the man behind the mask || T.B.

Goromba, s szikla szilárd; ezt látod, mikor elhaladna melletted az akadémia folyosóján, széles vállakkal és egy törzsgyökeres szemétláda nyugodt arckifejezését viselvén, s mindeközben erőteljesen taszítja a legbátrabb közeledőket is, taszítja őket a pillantásával, taszítja őket szinte dübörgő lépéseivel, de te útjában állsz, épp csak véletlenül de pont elé toppansz, mellkasának nekiütközöl, felpillantasz rá, ő pedig szikrát szór szemeivel, és csak annyit szól, “Húzz már innen.” - mindezt ridegen, mégsem agresszíven. Te rögtön odébb állsz, szinte menekülsz előle, hiszen nincs az a bolond ki akadályozni merné őt tevékenységében akár egy percig is, mert hiába a lágy arcvonások, vagy a kellemesen karcos bariton hangzás mely minden szavát finoman kíséri, ő nem az, kivel te szíves örömest társalognál. Mert híre rossz, s árnyékként követi őt mindenhová; az egész campus tudja, hogy Tristan Brightmore egy igazi köcsög, kisöccsével is kegyetlenül bánik, ráadásul aki hozzáér azt menten eltapossa - szegény, szegény Dan, vajon miket élhetett át otthon? Belegondolni se mersz, megemlíteni pedig aztán pláne, hiába tudod, hogy Tristan már hallótávolságon kívülre került, ezt bizonyítja az egyre csak halkuló léptek zaja, s a sorban egymást követő sóhajok és susmorgások, mik akárcsak a rossz híre, szintén árnyékszerűen haladnak utána. Hallod az egyik professzort, ki épp ekkor tűnik fel a diáktömeg közepén, oldalán egy lelkes segédjével, s épp azt tárgyalják, Tristan Brightmore micsoda bajkeverő, s milyen kár, hogy azt a jó eszét elpazarolja. Ugyan jegyein jól látszik, hogy rengeteg energiát fektet bele a tanulmányaiba, még a tanszék is úgy látja, hogy személyisége teljes mértékben ellentmond annak, kit az eredményei visszatükröznek. Szörnyű, tényleg szörnyű, hogy valaki ily’ mértékben ellentmond saját magának, legalább is külső szemmel így fest a dolog, persze aztán ki tudja… Kíváncsi vagy, vajon csendes magányában, mikor senki sem figyel, akkor is egy tuskó? Vagy valaki egészen más rejtőzik a külvilág felé mutatott képe mögött? Felsóhajtasz, s inkább el is veted ezt a gondolatmenetet, mielőtt még olyasmiket kezdenél feltételezni róla, amikről jól tudod, hogy esélytelenek…

Gyengéd és melegszívű; nem hiszel szemednek, mégis ott van előtted, tisztán látod, ahogyan éppen lágy mosollyal az arcán tanulmányozza a már majdnem teljesen elkészült medált, mely sokkal inkább hasonlít egy aprócska tulipánra, mintsem egy darab színezett, megformázott fémre. Vállán egy aprócska lény ücsörög, butus kifejezéssel bámul maga elé s közben hosszú, rózsaszín nyelvével saját szemgolyóját nyalogatja, e látvány egészen megnevettet téged ám igyekszel visszafojtani a kitörni készülő kacajt hiszen tudod, hogy akkor az együgyű külsejű állat gazdája észre fog venni, s annak bizonyára rossz vége lesz… Ám most, hogy jobban megfigyeled úgy tűnik tévedtél, s az akadémia egész diákserege tévedett, mikor azt állították, Tristan Brightmore egy veszélyes, kerülendő alak. Hiszen egy valóban veszélyes alak nem lenne képes ily’ odafigyeléssel bütykölni egy darab ékszert, s nem állna meg alkalom adtán, hogy apró kedvence orrára bökjön, s megkérdezze tőle “Hogy tetszik?”, megmutatván neki a fémvirágot, mintha amaz értené őt. Meglehet, ostobaság volt tőled, hogy követted őt, de most már nem is bánod annyira, mert tudod, amit más nem. S tovább figyeled, észreveszed az előkerülő vékony, finoman megmunkált láncot, melyet még talán sosem tartott más a kezében ezen a különös férfiún kívül, s csodálod csillogását, miközben ő magához veszi és szinte olyan puhán, mint a selyem, ráfűzi a medált. Összekapcsolva a láncot, óvatosan beleakasztja az emberalakra emlékeztető ékszertartó állvány nyakába, s utolsó simításként elmormol egy egyszerű bűbájt, melytől a virág alakú medál felvillan, gyengéd lila fényt áraszt magából, majd apró, tündérporra emlékeztető szemcsék kezdik körbelengni. Szinte elbűvölő látvány, hipnotizál, magával ragad, mégis oly’ édes, meleg érzést kelt benned még ebből a távolságból is, hogy azon kapod magad, mosolyogsz. Elgondolkozol, vajon kinek készült ez a különleges ékszer? Kit szerethet a kőszívű Tristan Brightmore annyira, hogy egy ilyen szépséggel lepje meg?

