You see, every man is a safe, a vault of secrets and longings.
taeyong & rochus
Now, there are those who take the brute’s way, but I prefer a gentler approach.
Mostanában csak szimplán utált bemenni dolgozni. Nem magával a munkájával volt gondja, inkább azzal, hogy nem akarta látni a mentorálltját. Mára mondjuk csak papírmunkával jutalmazta, kapott pár aktát, melyeket kérte, hogy olvasson át, mert hasonló eseteket írnak le, mint amin most dolgoznak. Így gondolta lesz egy kevés nyugalma, leülhet az irodába, hogy a nagy semmiről beszélgessen a munkatársaival, vagy egyszerűen felesleges papírokat olvasgasson át, melyeket vagy nem is akar megfejteni, vagy eleve tudja, hogy mi áll az ügy hátterében. S igazából a nagy olvasása is csak egy álca volt, valójában lehetett látni, hogy szemei nem cikáznak, nem lapoz, csak bámul maga elé, hogy mikor bejönne a felettese, akkor azt a látszatot nyújtsa, hogy legalább egy kicsit foglalkozik azzal, amivel kéne neki. Fejben viszont próbálta összerakni a napirendjét, hogy pontosan mikor is kéne lelépnie, ha minden üzleti ügyét el akarja intézni, amit mára tervezet. Főleg az az új csapat érdekes… Az új érdeklődök mindig is prioritást élveznek, hiszen minél többen keresik meg, annál több kapcsolata lehet. Így rájuk különösen sok figyelmet szeretne fordítani, nem úgy, mint arra a darab papírra, amelyet most a kezében tart. Pillantása a vele szemben ülő férfira vetül, kinek komor arckifejezése szinte már megnyugtató látvány volt, hiszen legalább nem próbált hamis vigyorral a bizalmába férkőzni. Anslingert mondhatni érdekesnek tartotta… De leginkább normálisnak. Nem volt idegesítő, nem beszélt túl sokat, viszont könnyen meg tudták érteni egymást. S sejti, hogy nem csak azért, mert hasonlóan nem bírják az embereket, hanem mert hasonló… Az érdeklődésük is partnerek terén. Egyszerűen csak ilyen kisugárzása van… Bár e nélkül is őt találná a legszimpatikusabb munkatársának. -Kéne egy kávé szünet. – jegyzi meg hangosan, ahogyan a férfi felé fordul. Bár alig egy fél órája ült csak le, máris szabadulni akar, s úgy gondolja, hogy a munkatársa kiváló partner lesz, és önként vele megy. Ha nem, hát egyedül indul el, de erősen kételkedik, hogy visszautasítanék. Hirtelen eszébe jut, mikor Cameront arra a borzalmas helyre vitte. Talán a rózsa aromát értékelné a férfi, de inkább nem kockáztat, elvére neki az irodában lévő konyhai instant kávé is tökély, nem az íze a lényeg, hanem a koffein, meg azon tény, hogy elszabadulhat innen egy percre. – Közben mesélhetsz a hétvégédről. Biztos akad valami szaftos pletykád. – Ha igen, ha nem, a semmit is ki lehet tárgyalni. Lényegében egy egyszerű ebédről is el lehet társalogni – meg arról, hogy ő maga mennyire nem jártas a főzésben.
just won't smile back at me like I know it should. And I would turn into a stranger in an instant if I could. And there is something eating me alive, I don't know what it is... Maybe not that you conceal your feelings, they just don't exist."
