Tony & Denny | Are we still friends?

Miután elhangzik Denny szájából az edzést záró mondat, pár pillanat, és követem a többieket én is a föld felé. Kicsit szándékosan ráérősen, valami olyasmi gondolattal, hogy régnek hat, hogy csak ketten lazultunk Dennyvel. És most sincsenek konkrétabb szándékaim, igazából semmit sem kell csinálnunk, mégis elvigyorodok amikor arra kér, hogy maradjak. - Persze, hiszen nem lennél meg nélkülem. - És ebbe a mondatba most alig szorul él, épp csak egy annyi amennyi egy baráti csípkelődésbe szükséges. Meg talán egy csipetnyivel több, a kíváncsi fülek miatt akik utánunk pillantanak még távozás előtt. Én viszont nem pillantok vissza rájuk, Dennyt figyelem, meg azt, hogy megvárja amíg a többiek távolabb érnek, mielőtt folytatná. - Ha nem ismernélek, még azt hinném, hogy dolgoztatni akarsz, kapitány. - Mégis kiérzem a hangjából, hogy nem így van - ő meg kiérezheti a mosolyom éléből, hogy rájöttem. Amúgy is, további panaszkodás nélkül ülök vissza a seprűmre.
Amúgy is van miről beszélnünk - vagy épp ellenkezőleg, határozottan nem beszélnünk, hanem mélyen hallgatnunk, mint a rejtély megfejtését őrző szfinxek… de már kezd nevetségesen idegesítőnek tűnni, hogy néha olyan, mintha egyenesen kerülne… feszeng és eltűnik pár órára, mert igen, nyilván észrevettem, ha közben még furán is viselkedik. És ezt igazából valami olyasmivel tudnám magyarázni, hogy összeszedett magának valami véráruló csajt akit rejtegetnie kell, ami… hát több, mint gáz lenne, több szempontból is. Magasabbra is lőhetné a labdát. Jóval magasabbra, mint egyenesen a sárba.
Arról pedig, hogy én változtam vagy sem, határozottan nem kellene beszélnünk - és igazából itt el is jutottunk a fő okhoz, amiért nem olvastam még a fejére amiket észrevettem rajta, és a rangon aluli játékszer - ennél szebben nem lehet megfogalmazni - gondolatával sem töröltem még arcon, minden erre vezető kísértés ellenére sem. Amúgy sem vagyok a dadusa vagy hasonló, de némi józan észt azért pofozgathatok bele, már a baráti jogomnál fogva is. De ennél a gondolatnál már megint arra kell jutnom, hogy valaki az én fejemet is a falba vághatná kissé, hátha attól rendeződnek a gondolataim - de ennél sokkal, de sokkal több méltóság szorult belém. Nem tudhatják meg, hogy egy kicsit is képes vagyok kételkedni mindenben, amiért eddig olyan határozottan kiálltam. Egész életemben egy határozott képért dolgoztam önmagamért, és nem dobhatom el több év munkáját egy pár hónapos kételycsomagért, az… egyenesen őrültség lenne. A megaláztatásról ami vele jár, nem is beszélve. Könnyebb elnyomni az összes hülye érzést, úgy tenni kicsit, mintha itt sem lennének, miközben arra várok, hogy kigyógyuljak belőlük, mint valami elcseszett betegségből. Persze, aki nagyon akarta mégis észrevette a változást, de kevesen voltak annyira bátrak, hogy számon is kérjék rajtam. És akik mégis, azoknak meg bebizonyítottam, hogy az alvó kígyót nem illik piszkálni, mert  kíméletlenül megmar. Sőt, ilyenkor még rajtuk csattant minden felgyűjtött feszültségem is, ha már voltak olyan rendesek felhúzni és tálcán kínálni magukat. De ezeken a kizökkenéseken kívül valóban nyugodt időszakom volt, magamhoz képest ritkábban kötöttem azokba, akik megérdemelnék. Amúgy is most… most főleg akadnak mások, akik helyettem is piszkálnák őket, azt hiszem. Még nem tudom hogyan érzek ezzel is. Nem tudom hogyan érzek egy csomó dologgal, mint egy második kamaszkor, csak ezúttal valami elcseszett módon a női hormonok tombolnának bennem. Csak eggyel több ok, hogy senki, soha ne tudjon róla, vagy tényleg ki kellene nyírnom, mert még a legjobb felejtésátok sem mosná tisztára a sérült önérzetemet. Szóval igen, ezeket még Dennyvel sem oszthatom meg, a legsötétebb titkaim egyike lett, szégyenfoltom és keresztem. De csak időszakosan. Nagyon remélem, hogy időszakosan, akkor is, ha ennyire hosszú időszakról van szó, vissza kellene kerülniük a dolgoknak a régei medrükbe - akkor is, ha már nem tudnak. Ha már nem lehet elfelejteni, hogy mi történt…
- Mennyire szeretnél lebőgni, Denny? Most úgysem látná senki… - Elkapom a kvaffot, majd ellököm magam a földről, követve a példáját. Szándékosan akarok némi versengő utóízt pumpálni az egészbe, addig sem kell hülyeségeken gondolkodnom. Ha elkap a versenyszellem, legalább elhalkulnak a gondolataim, a figyelmem pedig csak a játékra szűkül - ezért is vártam mostanában sokkal jobban az edzéseket, és esélyesen tüzesebb is voltam közben, de hé, amíg a teljesítmény javul… aligha kérnének számon a változás miatt. Legfeljebb azt hiszik, a nyáron igencsak lelkes lettem a kviddics miatt, mégjobban, mint korábban, kicsit azon is túl, hogy teljesítményorientált vagyok, mert utálok veszíteni. Másokkal szemben is - de főleg magammal szemben. Most pedig kezdem úgy érezni, hogy bukásra állok egy olyan harcban, amiről nem is tudtam, hogy létezett - aminek léteznie sem kellett volna, valamikor, egy névtelen pontban az időben azonban mégis megjelent. Ravasz módon rejtőzködve, hogy a közelmúlt eseményei lavinaként indítsák be. Nekem pedig fogalmam sincs, mi lesz, ha becsapódik, vagy úgy egyáltalán, mibe is fog csapódni, amikor bekövetkezik az elkerülhetetlen - ez pedig az egyik legfrusztrálóbb az egészben.

