Egy új tanév, új eséllyel bódít. Új hajszínt követel, s magasabb taníttatást. Mikor a nyár már csak a feledést tölti ki, beköszönt a hosszan tartó ősz. Az első vonat után során, tekintetemet elkerüli az újoncok névsora. Hisz mindenki ebben látja érdeklődését. De leginkább abban reménykednek, hogy a tervezett névsorok mellett a változatosság kedvéért megváltoznak a rangidős posztok. Új tanárok nevét nem lehet olvasni a idei prospektusban. Ahogy rendkívüli változást sem, a tantárgyakat elfoglaló professzorok között sem. Az én tekintetem, minden kezdeti vonat után során, az ablakon túl indul felfedezésre. A nosztalgikus érzéseket felelevenítő vonat pöfögés mellett, néha-néha felszólal a duda erőteljes hangja. Az érkezést figyelmeztetésül adva. Utolsó előtti évesként, értelmet nyer mindenkiben az a mondás, amire a korai években folytonos fintort nyomtunk a képünkre. "Mikor újonc vagy, a tanulás csupa móka és élvezet. Mikor eléred a középszintet, dacos és megfékezhetetlen leszel. S mikor betöltöd a végzős szintet, visszakívánnád a volt újonc éveidet." Végre szembesülök az érzéssel, itt töltött fontos éveket felidézve az iskola bejárata előtt. Valahogy a hatodik év, már eleve magával sodort egy mélyebb és komolyabb értelmezést. Gyakorlatban ez a vizsgákon vérrel-való verejtékezést jelentette. Eleméleti szempontból azonban, egy önfeledt és tömérdek élménnyel-teli korai korszak végét. Halmozott érzésekkel lépem át a bejáratot, olyan feszengő tekintet mustrával, mintha most járnám be elsőként a megtelt csarnokot. Pedig minden kihelyezett tárgyra, híres és barát arcára ismertként tekintek. Ismerem a tanmenetet, ismerem mind az összes napi-rendet. Így azt is jól tudom, hogy az új tanévet megnyitó reggeli előtt, van némi idő a poggyász kicsomagolásra. A kivételek helyzetét töltöm be. Nekem már a nyári vakáció alatt sem volt hova hurcolnom a bőröndjeimet. Ma csakis azért utaztam vonattal, hogy Londonban egy sétáló-körutat tegyek, nem többet. Ezt az idő-előnyt önzően magamra szánom, ami véleményem szerint nem botrányos ebben a pillanatban, ahol mindenki egymás-lábán tapos, csakhogy elérje a kijelölt hálókörletét. Egy üres terembe vetem be magam. A tömeg csorda-szerű elvekkel szorítja két fal közé a gyengébbeket. Nem adok esélyt a tömeg-nyomor által elszenvedett balesetekre. Az ajtót hangosan magam után csapom, csupán mert a közhangulat nem éppen barátságos. Inkább életveszélyes, mintsem barátságos. S amíg a diákok zöme még egyik-helyről a másikra járkál, jobb egy üres teremben kivárni míg az évnyitó el nem kezdődik. - Hát te? - a tekintetem, nem várt módon egy diák sráccal találkozik. Noha a várt lehetőségek között inkább egy tömeg-iszonyban szenvedő tanár jelenlétében bíztam. Persze a kérdés még így is túlontúl indiszkrét. De az érzések hatására úgy jöttek a szavak a számra, mint nem kívánt legyek a rothadó húsra. - Bocsáss meg...de... - szememet gyanakvóan vezetem le az öltözékén. - ...miért vagy ilyen talárban? Megint valami tréfa lesz, ugye? - mosolyodom el hirtelen, egy megelőlegezett kacsintást rebbentve előtte, amolyan "a titkodat megőrzőm" felhívásként.
Christopher Dearborn varázslatosnak találta
Stones and bones; snow andfrost.Seeds and beans and polliwogs.
I've always loved the first day of school better than the last day of school. Firsts are best because they are beginnings.