r
abszolgái vagyunk eme sötét, korrupt társadalomnak, s azt hiszem nyíltan állíthatom, hogy már maga a tény is csak taszítja társainkat a depresszió mélységeibe, nincs bennünk sem ihlet, sem erő, sem energia, s egykori szenvedélyünk utolsó cseppjeit is kicsavarták belőlünk, akár egy hatalmas gépezet, a világ csak összenyom bennünket míg minden értékünket ki nem bányászták testünkből s lelkünkből. Születésünk pillanatától fogva halottak vagyunk, s pusztán utolsó élni akarásunk az, mi még kelti bennünk az élet látszatát, pedig az igazság az, hogy nincs hova süllyednünk többé, mert már az óceán fenekéről indult utunk, s onnan nem vagyunk képesek a felszínre úszni. Túl nagy a nyomás. Túl nagy az elvárás. Túl kevesek vagyunk mi ehhez. A szabadság is csak egy illúzió, s bármennyire is hittem benne annak idején, hogy szabad vagyok, ez közel sincs így, és soha nem is volt. Meglehet, szabad voltam az adóktól, szabad voltam a parancsoktól és hó végi riportoktól, de lelkem, és e kiszáradt, meggyötört test sosem volt igazán az enyém. A munka, ó a munka… A világ legnagyobb átverése, a trükk, mibe embermilliárdokat képesek belecsalni, s mi csak bután, fejünket veszítve követjük egymást a csapdába, mint haszonállatok a vágóhidak utolsó lépcsőfoka felé, vonulunk, egy egységként, élőhalottként, mígnem az élőt elhagyjuk, s a halott marad csupán. Kegyetlenség azzal áltatni a következő generációt, hogy nekik jobb lesz. Kegyetlenség azt mondani a gyermeknek, hogy érdemes hinnie az álmaiban, mert valójában-…
Négy szó libben fel a levegőbe, s míg fejben összerezzenek és hirtelen fordulok munkatársam felé, addig a valóságban ez egy lassú, nyugodt mozdulatként ütközik ki, tekintetem unott, szemeim alatt sötét karikák kialvatlanságról árulkodnak, hátamat pedig egyetlen sóhajjal nyújtom egyenesre, s csak ekkor érzem meg izmaim görcsös, tompa fájdalmát, mik arra utalnak, hogy testtartásom borzalmas, gerincem pedig fáradt a görbén üléstől. Lábam éppenséggel rendben van, nem fáj s nem is érzem benne a közelgő görcsök és szúrások előjeleit, mintha gyógyult volna és egészséges. – Kéne. Már vártam, hogy szóbahozd – jegyzem meg egy bólintással, s amennyiben Byeon úgy tesz, én magam is felkelek az asztalomtól, s némileg megnyújtóztatom - általában - fájó lábamat, a biztonság kedvéért rövid, nyomó mozdulatokkal megmasszírozom combomat közvetlenül a térdem fölött, ám semmi, valóban kámforrá vált az a kellemetlen, borzalmas emlékeket felidéző sajgás. Szinte érzem a kényszert, hogy mosolyogjak, ám arcizmaim meg sem mozdulnak. – Pletykám nemigen akad – vonok vállat. – Ismersz. Nem pazarlom az időmet felesleges történetekre – fűzöm hozzá, s szám széle megrándul, igen, mintha próbálkoznék a mosolygással. Nem áll jól, sosem szerettem s nem is értékeltem igazán, bár bevallom, akadtak évek, mikor sokat űztem eme felesleges hobbit, de az már bő egy évtizeddel ezelőtt volt. S flörtölés céljából megesik, hogy behazudok egy-egy görbét a kiszemelt partnernek is. – De ha már kérdezted, találkoztam egy érdekes alakkal. – jegyzem meg, s szemeim talán most fel-fel csillannak, hiszen annak az éjszakának az emléke élénken él bennem, s talán a legcsodálatosabb volt, mit valaha tapasztaltam. Bizsergeti bőrömet az érintések gondolata, hallom az ágynemű halk suhogását fülemben, s a reggeli madárcsivitelést, érzem a frissen lefőzött, minőségi kávé illatát a levegőben, mintha ismét ott lennék, a széparcú olasz férfiú selymes paplanjába burkolózva… Ám a kőkemény valóság, ahogy a konyhapulthoz lépve megpillantom az instant kávét rejtegető üvegedényt, nos, a csillogást és a lágy vonásokat lecserélem egy rosszalló tekintetre, s egy hozzá kiválóan illeszkedő fintorra. – Tudod, a legtöbb mugli irodában igazi kávét szolgálnak fel. Úgy tudom, egyes helyeken valódi barista kávéfőzőket biztosítanak a dolgozóknak, tejgőzölővel felszerelve. – forgatom szemeimet, majd újabb sóhajt hallatok - ma már sokadikat. – Rossz karriert választottam…
You see, every man is a safe, a vault of secrets and longings.
taeyong & rochus
Now, there are those who take the brute’s way, but I prefer a gentler approach.
