Antonio Zabini

Vannak akik szeretnek és vannak akik nem, én pedig senkit sem hibáztatok emiatt.

A legtöbben nem szeretnek. A legtöbbektől egyszerűen akarok valamit, ők pedig egészen egyszerűen akarnak tőlem valamit. Érdekek érzelmektől mentes játékai többnyire, emberi bábukkal az élet tábláin - kicsit olyan, mint varázslósakk. Tudjuk mi történik, ha kiütsz egy bábut, de néha be kell áldoznod egyet vagy többet ahhoz, hogy nyerni tudj. A lelke mélyén pedig mindenki nyerni akar… aki azt mondja, hogy nem, az hazudik.

A legtöbben nem érdemelnek meg ennél jobban. A legtöbb emberre nem lehet ennél többet fordítani és meg sem érdemelnék igazán. Amúgy sem lehet időd mindenkire - választanod kell, különben azokat hanyagolhatod el, akiket nem kellene.

Emlékszel mit mondtam a varázsló sakkról? Beáldozod a bábukat ahhoz, hogy nyerj. És az életben is így szórod az átkokat, pálcával vagy szavakkal mérgezel másokat, hogy nyerj. Ahhoz, hogy nyerj, mattot kell adj a királynak. Ahhoz, hogy mattot adj a királynak, ki kell ütnöd a bábukat - ezt a játékot így játsszák, és ha így játsszák, így természetes. A lelke mélyén pedig mindenki nyerni akar… aki azt mondja, hogy nem, az hazudik.

A szeretetnél van fontosabb érték is, ami elegendő az életben: a hűség. Nem kell szeretniük, elég követniük. Elég, ha elérem, hogy követni akarjanak. A hűséghez nem kell szeretet, aki szeret sem mindig hűséges. A hűséghez elegek az érdekek meg célok is. A szeret valami fura, ködszerű anyagnak tűnik, ami a nap első sugaraival szertefoszlik majd.

Pedig vannak, akik szeretnek. Talán vannak, akik nem várnának el cserébe valamit, talán vannak, akiknek én sem várnék cserébe valamit? Talán az érdekek nem mindig zárják ki az érzelmeket, de mit teszel, amikor ütköznek az éveken át füledbe duruzsoló hangokkal? Mit teszel, ha a duruzsolás elhalkul, ha értelmetlen morajjá válik, ha csak te maradsz, és elfelejted őt… és körbenézel. Amikor először nézel körbe, és romokat látsz, magadat egyedül a toronyban, és azt kérded - ezt tettem? Majd feltámad a szél, visszatér a hang, és azt suttogod vele: ezt kellett tennem.

Bocsáss meg, de ne felejtsd el. Ez a mondat meghatározott - és meg is fog. Ez a mondat magabiztossággal tölt el, ez a mondat segít megadni a sakkot a táblán. De mi van, ha te vagy a másik végén? Ha neked sem felejt senki? Késő visszafordulni, ezért elnyomod azt a hangot ami azt suttogja, ne tedd. Folytatod az utat, amit választottál, és eltitkolod, hogy megremeg a kezed közben, hogy nehéz a lábad, és egyre inkább olyan, mintha egy mocsárban haladnál. Mindig a mocsárba tartottam…?

Az az igazság, hogy már nem vagyok teljesen biztos abban, hogy merre tartok. Régen egyszerűbbnek tűnt minden, szinte feketének meg fehérnek. Akkor nem kellett elgondolkoznom azon, hogy hogyan hangzik a számból a sárvérű szó, akkor nem számoltam, hány szavam vág és hol, akkor még könnyű volt átkokat szórni és átokkal szórt tárgyakkal kifejezni… mit is fejeztem ki ezzel?