A beszélgetés gondolata úgy általánosan most - meg még… egy ideig - eléggé meredeken hangzik Dennyvel; most nem lennék vele őszinte, pedig korábban meglehetősen őszinte voltam vele. Tavasz előtt, de az a tavasz elég sokakban egy válaszfalat jelentett. Ami normális is lehetne, csakhogy nekem a kivételek közé kellett volna esni valahol, nem pedig megállni az egész peremén, és onnan figyelni, hogy akkor most jobbra vagy balra kellene lépni inkább. Szánalmas.
- Igazad van, még nem. - Olyan hangsúlyos még, ami könnyedén túllendül azon a megjátszott frusztráltságon a hangján. Hiszen ennél sokkal rosszabbat is hallott tőlem, most szinte nem is próbálkozok. Az utóbbi hónapokban amúgy is ritkábban vettem elő a teljes pusztító erőmet, mintha csak tartogatnám valamire. Meg mostanában Dennyvel is távolodtunk, bár ez mindenen azért nem változtat. Egészen addig, amíg ki nem derül az én oldalam. Az övéről viszont még mindig csak tippelgetni tudok.
- De azt is elismerhetjük, hogy attól, hogy az én játékomat szidod, a tied sajnos nem lesz jobb. - És egy egészen lesajnáló pillantást is kap mellé, mintha annyira reménytelen eset lenne már a további fejlődésre. Pedig nagyon jól játszik, de ezt tudjuk mindketten, és pont emiatt szidhatom. Már azon is túl, hogy barátok vagyunk. De a barátságunk ellenére is láthatja a tekintetemben pattanó, tüntető lángra lobbanó szikrát, hiszen valahol akkor is fel tud vele húzni, ha tudom, hogy oktalan. Pontosan tudom, hogy mit csinál, de akaratlanul is mindig belelépek egy kicsit. Ő pedig jobban tudja, mint bárki más, hogy mennyire utálok veszíteni. Ahelyett viszont, hogy valóban kirobbanna a feszültség, egy apró, alig észrevehető mosoly simítja el az arcomon. Nem fogom kimondani, de hiányoztak a beszólogatásaink.
- Nem kellenek álmok ahhoz, erre tökéletes a valóság. Különben is, sajnos ki kell ábrándítsalak, de az álmaimat nálad nagyobb dolgok töltik ki, tesó. - Egy kicsit megnyomom az utolsó szót, miközben magasabbra repülök utána. A vihar közelébe érve követem a tekintetét a felhőkre, de csak azért, hogy utána egy öntelt mosollyal forduljak vissza. - Ha beijedtél, feladhatod már most. - Persze, nem fogja, mert ennél rosszabb körülmények közt is játszottunk már, de… rég volt. Rég volt, hogy együtt lógtunk volna, szóval ez a közelgő vihar most tényleg eltörpül minden más mellett. - Ne aggódj, ha beijednél, elég sikítani, és talán megmentelek, mint egy kislányt. - Még hozzáteszem amikor végre elértük a megfelelő magasságot.
Megforgatom a labdát az ujjaim közt, ezzel is jelezve, hogy kész vagyok kezdeni - csakhogy úgy tűnik, neki egyelőre más tervei vannak. Felé pillantok ismét, egy kis ideig csak értelmezve a hallottakat, és némán rendezve a gondolataimat szépen sorba. Most mintha kicsit óvatosabban formálnám a választ, kiérezni a szünetből, mielőtt újra megszólalnék. - Örülök, hogy nem kellett végignéznem. - A meccset, de nyilván nem a válasz ezen részén gondolkodtam annyira, hanem a cserediákok miatt. A véleményem formálása akaratlanul is elterelődik abba az irányba, hogy mit gondolok róluk, és az meg egy elég nagy zsákutca. Pedig első ránézésre, ha figyelembe vesszük a Roxfortban töltött meg azt megelőző éveimet… az emberek többsége kapásból rávághatná, hogy mennyire értek egyet velük úgy általánosan. - Külön-külön mindenki elég erős, de mint egy csapat… nem győztek meg. - Vállat vonok kissé, mintha könnyed lenne, pedig annyira nem. Nem ritka köztünk a marakodás meg a szurkálódás, viszont vannak pillanatok amikor a nagyobb célt kell nézni és nem az ilyen gyerekes ki harap kibe dolgokat. És éles meccsen is pont ez a helyzet, csak, nem mindenki képes megérteni ezt. A legutóbbi mardekár-griffendél meccs meg tökéletes példa volt erre. - Szánalmas volt, de ezt nem kell kimondanom, hogy tudd. Nem működött. És persze, lehetne azt remélni, hogy idővel menne, kérdéses, hogy van-e elég időnk hozzá. Nem fognak várni arra, hogy egy csapatnak nézzenek ki a legjobb játékosok. - Végülis, csapatjátékról beszélünk, akkor is ha ez néha elfelejtődik. - Szerintem könnyedén fel lehetne osztani a csapatot több kisebb csoportra, már ami a bizalmat jelenti. - És szerintem ő is tudja, mire meg kikre gondolok most. A felsőbbrendűség érzete sem ritka a házunkban, de, ez egy csapaton belül szintén nem mindig szerencsés. Szóval talán nálunk az a legnehezebb, hogy olyan játékosokat válasszon össze, akik képesek együtt játszani. Mert külön-külön tehetségből nincs hiányunk, de a győzelemhez az nem elég, ha egyénenként jók.

- Fogalmam sincs, mihez kezdenék nélküled és a végtelen bölcsességed nélkül. - Nem kímélem a gúnytól sem őt, sem pedig ezt az egyetlen mondatot, még akkor sem, ha valahol mélyen van benne némi igazság is. Sőt, lehet pont ez a magja miatt már úgy igazán, ahogyan kiejtem. - De legalább értékelem az őszinteséged. - Mintha neki szúrnám oda, pedig valahol magamnak is teszem. Mert tényleg értékelem, mostanában viszont én sem vagyok az, azokkal, akikkel annal kellene lennem - kezdve magammal. Bár hallgatni valamiről nem ugyanaz, mint hazudni - főleg akkor, ha még én sem teljesen vagyok biztos abban, hogy mi az a valami. És bár megbízom Dennyben - sokkal jobban, mint a bandánk többi tagjában tenném - mindenről még vele sem beszélhetek nyíltan, a mostani időszakban rá kellett jönnöm. Pedig korábban kíméletlenül őszinte voltam, de korábban nem kellett ilyen súlyú titkot őriznem. Annak ellenére, hogy egyetlen döntésről van szó, csak egyetlen bozonytalanságról, csak egy kilengésről - mégis mindent megváltoztat, szinte mind a tizenhét évemet tenném csak úgy a kés egyik oldalára… és fogalmam sincs, melyik döntésnél találnám szembe magam az élével, csak azt tudom, hogy ha rosszat választok, akkor egyenesen a saját torkomat vághatom el vele.
- Csacsogás közben le fogsz maradni, Denny. - És szándékosan gyorsítok egy kicsit, mert nem akarok az álmaimról beszélni vele. Azt hiszem most érzem azt a félévi szakadékot közte és köztem, és esélyesen én is rásegítek - de az is biztos, hogy nem csak én vagyok a bűnös ebben. Az utóbbi időben mintha ő is került volna, legalábbis eltűnt egy párszor. - Már nem kell ábrándoznom a Burke csajról. - És nem azért, mert az amormentia egy legális partidrog lehetne, hanem ezért, mert nem is lett volna szükségem egy bájitalra a Burke csaj megszerzéséhez. - Amióta szakított Brownnal, olyan könnyen lesz szerelmes, mint Gilderoy Lockhart az önarcképébe. - És ezt most őszinte lenézéssel ejtem, mert a legkevésbé egy nagyon tapadós csajra van szükségem. Értem én, hogy vággyal teli üst a szív, de annak a vágynak nem kell már az ajtó alatt is kifolynia belőle. - Olyan, mintha tapasztalattal beszélnél, ha szeretnéd, elmehetünk vajsörbe fojtani a szerelmi bánatod, amiért nem jött össze egy kobolddal. - Ha már szúrkálódunk, bár tudhatja, hogy a Burke csaj leginkább a neve és a külseje miatt érdekelt, mint bármi más miatt. De amíg nem szedi össze magát, nem éri meg, én nem fogom pátyolgatni a kis lelkét amíg túllép az exén. - Emiatt lépsz le olyan titokzatosan néha, teljes órákra? - Nehogy azt higgye, hogy nem tűnt fel, csupán eddig hallgattam róla. Feltételeztem, hogy ha baja van, el fogja mondani.
- Bármikor. - Vigyorgok már, hiszen mire másra lennének a barátok? Apró zsarolásokra, kis hátbaszúrásokra, arra, hogy a legjobb ellenségeink legyenek a maguk módján, teljes monopóliumot tartva fel minderre. Mert én vagyok az, aki a legjobban szivathatja Dennyt. - Biztosabban van az én kezemben, mint a tieben lenne. - De azért még nagyon hirtelen vágom felé a kvaffot, minden figyelmeztetés nélkül, hogy kapja el, ha annyira vágyik már rá. Csak a kérdése miatt fagytam le, de igyekszem úgy folytatni, mintha az a pillanat meg sem történt volna. Nem tetszik, hogy ennyire el kell gondolkodnom ezen a válaszon, azért is kapta a szükségesnél nagyobb erővel a labdát.
- Sok sikert. - És ebbe a két szóba most meglepően kevés gúny csúszik, mert tudom, hogy nem lesz egyszerű. A Durmstrangosok nagyon jó játékosok, és a stílusuk is hasznos lehet, de nehéz együtt játszani velük, ha úgy veszik, mintha egy különálló csapatot alkotnának. Ráadásul nem minden játékosunk hajlandó felvenni az általuk diktált ütemet meg temperamentumot. - Ha a hollóhát ellen is ennyire lebőgünk, azt sosem fogjuk tudni lemosni magunkról. - Nos, esélyesen nem erre a biztatásra várt, de ettől még teljesen igazat mondok. Ahhoz a megaláztatáshoz képest semmi lenne akár tíz vakrandi egy gringottsi kobolddal is. - De meg fogod oldani. - Ennyi biztatást azért kap, nem ok nélkül ő a csapatkapitány, én bízom abban, hogy így vagy úgy, de összehozza a csapatot. Ő sem akarhat még egyszer annyira csúnyán lebőgni mindenki előtt. Máskor könnyedén adnám azt a tanácsot neki, hogy válassza a cserediákokat és amit képviselnek, mert jó út lehet a nyeréshez, ha erre a taktikára építjük a stratégiát; most mégsem teszem. Talán hasonló okból, amiért az idén kevesebb vérárulót fenyegettem meg a halálnál is rosszabb dolgokkal. És utálom, hogy most is ezt teszem.
Ha most már visszadobja a kvaffot, akkor benne is vagyok, hogy elkezdjük a passzolgatást, mintha nem is válna egyre fenyegetőbbé a viharfelhők sokasága. Egy viharnál nagyobb problémáim is akadnak, az előbbiről pedig legalább tudom, hogy egyszer elcsendesedik, vagy tovább viszi majd a szél, mintha itt sem lett volna. A többi gondomról viszont, ennyi idő alatt már elmondhatom, hogy nem fogja csak úgy elfújni a szél, mintha nem is léteztek volna. És csendesedni sem látszik igazán, inkább újra és újra tombol, ha el is halkul egy pillanatra, feltámad majd úra.
A vihar legalább egy újabb kihívást tesz elénk, annyival jobb lenne a játék, hacsak Denny hirtelen úgy nem döntene, hogy félbeszakítja azt. Én pedig értetlenül pillantok rá. Minek érdekli, hogy mi történik odalen? Pontosabban, miért aggódik a vöröske miatt? Ha ennyire vörös, akkor elég nagy eséllyel megtippelhetjük, hogy melyik családhoz tartozik, és nekem senki olyan nem ugrik be, akiért érdemes lenne aggódni akár egy keveset is.
- Csak ölnek valakit, annyira nem nagy szám. - Bár amint kiszúrom Mutter feleségét, máris jobban kezd érdekelni. Részben kíváncsiság, részben meg az az undorító csomó a gyomromban, ami nem enged szabadulni. És még csak nem is a csaj miatt. Egy pillanat, és Denny után indulok, csak találgatva, hogy őt mi vonzza, mert eddig nem úgy tűnt, hogy nagyon barátkozni szeretne a cserediákokkal. Ugye nem… mondja, hogy nem megmenteni akarja a csajt, Merlinre!
Mégis követem, nem maradhatok odafent körözve, mint valami idióta, ezért Denny után lépek, de már nem tudom megkérdezni, hogy ő mégis mi a faszt akar csinálni, mert már meg is csinálja, mindenféle gondolkodás nélkül látszólag. Mégis mi van vele? Komolyan védeni kezdi a Potter lányt? Én megállok egy lépéssel hátrább, valami undorral az arcomon nézve őt meg a vöröset, meg egy kicsit az egész társaságot, őszintén. Igen, még magamat is, amiért egy fél pillanatra gondolnék arra, hogy hogy van a csaj - de erre is csak azért gondolok, mert bevillan egy másik vörös kép Roxmortsból. Csak az a lány barna volt, a vörös a képben pedig a saját vére, amiben feküdt, miközben elszaladtam mellette. Nem élte túl, szerintem már akkor halott volt, amikor elmentem mellette - de nem néztem meg. Nem néztem meg, hogy él-e még, mert magamra kellett gondolnom, nem pedig arra a lányra, akinek csak a nevét tudom. Hiszen szinte mindenkinek tudom a nevét - berögzült szokás, hogy név és származás alapján címkézek fel mindenkit. A most jelenlévőket is - és a megszokott rendszerem szerint, csak egy személy van, akivel nem kellene foglalkoznunk. És Denny pont felé küld egy fonnyasztó varázslatot, hogy kiszabadítsa. Csak egy pillanatra sajnálnám meg, de el kell engednem a dolgot. Ennél nagyobb gondunk is lehet, ha a bandának nem tetszik Denny hősködése. És miért tetszene nekik? A helyükben én sem örülnék. Mi a faszt gondolt Denny? Semmit. Semmit sem gondolt, és ebből még rohadt nagy gondunk is lehetne, ha rossz napon kötött beléjük. Ezt meg nem félelemből gondolom így, csak az előttünk levő puszta tényekből - kezdve a jelentős számbeli különbségekkel. Kettőnk közül, úgy tűnik, csak az egyikünk hajlandó gondolkodni.
- Denny, hagyd már a vöröst. - Közömbösen forgatom a szemeimet, és nem időzök sokáig a lány sebein. - Csak pár karcolás, túléli. - Amúgy is, Potter, bírnia kell az ilyet nem? Denny viszont túl felkapta a vizet. Remélhetőleg kiérzi miért mondom, hogy hagyja. Ha ennyire lovagias akar lenni vele, tehetné azt ésszel is, kevésbé úgy, mint egy vérfarkas teliholdkor. Mióta ilyen fontos neki a Potter lány? Vagy nem vettem észre, és képen törölte egy villám; azt még könnyebben megérteném. Mondjuk abban van igazág, hogy nem kellene hagyni, hogy a Durmstrangos banda és a felgyűjtött követőek túl nagy hatalomra tegyenek szert az iskolában. Már így is kezdtek túlszaporodni - és ez lesz az ok, amiért mégis készenlétben állok arra, hogy elővéve a pálcámat Denny és a Potter lány mellé álljak, ha tényleg felhúzta a bandát, és elszomorította a hercegnőt.

