Igen, azt hiszem határozottan meg tudom érteni, hogy a szülei jó hírét akarta védeni; hasonló helyzetben vagyok én is, ezért titkolózom évek óta, s ezért zárkóztam el annak idején, amikor az az eset megtörtént… Nem lett volna rám büszke a család, ha megtudják, hogy…. Nem, nem, Tristan, ne is gondolj ilyesmikre. Elmúlt. Vége van.
Halkan felsóhajtok, s a kifújt levegővel igyekszem a fel-feltörő emlékeket is eltávolítani a szervezetemből - bár ilyen egyszerű lenne. – Van olyan helyzet, amikor kivételt lehet tenni – jegyzem meg, elvégre a saját biztonsága és lelki egészsége fontosabb kellett volna, hogy legyen, mint a szülei hírneve. Ha lett volna választási lehetőségem, inkább én is a saját védelmemmel foglalkoztam volna, nem azzal, hogy mások mit fognak szólni. – Csak mert a saját épséged szerintem fontosabb, mint a családod jó híre. – De hát miért is szóljak ebbe bele? Az ő dolga, az ő döntése.
Igyekszem elrejteni hirtelen feltörő lelkesedésemet, ám szemeim így is felcsillannak - hiszen imádom a természetet. A hegyeket, a völgyeket, a patakokat, a tavakat és az erdőket… – Egyszer el fogok látogatni oda – felelem, s próbálok nem elmosolyodni. Hirtelen kedvem is támad kirándulni egyet, habár egyedül nem biztos, hogy neki akarnék várni. Ugyanakkor társaságban sem szívesen mennék… Meh.
– Nincs – csóválom a fejemet. Majd egy kis szünet után ismét megszólalok. – Csak kitaláltad, ugye? – Mert az nem létezik, hogy ez a kifejezés valahol közismert legyen. Egyszerűen semmi értelme. “Gyász bohóc”? Léteznek gyászoló bohócok? Vagy bohóckodó gyászolók? Mire akar ez utalni egyáltalán? És hogy kapcsolódik hozzám?
Kezdek összezavarodni; talán jobb is, ha inkább sietünk és megszerezzük a kávémat, mert ez a fiú szerintem szándékosan próbál összezavarni. Mint amikor bevágta, hogy “kék”… Most meg ez a “gyász bohóc” duma… Eddig sosem jutott eszembe, hogy tényleg megüssek valakit és ne csak fenyegetőzzek vele, de most megfordul a fejemben a gondolat, hogy talán lendítenem kellene a kezemet és… De akkor hozzá kellene érnem, azt pedig nagyon igyekszem elkerülni. – Vigyázz, mert a szavadon foglak – figyelmeztetem. És elhiheti nekem, komolyan is gondolom.
Persze sejthettem volna, hogy nem lesz zökkenőmentes a kávévadászat - de arra egyáltalán nem számítottam, hogy Szöszi a párjának fog hívni. Gondolom bosszút akart állni, csak éppen ott bukik el a dolog, hogy hidegen hagy a próbálkozása. Vele ellentétben engem nem zavar, ha melegnek néznek, vagy hasonló. – Amint láthatod, nem – válaszolom halkan, hogy csak ő hallja, s egy halvány félmosoly is görbülni kezd a szám szélén. – Tristan – válaszolom, s most enyhén felcsendül a koreai akcentusom is. Néha-néha azért hallani lehet kiejtésemen, hogy nem itt nőttem fel, hiába gyakoroltam olyan sokat a brit akcentust. – Ki mondta, hogy meleg vagyok? – kérdezek vissza, s jobb szemöldököm enyhén fel is ugrik, ahogy lassan a fiúra pillantok ismét. Hiszen, sosem állítottam, hogy az vagyok, mindössze annyit mondtam, hogy Szöszi nem az esetem.
Kissé meglep, hogy végül helyben akarja meginni a kávét, de úgy döntök, hogy nem reagálom le különösebben. Nem akarom megadni neki az örömöt. Higgye csak azt, hogy engem nem lehet úgy igazán meglepni. De aztán bal szemöldököm csak csatlakozik a jobb oldalihoz, mikor megüti fülemet a fiú következő néhány szava, miket a pult mögött álló lánynak intéz. – Tényleg fel fogod vásárolni az egész kávézót? Ennyire meg akarsz tőlem szabadulni? – kérdezem, ám hangomban nyoma sincs sértődöttségnek vagy frusztráltságnak. Pusztán nem értem, miért rendelt ennyi mindent. – Vagy nyolcan vagytok testvérek?
the meet
do you tear yourself apart to entertain like me? do you call yourself a
Utált belegondolni abba, hogy egyébként tényleg megverték anno, s hogy sose mondta ezt el otthon. Senki nem lett volna képes megérteni, hiszen a bátyja egy istennek számított, aki nem hibázik. A mai napig képtelen volt beismerni, hogy akkor ő hibázott, mert valamilyen női egyed bugyijába próbált bejutni, s nem a kisöccsére vigyázott. – Nem értheted. – Vagy éppenséggel igen, ki tudja? Nem ismeri, fogalma sincs, hogy milyen múltja volt, de szinte biztos abban, hogy ugyanazt nem élhették át, így nem is értheti meg őt. Még ha neki is vannak az életében olyan sötét pillanatok, akkor sem lenen képes. Nem tud senki sem maximálisan ugyanúgy gondolkodni, mint egy másik ember. Hasonló lehet, de tökéletes nem fognak megegyezni. – Én nem számítok. – von vállat lazán, s ennél őszintébb ma biztosan nem lesz. Ő sosem volt érték a családjában, mindig csak olyan plusz egy fő volt. Nem hiába akart eljönni otthonról, egyszerűen nem bírta már. S közben szóba kerül Keele, mely aranyosabb kis falú, a kocsmája kifejezetten hangulatos, bár meglehetősen picike, s az egyedüli dolog, melyről híres az az ottani egyetem. A kampusz eleve nagyobb, mint maga a település, de ez persze mellékes. A táj attól még csodás, meg a túraútvonala is igazán kellemes. – Szeretsz túrázni? – Meglepő, mert a legtöbb vele egykorú rühellte. Túl sok a bogár, meg maga a tudat, hogy gyalogolni kell már elvette az ember lelkesedését. Persze, ha valaki Ausztráliából jön… Akkor nem panaszkodik az ilyenek miatt. Örül, hogy nem egy óriási pókkal kell együtt osztozkodnia a hálóján. Ez a srác viszont úgy