Már napok óta mást sem csinál, csak órákig áll a tükör előtt és gyakorol. Alig pár hónapja van felkészülnie, hogy az eredeti személyiségétől egy teljesen eltérőt adjon elő, méghozzá úgy, hogy elsőre meggyőzze az embereket, mennyire bűbájos egy fiú ő. Biztos volt benne, hogy csak direktbe ki akartak vele cseszni. Azért adtak neki, egy ilyen nebántsvirág szerepet, hogy biztosan elbukjon és bebizonyítsák, hogy semmire sem jó. Viszont ő nem volt ilyen gyenge. Kőkeményen küszködött azért, hogy a mosolya megnyerő legyen, hogy a nevetése valódinak hasson, és ne húzza fel magát mindenen. – Szia! Daniel Smith vagyok! De csak Dany. – hangja sokkal vékonyabbnak tűnt, mintha tényleg csupán egy kisfiú lenne, akiről az jön le, hogy meleg, mint a kályha. Pedig elvileg volt barátnője. Mélyet sóhajt. Ez így nem lesz jó… Állapítja meg a nyilvánvalót, hiszen erről a srácról senki se hinné el, hogy heteró. Pedig a hivatalos történet alapján még menyasszonya is van. Illetve majdnem menyasszonya. – Miért nem mész ki a szabadba gyakorolni? Most még nem jár kockázattal. –Nagybátyja hangjára összerezzen, s hirtelen pördül meg, hogy szembenézzen a férfival. Kétségtelen, hogy akkor tudja a legjobban kikísérletezni, hogy melyik viselkedés és hangszín a legjobb, ha élesben is kipróbálja magát. Viszont szerinte volt némi gond, mert ha esetleg egy roxforti diákba sétál bele,viszont mégsem lesz olyan türelmes, vagy esetleg mégsem játssza jól a szerepét, akkor az később gondot okozhat. S csak ekkor esik le neki… Kényszerítesz, hogy elsőre tökéletes legyek igaz? Féloldalas mosolyra húzza a száját, ahogyan az öregre bámul, majd csak csóválni kezdi a fejét. Okos húzás volt tőle, hiszen kvázi így tényleg nincs más lehetősége, mint vagy olyanokkal csevegni, akik biztosan nem oda járnak, vagy kiváló teljesítményt nyújtani. Pár percbe telik csupán, hogy felöltözzön az újonnan kapott ruháiba és kilépjen az utcára. Egy pillanatra fintorog, de hamar észbe kap, s arcán egy halvány mosoly jelenik meg inkább. Clark Kent módra szemüveget vett fel, hátha az segít neki elrejteni a valódi személyiségét. Talán egyébként ment is neki az első egy órában. Megállt segíteni pár rászorulónak, még kedvesen el is csevegett velük, sőt még a kávézóban is flörtölt egy keveset a barisztával. Viszont valahogy kiment belőle az életkedv ennyi kedveskedés után. Sokkal nehezebb volt fenntartani azt az átkozott mosolyát, s már messze nem állt le annyit beszélni. Elhányom magam mindjárt. S pont ekkor sétál bele az idegen férfiba. Magában már arra gondol, hogy mekkora egy köcsög, hogy nem figyel oda, elönti a méreg, majdnem felrobban annyira ideges lesz, pedig eleve haragos volt már. Mégis egy riadt képpel fordul felé. – Jaj! Bo-bocsánat! Igazán nem akartam! – Komolyan, vagy letépi a saját fejét, vagy a vele szemben álló ázsiaiét fogja.
Fogalmam sincs mi vett rá arra, hogy kilépjek a négy fal közül és emberek közé menjek; pedig nem szokásom, s nem is vágyom különösebben arra, hogy az utcán szlalomozzak a humanoid életformák között, sőt, inkább ha tehetem kerülöm őket vagy egyenesen keresztültaposok rajtuk. Mégis most kint vagyok, s eldöntöttem, ha már elindultam teszek is valami hasznosat és elugrom néhány helyre, elintézek pár fontos dolgot és közben úgy teszek, mintha gyomrom felfordulna minden felém közeledő egyedtől - pedig az igazság az, hogy egyáltalán nincs velük bajom, csak nem szeretnék kontaktusba keveredni velük.
Megtehettem volna, hogy egy egyszerűbb módját választom az érintkezés elkerülésének; vehettem volna kesztyűt, hordhattam volna életem végéig ezt az idegesítő kis kiegészítőt, de ha csak a nyári nagy melegre gondolok, vagy arra, hogy kesztyűben bizony semmilyen textúrát nem érezhetek az ujjaim alatt, nos, inkább nem kérek belőle. Az emberekkel van bajom, őket pedig könnyedén távol tarthatom magamtól egy goromba magatartással.
Ám úgy fest mégis kénytelen vagyok a közelükbe menni, mert érzem a koffein hiányát testemben, így menet közben be is ugrok kedvenc mugli kávézómba, hogy szerezzek magamnak egy nagy adag jegeskávét, semmi extrát, szirup és tejszínhab nélkül, növényi tejjel és cukorral. Szerencsére a helyiek már ismernek, így csupán leteszik elém a rendelésemet elviteles pohárban, megköszönik, hogy eljöttem aztán békén is hagynak. Egy szokásos fancsali mosolyt vetek oda nekik, semmi többet, de ők még ezt is vidáman fogadják tőlem, s érzek is némi sajnálatot irántuk… De a maszkot fent kell tartanom.
