Bár az időjósok kellemes, napsütéses tavaszi délelőttöt ígértek Roxmorts lakosainak és látogatóinak, a valóság - mint olyan sokszor - keresztülhúzza mindenki számításait. Még csak éppen elkezdenek kipakolni a standok tulajdonosai, éppen csak elkezdik felállítani a színpadot a főtéren, amikor sötét viharfelhők gyülekeznek a hegyek irányából érkezve, pontosan a falu felett. Hozzászoktak már Roxmorts lakói, az utóbbi időben sokkal gyakoribbak a zord viharok és ködös napok, mint korábban - nem meglepő, hiszen a Minisztérium sokszor küld errefelé dementorokat a terrorveszélyre hivatkozva. Ez azonban senkit sem tántorít el attól, hogy megtartsák az első Nagy Karrierbörzét. A roxforti reggelit követően elkezdenek leszállingózni a faluba az első diákok. Az iskolai birtok határában aurorok fogadják őket, egyesével megmotoznak minden tanulót, elkérik a szüleik és házvezető tanáruk által aláírt igazolásaikat, amelyek tanúsítják, hogy lemehetnek Roxmortsba - aki nem rendelkezik ilyen papírral, az szerencsétlen (vagy talán szerencsés?) módon kénytelen ezt a napot a kastélyban tölteni. Még szigorúbb a beléptetés a varázslófaluban. A hopp-hálózattal érkezőket azonnal, éppen csak a kandallókból kilépve átkutatják és igazoltatják a rend éber őrei, szintúgy azokat, akik gyalog lépik át a falu határát. Egyetlen lélek sem teheti be engedély nélkül a lábát Roxmortsba, komoly védővarázslatok őrzik a települést, amelyek sem befelé, sem pedig kifelé nem engedik a hoppanálást és a zsupszkulcsok használatát, csak és kizárólag az ellenőrzőpontokon lehet bejutni. Természetesen a védelem nem tökéletes. A Minisztérium emberei nem tudják, hogy a Magic is Might tagjai már hetekkel ezelőtt felkészültek erre a napra: a Szellemszálláson fekete, csuklyás egyenruhát és csillogó, ezüst maszkokat helyeztek el, amelyek egytől egyig mitológiai lények arcát idézik, vicsorgó agyarakkal, hegyes szarvakkal, dühösen kitáguló orrcimpákkal, rémisztő szemnyílásokkal. A szervezet nem akar nyílt összecsapást, csupán rá szeretnének ijeszteni az emberekre, hergelni akarják a Minisztériumot és legfőképpen felhívni a társadalom figyelmét arra, hogy a kormány alkalmatlan a védelmükre és nem hisz a szólásszabadság eszméjében. Persze mindig fel kell készülni a legrosszabbra, nem csoda hát, hogy a falu szélén található évtizedek óta üresen álló, romos házban egy bűbájjal láthatatlanná változtatott zsákban elrejtették a Munter család mágikus lőfegyvereit, robbantásra és összezavarásra alkalmas bájitalokat, illetve egy ősrégi, színarany mágikus kést, amely képes átvágni bármely védőbűbájon, ezzel pedig tökéletes eszközzé válik a gyors szökésre. A Mágiaügyi Minisztérium minden óvintézkedés ellenére fél egy ekkora tömegrendezvénytől, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a faluba kirendelt több tucat auror, akik nem csak a beléptetési pontokon őrködnek. Aki szemfüles, észreveheti őket a hömpölygő tömegben: ott vannak a színpadnál, a legsűrűbben rakott standok környékén, az üzletek falának támaszkodva, a házak tetején kémlelve.
★ ★ ★
A rendezvény zökkenőmentesen indul. A főtéren felállított nagy színpadon folyamatosan váltják egymást a zenekarok és az előadók, a standoknál rohamosan fogynak a szórólapok, Roxmorts üzletei több eladást bonyolítanak le néhány óra alatt, mint máskor egy egész hétvégén. Talán éppen a prospektusokat bújod, talán veszel egy vajsört magadnak és a barátaidnak, talán azon gondolkozol, mire költsd el a Mézesfalásban az utolsó galleonodat, talán éppen azon tűnődsz, hogy már ideje lenne hazamenni vagy vissza a Roxfortba, amikor szemerkélni kezd az eső. Lehet, hogy Leperex bűbájt használsz, lehet, hogy a fejedre húzod a kapucnidat - és emiatt megeshet, hogy észre sem veszed a tömegben egyre gyakrabban fel-felbukkanó fekete taláros, csuklyás alakokat, akiknek az arcát ezüstösen csillogó, állatias maszk takarja -, de az is lehet, hogy egyszerűen csak hagyod, hadd áztasson bőrig az egyre fokozódó eső. Mikor a színpadra új ember lép fel, talán azt gondolod, csak felszólítanak majd mindenkit, hogy húzódjon fedett helyre a vihar elől. Aztán meghallasz egy határozott, mágikusan felerősített hangot az emelvény irányából: - Kit véd az a kormány, amelyik egy ártatlan fiatal halála felett huny szemet pusztán azért, mert aranyvérű volt? Kit véd az a kormány, aki a szólásszabadságot lábbal tiporva békés tüntetőket vitet el, csak mert nem ért egyet velük? - Ha a színpadra nézel, láthatod, hogy egy magas, rövid szőke haját rendezetten hátrasimító nő áll a mikrofonnál. Talán már láttad a Reggeli Prófétában, Nyx Selwynnek hívják, a pár napja megalakult Walpurgis nevű párt elnöke. Sokan neo-halálfalónak kiáltották ki őket, de bizonyítékuk nincs rá, hogy a pártnak bármi köze lenne illegális tevékenységekhez. Csak az aranyvérűek elleni diszkriminációt akarják megszüntetni és el akarják törölni a Varázstitok-védelmi Alaptörvényt, ki tudja, lehet, a lelked mélyén még te is egyetértesz velük. Hiszen nem lehet minden aranyvérű velejéig romlott, nem igaz? És néha tényleg annyira kényelmetlen bujkálni a muglik elől, az az ócska törvény inkább a varázstalanok érdekeit védi, nem a tiédet, ugye? De az is lehetséges, hogy a hideg kiráz ettől a nőtől, valóban van benne valami különös, valami igazán vérfagyasztó a tekintetében, az őt körüllengő aurában... De el kell ismerned, jól szónokol - bár mintha a rendezvény szervezői is össze lennének zavarodva, hiszen nem ők hívták ide a politikust, hogy szóljon a nagyközönséghez. - Az unokaöcsémet, Devon Selwynt azért gyilkolták meg, mert aranyvérű. A kormány hallgat róla, a médiát nem érdekli, de mi nem fogunk hallgatni. Nem fogunk hazudni és bujkálni, hiszen erre kényszerítenek minket évszázadok óta, nem igaz? Rettegünk, korlátok közé szorítjuk magunkat és mégis miért? Olyanok védelméért, akik hosszú éveken át máglyán akartak megégetni minket? Őket védjük és a saját, tisztavérű fiataljainkat hagyjuk erőszakos halált halni? - Mrs. Selwyn beszédét a tömegből egyszerre fogadja egyetértő és felháborodott morajlás. Ha körbenézel, most már biztosan látod a fekete ruhás alakokat. Hiába próbálsz a csuklya alá nézni, az arcukból semmi nem látszik, a maszk rései mögül éppen csak egy-egy szempár villanhat rád. Talán kezdesz félni, talán csak kíváncsiságot érzel, talán csak izgalmat, mert te is egy vagy a maszkos alakok közül és ismered a tervet. A tervet. Azt a tervet, aminek biztos nem része, ami ezután történik. Újabb ember lép fel a színpadra. Széles vállú, majdnem két méter magas, nagydarab férfi, durva vonásait még keményebbé teszi az elszánt homlokráncolás. Gregory Goyle az - bár lehet, fogalmad sincs róla, ki ez a férfi. Goyle elveszi a mágikus mikrofont Mrs. Selwyntől, a törékeny nőnek esélye sincs ellenkezni, dühösen rázza a fejét, látod, hogy az ajkai mozognak, valószínűleg próbálja elzavarni Gregory Goyle-t, de hiába. - Éljen a Sötét Nagyúr, éljenek a tisztavérű varázslók! - ordítja bele a mikrofonba a férfi. Aurorok indulnak meg a színpad felé, a színes egyenruhások utat törnek maguknak, de nem érnek oda időben. Mire bárki észbe kaphatna, Goyle a színpad elé hajít egy mágikus bombát, a robbanás az első sorokban állókat méterekkel hátrarepíti és megégeti, a hatalmas robaj megrázza az egész főteret. De itt még nincs vége az ámokfutásnak, mielőtt az aurorok leteperhetnék Goyle-t, a bomba maradványaiból sűrű, fekete füst kúszik elő, másodpercek alatt teljes sötétségbe borítva Roxmorts utcáit. Elszabadul a pokol, sikítozó emberek lökdösik egymást, menekülnek, amerre érik. Bárkivel is érkeztél, bármerre is akartál elindulni, most valószínűleg csak sodródsz az emberek áradatával. Fényt csak a pánikszerűen kilőtt varázslatok villanásai jelentenek, a színes fénycsóvákban fel-felvillannak melletted ismerős és ismeretlen arcok. Mikor végre percek múltán szertefoszlik a sötétség, teljesen máshol találod magad, mint ahol korábban voltál. És ha felnézel az égre, láthatod a dühös, szürke viharfelhők között kirajzolódó koponyát és kígyót. A Sötét Jegyet.
@Rebecca Briggs tudja, hogy nem véletlenül látták el egy testőrrel, amióta a férjéből mágiaügyi miniszter lett, azonban a legrosszabb rémálmaiban sem gondolta volna, hogy egyszer ilyen borzalomnak lesz szemtanúja. Éppen csak néhány percre hagyja magára a testőrét, Robertet, azonban erre a legrosszabb időpontot választja: már nem ér vissza az auror közelébe, mielőtt elszabadulna a pokol. A Helios Színház sátorral ellátott standjához sodródik, de túl sok örömmel nem szolgálhat @Frida Scamander ismerős arca, hiszen tudják, hogy mindketten hatalmas veszélyben vannak. Ha menekülni is próbálnak, esélyük sincs, szinte azonnal megtalálja őket két maszkos alak - nyilván, hiszen mi lenne megfelelőbb alkalom, mint ez a földi pokol arra, hogy ártsanak a Briggs családnak? @Vivian Fletcher a bomba robbanását követően Holden utasítására azonnal a Helios sátrához indul, nem okoz neki gondot a sötétben közlekedni, hiszen a sötét az ő természetes közege elementalistaként. A lehető legrosszabb jelenet fogadja, a parancsnoka párját és sógornőjét éppen két neo-halálfaló szorítja sarokba. Ekkor ér oda @Blaise Zabini is, aki a fiát keresi éppen, de helyette két bajba jutott nőre bukkan - és ki tudja, talán még a csuklyás alakokról is sejti, kik ők. @Rainer Wessex csak fedezéket keres, de a lehető legrosszabb helyet találja meg. Ahogy kiküzdi magát a tömegből és bebújik a Helios Színház egyik kirakott asztala mögé, hogy menedékre leljen az összevissza repkedő átkok elől, észreveszi, hogy egyenesen két neo-halálfaló és a first lady társaságába keveredett.
