; ide ér el a nap fénye, az éjszaka és a nappal ugyanaz, csak két időszak van: amikor itt van velem, és amikor magamra hagy. Nem hagyja begyógyulni a sebeket, az időre bízza és rám, ahogyan azt is, hogy túlélem vagy sem vele. Ha őt túlélem, talán túl fogok mást is. Szükségem van rá és a módszereire, mert kevesen mernék megtenni azt amit ő szemrebbenés nélkül.

Már rég nem könyörgök neki, már rég nem mondom, hogy hagyja abba, már rég csak hagyom azt a tapadós zsibbadtságot az agyamra ülni. De sosem hagyja, hogy elájuljak. Azt akarja, hogy figyeljek: figyeljek és tanuljak, miközben a testem lassan megadja magát.

Érzem a lépteit. Mindig tudom mikor közeledik, a pince alja nincs kikötözve. Azt hiszem, szándékosan csinálja. Szerette látni a tekintetemben a félelmet miatta; de azt mégjobban szerette, amikor elkezdett eltűnni belőle.

Már rég nem kérdőjelezem meg a módszereit, már rég elismertem, hogy hasznosak és szükségesek. Már rég tudom, hogy jó az amit tesz, legyen bármi is. Már rég várom, hogy mikor találkozunk újra.




- Akkor az utolsó... - Nem tudta befejezni a mondatot, mert amint a vállamra tette a kezét, a testem megfeszült az érintésre, mintha villám csapott volna belé, és a sokk szorítaná feszesre az izmaimat.
- Ne érj hozzám. - Csak sziszegő figyelmeztetés, ahogy a mérgeskígyók teszik, de nem fogja vel elsőre. Szinte látni ahogyan emészti a szavakat, jelentést keresve a hangoknak, de túl lassan, túl lassan, ha még mindig szinte lyukat éget a vállamba a tenyere. - Mondtam már, hogy ne érj hozzám. - Erővel rántom le magamról a kezét, ha már ő nem képes rá, és magyarázat nélkül indulok tovább. Nem is tervezek magyarázkodni; és neki sem kellene válaszokat keresni olyan helyen ahol nincs semmi.

- Maradj ott ahol-- - És belém szorul a levegő, ahogyan az apró karok ölelésbe zárnak, az enyémek tehetetlenül esnek alá, mint két súly húznak a föld felé. Képtelen vagyok ellazítani a testem, amíg el nem lép - de nem úgy tűnik, hogy el akarna. - Menj szépen játszani... - Amíg szépen kérem, de szépen kell kérnem, és nem azért, mert alig lehet öt éves. Azért, mert nem akarom magamra haragítani az apját azzal, hogy behúzok a kis hercegnőjének amiért... megölelt? Minek... ölelget? Mintha nem lenne levegő, pedig nyitva van az ablak.

Vasili már ötödjére bök oldalba, hogy figyeljek már, nem rá, hanem a terem túloldalán ülő lányra. Már nyolcadik perce minket figyel miközben a haját tekergeti néha és szépen mosolyog mellé, én is észrevettem, ezért is olyan szúrós a tekintetem Vasili irányába. - Mi van már megint? - Szinte morran a hangom, mégis halk. Utálom az ilyen összejövetelek, tudja ő is, de muszáj résztvennünk rajtuk a származásunk miatt.
- Oda. Kellene. Menned. Hozzá. - Lassan és tagolva mondja, azzal a tipikus idegesítően tenyérbe mászó mosolyával az arcán.
- Minek? - Őszintén jön tőlem a kérdés, annyira, hogy ő legszívesebben a falba vágná a fejét. Sőt, egy pillanatra még körbe is néz, alkalmas helyet keresve rá, de inkább csak felsóhajt.
- …mindegy. - Nagyon nem az, csak inkább feladja, minthogy megpróbálja elmagyarázni. Én pedig összevonom a szemöldökömet és inkább belekortyolok a poharamba. Nagyon hosszú esténk lesz…