mondta… Mintha tényleg szívesen menne. Mintha mosolyogna, de nem esküszöm meg rá. Egyik szemöldökét felvonja és úgy néz rá. – Nálunk ez egy használt kifejezés. – Leginkább olyan személyekre, akik miatt az embernek még az életkedve is elmegy, mert egyszerűen átveszik a negatív energiájukat, s máris kedve támad a másinak levetnie magát egy szikláról. Jelen esetben inkább csak rettenetesen idegesítette őt ez a srác, melyet nem is kívánt nagyon rejtegetni. Ezért is közli vele, hogy tényleg bármit megad neki, csak akadjanak le egymásról. Hiába volt némi pozitívum a fiúban, ha ezt egy pillanat alatt kiölte. Ezért is kezd el gyorsítani, túl akar lenni most már ezen és csak haza akar menni. Nyugalmat akarok! Viszont még mielőtt elengedné őt, inkább úgy dönt, hogy némileg bosszút áll, s ha már melegnek tartotta, úgy bevállalja, és lesz a párja egy napra. Emiatt aztán ismét beszélgetésbe elegyednek, s sikerül kiszednie belőle a nevét. – Tris… Hmm… Tényleg Kiskirályfis neved. – halkan felnevet, s még mindig igyekszik aranyosan mosolyogni. Ezúttal össze is jön neki és valódinak mutatkozik. – Rád nézek és látom. – szemet forgat a kérdésére. Neki egyértelműen lejött, hogy a srác minimum, hogy mind a két nem iránt érdeklődik. Persze csak játszik vele, egyáltalán nem akar neki tetszeni. Utána pedig módosít a rendelésén, ha már Tristan ennyire nagyon szeretne mást is enni. Elsősorban mondjuk magának kéri a süteményeket, így összeráncolja a homlokát a feltételezésre, hogy esetleg a fiúnak venné őket. – Nem minden szól rólad. – von vállat. Bár az is megfordult a fejében, hogy valamennyit odaadjon-e neki, mert ha ezzel a sok sütivel hazaállít, akkor a nagybátyja megöli, de ennél jobb ötlete támadt végül. – Nem… - elhalkul, majd fizet is, s elveszi a csipogót. – Inkább válassz helyet Kiskirályfi. – Neki mindegy hova ülnek, nincs preferenciája.
– Lehet, hogy nem. Lehet, hogy igen – vonok vállat. Nem tudhatja, habár… Szerintem érteném, ha kifejtené. Ha nekem lett volna választási lehetőségem, ha lett volna bennem elég erő, hogy kiszabaduljak, hogy üssek, vágjak, rúgkapáljak… Nem számított volna, hogy a családom mit gondol. Azt hiszem… De lehet, hogy még akkor se tettem volna semmit. A félelem nagy úr, s még a legerősebbet is könnyedén elgyengíti. Végigfut a hideg a hátamon, ahogy ebbe belegondolok. – Lesz, akinek számítani fogsz – válaszolom, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog amit közölhetnék vele. Pedig nem vagyok egy ilyen pozitív világszemléletű, romantikus alkat, aki szerint mindenkinek megvan a lelki társa valahol a Földön, de… Szeretném azt hinni, hogy ennek a hülye Szöszkének van esélye.
– Mhmm, igen – bólintok. – Minél távolabb az emberektől, annál jobb – csúszik ki még egy megjegyzés, bár nem hazudok, tényleg azt élvezem benne a legjobban, hogy nem kell az emberek kerülgetésére koncentrálnom, s közben élvezhetem a természet szépségét. Ha tehetném, egyébként is egy, a civilizációtól távoli helyen telepednék le és élném le életem hátralevő részét. De nem kaphatom meg, amit akarok ugye… Kötelességeim vannak a család felé. Büszkévé kell tennem őket még így is, hogy aligha állok szóba velük.
– Bizonyítsd be – ráncolom a homlokom. Nincs az a Merlin, hogy ez a “gyász bohóc” szöveg létező dolog legyen, s valahol használják is… Csak most találta ki. Vagy ilyen családi vonás lehet maximum. Különben is, ennek semmi értelme nincs. A bohócok a boldogság, a viccelődés és az élénk színek megtestesítői, hogy lehet őket a gyásszal összekötni? Igaz, ijesztően néznek ki, de ettől még nem lesznek elég “gyászosak”.
A kávézóba érve Szöszi váratlanul a pasimmá avanzsálódik, ám hiába lep meg vele, annyira mégsem sikerül meghatnia vele - az jobban zavar, hogy máris becézni kezd. – Tan. TrisTAN – hangsúlyozom ki, hátha így könnyebben megjegyzi a nevemet. – Tökmindegy milyen, csak ne becézgess – forgatom szemeimet. Azonban a következő megjegyzésére már felszalad a szemöldököm egészen magasra, s amolyan “ez most komoly?” kifejezéssel pillantok rá. – Szóval ha te mondod ezt akkor elfogadható, de ha én állítom, hogy buzisan nézel ki, akkor vérig vagy sértődve? – Kérdezem, s közelebb hajolok hozzá. – Akkor most hogy is van ez, Szöszi?
S ha a váratlan fordulatokból nem volna mára elég, hát újdonsült kamu párom megrendeli a kávézó fél sütemény állományát, s korábbi szavaira visszagondolva természetesen arra asszociálok, hogy tényleg képes megvenni mindezt csak azért, hogy lerázhasson. Habár… ha így volna, akkor nem kért volna helyben fogyasztást. – Ne is haragudj, de korábban még te mondtad, hogy hajlandó lennél az egész kávézót felvásárolni, ha ez kell ahhoz, hogy lerázz. Szóval ne csodálkozz, hogy ez az első gondolatom – húzom a számat. Igazából örülök, hogy nem nekem vette meg azt a sok süteményt, mert ennyit biztosan nem tudnék megenni két hét alatt sem. Kár lenne elpazarolni ennyi ételt. – Akkor bizonyára egy cukorbeteget akarsz megmérgezni velük – motyogom az orrom alatt. Hogy kinézem-e belőle? Talán. Az ilyen magukat ártatlannak kiadó emberek a legveszélyesebbek. – Jól van, Szöszike – ismét szemeimet forgatom, s elindulok az asztalok között, hogy keressek magunknak egy kényelmesnek tűnő helyet. Igyekszem olyat választani, ami körül nincsenek sokan, és nem is jönnek-mennek mellette.