Úgy döntök, már csak egy megálló és indulok haza; a környéken van egy terrarisztika, ahol jó minőségű, friss eleséget tudok szerezni két jószágomnak, így ide vezet utam, azaz vezetne, de a sors két pillanaton belül emlékeztet rá, hogy nem szabad - nagyon nem szabad!! - emberek közé mennem; ugyanis vállam összeütközik valakiével, s mivel a nyári melegben nem szokás túlságosan rétegesen felöltözni, bőröm egy ponton érintkezik az idegenével, s rögtön elöntenek az érzelmek, nem a sajátjaim, hiszen azokkal tisztában vagyok, nem… Ez egészen más. Néhány pillanatig tart csupán, de fejem s mellkasom megtöltődik frusztrációval, nyűggel, s rengeteg méreggel, mindezek, plusz az a parányi érintés épp elegek ahhoz, hogy egy macskához hasonló ijedtséggel, nagyot ugorva távolodjak el a szőke fiútól, ki most minden átadott érzelme ellenére szinte már túlságosan ártatlanul esedezik a bocsánatomért; s nem is érteném, hogy minek ez a nagy színjáték, ám épp ekkor hallom, ahogy az úttesten szétplaccsan az elviteles pohár s annak tartalma, majd pillantásomat oda fordítva szemtanúja leszek annak is, ahogy egy autó egyenesen átgázol az italomon, kezem pedig még mindig ugyanabban a pozícióban áll mellettem, mintha továbbra is ott volna a kávés pohár az ujjaim közt.
Leeresztem karomat, s az ijedtséget idegesség váltja fel az arcomon, ezzel a kifejezéssel pedig a szánalmasan rosszul színészkedő szőkeség felé fordulok. – Vehetsz nekem másikat – mindössze ennyit felelek bocsánatkérésére, hiszen tudom, hogy csak kamuzik, így miért is kellene együtt működnöm a színjátékával?
the meet
do you tear yourself apart to entertain like me? do you call yourself a
Egy ideig még talán el is hitte, hogy nem olyan rémes ez a szerep. Egy kicsit mintha a régi önmaga lenne. Ha pedig így gondol rá, akkor sokkal könnyebbnek tűnik ez az egész. Elvégre nyolc éves koráig tulajdonképpen tényleg egy tündéri srác volt. Tele volt szeretettel, életkedvvel és senkinek sem akart volna rosszat. Naivan elhitte hogy az ember jó, s nem lenne képes olyasmire mint a gyengék és ártatlanok bántalmazása. Képes volt azt feltételezni, hogy a családjának fontos, hogy bármit megtennének, hogy megóvják mindentől. Csakhogy az életben ezek mind hazugságok. Az emberek kegyetlenek, egytől egyig romlottak és semmi más nem vezérli őket csak a saját érdekük és boldogságuk. Ha pedig ehhez az kell, hogy valakit, aki semmi rosszat nem tett szenvedjen, sőt a halál közelébe kerüljön, úgy lelkiismeret furdalás nélkül képesek őt agyonverni. A család pedig? Egy nagy vicc az egész. Fontos az összetartás… Hát hogyne! Konkrétan semmi mást nem kapott tőlük, csak szidást. Bár főleg a bátyját utálta. Ő volt az, aki otthagyta őt, hiába volt az ő felelőssége az épsége. Utána pedig még csak felelősséget sem vállalt azért, hogy majdnem meghalt, hogy szétverték, hogy hónapokig szenvedett a rémképektől, éjszakánként ordítva kel fel, ha pedig álmában beszél, akkor is csak a testvére nevét képes hajtogatni, miközben könnycseppek folynak végig az arcán, mert ő nem volt ott. Ha pedig ez eszébe jut, akkor minden kellemes emlék, amely tartja benne a lelket, hogy képes legyen mosolyogva sétálni az utcán, szertefoszlik. Mert akarata ellenére eszébe jut, hogy az emberek gonoszak és kegyetlenek. Emiatt pedig nem látja értemét, hogy ő maga megpróbáljon kedves lenni. Viszont az álca érdekében muszáj vigyorognia, mint egy vadbarom, kénytelen aranyosnak lennie, mert csak így tud majd a két célpont bizalmába férkőzzön. Kegyetlenség volt. Most pedig, mikor már teljesen kimerül, mikor eszébe jutnak a szörnyű emlékek, s igazából már menne haza, hiszen úgy érzi mára elég volt a színjátékból, pont akkor sétál belé a férfi. Magában a pokolra kívánja a fickót, viszont mivel nem tudja ki ő vagy mi ő, így kénytelen tovább fenntartani a látszatot. Ezért aztán félve kér bocsánatot, az ábrázata rémült, még talán könnycseppeket is képes a szemébe csalnia, viszont nem úgy néz ki, mint ami meghatná a srácot. Hajas baba… Gondolja magában, majd az ajkába harap, hogy elnyomjon egy fintort, mikor beszól neki. – Oh! Pe-persze! Ha megvársz itt, akkor… Én máris hozok neked újat. – A legkevésbé sem vágyik arra, hogy vele menjen, hiszen addig is képes talán magában rendezni minden felgyülemlett feszültséget. – Mit kérsz? – mosolyog rá kedvesen, miközben magában már türelmetlenül várja a válaszát. Fasznak kellett erre jönnöd! Pedig éppen most indult volna haza, hogy egy kicsit lepihenjen. Erre tovább kell játszania a bárgyú gazdag aranyvérűt, ami sosem volt.
