A hagyomány, az hagyomány. Egyszer se törtük meg, nem most fog megtörténni. A különbség annyi csupán, hogy Hyung nem jön velünk. Pedig a hiánya miatt nem lesz ugyanolyan a vízbe ugrálás. Sajnos neki egy nappal előbb kellett elindulnia, mert valami papírt kellett sürgősen aláírni. Hiába kérleltem, hogy maradjon… nem tehette meg. Így ketten maradtunk az Öcsémmel, akik az iskolába való indulás előtti éjszakán ki fognak osonni. Méghozzá nem máshova, mint tengerhez. Minden évben, indulás előtt megmártóztunk a vízben, lehetett az bármilyen hideg. A táskám, mint mindig, most is össze volt készítve. Törölköző, némi élelem és innivaló meg egy pléd, amire leülünk. A szüleink már aludtak, én meg kisgyerek módjára vártam, hogy az óra megüsse azt a bizonyosat. – Hyunwoo-ah! Itt az idő –Halkan nyitottam be az Öcsémhez. Minden porcikám remegett, mert féltem a lebukástól, de eddig nem történt meg és ezután sem szeretném. Ha Öcskös sétára készen volt, halkan indultam meg lefele a lépcsőn. Ott csak kézbe vettem a cipőim, mert úgy voltam vele, hogy azt ráérek majd kint is felvenni. Minél többet tököltünk a házban, annál nagyobb volt a veszélye annak, hogy valamelyik szülő felébred. A táskám gyorsan a hátamra kaptam, kattant a zár is és mi meg már kint is voltunk. Ott felvettem a cipőim, majd az Öcsémre pillantottam. – Az utolsónak ugrania kell egy seggest! –Nevetve bokszoltam finoman vállon s már rohantam is a part felé. Eszem ágában sem volt veszíteni ellene és még az is szerencse volt, hogy csendes volt az utca. Éjfélkor elég csúnya is volna, ha hatalmas hangzavarok elé néznénk. A hagyomány ettől függetlenül hagyomány: szeptember elseje van, muszáj volt suli előtt fürdeni egyet a tengerben. Amolyan nyárbúcsúztatónak is betudhattuk igazából. Futás közben lopva hátrapillantottam, nehogy elveszítsem azért az Öcsémet. Az semmiképp nem lenne jó. Szívemen viselném a hiányát.
Nes && Neo
Nestor Brightmore varázslatosnak találta
I hope you find someone you can`t live without.
I really do. And I hope you never have to know what it`s like to have to try and live without them.
Egész nap le sem tagadhattam volna, mennyire vártam az éjszakát; minden adandó alkalommal cinkos pillantást vetettem Neo felé, melyet szüleink szerencsére csupán hunyorgásnak véltek, ismét felemlegetve, hogy szemüveget kellene hordanom, ahelyett, hogy jobban beleásták volna magukat a dologba, kutatva gyanús viselkedésem okait. Pedig, ha tudnák, hogy épp a szökésünkre próbálom ráhangolni magunkat, akkor… ki tudja, talán így sem zavarná őket a dolog, amíg másnap itthon találnak, és még elérjük a vonatunk, de ezzel el is veszne a kiosonás varázsa, így meg sem fordul a fejemben, hogy lebuktassam magunkat. Csupán az rontotta a képet, hogy bátyánk árulóként nem csatlakozott hozzánk, mert a munkahelyi dolgai fontosabbak, mint a családja… khm, szóval idén Neoval kettesben búcsúztatjuk a nyarat, hogy másnap belevághassunk az utolsó közös roxforti évünkbe – hacsak nem bukik meg, ahogyan azt már rengetegszer ajánlottam neki. Fogalmam sincs, hogyan fogok kibírni két évet nélküle… Miután lement a nap, izgatottan forgolódtam ágyamban, alvást színlelve, ha netalán valamelyik szülőnk benyitna -mondjuk erről az utóbbi egy-két évben leszoktak, Merlin tudja, miért-, és megpakolt tornazsákom bekészítve magam mellé; biztos voltam benne, hogy a bátyám is készül „túlélőfelszereléssel”, de zavarna a tudat, ha élősködnöm kellene rajta, ráadásul csak neki kellene cipekednie, így én is kötelességemnek éreztem megtámogatni