Minden emberben volt valami, mely a másiktól eltért, s ami miatt egyedinek lehetett tartani. Illetve ez volt a szebbik felfogás. Talán valaki, aki ténylegesen ismerkedni akart annak ez még hasznos is volt. De egy olyan ember, mint ő a hasonlóságokat kereste. Nem tudott és nem is akart alkalmazkodni másokhoz. A mai világban úgyis azt hangoztatják, hogy mennyire elfogadónak kéne lennünk egymással, ő pedig úgy gondolta, hogyha már neki el kell viselnie minden hülyét maga körül, akkor ezt érte is megtehetik. Viszont abszolúte nem érezte azt, hogy az irodában annyira nagyon ki tudna jönni másokkal. Zavarta? Nem. Egyedül is ki lehetett bírni. Nem állítja, hogy magányos estéin nem vágyott arra, hogy valaki szeresse, s valaki annyira fontosnak tartsa őt, hogy csak átmegy hozzá, hogy megkérdezze, hogyan érzi magát. Esetleg elmesélhesse a napját, reggelente egy bögre kávéval várja, s aki csomagolna neki ebédet. Viszont nem volt olyan jó és biztos élete, hogy ezt megkaphassa. Barátkozni viszont nem bírt, így is örült, hogy azt a kőkemény egy embert képes volt megtartani maga mellett. Azt a férfit, aki most is vele szembe ül. Szokásához híven most is rémesen fest, s látszik, hogy fejben teljesen máshol jár. Néha örülne neki, hogyha tudna használni legilimenciát, hogy kiderítse, min gondolkozik ennyire. Legszívesebben beszólna neki, hogy használhatna sminket is, hogy elrejtse a karikákat a szeme alatt, de bölcsen csendben marad. Helyette csak féloldalas mosolyra húzza száját. – Éppenséggel te is felhozhattad volna! – Mert olyan nincs, hogy ő ne lenne partner egy kis szünetben. Nem mintha megszakadna, de sose árt meg neki a kávé. Lassan kel fel az asztaltól, fél szemét a férfin tartja, hogy megindul-e vele, vagy sem, s amint követni kezdi, csak lassan sétál mellette. Tudja, hogy időnként fáj a lába, bár sose jött rá mi is ennek az oka, rákérdezni, meg nem akart. Sérülés. Ennyi. Neki is akadt fájó pontja, egészen pontosan a válla. A bal kulcscsontja már kétszer eltört, mert az első sérülése után nem tartott pihenőt, hanem egyből ment vissza dolgozni – Pedig milyen csodás kis felesleges csevegések lehetnek belőle! Példát nem tudok mondani sajnos. – Neki sincs ideje ezekkel foglalkozni. Miután kettős életét általában arra fordítja az energiáit, hogy ténylegesen fontos információkat szerezzen meg, s ne bájcsevegjen csak úgy valakivel. – Kérlek mesélj! Remélem a japán császárral… - forgatja meg szemeit és úgy tesz, mint akit kiráz a hideg is, ha arra gondol, hogy valakit izgalomba hoz a japán császár. Fúj… A kisujjával se érne japánokhoz. Viszont ahogyan ránéz, miközben az instant kávét teszi a bögréjébe, halványan elmosolyodik. Ismeri ezt a nézést, hiszen ő is bámult rá így férfira. S talán a csillogást el tudja nyomni, de pupilláinak tágulása elárulja, hogy lelki szemei előtt valami olyat lát, melyet igazán kedvel, s talán meg meri kockáztatni, hogy szeret. -És használni is tudnád te azt? – kezd el hangosan nevetni, majd finoman hátba veregeti. – Tudod van egy mondás nálunk. Ha sokat sóhajtasz, előbb leheled ki a lelkedet. És itt te vagy az egyedül elfogadható munkatárs. – Talán parasztnak hangzik, viszont ez nála a kedvesség jele. A vizet hamar felforralja, s ha Rochus is kimérte a kávé mennyiséget, úgy először neki ad vizet, majd magának.
just won't smile back at me like I know it should. And I would turn into a stranger in an instant if I could. And there is something eating me alive, I don't know what it is... Maybe not that you conceal your feelings, they just don't exist."