Meglepően jól indult a napom, s ahhoz képest, hogy emberek közé kellett mennem, egészen jól viseltem a dolgot; talán ennek köze lehetett a rutinos óvatosságomhoz, mivel közlekedni szoktam köztük, s ahhoz, hogy a megszokott helyeimen már ismertek annyira, hogy tudják, nem reagálok jól az érintésre még akkor sem, ha véletlenül történik. Így azért könnyű az élet, s azt kívánom, bár mindenhol így lenne, bár mindenhol tisztelnék a távolságtartás szentélyét, de sajnos nincs így, a nyugati világban egyenesen normális az, hogy engedély nélkül tapizzuk a másikat, odébb lökjük vagy beleütközünk, megbökjük és átöleljük, ez itt mind elfogadott és gyakori hiba, engem pedig egyenesen kikészít. Hátamon már a gondolatától is végigfut a hideg, libabőrös leszek és nem a jó értelemben.
Egészen addig azonban semmi gondom nem akad, míg elhagyván a kávézót el nem indulok a terrarisztika felé vezető úton, hiszen Nathaniel tücskei is elfogytak otthon, no meg a tápporból is kellene már szereznem, plusz úgy fest, Noodle elérte a végső méretét és mostantól nagyobb eleségre lesz szüksége; ezekért kénytelen leszek egy húsz perces sétát tenni, mert nincs az a Merlin, hogy tömegközlekedésre szálljak csúcsidőben… De bárcsak felszálltam volna arra a rohadt buszra! Akkor most nem kellene összeakadnom ezzel az idegennel, aki csak úgy belém ütközött - vagy inkább én belé? A baj viszont megtörténik, ijedtemben el is ugrok tőle, hiszen elárasztanak az érzései, mind csupa negatív és utálatos, talán az egész életből elege van ezen a ponton, s most mindet átadta nekem. Ismét rázni kezd a hideg, ezúttal azonban saját fel-feltörni igyekvő emlékeim miatt, ám nem sokáig tudok ezzel foglalkozni, mivel leköt a kávém sorsa, az azt érő kegyetlen csapás, mire egy autó is rásegít. Drága volt, ez a probléma fő forrása, ráadásul egyetlen kortyot tudtam inni belőle mielőtt az úton kötött volna ki, így persze, hogy frusztrált vagyok…
Az viszont jobban zavar, hogy a szőke srác adja nekem az ártatlant, úgy viselkedik, mint aki nem haragszik az egész világra mélyen a bőre alatt, s mint aki nem akar mindjárt felrobbanni az idegtől - de miért csinálja ezt? Minek adja elő az ártatlant? Úgy viselkedik, mint valami rossz szűzkislány… – Várjalak meg, hogy aztán lelépj szó nélkül? Vicces vagy – vágom rá, s egy szarkasztikus mosolyt is kap mellé, bár inkább fintornak néz ki, mint tényleges mosolynak. – Az ott – mutatok az úton heverő kávém felé – egy jeges latte volt mandulatejjel és cukorral a Honeybear-ből. Olyat kérek. És megyek veled, mielőtt még kedved támadna elszaladni – fűzöm még hozzá, aztán zsebre vágom a kezeimet és el is indulok lassú léptekkel a megfelelő irányba. Viszont megtoppanok két mozdulattal később, s úgy nézek vissza rá. – Amúgy meg fejezd már be ezt a jókislány maszlagot, baromi idegesítő. Nagyon szarul színészkedsz, ezt jobb ha tőlem tudod.
the meet
do you tear yourself apart to entertain like me? do you call yourself a
Egy jó naphoz, jó hangulat is kellett volna neki. Viszont már évek óta nem érezte jól magát, az emberek között meg aztán pláne utált lenni. Ahányszor rájuk nézett, csak arra bírt gondolni, hogy következő pillanatban egy hülye ötlettől vezérelve csak ráugrik és elkezdi ütni. Még rosszabb esetben egy késsel hadonászik előtte, esetlege egyből egy főbenjáró átokkal küldi meg. Sok minden elmondható róla, de az például nem, hogy ezt megérdemelné. Igen, könnyen hazudik másoknak, visszaszól, megaláz, s egy pillanatra sem tölti el bűntudat, viszont… Ez is mind azért van, mert hiába volt jó a kezdetektől, neki ártottak. Nem a testvérének, aki talán tényleg megérdemelte volna. Ő szívta meg ok nélkül. Éppen ezért sem vágyott annyira most már az emberekre. Túl sok emlék árasztotta el a tudatát, melyek miatt már nem tudott mosolyt erőltetni az arcára. Ha nem tudná olyan jól kontrollálni magát, akkor most egy hangos üvöltéssel próbálná nyugtatni magát, de szerencsére azért nem egy idegbeteg, hogy ezt megtegye. Helyette próbálja elhessegetni ezeket a gondolatokat, vagy éppen optimistán fogja fel, hogy bizony, ennek köszönhetően viszont sose tudja majd senki újra bántani. Erősebb, okosabb és számítóbb lett. Most már tényleg csak akkor kerülhet bajba, hogyha saját magának okozza ezt. Így igyekszik elkerülni ezt. De hiába mindez, ha az utcán lévő többi ember képtelen felemelni a fejét, s egy pillanatra is tudomásul venni, hogy nincsen egyedül, hanem igenis közlekednek itt mások is. Csak még dühösebb lesz, magában jó párszor szitkozódik, de kifelé csupán egy rémült arcot mutat, majd egyből bocsánatot is kér. Az brit akcentusa legalább már kellemesebb, nem érezni a durva ausztrált, bár így is feltűnhet, hogy valami nem stimmel. Erre a sztenderd válasz az, hogy kicsi korától kezdve tanult franciául, meg külföldön tanult, ezért hangozhat annyira furcsán. Bár ez nem mintha annyira érdekelné a férfit, sőt talán semmi sem fontos, csak az a hülye kávéja, hiszen egyből követeli, hogy vegyen egy újat. Felőlem… Nem az én pénzem. Fel is ajánlja, hogy el megy érte, sőt adott esetben tényleg hozna is neki, amit kérne. Éppen ezért most a kérdő pillantása valódi, mert valóban hozott volna neki, ennyit még neki sem fáj megtenni. – Oh… - csak ennyit képes kinyögni, mielőtt itt és most elveszíteni a türelmét. Nem érti minek neki kíséret, vagy miért feltételezi ezt róla, hiszen eleve egy kis esetlen fiút próbál alakítani. Eddig elhitték az emberek, hogy tényleg ilyen, akkor ő miért nem? Legilimens? Ez tűnik logikusnak. -Megbocsáss?! – kérdez vissza hangosan, ahogyan elindul utána, s most már aztán tényleg nem tudja visszafognia magát. A hangja ismét mély volt, a mosoly pedig eltűnt az arcáról és ráncolta a szemöldökét. Kellett neki egy két perc, mire sikerült elég mély levegőket vennie és nem megfojtania. – Nem értem milyen színészkedésre gondolsz… - kezd el halkan motyogni, ahogyan durcásan lép mellé.
