Sometimes the silence is the loudest thing in the room...
Zsebre tett kézzel sétáltam a két széles hát mögött, már-már késztetést éreztem, hogy rákérdezzek, mégis merre tartunk, és minek örülnek annyira, de aztán elvetettem a dolgot. Egyikük válaszára sem voltam igazán kíváncsi, sőt, az utóbbi időben semmire sem különösebben. Néha még felrémlettek előttem a hetekkel ezelőtt történtek, azonban igyekeztem olyan mélyre temetni mindezt, amennyire csak tudtam, és úgy tenni, mintha az a délután, az a kis jelenet, az a… szóval mindaz meg se történt volna. Sóhajtottam, ahogy megéreztem magamon a nehéz kezeket, ma valahogy a hülye vigyorát sem tudtam viszonozni Duncan-nek. Ő meg észre sem vette, úgy rázott meg, mintha valami különösen nagy reakcióra számítana, én viszont azt se nagyon értettem, hogy szombat este miért megyünk fel a csillagvizsgálóba. Mármint a magam részéről szívesen írtam meg előre a beadandókat, a mellettem lévő három fiúról viszont biztosan tudtam, hogy megközelítőleg sem ilyen típusúak. Bár nem voltam különösebben előítéletes a mardekárosok szellemi teljesítményével kapcsolatban, a szorgalmuk nem éppen a tanulnivaló irányába összpontosult. A tudatomig csupán félszavak jutottak el, mint “nagy meglepetés”, és “biztos örülni fogsz”, én viszont úgy éreztem, annak örültem volna a legjobban, ha ma inkább a szobámban maradok. Sőt, talán inkább a következő két évet inkább nem is a Roxfortban, hanem mondjuk magántanulóként töltöm. Talán még apámnak se lett volna ellenére, könnyebb lenne rejtegetni a “kis titkom”, és nem kellene minden hónapban ezzel foglalkoznia. Mármint, nem mintha túlzásba vinné, az utóbbi időben csupán két dolgot visz túlzásba, és egyik sem kapcsolatos a családjának egyik tagjával sem. Bár azok mivoltából adódóan talán jobb is így. Úgy tűnt, mintha végtelen mennyiségű lépcsőfokot megmásztunk volna már, és még mindig nem jutottunk el a toronyig. Majdhogynem ott tartottam, hogy sarkon fordulok, hogy köszönöm szépen, nekem itt és most volt elég, mert már nagyon úgy éreztem, a határaimat feszegetem. Mégis mi járt a fejemben, amikor úgy gondoltam, ezek a srácok egészen jó társaság lesznek, és elég sodródnom az árral, majd lesz valahogy, aztán persze igazán sehogyan sem lett soha. Emlékszem még apa hogy nézett Kylera, és anya büszke mosolyára, ilyesmit sose tapasztalok meg, bármennyire hasonló a mostani megítélésem. Abban se vagyok bizonyos, anya képes lesz-e valaha még egyszer mosolyogni, abban még ennyire sem, hogy akarnám-e még, hogy apa ugyanúgy nézzen rám egyszer is. Mit számítana? Elég sokáig hittem, hogy mindent, hogy ez lenne a lényeg. Olyan lassan lettek tova ezek az illúziók, mintha csak szép lassan lebontották volna a színpadot, amin eddig álltam, és most a súgó mellett kuksolva azt kellene kitalálnom, hogyan is tovább. Nos, egyelőre csak a csillagvizsgáló felé tartottam, nagyjából cél-, és bármiféle ötlet nélkül, miért is pont oda. Ez pontosan addig tartott, amíg az ajtónál valamiért furcsa arckifejezéssel, önzetlenül előre nem engedtek. Csak néztem rájuk, kissé értetlenül, hogy mégis mikor avanzsáltam hercegnővé, aki ilyesféle bánásmódot érdemel, és majdhogynem aggódni kezdtem, miben mesterkednek. Korábban kellett volna. Ugyanis amint átléptem a küszöböt, és kezem elengedte a kilincset, szinte betaszítottak, majd becsapták utánam az ajtót. Még a kulcs fordulását is hallottam, ahogy megfordultam, hogy számon kérjem, mi a fészkes fene folyik itt. Mert a “most megmutathatod”, és “szívesen, máskor is” kicsit sem magyaráztak meg semmit. Egészen addig nem, amíg rá nem jöttem, hogy rohadtul nem vagyok egyedül. Kellett néhány másodperc, de aztán minden világossá vált, túlságosan is. - Drága Merlin csimbókos szakállára, mondd kérlek, hogy véletlenül vagy itt, és nem az a három idióta csalt ide. - Túrtam szinte felnyögve a hajamba. Komolyan, nem is tudtak volna kellemesebb “meglepetést” összehozni számomra… - Azt se nézem ki belőlük, hogy a cipőjüket egyedül kötik be, veled meg aztán véletlen sem egy társaság, mégis hogy…? - Tényleg nem értettem, hogy mi a francot keresett pont ezen a helyen. Hogyan vették rá, hogy várjon itt? Mert hogy véletlennek ez nagyon meredek lenne, az biztos. - Jó, inkább még sem érdekel, nálad van a pálcád? Kérlek mondd, hogy nálad van… - Nem voltam egy nyeszlett alkat, de azért még sem próbálkoztam volna a több száz éves, zárt, vaskos faajtóval. Egy Alohomora, és viszlát, annyit még kibírunk egymás társaságában. Azt hiszem.