e
gykoron művészek voltunk, lázadók, harcosok, kik szabad akaratukért küzdöttek, fegyvereinket a parancsolók felé szegeztük s azt mondtuk “elég volt”, mert elég volt a gazdagok, nagyhatalmúak, s pökhendi zabálók uralmából, elég volt a sötét korból, mit fejünkre átokként szórtak, ám most… Most ismét robotok vagyunk, egyszerű fogaskerekek a hatalmas gépezetben, s belesüllyedtünk a rabszolgasors kényelmeibe, mert bár a szabadság gondolata valóban szép, s valóban jó; döntéseket hozni túlságosan nehéz volna, s az önállóságnak bizony ez is velejárója… Igaz volna tehát, hogy lustaságunk felülkerekedett rajtunk? Hogy elménket felemésztette a digitális világ, s ma már csak haszonállatok vagyunk? Hiszem, hogy még akadnak kivételek, erős testek és erős lelkek, kiket nem hajthat vizébe eme hatalmas malom, kik maguk képesek volnának hajtani ezt a bizonyos malmot, ám tudom, már én is érzem az utolsó sejtemig, hogy ugyan egykoron ezen erős személyek közé tartoztam, mára már én is csak egy vagyok a sok birka közül. Belefáradtam a küzdelembe. Belefáradtam a harcba, a lázadásba. Pihenésre vágyom, igazi, pihenésre, de tudom, azt csak halálom után kaphatom majd meg. Tán munkatársam is ezt a pihenést kutatja? Ezért invitált kávészünetre s ezért hajtja a nap minden percében azt az egyetlen kifogást, mivel felállhat asztalától s gondolatait egy jóval egyszerűbb, nyugodtabb irányba terelheti? Számunkra ezek az apró percek jelentik a megváltást, ezek a jelentéktelen pillanatok, miket keserű, olcsó italok szürcsölgetésével és üres beszélgetésekkel tölthetünk, netán arcunkat moshatjuk a városi csap vegyszerezett vizében, bármit, csak ne munkánk szárazságában kelljen fulladoznunk. Mert fulladozunk, mi mindannyian, miközben mások bűneit üldözzük, s miközben ártatlanok életét tesszük nap mint nap egy kicsit elviselhetőbbé, sajátunk alatt mély gödröt ásunk, melybe bármelyik pillanatban belesüllyedhetünk. – Nem akartalak megzavarni a munkádban – közlöm, de hangom puhán csendül, célozván arra, hogy szavaim szarkazmust rejtegetnek. Ugyanis tudom, réges rég tisztában vagyok vele, hogy Byeon szívesebben töltené az egész napot az iroda konyhájában, mint az asztalán kötegszámra gyülekező papírok fölött.
Felkelek, s ugyan meglep a tény, hogy lábamnak kutya baja, némi örömet érzek fellebbenni a levegőben, mintha tényleg boldoggá tenne, hogy kivételesen nem fájlalom, arcom azonban rezzenéstelen marad mindvégig, miközben kezemmel ellenőrzöm végtagom épségét. Automatikus mozdulat ez, gyakran művelem tudatomon kívül. – Városi legenda ez csupán – jegyzem meg, hiszen kinek van itt ideje pletykákra, s jóízű társalgásokra? Senki sincs, ki bizonyítani tudná, hogy egy szaftos történetből jó beszélgetés alakulhat ki. Ám nekem éppenséggel akadna mesélnivalóm, habár nem szokásom az ilyesmit mások orrára kötni, de a közös időm Vito-val túlságosan mesébe illő volt ahhoz, hogy úgy tegyek, mintha meg sem történt volna, pedig megfogadtam, hogy nem fogom a boldogságot keresni ezen emlékek közt, most mégis feléjük sodródnak gondolataim. – Hmm? Nem. Egy festőművésszel, ami azt illeti – csóválom fejemet. – Remekül-… – kiszalad egy kuncogás ajkaim közül, hiszen friss még az élmény. – Remekül tudja használni a kezeit. Bizony, habár nem is ez volt, mi leginkább megfogott benne; az egész személyisége vonz magához, akár egy Föld méretű mágnes, s hiába volt ez mindössze egyetlen kellemes éjszaka, vissza-visszalátogatok oda fejben, abba a hatalmas hálószobába, a karjai közé, a reggeli kávé illatfelhőjébe. Szinte most is visszhangzanak szavai elmémben, mintha itt állna mellettem, már-már nehéz a jelenre koncentrálnom. – Nem – nézek kollégámra értetlenül. – De bárkit megkérhetnék rá, hogy használja helyettem és főzzön nekem egy igazi kávét – teszem hozzá, s vetek egy kissé undorodó pillantást bögrémre, miben az a hamis kávépor várakozik. Megkérés alatt pedig azt értem, hogy megfenyegetném. – Az baj… Ugyanis rossz szokásom, hogy sokat sóhajtozok – megengedek magamnak egy cinkos félmosolyt, majd miután a forró vizet megkapom, egy megjátszott sóhajjal tekintek ismét Byeon-ra, miközben egyesével pakolom a kockacukrokat műkávémba. – Csak nehogy véletlenül kileheljem a lelkemet… – Egy kávés kanálért nyúlok, s megkeverem a mérgező folyadékot.