Jobb lett volna, ha otthon maradok - mindennapjaim szerves része ez a gondolat, s szinte rendszerűen dél és egy óra között hangzik el a fejemben, általában akkor, mikor mindenki fejvesztve rohan az ebédszünetét letölteni, s senkinek nem jut eszébe, hogy ezzel a nagy rohanással is csak saját magát stresszeli, az elfogyasztott étel pedig erős valószínűséggel fog fájdalmas körülmények közt megemésztődni a gyomrában. Szánalmas, béna, együgyű lépés. Velük ellentétben én mindig teljes nyugalomban állok neki az ebédemnek, amit kellő gondossággal készítettem elő korábban, s mindent alaposan átrágva, szép lassan fogyasztok el. Nem érdekel, ha így kevesebbet tudok enni vagy ha túlcsúszok a szünet hivatalosan megadott idején, legalább az én hasam nem görcsöl az utána következő két órában.
Most azonban nem a rohanásnak válok áldozatává, a probléma forrása ugyanis kötve hiszem, hogy annyira sietne; mégis sikerül összeütköznünk, s a körülményeknek hála néhány pillanatig belelátok a lelkébe, érzem a dühét és a frusztrációját, s az érintkezésnek hála ijedtemben eldobom a kávémat is, mi most - szánalmasan, hozzáteszem - az úton landolva eggyé is válik a betonnal. Idegesít, s ezt nem is félek kifejezni a fura akcentusú, bűnös szőke fiú felé, ki valami furcsa oknál fogva nagyon igyekszik ártatlannak tűnni, pedig én tudom, mit rejt valójában a szíve… Húzom a számat, mert most már ez is idegesít, nem csak az italom sanyarú sorsa. “Oh”, mindösszesen ennyit válaszol kijelentésemre, s ezzel azt hiszem sikerült is megegyeznünk, hogy vele fogok tartani a kávévadászat erejéig, mert esélytelen, hogy megadjam neki a menekülés lehetőségét. Meglehet, most egészen ledöbbent, mert egy vadidegen nem akar a megbízhatóságára támaszkodni… Micsoda csapás.
– Megbocsátok – vonok vállat, s igenis feltűnik, hogy hangja egy kicsit sem hasonlít az előző nyávogásra, mit produkált nekem, sőt, mintha az akcentusa is erősebben ütközne ki, arckifejezése pedig egészen fancsali lett, végre egész jól tükrözve a valódi érzéseit. Ismét emelem lábamat és indulok a Honeybear Café felé. Próbálom nem meghallani a motyogását, mégis megüti fülemet, s ha jól értem, igyekszik úgy tenni mintha fogalma se lenne arról, hogy miféle színészkedésre céloztam az előbb. – Van, aki beveszi? – forgatom szemeimet. – Tudod, a dadogástól és a nyivákolástól nem fogsz ártatlanabbnak tűnni. Csak idegesítőbbnek – kezdem magyarázni. Elvégre, én jól értek a színészkedéshez. – Nem tudom, minek játszod meg magad egyébként, de ha már mindenáron ezt akarod, csináld jobban – teszem még hozzá, igaz, ez nem az év legjobb tanácsa, de legalább azt közöltem vele, hogy mit ne tegyen. Ha ennyiből nem képes tanulni, hát sajnálom. Nekem mindösszesen annyi számít, hogy a kávémat visszakapjam, s utána el is szándékozom engedni őt, menjen amerre akar, csak ne kelljen tovább hallgatnom a borzasztó színjátékát…
the meet
do you tear yourself apart to entertain like me? do you call yourself a
Most azért, ha csak egy picikét is, de utálta a nagybátyját. Az ő ostoba ötlete volt, hogy jöjjön ki, gyakorolja élesben is a szerényke cica szerepet. Alig pár napja tudta meg, hogy ezt kell eljátszania, s talán a többi részével nem is lett volna baja de ez… Képtelenség! Rövid ideig talán tényleg ment volna neki. Képes volt saját magával is elhitetni hogy az életnek van jó oldala is. Ja, mikor egyedül lehetek és végre senki nem akar megzavarni. Nos, akár működhetett volna a terv, ha nem lett volna feltétele a szocializálódás. Viszont mindennek ellenére vállalta a feladatot, ahogyan azt is, hogy most igenis