Első kör vége: 2020. június 4. (Addig annyi reagot írtok és olyan sorrendben, amennyit szeretnétek, ha mesélőre lenne szükségetek közben, akkor jelezzétek a staff felé)
Vendég
Szomb. Május 14, 2022 4:01 pm
Már alig vártam ezt a napot, hetek óta készültem rá, hogy összegyűjtsem a legérdekesebb és legszebb növényeket a boltból, meg az otthoni üvegházból, hogy a nyíltnapon prezentálhassam őket, annak reményében, hogy esetleg az ifjú titánoknak is felkeltik majd a figyelmét, és az érdeklődésüket. A szép, de veszélyesebb példányokat nem hoztam magammal, cserébe megjelöltem az őket ábrázoló és leíró részeket egy vaskos, kézzel írt és rajzolt könyvben, ami szintén előkelő helyet kapott a standon, amikor mindent kipakoltunk Jacobbal és mindennek meglett az őt megillető helye. Színpompás, bódító illatú virágok, roppantul hasznos gyógynövények, apró fiolákba rejtett, szintén veszélytelen elixírek és gyógyírek kavalkádja, szépen rendezett sokasága. Még az Akadémia herbológiai intézetétől is kértem-, és kaptam prospektusokat, mert jelenleg nem az üzletnek csinálok hírverést, hanem az iskolának-, és a tanszéknek. A viharfelhők ebben a pillanatban még egyáltalán nem zavarnak. - Veszek frissítőt – nézek először Jacobra, aztán Robertre. – Hozok nektek is valamit – nem akarom a testőrömet ugráltatni, mert nem az a feladata, hogy kiszolgáljon, ráadásul nem a falu másik végébe készülök, csak a Mézesfalásba, meg láttam idefelé jövet a Bean There kávézót is, ami számomra új. Hosszú még a nap, és úgy hiszem, Robertre ráférne egy erős fekete – jelentsen ez bármilyen folyékony halmazállapotú tuningot is. Dolgom végeztével a visszaindulok a pulthoz. Indulnék. Egészen addig fel sem tűnik semmi az egészből, amíg meg nem hallom a hangot, amely a színpad felől érkezik, egy pillanatra elakad a lélegzetem, és a földbe gyökeredzik a lábam, éppen csak annyira vagyok képes megmozdulni, hogy a lapokból ismerős arcra szegezzem a pillantásomat. Egy pillanatra lesütöm a pilláimat, és, miközben beszél a kormányról, a média tétlenségéről, a korlátokról, és értelmetlen halálról, szinte várom, hogy megdobáljanak tojással és rohadt paradicsommal; persze, ami ez után történik, amit ez után eldobnak, az sokkal rosszabb, ezerszer szörnyűségesebb, mintha csak engem dobálnának meg zöldségekkel, vagy öntenének le festékkel, vagy mással. A férfi szavai nyomán borzongás fut végig a gerincfüzéremen, még mindig nem tudok megmozdulni sem, és, bár kellő távolságban vagyok a detonáció helyétől, szinte érzem a bőrömön a tűz hevét, de a fényét hamar elnyeli a mindent beborító, átláthatatlan sötétség, ami, mintegy függönyként söpör végig Roxmorts utcáin. Eldobok mindent, ami a kezemben van, és a standomhoz mennék, de mindhiába: a sötétségben teljesen elvesztem azt a kevés tájékozódási képességemet is, és azt sem tudom, merre van az előre, pláne nem azt, hogy melyik irányba kellene visszamennem Roberthez. Ugyan a kezemben van a pálcám, de eszem ágában sincs használni addig, amíg az orrom hegyéig sem látok, és nem csak körülöttem-, színesen villanó, de akár veszélyes-, mi több, halálos csóvák képében-, hanem a fejemben is varázsigék cikáznak, és kergetik egymást a réges-régen megtanult, védekező bűbájokkal karöltve. A tömeg magával ránt, és elsodor, egészen a sátorig, ahol végre megpillantok egy ismerős arcot a felszálló, elillanó, szurokfekete füstből kibontakozva. - Frida! – rikkantom el magam, de az alkalom-, és az időpont éppen nem alkalmas arra, hogy örömködjünk, és egymás nyakába boruljunk. – El kell tűnnünk innen – annyira azért én is képben vagyok, hogy sejtsem: csúnya lenne itt sarokba szorulni. Amikor sarkon fordulok, remélhetőleg Fridával az oldalamon, összerezzenek, félig nyekkenő, félig elfúló, beazonosíthatatlan hangot hallatok, és megtorpanok, merthogy két, tagbaszakadt, ezüst maszkot viselő, csuklyás alak állja az utamat. – Picsába – sóhajtok, pedig legszívesebben üvölteni volna kedvem. Ha közelednek, úgy hátrálok, még mindig a pálcámat magam előtt tartva, szorongatva, mintha az életem függene tőle – és, valószínűleg, így is van.
Nem volt sok kedvem itt lenni, sőt, ami azt illeti, sehol nem volt kedvem lenni, csak otthon. Azért próbáltam lelkesnek mutatkozni, mintha nem lenne hatalmas, sötét felhőként a fejem felett a párom munkája és élete. Nem tehettem róla, de amióta beszélgettünk Holdennel a nyáron történtekről, olyan paranoiában éltem, mint ezelőtt soha. Eleinte nem is magamat féltettem, hanem attól tartottam, Alinának vagy Nicknek esik baja, esetleg Holdennek. Mostanában viszont már a saját bőrömet is féltettem, persze azt is okkal, még akkor is, ha senki nem tudta, miért. Úgyhogy határozottan rémisztő volt itt kint, nyílt terepen, ennyi ember között, amikor az idegszálaim alapból pattanásig feszültek. De igyekeztem, komolyan igyekeztem nyugodtnak tűnni és kedvesen mosolyogni mindenkire, mert nem ronthattam el mindenki más jó kedvét csak azért, mert én nem bírtam magammal. Carol is olyan lelkes volt, mint amilyennek régen nem láttam, és a többiek is vidáman tették a dolgukat, mintha a Helios standja lenne a legjobb hely a világon. Ami azt illeti, büszke voltam a kollégáimra, vagyis már lassan az én embereimre, hogy ilyen kellemes közegnek mutatták a színházat. Végül, most az egyszer, bebizonyosodott, hogy a paranoiám ezúttal nem volt hiábavaló. Már akkor éreztem, ahogy görcsbe rándul a gyomrom, amikor megláttam azt a kivénhedt csatakancát a színpadon. Csak egy megérzés volt, egy borzalmas megérzés, aztán jött Goyle, és hirtelen éreztem, hogy elönt a pánik. - Menjetek ki a faluból, most! -szóltam rá a Helios dolgozóira, még azelőtt, hogy teljesen elszabadult volna a pánik. Mire a sötét füst elöntötte az utcarészt, már úton voltak, és ez maradt minden reményem, hogy legalább ők ép bőrrel meg fogják úszni ezt az egészet. Talán elő kellett volna húznom a varázspálcámat, hogy legalább úgy nézzek ki, mint aki meg tudja védeni magát, de az igazság az, hogy nem lettem volna képes rá. Még egy Protegot is nehezemre esett volna megidézni, hogy biztonságban tudjam magunkat, hát még rendesen visszatámadni, mint egy jó boszorkánynak kellene. Behúzódtam a sátor mögé, de a ponyva hamar szétszakadt, a maradványai pedig egy másik átoktól lobbantak lángra. Elveszett voltam és pánikoltam, nem tudtam, hogyan segíthetnék magamon, nem akartam mást, csak Holdent magam mellett tudni, mert ha valaki, bárki meg tud védeni, az ő. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, hangzavar volt, sikolyokat és zokogást hallottam, kisgyerekeket, akik rettegtek és felnőtteket, akiket a múlt sötét árnyéka borzongatott meg teljesen. Én pedig itt álltam, kiszolgáltatottan, haszontalanul, védtelenül. Egészen addig, amíg meg nem hallottam a nevemet egy ismerős női hangtól és azonnal odafordultam. - Becca! -ragadtam meg a kezét rögtön, megkönnyebbülten, hogy legalább már nem vagyok egyedül. Nem tudjuk egymást megvédeni, ezt én is tudtam, ráadásul a Briggs család (teljes értékű és még nem teljes értékű) tagjaként remek célpontot szolgáltattunk gyakorlatilag bárkinek. Nem tudtam válaszolni neki, csak határozottságot erőltettem magamra és bólintottam egyet, mintha nem félnék jobban, mint ezelőtt valaha. El is indultam volna vele, de nem jutottunk sehová, Becca pedig minden gondolatomat egyetlen szóban összefoglalta. Nyeltem egyet, szárazon, az ezüst maszkok sötét szemgödreibe nézve, mintha szimpátiában reménykednék. Talán szólnom is kellett volna, hogy gyermeket várok, abban reménykedve, hogy egy terhes asszonynak csak nem ártanak. De nem tettem meg, mert nagyobb volt a félelmem, hogy azzal csak egy új célpontot jelölök ki. - Kérem… Nem csináltunk semmit. -Nagyot nyeltem, szárazon, féltve magamat, féltve Beccát, de leginkább féltve a magzatomat.
✼ hide yo kids hide yo wives ✼
June M. Harrison varázslatosnak találta
Life has knocked me down a few times, it showed me things I never wanted to see. I experienced sadness and failures. But one thing for sure, I always get up.
Vendég
Vas. Május 15, 2022 11:53 pm
Frida & Becce & Blaise & Rainer
Ahogy szemerkélni kezdett az eső bosszúsan folytattam a járőrözésemet Holden mellett. Amióta kivezényeltek minket azóta neki morogtam arról, hogy mekkora hülyeség volt megrendezni egy ilyen nagy szabású rendezvényt. Túl könnyű célpont lett volna. Túlságosan is óriási tömeget mozgatott meg a dolog, s ostobaságnak tartottam, hogy a kormány ennyire fittyet hányt a terrorfenyegetettségre. Hiába voltunk idekint ennyien, mégis olyan érzésem volt, mintha a lehetetlenre vállalkoztunk volna. Épphogy elfordultam a középen felállított pódium felé, amikor Nyx Selwyn lépett a mikrofonhoz, hogy itt is hangoztassa az idióta elveit. − Nem vehetem őrizetbe ezt a holdkórost nyomorultat? Lehet egy-két este az Azkabanban lecsillapítaná. Meg sem látszana rajta, így is tiszta satnya – sandítottam a parancsnokomra, aki vélhetően ennél szebbeket is gondolt a nőről. Őszintén sajnáltam, hogy elveszítette az unokaöccsét, de a nép lázítása nem fogja a fiút visszahozni, ezt ő maga is tudta. S mégis generálta a feszültséget, holott pont erre volt a legkevésbé szükségünk. Aztán megjelent mellette egy másik alak is, én pedig homlokráncolva bámultam a kettősüket és a kialakuló konfliktust. A kiáltást követően azonban már készenálltam volna megindulni az ismeretlen férfi felé, aki a színpad környékén robbantott, de Holden parancsára megtorpantam. Biccentettem a parancsára, és irányt váltottam. Talán én voltam az egyetlen, aki nem pánikolt be a sötétségben, hanem ösztönösen mozogtam benne. Túl sok egyszerre, túlságosan szétterült, de a körülöttem lévő sötétséget magam köré gyűjtöttem, majd annak a segítségével felemeltem magamat a közeli épület tetejére. Ha nem is tudtam eloszlatni, vagy teljesen elnyelni, egy részét magammal vihettem. A terjengő feketeségben átkokat láttam felvillanni, a sikoltások pedig visszhangoztak a fülemben. Én azonban kilőttem a tetőkön, és futásnak eredtem abba az irányba, amerre a Helios sátra állt. Akárhányszor megcsúszott volna a csizmám a tetőcserepeken a képességem segítségével mégis kiegyensúlyoztam magamat. A szívem a torkomban dobogott, és csak reméltem mertem, hogy időben odaérek Fridához, különben Holden csúnya világot rendezett volna. Csúnya világot? Lekaszabolt volna minden egyes neonácit, aki életben volt még, és meg is érdemelték volna. A sátor romokban hevert, lángra kapott, amikor odaértem. Kapkodtam a fejemet, hogy merre lehetettek a Helios dolgozói. Végül kiszúrtam velem szemben két törékeny nőt: Frida Scamandert és Rebbeca Briggset. Nem ismertem fel mást a káoszban, őszintén szólva, nem is nagyon tudtam követni, hogy mi történt. Azonban továbbra is Holden utasítását követtem, s ha ő rám bízta Frida életét és biztonságát, akkor kénytelen voltam minden mást sutba vetni. Talán szerencsésnek is nevezhettem azt a tényt, hogy a sógornője pont a párja mellé keveredett, így egyszerre tudtam gondoskodni róluk. Leereszkedtem hát a tetőről, s az ujjaimat ropogtatva olyan kézmozdulatokat tettem, mintha marionett-bábukkal kezdenék játszadozni. − Hé, szararcok! – kiáltottam oda a két maszkosnak, miközben az árnyékaikat életre keltettem. – A saját súlycsoportotokkal kezdjetek! S amint ezek a szavak elhagyták a számat, az árnyékaik megnyúltak, mohón a pálcáik után kaptak, hogy kicsavarják azokat a kezeikből. Amíg a balommal fenntartottam ezt a sajátos árnyjátékot, addig a jobbommal körkörös mozdulatokat írtam le, hogy a környéken lévő összes sötétséget összegyűjtsem, és gúzsba kössem őket. Nem volt szükségem pálcára ahhoz, hogy elintézzem őket, ellenben ki tudtak volna zökkenteni a varázslatomból. Így csak egy futó pillantást vetettem a két nőre, ellenőrizve, hogy nem sérültek meg igazán, és csak utána készültem fel hatástalanítani ezeket a marhákat. Először ezektől kellett megszabadulnom, utána pedig volt alkalmam kitalálni a menekítésüket. Minél több embert tudtam volna összeterelni, annál boldogabbá tettek volna.