The walls we build around us to keep sadness out also keep out the joy.
Annyi, de annyi mindent akartam mondani, kérdezni és a fejéhez vágni egy időben. Készültem erre. Már nem arra, hogy a degenerált haverjai átbasszák őt, az egyik rovatszerkesztőmet pedig megfenyegetik - legalábbis Gallagher dadogása, enyhe remegése és nevetséges indoka, hogy miért nem tud ő utánajárni ennek az “ügynek”, mintha a plety… mármint a Közélet rovat olyan komoly kutatómunkát igényelne, erre engedtek következtetni. -, hanem arra, hogy előbb utóbb találkozunk kell valahogy, valamikor. Kerülhetett úgy, mintha minimum elkaptam volna egy jó kis pestist, ahogy már csak dacból, mert minél több idő telt el az ominózus eset óta annál kellemetlenebb lett, tehettem így én is, mégis tisztában voltam azzal, hogy két-másfél évig ez tarthatatlan. Ahhoz azért még ez a kastély sem volt elég nagy. Sajnos. Mondjuk, hozzá kell tennem, azért ha választhattam volna, biztosan elodázom ezt a szemtől szembe találkozást, mondjuk úgy még egy örökkévalóságig. (Vagy még azon is túl.) Jobb szombat esti programötleteim is akadtak volna, mint ez. De hát nem volt mit tenni, a dolgok nem mindig alakultak ideálisan. Főleg akkor nem, ha Mason Briggs valamilyen úton, módon a képlet részét képezte, már pedig - bár hangosan ki nem mondtam volna, Merlinre dehogy, előbb harapom le tőből a nyelvem - az utóbbi időben, akármennyire is veszett fejsze nyelének látszott, inkább ő maga volt a megfejtendő képlet, nem pedig csak egy apró, remélhetőleg elhanyagolható darabkája. Most pedig itt állt előttem. Pontosan olyan értetlen fejjel nézett rám és próbálta feldolgozni ezt a helyzetet, ahogy azt én magam is tehettem. Plusz-mínusz pár centi, más hajszín, azonos egyenruha és kész tükörképei lettünk volna egymásnak. Hiába tudtam azonban mit akarok mondani, egy hangot sem sikerült kipréselni, inkább megráztam a fejem, mintha csak hirtelen meggondoltam volna magam. Mintha csak nem vágynék a vele való kommunikációra vagy éppen a helyzet kommentálására. Amúgy, megtette ő ezt helyettem is. - Most akkor érdekel vagy sem? Igazán eldönthetnéd, mi a francot szeretnél… - intettem türelmetlenül, valahogy mégis csak rátalálva a szavakra. Örvendetes hír volt ez még akkor is, ha véletlenül sem azt mondtam neki, amit amúgy akartam. - Nálam van, nem szokásom nélküle járkálni, bármikor jól jöhet ha ostoba barmok belekötnek az emberbe - rántottam egyet a vállamon, nagylelkűen meghagyva neki a döntés lehetőségét: magára veszi-e a szavaimat, vagy sem. Végső soron nem ő volt az egyetlen ebben az iskolában, aki mások basztatásával akart farok méretet, tekintélyhiány vagy bármi ilyesmit kompenzálni, esetleg (nem létező) felsőbbrendűséget fitogtatni. Sóhajtva húztam elő a pálcám, majd léptem kicsit közelebb. Nem terveztem túlcsicsázni a dolgot, az kellett volna még, hogy Anya vagy Apa, amilyen szerencsés alkat voltam tuti az utóbbi, megint bejöjjön azért, mert tönkretettem egy ajtót Mason Briggs társaságában. Merlinre, mennyire nevetségesen hangzott volna! - Alohomora. - Egyszerű, jól ismert varázslat és unásig ismételt kézmozdulat. Mindent jól csináltam, de az ajtó mégsem modult. Nem csak az első, de második és harmadik próbálkozásra sem. - Hát ez nagyszerű - fintorogtam -, úgy néz ki a retard haverjaid mégsem annyira retardok, mint aminek hiszed őket - vagy aminek mindenki más is hitte őket. - Nesze - nyújtottam felé a pálcám némi gondolkodás és mérlegelés után, nem volt díj-nyertes ötlet, hiszen nem lehettem benne biztos, hogy nem csak megjátssza