kijön élesben gyakorolni. Kockáztatott, de csak így tudta magát rákényszeríteni, hogy tényleg komolyan is vegye ezt. Egy ideig ment is, viszont érzi, hogy elhagyja a motiváció, így most már csak szeretne hazamenni és lepihenni. Ez alatt pedig azt érti, hogy leüljön és összeszedje a gondolatait, listát készítsen, hogy mi az, amit jól csinált, s mi az, amiben fejlődnie kell. Leírja a tapasztalatait, tippeket ír magának, másnap pedig újra kimegy és megint megpróbálkozik. Mindig egy kicsivel többet akar kibírni. De az ázsiai férfi akadályozza, hiszen egyből elrángatja magával, hogy újabb adag kávét venni magának. Feldúlt lesz ez nem is kérdés, s se a hangjának, se a mimikájának nem tud parancsolni egy pillanatra. A hangja már nem nyávog, hanem ismét normálissá válik a hangszíne, és dühös pillantásokat küld felé. Ennek ellenére próbálja rendezni a vonásait, ismét aranyosabbnak látszódni, de már késő, észrevette a fiú, hogy kamuzik, így aztán ő sem erőlködik már tovább. Inkább csendben indul meg utána, ezzel pedig vállalja a sorsát, miszerint kénytelen elviselni ezt a koreai herceget egy ideig. Igen, rájött honnan való, hiszen Ausztráliában is rengetegen vannak már, még az osztályában is sűrűn előfordultak. Ez persze nem érdekelte, hiszen neki mindegy volt a származás, mind vér, mind pedig földrajzi tekintetben. – Egészen eddig egészen jól ment. Csak te hoztál ki a sodromból Kisherceg. – próbál inkább egy semleges arckifejezést vágni. Nem mosolyog, ugyanakkor nem is puffog. Inkább csak úgy néz ki, mint akinek semmihez sincs hangulata, de a következő pillanatban el is nevethetné magát, ha valaki egy jó poént mond neki. – Oh? Ennyire a szakértője lennél? Mondd Ő királyifensége, hogyan tehetném eme gyalázatos színjátékot élettel telibbé, s hihetőbbé? – kezd el rá szépen pislogni, mint aki várja, hogy ihassa a szavait. Talán még tényleg mosolyog is rá egy kicsit.
Ez a szőkeség ugyan most akadályozó tényezőnek bizonyul, tudom, hogy csak egy átmeneti meghibásodást jelent a gépezetben, egy aprócska hibát, mi lelassítja az élet elkerülhetetlen folyamatát, s hamarosan ő is el fog tűnni, úgy, ahogy eddig minden hozzá hasonló probléma. Csak ki kell várnom, türelmesen haladnom az árral, megszereznem a kávémat és aztán elválhatnak útjaink, épp oly gyorsasággal, mint amilyennel egymásba torkollottak.
Mégis, úgy fest szóba is kell állnom vele, nem tudom a kávézóig vezető utat csendben, gondolataim közt járni, mert nem hagy nyugton a tény, hogy színészkedik, hogy ártatlanságot színlel és ezt ráadásul pocsékul teszi; nyelvem megered és közlöm vele az egyértelműt, ám őt ez láthatóan meglepi és ki is zökkenti az ostoba szerepéből. Jön velem, közben még hercegnek is titulál, amit indokolatlannak találok, de ráhagyom. – Ami bizonyítja, hogy nem vagy jó színész – jelentem ki, elvégre egy igazán jó színészt nem lehet csak úgy kizökkenteni. Lásd, engem sem volt képes kilökni a jól begyakorolt szerepemből, különben most nem lépkednék mellette az utcán, hanem inkább hagynám az egészet a fenébe és spuriznék haza. Mert legszívesebben menekülnék, csak ne kelljen még egyszer hozzám érnie.
Kérdése meglep, no meg szarkasztikus viselkedése is, idegesít, ám nem annyira, hogy ténylegesen felhúzzam magam rajta, így csak felvont szemöldökkel nézek rá, nézem azt a buta mosolyát, meg a szempilla rebegtetését, szavaitól egyenesen ráz a hideg, mert annyira erőltetett és nevetséges, hogy már-már ökölbe szorítom kezeimet, hogy ne jusson eszembe megütni ezért. De ahhoz, hogy megüssem, meg kellene érintenem. Azt meg semmiképpen nem akarom megtenni.
