Mason C. Briggs

Egy ideig minden egyszerű volt, és akkor sokkal tisztábban látszódtak jellemvonásai, hogy megbízható, de azért pontosan tudja, hogyan tukmálja másra Bogoly Berti-féle Mindenízű Drazsé zokni ízű darabjait. Szeret olvasni, azonban legalább ennyire élvezi a különböző sportokat, vagy elmenni valahová a barátaival. Kissé zárkózott, viszont nem rosszindulatú, és elismeri, ha hibázik.
Aztán minden sokkal, sokkal bonyolultabbá vált, és lassan elhalványultak a jól elválasztható körvonalak. Többször mond olyat, amivel megbánthat másokat, nem is igen válogat, pedig nagy részét nem gondolja komolyan, még se tudja megállni. A hangja messzire elér, olyan diákok vannak körülötte, akik előtte rá se hederítettek, és úgy tűnik, egészen kezd hasonlítani a bátyjára, akitől mindenki szerint annyira különbözött egy évvel ezelőttig. Látszólag mindent meg is tesz azért, hogy így legyen, bár valahogy tettlegességig sose sikerül elmennie.
A felszín alá viszont senki sem lát, hogy mennyire bizonytalan, hogy mi mindentől fél, és tanácstalan rengeteg dologban. Szeretne bátor lenni, azonban több dolog tartja vissza, mint amennyi előre hajtaná, a tanulás az egyetlen, ami némileg nyugtatóan hat rá. Meg persze az ikertestvére közelsége, retteg már a gondolattól is, hogy esetleg vele is történhet valami.

Artikulálatlanul üvöltöttem, hangom a kastély régi falain visszhangozva szaladtak végig, még se értek el senkihez, üresen keringtek körbe. Ilyennek éreztem magam most én is, alaktalan zajnak, belülről feszítette valami a mellkasomat, de képtelen lettem volna pontosan megfogalmazni, mi lehet az. Öklöm a falnak csapódott, majd újra, és újra, és újra. Tompa puffanás, éreztem a jótékony zsibbadást a porcokban, fel se tűnt, hogy némileg felszakadt a bőr, és élénk piros foltot hagy a szürke köveken.
Szemem előtt felvillant egy kép, olyasféle, amit ilyen idősen nem szabadna látni, de a tiltott dolgok a legvonzóbbak egy tinédzser számára. Kevés dolgot bánok annyira, minthogy azt láttam. A hó patyolat fehérje, amit hatalmas vörös foltok mocskolnak össze.
Nem akarom látni.
Nem akarok rá gondolni.
Képtelen vagyok a sírásra, mintha csak egy érzéketlen bábu lennék, aki bámul megbénultan maga elé, pedig annyi minden kavargott bennem. Anya sír helyettem is, folyamatosan, képtelen arra, hogy megállítsa. Tekintete homályosan siklik az alakokra, ha el is időz rajtam, egy másik alakot keres, egy megnyerőbb, idősebb, talpraesettebb személyt. Valakit, aki nem én vagyok. Lemondóan pillant tovább, nem mond semmit, ez mégis kitép egy darabot belőlem. Apa nem sír, azonban nem is néma a lemondása, egy “ilyen” nem lehet az örököse. Ha tudná, milyen is az.
Gépiesen sétáltam egy mosdóhoz, és hideg vizet engedtem a sebre, a vér pedig bíbor örvényben tűnt tova a lefolyóban. Üres tekintettel néztem magam elé, a velem szemező arcot ismertem, a vonásai mégis idegenek voltak. Előre nyúlva megérintettem a szeme alatt lévő halvány lila foltot, csak az üveg hűvösét éreztem, pedig az emlékeimben meleg volt az a kéz, ami okozta.
Vicces, azt hittem egyértelmű lesz, hogy szándékosan vagyok olyan hangos, hogy direkt teszek olyan megjegyzést, amiről tudom, hogy felidegesít. Azt akartam, hogy gyere oda, kiabálj, üss meg. Hónapok óta először néztél a szemembe, hónapok óta először álltunk egymással szemben. Nevetségesen meleg volt a kezed. Túl őszinte vagy, hogy ilyen indokokat megérts.
Elzártam a vizet, már csak apró morzsák maradtak csupán, amikbe kapaszkodni próbáltam. Mi értelme? Magam se tudtam a választ, sokkal egyszerűbb lenne elengedni ezeket is. Másképpen alakult volna minden, ha Kyle élne? Minden bizonnyal. Önző módon szeretném, ha még élne, bármennyi szörnyű dolgot tett, a halála semmit se könnyít meg.
Hányingerem van a bennem kavargó érzésektől. Nem, mintha könnyíteni tudnék magamon. Mikor lettem ilyen? Undorító, ahogy ezek a felvetések az agyam valami sötét, hátsó részéből felbugyognak. Meg akarom állítani, ennek azonban csupán egyetlen módja létezik, ahhoz pedig gyenge vagyok.
Ahhoz is.
A tükör közepébe vágtam. Nem volt erős, csak amolyan jelzésértékű, mint egy lezárás. Finite incantatem.
A folyosón mosolyogva sétáltam végig, a mellettem lépdelő egyik srác kiverte egy szembe jövő kezéből a könyveket. Szinte kiabálva nevettünk, mintha ez olyasmi lenne, ami tényleg vicces. Hangos nyögések közepette utánoztam le az arckifejezését, amitől még jobban röhögött mindenki. Nem töltött ki. Még mindig üresnek éreztem mindent.
Elfordulva indultunk tovább, a vállamon pihenő kéz hideg volt, mint a jég. Bólogattam, mintha tényleg úgy lett volna, ahogy mondják, mintha tényleg úgy éreztem volna, bármit megtehetünk. Semmi meggyőződés nem volt a hangomban, ez azonban senkit sem érdekelt, ők sem figyelnek rám, azt hiszem. Ha elég hangos vagyok, elnyomom talán a bennem visszhangzó kétség zaját… úgy kell lennie. Úgy kellene.

A korosztályánál talán kicsit magasabb, alakja nyúlánk, hosszú kezek, lábak, ujjak, mintha csak a végtagjai nőnének megállíthatatlanul. Szőke haját gyakran szívja szinte fehérre a nap, általában hagyja megnőni, valahogy a katonás frizura sose állt jól neki. Szemei sötét barnák, már-már feketék, mint egy kút feneke.
Öltözködés terén nem kifejezetten válogatós, az iskolában az egyenruhát hordja, néha félrecsúszott, vagy félig kibomlott nyakkendővel. Az iskolán kívül szinte bármi megteszi farmerrel és sportcipővel, nincs oda a nagy eseményekért, ahol kíváncsi tekintetek kereszttüzében öltönyben kell feszíteni, de nem idegen számára.