You see, every man is a safe, a vault of secrets and longings.
taeyong & rochus
Now, there are those who take the brute’s way, but I prefer a gentler approach.
Talán nem is volt olyan ember ezen a földön, ki nem idegesítette igazán, hiszen Yule-t nem tartotta embernek, s ezt a lehető legjobb kontextusban érti. Az unokatestvérének természete sokkal aranyosabb volt, sokkal barátságosabb és elviselhetőbb, hogy néha inkább tartotta már egy aranyos kisállatnak, mint humanoid életformának. Bezzeg a mentorálltja nem volt ilyen cuki. Gyakran úgy érezte, hogy nem is akar nagyon tanulni tőle, csupán azért viselkednek egymással elviselhetően, hogy a végén jó értékelést kapjon. Legszívesebben amúgy 3 kedves mondatot írni róla, aztán menjen útjára, nem számít neki. Máskor pedig lehúzná, hogy biztosan fel se vegyék aurornak soha. Szerencse, hogy van idejük még olyan szintre jutni, hogy ne állandó gyűlölködés legyen ebből. Mert ő nem akarna neki rosszat. Néha megleckézteti, időnként piszkálódik, de semmi olyat nem tenne, amivel ártana. Igazából azért is lett annak idején auror, hogy minél több embernek segíthessen, hogy igazságot szolgáltasson. A sors kegyetlen fintora, hogy azért, hogy biztonságban érezhesse magát félvérként is, most eladta magát, s információkat szállít olyan harmadik feleknek, akik ugyan nem közvetlenül ártanak olyan embereknek, kik semmit sem követtek el, de egészen biztosan nem jóra használják fel hatalmukat. Szörnyű hova süllyedt, s talán ha elölről kezdhetné, akkor nem tenné meg, csakhogy a múlton nem lehet változtatni, egyedül emészteni tudja magát az ember rajta. Gyakran űzi ezt a hobbit, néha túlságosan is, ennél gyakoribb tevékenysége már csak a paranoia lehet. Ezen negatív gondolatok kerítik most is hatalmában, ahelyett, hogy dolgozna, s csak néz maga elé, miközben próbálna szabadulni saját rémképeitől. Éppen idejében mondja ki a bűvös, megváltó szavakat, egy kávét akarna már inni, s Rochus ebben partnere lesz. – Nem vagy vicces. – vág először egy komoly fejet de amint félig elfordult, már az ő arcán is megjelenik a mosoly. Érti kis gúnyolódását persze, s nem is bánja. Ő sem ember. Kénytelen megállapítani, mert bármennyire is akarná, hogy magányos maradjon a munkahelyén is, Rochus nem tudja zavarni. Olyan ő neki, mint egy famíliáris, vagy… Nem meri megkockáztatni, hogy bármi komolyabbnak hívja, mert azzal is csak saját rémiszteni még. Nem engedhet közel magához embereket, mert nekik lesz veszélyes. – Meglehet. – De mindenképpen idegesítő, s a puszta rosszindulatból ered az egész. Emberek szavai, kikben nem lehet megbízni, mert féltékenységből vagy dühből bármikor elárulhatják egymást. S ugyanezen érzések miatt születnek a hazugságok, melyeket egymás háta mögött osztanak meg az emberek, miközben szemükbe ostobán vigyorognak. De munkatársának története igaznak tűnik, hiszen arca felragyog, ahogyan megemlíti, hogy megismerkedett valakivel. Ez csak tovább csigázza érdeklődését. – Művész… Mind bolond. – Bár ez éppenséggel lehet jó is, csupán azon múlik, hogy mire vágyunk. Ő személy szerint egy olyan emberre, aki képes kávét főzni és minimum tojást sütni. A személyisége szinte mindegy. Szemöldökét felvonja, ahogyan meghallja az apró kuncogást és halványan mosolyog rá. – Már értem… - Mert ezek után le se tudná tagadni, hogy milyen kapcsolat fűzi az idegenhez. – Remélem lecsekkoltad már. Nehogy aztán egy tömeggyilkos legyen titokban. – Vészmadár ő, tudja jól, s paranoiáját könnyen átragasztja másra is, de egyszerűen képtelen megállni, hogy ne szóljon. Vedd ezt egyfajta figyelmeztetésnek. Mert könnyen lehet, hogy csak meg akarják vezetni őt, s inkább már most az elején essen pofára, mint mikor már sokkal gyengédebb