Oltári. Nagy. Szívás. Így, ezekkel a szavakkal tudtam a lehető leglényegretörőbb jellemzést adni arról, milyen érzés volt nyolcadik alkalommal is belekezdeni egy újabb, csodálatos, bizonyosan kicsit sem veszélyes roxforti tanévbe. Nem mintha megbántam volna a dolgot, még most is szentül hittem abban, hogy jó - és sok pontján talán megkérdőjelezhető - döntést hoztam. Amiről persze az ég egy adta világon senkinek sem kellett tudnia. Elég volt ha azzal tisztában vannak - már akit érdekelt, ámbátor ebben az iskolában a pletykák valamiért mindenkit lázba hoztak, bezzeg a komoly, fontos, a világunkat érintő hírek… -, hogy megbetegedtem a R.A.V.A.S.Z. vizsgákra így most, némi hercehurca után megint itt voltam. Pont mint tavaly. Remélhetőleg utoljára. Ettől függetlenül, bár tudtam mi vár rám, nem lett sokkal kellemesebb új szobába, új évfolyamba és úgy anblock viszonylag új emberek közé kerülni - még ha groteszk mód egy-két ismerős arc azért visszaköszönt a tavalyi végzős évfolyamból is, mint Yates-Newman és Mulciber. (Amúgy, neki nem ez volt a harmadik éve végzősként?) De ha más - jó volt más is, de nyilván azon, mármint rajta kívül - előnyöm nem származott belőle, annyi mindenképpen, hogy még egy évig vezethettem az iskolaújságot. Bár ötletem sincs a többiek mennyire örültek ennek vagy sem, lévén alig pár órája voltunk csak itt újra, még nem volt időm erről érdeklődni náluk. Voltaképpen mióta leszálltunk a Roxfort Expressről az új évfolyam- és szobatársaimat kivéve még senkivel se beszéltem. Valahogy pont nem vágytam társaságra, így az old but gold: cikket kell írnom kifogással le tudtam rázni mindenkit. Nem volt nehéz elmagyarázni, hogy az első nap eseményeit papírra kell vetni, hogy maximális hitelességgel leheesen átadni azt az év első lapszámának köszöntőjében. Vagy az után, ha Bagman a köszöntőt megának követelte volna, épp úgy, ahogy tavaly tette. Voltaképpen nem is kamu kifogásként hoztam fel, hiszen ezt is csináltam, cikket írtam, vagyis csak írtam volna, ha az üres tanterembe, amit kiválasztottam - tudtam, hogy a szerkesztőségi szobába kellene mennem, de hiába, az csak a kastély másik végében kapott helyet - nem téved be rajtam kívül más is. - Hát én? - kérdeztem vissza már-már reflexből. Nem ismertem a lányt, aki előttem állt, korábban párszor láttam csak folyosón. (A talárján virító kék-ezüst címer azonban még egy valamit üzet: biztosan tiszta bolond; ha a többi onnan származó ismerősömet vettem alapul legalábbis, akkor más nem lehetett, mert senki se mondja nekem, hogy Mason, Lyanna vagy éppen Holden Briggs normális volt!) - Valaki mást vártál? - Mert ha találkozót beszélt meg ide, én aztán igazán nem akartam zavarni vagy feltartani, nyugodtan kereshetett maguknak más helyet, annyira nagylelkű ugyanis nem voltam, hogy a saját távozásom ajánljam fel. Végtére is én voltam itt korábban, nem pedig ő. - Talár? Tréfa? - emelkedtek magasba a szemöldökeim, mert a leghaloványabb elképzelésem se volt arról, hogy a hollóhátas lány miről beszélt. Tiszta bolond mind, mondtam én. - Ne haragudj, de fogalmam sincs miről beszélsz - raktam arrébb a pergament és a pennát, úgy tippeltem: ez egy hosszú és szövevényes beszélgetés lesz. - Ez csak egy átlagos ruhadarab, pont mint a tiéd. Vagyis… majdnem mint a tiéd, hiszen az enyémet férfiakra szabták és más ház sajátossáigai díszítik. Ha akarod, odaadom és csekkolhatod is - tártam szét a karom, mintha csak sajnálnám, hogy valami különleges cucc helyett mindössze az átlagossal szolgálhatok.
Sophie Duphaex varázslatosnak találta
Always be a
first rate version of yourself and not a second rate version of someone else.
