Have you ever heard a tsundere meowing? || Byeon Taeyong

Nappalijának padlója - ugyan még nem nyikorog - hamarosan elkopik, ha tovább folytatja az órákig való fel-alá járkálást, Kezében egy rendkívül színes borítójú könyvet tart, aminek az elején két rajzolt figura látható, s így hogy már olvasott belőle tudja, hogy két fiút akarnak ábrázolni. "Ez vagy te!" Ezzel a kijelentéssel vágta hozzá az unokatestvére a mangát, mikor legutóbb találkoztak, s mivel ötlete sem volt, hogy mit értett ez alatt, így inkább elkezdte olvasni a történetet.

Már az elején nem tetszett neki, hogy egy japán képregényt nyomott a kezébe - igaz angolra volt fordítva - és hogy rengetegszer használták a "tsundere" kifejezést benne. Tisztában volt a szó jelentésével, miszerint külsőre ellenséges és rideg, azonban van benne kedvesség is. Ostobaság. A karakter, aki a történet főszereplője volt sűrűn kezdett veszekedésekbe pusztán azért, mert okoskodni akart. Mindenkit kiosztott, hogyan kéne viselkednie és mit kéne tennie, hogy az élete jobb legyen. Sűrűn inzultálta a többi gyereket, általában hülyének és haszontalannak titulálta őket. Különösen egy másik fiúval kezdett ki, akit aztán tényleg nem bírt békén hagyni egy pillanatra sem. Ha valami baja esett, akkor is csak szidni tudta, sőt még ki is osztotta őt.

Viszont amit csak kevesen láttak, hogy ugyanez a tsundere képes volt a srácnak vizet venni, ha komolyan megvágta magát, akkor kapott ragtapaszt tőle, s időnként egy mosoly is megjelent az arcán. Mert nem volt ő rossz - vagyis nem teljesen - csupán nehezen mutatta ki az aggódását mások iránt, így gyakran vette fel az egyébként bunkó paraszt stílust. Közben pedig ha valaki nem egyből bántásként vette fel a szavait, hanem esetleg figyelt rá, akkor talán még fel is fogta a mögöttes jelentést.

Ő maga viszont ezt elutasította. Nem gondolta úgy, hogy teljesen igaz lenne rá ez a jelemzés, hiszen számára csak az apja és Yule volt fontos. A munkatársaival például nem... Vagy mégis? Hirtelen eszébe jut néhány jelenet, ahol valami hasonló történt. Nehezen akarta elhinni, vagy inkább semennyire, hogy a hosszú évek alatt, amióta nyomozói állása mellett igenis szállít információkat neo-halálfalóknak vagy más megrendelőknek nem keményedett meg annyira, hogy belássa, csak saját maga számít. Próbált távolságot tartani az emberektől, s csak nagyon keveseket engedett magához közel. Talán azért, mert félek, ha lebukok akkor bántani fogják őket is? Nevetséges.

Inkább bele se gondol ebbe, meg abba, hogy mennyire hasonlíthatnak egy képzeletbeli figurával. Viszont a történt vége érdekli, így tovább lapozgatja míg... Kipattannak a szemei a jelenet láttán, s gyorsan becsukva a könyvet rögtön el is dobja azt. Nem az rémisztette meg, hogy két fiú kikezd egymással, ez számára is ismerős, inkább az, hogy... A tsunderet nyomják a falhoz. Mondom, hogy nem hasonlítunk! De a kíváncsiság nagy úr, így némi hezitálás után, odamegy nappalija egyik falához, és háttal nekidől, úgy néz maga elé. Kell neki pár perc, míg végül úgy dönt, hogy ez így nem jó, s magát ellökve, inkább fél kézzel támaszkodik meg a sima felületen. Na így máris kellemesebb.

A lakás csendjét a zár kattanása zavarja meg, mely arra utal, hogy végre hazaért. Kinyitva az ajtót, első dolga leellenőrizni, hogy a kis cetli, melyet az ajtó és a keret közé szokása helyezni, leesik-e a földre, vagy már eleve ott van. Szerencsére szeme láttára ér földet a sárga papír darab, így egy mélyet sóhajtva veheti tudomásol, hogy ma sem volt senki olyan ostoba, hogy betörjön hozzá. Szerette a mugli trükköket, mivel a varázslók sokszor túl hülyék voltak, hogy ilyen apróságokra figyeljenek. Ahogyan a varázstalanok is idióták voltak, s nem gondoltak ezekre.