Megannyi kéz, erős és kegyetlen, csuklóját szorították, lábait lefogták, s az egyik piócaként tapadt a szájára; hiába ficánkolt, s próbált segítségért kiáltani, menekvésnek esélye sem volt. S a rengeteg érzés, mocskos gondolat és iszonyú vágy kimondatlan forgataga mind ott volt, sorra árasztotta el szívét s elméjét, visszhangot verve keringett ereiben egyetlen sötét masszaként, s néhány, csak néhány pillanat erejéig egybeolvadt vérével, sajátja volt és beleette magát ártatlan lelkébe - egy darabot kicsempészett belőle s magával vitte örökre. Mert így jár az, kinek elég egyetlen érintés, s máris átvesz mindent, mit a másik érez: rövid időre magára ölti a szerepet s az ő szemével látja a világot, ám nem minden szem lát élénk színeket s éles alakokat, s nem minden mellkasban dobog tiszta szív. A szívek pedig, melyekbe betekintést nyert rothadtak voltak, telis tele szurokkal, méreggel és savval, s most rajta volt a sor, hogy ezek egyvelegébe süllyedjen. Egész testét marta, szinte fulladozott tőle, kiúszni belőle pedig lehetetlenség volt számára, hisz’ minden kéz a bőrére szorult, nem engedték, nem hagyták szabadulni. Sok volt, túlságosan sok, s ennyi erőteljes érzést nem volt képes magába fogadni, pláne ily’ szörnyűségeseket, melyek az ő irányába szóltak, s melyeket ő maga is érzett; mintha egy lett volna közülük. Könnyeket hullajtott, ám ezekhez nem tartozott sem sírás, sem reszketés, mert ebben a pillanatban túlcsordult benne minden, elérte határainak legszélét, s fizikai képtelenségnek tűnt mozdulnia, pedig még el sem kezdődött igazán, még fájdalomnak semmi nyoma nem akadt a valóság keserves síkján, mindössze gondolatban fájt, de ott borzasztóan.

Mintha valahol a távolban kiabálás hallatszódott volna, s a szorító kezek sorra tűntek el, helyükön csak vöröslő foltok tarkították hófehér bőrét. Összehúzta magát, átölelte saját felsőtestét és szemhéjait összeszorította, mert rettegett, hiába engedték el, rettegett attól, hogy mi vár majd rá, ha mégis fel mer nézni, így nem tette. Hosszú percekig csak feküdt a hideg betonon, hallgatta az utca túlsó felén elhaladó autók zúgását, várt és várt, de nem történt semmi… Már-már épp fontolóra vette, hogy megmozdul, s végre megpróbál lábra állni, ám egy újabb kéz ragadta meg, habár sokkal gyengédebben, s szétszakított pólójának anyagán keresztül, így elméje tiszta maradt, szívét pedig semmi más nem terhelte, csak saját kő-nehéz érzései. Mégis, a gyengédség ellenére ismét vergődésbe kezdett, s ezúttal rászorított az őt fogó kézre, mely erősen húzta fel a földről; próbálta eltolni, sírt, kiabált, reszketett, de amaz nem engedte, a férfi a pillantását kereste s mantrázta, “Semmi baj, már nem bánthatnak” - de vajon hihetett e az idegen szavának?