Egyesek úgy tarják, a látszat önvédelmi, mi több sajátos megoldása valódi énünk eltitkolásához. Mások azt állítják, a fiktív kép, amit magunk elé helyezünk nem más mint a hőn áhított alteregónk. Valaki az egész életét egy képmás látszataként éli le...valaki pedig ennek a vágyálomnak a hajkurászásába áldoz egy egész életet. Én sosem tudtam képmutatást nyújtani...hisz az első lényeges pillanatban hiteltelen műsort nyújtottam. Érzéseim rendszerint elárultak. Hiába próbáltam nyugodt és ostobának tűnni. A közhír által elterjesztett pletykákban én mindig is a nincstelen öntörvényű hollóhátos leszek. Mindenkiről kialakul egy jellemet leíró, egyedi ismertetés. Mindenkinél megfordul egy bajkeverő, egy örökmozgó, egy stréber, egy titokzatos, akinek a névtelensége is rejtély. Egy különc, aki furán öltözködik és viselkedik. Az összes évfolyam, rendelkezik ilyen arcokkal. Szinte már az lenne abnormális, a helyzet nem így alakult volna. Senki nem jelentéktelen ebben az iskolában. Mert ha akarja ha nem a potenciális áldozat, valamilyen megkülönböztető jel ráragad. S ez-alól, ő sem kivétel. Négyszemközti beszédekben, csak ördögi kaméleonnak nevezik. Olyan találó némelyik titulus egy-egy diákra, hogy kitalálni sem lehetett volna jobbat. - Rendben van. - nagy türelemmel vártam be a hosszú és igazán cikornyás beszédét, mire ártatlanul helyet foglaltam. - Elhiszem neked. - felelem végig nézve öltözetén, megtoldva egy műsorra szánt kolgét mosollyal. Hiszen a színjáték ezt követeli. Egy kiszabott forgatókönyvet pedig csakúgy szabad követni, ha közben a fantáziát nem köti meg semmi. Vajon mindig is ilyen volt? Mikor épp a gyanakvásra került volna sor, hamar felöltötte ártatlan és szilárd alibis kollekcióját. Ha egy detektív igazi kitartással követte volna végig egy napját, harmadnapra már azt is elfelejtette volna, hogy mi az igazi neve a célpontjának. Mikor egy váratlan és láthatatlan tettes kiállt a tanári-kar, rögtön ő jut az eszünkben. Persze, mi diákok ezt nem kötjük a tanárok orrára. Legfőképp azért, mert ezzel kivívjuk fölényünket a tanári-karral szemben. Ha kis mértékben is. Szerettem volna jobban megtudni, hogy ezzel az legújabb "ismeretlen" nevezetű maszkjával, mi a tervezett szándéka a mai napra vonatkozóan. - És mond... - számra jött volna ez a spontán haver-féle megszólítás, de inkább hanyagoltam a mondanivalóm sorából. Még a végén teljesen amatőr előadást nyújtanék előtte. - Mit csinálsz itt pontosan? - kérdésem lényeges és kicsit sem körített. Hamarosan elkezdődik az évi tortúra. Évnyitó, beszéd, beosztás majd egy közös étkezés. Természetesen gondoltam arra, hogy olyan szándékból tartózkodik békésebb helyen, mint én magam. De kitudja? Senki sorsa nem hasonló. Az emberiség szépsége abban rejlik, hogy mindenkit más szándék hajt. Unalmas és idegtépően monoton volna, ha az ellenkezője uralkodna. Az átlagos nem rejt semmi érdekességet, a mai világban.
Christopher Dearborn varázslatosnak találta
Stones and bones; snow andfrost.Seeds and beans and polliwogs.
I've always loved the first day of school better than the last day of school. Firsts are best because they are beginnings.