Még hogy jó idő... Bosszúsan nézek az égre, felhajtom a kabátom hajtókáját, még nem szándékozom semmilyen bűbájjal lepergetni magamról a kevéske vizet. De az anyagot tönkre fogja tenni így is úgy is a nedvesség, ami itt van. A beléptetés macerás volt, a fiam meg azonnal levegőt játszott, hagytam, nem az én alkalmam, csak elkísértem, s nem mondhatom azt, fogalmam sincs, miért. Nagyon is volt, balsejtelmekkel jöttem ide, de nem köthetem magamhoz a gyereket. Ezen az aurorok látványa sem segített, csak még jobban morogtam magamban, a mosoly felett, amikor csak ismerős arcokat láttam meg. A látszat szükséges, de cseppet sem vagyok nyugodt. Igaz, sosem voltam. De ha már itt vagyok, akkor körbenézek. Éppen egy sütemény mellett tenném, nem tenném le a voksom, mert a porcukor, ha rápereg a felöltőmre, akkor borzalmasan nézek ki, amikor felharsannak a szavak. Gondolatban már-már harapnám a süteményt, és egészen biztosan megállnék a mozdulatban, hogy elegánsan a képébe toljam a felszólalónak., akadna a torkán a meggymag, hogy ne csak a hangja fúljon el. Merthogy. Tudhattam volna. Elkap a múlt rémképe és hangulata, ahogy a szavak után nekiindul a káosz, azonban addigra a pálca már észrevétlenül a kezembe csusszan, s egy védőpajzs bűbájt útjára indítottam, így aki körülöttem volt, megmenekült. Hejjdenemérdekel! Egyszerre érzem a dühöt, és azt a félelemet, kiszolgáltatottságot, amit olyan sok éve éreztem. Nem ismétlődhet meg! A fiam! Emlékszem, merre tartott éppen, így amint szertefoszlik némileg a sötétség, nem törődve a jajveszékelésekkel, tudom, mennyire önző dolog, nekiindulok. A sátorhoz érve még mindig a kezemben szorongatom a pálcámat, és mintha nekem semmi keresnivalóm nem lenne már, szinte feleslegesnek is érzem magam. - Nem kívánom megzavarni a légyottot. Azért elengedek két Capitulatust, mielőtt még ki tudnának szabadulni, azután felveszem a pálcájukat. Kéne tudnom, kéne ismernem őket? Nem, nem akarom tudni, elég volt egyszer. És örülök, hogy a rokonaim nem tartoztak közéjük. - Mindenki jól van? - a két maszkos felé bökök a saját pálcámmal. - Tőletek nem kérdeztem. - Ki kell mennünk innen. Minél előbb. Újra lendíttem egyet a pálcámmal, s az égő sátorra vizet zúdítottam, amennyit lehetséges volt, összegyűjteni a szemerkélő esőből. Ah, a francba, tönkre fog menni az öltönyöm.
Vendég
Szer. Május 18, 2022 9:20 pm
Lux in Tenebris
The drums inside my chest Just can't seem to catch a breath Gotta get out while you can
Belélegzem a tavaszi eső lágy illatát, ahogy a vízcseppek lassacskán átnedvesítik kapucnimat. Jól esik a lágy hideg a bőrömön és az esővíz íze az ajkamon; a szabad levegő és Roxmorts feledhetetlen, egyedi hangulata, amely számomra még a sötét felhőktől sem borul árnyba. Nincsenek aggasztó gondolataim; olyasmik, amelyek bajt sejtenének, és ez valószínűleg teljességgel betudható az újabb megúszott nap gondolatának. Őszintén? Bárhol szívesebben vagyok, mint otthon. A házban, ami régen a mindenem volt és aminek minden egyes kis sarkát jól ismerem és a szeretem, és mára már mégis olyan idegen. Rideg, és végtelenül hideg. Túlvagyok egy kellemetlen kandallós-érkezésen meg a megmotozáson, ami hát. Oké. Szükséges. Értem én. Nem az a fajta vagyok, aki lázad a rendszer ellen, meg amúgy tök jogos, de az emberben azért természetes egy egészen parányi "na de" érzés, hm? És valójában nincs benne semmi furcsa. Mert naivság azt gondolni a világról, hogy ártalmatlan, de hé. Azért az ember olykor azt is elhiszi, hogy talán... csak az az egy nap, hm? Azon az egy napon nem történhet semmi. Mert olyan átlagos. Olyan veszélytelen. Minden olyan átkozottul... normális. Az eső. A borult ég. A vajsör illat valamelyik stand felől és a fazon, aki kishíján rálök az egyik akadémiai standra. Csak a szokásos.
Nem tudom, miért akadok meg az egyik kézműves standnál, és hagyom, hogy a kezembe nyomjanak egy "Hogyan készíts vattacukorillatú vagy éneklő üveggömböt -képzés" prospektust, de valójában ez a nap tökéletesen ártalmatlan és normális és az égvilágon senkit nem érdekel, min akad meg a figyelmem. És nem érdekel az sem senkit, hogy a csillogó üveggömbök látványától már megint olyan gyerekkori emlékek hullámzanak fel, amelyeket minden erőmmel szeretnék feledni, és már-már szánalmas, hogy képtelen vagyok, és szánalmas a kérdés is, amelyet felteszek magamban, ami igazából nem is kérdés... Egészen biztosan tetszene neki, ha még itt lenne. Mellettem. Az oldalamon. Ha nem volna minden ennyire... Megrezzenek a hangra és felkapom a fejemet, a lapocskát a zsebembe tűröm, mert miért ne, és úgy indulok végül lassan tovább, elidőző pillantásommal a szőke nőn az emelvényen. Nem ismeretlenek a vonásai a lapokból, a látványa meg valami meghatározhatatlan, kesernyés ízt csal a nyelvemre, mintha csak elharaptam volna egy kávébabot. Nem figyelek a szavaira; nem igazán. Mert lehetetlen nem véleményt alkotni a politikáról és annak szereplőiről, de őszintén, kell ehhez egy hangulat. És ez a hangulat most nagyon messze jár. Én csak egy kis súlytalan sétálgatást szeretnék, talán találni néhány érdekes standot a továbbképzési lehetőségeimről - nem, mintha olyan sürgető lenne a kérdés -, és hát Merlinre? Ilyen hatalmas kérés ez? Milyen kibaszott szerencse, hogy nem vagyok aranyvérű, surran végig agyamon a gondolat, hideg kis fuvallatot hagyva a tarkómon, és hé. Tudom én, oké? Nem gondoltam komolyan. Senki nem érdemel halált a vére miatt - se varázsló, se varázstalan. Valami szenes ízt hoz a nyelvemre, én pedig felpillantok; a szemem sarkából észlelt sötétbe burkolt alak azelőtt olvad vissza a tömegbe, hogy felé fordítva a fejem ráfókuszálhatnék. A dulakodás hangjai az emelvény felől már végleg elkapják figyelmem, és végre megállok, eggyé válva a körülöttem már lelassult tömeggel. Túl hirtelen történik. Túl sok a hang és túl heves minden próbálkozás, ami ellenkezni, egyetérteni, támadni és elkapni akar. Valami megfagy a torkomban, de nincs elég időm ahhoz, hogy megállapítsam, mi; sötét kúszik a szemeim elé, és úgy érzem, befészkeli magát az elmémbe is.
A sötétség ismerős. Ismerős ismeretlen, egy árny a múltból, ami egészen a jelenig a nyomodban járt, és igyekezett megkaparintani egy darabkát belőled; néha úgy érzed, sikeresen. A sötétnek keserű vanília és orchidea és hamu és fojtogató üresség szaga van; igyekszek valami stabilba kapaszkodni, és a szorongató kétségbeesésben abban sem vagyok biztos, valóban megteszem-e, vagy csak az elmém próbál segítségért kapni. Valamiért, ami kiránt a sötétből. Valakiért, akitől újra kapok levegőt. Akinek nincs hazugság és fonnyadt virág szaga... Mi a fene történik?
Úgy kapok levegőért, mint a vízfelszínre jutott fulldokló; első lendülettel valami stand közepébe tenyerelek és ahogy mögöttem mindenki sikítva rohan meg lökdösődik és menekül és támad, nem is sikerül utána kapnom az egyensúlyomnak; tompa káromkodással és a félig akart-félig akaratlan mozdulat közben a pálcámért kapva borulok át az asztallap felett és végre meghúzom magam a túloldalon, amíg fejem felett a pultba villámcsapásként vág egy átok. Varázspálcám riadt nyugtalansággal bizsereg ujjaim közt, én pedig egészen biztos vagyok benne, hogy belőlem táplálkozik. Merlin kibaszott seggét. Nem gondolkozok; nem igazán. Vagy legalábbis a szavak, amik elmémben lüktetnek, nem érződnek gondolatoknak, sokkal inkább valami természetes és mélyről jövő utasítás: húzz innen. Kurvamessze. Kurvagyorsan. De ami azt illeti, nem létezik jó irány. Arrafelé indulok el, ahonnan hirtelen a legkevesebb átok szállingózik, és így is vonok magam köré egy protegot; majd jön az erős lökés oldalról, amitől megrezzen a védőpajzsom, én pedig mocskosul tehetetlenül csapódok bele valamibe; villanó átkok és pezsgő mágia bűvkörébe, és hogy előbb jut eszembe elkapni a nő karját, akinek nekiestem, mint hogy felmérni, ki is az, hát mentségemre szóljon; nem vagyok a helyzet magaslatán, vagy mi. - Elné... Merlinre! - Valószínűleg csak beképzelem magam előtt a first ladyt, ugye? Akinek a karjába még mindig kapaszkodok. - Elnézést! - Úgy engedem el, mintha legalábbis ez volna jelenleg a legégetőbb probléma, a záporozó átkok és idegen alakok között, és a picsába is. Ez csak valami nevetséges rémálom, ugye?
Vendég
Szomb. Május 21, 2022 7:47 pm
Az egyetlen dolog, ami képes megnyugtatni a teljes káoszban, ami a pillanat tört része alatt robbant ki – a szó legszorosabb és legkegyetlenebb valójában -, hogy a gyerekeim, és a férjem legalább nincsenek itt, legalábbis, legjobb tudomásom szerint. Ellenben Holden és Robert biztosan itt van valahol a sötétségben. De a szó valahol megakad a torkomban, és nemhogy üvöltésként, még suttogás formájában sem jutnak el az ajkaimig, hogy a nevüket kiáltsam, helyette a pálcámba kapaszkodok, mintegy mankóként. De használni? Oh, nem. Azt nem. Sejtem, hogy úgy venné ki magát, ha apró fényt gyújtanék, hogy legalább az orrom hegyéig ellássak, mintha csak ezüst tálcán kínálnám magamat. Pedig én nem számítok, éppen csak annyira, hogy azzal, ha a kezükre jutok, sakkban tudják tartani a férjemet, és a sógoraimat. Amennyire lehet, igyekszem, ki tudja, hová és merre, ki tudja, még meddig, a végeláthatatlannak tetsző, ónix ködben, a figyelmem és az ösztöneim kiéleződnek, annak dacára is, hogy eluralkodik rajtam a félelem; a felém röppenő átkokra, támadásokra fókuszálok, ha kell, legjobb tudásom szerint próbálom kivédeni őket. Végül nem is a saját pálcámból szüremkedő fény vezet, hanem egy lángra lobbant sátor ponyvája, amiről rövidesen kiderül, hogy a Heliosé, és egy kicsit bízom benne, hogy Fridát nem találom itt, de ennél nagyobbat aligha tévedhettem volna. Amikor felém fordul, egymás felé nyújtjuk-, és ragadjuk meg a másik kezét; szorosan, egy családként. Nem kell sokáig győzködnöm, vagy vonszolnom, hogy rávegyem: ideje a távozás mezejére lépnünk. Nem jutunk messzire, még a sátor bejáratáig sem, amikor két útonálló lép elénk, komor ábrázatú maszkokban, a füstnél is sötétebb, üresen tátongó szemgödrökkel a maszkokon. Varázslények torz tükörképe, életre kelt lidércnyomások, a legborzasztóbb rémálmok manifesztáció; és a valódi szörnyetegek a maszkok mögött-, a fekete csuha alatt rejtőzködnek alattomosan. Fridát ösztönszerűen vonom magam mögé, mintha volna esélyem ellenük, mintha képes lennék megvédeni őt, és saját magamat is, mintha számítana a halálfalók és a nő közé villámhárítóként ékelődő alakom. Egek! Még a pálcámat is rájuk emelem... de ezt mostanában jól megtanultam, nem? A hazudozást. A képmutatást. Kiadni magamat annak, aki valójában nem vagyok. A szívem a torkomban dobog, a vérem a fülemben lüktet, pislogni sem merek. - Engedjenek el minket – és, bár nagyon szerettem volna, ha a hangom magabiztosan cseng, valójában sokkal inkább kérésnek hangzott; a remegő hangúnak, a kéztördelősnek, a reszkető térdűnek. Az utolsónak hitt másodpercben-, amikor már látom a mozdulatot, amikor az én, pálcát tartó kezemben is megmozdul egy ideg, érkezik meg a felmentő sereg. Figyelem, ahogy a boszorka úgy játszadozik az árnyékokkal, és a városra borult sötétséggel, mintha kézzel fogható, életre kelt, sűrű, ében színű anyag volna, amely kérdés nélkül engedelmeskedik neki. Máskor tátott szájjal bámulnám, és csodálnám, de most csak a sógornőm kezét-, és a pálcámat szorongatom. Ekkor bukkan fel a semmiből előbb Blaise Zabini, aki megfosztja a fegyverüktől két, gúzsba kötött támadónkat, és egy szívdobbanásnyi idővel később pedig a karomba kapaszkodik a fiatalember, utána kapok, nehogy nekem itt földre rogyjon. - Semmi baj, drágám – próbálok bátorítóan rámosolyogni, mikor úgy kapja el a kezét a karomról, mintha legalább izzó vasat markolna. – Mi jól vagyunk – pillantok előbb Fridára, aztán a másik nőre -, hála a hölgynek. Köszönjük! – hálásan görbül ajkam szeglete, és röviden biccentek, pedig mindannyian tudjuk, hogy ennél többet érdemelne a nő, akinek még csak a nevét sem tudom. Eszem ágában sincs ellenkezni, amikor Zabini felhívja rá a figyelmünket, hogy most már tényleg ideje volna a távozás mezejére lépnünk. Itt nem biztonságos – de a sátoron kívül meg még úgysem az. Frida kezét el sem engedtem, és nem is tervezem, hacsak ő nem húzza ki azt ujjaim közül, és a fiatalembert is magam mellett szeretném tudni, ha már összesodort bennünket ez az egész szörnyűség. – Gyere, drágám – azt azért én, a magam részéről, a saját nevemben, nem merem megígérni neki, hogy nem eshet baja, ha velünk tart.