Nem kell sok, hogy kiszúrjam a tökéletes asztalt, ahova zsebre tett kezekkel oda is vonszolom magam, s az egyik székre leteszem a hátsómat. S hacsak Dr. Szöszi nem most döntött úgy, hogy lelép és otthagy engem egy rohadt nagy számlával, úgy épp csak egy pillantást vetek rá, mielőtt az ablakon kezdek kifelé leskelődni, közben ujjaimmal halkan dobolok az asztal szélén. Évek óta nem ültem be így egyetlen kávézóba vagy étterembe sem. Talán tényleg jobb lett volna, ha szerzek egy rohadt kesztyűt…
the meet
do you tear yourself apart to entertain like me? do you call yourself a
-Tudod… Egy ember sose érheti meg egy másik embert teljesen. Pusztán azért nem, mert nem egyformák sem személyiségileg, sem tapasztalatilag. Azt fejtegeti sok elmélet, hogy a személyiség a tapasztalattal alakul ki, de… - kezét felemeli, s egy kört kezd rajzolni bal mutatóujjával. – Ez valójában egy körforgás. A babák már rendelkeznek egy alap személyiséggel, melynek genetikai háttere van… Aztán a tapasztalat ezt formálja. Ami miatt már másképp fog reagálni az ember egy következő szituációban… Az ember személyisége elvileg állandóan változik, de ez hülyeség. – elkezdi rázni a fejét. Ugyan sokat olvasott, sok elmélet létezik, de a személyiség az egyik legnehezebb kérdés a pszichológiában, hiszen… Nincs rá magyarázat. Csupán hinni tud az ember benne, s dönt, melyik teória mellett rakja le a voksát. – Az alap személyiség nem változik. Az, amit az ember szociális közegben használ az igen! Erre szokták sokan mondani, hogy az ember nem változik, csak megtanul jobb színésznek lenni. – von vállat. Én is ilyen vagyok… Mert ő is tudtam, hogy képes volt a kedvességre. Nagyon ritkán, s gondoskodott róla, hogy senki se lássa meg olyankor. A srác szavaira viszont előbbi komoly hangulata eltűnik, s csak felhorkant. – Hagyjuk ezt a nyálas dumát. Ez nem egy film, ahol mindenkinek van boldog befejezése. Meg talán jobb is, ha nincs… Minden ilyennek ára van. – Ő pedig nem kívánt elszenvedni semmilyen következményt. Amúgy sem kell neki semmilyen szeretet ahhoz, hogy túlélje. Gyengéknek való szerinte, s csak gyengeség lesz belőle. Olyan ez, mint a betegség! Meglepődve néz a fiúra, azonban nem veti meg, s nincs semmi rosszalló a pillantásában. Igen… Egyetértek. Viszont nem mondja ki hangosan, inkább csak elfordul tőle. Különös bizsergés fogja el, mely a mellkasából indult ki. Elsőre azt hitte, hogy az itteni időjárás miatt megbolondult a szíve. Elvégre másmilyen a légnyomás, a páratartalom... Könnyen megárthatott neki. Viszont amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan is múlt el. Rejtély mi okozhatta. -Hogy a büdös jó fenébe bizonyítom én ezt be? Hívjam fel apumat?! – Kissé megrázkódik a szó hallatán. Papa… Kíváncsi, vajon már bekerült-e a kórházba a szívével, vagy sem. Vajon infarktust kapott, mikor megtudta, hogy elszökött? Vagy örömében táncot járt, s minden egészségügye gondja megoldódott? Inkább ez jutott eszébe. Mert valószínű, hogy senki sem hiányolta… Miért is tették volna? Egyedül az anyja aggódott érte. De senki más. Viszont ennek az érzelmi nyavalygásnak most semmi helye sincs itt, hiszen el kell játszania, hogy buzi. Meleg… Bár maga se érti miért tette ezt hozzá magában. –Őhencegsége… - von vállat, s csak forgatni tudja a szemét arra, hogy mennyire érzékeny a nevére. Pedig a Tris még egy aranyosabb becézés volt. – Egy okot mondj, hogy miért ne tegyem. – Bár sose lesz elég jó indoka. Megfenyegeti, hogy megüti? Próbálja csak meg, kemény fából faragták. Plusz verték már el, azt is túlélte. – Az, hogy buzisan nézek ki, egy sértés. Ha azt mondom lerí rólad, hogy meleg vagy, az nem sértő, mintsem inkább egy tényszerű megállapítás. – mélyet sóhajt, s feljebb tolja a szemüvegét. – Plusz én pszichológiát tanulok, nekem szabad emberek felett ítélkezni. – Illetve csak szeretné. Bár valóban van olyan vicc, hogy a pszichológus látszólag megértő, de valójában ugyanúgy elítél bárkit… S ő ezt gyakorolja is. Nem hisz abban, hogy képes valaki első benyomás nélkül élni. Ez egy védekező mechanizmus. Mélyet sóhajt, s ismét megigazítja a fránya szemüveget. – Ha lenne egy kis eszed, úgy rájönnél, ha valóban le akarnálak rázni, hát akkor elvitelre kértem volna mindent, s nem akartam volna ittmaradni veled. – Az indoka… Tulajdonképpen nem volt. Ha akarta volna, akkor most rögtön elmehetne, s nem teszi. Keze kissé megremeg, mikor maga elé emeli. Francba... Ne kezd! Inkább gyorsan keresztezi maga előtt a karjait. - Ennyire rossznak tűnök? – dönti oldalra a fejét. Mert bár szeretne igazi rosszfiúnak látszani – illetve nem, most épp nem – de azért nem ennyire köcsög. Direktbe nem árt, csak ha őgy érzi, hogy megérdemli az illető. Közben elindul mögötte, a hátát bámulja, s furcsa gondolatai támadnak. Elemezni próbálja, megérteni, s azon kapja magát, hogy jobban érdekli, mint gondolja. Emiatt aztán el is bambul, majdnem belesétál, de pont időben megáll. Majd rögtön leül vele szembe, s tovább nézi őt. Semmit nem mond, nem kérdez, egyszerűen csak az arcát fürkészi. Vonásai nem olyan kemények már, inkább ellágyultak, majd… Úgy csodálom, mint őt… Valaha a bátyját nézte ilyen ragyogó szemekkel. S most ezt az ismeretlen fiút csodálja… Várjunk csodálja?!