Volt valami tagadhatatlanul furcsa és mű abban a széles, fogkrém reklámokat idéző mosolyban, amit villantott, csak azt nem tudtam volna megmondani: mi. Egy röpke pillanatig - tényleg csak addig, nem tovább, esküszöm - az is megfordult a fejemben, hogy valami creep megszállottal van dolgom, de… egyelőre nem akartam ennyire messzire menni, komoly, meglehetősen sértő vádakkal dobálózni. Főleg nem hangosan, nem őrültem meg, ahogy az életem se kívántam eldobni. A nők veszélyesek voltak, ha kritikát kaptak, főleg ilyesmit. - Kösz… azt hiszem, ez kedves - mondtam végül, hogy ne csak a csend legyen köztünk, a kimondatlan igazsággal, hogy szívesebben lennék egyedül, mintsem egy ismeretlen, az első benyomások alapján kissé flúgos hollóhátas lány társaságában. Dehát ez mégis csak egy iskola, nem tilthattam ki senkit sehonnan csak azért, mert az úri kedvem úgy kívánta. Nem voltam én a miniszterelnök unokaöccse, vagy bármi ilyesmi… Szóval, bármennyire is vágytam az egyedüllétre, a lány, akinek még a nevét se tudtam, ha csak nem akart magától menni - látszólag semmi ilyesmit nem tervezett - addig maradt ameddig akart. Én pedig - már csak dacból sem, mert én menekültem ide előbb - nem voltam hajlandó felállni és kimenni azon az ajtón, hogy másik helyet keressek. - Írni akartam egy tipikus, klisés, tanévkezdő Back to School cikket, ami minden évben belekerül az iskolaújság első számába. Szinte mindig ugyanarról szól, de a felmérések szerint szeretik az emberek szóval… - rántottam egyet a vállamon. Nem értettem - csak úgy, mint sok más rovat esetében -, mit szeretnek ezen annyira a többiek, semmi hírértéke, pluszt sem adott, csak arról szólt, hogy dejó - vagy éppen nem, nézőpont kérdése - megint az iskolában lenni, mi változott, mi nem, kik az új tanárok és hasonló. Éppen csak azt nem került bele - mert azért volt egy színvonal, ami alá nem voltam hajlandó süllyedni -, hogy ki kivel szakított vagy éppen jött össze a nyáron. - Gondoltam, nyugodtabban megy ez addig, amíg az elsősök hajókáznak, meg körbevezetik őket. Ha túl vannak a beosztáson, tizenegy éveseket látni mindenhol, az egész kastélyban. Úgy csodálkoznak rá mindenre, mintha nem hét évük lenne arra, hogy felfedezzék az egészet. -Van akinek nyolc is, tettem hozzá magamban, némileg fanyarul. Nem bántam, hogy itt voltam, főleg nem azt, amiért, de attól még ah… - És te? - dobtam vissza a kérdést, mert illett, azt hiszem. A valóságban nem vagyok benne teljesen biztos, hogy tényleg érdekelt-e, mit csinál itt. - Miért egy üres teremben állsz velem szemben, ahelyett, hogy nem tudom… a barátnőiddel lennél, vagy ilyesmi? - Jó, lehet ez nem kicsit volt klisés, de hát… csoportban, nevetgélve járkáltak itt a folyosón mindenféle korú és házú lányok vegyülve, néha még Lyannát is - aki hasonlóan bolond és hollóhátas volt, mint az, aki előttem állt, csak kevésbé ázsiai, de nem hiszem, hogy ez számított bármit is - lehetett látni így. Miért pont a velem szemben álló lett volna kivétel?
Sophie Duphaex varázslatosnak találta
Always be a
first rate version of yourself and not a second rate version of someone else.
Képlékeny egyetértéssel bólogatok feleletére, hogy a színdarabot még hitelesebbé tegyem. Persze, nagyon is tisztába vagyok vele, hogy megvezet engem. Folyamatosan, és szemrebbenés nélkül. El kell ismerjem, igazán profi az emberek megtévesztésében. Ha nem tudnám milyen "tőről" fakadt, talán még hinnék is az előadásnak. - Értem, értem. - toldom mellé a magabiztos feleletemet, ezzel is megnyugtatva lelkiismeretét arról, hogy követem a bevett módszereit. Félni valóm, ugyan miért származhat egy szimpla színjátékból? Vagy ha mégis, tudjuk ki a színész és ki a valódi személy. - Biztos nem lehet könnyű neked...de őszintén szólva nem is gondolom, hogy ez sajnálatos. - a kiegészítésem figyelmet parancsoló, s maróan gúnyos, ahogy az a hangsúlyon is érződik. Mert lehet kissé későn ejtem meg, hogy borzasztó mód utálom a délelőtti előadásokat. Legfőképp azért is, mert a napom fele egy terjedelmes cirkuszi előadás része. Kezdve az órákkal, ahol mindenki egyetlen szerepbe bújva, eljátssza