A meghajlásra feltűnően forgatom a szemeimet, bár azért vigyorgok közben, akarom, hogy lássa az előbbit is még mielőtt tényleg a fejébe szállna. Bár ha megtörténne is gyorsan visszarántanám magam mellé, ahogy a barátoktól illik ilyenkor. Az őszinteség téma viszont ennél jóval nehezebb, nem csak neki, hanem magamnak is szúrtam a szót - de annyiban hagytam, csak úgy elszórva a levegőben, hogy a közelgő vihar gondolata majd tovább is sodorhassa. Ez nem egy olyan beszélgetés amit meg kellene ejtenünk most - de igazából azt sem tudom, hogy később mikor. Lehet csak el kellene felejteni, de úgy tenni valamiről, hogy nem létezik még nem fogja valóban eltüntetni. Sőt, az árnyékokban még nagyobbra is nőhet, ha túl hosszú ideig leveszi róla az ember a szemét. Lehet mi is ilyenek leszünk? Hiszen az utóbbi hónapokban jelentősen kevesebbszer lógtunk együtt, mint az előző években. És nem csak a közösen szekált sárvérűekre gondolok, hanem úgy általánosan. Mondjuk már az is fura, hogy nem arra gondolok először, hogy el kellene intézni az egyiküket.
A kérdésére, hogy megvolt-e csaj, csak egy vigyorral kacsintok rá, Dennyre bízom a választ, bár azért elég sokról árulkodik az arckifejezésem. Ahogyan a hangsúly is amivel a korábbi szavakat ejtettem - szerintem elég okos ahhoz, hogy összerakja, ebből sem lesz semmi, sőt, félbeszakadt még mielőtt bagolypostával kellett volna szakítani. Inkább egy dementor pusszantson szájon, mint… hát, akármi, amin a Burke lány most megy keresztül.
- Tudtam, hogy megjegyzed a gin-dolgot. - Mosolygok újra, csak utalva, hogy amúgy marad még belőle. Sőt, igazából még érintetlenül várja az alkalmat amikor érdemes volna elővenni - mostanában a begyakorolt mosolyaimon kívül mást ritkábban látni rajtam. Össze kell ráznom magam de nagyon gyorsan, főleg mivel a téli szünet alatt otthon is gyanús kezdett lenni a változásom. Ha így folytatom még észreveszik, és annál kevés kellemetlenebb helyzetet tudok elképzelni. Bár esélyes, hogy kevesen hinnék el, hogy Antonio Zabiniben van akár egy cseppnyi… bűntudat? Nem hiszem ez a jó szó rá, de fogalmam sincs mi mást használhatnék. Még én sem hiszem igazán, pedig tudom, érzem, csak elismerni nem akarom. Mert nem hiszek benne teljes meggyőződéssel - inkább csak valami megfoghatatlan, kísértő árny, ami miatt teljesen biztos vagyok abban, hogy most nem kellene mumus elé állnom. Nem mintha máskor egészséges vállalkozás lenne, de most tartok attól, hogy valami mást látnék magam előtt, mint amire számítanék.
Passzolgatás közben végül mégis megjegyzem az eltűnés dolgot, mintegy mellékesen, mégis jelentős éllel, miközben őt figyelem. Persze, erre is van egy tökéletes magyarázata, de én is gyorsan visszavágok. - Csak nem kezdtek jobban összemelegedni? - Felvonom a szemöldökömet, nincs vád a hangomban, sőt, vigyorgok mellé, mégis, valami más is rezeg a hangomban. Igazából az is lehet, hogy csak a saját furcsaságaimat vetítem ki rá, és tényleg csak a játékszerével próbálják megdönteni a roxforti légyott-rekordot, a Szükség Szobájának ötven árnyalatát játszva.
- Tudod, meg is próbálhattad volna elvenni. - Van valami kihívás a hangomban, amit úgy tűnik fel is vett. - Nah, erről beszélek. - Vigyorgok szélesebben, mintha a vihar nem lenne elég kihívás - és ez igazából igaz is, hiszen nem ez lenne az első, hogy az időjárás ellenére is idefent vagyunk. Persze, a gurkóval könnyen megszívhatom, de ez teszi izgalmassá a sportot, passzolgatni az elsősök is tudnak.
- Ha az én testvérem lenne, inkább ütném le én egy gurkóval a seprűjéről, minthogy másra bízzam. - Több okból is, de talán érti ő is mire célzok. Meg amúgy is, ha a csapatba vannak akkor ügyesek a seprűiken, bár megértem mi a gondja ezzel, nem vagyok tanácsokból összerakva. - De legalább izgalmas meccs elé nézünk. - És győzni akarunk. Győzni akar ő is, nem igaz? Lassan, kérdőn vonom fel a szemöldökömet, pedig el sem hangzott a kérdés hangosan. - Azért menni fog, nem? - Mármint, a húga miatt kérdem mégis, mennyire félti a játék miatt? A kviddics eleve nem a gyengéknek van.
Azonban mielőtt belemerülnénk ebbe, vagy a passzolgatásba, vagy előkerülhetne az az emlegetett gurkó, Dennybe belecsap a villám - ez lenne az egyetlen elfogadható magyarázat ami eszembe jut - és száguldani kezd… minek is? Megmenteni valakit? Igazából először arra is gondolnék, hogy nem hősködni akar, de a helyzetből nagyon nem az jön le… mindenesetre követem a földre, egyre növekvő kétségekkel, amint felismerem a bandát. Nem hiszem, hogy jó ötlet beleszólni ebbe, mondjuk úgy általánosan, a hirtelen hőstetteket sem támogatom. Az a vörösek jellemzője, hogy előbb lépnek majd utána talán gondolkodnak, már ha életben maradtak. Bár a sírban igazán sok idejük lenne átgondolni, mit csináltak rosszul, csak minek már?
Denny úgy tűnik kicsit sem hajlandó átgondolni a dolgot, én meg még adok neki egy fél esélyt, hogy talán mégsem lesz akkora idióta mint sejtem - és nem pont akkora idióta lesz? Hangosan sóhajtanék fel csalódottságomban, de helyette inkább mozdulásra készen állok a közelben - érezni lehet a levegőben a kirobbanó feszültséget. Ez el fog fajulni, így vagy úgy. És nem mintha nem lettünk volna sokszor rémisztően hasonló helyzetben - de mindig volt egy nagyon is jelentős különbség: mi a másik oldalon álltunk. Most viszont Calysta és a követői állnak a helyünkön, Denny azt hiszem agyvérzést kapott, én pedig csak elsimítani akarnám a bombát mielőtt még robbanna. De bárhogyan is számolok, nem tehetem úgy, hogy ne sérüljön vagy az önbecsülésem, vagy… az önbecsülésem. Akármit is teszek, veszíteni fogok valamit.
Calysta megjegyzésével mellesleg teljesen egyetértek, mert igazat mond - de egyelőre nincs azonnali haszna, ha ezt ki is mondom, csak a tekintetem marad rosszalló és a hangsúlyom lenéző amikor megszólalok. Pedig valójában valahol aggódok Denny miatt, mert a hercegnő, bárhogyan is vesszük, nem az az ember akit tanácsos magunkra haragítani.
Őket hallani, bár a szavakat nem értem, a hangsúly és a nevetés… így néztünk ki mi is a másik oldalról? Különös itt találni magam, elsőre, sőt, még másodjára sem tudom hová tegyem az érzést, pedig inkább csak megfigyelő vagyok most, mint bármi más. Egy megfigyelő, aki már készen áll, hogy ha nem az első varázslatot, de az x-edik ő mondja ki, amikor szükség lesz rá. Főleg Denny szavai után - őket bízza rá? Látja a túlerőt? És mióta van ilyen közel a vöröshöz? Ha nem töltöttem volna az elmúlt perceket vele, tényleg azt hinném a fejére esett - bár valahol mélyen talán vélek látni benne értelmet, hiszen túl rég óta ismerem ahhoz, hogy ne így legyen, mégis… Roxfort alatt változott. De úgy tűnik, az elmúlt hónapokban újra?
Ahogy távoznak a lányok, már csak ötön maradunk… ami Denny átka után majdnem négy, csakhogy most ő vérzik, én pedig akármennyire is ki akartam maradni ebből az egészből, mégis, amikor a második srác belekezdene a pálcamozdulatba, megelőzöm egy átokkal. Bízom Denny képességeiben, de azért akkora rohadék még nem vagyok, hogy hátradőlve nézzem, ahogyan sebesültem próbál leszerelni két még ép diákot - és nem tudom a harmadik mennyire törte össze magát, de ha elmászik a pálcájáért, még okozhat fejfájást, csak az elszántságán múlik. A számok és esélyek nem Dennynek kedveznek, én meg ennyire rohadt jó barát vagyok, hogy nem hagyom, hogy potenciálisan elverjék - helyette majd magam teszem meg miután ezzel végeztünk. - Gratulálok, Lestrange. - Morgom, pedig határozottan szeretek párbajozni, csak éppen a felesleges ellenségeket nem szeretem gyűjteni - innen ered a harag a hangomban. A lelkesedés meg egészen halkan búj el mögötte, mert még mindig az eszem az első ami irányít, ellentétben egyesekkel, nem igaz, Denny? De erről majd elbeszélünk, miután nem annak a rohadéknak az átkától vérzik, és ők ketten is legalább olyan tehetetlenül fekszenek a földön, mint az első társuk. Vagyis… legalább annyira, hogy ne legyen kedvük újabb átkokat szórni. A Roxmortsi képek bevillanak egy pillanatra, de ez most mégis más. Más, mint ami elől a félév során menekültem, de… nem tudom igazából, melyik oldal a jobb. Most viszont határozottan az egyiken vagyok, mert azzal, hogy beleszóltam, én is célpont lettem. Csakhogy ha valaki, akkor én lehetek az aki ezek után átkokat próbál ki Lestrangeon! Mert igen, haragszom rá amiért belekeverte magát ebbe, és gondolkodás nélkül engem is - mert ugye nem várta, hogy majd végignézem ahogyan helybenhagyják, hogy majd a gyengélkedőre kísérgessem? A fenét, ha el akar jutni odáig, akkor magától másszon el, ha ilyen ostoba… a végén mondjuk úgyis elvonszolnám, de most nem ezen van a lényeg, hanem azon, hogy lesz miről beszélnünk, pedig nem is akartunk igazán beszélni egymással. Ha nem így lett volna, nem kerültük volna egymást apránként, fél éven keresztül.