Már a friss kötés végét rögzítem, amikor megérzem a lépteit. Fogalma sincs, hogy honnan tudok ennyi sérülést szerezni - de sosem volt bátorsága rákérdezni hogy honnan és ami még fontosabb, miért vannak meg miért hagyom őket magamon. Én pedig nem fogom beavatni az edzési rutinomba, bár néha amikor figyel, sejtem, hogy vannak elképzelései. Olyan ötletek, amiket még ő is elrugaszkodottnak tart, rám nézve viszont mégis eléggé valószerűnek. - Szerelmes lettél, Vasili? Percek óta bámulsz. - Erre már elkapja a tekintetét, én pedig folytatom, miközben visszahúzom a felsőmet. - Alig egy órára lehetnek, nyugatra. Ha most indulunk, még beérjük őket. - Ebbe a témába sosem mentünk bele részletesen, Vasili azon kevesek közé tartozott akik megtanulták, hogy jobb nem faggatni, hiszen ha nem akarok, akkor úgysem fogom válaszolni. A barátságunk egyik fontos része volt, hogy nem teszünk fel hülye kérdéseket egymásnak.

- Ruslan azt mondta, fejlődtél a legutóbb találkozásotok óta. - A hangjában nincs büszkeség, ugyanolyan semleges, mint többnyire lenni szokott felém. Hiszen velem szembe nem kell játszania magát, nem kell kedvesebbnek lennie annál, amilyen.
Az utóbbi időben a Ruslannal való találkozásaink ritkábbak lettek, de mindketten elvárták, hogy fenntartsam a szokásos edzési rutinokat. Az apám még mindig nincs teljesen tisztában a részletekkel, de az eredmények mindig jobban érdekelték. De sejtette. Teljesen biztos vagyok abban, hogy már rég sejti, miből is állhat Ruslan tanítása.

- Hé… jól vagy? - Óvatosan csukja be maga mögött az ajtót, pedig hiába, rajta kívül senkit sem érdekelné a hogylétem.
- Persze, csak egy karcolás… - Mégsem kelek fel az ágyból amikor nem muszáj. Ha tompult is a fájdalomérzetem, teljesen nem múlt el, plussz tudom, hogy amitől még kevésbé fáj, ha nem szükséges akkor jobb nem erőltetnem mert csak lassítom a gyógyulást.
- Nem kellene… - Óvatosan kezdi, pedig tudja a választ már rá.
- Nem. - Határozottan vágom rá, esélyt sem adva Vasilinek, hogy befejezze a mondatot. Ő pedig oroszul kezd szitkozódni, válogatás nélkül, miközben leül az ágy szélére. Tudom mire gondol, hogy egyszer majd megölöm magam ha így folytatom - de azt nem tudja, hogy még nem halhatok meg. Szóval nem kellene emiatt aggódnia. Tudom mit csinálok, már rég ismerem a testem korlátait, de még tovább kell feszítenem őket. Akár egyetért vele, akár nem. Ő volt az egyetlen aki még felfigyelt az ilyen napjaimra. Azt hiszem ő fordította el a legnehezebben a fejét a sérüléseimről, de még őt sem avattam be a részletekbe. Apát nem érdekelte, anyát pedig nem szabadott érdekelnie. Mégis, tudom, hogy ő szokott az lenni, aki titokban gyógyfüves főzeteket küldött nekem. Ennél többet amúgy sem tehetett volna - sőt, még ezzel is veszélyes határokon járt.




Ahogy rám nézett, azt hittem valami fontosat akar mondani. - Ne halj meg. - Azt hiszem ennél több tanácsot nem is várhattam volna el tőle, ezért bólintok némán. Majd... majd igyekezni fogok nem meghalni. Fura ígéret, de a vállamat paskoló karnál több szeretetet nem vártam volna el. Igazából abban a pár mozdulatban benne volt minden amit mondani akart, ahogyan abban a két szóban is. Ne haljak meg. Bár kétlem, hogy azért mondta volna, mert aggódik. Én vagyok az egyetlen fia.
Én vagyok az egyetlen fia, ezért is volt hajlandó olyan sok intő jel elől elfordítani a fejét. Amíg életben maradtam, és ami annál is fontosabb, fejlődést látott rajtam, addig nem számított, mindezt hogyan is érik el. Nála a cél mindig is szentesítette az eszközt, és én is alig voltam több egy eszköznél. Annak is éreztem magam, élőnek meg lélegzőnek, de egy eszkönek a kezeik közt. Az egész játék végén viszont egyfajta szabadság ígérete várt, a végkimenetel nem is tűnt rossznak, csak az út volt nehéz. A kitaposott ösvény túl egyszerű lett volna, ezért is hajtottam fejet a szögesdrótok és indák közé. A vérnek amúgy is ára van - akkor is, ha aranyvérű családba születtél. Akkor is, ha a szüleid az MiM elkötelezett követői, ha téged is a soraik közé szánnak. Ha a saját titkos hatalmi harcuk egy játékszere vagy. Ha ki akarsz törni ebből, egyszerűbb a játékukat játszani, jobb, ha abban vered majd meg őket. Ez pedig csak időre megy, évekre és évtizedekre, az eredmény a végén… megéri majd.