– Nos, először is, ha el akarsz játszani egy szerepet keress egy minta alanyt és figyeld meg a viselkedését – kezdem el magyarázni, akár érdekli a véleményem, akár nem. – Figyeld a mimikáját, a hanglejtését, a mozdulatait… Sokat számít a testtartás és a hangmagasság, viszont kerülni kell a túlzásokat - mint amit te is csináltál -, mert attól csak átlátszó lesz a színjáték. – Ekkor meg is toppanok, hogy tarthassak neki egy bemutatót. – Tehát, ha például kemény legényt akarsz játszani, ne azt csináld, hogy: – Kissé eltolom a testem mellől a karjaimat, mintha szélesebbnek akarnék tűnni, és felé biccentve, túlzottan haragos arckifejezéssel toporgok, mint azok az idióták a belvárosi aluljárókban. – Na mi van, mit akarsz? He? Gyere, mutasd meg! – Kissé elmélyített hangon intézem felé a gyenge szavakat, egyértelművé téve, hogy ezek mögött nincs semmiféle tartalom, nem hihetőek, de még csak nem is lehet komolyan venni. Hamar be is fejezem saját magam leégetését, és felsóhajtok. – Helyette inkább próbáld finomabban megközelíteni a szerepet, valahogy így: – Egy hirtelen mozdulattal megragadom mindkét kezemmel a felsőjét, a nyaka tájékán - kerülve a bőre érintését -, s közel húzom magamhoz, rideg tekintetemet az övébe fúrom és fölé magasodva szólalok meg ismét. – Ha nem akarod, hogy itt és most behúzzak neked egyet, befejezed a nyivákolást – hangom nyugodtan cseng, ám érezni benne a fenyegetés egyértelmű karcosságát, de nem viszem túlzásba, mert azt akarom, hogy elhiggye minden egyes szavamat. Aztán halványan elmosolyodok. – Mert hidd el, nem hat meg. És melegen ajánlom, hogy elkezdd kapkodni a lábacskáidat, mert ha két percen belül nem kapom meg a kurva kávémat, azt nagyon meg fogod bánni, megértetted?
Várok néhány másodpercet, majd arcvonásaim elsimulnak, eleresztem az ingjét és ellépek tőle. – De ez csak egy példa – vonok vállat és ismét zsebre vágott kezekkel sétálni kezdek a kávézó felé. Szerintem ebből a lényeg átment, ha mégsem, hát menthetetlen a srác.
the meet
do you tear yourself apart to entertain like me? do you call yourself a
Eredetileg nem túl beszédes, sőt! Kifejezetten a csendes típus, aki jobban szeret meghúzódni a háttérben, s onnan figyeli az eseményeket. Ő jobban szereti először csak kiismerni a környezetét. Hajlamos arra, hogy ugyanazt az energiát adja vissza, amit felvesz. Így egy olyan társaságban, ahol viszonylag nyitottabb személyek vannak, valószínűleg ő is többet mosolyog és beszédesebb lesz, míg olyan emberek között, akikkel szembe vannak fenntartásai eléggé hallgatag marad és elővigyázatosságból felveszi a bunkó seggfej szerepét. Mert ha alapból néztük volna, ha valaki olyankor figyeli meg, mikor senki nem látja, akkor egyik sem volt. Nem akart direktbe paraszt lenni, egyszerűen csak ki kellett érdemelni a kedvességét. Ez a srác pedig nem igazán viselkedett úgy, mint akivel feltétlen jó viszonyt szeretne ápolni. Bár elismeri, hogy lebukott, nem vigyázott eléggé az álcájára, így teljesen feleslegesség válik az, hogy tovább erőlködjön vele szembe. Kisherceg… Könyveli el magában. Még a haja is olyan, mint azokban a régi koreai filmekben, ahol a nemesek direkt megnövesztették, ezzel kifejezve mennyire egészségesek, s fiatalosak még mindig. Erre már muszáj szemet forgatnia. Igénytelenek találta a hosszú hajat, na meg persze lányosnak. Sőt talán már most buzinak gondolta, amiért ilyen, bár egy kicsit minden koreait annak gondolt. – Nem vagyok… És? – Nem bírta feldolgozni, hogy minek szól ebbe bele. Egyáltalán mi miatt jöhetett rá ilyen könnyen arra, hogy rosszul adja a kis félős fiú szerepét. Pedig egyébként voltak közös pontjai vele. Ha jobban belegondol, akkor egészen ügyesen eltalálták, milyen tragédiát élt át ő, meg a karaktere. Most pedig hallgatja a férfi bölcseletét, bár különösebben nem figyel oda rá, azért valamennyi eljut a tudatáig. Akarata ellenére is elképzeli maga előtt gyerekkori énjét, aki mindenkinek kedveskedett, aki a saját csokoládéjának felét is odaadta a barátinak, akiknek nem adtak a saját szülei, s akit annyira durván megvertek, hogy kórházba került. Tökéletesen látja maga előtt az életteli kisfiút, emlékszik a gondolataira, az érzéseire… Persze, hiszen ez is én vagyok. Közben megvető pillantásokkal illeti, mikor demonstrálja, hogy nem kéne eljátszani egy kemény srácot, és miért nem volt hihető az előadása. Nekem magyaráz? Komolyan? Az i igaz. Hogy ő nem egy vérbeli keménylegényt próbál a mindennapokban alakítani, ő csak… Ő. Egyszerűen nem bírja az embert, nem bízik bennük, így kerüli is őket. Csak néha hajlandó szocializálódni, akkor is leginkább a lányokkal. Viszont nem tudja meghatni őt, még mikor sem, mikor megragadja a felsőjét. Ugyanolyan unott arccal néz rá, mint akinek teljesen mindegy mit akar tenni vele, hiszen… Úgysem árthat neki. Nem képes elhinni, hogy egy ilyen cukipofi ugyan mégis hogyan lenne képes bármit tenni ellene. Nem bírja komolyan venni a fenyegetőzését. – Hogy mi…? Kék! – kezd el szaporán pislogni, mint aki eddig nem is figyelt, hanem leginkább csak aludt. Utána pedig csak mosolyogva megy mellette. – Te sem vagy olyan ijesztő ám… - Nyilván azért figyelt rá, nem volt teljesen süket. Ugyanakkor jobbnak látta tisztázni, hogy a másik sem feltétlenül olyan ügyes. Főleg az arca rontotta el az egész benyomást. Túl aranyos volt, s lerí róla, hogy egy jófiú. Vagyis neki ez jött el, emiatt nem volt képes még akkor sem parasztnak, veszélyesnek, vagy rossznak gondolni, mikor csúnya arcot vágott. Hisztis Kisherceg. Ennyivel tudta jellemezni őt.