- Nemsokára lehet lesz alkalmunk megkezdeni. - És itt a közelgő hollóhát-mardekár meccsre utalgatok, bár ha őszinte lennék - ami már egy ideje nagyon nem vagyok - ennél sokkal több okot fel tudnék sorolni, amik miatt már rég el lehetett volna pusztítani azt az üveget. De a közelgő kvidiccs meccs a lehető legjobb alibi rá.
- Ja, ebben egyetértünk. - Bár nem csak a nőügyekre értve, de nyilván abban is. Ennyilvel viszont még mindig nem győzött meg, mert a maguk kis laza kalandjaik tényleg sűrűek lettek, mondjuk könnyen lehet a köztünk levő csendes mosolyszünet és a saját gondjaim is rásegítenek arra, hogy ennyire gyanakvó legyek vele. Ezt könnyen belátom, ezért is engedem a témát, meg annyit azért nem ér az egész. Nekem is vannak titkaim, mondjuk azért furcsállnám, ha tényleg neki is lennének. Tény, hogy nem indult könnyen a barátságunk, sőt, a roxforti évek előtt erős túlzás lett volna barátoknak neveznünk egymást… de azóta szerintem azok is lettünk, akkor is, ha komplikált múlt van mögöttünk. Túlvoltunk rajta annyira, hogy ne álljon az utunkba - és talán ezen is túlleszünk majd, legyen bármi is az a bizonyos ez. Igazából csak frusztrál, hogy nem tudom eldönteni, hogy a saját gondjaimat vetítem-e rá és a teljes kapcsolatunkra, vagy tényleg van ott valami. Mostanában a gondolataim nem olyan tiszták, logikusak és könnyen követhetőek, mint bármikor máskor. Nem vagyok itt teljesen fejben, és ezt érezheti abból is, hogy későn kezdem vele a passzolgatást. Ezért is kerültem: mert ismer annyira, hogy gyanús legyek neki. Gyakran éreztem úgy, hogy belém lát, sokkal jobban, mint a többiek, és ez most, a jelenlegi helyzetben igenis rémisztő tény. Nem akarom, hogy rámenjen a barátságunk erre az évre - de az is százas, hogy azt sem akarom, hogy megtudja mi van éppen a fejemben. Fogalmam sincs, hogyan reagálna rá, és ha rajtam múlik, nem egyhamar fogjuk megtudni erre a választ…
- Mintha nem azt tenném. - Forgatom a szemeimet két passz között, de azért marad időm elkapni és visszadobni felé. Igazából az egészet arra értettem, mikor nincs más választása, mikor nem marad más praktika, még mindig jobb ha tőle megy az ütés. Bár a durmstrangos sereg veszedelmesebb párosa a mi oldalunkon játszik, nem vagyok meggyőzve arról, hogy van számukra sokkal másabb oldal a sajátjuknál. Persze megértem, hogy ő leragad annál, hogy nem küldené meg egy gurkóval a húgát, de ha tovább magyaráznám neki a gondolatot, a saját hangomon csak mégnagyobb hülyeségnek hangzana. Néha nem ismerek magamra, és ez több, mint rémisztő. Nem kellene megkérdőjeleznem Munterék nézeteit, hiszen azonosak a sajátjaimmal… kérdőjel és bizonytalanság nélkül, határozott ponttal a végén. Nem kellene érdekelnie, hogy mit művelnek és hogyan, egészen addig, ameddig nem aranyvérűekkel teszik mindezt. Denny húga pedig inkább egy metafóra volt a gondolatban, ami időközben jelentését vesztette - és talán ez így a legjobb. Ez sem egy olyan vallomás amit most meg akarnék ejteni, vagy úgy általánosan, bármikor máskor.
A megjegyzésére, hogy ne durvuljon el a helyzet, akaratlanul is felnevetek. Nemrég pont erre utalgattam, csak a tesója miatt kicsit félrement az üzenet egy része. - Hát, én nem vagyok annyira naiv, hogy azt gondoljam, nem fog. - Vér fog folyni, és nem csak azért, mert kvidiccsről beszélünk. Tudom, hogy nem megnyugtatóak a szavaim, de igazság nem mindig az, és ezen nem sok szépíteni való marad a realitás keretein belül. Ha a csatatér nem is a kviddics pálya lesz, bárhogyan és végződjön a meccs, a pályán kívül még lehetnek bizonyos következményei. - Szuper. - Biccentek már ismét a húgára térve, bár tény, hogy ennél nagyobb gondjaink is vannak a csapatok összeállítása miatt, azért ez sem egy utolsó tényező. Részben azért is mert Dennyről van szó. Hülye lettem volna nem észrevenni az évek alatt, hogy mennyire védelmező tud lenni amikor a helyzet úgy hozza. Amellett, hogy milyen forrófejű…. vagy talán pont amiatt?
A beszélgetés és az összes többi gondolatom a témával kapcsolatban viszont nagyjából itt meg is szakad, amikor az említett forrófejű legjobb barátom úgy nem dönt, hogy szuperhőst játszik valami érthetetlen okból kifolyólag. Ha legalább láttam volna, hogy beveri a fejét… de nem, ezt látszólag teljesen józanul teszi, de ennyire merész nem lennék, hogy azt is hozzávágjam, hogy megfontoltan. Mert innen nézve úgy tűnik, kettőnk közül csak én gondolkodom - ő pedig már annyira veszett eset, hogy egyik megszólításomat sem veszi tudomásul. Annyira viszont nem süllyedek, hogy fizikailag próbáljam meggátolni - nekem van még méltóságom, köszönöm - de teljesen mégsem maradhatok ki belőle. Egy kicsit… egy kicsit az a helyzet, hogy ha vele kötekednek akkor velem is, és legyen akármekkora idióta most, azért nem akarom végignézni, hogy rajtam kívül bárki más is a földbe döngölje. Azt majd elintézem én, miután rendbeszedték a sebeit.
Akár tetszik akár nem, most már én is nyakig benne vagyok a helyzetben, amint Denny oldalára állok. Nagyon nem boldogan teszem, de itt már mondhatnék bármit, kevés lenne. Azért persze még egy utolsó megjegyzést muszáj elszornom felé haragomban - mert igenis rá vagyok dühös, amiért nem gondolkodik. Mióta érdekli a Potter lány ennyire? Annyira nem különös, hogy egy-egy diák megszívja, ez eddig is egy minden keddi program volt, csütörtökönként ismétléssel, szombaton a ráadás… érti. Bármennyire is erőlködnek bizonyos diákok és tanárok, maradnak egyes különbségek amik nem fognak csak úgy felszívódni, mindig tényként fognak elválasztani minket egymástól. Potterék meg vérárulók, ez nem titkolt tény, nem csoda, hogy pont őt nézte ki maguknak a banda, főleg ha ennyire esetlen is.
Bár most Denny mellé álltam, nagyon is ott van a gondolataim közt, hogy később kettesben meccseljük ezt most le, mert a mostani hülyeségével bőven felhúzott annyira. Igaz nyugodt vagyok többnyire, de nem mindig minden körülmények között, és ez határozottan az a körülmény, amitől felforr a vérem. A Munter-Graves lány elsétált, igaz, de a hátramaradt emberektől hallani fog még erről. Kellett ez nekünk? Határozottan nem, most mégis nyakig vagyunk benne, mikor Denny közelebb lép hozzám. A pillantásom éles ahogy felé lesek, de sokáig nem verhetem szemmel, mert most fontosabb arra figyelni, mikor érkezik a következő átok. Mielőtt viszont tovább durvulna a helyzet, szinte a semmiből támadó sötétség vesz körbe minket. Semmit sem látok, okkal rémiszt meg, hogy az egyikőjük erre képes, mert erre nagyon ráfáztunk… volna, ha Denny nem ragadja meg pár pillanattal később a karomat. Csak onnan tudom hogy ő az, hogy hallom mozdulni. Ebben a pillanatban villan be, hogy ő volt az, aki megmozdult pontosan a sötétség érkezése előtt, és ez megmagyarázná, hogy miért szórt olyan magabiztosan átkokat a semmibe de… de az lehetetlen! Nem lehet, mondta volna, biztosan említette volna legalább egyetlen rohadt alkalommal, hogy teljesen mellékesen sötétség elementalista. Mégis követem, akármennyire is sokkolnak a hirtelen rám zúduló információk, hat a hangja, mozdulok vele, de amint egy kicsit is látni kezdek, erőből rántom el a karomat tőle. Mia fene ez az egész? Vele együtt sietek el a legközelebbi nyugodtabb helyre, ahol már nem kell sem a diákoktól, sem a tanároktól tartanunk, de amint megállunk, Dennyre pillantok élesen. - Mi a fene?? - Csak úgy kibukik belőlem, ahogy még mindig feldolgozni próbálom a történteket. - Mi a fene történt az előbb, Denny?? - És most már nem csak arra célzom, hogy mi van vele meg a Potter lánnyal. Magyarázatokkal tartozik és… és hát most, de ekkor végigpillantok rajta és mélyről felsóhajtok. - Kell tennünk egy kitérőt a gyengélgetőre… vagy, keresni egy gyógyítót. - Valaki olyat aki nem tesz fel kérdéseket. Mert bármennyire is be akarok most húzni Dennynek, meg a válaszaimat is akarom, enyhén szólva rossz bőrben van éppen. De ettől még változatlanul dühös vagyok rá, csak éppen holtan nem tud válaszokkal szolgálni. Meg aggódom is érte, nyilván, csak épp némiképp elvakít a haragom mellette.