érzelmek kapcsolják hozzá, nem puszta vágy. -Én nem főznék. – von vállat és halkan felnevet. De csak azért nem tenné, mert nem ért hozzá. – Szokj le. – Mintha ezt olyan könnyű lenne teljesíteni, mintha ő bármilyen káros szokásáról leszokott volna valaha. – Esküszöm neked Anslinger, hogyha itt mersz hagyni ebben a porfészekben, akkor végzek magammal és a túlvilágon is nyaggatni foglak. – kezd el fenyegetőzni az idő közben felkapott kiskanállal, majd elkezdi nyitogatni a szekrényeket egyesével, hátha valami csoda történt, s idő közben beszerezték azt az egyetlen dolgot, mellyel szívesen ízesíti kávéját. – Miért nem tartanak itt whisky-t vagy rumot? Olyan nagy kérés ez?
just won't smile back at me like I know it should. And I would turn into a stranger in an instant if I could. And there is something eating me alive, I don't know what it is... Maybe not that you conceal your feelings, they just don't exist."
Á
tkozott élet ez… De az átok oly’ kényelmesre lett fabrikálva, dizájnja szemnek kielégítő, szájnak mézédes, fülnek kecsegtető, orrnak illatozó, akár egy frissen készült Red Velvet torta, fekete s csillámos mázzal bevonva, csipkemintával díszítve és egy hatalmas köteg pénzzel a gyertya helyén, habár az a köteg csak látszatra oly’ vastag, valójában tartalma kevés, értéke elenyésző. Mi mégis harcolunk érte, ha kell egymást tapossuk, hogy hozzájuthassunk, pedig az nem lesz elég még egy havi élelemre sem, ennyi erővel meg is dögölhetnénk azonnal… S én nem is bánnám annyira, főleg, ha az én Vito-m, kit buzgón igyekszem elfelejteni, szintúgy velem tartana a halál forró ölelésébe. Nem kívánom halálát, félreértés ne essék! De ha velem halna, úgy szíves örömest fognám kezét az úron a Túlvilágba. S kiharcolnám, hogy egyazon börtöncellán osztozhassunk a Pokol mélyén, mert hiába minden kín minek az Ördög s alattomos démonjai kitennének minket - ha együtt élnénk át a szenvedést, utána csak édesebb volna az együtt töltött vigasz-éjszaka. – Nem-e? – most mégis megengedem magamnak azt a hamiskás mosolyt, mely részben őszinte, részben hazugság - s csupán azért van benne némi őszinteség, mert lábam fájdalmának hiánya, s az én olasz rózsatövisem gondolata megenyhítik komor ábrázatomat. Nem szeretem a munkámat; de ha nincs kín, s szerelemnek apró nyomai foltozzák megfáradt szívemet, nos… Nos akkor már a munkahelyemet sem utálom annyira. Semmiben sem lehetünk biztosak - ez volna válaszom, ám inkább csak hallgatok s hagyom, hogy a pletykákról szóló témánk elússzon, hiszen nincs okunk folytatni ezt, és szerintem kedvünk sem akad hozzá. Értelme pedig nem volna. Hiszen csak ostoba feltételezések sorozata ez, értelmetlen s rosszindulatú szavak minősíthetetlen tömege, melyeket életunt, rosszlelkű emberek gyártanak. Ám Vito témája egészen más, hiszen ő maga is egészen más… Szinte már nehéz visszatartanom a kiejtett szavakat. S félő, hogy én magam sem vagyok biztos döntésem helyességében: mert melyik lehet a veszélyesebb? Közel engedni őt magamhoz, vagy megtartani a tisztes távolságot? – Egyetértek – finoman bólintok. A művészlelkek mind máshogy vannak bekötve a gépezetbe, programjuk egy felismerhetetlen kábelrendszeren fut, kódolásuk megfejthetetlen még egy ehhez értő ember számára is, nemhogy számomra, kinek művészetből aligha akad a repertoárján. Én csak a csalás, a hazugság, s a fegyverforgatás művészetéhez értek, a lopáshoz, az átveréshez, s a színészethez, de utóbbi sem egy Shakespear-i darab megtestesítését jelenti, sokkalta inkább az életbeli szerepek eljátszását, a hamis mosolyokat, a megfejthetetlen jeges pillantásokat, s a rosszindulat palástolását. Angolul “con artist”-nak neveznek, ez az egyetlen művészeti ág, melyben jeleskedem.