Kíváncsian hallgatom a szavait, s magamban egészen elámulok azon, hogy milyen tudálékos is ez a kis szöszi fiú, és mennyire jártas a témában. Amit pedig mond, az lényegében igaznak hangzik, habár ezek alapján engem akkor bizonyára a postás csinált és nem apám, mert egyáltalán nem érzem magamat olyannak, mint ő vagy bárki más a családból. Ugyanakkor… Mindenki mástól is idegennek érzem magam. Biztos, hogy egy másik bolygóról jöttem. Egy szebbről. – Hülyeségnek is hangzik. Elég hamar eldől egy ember személyisége, utána már hiába erőlködik, hogy változtasson, sosem fog igazán megváltozni – csóválom a fejemet. Úgy fest, Szöszke ezzel egyetért, majd azzal alá is támasztja a szavakat, hogy közli, senki nem változik, csak megtanul jobban színészkedni. Bólogatok. Igaza van. – Vagy épp ellenkezőleg; végre leveti az álarcát.
Elvégre én is álarcot viselek, s mostanra már a kifelé mutatott énemet ismeri mindenki; számukra az lenne változás, ha egyszer tényleg önmagamat adnám. Ami persze sose fog megtörténni. Az a Tristan mélyen el van zárva egy kis ládikó mélyére, amit pedig a Szent András törésvonal legeslegaljára süllyesztettem. Bizonyára már összeroppantotta a nagy nyomás. – Sose mondtam, hogy boldog leszel. Csak azt, hogy valakinek számítasz majd. Lehet, hogy azért fogsz számítani neki, mert utálni fog és ősellenségek lesztek – magyarázom halálosan komoly fejjel. Ki mondta, hogy boldog befejezése lesz? Nem hiszek az ilyesmikben. Abban viszont igen, hogy mindenkivel törődik valaki, de a törődés természete és mértéke bármilyen lehet. Sőt, egy lelki társ is lehet barát, akiről aztán kiderül, hogy a képzelete szüleménye volt.
Valamiért könnyen el tudom ismerni a Szöszi előtt, hogy nem szeretek emberek közelében lenni. Nem is tudom, talán a tény, hogy idegenek vagyunk egymásnak könnyít az őszinteségen. Jól esik kimondani, és jól esik, hogy nem kapok hőbörgést válaszul. Azt hiszem, sokan megszólnának azért, mert nem vagyok elég szociális. De nekem jó így… És egy belső ösztönöm azt súgja, hogy Szöszke ért engem.
– Oldd meg. De addig nem fogom elhinni, amíg be nem bizonyítod – csóválom a fejemet. Makacs vagyok, tudom, de ha egyszer szerintem nem létezik olyan, hogy “gyász bohóc”, akkor nincs és kész. Hacsak nincs kézzel fogható bizonyítéka… Akkor már talán megfontolom, hogy elfogadom. – Vagy csak ismerd be, hogy kamuzol. Nincs értelme ennek a kifejezésnek, és szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy csak most találtad ki. – Igen. Tuti csak most találta ki, hogy összezavarjon vele. Hát nem fog összejönni!
Azt hinném, hogy a kávézóba érve véget ér a kettőnk rövid kis története, ám nem, Szöszi előáll egy újabb érdekes húzással és elkezdi a semmiből eljátszani, hogy a pasim. De ha legalább a nevemet képes lenne rendesen kimondani! Nem olyan nehéz az, hogy rövidítgetni kelljen… – Szöszke Lovag… – motyogom, s hozzá hasonlóan én is a szemeimet forgatom. Még hogy Őhencegsége… Adok neki mindjárt olyan Őhencegséget… – Mondok neked négyet. – Közelebb hajolok, s az ujjaimon kezdek számolni miközben sorolom: – Nem. Vagyok. A. Pasid. – Halkan közlöm vele az egyértelműt, hiszen jó lenne, ha mások nem hallanák meg az előbbi kis műsorunk után, de gondoltam jobb, ha emlékeztetem a fiút arra, hogy egyébként nem járunk, tehát nincs jogosultsága a becenevek használásához. – Vas-vas – húzom a számat. – Ácsi, még nem vagy pszichológus. Ameddig nincs a kezedben a diplomád, ne ítélkezz mások felett – teszem hozzá. – És csak mondom, hogy az, hogy "buzisan nézel ki", egy megjegyzés a külsődre és szemmel látható tény, míg az, hogy lerí rólam, hogy meleg vagyok, egy olyan feltételezés, amit nem tudsz alátámasztani kész tényekkel.
Arra viszont már felszalad a szemöldököm, hogy lényegében nem is akar ő lerázni engem. De mégis miért? Nem úgy volt, hogy idegesítjük egymást? – Miért? – kérdezek rá hangosan is, hátha most az egyszer őszintén válaszol. Az meg, hogy ennyire rossznak tűnik-e? Nem… Csak mindenkiről a legrosszabbat feltételezem, hogy ne csalódjak nagyot. – Talán – vonok vállat. – Talán nem. Sose lehet tudni. – Habár ezzel a szemüveggel egészen úgy néz ki, mint Jeffrey Dahmer… Na basszus, ma este meghalok. Várjunk. Egyáltalán miért feltételezem, hogy estig vele leszek? Vagy hogy egyáltalán felmennék a lakásába? Egyáltalán itt lakik?
Nem nézek magam mögé, csak keresek kettőnknek valami kevésbé forgalmas helyet, lehetőleg olyat, ahol azért az ablakon ki tudok bámulni - és egészen hamar meg is találom, majd helyet foglalva neki is látok a nézelődésnek. Nem bírom ezeket a kínos csendeket… Ráadásul rég volt már, hogy ilyen sokáig emberek közt tartózkodtam, leszámítva az akadémiát, ott viszont mindenki kerül, szóval… Kezdek kicsit ideges lenni. Aztán megérzem, hogy valaki figyel, így automatikusan Szöszi felé fordítom a pillantásom, s rajta is kapom sikeresen, hogy rajtam legelteti a szemeit. Mintha csillognának… Mi történik? – Most mi van? Van valami az arcomon? – teszem fel a tipikus kérdést, közben érzem is a kényszert, hogy a bőrömhöz érjek, de még időben emlékeztetem magam arra, hogy pontosan ezek a kis érintések okozhatnak szép nagy pattanásokat… Szóval csak nézek rá és várom, hogy válaszoljon.