a hallgatag tanulót. Aztán ott van még az a másféle képmutatás a kevésbe igaz barátoknak. Igazán olyan társaságban mutatja meg önmagát az ember, akiket kezdetektől ismert. Lásd élet-adó szülők. - Én sajnos nem tudom ilyen színészi vénát megszégyenítő magatartásban tovább játszani a szerepemet! - szarkasztikus kijelentésem mellett, lélekben felkészültem, hogy szép gesztussal magam után csapjam az ajtót, az áhítozott békéjét megadva számára. De hamár a torkomba szorult ez a gigantikus csomó, hát inkább kiengedem mintsem bent tartsam előtte. - Az meg egyenesen botrányos, hogy a bőrödet mentve még ezt hozod kifogásul!! - mérgesen állok fel, frusztráltan fölé magasodva, helyzetbéli pozíciómat fitogtatva. - Tényleg nem tudod, miért utálják ezt az emberek? - kérdésem éppolyan meglepetten hangzik el belőlem, mint az ő arcára kiülő érzelem. - Mert ami normális az abnormális! - vágom a fejéhez erőteljesen, s egyúttal rázúdítom a felhalmozódott dühömet is. - Bárki, aki számunkra ideális, a hasznának legfőképpen, megbélyegez, bemocskol, kifordít!! - én magam sem értem, miért én öltöttem fel a kegytelen igazság szószólója címet. Vélhetően azért, mert utálatomat vívta ki belőlem ezzel a képzeletet felül múló hazugságával. Valóban elborzadtam az emberektől. Emberi mivoltjuk látványában csak egy összekarcolt tükröt láttam. Egy meglehetősen csúf és torz ember látványát, aki minden erejével azon volt, hogy tiszta és sima képet mutasson a külvilágnak.-
Christopher Dearborn varázslatosnak találta
Stones and bones; snow andfrost.Seeds and beans and polliwogs.
I've always loved the first day of school better than the last day of school. Firsts are best because they are beginnings.
– Nem mondtam, hogy sajnálni kéne - sóhajtottam, mert na jó, én sajnáltam magam, hogy ilyen haszontalan dolgokat kell írnom és időt pazarolni rá, de mástól igazán nem vártam el ilyesmi. Főleg akkor, ha az a más ilyen… nem is tudom, egyszerűen csak furcsa hangsúllyal mondta azt. Olyan hollóhátasan furcsával – gondoltam ezt én, hiszen mint már mondtam: minden hollóhátas, akit ismertem, az rohadt különös szerzet volt. Mert senki se mondja azt nekem, hogy Mason, Lyanna és anya pszichológus töltelék legjobb barátja normális! De mint kiderült, ezt a csaj – mert hogy a bemutatkozást, mint olyat valahogy nem ejtettük meg – mindenkit túl tett, akit eddig furának gondoltam. Mármint félre ne értsük egymást, nem ők lettek kevésbé azok, hanem rövid pillanatok leforgása alatt ez a csaj lett nagyon az. Mi a fene?! Az egészet pedig egy – eskü – tök ártatlan kérdés idézte elő: mit keres itt ahelyett, hogy azt csinálná, amit az általam ismert átlagos lányok. Jó, tény és való, nem akartam úgy igazán tudni a választ, sokkal inkább akartam, hogy magamra hagyjon, de az nem volt ok erre; főleg, hogy teljesen normálisan beszéltem, a stílusom igen távol állt a bántótól vagy bármi hasonlótól, amire így kellene reagálni. Bárcsak adott volna valami végtelenül sablonos választ – ahogy mindenki tenné ilyen helyzetben –, mondjuk, hogy csendre vágyik. De nem... Ő kötött belém ok nélkül az értelmetlen, a teljes kontextust hiányoló dolgaival és még én vagyok a barom?! Oké, igazából tényleg én voltam a barom, mert nem álltam fel és mentem el abban a minutumban, amikor megjelent itt, hiába éreztem, hogy valami nem teljes vele. Komolyan, úgy esett nekem, mintha ismernénk egymást, mintha tettem volna ellene valamit. Esküszöm, ennél még a túlbuzgó, hangoskodó elsősök is jobbak voltak, akiket minden_egyes_első_nap útba kellett igazítani, mert nem bírták ki, hogy másnap – vagy éppen években! – nézzenek körül. – Te meg mi a francról beszélsz? – ráztam meg a fejem értetlenül, képtelennek bizonyulva arra, hogy türtőztessem magam és a hangom, pedig esküszöm nem így akartam, csak… így jött ki. Annyira szürreális volt az egész, hogy hirtelen a megfelelő szavakat se találtam rá. Az, hogy fölém magasodott – vagyis valami olyasmit csinált, amit biztosan ennek képzelt, valójában inkább egy vonalba esett a fejünk így, hogy én ültem – kevéssé zavart, ha veszem a fáradtságot és felállok, akkor szart