magunkat némi nassolnivalóval és fényforrással. Szinte kiugrottam fekvőhelyemből, mikor megütötte fülemet fivérem hangja, s mindent megtettem, hogy a lehető leghalkabban jussak ki otthonunkból; követve a példáját, én is csupán odakint vettem fel a cipőm, elszerencsétlenkedve a fűzőkkel, melyeket a sötétben nehézkesen tudtam megkötni. Épp sikerült fölegyenesednem, mikor már kapom is az öklöst a vállamba, és mire észbe kapok, Neo már meg is iramodott a tengerpart irányába. - Hé, ez… - szám elé kapom a tenyerem, ahogy beugrik, hogy nem a bejárati ajtó előtt kellene utána kiáltanom, így suttogásra váltok – csalás! – elégedetlenkedek feleslegesen, hisz így már úgysem hall meg. Mondanám, hogy a vesztesek nyugalmával eredek nyomába, s egyetlen célom, hogy az éjszaka sötétjében ne veszítsem el, de ilyen könnyen nem adom fel. Utolérem, még ha addig ki is köpöm a tüdőm! …de nem ma. Mire majd’ megfulladva beérem -nem, nincs szükségem edzésre-, ő már célba ért, én viszont dacból sem állok meg rögtön mellette, jó tizenöt méterrel távolabb bukok térdre, hogy onnan, négykézlábra ereszkedve kiáltsak vissza, amint elég tüdőkapacitásom lesz hozzá. - Ha én inkább itt szeretném kiteríteni a plédet, akkor én nyertem, ugye? – próbálom meg előnyömre formálni a játékszabályait.
Izgatottság járta át minden porcikámat egész nap. A sejtelmes pillantások Nessel, ahogyan szüleink nem igazán értették azokat, csak fokozta az izgalmakat. Bárcsak fel tudtam volna gyorsítani az időt, de csak most az egyszer. Már nagyon mehetnékem volt és mindent megtettem volna, hogy megüsse a vekker az időt. Aztán persze vissza is kellene állítani, mert azért a sulit semmiképpen nem hoznám előrébb. Nem, még kellett egy nap… egy olyan nap, amit még a bátyánkkal tölthettünk. Mégis… most nélküle vágtunk útnak. Hogy csalás lett volna az indulásom? Dehogy! Arról nem tehettem, hogy drága Öcsém nem boldogult a fűzőivel és elszerencsétlenkedett velük. Egyszerűbb beletűrni a cipőbe azokat bekötés nélkül. Én is úgy csináltam, de be nem vallottam volna senki kedvéért sem. Néha-néha hátra pillantottam. Nem volt szívem nagyon lehagyni Nest. Meg elveszíteni sem. Az utat ugyan tudta, de nem… Fontos volt nekem és olyan kincs, akit nem hagyhattam el. Bevárni ugyan bevártam, veszíteni azonban nem akartam vele szemben. Mindig, mikor már közel volt, megiramodtam, növelve közöttünk a távolságot. Cinkosan vigyorogtam vissza rá és nyelvöltést is kapott. A gyerek előbújt belőle estére, de ez várható volt. Mint ahogyan az is, ha a homokos partra értünk, cipőim már repültek is le a lábaimról. Kezembe fogva szaladtam tovább a szokásos helyünkre és nyertem is meg a versenyt. Éreztem lábujjaim között a homok minden szemcséit. Zokni? Már akkor sem volt rajtam, mikor elindultunk. Csak felesleges kelléknek tartottam. – Persze. Ha én az utca végén akarom kiteríteni, akkor meg én nyertem, nem? –Kuncogva lépkedtem oda hozzá és nemes egyszerűséggel dobtam le mellé a táskát. – De eltekintek a vereség miatti sarctól, ha megmutatod mit hoztál nassolni. Cserébe ugorhatsz egyet a vállamról, nah? –Leguggoltam mellé és megpaskoltam a hátát. Néma kérdésem volt felé, érintésemből érezhette azt, hogy levegővétele miatt aggódtam kicsit és „kérdésem” hogylétére utalt. Válasza után terítettem csak le a plédet, és pakoltam ki mindent a táskámból. – Várod a sulit? –Ugyan ki várná, de némán mégsem ülhettem ott mellette. Közben kibújtam a pólómból, és gondosan összehajtogatva –rádobva a táskámra– tettem le. Hiányzott már ez a pillanat.