A Helios sátrában tartózkodóknak sikerül megmenekülniük - egyelőre. A sátor cseppet sem biztonságot nyújtó ponyvája alól kiérve nagyon hamar szembesülnek vele, hogy a veszély közel sem hárult el két neo-halálfaló hatástalanítása miatt. @Rainer Wessexet szinte azonnal eltalálja egy átok, amitől méterekkel elrepül @Rebecca Briggs mellől. Ha be is veri a fejét vagy lehorzsolja valamijét, sikerül eszméleténél maradnia, szerencséjére csupán egy lefegyverző bűbáj ütötte mellkason. Feltápászkodik a földről, de mire körbenéz, már sehol sem találja Mrs. Briggst, a másik két nőt és Mr. Zabinit. (Mesélői instrukció: Rainer az 1. csoportban folytatja a játékot!) @Frida Scamander Becca keze után kapna és követné Viviant, de egy semmiből felhúzott téglafal kerül közéjük. Frida hátratántorodik a varázslat erejétől, a menekülő tömeg egyre és egyre messzebb sodorja. (Mesélői instrukció: Frida a 7. csoportban folytatja a játékot, Vivian pedig a 12. csoportban!) Rebecca a leendő sógornője után kiált, de feleslegesen, Frida már nem hallhatja - más azonban igen. @Robert Shelley a hangzavarban is felismeri védence hangját, futólépésben indul meg a first lady felé, kivont pálcával azonnal pajzsbűbájt rajzol maguk köré.
Eközben @Ronan Byrne hagyja, hogy a maszkos alak, aki korábban megragadta a karját, maga után húzza. Azonban hirtelen megérzi, hogy a karján enyhül a szorítás, majd a feketébe öltözött Magic is Might tag egyszerűen elterül mellette a földön: elkábították. Ronannek egyedül kell boldogulnia, egészen addig, míg néhány saroknyira bele nem rohan @Lyra Rosierbe. Futólag ismeri a lányt, tudja, hogy a Rosier család is az édesapjának dolgozik. Egymás mellé csapódnak, együtt érnek a főtérre, pontosan akkor, amikor egy színes fénycsóva csapódik a talajba.
Mire Rebecca, Robert, Ronan és Lyra észba kapnak, a macskakövek a talpuk alatt sűrű, egyre forrósodó, mágikus lávát idéző ragaccsá változnak. Muszáj kiszabadulniuk, ha nem akarnak nyakig elmerülni és megégni benne.
Második kör vége: 2022. június 25. (Addig annyi reagot írtok és olyan sorrendben, amennyit szeretnétek, ha mesélőre lenne szükségetek közben, akkor jelezzétek a staff felé)
Vendég
Vas. Jún. 05, 2022 8:19 pm
Egy egészen kicsit megnyugszom, amikor megpillantom Zabinit és az idegen hölgyet, akik megközelítőleg két-két pálcaintéssel lefegyverzik-, és egyszerre földre is küldik a maszkos fazonokat, akik, minden bizonnyal, nem azért jöttek ide, hogy ők segítsenek kijutni a lángoló sátorból. - Gyertek, siessünk – szorítom meg Frida kezét, és ragadom meg a fiatalember kezét is, és a megmentőink nyomában azonnal kilépünk az égő ponyvák és bútorok alkotta masszából. Nem is tudtam igazán fókuszálni az utcán zajló pánikra, kiabálásokra, sikításokra, de a látvány, ami elém tárul, még sokkal borzalmasabb annál, mint, amit elképzeltem. Az elmémet és a lelkemet lezárom, mert, ha most nem vagyok elég óvatos és körültekintő, akkor ez a sok, negatív érzelem úgy túlcsordulna bennem, hogy valósággal ledöntenének a lábaimról is, azt pedig nem engedhetem meg most magamnak. Csak a villanást látom, ami éppen mellettem suhan el, és csapódik a fiú árva testének, felocsúdni is alig van időm, sikkantás hagyja el ajkaimat, de az ifjú már kiszakad a kezem szorításából - jaj ne; csak ennyire futja meglepetésemben -, és hiába emelkedek lábujjhegyre, a törmelék, vagy a tömeg elnyelte. Utánamenni sincs sem időm sem pedig lehetőségem, ugyanis a következő pillanatban már csak azt érzem, hogy Frida ujjai is leválnak a kézfejemről, és hiába nyúlunk egymás után, már csak a levegőbe kapunk. Amikor hátra fordulok, egy szívdobbanás erejéig találkozik pillantásom a sógornőmével, még mielőtt egyik tégla pattanna, a másikra, falat emelve közénk. Ahogy ellépek valamelyik irányba, úgy röpködnek közénk az újabb, és újabb tömbök. Hiába próbálom megállítani, elkapni az egyik darabot, és kirántani a láncból, esélyem sincs. - Frida! – ordítok a fal túloldalán rekedt nőnek, és kétségbeesésemben először a tenyeremmel-, aztán meg már az öklömmel ütök a falba – az sem érdekel, ha a masszív építmény felsérti a bőrömet. – Frida! – a hangom nem is lehetne kétségbeesettebb. Már nem is igazán kapok levegőt, amikor kénytelen-kelletlen belátom, hogy ezt a falat nem kerülhetem meg, és ráveszem magam, hogy megpróbálom megállítani a téglák folyamát – semmiképp sem felrobbantani, mert a szétrepülő törmelék csak egy újabb veszélyforrás lenne, és benne van, hogy éppen az sérül meg a legjobban, akihez el akarok jutni: Frida. Tehetetlenül fordítok hátat a falnak, és, mivel sem Zabinit, sem az idegen nőt nem látom, új terven töröm a fejem, és a legkézenfekvőbbnek az tűnik, hogy meg kell találnom Holdent vagy Robertet – és e gondolat nyomán válik ki a tömegből a grál lovagom. - Robert! Robert, jól van? – kérdezem, miközben legszívesebben-, és már majdnem a nyakába borulnék örömömben és megkönnyebbülésemben, mégsem teszem. – Nem esett baja, ugye? – függesztem pillantásomat a férfire, mérem végig, és állapodik meg tekintetem a hasonszín lélektükrökön. A karjába kapaszkodok, amikor megmozdul a talaj a lábam alatt. Egy pillanatra azt hiszem, hogy nem zártam le kellően az elmémet, és csak az én térdem rogy meg, de a macskakövek alatt újra megmozdul valami, mintha tenger hullámozna alattunk. Amikor lepillantok, rádöbbenek, hogy tényleg tenger ez: csak épp az a fajta, amiben az ember nem szívesen mártózna meg. - És most? – kétségbeesetten nézek Robertre, igyekezve megőrizni az egyensúlyomat, és a lehető legkevésbé rátámaszkodni.
Még mindig a másikra szegezem a pálcám, nem foglalkozva azzal, hogy egy kislány hangja mit is ejt ki a száján. Ó, édes cukormázam, milyen fennkölt képeid vannak a taktikákat illetően! Nem is lesz belőled auror, sosem. Magamat veszem célpontnak, hogy elvonjam a másik figyelmét róluk, míg ők elhúzhatják a csíkot. Kapom innen is az ívet, rendesen, ahogy egy mugli szájából hallottam még valamikor, de le akarom foglalni, hogy felkészüljek egy csapásra, de megelőz. Ah, ezt mindig is untam! Minél előtt eltűntetem a füstöt, annál jobb, mert nincs szükség további pánikra. Igyekszem megállni, hogy ne akarjak köhögni, vagy a légszomjtól még mélyebbet kortyolni a fojtó levegőből. Ám mire eltűnik a füst, mit is várhattam volna, eltűnik a célpontom. Nekem azonban más a feladatom itt, mint az aurorokodás, sokkal jobban élvezném is, de meg kell találnom Rebecca-t, így miután megbizonyosodtam, hogy az itteni veszély elhárult, újfent erre irányul a figyelmem, nem foglalkozva a tömeggel, a hisztériákkal, pánikkal. Ki is szűröm végre a tömegből a hangját, s rohanva indulok el a hallott irányba. Nem csak, mert nem tetszik a hangszín, hanem pont olyan helyről jön, ahol bármi megtörténhet. - Rebecca! - kiáltom el magam, hátha meghallja a zűrzavarban, s remélem, nem fog olyat tenni, ami bajba sodorná. Ahogy a kellő távolság megvan közöttünk, ahogy rohanok felé, pajzsot vonok magunk köré, hogy ne eshessen baja. - Jól van? - kérdezem szinte egyszerre vele. - Minden rendben. - aztán csak kiengedem a levegőt, hogy újat szívjak be, ami megakad akkor, amikor belém karol. Körbenézek, újabb veszély után nézve. - Nincs legközelebb csak egy percre megyek el, azt hiszem, ez elég válasz arra, miért is nem. - mutatok körbe a másik kezemmel, s némileg szigorúan nézek rá. Kellett nekem mégis igent mondani erre! Lenézek, s szusszantok. Egyszerre két varázslatot fenntartani nem megy, és a védelem most a fontosabb. Tök jó lenne, ha vizet tudnék rázúdítani, nem Rebecca-ra, Merlin mentsen, hanem a kövekre. Körbenézek, vannak-e a közelben, akik ezt tehetik, addigra már gyarapodunk két fővel. - Nahát. - adom a meglepetett az egyik felé, tele iróniával, majd Rebecca-ra nézek. - Eltűnni innen, minél előbb, hacsak nem tud fagyasztani. Biztonsághoz helyre kell jutnia, el innen. És nektek is - nézek a két "betoppanóra".
Vendég
Pént. Jún. 10, 2022 12:06 am
Everyone && Lyra
►Lux in tenebris ◄
Szinte el sem hittem, hogy nem repültek utánam átkok, bár így is eléggé öngyilkos vállalkozásnak tűnt átküzdeni magamat a leszakadt gerendát között. Mégsem volt más választásom. Semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy Francesca feláldozzon engem, vagy éppen az auror és a maszkos alak párharcának az áldozatául essek, amikor fontosabb dolgom is volt ennél. Ahogy átmásztam egy gerendán, a mennyezetről vakolat pergett rám. Épphogy kibújtam a törött ablaktáblák között, pár másodperccel később a hátam mögött valami összedőlt. Nagyon kicsin múlott az is, hogy nem vágtam meg magamat az üvegszilánkokban. A cipőim alatt ropogtak a szilánkok, ahogy óvatosan átlépdeltem rajtuk. Felvontam magam köré a pajzsot, hogy hárítsak egy lepattanó átkot. A hátam mögött fúródott a falba. Csak egy futó pillantást vetettem a lyukra, amelyet az átok ütött a téglák közé, aztán futásnak eredtem. A szívem a torkomban dobogott, s próbáltam az árral sodródni, miközben a nyakamat nyújtogatva igyekeztem ennél a kreténnek a nyomára bukkanni. Félreértés ne essék, nem őt féltettem. Felőlem, ott rohadt meg, ahol akart, de szinte mérget vettem volna rá, hogy azt a kétévesnek tűnő kölyköt egyedül nem tudta volna megvédeni. Hiszen saját magára sem tudott vigyázni az a tökkel ütött beképzelt seggfej! Az a hülye idióta… Minél több szitokszóval illettem magamban Hugh Beszédhibás Shelby-t, annál erőszakosabban toltam félre az utamból az embereket. Nem bírtam elviselni, ahogy az emberek veszett patkány módjára tolongtak, így oldalra kezdtem tartani, míg végül nem sikerült átjutnom egy apró mellékutcába. Egy pillanatra torpantam meg, hogy a térdeimre támaszkodva levegő után kapkodjak. Amikor a hátam mögött ismét erősödni kezdett a zaj, akkor ismét futásnak eredtem. Milyen szerencsésnek tartottam magamat, hogy hosszú éveken keresztül edzettem! Igaz, Everleigh nem állt a rendelkezésemre, így nem tudtam lóhátra pattanni, de a sok évnyi gimnasztikának köszönhetően elég jó formában voltam. Úgy sprinteltem végig a szűk mellékutcán, mintha üldöztek volna. Ki tudja, talán tényleg volt a nyomomban valaki, de nem mertem a hátam mögé nézni. Futás közben megpróbáltam szabadjára engedni a képességemet, óvatosan, finoman tapogatóztam, hátha a közelben meghallom annak a világi suttyónak a világ suttyóbb akcentusát, amitől minden egyes nap kirázott a hideg és a hányinger kerülgetett. Egy pillanatra olyan benyomásom támadt, mintha érzékeltem volna a gondolatait, aztán a következő sarkon nekem csapódott valami. Megtántorodtam a lendülettől, majdnem a pálcámat is elelejtettem, amikor az egyik háztársamra ismertem rá. − Ronan! El kell tűnnünk innen! – ragadtam meg a karját, és próbáltam magam után húzni, hiszen tudtam, hogy abba az irányba, ahonnan jöttem, nem fordulhattunk vissza. – Apropó, nem láttad valahol azt a Merlinverte gyökeret? Shelby-t? Igen csak megkönnyítette volna a dolgomat, ha legalább valaki látta volna valamerre, mert az egész, káoszba fulladó falun nem verekedhettem át magam. Sokakkal ellentétben még így is eléggé szerencsésnek nevezhettem magam, hogy eddig ép bőrrel megúsztam. Immár Ronan mellett eredtem futásnak, de a főtérre érve meg kellett torpannom a first lady-nk és a… Mije mellett is? Homlokráncolva pillantottam a férfira. − Hát ez zseniális – morogtam halkan, miközben a talpam alatt forrósodó talaj toporgásra késztetett. Nem ismertem olyan varázslatot, amellyel megszüntethettem volna a lávát, és mivel Mr Nagyokos sem mozgósította magát, így igyekeztem gyorsan felmérni a terepet. − Ott! – böktem egy felborult talicskára, amelyben talán gyógynövényeket szállíthattak. Az egyik épület tövében állt, és ha fel tudtunk kapaszkodni rá, akkor talán elértük volna az ereszcsatornát. Egy újabb védőburkot magam köré, majd meglöktem Ronan karját, hogy segítsen. A cipőm talpát égette a forró anyag, a lávafolyammá változó kő. Ügyetlenkedve ugyan, de sikerült felmásznom a talicskára, azon állva viszont kénytelen voltam megszüntetni a védővarázst, és eltenni a pálcámat, hogy elkapjam az ereszt. Az eresz csikorgott a súlyom alatt, minden erőmet bele kellett adnom, hogy fel tudjak mászni, majd a tetőről szóltam le a lentieknek. − Gyerünk! Gyorsan! – szóltam le, és a kezemet nyújtottam az első embernek, aki követni mert engem. Azonban bármennyire is akartam segíteni nekik, egy átok eltalálta a kézfejemet. Felszisszenve veszítettem el az egyensúlyomat, és dőltem hátra. Alig bírtam magam megtámasztani a lábaimmal, a kezemben lévő zsibbadásról pedig igyekeztem nem tudomást venni. Ahogy arról sem, hogy a főtér túloldalán dementorok gyülekeztek a távolból.