magát és ez is a kis tervük része-e vagy sem, de francnak volt kedve szombat este feleslegesen varázsolgatni, ha pedig tényleg akar valamit, hát essünk túl rajta, volt nekem ennél fontosabb dolgom is -, most legyél olyan okos amilyennek gondolod magad és oldd meg a problémát, amibe miattad kerültünk - vagyis a barátai miatt, de azt hiszem, abban még némán is egyetérthettünk, hogy ez részletkérdés. - Már így is több időt töltöttem a társaságodban, mint amennyit akartam. Pont annyival többet, mint amennyi ideje itt rostokolunk - tettem még hozzá foghegyről, mintha az egész nem számítana, pedig de, igenis számított. Bántani azonban - bár Mason nem hiszem, hogy tőlem bármit különösebben a szívére vett az utóbbi időben - nem akartam, mégis képtelen voltam egyszerűen csak rákérdezni arra, hogy mi volt az a múltkor: szórakozás, kötekedés vagy mi a fene. Valamiért annyival könnyebb volt ez így.
Mason Briggs varázslatosnak találta
Always be a
first rate version of yourself and not a second rate version of someone else.
Sometimes the silence is the loudest thing in the room...
Az nem fejezte ki teljes mértékben a bennem kavargó érzéseket, hogy bárhol máshol szívesebben lettem volna ebben a percben. Talán még otthon is… vagyis ez sem a leginkább kifejező, mert azt hiszem szerettem volna, ha mellettem van, csak egy másik időben, másik helyzetben, amikor még minden tisztább és egyértelműbb volt. A mostani szituáció viszont csak kényelmetlen, és kínos volt, amin nem segített az sem, hogy az esetek nagy többségében még saját magammal sem igazán voltam képes őszinte lenni, nem hogy valaki mással, nem, hogy… vele. Éppen ezért szakadt ki belőlem első reakcióként az, ami. Meglehet, ha kicsit éberebb vagyok, akkor elkerülöm az egész helyzetet, ha csupán némiképp jobban figyeltem volna arra, mit beszélnek hozzám, vagy egyszerűen teszem azt, amit akartam, és a szobámban maradok. Vagy ő is lehetett volna elővigyázatosabb, neki annyi mentsége sincs mint nekem, lévén neki aztán egyikük sem volt különösebben a társasága, mi a fenéért hitt el bármit, amit mondtak? Ha nem az iskola közepén lettünk volna, lehet egy cigit is előkapok, azonban elővigyázatosságból ilyen helyekre nem hordtam magammal, pedig most talán egy kicsit segítene megnyugodni, mert úgy érzem, mintha minden porcikám pánikból remegne. - Nem tudom, nehéz a döntés, mert egyrészt biztos baromi érdekes, és ötletes. - Válaszoltam gúnyosan, mert tényleg nem néztem ki belőlük, hogy bármi eredeti ötletet összehoztak volna. - Másrészt viszont félek, hogy nagyon szánalmas… - Mint én ebben a percben. Valami hasonlót mondogattam én is magamban, hogy igazán eldönthetném, mi a francot szeretnék. Ez viszont nem volt olyan egyszerű, mint ahogy hangzott, mint ahogy lehetett volna. Az eszemmel tudtam, mi a megfelelő döntés, mit kell tennem, mi az, ami mind a kettőnk hasznára válik, és ehhez nagyon igyekeztem tartani magam, ó, de mennyire. Persze, nem mindig a megfelelő eszközökkel, azonban nagyjából úgy, ahogy véltem, hogy a legjobb lehet. Aztán itt voltak az ilyen pillanatok, amikbe szívem szerint belekapaszkodtam volna, még se tehettem, egyszerűen már túl távol voltunk egymástól. - Nem, mintha olyankor pálcát használnál. - Forgattam meg lomhán a szemem, bár igazából nem, mintha túl sok ilyenre lett volna példa azóta, vagy épp előtte. Megsértődtem volna az ostoba kifejezésen, de mind a ketten tudtuk, ez rám nem igazán jellemző, ellenben az “egyszerűbb” társaságra, akik általában velem lógtak. Kifejezetten nem voltak ostobák, csak