Tisztában vagyok azzal, hogy jól játszom a cserediákokkal, meg igazából nem is adtam nekik okot arra, hogy a hallálistájukon szerepeljek - Dennyvel ellentétben, akire feltűnően fújnak. De inkább csak jól játszom a lapjaimat amíg nem tudom mi a helyzet, nem akarok felesleges ellenfeleket, főleg őket nem, mert bármennyire is nem tetszik, hogy eljátsszák a Roxfort uralkodóit, tény, hogy az ittlétük alatt a befolyásuk csak nőtt. Amivel még mindig az a legnagyobb problémám, hogy aggaszt, aggaszt, hogy mit tesznek másokkal, olyanokkal is, akikhez amúgy nem sok közöm lenne. Annyira viszont mégsem tette, hogy közbelépjek, mert még mindig maradt bennem józan ész, legyen bármilyen ésszerütlen is, hogy pont én bánnék meg ilyeneket. Mert egy részem nagyon is tudja, hogy van jogos bánásmód, vannak szintbéli kükönbségek, a hagyományok nem véletlen vegyülnek bizonyos szokásokkal és szabályokkal. Csak összezavarodtam, ennyi lehet, talán csak idő kell, de mégis mennyi? Legalább a közelgő kviddics meccs részben eltereli a gondolataimat, könnyebb az edzésre koncentrálni, mint erre, ha már a legutóbbi meccset ki kellett hagynom, akkor a mostanin jól akarok szerepelni. Bár az nagyon nem segít a terelésben, hogy Denny egyenesen beletenyerel a cserediákos témába. Szerencsére nem tart sokáig, és nem úgy tűnik, hogy gyanakodott volna. Pedig egy részem talán valahol remélte, hogy megsejti az apró utalást, de az is lehet , hogy pont magasról tesz rá, mert nagyobb gondja az, hogy mit kezdjen egy széthúzó csapattal, úgy, hogy egyes játékosait nehezen tudja kezelni. Szívás a helyében lenni, de nem véletlen, hogy sosem hajtottam a csapatkapitány szerepére. Nem, határozottan nem az volt a fő okom, hogy pont ő töltötte be a pozíciót már egy ideje, önmagában ennyi nem lett volna elég, hiszen rá is ráfér egy kis - vagy több - versengés.
- Jah, talán egy tömegverekedés most nem jönne jól. - Elgondolkodok egy kicsit a kvaffal a kezemben, mielőtt újra passzolnék neki; valamiért az erőszakról még mindig Roxmorts jut eszembe, és valamiért még mindig összeszorul a gyomrom tőle, pedig ott is azok szívták meg igazán, akik gyengék, ostobák, esetleg mindkettők voltak. Szóval akár azt is mondhatnánk, hogy akik elvesztették a sorsukat, valahol megérdemelték, mégsem visznek el a gondolataim teljesen ebbe az irányba. Persze, egy kviddics utáni összetűzés közel sem lenne ahhoz hasonlítható, de hónapok óta még ahhoz sem volt kedvem, hogy rendesen a helyére tegyek egy sárvérűt. - Mondjuk azért irigylem, hogy első roból nézted a műsort. - Én meg csak tőle meg másoktól hallhattam a történetet eredetiben majd egészen szépen kiszínezve is, ahogyan azt ilyenkor szokták tenni.
Mielőtt azonban ennél sokkal mélyebben belemehettünk volna bármilyen témába is, Denny egyenesen megőrült - ennél jobb magyarázat nem igazán akad rá - és már pillanatok töredéke alatt az egyik lehető legrosszabb helyzet kellős közepén találjuk magunkat. Az egyik emlegetett cserediákkal, aki mondjuk gyorsan távozik, de a “barátai” meg már kevésbé. Az egészben viszont az lesz a második sokk, amikor a minket ellepő sötétség mélyéről Denny húz ki. A kérdéssel viszont várok addig, amikor már biztos lesz, hogy nem követnek. - Pontosan tudod, melyik részére, Lestrange! - Ne játssza a hülyét, már rég kezdett elfogyni a türelmem, egészen attól a pillanattól kezdve, hogy úgy döntött, a hőst játszva megmenti a vöröst. - De ha már itt tartunk, az egészre igazából. - A tenyeremmel egy pillanatra eltakarom az arcomat, ahogyan felsóhajtok, most, hogy ennyi sebből vérzik, igazán nem ezzel kellene töltenünk az időt - de ez még nem jelenti azt, hogy ilyen könnyedén megússza magyarázatok nélkül, és ezt neki is tudnia kell. - Először is, őrült módjára rontasz egy félvér lány megmentésére, majd… mióta vagy elementalista? - Mert teljesen biztos vagyok benne, hogy ő lehetett az. Tudtam, hogy vannak titkaink, legalábbis sejtettem, az én oldalamról biztosan, és az elmúlt hónapokban eléggé kerültük is egymást a korábbi évekhez képest… de ezt is eltitkolta előlem? A tekintetem még mindig haragtól fűtött amikor ránézek, de legalább már érezheti, hogy nem fogok nekiesni. Addig nem, ameddig nem kezdünk valamit a sebeivel, de utána határozottan igen. - Beszélnünk kell, Lestrange. - Ez is fenyegetésnek hangzik, de most minden annak tenné, ami elhagyja az ajkaimat.
- Jó a gyengélkedő tényleg nem a legjobb, de a Shelby lány? - Érezhető a felháborodás még mindig a hangomban, a büszkeségem hevesen tiltakozik az ellen, hogy mindenki közül pont attól a félvértől kérjek most segítséget… de a tekintetem Dennyt figyeli még mindig, és valóban, valakire szükségünk lesz. És sajnos nagyon is úgy tűnik, hogy erre most ő a legjobb esélyünk. - Sokkal jössz még, Lestrange. - Ezek után nagyon is, hiszen nem csak le kell alacsonyodnom Hollyn szintjére miatta, de korábban még a Munter lány talpnyalóira is pálcát kellett szegeznem. Denny meg éppen nagyon nem úgy néz ki, mint aki képes lenne elmenni a Shelby lányhoz, főleg mivel amint meglátnák, megállítanának és a gyengélkedő felé küldenének. - Mondanám, hogy ne menj sehova, de ez a veszély nem hinném, hogy fennállna. - Még mindig remeg a hangom, de nem csak a harag teszi, tényleg rosszul néz ki, és ez az egyetlen ok, amiért minden további nélkül egyszerűen hátat fordítok neki, és elindulok megkeresni azt a mocskos félvért. Remélem nincs messze.
A kastélyba érve viszont sikerül legalább külsőleg összeszednem annyira, hogy ne tűnjek egy felbőszült mantikórnak, viszont még mindig megremeg a hangom, amikor arról kérdezek, hogy hol van a Shelby lány. Előre utálom, hogy látnom kell majd az arcát, amikor rájön, hogy őt keresem. És főleg arra, hogy a segítségét kérem. De akárhányszor is végigfuttatom magamban az elsősegélynyújtó szakkörösök listáját… ő az, aki nem kérdezne idegesítő kérdéseket, és tudja tartani a száját.
- Hollyn Shelby. - Egy kicsit nagyobb lendülettel fékezek le előtte - mondjuk azért nem futottam, csak gyorsan sétáltam - mint kellene, de ez most tényleg sürgős, ráadásul... utálom, ami most jön. Nem érdekel, hogy éppen olvas az udvaron, az jobban érdekel, hogy hányan vannak és mit csinálnak, ezért egy pillanatra körbelesek, de mégis sóhajtva folytatom. - Velem kell jönnöd. - Láthatja rajtam a feszültséget, annyira azért nem leplezem jól, meg azért időbe telt az is, hogy valaki végre kinyögje, merre van - meg az is, hogy melyik Shelby, könyörgöm, egyetlen lány van, hogy lehetett ennyire értetlennek... - de mégis sürgetően figyelem inkább Hollynt. Magyarázkodni menet közben is tudok, de jobban szeretném, ha nem kellene, és mondjuk sietne, szóval fel is vonom a szemöldökömet, hogy mi lesz már, ennél a nagymamám is gyorsabban mozdul. - Lehetőleg még ma. - Morranok, mert kicsit sem tetszik, azért is érezni az ellenszenvet a hangomból. Tudom, hogy nem így kellene beszélni valakivel, akitől segítséget kér az ember, de ha az illető pont egy Shelby, akkor elég nehéz kedvesebben. Főleg ha arra gondolok, hogy Denny lassan elvérzik, és bár kevés az esély, de Calysta kis pincsijei is rátalálhatnak, vagy valaki más, igazából akadhatnak akik behúznának még neki amikor nem tud visszaütni. Hiszen most még én is be akarok húzni neki.