the meet
Damien Morton varázslatosnak találta
do you tear yourself apart to entertain like me? do you call yourself a
Az első dolog, ami meglepi, hogy nem inti le, nem szól közbe, hanem végig is hallgatja. Otthon nem beszélt sokat, sőt kifejezetten kerültem a társalgást a családjával, viszont… Ha mégis megszólalt, többnyire valóban a pszichológiáról kezdett magyarázni, de hamar leintették. Ő elvégre úgyse érthet hozzá, hiszen eleve pszichés eset, csak azért, mert nem akar jóba lenni olyan emberekkel, akik magára hagyták, majd még őt szidták le, amiért bajba került. Mai napig fájó pont számára, de már kevésbé mutatja ki. – A pszichológia elég sok marhaságot mond… Bár ez is nézőpont kérdése. – Azért is van annyi elmélet, hogy ne csak egy szemszögből közelítse meg a pszichológus az embert, hanem teret ad annak, hogy lehet más megoldás is. – Az álarc egyébként nem is olyan rossz. – von vállat. – Úgy értem… Gyakorlatilag csak egy védekezés az emberek ellen. Hiszen az ugyanúgy ő maga, csupán egy részének a felnagyított változata. Szóval… Nem hiszem, hogy valaha le kell hullania. – Felfednie magát viszont bizonyos embereknek más lenne. Ő sem árulta el soha senkinek, hogy miért olyan, amilyen. S úgy érzi, hogy a srácnak is van némi rejtegetnivalója, ha más nem is, hát hogy mégsem olyan utálatos a személyisége. Most, ahogyan elbeszélgetnek, egészen normálisnak tűnik, érdeklődőnek, és figyel, hiszen kialakít egy véleményt mindenről. Régen nem látott már ilyet. – Hát… - nevetni kezd. – Ez valóban reálisabbnak hangzik, minthogy szeressen. – S mondja ezt úgy, hogy van barátnője papíron. De mindenki tudja, hogy a fiatalok szerelme múlandó, s gyakran hamarabb ér véget, mint arra az ember számítana. Damien pedig tipikusan az a srác volt, aki ha meg is mutatta a kedvesebbik oldalát, akkor sem kívánt megragadni egy ember mellett. Veszélyes. Hiszen a szerelem rózsaszín, rágógumi illatú csapdája olyasmi, melyből ő sem tudna kiszabadulni. S ha nem lenne elég indok a fiatalsága, hát ott a tény, hogy a munkájában nem megengedett, hogy valakit kedveljen, illetve ki se tudná mutatni rendesen, hogy szereti az illetőt. -Akkor ne hidd el? – Mit érdekli őt elvégre, hogy hisz-e neki, vagy sem. De csak mondja a magáét a kis – igazából elég magas – koreai, így előveszi sóhajtva a telefonját és beírja a keresőbe. Féloldalas mosolyra húzza a száját, felé mutatja a találatot, miszerint létezik ilyen kifejezés. – Valóban… Elég régi egy kifejezés, de létezik. Szóval pofa be vattacukor Herceg. – Sejtette, hogy hallotta már, csak nem tudta honnan. A szenvedésének pedig nincsen vége, tovább szekálja, mégpedig azzal, melyet annyiszor emlegetett már, hogy ő bizony buzinak néz ki. Halkan kuncogni is kezd a sértegetésére. – És legalább fehér lovam van? – Még éppen sikerül megállnia, hogy ne kacsintson rá. Annyira meglepődik saját – szinte – természetes reakcióján, hogy el is kell fordulnia. Ez nem én vagyok. Ő nem flörtölget, hacsak nem éjszakás kalandra vágyik, mely minden estben a női nemből kerül ki és nem a sajátjából. Mégis… Kis könnyed lett volna vele elviccelődni. – Oh még jó! Nem is bírnám. – Válasza automatikus, mert félig oda se figyel igazán a srác szavaira, arra meg végképp nem, hogy halk maradjon. Úgysem figyel rájuk más, s nem is tudják mi a beszélgetés tárgya. Miért nem mondod csak ki hangosan, hogy nem is járunk? Miért nem égetsz be? Csak nem tetszik? Mint a kisgyerekeknél, mikor a fiú meghúzza a lány haját, ha bejön neki, csak itt… Itt egymásét tépik. – Ítélkezni bárki tud. – sóhajt fel hangosan. – Nem kell hozzá papír. Az a darab oklevél csak annyit ad hozzá, hogy mások is elhiszik, amit mondasz, adott esetben pedig fizetnek érte, hogy beszélj velük. – Bár tudja, hogy nem ilyen egyszerű ez. Kérdésére egy pillanatra eláll a szava, s maga se tudja mit mondjon, pláne most. – Miért ne? – von vállat, mintha ezzel választ adna. Viszont valódi indoka nincs, így igazából semmilyen értelmes mondatot nem tudna kinyögni. – Hát… Nekem mindegy. – Igazából ha annyira rossznak találná őt sem zavarná, mert igaza van. Nem egy kedves ember, soha nem is lesz az. S hacsak nem mazochista, akkor nem találja szórakoztatónak a stílusát úgysem. Némán követi a fiút, közben azért csak-csak megnézi, s hirtelen azon kapja magát, hogy ugyanolyan érdeklődéssel figyeli a srácot, mint ahogyan egyszer a bátyját. Mert bár idegesíti – nem, amúgy tényleg elege van belőle – nem tudja elkerülni a figyelmét, hogy sok dologban nagyon jól megértenék egymást, valószínűleg ha a kezdeti bemutatkozás nem olyat lett volna, amilyen, akkor el is lennének. Így viszont minden szó nélkül figyeli csak őt, még miután leültek akkor is, teljesen el is elfeledkezik az illemről – meg arról is, hogy tulajdonképpen bámulja. – Nincs… - rázza a fejét és inkább elfordul, mikor rájön, mit is művel, talán még kissé el is vörösödik, nem tudja megmondani. Legalább a kávét hoznák már ki!
– Szóval azt mondod, hogy ha az én nézőpontom szerint mindenkinek fixálódik a személyisége gyerekkorában, viszont valaki más úgy gondolja, hogy az ember holtáig képes igazi személyiségbéli változásra, akkor mindkettőnknek lehet igaza? – Csak mert ennek így semmi értelme nem lenne… Egyik kizárja a másikat, nem lehet igaz mindkettő. Vagy én gondolom rosszul? Hmm… A fene se tudja. – Ó, az álarc nagyon is hasznos dolog… – értek egyet vele. – Esszenciális a túléléshez. Hiszen ha az igazi valódat mutatod meg a külvilágnak, akkor az igazi gyengepontjaidat is felfeded. Az emberek pedig önző módon ki fogják használni.