Az biztos, hogy a Mézesfalás nem lesz a kedvenc helyem a faluban, ha egyszer újraépítik. Ahányszor belépnék, mindig az égő épület lenne a szemeim előtt. Az pedig nem lenne jó senkinek sem. Most viszont ki kellett jutnunk és Regu kiabálása hasznosnak bizonyult. Kintről érkezett egy nő válasza is. Ismerősen csenget valamiért, de egészen addig nem tudtam archoz párosítani, még be nem lépett az illető. Elfogott a harag és hirtelen szegeztem a nőre a pálcám. Ironikus, hogy pont Ő fog innen megmenteni, aki magára hagyta a bátyám csak azért, hogy az egyik aurornak segítsen. Vajon most is ellenünk van vagy velünk? Regut próbáltam magam mögé terelni, hogyha Cressidia valamit tervezne, de az épület omladozása és barátom lökdösődése arra sarkalt, hogy induljak meg kifele. Több sem kellett, már másztam is ki az alagúton, amit „hős megmentőnk” készített nekünk remény céljából. Nem mondom, hogy könnyű volt kimászni, de megkönnyebbülés volt a frissebb levegőt beszívni. Biztonságban még nem voltunk, annyi szent. Elvégre a Mézesfalás kezdte megadni magát és még idejében tudtam arrébb lépni egy leeső égő épületdarabtól. Ez viszont nem bizonyult jó ötletnek. Erős szorítást éreztem a karomon és esélyem sem volt ellenkezni a húzás ellen. Egy főnixmintás maszkos alak vonszolt magával, kijelentve azt, hogy kimenekít innen. Csodás… Valóban Apa van a dolgok mögött és ez az idióta éppen most buktat le. – Idióta! Legalább akkor mondaná ezt, mikor senki nem hallja. Ha eddig nem tudták, most biztosan rájönnek, hogy ki is vagyok. Eszement ba… –Befejezni nem tudtam a mondatom. Elrablom, ki megmenteni szeretetett volna, úgy döntött, hogy megöleli a földet. Elhiszem, hogy szegény talaj magányos és szeretettre vágyott, de pont a maszkos alaknak kellett ezt megadnia neki? Az biztos, hogy itt nem maradhattam, mert ha őt elkábították, rám is ez a sors várhatott. Pálcám kéznél volt, de mielőtt visszaindultam volna Reguékhoz, úgy döntöttem, megnézem magamnak, kit is rejtett a maszk. Vagy legalább leszek annyira kedves, hogy megmentem… Amilyen gyorsan csak tudtam, körültekintettem, biztonságosnak mondható fedezék után kutatva. Ha találtam, behúztam oda a MiM tagot. Leszedtem róla a maszkot és jól megnéztem az arcát, hogy később elmondhassam Apának a csodálatosra sikeredett tervét a megmentőmnek. A köpenyét is leszedtem –reméltem volt alatta ruha…– és úgy rohantam el a helyszínről. Fogalmam sem volt, hogy merre kellett mennem… A rejtekhely keresés miatt elvesztettem az irányt, ráadásul az sem segített, hogy nem volt helyismeretem. Mindegy is volt igazából. A suliba kellett visszajutnom, ezért tekintetemmel a tornyokat kerestem. Könnyebb volt azt venni alapul, de meg kellett találnom Regulust is. Nem maradhatott ott azzal a nőszeméllyel… Futni kezdtem a vélt irányba, szándékosan elejtve a köpenyt, amit fel is gyújtottam inkább. A maszkot megtartottam, mert tetszett, plusz emiatt is be lehetett azonosítani az illető kilétét.
Fogalmam sem volt, hogy merre mentem. Kétségbeesetten kerestem az utat visszafele a barátomhoz, de a következő sarkon befordulva, nekicsapódtam valakinek. Ösztönösen szegeztem rá a pálcám és már küldtem is volna rá az átkot, ha nem egy ismerős alak lett volna velem szemben. – Lyra? Igen, ezt észrevettem. De totál el vagyok veszve ezen a helyen. –Erős utalás volt arra, hogy mutassa meg nekem az utat. Követtem inkább, az volt a biztosabb. Pálcám természetesen átkozódásra készen volt. – Sajna nem. Egy maszkos alak elragadott a többiektől. Regulushoz kéne visszajutnom, mert Ő az egyetlen épeszű barátom. Utoljára a Mézeshalálnál voltunk, de nem tudom merre kell mennem… –Szándékosan neveztem úgy a helyet, mert mostanra már biztosan a tűz martalékává vált. Csak az édességet sajnálom, de az biztos, hogy nem most fogok olyan helyre menni. Jussunk ki ebből a pokolból épségben. A főtérre érve, csodás emberekbe tudtunk botlani. A First Lady és testőrjének hívott valakiébe. Most nem gondolhattam semmi rosszra, félre kellett tennem minden ellenszenvemet. A talpunk alatt a kő erőteljesen kezdett égető hatást kiváltani. Csodás, mit ne mondjak. Tekintetemmel azonnal menekülőutat kezdtem el keresni, mert az auror valahogy nem óhajtott senkinek sem segíteni, még annak sem, akit meg kellett védenie. Lyra volt a helyzet magaslatán: egy talicskát talált, amin fel tudtunk mászni az egyik tetőre. Követtem Őt és még a cipőm se bánta meg. Majd behajtom apán az újat! Segítettem felmászni a lánynak a talicskára, onnan pedig a tetőre. Eltettem a pálcám, hogy szabad legyen mind a két kezem. A maszkot még futás közben rákötöttem az övemre, azzal sem kellett foglalkoznom. Amint Lyra feljutott a tetőre, fordultam is a First Lady és az auror felé, ha követtek minket. Már pedig, ha volt eszük, megtették. – Előbb a hölgyek! –Kész úriember voltam és ha ellenkezni is mert, akkor is unszoltam, hogy másszon csak. Neki is megpróbáltam segíteni, csakhogy a tetőn lévő emberünk megsérült. – LYRA! –Hangom aggodalommal volt teli. Minél hamarabb fel kellett juttatnunk a nőt, hogy segíthessen Lyran. Majd mi feljutunk valahogy a férfival. Ők legyenek előbb biztonságban. Jobb ötlet híján, muszáj volt az elemi mágiámhoz nyúlnom. Vészhelyzet volt, gyorsan kellett cselekednem. Lehunytam a szemeimet, kiürítettem a fejem és koncentrálni kezdtem. Tudtam azt, hogy teljesen nem tudom elérni a célom, de talán pont annyit sikerült emelnem a First Ladyn, hogy a talicska és a tető közti távolságot megtegye és biztonságosabban tudjon felkapaszkodni. Bíztam abban, hogy sikerrel jártam, mert erőm fogytán volt és fizikai jelek is mutatkoztak. Az orron vérezni kezdett, a következő pillanatban megszédültem és térdre rogytam. Remegett a testem és félve néztem fel, bízva abban, hogy Becca feljutott.
Lux in Tenebris && Ronan
Vendég
Csüt. Jún. 23, 2022 9:28 pm
Robert hangja az enyémmel szinkronban cseng, és a káosz kellős közepén sem tudok elfojtani egy keserédes, halk, elfúló nevetést, vagy levakarni a mosolyt a képemről, ami csupán egyetlen lélegzetvételnyi időre költözik ajkam szegletébe. El sem hiszem, hogy lehet ekkora szerencsém, hogy éppen akkor, amikor úgy fest, hogy kicsúszik a lábam alól a talaj, megjelenik a testőröm, még, ha nem is fényesen ragyogó páncélban, de valamiféle csoda folytán mégis itt van, és ez máris megnyugvással tölt el. - Fogjuk rá – felelem, megpróbálva erélyesen bólintani, de, amikor nyelek egyet, csak akkor érzem, hogy teljesen kiszáradt a torkom. – Az előbb még itt volt a sógornőm is. Vagyis, még nem hivatalosan a sógornőm, de, tudja, nagyon megkedveltem... mindegy is, szóval nem eshet baja, de ez a fal – ezen a ponton a balom hüvelykujjával bökök az említett építményre – a semmiből került ide, és húzódott fel kettőnk között, és – ezen a ponton pedig görögül kezdek hadoválni arról, hogy Fridának a haja szála sem görbülhet, mert Holden és a családom nem bír ki még egy ilyen csapást, meg különben is: Frida nem csak, hogy rendes-, hanem csodálatos ember. Egyetlen szusszal darálom el, és az sem zavar meg ebben, ha le akar állítani, vagy belém akarja fojtani a szót bárhogyan is. – Jó, megígérem, hogy soha többé nem hagyom el, Robert, de Frida... – ezt a mondatot pedig már nem tudom befejezni, mert ebben a minutumban tényleg, komolyan kicsúszik a lábam alól a talaj, és nem csak az enyém alól, a képességem okán, hanem Robert talpa alatt is megmoccannak a kövek, a résekből pedig bugyogva tör fel a láva. Eljátszhatnék a gondolattal-, de akár még meg is kockáztathatnám, ha elég bátor lennék, hogy azt mondjam: ez nem egyéb, csupán illúzió. De gyáva vagyok a szutyokba meríteni még akár csak a lábujjaimat is, hogy teszteljem. - Ha ez igazi, és nem csak valamiféle szemfényvesztés, akkor az is lehet, hogy a jég, a fagyasztás, vagy a víz csak táplálná – nem lenne kirívó eset, számtalanszor hallottam-, vagy olvastam olyan varázslatokról, amiket nagy erejű mágusok szórtak ki, amelyeknél nem, hogy segített volna a célszerűnek és kézenfekvőnek tetsző megoldás, hanem csak rontott a helyzeten. Megeshet, hogy ez a mágikus láva éppolyan, mint a hüdra, a Héraklész mítoszból, aminek levágott feje helyére kettő másik nőtt. Úgyhogy, ha Robert nem csak viccelne a jéggel, akkor is jobbnak látom nem piszkálni a lávát, nehogy olaj legyen a tűzre. Ebben a pillanatban veszem észre a két fiatalt is, ahogy követem a testőröm pillantását, majd pedig a lány által mutatott irányba fordítom fejemet, és pontosan tudom, hogy mire gondol. Nem kell kétszer mondania, hogy kövessem, egymást követő, gyors léptekkel, félig ugrálva a felforrósodott köveken, amiknek a hőjét még a cipő talpának sem sikerült teljesen megszűrnie. A talicskához érve megpróbálom megtartani a lányt a lábánál, hogy könnyebben feljuthasson a – még, ha csak egy kicsit is biztonságosabb – tetőre. - Köszönöm, drágám – fogadom el a felém nyújtott kezet, aztán a másikat a tető felől. Egyetlen hajszálon múlt, és azt kívánom, bár engem talált volna el az átok, nem pedig az ifjú hölgyet. Azt sem tartom kizártnak, hogy nekem szánták... e gondolat nyomán azonban keserűség, és lelkiismeret-furdalás lesz úrrá rajtam. Amikor felszisszen, és elveszti az egyensúlyát, a kezemet is elengedi, én pedig nem tudok megkapaszkodni az ereszcsatornában. Az egy dolog, hogy egy erősebb széllökés elfújna, de csak most határozom el magam igazán: tényleg, komolyan ki kellene gyúrnom magamat a nyárra. Váratlan, könnyed érzés kerít hatalmába, ami nem tart tovább pár másodpercnél, de arra éppen elég, hogy újra a bádog peremébe kapaszkodjak, és felhúzzam magamat a tetőre. - Anáthemá to – káromkodok görögül, először a lány kezét akarom megnézni, de aztán észreveszem azt, amit ő is meglátott a főtér túloldalán. – Ez nem lehet igaz – és e gondolat nyomán a tetőre hasalok, hogy a kezemet az urak felé nyújtsam, de valami nagyon nincs rendben a fiatalabbal. A wingardium leviosával nem is próbálkozom, mert pontosan tudom, hogy nem fog működni, ellenben egy másik lebegtető bűbájjal. Igazából utóbbit szinte egyáltalán nem használtam ez előtt, úgyhogy csak bízni merek benne, hogy sikerülni fog, amikor a pálcámmal körkörös mozdulatokat írok le a levegőben. - Tartson ki, Robert! Igyekszem – biztosítom e felől, általa eddig soha meg nem tapasztalt szófukarsággal. Csúnya lenne, ha a koncentráció hiányában éppen most ejteném le a fiút, akinek eléggé nagy része volt abban, hogy megmentették az életemet. Remélem, a férjem kitünteti.