Nem hiszem el, hogy Denny ennyire ostoba - vagyis de, elhiszem, de akkor is… mi a fenének kell játszania a hőst? Most az öltözőkben vérzik el lassan, amíg én a Shelby lány után rohangálok. Én rohangálok utána, egyértelműen felbőszülten, de most pont a kisebb bajom, hogy ez mennyire méltóságon aluli. Az mennyire méltóságon aluli, hogy a félvértől kell segítséget kérnem? De most az egyszer igaza van Dennynek, szükségünk van rá, a fenébe is, ennek még a gondolata sem tetszik. De nincs mit tennem, nem fogom hagyni, hogy Denny elvérezzen. Ellenben amint a félvér Shelby rendbeszedte, én magam fogom a gyengélkedőre küldeni…

Tudom, hogy a segítségére szorulok, mégis képtelen vagyok elnyomni az ellenszemvemet felé. Egy sejtem sem kívánja az egészet, sejtheti ő is, hogy ha gyorsan lenne bármi más választásom, akkor nem hozzá rohannék. Biztosan akadna egy aranyvérű gyógyítójelölt is, de az újabb idő, most pedig pont időnk van egész kevés. Hollyn meg pont az a személy, aki esélyesen nem kérdez túl sokat, és talán könnyebben befogja a száját - mert az aranyvérűek általánosan szeretnek beszélni. Nagyon is szeretnek, mintha a pletykák éltetnék őket.