se ért volna az egész kis előadása. Arról nem is beszélve, hogy hetedikes voltam, másodszor is, ő meg nos…. biztosan nem, ezt tudtam róla. Így pedig mindenféle nagyképűség vagy éppen pökhendiség nélkül jelenthettem ki, hogy én tudtam a több varázslatot biztonsággal alkalmazni. Persze, nem akartam megtámadni, de az előbbi kirohanása alapján éltem a gyanúperrel, hogy ha még több, rák se tudja milyen színű köd telepszik az agyára akkor pálcát ránt – következésképpen nekem is azt kell majd tennem. – Már ne is haragudj, de még a nevedet sem tudom, állítom te sem az enyémet, most beszélek veled életemben először. Max. a folyosón láttuk egymást néha-néha. Nem érzed kicsit – szarkazmus, tömény, csöpögő szarkazmus – erősnek ezt a kirohanást?
Sophie Duphaex varázslatosnak találta
Always be a
first rate version of yourself and not a second rate version of someone else.
Nem mindenki képes rangsorban, majd a rangsor után csoportosítva az egyéneket ebben az iskolában. Csak annak sikerül külön kategóriát fenntartania, aki valóban tudja milyen az illető habitusa és sajátos álcája. De leginkább az apró hétköznapi cselekvésekben megmutatkozik meg, milyen is az ember. A fennhéjázó nyolcadéveseket a fülsiketítő vinnyogásukról, és apró mégis pitiáner eszmecséréjükről ismeri fel az ember. A mardekárósok külön kategória. Hiszen ott, egy házra jut a becsvágy és arrogancia. Kit az ügyetlensége népszerűsíti, illetve emeli ki társai közül. Kit a borzalmas tragédiája, valamint az idegesítő győzelmi szerencséje és kivételezése. Ő is külön kategóriába tartozik, de van valami a mégsem stimmel most a felvázoltakkal. A megvezetés egy alapvető stílus. De amit biztosra állíthatok, hogy a kétely nem szerepel a kitűnő stílusjegyei között. Kitalálója maga fogalmazta meg azt az állítás, idézem: "a királynő sosem sirassa meg alattvalóit!" Tekintsem ezt újabb átverésnek? Vagy valóban nem ő az, akinek gondolom? A hasonmását személyesen nem ismerem, s már-már arról vélekedem tényleg létezik-e ikertestvére. Most mégis kételybe estem, ahogy megbotránykozni láttam, és magatartásban védekezésre szánta el magát. Sok a megmagyarázhatatlan kosz-folt. Túlságosan sok, hogy hagyjam szó nélkül, mint akit ikertestvére árnyékában megbélyegezett a félvilág. - Várj!! - kiálltok fel. A felszólításomra egyenesen elémbe fordultam, határozottan rátettem két kezemet a két vállára. Hosszas és már sértő szuggerálással próbáltam elemezni mi nem illik a képbe. A felháborodás valódi, az ábrázat sem tanúsít mást mint fájdalmas csalódást. Micsoda ostoba vagyok! A látványa elég volt ahhoz, hogy szemrebbenés nélkül másnak tituláljam. Beleestem ismét a hétköznapi "ne ítélj elsőre" csapdában. - Christopher? Nyavajás varangy-dudva!! - csapok a homlokomra, zsörtölődve és mérgesen, amiért ilyen óvatlanul végeztem el az alapvető emberfelismerési leckémet. - Én...nagyon...és szívből sajnálom! - fűzzöm hozzá, habár ezzel a meggondolatlan ítélkezésemet nem hozom helyre 100%-an. Pedig ha volna olyan ketyerém, amivel időt lehetne ugrani, megtenném, és a felismerés első pillanatában jól megpofoznám magam. De még a jelen mágia idejében, nem rendelkezem ilyennel. - Én..én tényleg nem vagyok büszke a viselkedésemre! Nem akartam szándékosan... - talán saját bőrömet mentve veszem a számra a magyarázatokat, de ugyan kit akarok álltatni, én is épp ilyen csalódottan fogadnám ezt az egészet. Ha én kéne éljek a saját árnyékom árnyékában, a szobámat sem hagynám el önként, csak ha már az éhezés rábír. - Sajnálom hogy összetévesztettelek valakivel! S tudom a hibámra nincs elegendő mentségem, de hidd el, csak az indulat vezérelt. A hasonmásod...olyan...kibírhatatlan személy, akit az egész világ sem tudna félvállról venni. Ráadásul annyiszor átvágott, engem is, hogy már nem tudom, hihetek-e a szememnek. - öntöm a szavakat a fülében, valamiféle nyugtató hatást remélve tőle. Bánt a lelkiismeret, hogy karmokat meresztve neki estem, jogtalanul. Bűntudatom van, hogy már a sértően lehordtam, s majdnem távozásra bírtam. Ezek után teljesen elfogadnám, ha az ajtó mellett döntene, és szó nélkül magamra hagyna.