Meg sem próbálom eltitkolni, hogy én is egy ilyen álarcot viselek, s nagyon is szeretném magamon tartani azt; persze úgy hiszem, mindenki ezt teszi. Biztos vagyok benne, hogy az ő álarca mögött is egy egészen más személyiség rejlik, bár meglehet, most ki-kikacsintgat rám a valódi Szöszike. Ki tudja? A nevetése mindenesetre igazinak tűnik. – Na látod. Valaki biztosan foglalkozni fog veled, nem kell ehhez szerelem – teszem hozzá egy vállrántással, s mintha egy aprócska mosoly görbülne a szám szélére. Lebuktál, Szöszi… Akinek csaja van, az nem így reagált volna erre. Olyasmit mondtál volna, hogy „Ó, hát mittudoménmianevének számítok, különben nem ülne a farkamra minden este.” - vagy valami hasonlóan bájos, pasis megjegyzést tettél volna. Legalább is kiindulva az általános tapasztalatomból a srácokat illetően… Minden beszélgetés, amiből elkaptam egy keveset, valami ilyesmiről szólt.
– Nem is fogom! – nézek rá kissé morcosan. Még el akarja hitetni velem, hogy ennek a gyászbohóc dolognak van értelme? Micsoda hülyeség ez? Előbb hiszem el, hogy a zsiráfok képesek elböfögni az abc-t, miközben fejen állva rituális áldozati táncot járnak. – Vattacukor herceg, persze már… Hogy száradna ki a nagynénéd – motyogom, s szemeimet forgatva inkább ejtem is a témát. Ez a becenév… Szerencséje, hogy nem a suliban vagyunk, nem lennék boldog, ha ez elterjedne a diákok között. A végén még tényleg meg kéne ütnöm valakit, és nem csak fenyegetőznöm vele.
Na de hogy fehér lova lenne-e? Hagyjuk már! – Ami azt illeti, inkább egy szellemileg sérült szamarat tudok elképzelni hozzád, aminek hiányzik az egyik füle és valamiért kutyának képzeli magát – válaszolom egy gúnyos mosollyal. Ha jobban belegondolok, annyira komolytalan ez a beszélgetés… Szinte már nevetséges. De legalább egyikünk tényleg nevet. – Jó, akkor legalább nem kell attól tartanom, hogy a nap végére tényleg rám nyomulsz – forgatom szemeimet, de azért ismét megjelenik egy kis mosoly az arcomon. Ahhoz képest, hogy nem bírná, ő volt most az aki olyan könnyűszerrel behazudta itt mindenkinek, hogy együtt vagyunk. – Nem maga az oklevél itt a lényeg, hanem az, hogy még nincs meg a megfelelő tudásod ahhoz, hogy helyesen ítélkezz – sóhajtok fel. – Ítélkezni bárki tud persze, de a helyes következtetéseket csak az tudja levonni, aki az ahhoz szükséges háttértudást már elsajátította.
Tudom, ilyenkor könnyű okosnak lenni, de hiszem, hogy most az egyszer igazam van. – Ehm, oké. Miért ne… – húzom a számat, s egészen egyszerűen csak elfogadom a tényt, hogy helyben fogyasztás lesz ebből… Vele. Ő meg én. Egy asztalnál. Emberek között. Merlin, kérlek segíts meg és engedd, hogy ezt ép bőrrel túléljem…! Nem, most nem csak túldramatizálom a dolgokat. Tényleg kezdek feszült lenni, persze igyekszem úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. – Meh – vonok vállat. Nekem is mindegy igazából.
Miután megtaláltam a megfelelő asztalt kettőnknek, szó nélkül helyet foglalok s igyekszem lekötni magam a kifelé bámulással, ám elég hamar megérzem, hogy valaki figyel… Azaz Szöszike figyel, méghozzá olyan tekintettel, mintha valami csillogó kis tárgy lennék, ami annyira nagyon érdekes számára. Kezd zavarba hozni a dolog. – Elpirultál – állapítom meg. – Csak nem zavarba hoztalak? – Most mintha egy leheletnyi elégedettség töltene el. Az eddig nagyszájú Szöszi hirtelen annyira zavarba van, mint egy kislány, mikor élete első igazi tini-szerelme a szemeibe néz. Tudom, milyen az, mert annak idején én is váltottam ki másokból hasonló reakciót. A különbség csak az volt, hogy azokban az esetekben nem kellett beszélgetnem velük. Igazából most sem kellene, de ha már így alakult…
the meet
do you tear yourself apart to entertain like me? do you call yourself a
-Ehm… Nem! – finoman ajkába harap és gondolkodni kezd. – Inkább úgy értem, hogy nem minden emberre lehet ráhúzni ugyanazt a teóriát. Mert hát… Neked és nekem ugyanaz a meggyőződésünk, mert ezt tapasztaltuk. Ugyanakkor… - elkezdi vakargatni a tarkóját idegességében, mely kivételesen valódi. – Ugyanakkor vannak azon emberek, akik kivételt képeznek. Rájuk más érvényes, máshogy kell kezelni őket. Lehet, hogy nem pont a személyiség a legjobb példa, de… Vagyis, tulajdonképpen lehetséges az is, hogy tényleg megváltozik a személyisége egy nagyobb, traumatikus esemény után. Szóval ezért mondom, hogy ugyan az ember tudja miben hisz, de… Mindig ismernie kell a többi lehetőséget is. – Meglepő, valóban nagyon meglepő, hogy honnan tud ennyit. Talán, ha saját magát hallaná, ha a fiú helyében lenne, akkor ő el se hinné, hogy igaz lehet bármi, amit mond. – Az emberek tudat alatt is arra pályáznak, hogy hogyan legyen nekik könnyebb. Ha pedig tudják mi a gyengéd, akkor kíméletlenül kihasználják. – bólint. Úgy érzi, hogy a kisherceggel egy nyelvet beszélnek, mely egyszerre tölti el egy nagyon is kellemes érzéssel és kíváncsisággal. Gyakorlatilag akaratuk ellenére is bevallották egymásnak, hogy mind a ketten egy maszk mögé rejtőznek. De akkor milyen lehet a valódi énjük? Ki vagy te igazából? Nagyon furcsa neki az egész srác, s a beszélgetésük a kezdeti nehézségek ellenére mondhatni egészen kellemes lett, sőt kifejezetten szórakoztatja – jelenleg – amikről csevegnek. Még egy picit fel is nevet, ahogyan próbál ellenkezni és egyből rávágja, hogy nem fogja elhinni, hogy a gyászbohóc egy létező kifejezés. Pedig itt van, megtaláltam! És milyen nagyon büszke volt magára emiatt. -Nincs, de