Fura volt boldognak látni, hogy szinte dúdolt magában ahogyan a társalgóba tartott. Kiráz tőle a hideg, annyira természetellenes látvány; de Kira halála óta lassan megváltozott. Amikor már teljesen biztossá vált, hogy én leszek az aki átveszi a lány helyét, egyenesen kifordult magából. Persze, a teljes győzelemhez számára ez sem lesz elég, de ezen a lépcsőfokon diadalként könyveli el, hogy a fia a vérszövetség részese lesz. A távozásomhoz most nem fűz egyéb jótanácsot, pedig most egészen a Roxfortig küldenek emiatt - de mosolyog. Mosolyog, és ez mindennél rosszabb…

Már a csomagjaim mellett állok, amikor Vasili feltűnik az ajtóban. Azt hiszem elköszönni jött, de mielőtt bármit is mondana, egyenesen letámad egy öleléssel - tudja, ha csak egy pillanatnyi időt is ad a menekülésre, akkor el fogom küldeni. Most mégis hagyom neki, ha belefeszülök is az érintésbe, megadom neki a pillanatot, hogy elköszönjön. Meglepi, de inkább nem tesz rá megjegyzést, csak megszorít egy pillanatra, mielőtt még elengedne.
- Szóval, úgy hallottam két csajjal leszel összezárva. - Emelgeti a szemöldökét, én pedig tippelgetni kezdek magamnak, hogy mi mindenre gondolhat közben, de inkább abbahagyom.
- Ja. - Az övével ellentétben nem lelkes a hangom, hanem teljesen semleges, de a szavai mégis elgondolkodtatnak. Teljesen más irányba, mint amerre őt repítené a képzelete, de elgondolkodok. Észreveszi rajtam, ezért felém nyújtja az öklét, hogy válaszoljak rá ha akarok.
- Hé, ennél többet is kibírtál már. - Biztatónak szánja a mosolyát és annak is hat, ismer annyira, hogy kiérezze a pillantásomból az aggályaimat az új… csapatommal kapcsolatban. Hiszen még őt is csak évek alatt szoktam meg, most meg azonnal két új embert kapok a nyakamba, akik… kevéssel többek az idegeneknél. Kira vérnővéreiként inkább mindig is titkos riválisok voltak, mint bármi más. Legalábbis itthon mindig úgy kezelték a helyzetet, amihez nekem akalmazkodni kellett.
Egy pillanat késéssel, de az ökléhez nyomom az öklömet. - Ennél többet is kibírtam már. - Elnyomom a feltörni kívánó sóhajt, de azt hiszem így is megérzi.
- Hiányozni fogsz. - Meglepetten pillantok rá, nem hittem, hogy kimondja - de rá vall, hogy megtette.
- Ha utánam jössz, kicsinállak. - Csak egy apró, alig észrevehető mosoly amit felé küldök, mégis kiszúrja, hiszen már tudja hol keresse.
- Ha ki tudnál csinálni, már rég megtetted volna! Igazából egészen hozzád nőttem. - Idegesítően vigyorog, mint aki megnyerte a csatát, mégsem fűzök hozzá megjegyzést.
- Már várnak odalent…

magasság: 180 cm
súly: 80 kg
szemszín: kék-zöld
hajszín: világosbarna
egyéb jellegzetesség: lyukasztott fül, sebhelyek a testén

Nagyrészt semleges színekben látni: feketék, szürkék, néha fehérek esetleg barnák, de ritkán valami élénk vagy figyelmet felkeltő. Ha mégis annak oka és jelentése van. Amikben viszont mégsem visszafogott azok a gyűrűk és a fülbevalók. Ha behúz valakinek, elég gyorsan rá lehet jönni, hogy ő tette, valahol szereti, hogy egy múlandó billogot hagy ilyenkor másokon. Amikor különösen rossz kedve van, kifesti a körmeit, szinte várva, hogy valaki megjegyzést tegyen rá - és ha megteszi, behúz neki. Kár, hogy egy idő után megtanulják, hogy ne tegyék.