Nes && Neo
I hope you find someone you can`t live without.
I really do. And I hope you never have to know what it`s like to have to try and live without them.
- Továbbfutottál, így már nem számít győzelemnek– hadarom el, elpazarolva azt a csekély tüdőkapacitást, amely még megmaradt. Tény, nem vagyok a sportosság mintapéldája, de ennyire felsülni meglehetősen kínos és bosszantó, viszont nem hagyom, hogy pusztán ez eltiporja önbizalmam. Úgysem ezért szeretnek, nemde? Habár nem vagyok hajlandó elismerni a vereségem, ajánlata kecsegtető, ekkora árat gondolkodás nélkül hajlandó vagyok megfizeti azért, hogy ő sem tekintse annak, azonban még némi időre van szükségem, hogy felsoroljam túlélőfelszerelésem szerény listáját – tulajdonképpen csak vajsört, Bogoly Berti-féle mindenízű drazsét, valamint sütőtökös gofrit sós karamellel, melyeket én sütöttem még a délután folyamán, és remélhetőleg nem szottyadtak meg, amíg a táskámban rejtegettem őket. - Rendben… Csak egy pillanat… összeszedem magam – lihegem.. A hátamra borulok, egyenesen a homokba, nem törődve azzal, hogy abból így bőven jut majd a hajamba, a tengervíz remélhetőleg kimossa majd belőle az apró szemeket. Hallom serénykedését, de figyelmem egész addig a csillagos égboltnak szentelem, míg meg nem hallom felém intézett kérdését. - Nem tudom… Hiányoznak a többiek, de ha belegondolok, hogy ez lesz az utolsó éved a Roxfortban, elmegy a kedvem az egész tanévtől… - Oldalamra fordulok, s fejem immár a karomon pihentetve figyelem bátyám. Össze kellene kapnom magam, hogy ne vesztegessem el ezt a kevéske időt, mely az iskolakezdés előtt adatott. - És Te hogy vagy vele? – kérdek vissza szelíd mosollyal leplezve keserűségem. - Azóta sem vetted fontolóra, hogy megbukj? – Tudom, hogy túl nagy kérés lenne, de azért szeretek eljátszani a gondolattal, hogy tényleg vállalná értem. – Magányos leszek nélküled – zsarolom tovább, mintha csak egyetlen célom lenne bűntudatot kelteni benne, amiért önhibáján kívül két évvel korábban mert születni, mint én. Ő is tudja jól, hogy nem leszek teljesen magányos és elveszett nélküle, hisz már családtagokat tekintve is itt marad nekem még Aidan egy évig, valamint szobatársaimra, sőt, alsóbb évfolyamos barátaimra is számíthatok, de azt sem mondhatom, hogy minden olyan lesz, mint régen. Ahogy végre normális tempóban és mennyiségben jut levegő a tüdőmbe, felküzdöm magam ülő pozícióba, hogy előbányásszam a muglik által zseblámpának nevezett szerkezetet – bár gőzöm sincs, miért ezt a neve, sokkal több haszna van úgy, ha nem a zsebedet világítod meg vele, hanem a környezeted-, hogy én is lássak valamit, majd Sorin kezébe nyomom a tornazsákot, hogy tartva magam az alkuhoz, megmutassam neki tartalmát. - De azért Te jövőre nem feledkezel meg rólam és hagyod ki a fürdőzést, mint a Hyung, ugye? - nyaggatom tovább, mialatt én is kezdek megszabadulni ruházatomtól, s alaposan lerázni róluk a homokot, mielőtt elrendezném őket a pléden.