kiszáradhat felőlem. Nem sűrűn izgat. – ránt vállat. Elvégre a nagybátyján kívül senki sem érdekli a családjából. A férfi is csak azért, mert ő pénzeli, nélküle valószínűleg éhen pusztulna. Egyébként meg őt sem tartja sokra. Tulajdonképpen mindig úgy gondolta, hogy egyedül sokkal jobban boldogulna a világban, hiszen nem hátráltatnák. -Hmm… Kreatív! – kuncog. – Pont egy olyan lovaghoz illik, akinek egy gyászbohóc vattacukor herceget kell megmentenie. – kezd el nevetni, ahogyan már lassan tényleg nincs hova tetőzni a cukkolást. Bár maga sem érti, hogy miért pont ilyen referenciát használt. Elvégre nem ő akar lenni az a szereplő, aki bárkit is megment, vagy aki játssza a hőst. Ő csak… Egy unalmas mellékszereplő, akinek talán egyszer említik meg a történetben a nevét, majd a feledés homályába merül. Igen, ennek tudna is örülni. – Ennyire zavarna? – Mondjuk nem tenné meg, hiszen heteró eleve. Még azt se bírta, mikor poénból a haverjai elkezdtek vele buzulni. Nagyon kényelmetlenül érezte magát akkor körülöttük. De Tristan körül nem, ami… Nagyon váratlanul éri. Eleve volt valami kis picike… Szikra? Kapcsolat? Maga sem tudj a megfelelő kifejezést, de valami volt közöttük, mely miatt olyan egyszerűen tudott vele beszélgetni. Még ha időnként morgott is miatta, megértette őt. – Nem csak akkor… A papír arról ad bizonyságot, hogy van tudásod igen… De ki mondta, hogy anélkül nem lehet meg? – dönti oldalra a fejét, ahogyan nagyra nyílt szemekkel néz rá. Ha valaki, hát ő sokat tapasztalt és olvasott is erről. Nem kell neki oktatás, hogy tudja, jól ítélkezik az esetek nagyobb részében. Nemsokára pedig helyet foglalnak, viszont valami furcsa indoknál fogva nem képes levenni a szemeit a srácról, mintha mágnes lenne Tristan, ő pedig vasgolyó, egyenesen vonzza magához, közelebb is menne talán, ha nem volna az asztal kettejük között… S ekkor hallja meg a fiú hangját, feleszmél és rögtön elfordul. Próbál úgy tenni, mint aki soha nem is bámulta volna őt, de az arcán megjelenő pír – oh az átkozott – elárulja őt. – Nem érted… - mély sóhaj. – Hasonlítasz a bátyámra… Aki a példaképem. – Volt. De ezt már nem teszi hozzá. A kávék és a bagel pedig pont időben érkezik, megtöri a kínos jelenetet, mely csak még kínosabbá válhatott volna, így amint letették elé, rögtön kortyol is egy nagyot, nem számít mennyire forró, s mennyire égeti a nyelvét és torkát.
“A kivétel erősíti a szabályt” - erre próbál Szöszi célozni sejtéseim szerint, s így, hogy ki is fejti a minek a miértjét, kezdem megérteni… Bár nem teljesen értek vele egyet, de valahol én is egy vagyok a szabályt erősítő kivételes esetek közül, hiszen én se voltam mindig ilyen. Gyerekként sokkal kedvesebb és nyitottabb voltam, s az öcsémnek is sokkal jobb bátyja voltam. – Mmm… Talán igazad van – vonok vállat. – Sajnos nem vagyok eléggé otthon a témában, hogy ellenérvekkel szolgáljak – teszem hozzá egy halvány mosollyal. Pedig élvezném, ha egy barátságos vitában próbálnánk egymást meggyőzni a saját igazunkról, de háttértudás hiányában elég hamar meg kell adnom magam. – Pontosan… – bólintok, s még sóhajtok is egyet hozzá. A saját bőrömön tapasztaltam az emberek önzőségét és a gonoszságukat, nem hiába gyűlölöm őket annyira - és nem hiába kerülöm őket. Nem mondanám, hogy mindegyiktől félek, de a gyanúsan nagy tömegben mászkáló férfiaktól frászt kapok. Hogy ki vagyok én? Ah, jobb ha te azt nem tudod, Szöszi. Nem érdemes rám pazarolnod az idődet.
A becézgetés egyébként hasonlóan kellemetlen érzéssel tölt el - persze nem úgy, mintha édes kis szavakkal illetne, na attól tényleg a falnak mennék -, mert megalázó, ráadásul idegesítő is. – Tökmindegy. Csak fejezd ezt be – vágom rá egy szemforgatással. Nem élvezem, hogy így hív, ahogy a gyász bohócos megszólalását sem csípem, meg ez az egész téma csak az agyamra megy most már… Pedig amúgy egy egészen türelmes alkatnak mondanám magam.
– Kit kell neked megmentened? – kérdezek vissza ráncolt homlokkal. Mert hogy engem nem, az is biztos! Ebből is látszik, hogy ez a bizonyos Vattacukor Herceg nem én vagyok! – Kikérem magamnak, egyrészt: nem vagyok Vattacukor Herceg. Másrészt: ha neked kell megmentened engem, akkor már jobban teszed, ha a temetésemet kezded megtervezni inkább, ugyanis azokkal a nudli karokkal már csak a holttestemet fogod tudni kirángatni a toronyból. – Azaz, az ingje miatt nem látszik annyira, hogy milyen alkata van, de egyelőre úgy fest, nem elég jó ahhoz, hogy az engem fogva tartó sárkányt legyőzze… Egy pillanat. Miket hordok én itt össze?! Merlinre, kezd elmenni az eszem. – Hogy zavarna-e? Nem tudom. Eddig nem sokan próbáltak meg rám nyomulni – vonok vállat, s az utóbbi rész igaz is egyébként; akik mégis próbálkoztak, azokat hideg vérrel visszautasítottam, vagy szimplán levegőnek néztem. Kivéve egy alkalmat… Bár az nem is próbálkozás volt. Az kőkemény támadásnak minősült. Végig is szalad a hideg a hátamon, s akaratlanul is a hátam mögé pillantok, mintha attól tartanék, hogy valaki hátulról fog rám ugrani. Egyébként igen, határozottan zavarna, ha nyomulni kezdene.
– Nem tudom, én hiszek abban, hogy egy jól képzett tanár kell ahhoz, hogy valaki megfelelően elsajátítson egy szakmát. – Te jó ég, ha most hallanám magam… A szüleim jutnak eszembe. Szerintem ők is hasonló nézőpontot erősítenek, nem hiába kezelik olyan szigorúan a tanulmányainkat. Szégyent hoznánk a családra, ha egyetlen rossz jegy becsúszna… Vagyis, én már épp elég szégyent hoztam így is.