Christopher Dearborn varázslatosnak találta
Stones and bones; snow andfrost.Seeds and beans and polliwogs.
I've always loved the first day of school better than the last day of school. Firsts are best because they are beginnings.
El kellett volna mennem, amíg lehetett, ez minden eltelt másodperccel egyre biztosabb és biztosabb, ahogy az is, hogy minden Hollóhátas bolond. Így vagy úgy, de azok – ennek az ellenkezőjéről pedig senki, ismétlem: senki sem tud meggyőzni. Főleg ez után a jelenet után nem. (És az után, hogy ismertem Mason és Holden Briggst is. Három per három bolond; egy még lehetne véletlen, kettő simán gyanús, de három, per három már csak tény, semmi más.) Értetlenül, az ajtót szuggerálva hallgattam a lányt, aki köztem és a menekülés között állt. Fellökni és úgy meglépni nem akartam, annál valamivel jobb modort sikerült összeszednem otthon. Már csak a gondolatra is, hogy durván viselkedem egy lánnyal – aki csak kicsit bolond, de amúgy vélhetően ártalmatlan és nem érdemli meg – már láttam magam a nappaliban, a kanapén ülve, amint hallgatom anyám végtelenbe nyúló előadásait a nők jogairól, azok megsértéséről és persze a büntetések nagyságáról. Na nem azért, mert feminista, félreértés ne essék, hanem mert ügyvéd. A váratlan, bár kicsit sem meglepő felkiáltására csak felsóhajtottam. Visszafogtam magam, hiába volt a nyelven hegyén, nem böktem ki a kérdést, hogy mégis hova francba is mehetnék, amikor köztem és az ajtó között áll, inkább csak vártam. Ez tűnt a legjobb és a legbiztonságosabb tervnek. – Mi a… – annyiszor vesztettem már el a fonalat mióta ez a lány belépett ide, hogy már nem is számoltam. Az újabb hirtelen, józanésszel nyilván nehezen magyarázható reakcióját mégsem tudtam szó nélkül hagyni. Mi a franc? Egy pillanatra még az is átfutott a fejemen, hogy le akar kapni, aztán abban a pillanatban rájöttem: biztosan nem; ilyen hülyeséget nem csinálnak mások, ostoba, Hollóhátas idióták… Oh wait… – Tudod a nevem? Honnan? – igen, hirtelenjében csak ennyire futotta, mindezt úgy, hogy erre a kérdésre még én is tudtam volna legalább kettő, ha nem öt valid választ adni. Valamiért mégis úgy sejtettem, most nem a (számomra?) racionális magyarázatok lesznek azok, amik előkerülnek majd. – Oké, oké, oké, nem gond, fátylat rá – legyintettem többször is, ezzel is próbálva elejét venni a bocsánatkérésnek, mert először is: semmi szükségem nem volt rá, másodszor pedig: mert attól féltem, a végtelenbe nyúlik, vagy még azon is túl és holnap reggel is itt fogok állni azt hallgatva, hogy mennyire sajnálja, mennyire nem akarta és hogy mennyire nagyon összetévesztett valakivel. – Viszont légyszi, válaszolj már nekem egy… vagyis inkább két kérdésre. Az első: mi a neved? Ne haragudj, de… szerintem még sosem találkoztunk, csak a folyosón és a lépcsőkön láttalak párszor. – Alapvetően jónak tartottam a név és az arc memóriámat is, eddig nem is okozott semmilyen problémát, most mégis bizonytalannak éreztem magam, bár reméltem, ez nem látszódott. A lány olyan határozottan mondta a