Kérdezték, miért maradt kint ilyen sokáig? Nem válaszolt. Miért nem jött egyenesen haza? Nem válaszolt. Miért nem volt képes szót fogadni? Nem válaszolt. Minden elhangzott kérdés elreppent fülei mellett, s csak némán bámulta az elé szedett ételt, tekintete kerülte szüleiét s öccséét, mert szégyellte magát és szégyellte azt, ami történt. Meglehet, édesanyja túlságosan aggódott, s édesapja túlságosan haragudott, de egyikük sem tette szóvá a csendet, mely ránehezedett, nem érdeklődtek furcsa viselkedése felől, s napokkal később sem kérdeztek rá, mikor egyértelműen emésztette őt valami belülről. Végignézték, ahogy szíve köré falakat emelt, minden nap hallgatták szobája ajtajának kattanását, ahogy a kulcs elfordult a zárban s ő többet onnan ki nem mozdult hacsak szükségletei nem diktáltak mást, mégsem hangzott el a legfontosabb kérdés; hogy mi történt azon a bizonyos napon, mikor órákat késve érkezett haza, s öltözete szakadt volt, arca sápadt akár egy porcelán babáé, pillantása pedig fakó és üres, mintha az élet utolsó cseppjeit is kiszipolyozták volna belőle. Nem látták a foltokat, kezek s ujjak nyomait a teste különböző pontjain, pedig ott voltak, s vörösről kékre és zöldre változtak az idő múlásával, mielőtt teljesen felszívódtak volna. Viszont látták, ahogyan arca megkeményedett, látták a jégpáncélt, mit oly’ sötéten viselt…

De talán legjobban egy valakinek fájhatott még a távolság, mit maga s családja közé ékelt, egy valaki szenvedte meg a változást rajta kívül; az öccse, drága kisöccse, kinek fogalma se lehetett arról, mi okozta Tristan zárkózottságát, csak annyit tudhatott, hogy egyik nap még volt egy bátyja, másik nap viszont annak csupán szelleme lebegett a családi házban, s az is hamar eltűnt, miután megkezdte tanulmányait az akadémián és Londonba sodorta őt az élet.

Mikor Tristan Brightmore belép a terembe, mindenki összesúg. Nem csak azért, mert borzasztó a híre, s mindig hallani róla ezt-azt; a goromba kisugárzás mögött ugyanis egy jóképű, jól öltözött fiatal férfiút találni, ki igazából akár modellként is vígan megállná a helyét - származása ellenére ugyanis igencsak magasra nőtt, ráadásul frizuráját mindig rendben tartja, még akkor is, ha már egyébként ráférne egy igazítás, bőre sima és kellő figyelmességgel ápolt, mindehhez pedig egy egészséges testtartás párosul, az összképet így kifutóra alkalmassá téve. Első ránézésre ugyan nem könnyű megállapítani, hiszen nem áll messze tőle a bővebb fazonú ruhadarabok viselése, ám a rétegek alatt egy szálkás, sportos alkat rejtőzik, nem túl vékony de nem is túl acélos, épp csak a kettő közt van valahol. Dereka vékony, vállai szélesek, mellkasán és hasa tájékán finoman körvonalazódnak az izmok, végtagjai jó erőben vannak, habár ezeket különösen jól elrejti öltözete. Mondhatni egyébként, hogy Tristan nem az a tipikus koreai fiú, kinek választott összeállításai egyszerű eleganciát sugároznak; csak bizonyos alkalmakkor dönt emellett, egyébként pedig szívesebben húz magára nagy pulóvereket, esetleg egy bőrdzsekit. Színskálája leginkább a sötét árnyalatok közt mozog, ám a melegebb évszakok alatt hajlamos elővenni egy-egy világosabb inget vagy pólót, ez viszont kedvétől is függ, valamint az aktuális nap programjától. Mindezt néhány egyszerű ékszerrel egészíti ki, egy-egy gyűrűvel leginkább, ám hiába a titkos tehetsége, saját munkáit sosem viseli.