A kezét nézem, és akármennyire is szenvtelennek tűnök éppen, ez a sérülés még kezelhető, azonban oda kell figyelnem a menekítés közben, mire is képes azzal a kezével, hiszen veszély-tényezővé alakult át. Nem, mintha egész Rebecca-jelenség ne lenne az, valahogy, mintha vonzaná a bajokat. Nagyszerű. - Lényegtelen. Az a lényeges, hogy innen kijusson. A kövek egyre forróbbak lesznek, s ahogy látom, ha ez tovább halad, lávává fog olvadni az egész, amit mi már nem fogunk megélni, mert addigra a keletkezett hő gyújt bennünket lángra. Most örülnék, ha tudnék fagyasztani, s tekintetemmel keresni kezdem a forrást, s talán, meg is pillantom. Remélve, hogy valóban ő az, aki ennyire koncentrál. Nekem is kéne, hogy tudjam a pálcámat megfelelően irányítani, de a többiek már megint előbb cselekszenek, mint felmérnék a terepet, nem kisebb bosszankodásomra. Ezért nem akarok gyereket soha. Önműködőek, és csak bajt okoznak. - Merlinre, sose legyen gyerekem! - kapom fel Rebeccát, nem érdekel, mennyire sikítozik, és rohanvást indulunk a talicska felé, ahová, amint látom, a fiú min ügyeskedik, újra a célpontot kezdem keresni, aki talán van olyan ostoba, vagy annyira koncentrál, hogy nem veszi észre, kiszúrtam. Én már nem fogok feljutni, a kabátomtól megszabadulok, ne kapjon lángra, ezt is minek vettem fel. Nem fogok tudni feljutni a tetőre, érzem, és nem is fontos már, de amit tudok, megteszek. Koncentrálás után engedem utamra a varázslatot, hogy leszedjem a másik oldalról az éppen, a köveket lávává olvasztót. Csak egy pillanatra kapom el, mennyire lett sikeres a varázslatom, mert a fiú... Nem kapom el a szabad kezemmel, ellenben lebegtető varázslattal igyekszem a tető felé lebegtetni, mielőtt még a földre érkeznének térdei, mert azzal rondán megégetné magát, remélve, ha elfogy az erőm, vagy lángra kapnék, ha a forró kövek továbbra is olvadnak, a srácot még időben elkapják, míg a rajta lévő ruhára koncentrálok, hogy sikerüljön legalább pár lábbal feljebb lebegtetni, a segítő kezek felé, vagy a fiú fel tudja húzni magát. Látom, ahogy Rebecca is ugyanezen gondolkodik, így most már jóval nagyobb eséllyel fog a fiú a tetőre kerülni. - A fiúra koncentráljon - nem mondom ki Rebecca nevét, éppen az a legtiltottabb most, nem kell égnek világnak tudnia, hogy éppen ki van itt.
Dühösen takarítom el az utamból egy épület macskakövekre omlott romjait. Mégis, miért pontosan arra a napra szervezték, hogy tönkretesznek mindent, amikorra végre Castorral is össze tudtuk egyeztetni dolgaink és összehozni egy oly’ rég áhított találkozót? Talán túlságosan megfeledkeztem magamról mostanában, túl jól éreztem magam az utóbbi időkben; bátyám újbóli felbukkanása, Lyanna betoppanása életembe, Cassie közelsége a Roxfortban mind olyan megnyugvással töltöttek el, melyet talán még az ilvermornys időkben sem éreztem, s a sors eme kegyetlen módszerrel emlékeztet arra, miféle elcseszett életet élünk valójában, s büntet amiatt, mert engedtem, hogy alábbhagyjon örökös gyanakvásom. Csak magasból lehet nagyot zuhanni, nemde? Mégsem vagyok hajlandó beletörődni abba, hogy ismét elszakítsanak fivéremtől, pláne nem végleg, inkább haljak meg, miközben próbálok nyomára bukkanni, mintsem egy sarokban kuporodva kivárni, hogy véget érjen a káosz, vagy épp gyáván meneküljek, s az iskola biztonságában várjam az esetleges halálhírét. Ostobaságnak tűnik a nevét kiabálni, hisz hangom úgyis elnyomnák a jajgatások, az összeomló épületek s a csatározások zaja, ráadásul tartani akarom magam a találkánk diszkréciójához; mint ahogy a, lényegében legnagyobb bizalmasom szerepét betöltő nővéremnek sem újságoltam el, hogy az ikertestvérével készülök eltölteni pár órát, úgy egy csürhe vérmániás söpredéket sem részesítek eme kegyben. Sőt, lényegében abban sem, hogy egy pillanatra is elgondolkozzam azon, vajon mennyire közeli rokonságban állunk egymással, ha szabotálni próbálnak Castor megtalálásában – az más kérdés, mennyi esélyem van olyan őskövületek ellen, akik már Voldemort idejében is hobbiszinten dobálóztak főbenjáró átkokkal. Tekintetemmel igyekszem elterülni a földön heverő testeket, nem hagyhatom, hogy az irántuk érzett sajnálat és bűntudat eltántorítson, s elterelje figyelmem attól, akit ténylegesen meg kell pillantanom, valamint azoktól, akik eme tervem, s a saját testi épségem veszélyeztetik. A francba, eddig is szégyent hoztak az aranyvérűekre, de így már végképp világgá kürtölték, hogy a közösségtől elzárva kellene tartani mindannyiunkat, nézeteinktől függetlenül. Bár nem kértem, hálát meg végképp nem adok nekik érte, ezzel csak még több motivációt adtak ahhoz, hogy a tanári pályát válasszam, s csírájában fojtva el mozgalmukat, a hülye kölykeikből kinevelni az otthonról hozott elmebajt.
Sietősen fordulok be az egyik sarkon, ismét csak naivitásomtól remélve, hogy fivérembe bukkanok, de mindhiába, testvérem hangja helyett az egész teret ellepő, hömpölygő lávatenger fogad. Ennél feleslegesen túlzóbb, lassabb és pontatlanabb módot nem is találhatott volna a tömegmészárláshoz, bármelyik hivalkodó majom is legyen az - ha egy kiáltás nem hívná fel a figyelmem az egyik épület tövében és tetején lévő alakokra, megkérdőjelezném, hogy egyáltalán lehetséges e ezt nem elkerülni. Talán Castor is egy közülük” - fut át az agyamon a kósza gondolat, s bármennyire is győzködöm magam azzal, ő nem kerülne ilyen helyzetbe, még így is ott lappang a kérdés, mi van, ha mégis? A hajdani macskaköves talajnak szegezem pálcám, hogy jobb ötlet híján fagyasztó varázslattal próbáljam ismét járhatóvá tenni az utat az épületig, de már a varázsige első szótagját belém fojtja a tőlem nem is olyan messze célzott fénycsóva, majd egy puffanás. Több se kell nekem, úgy indulok meg a hang irányába, mint egy rühes árnyékkutya, amely szagot fogott; Cassie talán maga tekerné ki a nyakam, ha tanúja lenne annak, hogy pont az ellenkező irányba tartok, mint amit ő elvárna, minél távolabb a veszélytől, de hát… ennyi év sem volt elég ahhoz, hogy kivesszen belőlem a Wampus mentalitás. Ahogy sikerül megpillantanom a maszkos alakot, gondolkodás nélkül csúszik ki számon a Glacius, melyet korábban a talajnak szántam, legalább olyan kíméletes módját választva a mozgásképtelenné tételének, mint amilyet ő is választott a lávával. Remélhetőleg már a korábban betalált átok elég volt ahhoz, hogy elvegye a kedvét – vagy legalábbis a képességét- ahhoz, hogy visszatámadjon.
The corners of my broken heart will be sharp I will be the one stabbed again anyway
Vendég
Hétf. Júl. 18, 2022 2:10 pm
Everyone && Lyra
►Lux in tenebris ◄
− Rendben, segítek kijutni – sóhajtottam fel, és ezzel egyidejűleg elnapoltam a Shelby-mentőakciót is, mert prefektusként az én felelősségem volt a kisebb védelme. Ráadásul, nem akartam sem apának, sem Ronan apjának magyarázkodni, hogy mi is történt a fiúval a jelenlétemben, és miért nem segítettem neki. Ronan egyébként is együttműködőbb volt, mint Francesca, bár ez nem jelentette azt, hogy ne lettem volna felkészülve egy újabb esetleges árulásra. − Hagyjuk azt a helyet, a kastély felé kellene tartanunk – forgattam meg a szemeimet. Nem akartam kijavítani, hogy a boltot Mézesfalásnak mondták, és arra sem akartam kitérni, hogy Regulus valószínűleg halott volt, de arra egyébként sem értem rá, hogy kimentsek minden kölyköt. Arról nem is beszélve, hogy mindez nem az én dolgom lenne, hanem mondjuk annak a fickóé, akivel összefutottunk. Szerencsére nem véletlenül kerültem a Mardekárba, sőt talán én voltam a legéletrevalóbb a testvéreim közül, ugyanis ahhoz képest, hogy mennyire forrósodott a hangulat, egész hamar kiszúrtam egy lehetséges menekülőutat. Tisztában voltam vele, hogy nem rendelkeztem olyan ismerettel, hogy mindezt megállítsam, és a láva el fog nyelni mindent, de a tetőn tudtunk volt haladni akkor is, ha alattunk mindent elemésztettek. Ideiglenes megoldásnak nem volt rossz. − Igazán nem kell megköszönnie – feleltem, ahogy a first ladyt próbáltam felsegíteni. Anyám és a női rokonaim úgyis mindig azt sugallták, hogy mi, nők tartsunk össze. Nyilván nem hagytam volna magára őt sem. A végén még a bolond férje lecsukatott volna, vagy még egy okot adott volna a sajtónak, hogy megpróbálja besározni a családomat. Arra azonban nem számítottam, hogy egy kósza eltalál majd. Épphogy megtartottam magamat, de a kezemben lévő zsibbadás elég gyorsan terjedt át a karomra. Hiába kaptam volna a nő után a másik kezemmel, nem tudtam volna felemelni. A másik kezemmel segítségével felsegítettem magam, és próbáltam úgy egyensúlyozni, hogy stabilan meg tudja állni, amíg odalent Ronan a Rebecca Briggsnek segített. Félszemmel láttam azt, hogy az aurorunk, testőrünk, − vagy a fene se tudja milyen pozíciót töltött be, nem is érdekelt −, varázsolt valamit, láttam egy másik alakot, aki szintén ugyanazt a maszkost támadta meg, mint aki az auror célpontja is volt. Nem tudtam eldönteni, hogy a másik személy diák vagy felnőtt volt, innen nem láttam jól, és nem is izgatott jelenleg a kiléte. Az jobban zavart, hogy a tér másik feléről a dementorok egyre közelebb értek hozzánk, de még az ő fagyuk sem volt elég ahhoz, hogy igazán megfékezze a lávát. Nem úgy tűnt, hogy a többiek felfedezték volna a jelenlétüket. Az volt az egyetlen szerencsém, hogy nem a pálcás kezemet tették használhatatlanná, így pálcát ragadtam, és felidéztem az egyik legboldogabb emlékemet: amikor a születésnapomra megkaptam Everleigh-t, és anyával először mentünk körbelovagolni a birtokot. − Expecto Patronum! – kiáltottam el magam, s abban a pillanatban egy egyméter hosszúságú tajpán hagyta el a pálcámat, és siklott a dementorok irányába. Egyedül kevés volt ahhoz, hogy elűzze őket, de ahhoz bőven elég, hogy feltartsam őket, amíg a többiek odalent megpróbáltak feljutni. Félkézzel többet úgysem tudtam tenni magunkért. Közben újabb átkokat szórtak valahonnan a tetőre, így kénytelen voltam óvatosan hátrálni a cserepeken, hogy fenn tudjam tartani a varázslatot. Arra azonban nem figyeltem, hogy túlságosan is eltávolodtam a többiektől, az pedig még inkább felkészületlenül ért, hogy a lábamnál csapódott be a következő átok. A patrónusom szinte azonnal szertefoszlott, ahogy én kibillentem az egyensúlyomból, és lezuhantam a tetőről.