– Felesleges volna… – vonok vállat. – Hiszen többet úgysem találkozunk. – Az instant kávépor színét vizsgálgatom, s most talán el is oszlik az a csillogó köd szemeim elől. Nem számít, ki Vito valójában, hogy mennyire veszélyes avagy kinek dolgozik, mert életemre ugyan nagy hatással volt az együtt töltött éjszaka, többé nem fog ekkora befolyással bírni. Ahogy azt szokásom, őt is kizártam a játékból, becsuktam előtte minden ajtót, eltorlaszoltam az ablakokat és még magamra is gyújtottam az épületet, hogy biztosan ne juthasson annak falain belülre. Fáj… Titkon rettenetesen fáj, de ezt a külvilág felé sosem szándékozom közvetíteni. – Mindjárt gondoltam… – csóválom fejem, s közben szemeimet forgatom, de aztán csak-csak elengedek egy alig hallható nevetést. – És ha nem? Akkor mi lesz? – fordulok felé egy kihívó pillantással. Hiszen nálam többet tényleg nem sóhajtozik senki, sem a hétköznapokban, sem ágyneműbe burkolózva egy édes bőrű partnerrel… Ah, Vito… Folyton a gondolataim közé kúszol. Gyűlöllek érte. – Jó! Ne felejtsd el a recepción az én cellám mellé kérni a sajátodat. – Cinkosan elvigyorodom. Ha van még valaki, kivel szívesen tölteném Pokolbéli örök életemet, az ő lenne. Mert ő az egyetlen kollégám, kit merek afféle “barátnak”, vagy enyhébben kifejezve “havernak” nevezni. S miközben a cukrot igyekszem elkeverni a forró, kávénak csúfolt fekete löttyben, Byeon-t figyelem, miképp a szekrényeket átkutatva - természetesen - alkoholt keres. – Ez egy iroda, azért. Ha kocsmában dolgoznánk, könnyebb dolgunk lenne – mondandóm második felét csak halkan teszem hozzá, s bevallom, én magam is hiányolom a mézes whisky ízét… De tudom, ha mostantól flaskában hoznám magammal s még fényes nappal is ebbe fojtanám bánatomat és unalmamat, bizony rosszabb lennék egy egyszerű alkoholistánál… Mert akkor már hivatalosan is holt ember volnék.
You see, every man is a safe, a vault of secrets and longings.
taeyong & rochus
Now, there are those who take the brute’s way, but I prefer a gentler approach.