Látom rajta, hogy neki sincs több kedve hozzám, mint nekem, de ha ez arról szólna, hogy ki mit szeretne, akkor rég nem itt lennék, ő pedig nyugodtan olvashatná tovább a könyvét. De most hasznossá kellene tennie magát.

Nem így kellene megközelíteni valakit, akinek a segítségét akarod, tudom, a modorm igenis a helyén van normál helyzetekben - de a mostani minden csak nem normális. Kénytelen vagyok lesüllyedni a szintjére… miközben úgy érzem, igenis minden perc számít, mert Denny egyedül fetreng az öltözőben miközben én a félvér után rohangálok. Ha most rátalálnak azok a barmok, akkor nem fogja tudni megvédeni magát még az újonnal kiderült képességével sem.
A gondolatomat, miszerint most csak félig venném emberszámba, inkább megtartom magamban, ahogyan az illemmel kapcsolatos megjegyzéseimet is inkább elnyelem. Azt hiszem, láthatja az arcom feszült rándulásain, hogy minden erőmmel azon vagyok, hogy ne sértegessem vissza. Ami talán hasznos is, tekintve, hogy a szavaimra hallgatva mégis elkezd pakolna, bár közel sem olyan gyorsan mint azt szeretném.
Az a fintor viszont mégiscsak kikúszik az arcomra, amikor a felkaromnál a taláromat megragadva félrevon. Mit képzel?? De túl sietős ahhoz, hogy ennél hosszasabban fennakadjak ezen.

- Denny lassan elvérzik a kviddics öltözőben. - Ez elég ok arra, hogy legyen oly' kedves sietni? - A gyengélkedőbe nem vihetem. - Hangsúlyosan vihetem, mert egyértelműen nincs olyan állapotban, hogy teljesen magától jusson el odáig. Beszéd közben a kezeimet szemforgatva emelem fel egy pillanatra, jelezve, hogy tényleg nincs bennem hátsó szándék, egyszerűen a helyzet derogál, onnan ered minden ellenszenvem most felé.
- Kérlek, Hollyn… - Nos, ezt is megéltük. Sosem hallotta még így a hangomat, most nincs benne gyűlölet sem megvetés, inkább aggodalom - abból viszont rengeteg. Az arcom is megváltozik, kivesz belőle a korábbi undor, valóban egy őszinte pillanat ez most felé, de a fenébe is, aggódom Denny miatt és ez most fontosabb, mint a büszkeségem. - Már pár perce magára hagytam amíg kerestelek… - A legőszintébb pillanat amit esélyesen valaha is látni fog tőlem, de a helyzet valóban kétségbeejtő. Ha nem lenne az, nem fordulnék hozzá, akkor sem ha történetesen Nott csaja.

Nem akarom magára hagyni Dennyt, ekkora rohadék még én sem vagyok, de most úgy segíthetek rajta ha lenyelve a büszkeségem egészét megkeresem azt a félvért aki a legnagyobb eséllyel segítene és a legkisebb eséllyel terjesztené a történteket. Nevezetesen pont a Shelby lányt, aki egy kevéssel sem lett elviselhetőbb ahhoz képest, hogy utoljára láttam. Sőt, most hatványozottan irritálóbb ahogyan rám tekint, én meg tőle kellene segítséget kérjek… Dennyért. Dennyért aki ezért jönni fog egy rohadt naggyal, csak szedje rendbe a Shelby a hülyéjét, hogy elmondhassam neki pontosan mekkora marhának gondolom.
Egy pillanatig fapofával bámulom az ostoba kérdésekre, de határozottan érzek egy apró eret lüktetni a feszültségtől. Nincs időnk erre a hülyeségre, bár megértem miért lepi meg ennyire, az idő folyamatosan ellenünk dolgozik. Ezért is leszek képes kimondani azt a bűvös szót amit sosem használtam még félvérnek, de innen is érezheti a helyzet súlyát továbbá az elkeseredésem mértékét. Bár ha nem bámulna mohamanókat megszégyenítő bamba butasággal és szándékot mutatna a megmozdulásra a sokból, gyorsabban végetérne a kínos pillanat és mondjuk indulhatnánk Dennyhez, akit csak remélek, hogy egyedül van még és a helyzethez képest jól. Végre viszont visszatér annyi értelem a tekintetébe, hogy elinduljunk vele.
- Bekapott egy átkot Selwyntől. - Miközben a Potter lányt védte, de a gondolat végét dühösen harapok el. Igen, marad az aggodalom mellett hely még a haragomnak is, akkor is ha még mindig az előbbi dominál. A félmondatból viszont leszűrheti, hogy párbajoztak, csak azt nem, hogy többen voltunk benne.
- Úgy döntött, hogy nagyon jó ötlet ötödmaga ellen kiállni a kisebbik Potterért. - Kicsit köpöm a szavakat a méregtől, mert van egy adag értetlen undor a hangomban a történtek miatt. Ezekre a kérdésekre viszont csak Denny adhat választ nekem, szóval jó lenne ha a félvér összekaparná hozzá, hogy utána magam verjem bele a hiányzó értelmet ami kiesett a vastag koponyájából. Az érzésem ellenére viszont a helyzet talán megnyugtathatja a félvért, végül is az ő világában ez jó cselekedetnek számíthat, ami az enyémben egyszerűen érthetetlen baromság. Akárcsak az, hogy hozzá fordulok segítségért, de mégiscsak Dennyről van szó, akkor is ha éppen ekkora idióta. - Calysta másik két talpnyalóját a gyengélkedőre küldtük és esélyesen ott is fogják ellátni őket. - Ezzel pedig megkapja arra is a választ, hogy Denny miért nem mehet a gyengélkedőre. Most nem félek talpnyalónak nevezni őket előtte, olyan őszinteséggel amivel gondolom is, mert reálisan, ha bele is ütné az orrát, ki hinné el neki, hogy ezt mondtam? De esélyesen az aggodalom is rájátszik egy naggyal, amiért elszólom magam az érzéseimről azzal kapcsolatban, hogy mennyi követőt szereztek a cserediákok. Azt nem is realizálom, hogy ennél többet is elmondtam neki a többes számmal, egyelőre még az a prioritásom, hogy Denny jobban legyen, hogy én magam húzhassak be neki. Mert most komolyan úgy érzem, hogy megütném amiért ekkora hülye.

Látom ahogy elképed, de most igazán nincs idő arra, hogy megakadjon a részleteken. Azt hiszem az a bizonyos oldal megrögzött tagjai a tavalyi Roxmortsi események után határozottan bátrabbak lettek, de most igazán nem fogok megállni erről cseverészni vele, vagy cseverészni úgy általánosan.
- Nem. - Nem mondok többet, már tudja amit kell, és ha mégis van valami akkor azt majd út közben, mert remélhetőleg nem fog még egyszer megállni ámuldozni.
Persze, hogy megteszi.
- Gyerünk már Shelby, most ennél sürgetőbb dolgunk is akad. - A szemeimet forgatva indulok tovább, a válaszadást gyorsan elkerülve és érezhetően irritáltabban mint korábban, bár hogy miatta vagy a szavai miatt jobban azt még én sem tudom. Mindkettő egyformán derogáló, de választ nem kívánok adni a kérdésére. Nem kell olyan dolgokról beszélnünk amik most nem relevánsak nem? Beszélnünk sem kellene, ha Denny nem lenne bajban. Inkább gondolok ezekre, mint arra, hogy mennyi igazság van a kérdésében… különben is csak egy sárvérű, számít mit gondol?
Nem tudom, hogy a félvér valóban képes-e segíteni, csak azt hogy most ő a legjobb tippünk, mert ha eddig mentek akkor a gyengélkedőn tényleg nem lenne biztonságban.
A mutasd az utat megjegyzésre egy éles pillantást kap, nem teszek megjegyzést, de leolvashatja rólam a felháborodást, hogy nem azt csinálom éppen? Ő akart megállni egy teapartira legalább kétszer. Különben is, azt csak tudja, merre vannak az öltözők…
Megérkezve ha lehet tovább gyorsulnak a lépteim amikor meglátom, hogy már nincs magánál, egy pillanatra megfagyok, de gyorsan mozdulok újra. Bólintok arra, hogy le kell fogjam, ebben a pillanatban pedig képtelen vagyok leplezni a félelmet az arcomon. Magamhoz képest szokatlanul halk leszek, nincs más megjegyzésem az esetre, gépszerűen mozdulva fogom le őt, már előre összeszorítva az állkapcsomat. Ismerős képek villanak be arról a napról, vérbe fagyott testek, üveges tekintetek, sikolyok, félelem és káosz. Nem, nem lehet egy a testek közül Denny is!
- Csak csináld amit kell… - Száraz a hangom és erőtlen, egészen elfehéredek, de láthatja, hogy tartani fogom Dennyt ha magához tér és… ellenkezni kezdene… a gondolatra megremeg a kezem, de szorosabban tartom. Össze kell szednem magam.