A patrónus csupán arra elegendő, hogy ideiglenesen távol tartsa a dementorokat. @Lyra Rosier azonban nem látja az események további alakulását, egy óvatlan pillanatban kibillen az egyensúlyából és lezuhan a tetőcserepek közül. Hiába nyúlnak utána a többiek, nem tudják megfogni, Lyra hangos puffanással, az oldalára érkezik a macskakövekre. A bordái közé és az egyik karjába éles fájdalom nyilall, lehetséges, hogy mindkettő eltörött. Talán fel sem tudna kelni, ha nem sietne a segítségére az éppen arra menekülő @Hugh Shelby. (Mesélői instrukció: Lyra a 3. csoportban folytatja a játékot.) @Ronan Byrne sem sokkal szerencsésebb, ahogy a ház túloldalán a first ladyvel és annak testőrével próbálnak leereszkedni a tetőről, Ronant a maradék ereje is elhagyja. Megcsúszik és két métert zuhan, csak a szeme sarkából látja a közelében zajló párbajt és a pillanatot, amikor egy kellemetlenül ismerős alak, Jerry Preston a földre zuhan.(Mesélői instrukció: Ronan a 3. csoportban folytatja a játékot, mindenképp fusd át vele az utolsó néhány reagot, hogy tudd, mibe zuhan bele szó szerint Ronan.) @Rebecca Briggs és @Robert Shelley hiába akarnak segíteni nekik, mire biztonságban leereszkednek a tetőről, Lyra már eltűnik és Ronant sem látják. Együtt indulnának tovább, azonban egy magas rangjelzésekkel ellátott egyenruhájú auror karon ragadja Robertet és felszólítja, hogy kövesse - közben az égen kirajzolódó újabb Sötét Jegy felé int. Ha Robert ellenkezni is akar, esélye sincs, eleget kell tennie a parancsnak. Csupán az szolgálhat számára megnyugvásul, hogy éppen ekkor jelenik meg @Holden Briggs, karjában egy szőke nőt tartva. (Mesélői instrukció: Robert a 12. csoportban folytatja a játékot.) Becca nem könnyebbülhet meg a sógora láttán, hiszen azonnal felismeri a karjában fekvő ernyedt alakot: Frida az. Holdenhez rohan, szinte egyidőben ér oda az érzéstelenítő bűbájtól furcsán mozgó @Caroline Dolohovval. Csupán néhány szót tudnak váltani, mielőtt az utca végén megjelenne három maszkos alak... és a mögöttük vonuló inferusok borzalmas hada. Halott diákok, börzeszervezők, bolttulajdonosok és egyszerű bámészkodó civilek megbűvölt holttesttei követik a maszkosokat. (Mesélői megjegyzés: Az egyik maszkos alak Boris Dolohov, Carol nagybátyja.) Ekkor bukkan fel az utca végén a Noah és Ned után rohanó @Maddox McLaggen, illetve az ifjabbik Theo és Hugh után kutató @Hollyn Shelby is.
A kör vége: 2022. augusztus 14. (Addig annyi reagot írtok és olyan sorrendben, amennyit szeretnétek, ha mesélőre lenne szükségetek közben, akkor jelezzétek a staff felé)
“I like the darkness. There's something to the feeling of not knowing your surroundings, not seeing the color of things as they appear, but as they truly are. There's something about the unknown, the quiet, the cold. There's something unspoken about the dark, something I can never quite put words to. Something terrifying yet beautiful.”
Egy újabb robbanás rázza meg a környéket, amiért hálásnak kellene lennem, és az is vagyok, mert az újabb zűrzavar és a keletkezett porfelhő esélyt ad arra, hogy megszabaduljunk a német fegyveresektől, akik talán a legkevésbé sem hitték el a mesénket egyébként sem. Ám, bár magam próbáltam egérutat biztosítani a testvéreimnek azáltal, hogy elrejtettem őket, a kavarodás miatt végül elveszítettem mindenkit, a Shelby-ket és Theot is, és ez halálra rémít. Mert nem tudom, hogy tényleg megúszták-e, el tudtak-e menekülni, vagy esetleg még nagyobb veszélybe kerültek? Ebben az őrületben egyik baj követi a másikat, és kezd az egész földi pokollá változni, amiből nincs menekvés. Felváltva kiáltozom a fiúk neveit, hátha még utolérem őket, hátha még itt vannak valahol, de végül feladom. Mármint nem szó szerint, csak rájövök, hogy a kiabálás sajnos nem fog segíteni. Ráadásul minden lépéssel egyre jobban fáj az egyik bokám, ami valószínűleg a robbanáskor sérült meg, csak akkor túlságosan lefoglalt Hugh és Hero eltüntetése onnan, ám mostanra igencsak megnehezíti a járást is. Mondhatni már csak bicegek. Aztán a következő utcába befordulva egy ismerősbe botlok.
- McLaggen? - szólítom meg az évfolyamtársamat, akit ugyan nem ismerek túl jól, de mégis jó ismerős arcokat látni. Élve. - Nem láttad véletlenül Theo Nottot errefelé? Vagy a bátyámat? - kérdezek rá, hátha mégis csak pillanatokkal vagyok lemaradva utánuk. A közelben álló felnőttek közül egyiket sem ismerem, bár az egyikük, ha nem tévedek, nem más, mint a mágiaügyi miniszter felesége. A férfin pedig auror egyenruha van, ami alapvetően jó hír lehetne, ha nem tartana a karjában egy ájult nőt. És aztán megpillantom őket.
- Nem... nem... Nem... Az nem lehet – azt hiszem, kisebb sokkot kapok a látványtól, ahogy az üres tekintetű életre keltett halottak egyre csak közelednek felénk az utca túloldaláról, élükön a három maszkossal. - Ezek... ezek inferusok. Ol-olvastam róluk valamit... Tűz... ellenük... azt hiszem... tűz... - dadogom szinte értelmetlenül, miközben az erősen remegő kezemmel felemelem feléjük a pálcámat. Nem mintha most képes lennék bármilyen varázslatra. A látvány annyira elborzaszt, megrémiszt, sokkol, hogy még a legegyszerűbb varázsigék sem jutnak eszembe. Sírni szeretnék, ordítani, de ehelyett csak valami nyöszörgés szerű hang hagyja el a szám félelmemben. Azok a diákok, tanárok, civilek nem is olyan régen... talán percekkel ezelőtt még éltek. Az életükért küzdöttek. A szeretteik még itt lehetnek a tömegben, őket keresve. Ennél borzasztóbb dolgot még soha életemben nem láttam, és valószínűleg nem is fogok. És aki képes ennyire erős sötét varázslatra... azzal szemben ugyan mire mennék a roxforti varázstudásommal? Futni kéne, az volna a legokosabb, de jelenleg a sérült bokámmal még az sem megy. Teljesen lefagyok.
A kibaszott kurva életbe... A kibaszott kurva életbe... Bassza meg... A gyomrom összeszorult, a kezem remegett, és nem Frida súlyától, ahogy a karomba kaptam. Nem bírtam egyetlen megnyugtató szót sem kipréselni magamból, hamisnak és reszketegnek hangzott volna, Frida azonnal átlátott volna rajtam. Már-már durván odaugatott parancsként küldtem tovább a két gyereket, nem tehettek semmit, csak útban voltak és szerettem volna hinni, hogy legalább ők megmenekülhetnek. Sürgősen medimágust kellett találnom, ez felülírt minden más kötelességet. Tudtam, hogy a kommandó parancsnokaként nem egyetlen ember életére kellett volna fókuszálnom, de ezen a ponton már nem érdekelt senki és semmi, az egész kibaszott falut felrobbantottam volna, ha azzal megmenthetem Fridát. Minden szembe jövő maszkost egy kaszabolóval felkentem a legközelebbi falra, nem válogattam, nem szarakodtam, magasról tettem a letartóztatásukra és kihallgatásukra, lesz helyettük éppen elég, akiket majd bilincsbe verve a Minisztériumba lehet vinni. Lefordultam Zonko Csodabazárjának megmaradt falai mellett, kivont pálcával - azonban ezúttal nem kellett átkokat zúdítanom senkire. Nem árasztott el a megkönnyebbülés Becca láttán, bár első ránézésre sértetlennek tűnt, de ez nem vigasztalt. Bármikor eltalálhatta egy átok, olyan célpont volt, akit bármelyik neohalálfaló örömmel a saját strigulái közé húzott volna. A first lady, Maurice kicseszett Briggs felesége és az én sógornőm, kellett ennél több ezeknek az állatoknak? És a Selwynnel történtek után megingott a saját képességeimbe vetett hitem, nem tudtam szabadulni a kínzó gondolattól, hogy én sem védhettem meg a szeretteimet mindentől. - Becca, jól vagy? Valahogy kijuttatlak innen Fridával együtt. Muszáj medimágust találnunk neki. Gyorsan, nagyon gyorsan kell. Elbírod? Jobb lenne, ha mindkét karom szabad maradna. - Szerettem a sógornőmet, nagyra tartottam őt, de a párbajtudása egy törpegolymókéval vetekedett. Becca túl gyengéd, túl jó volt ahhoz, hogy neohalálfalókat szedjen darabokra, velem ellentétben - még így, a Cruciatus-átoktól falfehéren és meg-megremegő tagjaim, a kínzás után maradt lüktető fejfájás ellenére sem párolgott el a gyilkos indulat, amit korábban Selwyn iránt éreztem, és most minden maszkos faszkalapra rá akartam zúdítani. Fridát viszont bármikor, kérdés nélkül rábíztam volna a sógornőmre, tudtam, hogy soha nem hagyná hátra. Így amennyiben rábólintott, óvatosan áthelyeztem a karjaiba Frida egyre ernyedtebbé váló testét. Éppen csak szabaddá váltak a karjaim, amikor a látóterem perifériáján mozgást érzékeltem - az egyik földön heverő, mozdulatlan holttest megrázkódott, majd természetellenes szögben mozgó végtagokkal felkelt. Reflexből megfordultam, azonban a látvány, ami elém tárult, még húsz évnyni aurori karrier után is sokkolóan hatott. Inferusok tartottak felénk, törött lábakkal és karokkal, bezúzott koponyákkal, égett testrészekkel, vérfoltos és kormos ruhában, de ők már semmit sem éreztek a sérüléseikből. Halottak voltak. Csak a mögöttük vonuló maszkosok akaratából mozogtak, pajzsot alkotva a neohalálfalók körül, a földre rángatva minden ártatlan civilt, aki az útjukba került. Becca elé léptem, és a legkevésbé sem törődve az udvariassággal, egyszerűen magam mögé rántottam a sokkos állapotban reszkető kislányt, aki bár a tűzről motyogott valamit, a pálcáját mégis tehetetlenül szegezte maga elé. - Csak a tűz öli meg őket, minden más legfeljebb átmeneti megoldás. A fénytől is tartanak, de attól nem pusztulnak el - intéztem a szavaimat a lányhoz és a mellette bicegő kölyökhöz. Csupán egyetlen probléma volt: ezek az inferusok mind ártatlan civil áldozatok voltak, gyerekek, barátok, családtagok, akiket valaki gyászolni fog és temetni akar majd. Többet érdemeltek annál, mint hogy hamuvá égjenek Roxmorts utcáin, a világ egyik legundorítóbb, legmocskosabb sötét varázslatától beszennyezve. Most azonban nem volt helye érzelgősségnek, a lelki ismeretemet egy erőteljes pofonnal száműztem valahova igazán mélyre. Viszolyogva, de felgyújtottam az inferus sereg első sorát, azonban szinte azonnal átvette a helyüket a többi bábként mozgatott hulla - tudtam, hogy ennél nagyobb erejű varázslatra lenne szükség, de körülöttünk civilek rohangáltak, nem kockáztathattam ártatlan életeket, amíg nem volt muszáj. A legjobb megoldás a három Magic is Might-os pöcstalicska kiiktatása lett volna, őket azonban szinte lehetetlen volt elérni az inferusaik falanxa mögött. - Mi van, beltenyésztett gecik, csak civilek hullái mögül nagy a pofátok? - Felgyújtottam egy felénk lendülő inferust, teljesen kizártam a tudatot, hogy egy tizenéves gyerek holtteste volt az. Kavargott a gyomrom. - Megöltem Thaddeus Selwynt, leszedtem Reginald Rappaport karját és szalámit csináltam Corban kibaszott Yaxley fiából. Ti lesztek a következők, puhapöcsök. Kétségkívül sikerült felhergelnem őket, de nem annyira, hogy ők maguk támadjanak rám, továbbra is csak az inferusaik meneteltek felénk, hogy puszta kézzel széttépjenek minket. - Fel tudom gyújtani az összeset, de csak akkor, ha minden civilt eltüntetünk az útból. - Ezt már halkabban, csak Beccához és a két gyerekhez intéztem. - A legjobb az lenne, ha a három maszkost iktatnánk ki, de nem elég tökösek ahhoz, hogy kijöjjenek a kis seregük mögül.