Nem tudom miért, de úgy érzem, ennek a szőke fiúnak szüksége van néhány jó tanácsra színészkedés terén, s erre éppen én vagyok talán a legalkalmasabb; mert nekem már a véremmé vált a dolog, igaz, talán szándékosan nem tudom olyan jól előadni a választott szerepet, mint amikor reggeltől estig a képzeletbeli maszkomat viselem… Mindenesetre igyekszem megfelelő bemutatót tartani neki. A “keménylegény” bőrét húzom magamra, először egy eltúlzott verziót amit senki nem lenne képes komolyan venni, s bemutatom neki, hogyan nem kellene eljátszania ezt a szerepkört.
Az ok, amiért nem az aranyos fiút akarom előadni, mi egyébként az ő általa választott karakter lenne, egészen egyszerű; mert az talán még hihetőbbre sikeredne, s lehetséges, hogy még őt is elbizonytalanítanám vele, márpedig minél kevesebb az esély a fizikai kontaktra, annál jobb. Így maradok a bunkónál, az könnyebben megy és azzal nem jár túl sok kockázat.
Második körben pedig bemutatom a hitelesebb verziót is, ahol még a felsőjébe is belekapaszkodok, de úgy fest, őt ez nem hatja meg túlzottan; ez azonban nem tántorít el, végigmondom a mondókámat, még akkor is, ha unott arckifejezése idegesít és kissé bizonytalanságot is ébreszt bennem. Végül pedig egy buta, értetlen fejjel jutalmazom őt, mikor váratlanul kijelenti, hogy “kék”. Fogalmam sincs, mire mondja, s össze is zavarodok, miközben elengedem őt. – Tessék? – Mégis mit ért az alatt, hogy “kék”? Lehet, hogy van valami kék színű folt a ruhámon? Vagy az égre mondja, hogy kék? Nem, várjunk. Lehet, hogy ez egy titkos jelzés valami gonosz bandának, hogy most támadjanak… Körbepillantok, s el is rakom a kezeimet a zsebembe, mert egy pillanat erejéig rossz érzés tölt el. – Mi a faszt értesz az alatt, hogy “kék”?
Elindulok inkább, közben megkapom azt is, hogy nem vagyok túlságosan ijesztő; nem ez az első, hogy ezt mondja nekem valaki, a származásom végett ugyanis sokan nem képesek komolyan venni, szerintük túl aranyos az arcom, túlságosan fiatalos, sőt, már a “szép” jelzővel is illettek, amitől egyébként futkos a hátamon a hideg… “Egy ilyen szép kisfiúnak nem kellene egyedül mászkálnia ezen a környéken.”
– Ja, gondolom – vonok vállat, annyira nem érdekel egyébként, hogy mit gondol rólam vagy mennyire talál jó színésznek, ijesztőnek, akárminek. A többség különben is be szokott dőlni nekem és ez épp elég… – Szóval miért is akarod előadni az ártatlan kisfiút? – kérdezem inkább, mert az mégiscsak jobban izgat, hogy mégis mi veheti rá ezt a srácot arra, hogy egy ilyen idegesítő szerepet akarjon eljátszani. Magamtól sosem jutna eszembe ilyen alakításra adni a fejem, bár tudjuk, hogy megvan rá az okom, hogy kerüljem az ilyesmit. – Ez valami színdarabhoz kell? – teszem még hozzá, elvégre az akadémián van ilyen szak, de még a Roxfortban is van dráma klub azt hiszem, bár személyesen sosem volt alkalmam lecsekkolni, mivel nem oda jártam.