Maga mögött bezárva az ajtót, végre lerúgja a cipőit, hogy kényelmes otthoni papucsába bújhasson, majd a kabátját és kalapját is felakasztja a fogasra. Első uta a konyhába vezet, ahol a késői óra ellenére egy adag kávét főz le magának feketén, cukor nélkül. S míg az elkészül, addig egy másik pohárba kitölt magának némi rumot is, mert a mai nap után szüksége van rá. Bár az elmúlt időszakban, minden nap ezt érzem.

A két itallal a kezében lép be dolgozószobájába, ahol az asztalra helyezi a poharakat, ő maga pedig egy kicsit odébb sétál, s leguggolva végighúzza ujjait a fa padlón. Elsőre fel sem tűnik az embernek, hogy az egyik darab egy kicsit kiáll, emiatt pedig némi erőlködéssel, de fel lehet emelni. Ő is inkább mágiát használ, ha már a sors megadta neki azt a lehetőséget, hogy megtanulta a pálcanélküli varázslást. Amint sikeresen eltávolótatta a padló darabját, benyúl a résbe, s kiemel egy kis készüléket, egy diktafont. Megtehetné, hogy a számítógépére rögzíti hangfelvételeit, vagy éppen pergamenre ír, viszont azokat túl könnyen megtalálnák. Nem állítja, hogy ezt nem lehet, csupán szerinte erre kevesebben gondolnak. Egyébként pont azért, mert minden eltúlzótt, nyálas, s már katasztrófálisan drámai nyomozós filmben megvan ez a jelenet.

Kényelmesen foglal helyet a székében, majd teljesen az asztalhoz húzza magát, ahol a kávé már meghűlt annyira, hogy kellemesebb legyen inni, nem pedig csak leégeti a száját. Bele is kortyol, miközben a jobb oldalán lévő ablakon bámul kifelé. Vihar van. Villámlik és dörög az ég, amely az angol időjárásra nem éppen jellemző. Az eső, az igen. Sőt még a szélviharok is egészen elfogadottak, pláne az elmúlt két évben, viszont ez kevésbé. Ellenben mivel ő bent van, az időjárás meg akárhogyan nézi kint marad, így szó szerint csak addig hajlandó némi érdeklődést mutatni, amíg a kávé el nem fogy, s ő vissza nem helyezi az üres csészét a kis tányérra. A diktafont végül a kezébe veszi és beszélni kezd.

2023. június 7. Éjjel tizenegy óra... huszonhét perc. A lakás csendes, behatolásnak semmi jele, ahogyan az elmúlt 1107 napban sem, mikor ideköltöztem. A környéken nemrég történt egy betörés. Egy idősebb hölgyet raboltak ki, nyilván azért, mert könnyű cépont volt, de meglehet lassabb tovább kéne állnom. Nem tesz jót, ha mindig egy helyben maradok. Hamarosan úgyis rám akarnak sózni egy... Egy mit is? Áh! Egy gyakornokot, aki szeretne szintén gyilkossági nyomozó lenni. Hosszas veszekedés után pedig nem voltam képes meggyőzni arról a felettesemet, miszerint nem való nekem egy gyerekfelvigyázás. Sajnos mivel még hivatalos döntés nem született arról, hogy valóban én leszek-e a mentora, így a neve is ismeretlen, de a napokban megpróbálkozom ezt is kideríteni, ami azt jelenti, hogy a következő megbízásomhoz több idő fog kelleni, mint eredetileg terveztem. Emlékeztető magamnak: Szólnom kell az ügyfélnek, s némi kedvezményt felajánlanom.

Következő pontunk a listán a mai ügyem... Tömegmészrálás, egy aranyvérű család szinte minden tagjának kiírtása történt. A jelentés szerint nagyjából 10-12 ember támadhatott, valószínűleg gyakorlott bérgyilkosok. Kedvem lett volna kijavítani őket, miszerint egyébként csak ketten voltak, bár azt aláírom, hogy igen ügyesen ölnek. Ez nem volna elég magyarázat tudom, de mivel én adtam meg nekik mikor és hogyan támadjanak, hogy esélyük legyen, így pont tisztában vagyok az ügy valódi részleteivel. Mindenesetre ígéretem szerint a két orosz kiléte nem fog kiderülni, s még csak említésre sem fognak kerülni az ügy lezárása után sem.

Ugyancsak felkértek, hogy tartsak vendégelőadóként egy órát az akadémián, melyet természetesen elfogadtam, mert így esélyem nyílik látni az unokatestvérem. Újabb emlékeztető: Be kell vásárolnom Yule-nak, s nem szabad elfelejtenem elvinni neki a mérhetetlen mennyiségű koreai édességet, melyet legutóbbi hazalátogatásomkor szereztem neki. És egy újabb újabb emlékeztető: Nem szabad most pár hónapig hazamennem. Anyámat már így is épp eléggé felidegesítettem azzal, hogy kerek perec megmondta neki, hogy sose lesz nő az életemben. Egyszóval most távol maradok egy ideig.