Elgondolkodtam egy pillanatra a kijelentésén és már mondtam volna neki, hogy Ő is továbbfutott, de csak mosolyogva ingattam meg a fejem. Azt hiszem legközelebbre tisztázni kell minden szabályt, mielőtt nekivágunk ennek az egésznek. – Többet kellene futnod egy picit, hogy jobb legyen a tüdőkapacitásod. –Nem sokat, csak egy picit. Tudtam, hogy erre nehéz lenne rávennem, de azért mégsem lenne jó, ha folyamatosan megverném egy esetleges futóversenyben, mert félúton kiköpné a tüdejét. Az orvoslásban nem voltam jártas. Kisebb sebeket el tudtam látni, de visszavarázsolni valakibe a tüdejét, amit előzőleg kilehelt… Jó, ez abszurd, hiszen senki nem tudná megcsinálni azt, ugye… ugye? Kérdésemre adott válasza némileg elszomorított azért. Búslakodva húztam el szám, mert rossz volt látni, hogy szomorúan áll az évhez. Természetesen értettem az okát, amit később szavakba is foglalt, amire csak azután ragáltam, hogy fürdőgatyában leültem mellé. – Várom is, meg nem is. Izgatott vagyok, hogy milyen lesz elballagni az iskolából és új kihívások elé nézni. Ugyanakkor rossz lesz, amiért nem találkozhatok veled minden nap, ahogyan eddig megtettük azt. –Ha csak futólag is, de mindig intettem Nestornak az iskola falai között, ha megpillantottam. Az Öcsém volt, muszáj volt a körmére néznem olykor-olykor, hogy minden rendben volt vele, semmiben nem szenvedett hiányt, ilyesmi. – De tudod jól, hogy képtelen lennék megbukni –fűztem hozzá egy halkabb sóhajt követően. Hollóhátas voltam, ha akartam volna se ment volna a rossz válaszadás, vagy bármi. Soha nem hagynám magára önszántamból. Mind a ketten tudtuk viszont, hogy eljön a pillanat, mikor külön utakra kell keverednünk. Mégis ennek tudatát megemészteni nem volt könnyű. – Dehogy leszel magányos. Ott lesz Dan veled, meg a többiek is. Különben meg, amikor lent lehetsz Roxmortsban, mindig ott leszek veled és akkor találkozhatunk. Meg kapsz majd baglyot minden héten. –Tudtam, hogy ez nem helyettesítette a személyes jelenlétem, de csak ennyit tudtam neki felajánlani. Azonban el nem engedtem volna a kezét, ha tehettem volna. Miért nem maradhatunk örökké gyerekek…? Nestor viszont megérezhette, hogy elgondolkodnék ezen hosszasan, mert pont akkor kezdte el felfedni a tornazsákja tartalmát. Túlságosan egyre gondoltunk. Az én táskámban is lapult vajsört, meg minden ízű drazsé, de én hoztam mellé egy mugli snacket is. Valami chipsnek vagy minek nevezték és különféle ízek voltak. Én most csak sajtosból szereztem, amit ki is pakoltam a plédre. – Soha nem fogom ezt kihagyni. Még a halálos ágyamon fekve is ki kell hoznod ide! –Ez egy olyan ígéret volt, amit nem fogok megszegni. Nyújtottam is a kisujjam felé, hogy megpecsételhessük ezt az egészet. Ha meg elfogadva, akkor egy ölelést is kapott, finom hátpaskolással együtt. – Most te leszel a vezér. Addig megyünk a vízbe, ameddig te szeretnél. –Keltem is fel a helyemről és húztam is fel Nessiet is, ha készen állt. Aztán követtem, ha megindult.
Nes && Neo
I hope you find someone you can`t live without.
I really do. And I hope you never have to know what it`s like to have to try and live without them.