nevemet, vagyis kérdezte inkább, de biztosan tudta, hogy én vagyok én (akkor már, legalábbis). Lehet, egyszer Mason mutatott be minket egymásnak? Még régen, mielőtt egy bully köcsög lett volna belőle. Ennek talán lenne értelme... – A második pedig, hogy – folytattam gyorsan, megelőzve az újabb szóáradatot –, milyen hasonmásról beszélsz? – Na, EZ volt az, ami igazán érdekelt, amiért komolyan hidegen hagyott, kapok-e bocsánatkérést az őrült viselkedése miatt vagy sem. – Nincs ikertestvérem. Ha lenne, hidd el, tudnánk róla a szüleimmel – tettem még hozzá sebtében, mielőtt bedobna a közösbe valami ilyen teóriát.
Always be a
first rate version of yourself and not a second rate version of someone else.
Annyi embert ejt csapdába a valóság hamis látszata. Az igaznak ítélt hamisság csapdája. Annyi áldozat kárára, még én azt vélem igaznak, ami roppant egyszerűséggel nem igaz. Már elég boszankodni látnom, s máris megtörik az gonosz álruha, amit én erőszakosan igaznak véltem. Sajnálatom átüt a kínzó bűntudatba. Felvetett vádoló szavaim pedig úgy csengnek a fülemben, mint egy bíróság alatt mondott koholt vád-irat. Még több szóval bizonyítja valódi énjének bizonyságát. Így már kétségtelen, hogy jogtalanul ítéltem meg. Sosem voltam képes elfogadni, hogy egy ilyesfajta látszatnak könnyen bedőltem. Cseppet sem vagyok rá büszke. S ha itt a legegyszerűbb eseteknél megbukok, mitévő leszek a hazugságok és látszatok főurával? Neki minden szemrebbenése egy félrevezetés. Minden mozdulata egy mélységes rejtély. Immúnissá kell tennem magam, a valódi látványtól, s megtalálnom a tényleg látszat igazságát. - Én összetévesztettelek valakivel... - kezemet tovább meresztve vállán, szóltam hozzá. - ...együtt járunk mugli ismeretre, onnan ismerlek. Amiya a hollóhát házából. - teszem hozzá, a helyzetet némi vidámsággal betöltve, egy látható mosollyal. - Én kérem bocsánatodat, azt hittem, megint valaki felvette az alakodat. - a mosolyomat fenntartva, nyúltam a zsebembe egy varázs pergament, amin az ő neve szerepelt elhúzva belőle. Átnyújtottam neki, miután hozzátettem: - Valakinek szándékában áll a te arcoddal mutatkozni. - a beiktatott felvilágosítás figyelmeztetésül szolgált. Nem néztem volna el tovább tehetetlenül, ha tudatlannak látom. Meg, alapjáraton úgy gondoltam, minél előbb elhessegetjük a helyzet nyomasztósságát annál gyorsabban varázsolhatunk normális viszonyt egymás közt. - Figyelj csak! Kiengesztelésül odaadom ezt! - egy paklikártyára emlékeztető tárgyat nyújtottam át neki. Ennek a tárgynak a varászereje abban rejlik, hogy ha egy bizonyos helyre elhajítunk belőle egyet, a paklikártya tulajdonosáról egy képet jelenít meg. Célszerű olyan alkalmaknál használni, mikor épp elakarsz tűnni egy kis időre. A gyanakvás pedig így roppant elkerülhető, hiszen a "kivetített" képed, mindig ott lesz ahol aktuálisan lenned kéne. - Nekem már úgy sincs szükségem rá. - megnyugtatóan fűzöm hozzá, hogy mégse érezze úgy, csak vigasz tárgyaként adományozom neki.
Stones and bones; snow andfrost.Seeds and beans and polliwogs.