A mai nap során még nem éreztem magam ilyen céltudatosnak, mint most. Tudtam, mit kell tennem, tudtam, hogy kit kell megkeresnem, mert biztos voltam benne, hogy itt lesz. Itt kellett lennie, ha Frida is itt volt, biztosan Briggs is valahol errefelé lehetett. Nem tudtam megvédeni magam, a karjaim teljesen ernyedtek voltak, bár valószínű jót jelenthetett, hogy a teljes érzéketlenség helyét kellemetlen bizsergés vette át. Talán kezdtem visszanyerni a mozgáskészségemet szépen, lassan, fokozatosan. Mindenesetre nagyon óvatosnak kellett lennem, hiába a nagy céltudat és törtetés, ha nem érek el a célomhoz, mert még előtte felkoncoltatom magam, mert nem figyelek oda. Egy idő után meghallottam a szomszédos utcából a hangokat, közöttük Holden Briggs jól ismert, mély orgánumát. Azonnal befordultam a következő épület mögött, hogy a keskeny résen, ami a két ház között volt, átpréseljem magam és átjussak oda, hozzájuk. Egy pillanatra ledermedtem Frida ernyedt testét látva, de hamar összeszedtem magam. Láttam az inferusokat, hallottam Holden szájából a tűz szót, amiből azonnal tudtam, hogy szükség lesz rám. - Briggs! -kiáltottam oda neki, határozottan kilépve és odasietve a díszes társasághoz. -Mondanom kell majd valamit, de előtte a gyújtogatás. Valaki rendbe tudja tenni ezeket a szarokat? -A tekintetem a karjaimra vetettem, mielőtt aggodalmasan az inferusok undorító, hátborzongató seregére néztem volna. Itt rám is szükség volt, éreztem. -Bár okádhatok is tüzet, hiába nem vagyok sárkány.
- Frida. Nem. Lényegtelen – tagolom, jól érthetően, angolul, szépen artikulálva, bármennyire is rettegek most ettől az egész elcseszett helyzettől, ami kialakult. És, még mielőtt bármit is mondhatnék, vagy tovább vitatkozhatnánk egyébként teljesen egyértelmű dologról – mint azt egy szép vasárnap délután tennénk, ahol, mondanom sem kell, sokkal szívesebben lennék, mint itt és most -, forrongó láva kezd bugyogni a talpunk alatt, a kövek között utat törve magának a felszínre, és, ha ez nem lenne elég, még két fiatal is felbukkan. Mire kettőt pislogok, Robert már fel is kapott, mint egy zsák krumplit, a következő pillanatban pedig már a háztetőn vagyok, és éppen azon mesterkedek, hogy feljuttassam ide a fiút, aki nagyban hozzájárult az életem megmentéséhez, miközben tudom, hogy a lánnyal is foglalkoznom kellene. Nem, mintha sokat tehetnék érte, csapnivaló vagyok medimágusi vonalon, elsősegély oktatáson-, és vizsgán is csak a jogosítvány miatt vettem részt, de nem hiszem, hogy azt a tudást, amit ott megszereztem, itt most használni is tudom majd. Amikor a fiatal úr is a tetőn van, és már csak Robertet kellene valahogyan felkanalazni onnan, akkor bukkannak fel az utca másik felében a dementorok. Tudom, hogy egy patrónus nem lesz elég ahhoz, hogy megállítsa őket, így, amilyen gyorsan csak lehet, segítek a testőrömnek, hogy ő is biztonságos(abbnak tűnő) magasságokból legyen részese az eseményeknek, és ne égjen porrá-hamuvá a lávafolyamban odalent. - Expecto patronum! – nem kell sokáig keresgélnem az emlékeim között: Holdenre gondolok, amikor még csak gyerek volt, kamasz, amikor már a férjemmel és velem élt együtt, és először sikerült valódi mosolyt csalnom az arcára, aztán a gyerekeimre, akik a legnagyobb boldogságot jelentik számomra. Kizárok minden rosszat, minden negatívat, mindent, ami valaha fájt, vagy még most is fájdalmat okoz. A gondolatok, emlékek nyomán szinte ki sem mondom a varázsigét, és a pálca hegyéből nőstényoroszlán alakja szökken ki, kékes visszfénnyel világítva arcunkat. De nem maradhatunk itt, és, amikor a másik oldalon végre sikerül talajt érnem Robert segítségével, a két gyerek eltűnt, annak dacára is, hogy nagyobb puffanással értek földet. Hallottam. Itt kellene lenniük. - Robert, meg kell találnunk Fridát és Holdent – előbbit azért, hogy biztonságban tudjam, utóbbit pedig azért, mert a testőrömön kívül ő az egyetlen személy jelen pillanatban, akiben teljes mértékben, kérdés nélkül megbízok, aki sosem árulna el, és, aki képes rendet teremteni ebben az isten verte káoszban. És, mint a gondolat, úgy sejlik fel az aurorok gyűrűjében Holden. Amúgy sem ellenkeznék, ha nem lenne itt a sógorom, amikor Robertet elszólítják, de a férfi, minden bizonnyal, kiolvassa a tekintetemből, hogy most már nem lesz baj. Nem kockáztathatja a munkáját – az igazit -, hiszen hova menne, ha elvégezné a feladatát mellettem? Nem kárhoztatnám örök szolgálatomra. És másnak sem engedném, hogy ilyesminek tegye ki. Bármennyire is megkedveltem Robertet, pontosan tudom azt is, hogy neki ez a poszt, ez a feladat nem egyéb, csupán munka, ráadásul az a fajta, amit az ember összeszorított fogakkal kénytelen megtenni, amire úgy vágyott, mint púpra a hátán. Nem marasztalnám, bármennyire is hiányozna. - Vigyázzon magára! – kiáltok még utána, abban bízva, hogy meghallotta még. Amikor újra Holden felé fordulok, akinek eddig csak a sziluettjét véltem felfedezni a távolban, a szikrázó fények kereszttüzében és a felkavarodott porfelhőben, olyasvalamit – vagyis valakit – hoz a karjaiban, aminek hatására azonnal megrogy a térdem. – Frida. Frida! – szinte sikítok. - Merlinre, Holden, mi történt? – nagyon erősen kell koncentrálnom, hogy ne tapadjon át rám a harag, a kétségbeesés és a szomorúság letaglózó elegye. Most pont nem lenne alkalmas, ha én is összerogynék a saját-, és mások érzéseinek terhe alatt, és magzatpózba gömbölyödve ordítanám ki a lelkemet is. Pedig valószínűleg ez történne. – Nem... én nem tudom, hogy hol vannak – mármint a medimágusok. – Vagy, hogy vannak-e egyáltalán itt a közelben. Holden... én... mit csináljak? – alig teszem fel az egymillió galleonos kérdést, már mondja is. – Igen, igen, persze – egy egyszerű bűbájjal még egy picit könnyítek a sógornőm amúgy sem súlyos, ernyedt testén, hogy én is elbírjam. – Annyira sajnálom, Frida! Bárcsak ott lettem volna veled. Nem lesz semmi baj, itt vagyunk – duruzsolom, annak dacára is, hogy eszméletlen a nő. Aztán olyasvalami történt, amire nem számítottam. Olyan mértékű kegyetlenség, amihez gyomor kell, lelketlen közöny. Amorf formába tört kezek és lábak, félig megégett arcok, holtsápadt bőrű tömeg – egyenruhában, jelmezben, lezser viseletben. Ismeretlenek, és, ami a legfájóbb: ismerős arcok - Jacob, a segítőm, is köztük van -, néma sikolyra nyíló ajkakkal, állatias, éhes ösztönnel közeledve felénk, egyre zárva a kört. - Gyertek ide mellém – rikkantok a két fiatalnak, nem, mintha képes lettem volna megvédeni őket, még úgy sem, ha Frida nem lenne a karjaimban. Magamhoz szorítom a nő testét, úgy hátrálok, mígnem Holden elém nem lép, teljes mellszélességgel, élő, emberi pajzs módjára. A falnak dőlök. Túl nehéz. Túl sok. Lehunyom a szememet, és megpróbálom kiűzni a feledhetetlen képet az elmémből, de a hangjukat attól még hallom. Már-már érzem, ahogy a pajzs, amivel saját magamat védem, megrepedezik, és apró rések keletkeznek rajta, mígnem az a sok, apró csepp óceánná nem dagad. A szívem hevesen kalapál, az ujjaim elzsibbadnak, és érzem, ahogy minden tagom elgyengül, a szám, az ajkaim kiszáradnak, a koponyámba éles fájdalom hasít, mintha fejbe vágtak volna, és apró, fekete-fehér pöttyök kergetik egymást lelki szemeim előtt. Zsibbadó zajjá lényegül a bensőmben valami, és nagyon igyekszem tartani magamat, hátamat a falnak préselni, megfeszített izmokkal, hogy ne essek össze, mint egy használhatatlan, élettelen rongybaba.
A tűz valóban hatásos az inferusok ellen, azonban a civilek meggátolják benne a társaságot, hogy hatásosan harcoljanak az élőhalottak ellen. Az utcába érkező @Caroline Dolohov képes lenne az elemi mágiáját használva feltartóztatni az inferusokat, azonban ehhez segítségre van szüksége. @Hollyn Shelby mit sem törődve az egyre fájdalmasabban lüktető bokájával és legyőzve a félelmét a lány mellé lép, második próbálkozásra sikerül is megszüntetnie a Carol karját megbénító érzéstelenítő bűbájt. Carol szinte azonnal támadásba lendül, felhasználja minden eddigi tudását - bár még csak kezdő tűzmágus, az inferusok ellen azonban ez is elegendő. A saját tüzét és a Briggs parancsnok által megidézett lángokat is irányítja, úgy gyújtják fel a groteszkül mozgó, üres tekintető zombisereget, hogy a tűz ne érjen a menekülő civilekhez. A neo-halálfalók tudják, hogy az inferusaik nélkül alulmaradnának, így végül menekülőre fogják, csak a teremtményeiket hagyják hátra. @Frida Scamander állapota azonban egyre válságosabb, a nő arca másodpercről másodpercre fehérebb lesz. Muszáj továbbhaladniuk, ha meg akarják menteni. @Holden Briggs, @Rebecca Briggs és @Hollyn Shelby, a nyomukban néhány kétségbeesett civillel indulnak el az ellenkező irányba, a maradék inferus feltartóztatását Carolra bízva. (Mesélői instrukció: Rebecca, Hollyn, Frida és Holden az 1. csoportban folytatják a játékot.) Miután az utolsó élőhalott is szénné ég vagy elmenekül, Carol észreveszi, hogy a problémáknak közel sincs vége. A Szellemszállás felől kék lángok közelítenek. Itt az ideje, hogy még hasznosabbá tegye a képességeit. (Mesélői instrukció: Carol az 5. csoportban folytatja a játékot.)
Ahogy szemerkélni kezdett az eső bosszúsan folytattam a járőrözésemet Holden mellett. Amióta kivezényeltek minket azóta neki morogtam arról, hogy mekkora hülyeség volt megrendezni egy ilyen nagy szabású rendezvényt. Túl könnyű célpont lett volna. Túlságosan is óriási tömeget mozgatott meg a dolog, s ostobaságnak tartottam, hogy a kormány ennyire fittyet hányt a terrorfenyegetettségre. Hiába voltunk idekint ennyien, mégis olyan érzésem volt, mintha a lehetetlenre vállalkoztunk volna.
Még hogy jó idő... 
Belélegzem a tavaszi eső lágy illatát, ahogy a vízcseppek lassacskán átnedvesítik kapucnimat. Jól esik a lágy hideg a bőrömön és az esővíz íze az ajkamon; a szabad levegő és Roxmorts feledhetetlen, egyedi hangulata, amely számomra még a sötét felhőktől sem borul árnyba. 
Még mindig a másikra szegezem a pálcám, nem foglalkozva azzal, hogy egy kislány hangja mit is ejt ki a száján. Ó, édes cukormázam, milyen fennkölt képeid vannak a taktikákat illetően! Nem is lesz belőled auror, sosem. Magamat veszem célpontnak, hogy elvonjam a másik figyelmét róluk, míg ők elhúzhatják a csíkot. Kapom innen is az ívet, rendesen, ahogy egy mugli szájából hallottam még valamikor, de le akarom foglalni, hogy felkészüljek egy csapásra, de megelőz. Ah, ezt mindig is untam! Minél előtt eltűntetem a füstöt, annál jobb, mert nincs szükség további pánikra. Igyekszem megállni, hogy ne akarjak köhögni, vagy a légszomjtól még mélyebbet kortyolni a fojtó levegőből. Ám mire eltűnik a füst, mit is várhattam volna, eltűnik a célpontom. 
Szinte el sem hittem, hogy nem repültek utánam átkok, bár így is eléggé öngyilkos vállalkozásnak tűnt átküzdeni magamat a leszakadt gerendát között. Mégsem volt más választásom. Semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy Francesca feláldozzon engem, vagy éppen az auror és a maszkos alak párharcának az áldozatául essek, amikor fontosabb dolgom is volt ennél.