nem azok, akiket mondjuk osztály elsőnek titulálnál, inkább másba fektettek nagy energiákat, hogy úgy mondjam. Bár elég hosszú ideje a társaságukat élveztem, még mindig nem jöttem rá, ebben miért lelnek különösebben élvezetet, pedig az elején még hittem benne, hogy ez kitölt egy kis űrt, hogy pótol majd valamit. De még a logikát se nagyon találtam meg benne, vagy a szórakozás faktort. Aztán csak felvont szemöldökkel figyeltem, ahogy Chris megpróbálja kinyit az ajtót, az azonban egyáltalán nem mutatja jelét annak, hogy mozdulni kívánna. Sok mindent el tudtam volna mondani az előttem álló srácról, de butának azért nem tartottam, egy ilyen egyszerű varázslatot bármikor képes lett volna kivitelezni. Akkor miért nem nyílt ki az ajtó? A felém nyújtott pálcára néztem, még fiatalabb korunkban fogtam a kezembe, most viszont csak pislogtam rá. Előre akartam nyúlni, elvenni, és olyan gyorsan távozni a teremből, mint ahogy érkeztem, még se mozdult a kezem. Az azt jelentené, hogy eddig tartott ez az idő, és bár egy részem, egy nagyobb részem megkönnyebbülne, mégis volt bennem némi kíváncsiság, fog-e mondani valamit. Valamit arról a napról. - Miattam? Már bocsánat, de ha te lennél “olyan okos”, most itt se lennél, és így minden valószínűség szerint én sem, szóval igazából ez pont, hogy a te hibád. - Fontam össze a mellkasomon a kezeimet, az érvelésem egy részét csak a hirtelen felháborodás szülte, azonban azért volt benne egy egészen kis logika is. - Egy sértést nem kell megmagyarázni, azzal elveszed az élét. - Forgattam a szemem, aztán belém hasított a felismerés, miért nem működött a varázslata. - Amúgy hiába hadonásznék én is a pálcáddal, Duncan szülei mágikus tárgyakkal kereskednek, valószínűleg otthonról hozott valamit, amivel megbuherálták a zárat. - Szóval egy ideig itt leszünk, fejeztem be magamban a gondolatot, majd eltávolodva az ajtótól, inkább leültem a földre. Innen csak kintről fognak tudni segíteni nekünk, addig pedig maradtunk egymás “édes” társaságában. Talán csak csendben ülünk, talán ilyen könnyű lesz. Még élt bennem egy kevés remény…
The walls we build around us to keep sadness out also keep out the joy.
Nem tudtam eldönteni, hogy ez most egy újabb sértés akart-e lenni vagy sem; sanda gyanúm szerint az, elég volt ehhez a feltétételezéshez csak abból kiindulni, hogy Mason - ha éppen tudomást vett rólam, meg úgy a létezésemről, ami az óta nem gyakran fordult elő - csak erre volt képes, másra nem. Mégis, inkább szó nélkül hagytam, francnak volt kedve magyarázni neki arról és a retard haverjairól, akik ezt az egészet kitervelték. Komolyan, mit gondoltak? (A kérdés persze csak költői, a legkevésbé sem voltam kíváncsi arra, hogy a dementorokat idéző sötétség mellett mi van még azokban a fejeben…) - Vannak jobb és élvezetesebb módszereim is, tény - rántottam egyet a vállamon hanyagul. Sose tagadtam, akkor és ott kurva jól esett pofán verni, hogy ha tartósan nem is, de legalább pár percre befogja a közelmúltban hatalmasra nőtt száját; annak a Masonnek, akit én ismertem - már ha tényleg ismertem valamikor, ebben sokszor már magam is kételkedem igazság szerint -, hiába volt meg a maga csípős véleménye, sosem állt ki a nagyközönség elé, hogy hangoztassa azt. Szívesebben temetkezett a könyvei közé. Bezzeg most… - Akkor mégis érdekel, mit keresek itt? - sóhajtottam türelmetlenül továbbra is felé nyújtva a pálcát. Döntsd már el mit akarsz!