Végre sikerül helyet választanunk, hogy ott aztán kínos csendben várhassunk a rendeléseinkre - ami legfőképpen attól kínos, hogy Szöszke elég intenzíven, s annál indiszkrétebben bámul engem, ábrándosan és hosszan tartóan, szinte már ijesztő lenne, de… Inkább csak zavarba hoz. Fel is vonom rá a figyelmét, hogy észrevegye magát és elforduljon, de így csak annyit érek el, hogy ismét beszélgetni kezdünk. – Ó? – Nem tudom eldönteni, hogy ez most jó dolog-e vagy rossz… Közben megérkeznek a kávék, meg a bagel is, így mindketten egy-egy korty koffeinnel próbáljuk kevésbé kínossá tenni a helyzetet. De mégis, egy valami azért érdekelne. – A bátyád… Mi van vele? – kérdezek rá, s még mielőtt folytatná, még egy magyarázatot is hozzáfűzök: – Abból ítélve, ahogy rám néztél, feltételezem, hogy nem sűrűn találkoztok. De ha nem akarsz mesélni róla, nem muszáj.
the meet
Damien Morton varázslatosnak találta
do you tear yourself apart to entertain like me? do you call yourself a
Tudja, hogy igaz van, ez nem is kérdés. Rengeteg idejébe telt, hogy kijátssza a saját pszichológusát, ehhez pedig az kellett, hogy legalább olyan okos, ha nem okosabb legyen nála. Ezért is volt sok álmatlan éjszakája, mikor csak a szakkönyveket olvasgatta, meg jegyzetelt, hogy miket kell még később átnéznie, további cikkeket keresnie róla. S így saját magát is ki tudta okosítani az alap elméletekből. – Mindig lehet róla tanulni. Nyilván érdekesebb is a vitatkozás, ha mind a ketten tisztában vagyunk az alapokkal. – És nagyon is tudna örülni valakinek, aki osztozik a szenvedélyén a pszichológia iránt. Ő is halványan elmosolyodik, bár maga sem nagyon érti miért, hiszen… Nem történt semmi igazából. Gyorsan rendezi is a vonásait, hiszen ez nem ő, ennyire nem kedves, nem aranyos, nem bízhat meg az emberben, akkor sem ha egyébként egy meglepően kellemes beszélgetést folytattak le, sőt egyet is értenek sok dologban. Főleg az emberek szörnyű természetét illetően. Még hogy eredendően jók! Miben? Maximum abban, hogyan keserítsék meg mások életét. S ezek szerint a kis hercegecske is szenvedett eleget ahhoz már korábban, hogy tisztában legyen vele micsoda szörnyetegek is a humanoid életformák. Ha pedig túl akarsz élni, neked is annak kell lenned. Elárulni saját neved, saját magadat, hogy újra feltámadhass hamvaidból, s erősebben térj vissza az élet adva nevetséges játszmába. De azért élvezi, hogy kicsit húzogathatja a bajuszát is. Ez nem újdonság, anno is imádott másokat szekálni a suliban, bully volt ez nem kérdés, bár nem a túl durva fajta, inkább az, aki szavakkal szekálta azt, aki belékötött, majd a kviddics pályán összetörte e gurkóval. Mit nem adna, hogy most is pályára léphessen, mert már túl sok idő telt el azóta, hogy utoljára egy terelőütőt tartott a kezében. A sport miatt is lett olyan izmos amilyen, meg mert sokat edzett, éppen ezért érinti rosszul, hogy lenudlizta őt. Ki is kerekednek a szemei a megjegyzést hallva. – Megbocsáss?!- Lehet előnytelen volt rajta a felső, mert nem feszült rá a karjára eléggé, de azért így is látszott a széles válla és hogy nem egy csontkollekció, szóval… Nagyon nem értette honnan jött ez neki. Ha nem lett volna ekkora közönségük talán még azt is megteszi, hogy kigombolkozik és megmutatja neki, hogy az ing alatt micsoda izomzat lapul. Nem olyasmi, amivel egy 18 éves srác rendelkezne miután hónapokig kómában volt. S ezt muszáj észben tartania. – Mondjuk… ezt nem értem. – von vállat, mert bármennyire is idegesíti őt a srác, annyit ő is észrevesz, hogy helyes. Olyan koreaiasan szép az arcra, de ezt egyébként nm utálja csak a fiúk nem az ő estei. A csajok meg nem annyira gyönyörűek pláne amilyen vékonyak. Észreveszi a paranoiás jelenetet, de nem szól érte, csak szaporán kezd el pislogni rá. Fejében most kismillió meg egy elméletet kezd el gyártani, pedig az is lehet, hogy csak hallott valamit, bár neki nem tűnt fel semmi zajongás. Lehet csak megszokás, félelem egyik jele, elvégre az már lejött, hogy nem bízik másokban. Talán csak egy automatikus védekezés. – Megszerezni a tudást és elsajátítani a szakmát más… Én csak tudással rendelkezem, de valószínűleg többel mint egy átlagos elsőéves. – Persze meg kell tanulnia még hogyan reagáljon jól, miket kérdezzen, milyen területekre térjen ki… Egyszóval igen a kommunikációt fejlesztenie kéne. Ami egyébként sem nagyon megy, hiszen amint leültek csak bámulja őt. Viszont furcsa csillogással teszi ezt, mintha csak Jack ülne itt előtte, mintha a régi testvérét látná, akire fel tudott volna nézni, ha nem történik meg az az incidens kettejük között. De végül csalódnia kellett a családjában, mindenkiben a fiút is beleértve. Nem is akar nagyon róla beszélni, inkább kávézik, s elkezd enni is, mikor érkezik a kérdés, ő pedig lefagy egy pillanatra. Szemeit lesüti arca elborul, mert bár álcájában a fiú imádja a testvérét, ő képtelen megszabadulni gyűlölettől. – Elég sűrűn látom… - ajkába harap, majd inkább a telefonjára néz. – Mázlid van, megszabadulhatsz tőlem. Jó étvágyat. – Nem akarja tovább hallgatni őt, sőt jelenleg látni sem akarja, bár nem azért mert ennyire rosszat mondott volna, csak rossz témába tenyerelt bele. Neki pedig nincs kedve ehhez, így csak felhörpinti a kávét, feláll, betolja a széket, a bagelt ott is hagyja, s a maradék kis édességet amit kért csak elviszi… Majd egy félreeső utcában elkezdi osztogatni az embereknek, akikről messziről süt, hogy szükségük van már némi élelemre.