Memo vége.

Finoman helyezi vissza az asztalra az eszközt, majd eltólja magát, és megfogva a rumos poharat sétál az ablakhoz. Még mindig villámlik. Nem is emlékszik utoljára mikor látott ekkora vihart. Bár ez az ő esetében nem is meglepő, hiszen az ilyen dolgok amúgy sem maradnak meg neki. Minden olyan információ, melyet a neo-halálfalóknak vagy egyéb megrendelőnek szállít le, az egy életre az agyába ég, de az olyan apróságok, mint ez, vagy az, hogy mit evett, mikor látta utoljára a szeretteit valahogyan kiesett neki.

Ezért is volt neki egy diktafonja, hogy oda minden nap, mikor hazaér, akkor elmondhassa mi történt, majd a szabadnapján visszahallgatja és ezzel elékezteti magát mindenre. Persze a fontosabb dolgokat egy papírra is felírja, s a fürdőben a tükörre, meg a konyhában a hűtőre is kiragasztja. A kávéval ellentétben az alkoholt egyben húzza le, így is épp eleget húzta már az időt. Gyorsan felfirkantja az új társára tett megjegyzését, hogy ki kell derítenie kicsoda, valamint a Yule-os látogatását, majd azokat a konyhában valóban a hűtőre kirakja. Csak ezek után hajlandó visszasétálni a dolgozóba, gondosan elpakolja a kis kütyüjét, majd még kétszer leellenőrzi, hogy biztosan jól zárta-e vissza, valamint a bejáratiajtót is ismét megnézi. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy némileg paranoiás.

Végül fáradtan vonszolja el magát a zuhanyzóba, ahol percekig álla a meleg víz alatt. Közben fejét a csempének nyomja és gondolkozik. Hol is vannak az édességek? Alig pár hete ért haza, és már most nem rémlik neki. A hűtő lenne logikus. Csakhogy ő nem gondolkozik túl logikusan, vagyis néha úgy gondolja, hogy az ösztönei hasznosabbak, mint a tényleges gondolkodás. Így aztán fel is adja, hiszen nem most este fogja ezt megoldani. Inkább csak lefekszik a kanapéjára - mely egyébként sokkal kényelmesebbnek bizonyult számára, mint az ágy - és másnap reggelig fel sem kel.

A nem túl értelmes emberek kapásból azt mondanák rá, hogy japán. A kicsivel eszesebbek képesek lennének realizálni, hogy más ország is van japánon kívül, ahol vágott szeműek élnek, így azt mondaná, hogy ázsiai. Aki pedig igazán profi, az könnyen megmondhatja, hogy koreai. Eddig összesen nulla ember volt képes rá, bár ő már a kínaival is ki lett volna békülve, hiszen az még mindig egy kellemesebb inzultálás volt, mint a japán. Főleg a közös történelmük miatt, nem igazán rajongott értük. Ennek ellenére mégis a japánban őshonos macskaféle alakját vette fel, ha kedve tartotta. Egyébként csak azért, mert bár átlagos macskának tűnt, mégiscsak volt benne valami extra.

Mivel egyébként, ha az ember csak úgy ránéz, akkor semmi különleges nem volt benne. A magassága manapság még az ázsiaiak körében is átlagosnak volt mondható. Helyesnek ítélték meg, az anyja mindig is büszke volt arra, hogy milyen szép fia van - kár hogy egyébként a nők körében ezt nem hasznosította. Az izomzata szépen ki van dolgozva, gondosan ügyel is rá, így rendszeresen edz. Viszont a ruháiban ez kevésbé látszik, mivel általában a bővebb fazonú darabokat kedveli. Leginkább azért, hogy tényleg ne tudja megítélni az ellenfél, hogy mennyire fit vagy sem.

Első ránézésre egyébként olyan, mint egy márványszobor. Hófehér és teljesen sima bőre van. Egyesek félnek hozzáérni, nehogy bármi kárt tegyenek benne. Viszont pont ugyanolyan rideg is tud lenni a pillantása, mintha nem lenne lelke. Viszont aki jobban ismeri tudja, hogy a hideg külső alatt mégiscsak dobog egy szív, s valójában nem is olyan nehéz mosolygásra bírni. Na persze nem mindenki képes erre.