- Mert szívesen elmesélem, hogy a kedves haverjaid feltehetően megfenyegettek egy mugliszületésű, fegyvertelen harmadévest, aki hazudott nekem valami hihetőt és most ott vagyok. Szóval igen, továbbra is miattad és bully haverjaid miatt ragadtunk itt. Gondolom most rettenetesen büszke vagy rájuk, biztos osztasz nekik buksisimit vagy valami mást - engedtem meg magamnak egy negédes mosolyt - meg egy burkolt, ártatlan kis utalást -, holott tudtam, nagyon jól tudtam: nem az. Pontosan annyira akart itt, ebben a szobában lenni mint én: semennyire. Látszott rajta ez pedig rettenetesen szórakoztatott, legalább ennyi jutott nekem, ha már gyors szabadulás nem, legalábbis a mellékelt ábra szerint. - Szuper, egyszerűen csodálatos. - Szerettem volna feltenni olyan banális kérdéseket, hogy lehet-e még ennél is rosszabb, de valami hatalmas csoda folytán türtőztettem magam, mert a válasz annyira egyértelmű volt, hogy az már fájt. Lehet. Bosszúsan dőltem neki a falnak; leplezetlen elégedetlenséggel fújtam ki minden eddig bent tartott levegőt. A várakozás végtelen hosszúnak tűnő perceiben - alig telhetett kettő, max. három - pedig az elmúlt hetek értetlen tehetetlensége, a sikertelen próbálkozások összessége valahogy szépen lassan dühvé alakult; tomboló, maró dühvé. Összeszorított szemöldökkel figyeltem mit csinál - remélhetőleg a szoba másik felén - és nem éreztem mást csak dühöt. Dühös voltam, mert lepattintott. Dühös voltam, mert ezekkel az alja alakokkal lógott és láthatóan élvezte is, vagy ha nem azt mesteri mód titkolta. Dühös voltam, mert sértegetett, de ezek mind, mind eltörpülnek amellett a düh mellett amit azért éreztem, hogy szórakozott velem, hogy ez fél pillanatra - többre, de erről nem beszélünk - egyáltalán megfordulta a fejemben, hogy ez az egész nem csak valami kibaszott ízléstelen újabb Briggs-féle vicc volt. (Vagy valami ilyesmi, nem akartam ebbe jobban belegondolni és ingoványos, érthetetlen talajon mászkálni…) Annyira, de annyira, de annyira ostobának éreztem magam, hogy az már-már fájt… és persze dühösnek, persze… - Amúgy ezek tényleg csak a haverjaid? - bukott ki belőlem akaratlanul, bármiféle gondolkodás nélkül a kérdés és minden más is, ami ezt követte: - Mármint én aztán nem ítélkezem, eskü. Nekem már full mindegy kivel, esetleg kikkel, ízlés kérdése, mit és hol csinálsz - legyintettem lazán, amolyan tessék-lássék mód, amint akinek tényleg minden mindegy. Az is volt. Annak kellett lennie.- Csak érdekel, hogy a múltkori dolog, tudod az a csók, - igen, feltétlen ki kellett mondanom, nem terelhette a témát csessze meg, ahogy most már menekülni sem menekülhetett, kicsi volt ahhoz ez a szoba - legalábbis feltevéseim szerint annak kell csúfolnom, ott a fürdőben, valami perverz összehasonlítás volt, vagy mi a szösz? Tényleg muszáj volt ezt, Christopher? Tényleg?! Hallottam meg egy hangot valahol mélyen, amit talán - de csak talán - józan észnek neveztem volna, ami bosszantó volt; nem csak azért, mert ritkán hagytam, hogy az érzelmeim ennyire befolyásoljanak - szinte csak akkor, ha Masonről volt szó, de miért? -, hanem mert ez a hang gyanúsan hasonlított Apáéra. Nem akartam, hogy Apa legyen a józan eszem… a legkevésbé sem, mert ott már régen baj volt akkor. Voltaképp jogosan kezdhettem volna aggódni a mentális állapotom miatt - képzelgés, téveszmék, hangok, ilyesmi -, de úgy tippeltem, ezen maximálisan ráérek azután stresszelni, ha túlélem ezt a napot; sanda gyanúm volt ugyanis, hogy Mason Briggs, ha eddig nem érzett késztetést arra, hogy megverjen, az elhangzottak biztosan után fog.
Always be a
first rate version of yourself and not a second rate version of someone else.