Talán ideje megállni, és arra figyelni, mit suttogna a saját hangom. Ugyanazokat az átkokat szórná, amiket mások előtt ejtek, vagy azokat a szavakat használná inkább, amiket akkor használok amikor tudom, hogy nem figyelnek? Mert amikor figyelnek, az vagyok akiknek ismernek, aki elől vannak akik elhúzódnak a folyosón, mások egyenesen irányt váltanak, akinek megjegyzik az órarendjét csak azért, hogy tudják akkor hol ne legyenek. De amikor nem figyelnek, lehet felhúzlak a földről, lehet összeszedem a dolgaidat és a kezedbe adom ahelyett, hogy messzebbre repíteném. De tudod, az utóbbit úgysem hinné el senki neked. Nem hinnék, hogy Antonio Zabini gondol másra is, hogy nem csak a rontásokhoz van tehetsége, és nem csak átkokat ismer és használ. És nem hibáztatom őket emiatt.

Sárvérű. Alig tudtam még beszélni, de már hallottam ezt a szót. Tudtam mit jelent, ahogyan azt is mivel jár, és mennyire szerencsés vagyok, hogy én nem az vagyok. Hogy mekkora szégyent jelent a varázslókra és boszorkányokra, hogy a köreinkbe vesszük őket, és a keblünke ölelnénk azokait is aki muglikkal vegyülnek. Különbség van, köztük és köztünk. Az emberek pedig túl könnyedén megfeledkeznek erről - de valakinek emlékeznie kell. Mi majd emlékezni fogunk, engem is folyton emlékeztettek, és én is emlékeztetni kezdtem másokat róla. Mégis olyan éle és súlya volt ezeknek a szavaknak és gondolatoknak, amit nem fogtam fel teljesen, ezért sem értettem, hogy apának miért nem tetszett, amikor előtte használtam azt a szót. Hiszen igaz, nem? Csak egy szó volt, mint a többi, mégis egy éles különbséget jelölt. Az a nap után viszont megtanultam, hogy apa előtt nem szabad említenem. Azt mondták, apa elfelejtette, mit jelent, de azért nekünk még emlékezni kell rá. Én pedig emlékeztem rá, minden egyes alkalommal, és őket meg a félvérűeket is rendszeresen emlékeztettem erre. Erre, ami elől a legtöbben elrejtőznének, amire a legtöbben próbálnak nem gondolni. Pedig amitől ezt teszik, még ott van. Én pedig nem hátráltam ki előle.



Denarius Hades Lestrange. Emlékszem, amikor megláttalak a félvér lány mellett, te pedig majdnem olyan esetlenül néztél ki, mint ő akkor. Akkor nem voltál több, mint Lestrange-ék középső gyereke, a vérárulók egyik ivadéka, erről pedig nagyon sokat meséltek, hogy mennyire rossz és megvetendő dolog. Emiatt láttalak téged is annak a lány mellett guggolva, emiatt hallgattam a többiekre, mikor azt mondták, próbáljuk ki rajtad az az elátkozott medált. Emiatt volt maga a pokol számodra minden hozzánk tett látogatásod. De nem csak neked volt az - én sem értettem, hogy miért küldenek folyton hozzánk, vagy miért küldenek engem hozzátok. Nem értettem, hogy miért fontos pont a te családoddal ápolni a kapcsolatokat, amikor kiderült, mik vagytok, árulók a varázsló névre. És én pedig pontosan úgy bántam veled, ahogyan az árulókkal szokás, és pontosan ezért nevettem, amikor elrohantál, amikor haza akartál menekülni, amikor igyekeztél úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, mintha a korábbi percekben nem is kínoztunk volna. Hallgattál róla, azt hiszem, félelemből vagy szégyenből, vagy egy kicsit mindkettőből, de a mi kis titkunk maradt. Bár elég sokszor közöltük veled, hogy ha eljárna a szád, sokkal rosszabb dolgokat is művelhetnénk veled.