- Nem úgy tűnt. - Morgok, de legalább lépés közben, nem úgy, mint egyes félvérek tennék, akik képtelenek magukban tartani a meglepettségüket. Ezen a ponton félretehetné, ahogy én is teszem a büszkeségem nagy részével, mert igenis derogál pont tőle kérni a segítséget. Ellentmond mindennel amit tanultam, és mégis itt vagyunk, röviden mert Denny hülye én meg hülye vagyok és segítek neki, mert még így is a legjobb barátom. Egy másik életben talán Hollynnal is kedvesebb lennék, ebben viszont ez bonyolult. Bonyolult az együttérzésem is a hozzá hasonlóakkal szemben, de ha kimutatnám azzal csak magamat ásnám el. Van amikor már késő visszafordulni az úton amin elindult az ember… nem? Nem dobhatok ki mindent egy pár hülye gondolat megérzés miatt, mert az azt jelentené, hogy nagyon elcsesztem az életem, ezt a valsógot pedig nem vagyok hajlandó elfogadni. Inkább valami köztes kellene legyen az igazság, az, amiben megállapodni próbálok magamban már hónapok óta. Kicsit viszont olyan ez mintha a sötétben tapogatóznék és attól tartanék, bármelyik lépésnél a mélybe zuhanhatnék…
Igaza van. Igaza van, hogy sokan voltak egy ötödéves lány ellen, de nem akarok belegondolni. És miért nem akarok belegondolni? Mert Roxmortsban még elfutottam a vérző testek elől, Roxmortsban még a fülemre tapasztottam a kezem, hogy ne halljam akik segítséget kértek, de azóta is visszatérnek az álmaimban kísérteni. Nem biztos, hogy képes lettem volna rá újra, és ez több, mint elég ok, hogy zavarjon a kérdése és ne akarjak belegondolni, hogy én mit tettem volna, ha Denny nem rohan fejjel a falnak és hagy választást arra, hogy én hozzam meg a döntést. Így viszont, hogy őt kellett védenem, valamivel egyszerűbb volt az egész, mert még a félvér Shelby is tökéletesen elfogadja, látom rajta. Talán egyszer mégis visszaáll az univerzum rendje?
- Ez annyira nem megnyugtató. - Nem mintha többet várnék el tőle persze, de érezheti, hogy most kivételesen a hangomban jelentősen több az aggodalom, mint a sértés. Most az az első, hogy Denny túlélje, a többi majd… majd lesz valami. Az ez után jössz eggyel megjegyzésére viszont nem tudok nem olyan éllel pillantani rá mintha egyenesen át akarnám szúrni a szívét. - Persze, Shelby… - Csak sikerült visszahoznia a megvetést a hangomba, de nem kell magyaráznia, tudom, hogy hogyan működik a világ és kevés dolog van ingyen. - Legyen. - Nem tetszik, persze, hogy nem, de nem bízom benne annyira, hogy ne hagyjon itt. Nem miatta, hanem amiatt, mert tudom, hogy sokan megtennék ha jobb lehetőséget látnának a túloldalon. Így működik a világ, az esélyek és lehetőségek mozgatják, a szerencse csak az ostobák reménye.
A félelem kezd eluralkodni rajtam Denny állapotát látva, de megteszem amit mond a félvér, ha ettől jobban lesz, nem érdekel, de… nem akarom azt is meglátni, hogy az ő tekintetéből hogyan szalad ki az élet. - Csak tarts ki… - Csikarom ki a szavakat a fogaim mögül, miközben egy helyben próbálom tartani, mondjon akármit amint magához tér, nem érdekel, ha ettől jobban lesz akkor akár erővel nyomom a padra. Magának kereste a bajt, most mégis rettegek attól, hogy a Shelby lány kevés lesz ide…

Nem tudom mi ütött Dennybe, mert ezt még tőle is soknak érzem… plusz csak újabb sokk volt a sötétség amit a semmiből idézett elő… abban az egyben viszont igaza volt, hogy most nincs időm faggatni hanem segítséget kell hívnom… és ha a gyengélkedőre nem mehet, akkor marad a Shelby lány akit még relatív könnyű lehet idehívni és nem kérdezne zavaróan sokat meg jobb eséllyel hallgatna, mint más. Jövök eggyel a lánynak, de Denny meg még annál is többel tartozik ezek után nekem. Az elején még határozottan úgy érzem, hogy képes lennék behúzni neki mindenért, amiért őrült volt, amiért bajba keverte magát és engem is, haragszom rá amiért egyre inkább úgy érzem titkai vannak előttem - akkor is ha ez valahol fordítva is így van. Valami megváltozott. Valamikor… és az a baj, hogy elég jó tippem van arra, hogy mikor és hol történhetett, de szándékosan nem hoztam fel soha. Nem akartam egy közel érzelgős beszélgetést vele vagy bárki mással az egészről. Nem álltam készen rá, sem előtte, sem más előtt, de még magam előtt sem szembenézni az egésszel. Egyszerűen úgy éreztem, hogy sok lesz, mert ha elfogadom akkor hirtelen minden kicsúszik a talpam alól, minden, de minden amiben hittem vagy amilyenné váltam felborul. Ha nem fogadom el pedig… követ… érzem. A kétséget, a félelmet, azt a szörnyet ami akkor született. Próbálok nem figyelni rá, de néha elég hangos.

Most viszont elhalkul minden, amire viszaérünk és Denny már nincs magánál, egy pillanatig erőm sem marad, csak a Shelby lány szavaira kapom össze mégis. Le kell fognom Dennyt, és ezt is teszem, nem hagyom, hogy nagoyn kapálózzon amíg a lány nem végez. Akkor is amikor látszólag magához tér annyira, hogy tudja, nem ártani akarunk neki, a biztonság kedvéért még tartom egészen addig amíg a félvér nem végzett. Csak ekkor lazulnak el az izmaim annyira, hogy elengedjem. Kicsit távolabb lépek, csak egy fél lépés, mert szükségem van erre. Közben hallom a lány hangját, ha kicsit távolról is, de még felfogom a szavakat. Dennyt figyelem kifejezéstelen arccal, kissé mogorván, de azt hiszem mindent figyelembe véve érthető. A haragom sosem múlt el teljesen, csak elnyomta minden más ami fontosabb volt a pillanatban. Azt hittem… azt hittem meg fog halni. Azt hittem előttem fog meghalni és ezt rohadtul nem fogom csak úgy megbocsátani neki. Mégis mit gondolt? Mégis mi a fenét gondolt??

Biccentek egyet Shelbynek, amikor azt mondja figyeljek, hogy igyon eleget, majd még egyet, amikor közli, hogy távozik. Mindkettő hűvös és távoli, hiszen ott lebeg még a szemeim előtt,  hogy mi volt az ára a segítségének - plusz Lestrange felé fordulva sem enyhül meg a tekintetem most egy kicsit sem. Túlélte, remek, de most meg velem kell elszámolnia. - Gondolom, szóval nem ártana sietnünk az egésszel, mielőtt még lekésed a sütőtöklevet. - Persze, később ha kell lenyomom a torkán, de addig még van pár szabad percünk amit kitölthetnénk válaszokkal. - Mégis mi a fene volt ez az egész?? - Egyszerűen kicsattanok, mert csoda, hogy eddig magamban tudtam tartani. Láthatja, hogy remegek. Nem tudtam nem a Roxmortsban fekvő testekhez hasonlítani, és egyszerűen rettegtem, hogy ő is egy lesz majd közülük. Nyilván nem lett, de ettől még a gondolat kísértetek legrosszabbjaként lebeg előttem. - Meg is halhattál volna, a fenébe is… - Egy pillanatra eltakarom az arcomat. Mély levegőt kell vennem, különben tényleg megütöm, bár lehet, hogy pont erre lenne most szüksége. Vagy ha nem neki, hát nekem nagyon. Abba kellene hagynom a remegést, de nem tudom teljesen, úgyhogy inkább folytatom. - Mondj egyetlen okot amiért nem kellene saját kézzel megöljelek… - Nem így kellene kezdeni nyilván, de a harag és a félelem beszél belőlem, plusz azt hiszem tudja, hogy szándékosan nem ártanék neki. Vagy igazából… lassan fogalmam sincs melyikünk mit tud a másikról…