Nincs itt partnere, maximum csak testben, de mintha gondolatai egy egészen másik síkon járnának, mintha csak tettetni kívánná a férfi, hogy figyel, hogy dolgozik, valójában pedig szeme nem olvassa a sorokat, keze nem vési buzgón a betűket a jelentésbe, csak van, s homlokot ráncol, mely másoknak elég ahhoz, hogy elhiggyék, valóban odaadóan figyel munkájára. De neki nem, mert pontosan tudja milyen az, mikor az ember csak megúszni akarja a papírtömkelegek kitöltését, mikor csak azért jár be, hogy ne otthon használja a fűtést – melynek ára manapság az egekben szárnyal, nem is érti miért, hiszen ebben az országban állandóan kell használni – s kapja az ingyen kávékat, mindegy mennyire rossz a minősége. Viszont ha már egyikük sem akar a dolgával foglalkozni, hát azt éppenséggel teheti együtt is, mert egymással való csevegés, esetleg egy-egy eset megvitatása még mindig elfogadottabb kifogás, mint az, hogy jelentéseket írni és olvasni unalmas, hiába igaz, s ezt mindenki tudja, csak valamiért valaki egyszer azt találta ki, hogy ennek ez a helyes módja, azóta pedig senki nem változtatott. -Nem. – hangzik a keserű válasz, s még mosolya sem tud meghatni, hiába tudja, hogy Rochus esetében ez ritkább, mint a fehér holló. Amúgy sem egészen biztos, hogy tudja értékelni az ilyen próbálkozásokat, pláne ha nem őszinte. Bár most fél oldalról rápillantva egészen pontosan nem is tudja, hogy valódi volna a vigyor, vagy megint csak játssza magát, mint ahogyan azt már megszokta tőle. Mind a kettő, s egyik sem egyszerre. Összezavarja, megtéveszti, sőt még fel is szökik a szemöldöke, de csak egy nagyon aprót, szinte fel se tűnik az embernek, ha nem akarja tudomásul venni. A beszélgetés viszont egy nem várt irányba kanyarodik, s Rochus magánéletéről már sokkal szívesebben diskurálna. Nem az előbb emlegetett pletykák miatt, hanem mert pusztán kíváncsi, mert a sok begyöpösödött és unalmas ember közül még ő az, aki a legkevésbé bajos, ő az, aki nem idegesíti fel feleslegesen, aki nem beszél bele a munkájába, hanem hagyja, hogyha kell, akkor szabályellenesen is, de elérje azt, amit akar. – Szóval, akkor miért? – Mert hát igen, ő nem állna ellen egy bolodnak, ha éppenséggel képes volna olyan apróságokat megtenni neki, minthogy reggelivel várja, esetleg vacsorát is készít neki, s ha kávét kérne, nem az lenne a kérdés, hogy milyet szeretne, hanem hogy szimpla vagy dupla whisky-vel szeretné aznap inni. S ha ez a valaki éppenséggel, mugli, aranyvérű, ember, vagy szirén, esetleg tényleg nincs ki mind a négy kereke, hát így járt. Apróságokat melyek felett képes szemet hunyni, ha nagyon akar. Márpedig nagyon szeretne, ha cserébe tudja, nem esik baja az illetőnek mellette, s esetleg még romantikus kapcsolatot ápolhatnak. S most nagyon is úgy gondolja, hogy a férfinak is hasonló jellegű lehet vonzalma a drága művészével, ezért is az apró mosoly részéről, s a némi aggodalom, mely nem annak hangzik, de valóban nem kívánná társa halálát.– Nem? Miért nem? – Őszintén meglepődik, hiszen ha már az ember egyszer talál magának egy életre párt, akkor nem szokása elengedni. Meglehet többet látott mögé, s Rochus valójában nem is gondolta komolynak az egész kis kalandját, de arckifejezése egészen megváltozott, mikor az ismeretlenről kezdett beszélni, ennek pedig oka van, s nem olyasmi mely egyetlen éjszakánál meg kéne, hogy álljon. Persze nem akar ő ebbe beleszólni, inkább szeretné, ha könnyedebb maradna kettejük közötti beszélgetés, így csak egy pillanatra elmosolyodik, mikor meghallja nevetését.– Akkor nem szoksz le. – von vállat, mint akit nem is érdekel. Nem érdekli? Tényleg nem? Sose lehet tudni az ő esetében. Furcsa mód valamiért nem kívánja a férfi halálát, pedig apján és unkatestvérén kívül eddig nagyon senkire sem figyelt, ha őszinte akart lenni. - Lakosztályt fogok kapni, nem cellát. – forgatja meg szemeit, mintha egyértelmű lenne, hogy a Pokolban neki kijárna a kényelem. Nem volt sose teljesen rossz, se teljesen jó. Egyszerűen létezett, vétett hibákat, de jót is tett az emberekkel. Ezek után döntse el az ördög, hogy mit érdemel! -Azért tarthatnának az unalmas napokra. – Bár szemében mindegyik nap az, amit nem terepen tölt. Vagy talán már a kinti levegő sem segít rajta, ahogyan a kettős élet sem. Csak szeretne némi pezsgést maga körül.