Roxfortban megleptél. Nem hittem volna, hogy megvan benned ami kell, ahhoz, hogy kiállj magadért, vagy egyáltalán képes lennél látni, miért is nem kell minden aljanépnek a védelmére kelni. Akkor kiderült, hogy mégsem vagy teljesen puhány, akkor hoztál egy döntést ami mindent megváltoztatott. Ha a pár évvel korábbi énemnek azt mondja valaki, hogy pont te leszel a legjobb barátom a roxforti éveim alatt, nem csak kiröhögtem volna, de rá is szabadítottam volna a titkos gyűjteményem egyik darabjának az erejét. Majd lehet még rád is duplán, amikor legközelebb találkozunk, mert mennyire nevetséges már, hogy pont veled barátkoznék… pedig tudtam, hogy rendes srác vagy. De rendesnek lenni nem elég, sőt, önmagában nagyonis kevés. És azt hiszem ezt Roxfortban kezdted megérteni te is - legalábbis így tűnt, amikor velünk voltál.

Te tulajdonképpen nem vagy egy rossz ember - ezt valahol mindig sejtettem, de amikor jobban megismertelek, néha elfordítottam a figyelmem erről, elnéztem felette, mintha csak egy hibán kellene túllépni, elnéztem neked, mert barátnak nagyon jó voltál, sokkal jobb, mint a bandánk többi tagja, mert rád tudtam, hogy valóban számíthatok. Ha azt mondtad, tartod a hátad, tartottad a hátad, ezt pedig értékeltem annyira, hogy elnézzek a szüleid múltja felett, legyen az bármilyen megvetendő is. Hiszen te nem ők vagy, és ezt a roxforti éveink alatt többször is megmutattad.

Megváltoztál. Nem csak a roxforti éveink elején, hanem úgy tűnik, a végére is tartogattál meglepetéseket, Denny. Valami történt a Durmstrangban, én pedig sosem faggattam úgy igazán, de láttam rajtad. Jó megfigyelő vagyok és ezt tudod rólam, de nem vagyok senki pszichológusa, így még a te lelked mélyébe sem voltam hajlandó beletúrni, hogy bökd már ki, mitől kezdtél hasonlítani egy koravén csivavára. Igazából valahol aggódtam miattad, de fogalmam sem volt, hogyan fejezzem ezt ki anélkül, hogy a saját önképemen sértsek vele. Hiszen te már így is többet láttál belőlem, mint a bandák bármely tagja, te megismertél úgy, ahogyan nekik sosem hagytam volna - egyszerűen azért, mert benned megbíztam. Megbíztam benned annyira, hogy néha gyengébbnek tűnjek és ne csak szekálással és ostoba erőfitogtatásról szóljon minden beszélgetésünk.

Utána pedig… a Roxmortsban történtek. Együtt mentük oda, de szétszakadtunk, én pedig egy pár pillanatig azt hittem, meghaltam - majd azt, hogy te haltál meg. Sosem beszéltem neked, hogy kerestelek, hogy amiközben menekültem is, figyeltem a testeket, azt remélve, hogy egyik sem tartozik hozzád. Ha az egyik valóban te lettél volna… de nem voltál. Nincs ha, csak a jelen. Az a jelen, amiben elhalkult egy kicsit az iskola, részben miattunk is, nagyobb részben pedig a fájdalom és gyász miatt, hiszen mindenki ismert legalább egy személyt, aki vagy meghalt, vagy pedig súlyosan megsérült. Hirtelen pedig már jobban mart kihívni a mugli születésüeket és a félvéreket. Hirtelen az egész iskola csendesebbnek tűnt és üresebbnek, hirtelen elhalkultak a hangok, a folyosó moralya is inkább tűnt már suttogásnak, mint a korábbi élénk kiabálásoknak. És így, hogy felborult a megszokott rendünk… több idő maradt gondolkodni a tetteinken, és a nyomokon amiket magunk után hagyunk miután végzünk a Roxfortban. Legalábbis nekem. De kétlem, hogy csak úgy képes lennék beszélni erről, még veled sem, Denny - pedig veled a legtöbb gondolatomat megosztottam, akkor is, ha nagyon meredek vagy radikálisnak ható volt, akkor is, ha mások fülét sértette volna. Ezeket, és azokat is amiket mások előtt nem vállaltam volna, amikről csak te tudtál, meg talán a családom. A többi elenyésző kisebbség volt, olyanok, akiknek úgysem hitték volna el.

Igazából összezavarodtam. Vagy mindig is az voltam, csak nem volt elég nagy a csend ahhoz, hogy elgondolkozzak rajta? Mert most mégis másnak hat, én pedig a helyem keresem benne. Az is lehet, hogy még illeszkednék a régi szerepemhez, de az is lehet, hogy lenne hely egy újnak is. Ezt viszont senki sem tudhatja meg, amíg nem döntöttem - sőt, talán még utána is, hiszen túl sok nyomot hagytam magam után, és túl sok embert bántottam ahhoz, hogy most kezdjek visszafordulni. Egy bocsánat nem intézné el ezeket, ráadásul nem is mindenért kérnék bocsánatot. Hiszen erősen és megrögzötten hittem minden döntésemben, hiszen mindig azt hallottam, hogy ez a helyes… csak most, Roxmorts után… sok volt. De nem hagyhatom, hogy rájöjjenek erre. Már választottam egy utat, azt az utat, amiben hittem. Elhittem minden szavát, annyiszor kimondtam már, hogy igaznak tűnt mind; és nehéz arra gondolni, hogy nem így lenne. Nem tetszik amivel a gondolat jár, könnyebb lenne megmaradni a régi gondolataimban, úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, mintha semmi sem változott volna - de a változás ott van mindenki arcán, én pedig nem tudom csukva tartani a szemeimet. Mindig jó megfigyelő voltam… legalábbis, azt hittem…

Ha tükörbe nézek és mögém állsz, apámat látod fiatalon. Ha megkérdezed, hogy én mit látok, hazudni fogok. Nem akarom őt látni benne, többet akarok látni benne: magamat. Ugyanakkor én is látom, amit te látsz, és nehéz nem odaképzelni őt, a fiatal énének egy darabját, ahogyan a vállam felett les előre. Ott van a tekintetem mélyén, ami metszően méri fel a termet, ami olyan elutasítóan mered rád amikor kirívsz számára a tömegből. Ott van abban a gúnyos félmosolyban, az ajkaimnak alig rezzenésében, egy lenéző kis grimaszban, amikor azt ejtem, hogy sárvérű. De az is lehet, hogy a magyarázat a hasonlóságra inkább abban keresendő, hogy egyenesen a fejembe mászta be magát, gondolatokkal és véleményekkel, áttanult mintákkal, tudatalatt lemásolt mozdulatokkal. Nem azért látod bennem, mert a mása lennék - hanem azért, mert egy része bennem él. De azi lehet, hogy rosszul látod, csak megtéveszt a hasonlóság - de valójában nem is tőle erednek azon a gondolatok… inkább attól, akitől ő is kaphatta őket valamikor.

A mozdulataim határozottak és megfontoltak, szinte már tervezettnek hatóak, magabiztosak és alig haboznak. Legalább akkora gonddal építettek, mint a megjelenésem többi része. Könnyű támadásnak venni, annyira könnyű, hogy néha már akkor is annak vennéd, amikor nem olyan szándékkal érkeznek. Amikor lazítanának, amikor elengednek, amikor valami őszinte öröm van bennük. Azt pedig, amikor megremegnek, amikor félnek, amikor bizonytalanok - azt nem akarom, hogy lásd.

Az öltözetem a kényelmes és az elegáns elegye, néha kicsit az egyik, néha kicsit a másik irányba hajolva el - de bármit is viseljek éppen, amikor amikor rám nézel nem az összecsapott vagy olcsó szavak jutnak eszedbe először. Ha rendezetlen, akkor is tudatosan az, gonddal kialakított, a szemnek tetsző káosz. Adok a megjelenésemre, és ezt észre és veszed.