the meet
do you tear yourself apart to entertain like me? do you call yourself a
Egy igazi fejtörést okoz neki a srác. Paraszt mód belé sétál, majd továbbra is játssza a köcsögöt, mégis… Hiába nem gondolta komolyan, hogyan lehetne jobba a színészkedés terén, ő elkezdett neki magyarázni. Ráadásul lelkesen… Mint aki valóban segíteni akar. S emiatt is merül fel benne, hogy talán ez a srác sem olyan szemét, mint amilyennek kinéz, hanem csak rossz napja van, vagy próbál védekezni. Mint mindannyian. Ezt az érzést viszont ő ismeri jól. Nyolc éves korától kezdve mást sem csinált, csak próbálta távol tartani magát mindenkitől. Bár a stílusához az is hozzásegített, hogy csalódott az emberiségben. Így neki ez az énje kevésbé maszk-szerű. Bár nem ismeri a Kisherceget sem, csak tippel. Viszont nem mutatja ki, hogy igazából le van nyűgözve a kis bemutatójától. Inkább egy unott képet vág, mint akit teljesen hidegen hagy ez az egész. Nos… Eredetileg ez is volt a helyzet, nem tartotta túl sokra a srácot. Viszont el kellett ismernie, hogy ügyes volt. Mégis, dicséret vagy hála helyett, inkább csak megfogja a szemüveget – mely már nagyon nyomta az orrát – és összecsukva tűzi a felsőjére, úgy nézi tovább. Végül megragadja őt, de ez sem képes meghatni, inkább tesz úgy, mint aki semmire sem figyelt, s benyögi az első szót, ami eszébe jut. Vagyis inkább azt, amit mindig mond az ilyen helyzetekben. A srác fejét meglátva pedig halkan nevetni kezd – ez tényleg aranyosnak mondható. Nem próbálja meg titkolni, hogy élvezi, amiért ennyire összezavarta. – Kognitív asszociáció megtörés… - forgat szemet mosolyogva. – A pszichológusok használják, főleg a végzet terápia során, ahol a páciens mesél nekik az életükről és viselkedésükről, majd mondanak valami teljesen randomon. – von vállat. – Olyan ez, mint egy hosszú üvegrúd, amire ráütsz egy kalapáccsal. Eltörik, nem folytatódik, így kénytelen vagy valahol máshol elkezdeni. Mert hát a végzet teória alapján… - Erősen elkezd gondolkozni, annyira, hogy a száját kezdi rágni. – Nehéz laikusnak magyarázni, de az a lényeg, hogy az emberbe genetikailag be van kódolva milyen „sorsa” lesz. A terapeuta abban segít, hogy építőelemeire szedi ezt a „sorsot” és megpróbál a páciensnek egy újat kreálni belőlük, mivel… Mivel ugye ugyanazokból az alapokból mást is ki lehet hozni. – Egyébként ritka nagy hülyeségnek gondolta ezt az elméletet. Az embert a tettei alakítják olyanná, amilyen és nem egy genetikai állomány. Illetve biztos van alapja, hiszen létezik viselkedési genetika is, viszont a környezetnek igen jelentős hatása van. Inkább legyint is egyet, ezzel befejezve a témát. Hiába hozza amúgy lázba a pszichológia, ha a másikat nem érdekli, vagy nem érti. Márpedig nem nézi ki a hajas babából, hogy annyira lekötné ez az egész. Az ő rajongását amúgy nehéz bárkinek is felfognia… Egyszóval hagyja a fenébe s megindul mellette, hogy megvegyék azt a nyomorult kávét, mely úgy fest rettenetesen fontos lehetett neki. Függő… Mostanra pedig csak nem hagyja nyugodni, muszáj megjegyeznie hogy ő sem tűnik éppen annak a bunkó parasztnak, akinek mutatja magát. Viszont az szó ismét rá terelődik, ő pedig egy pillanatra elgondolkozik, hogy mit is mondjon. Ha nem mond semmit, akkor gyanús, ha viszont valamit mond, akkor kamuznia kell. – Pszichoterápia. – Annak is fel lehet fogni. Vissza a kezdetekhez, mikor még cuki voltam.
Nem mondom, azért egy valamivel látványosabb reakcióra számítottam a szőkeségtől, legalább a meglepetés apró jeleire az arcán, vagy felháborodásra, amiért meggyűrtem a felsőjét, esetleg rám szólhatna, hogy simán eltörhettem volna a szemüvegét a nagy színjáték közepette, de nem, egyszerűen csak unottan néz rám, várja, hogy befejezzem a műsort, mint akit annyira nem hat meg ez az egész… Bevallom, elbizonytalanít ez a semleges pillantás, kezdem azt hinni, hogy talán mégsem vagyok olyan ügyes, mint hittem. Lehet, hogy ki kellene találnom egy új szerepet - gondolom magamban, s el is könyvelem, hogy talán az lesz a legjobb, ha finomítok az előadásmódomon. Szívesen megkérdezném a fiút, hogy szerinte mit rontottam el, de inkább nem teszem, mert azzal is csak a kialakított imidzsemet tenném tönkre.
Már így is közel járok a jól bevált maszkom tönkretételéhez azzal, hogy kifejezem meglepetésemet, ő meg még ki is nevet érte; évek óta nem nevetett rajtam senki. Rossz érzés, nem tetszik, zavar, mert eddig ha bárki még csak rosszul is nézett rám, elég volt egyetlen csúnya pillantást vetnem rá és menekülőre fogta. Mert mások igenis ijesztőnek találnak, tettem érte, hogy így legyen.
– Kognitív mi? – Sűrűn pislogok, s kissé értetlenül, de aztán a srác magyarázkodni kezd, kifejti a furcsa megnevezés mögötti történetet, s ennyiből már át is jön, hogy nagyon érdekli őt a pszichológia. Magát a módszert amiről mesél nem egészen értem, de jó hallgatni, ahogy beszél róla. Mindig is szerettem egy ilyen beszélgetésben részt venni; ahol a másik szenvedélyesen tart kiselőadást egy témáról, amit nagyon szeret. Persze rég volt már, hogy ténylegesen társalogni tudtam valakivel, nemhogy még meghallgatni a szívének legkedvesebb történetet. – Hmm… Szóval röviden és tömören; a pszichológus összezavarja a pácienst, hogy elfeledkezzen a gondolatmenetéről és más irányból kezdje megközelíteni ugyanazt a témát? Jól értem, hogy erről van szó? – kérdezek vissza, s el is várom, hogy megerősítse vagy kijavítsa amit mondok. Nem szeretem, ha a következtetéseimet hagyják a levegőben lógni, mert így rossz információ fog rögzülni a fejemben. Annál pedig nincs is kellemetlenebb, mint mikor kiderül, hogy valamit rosszul tudtam eddig.
A téma lezárását követően tovább folytatjuk utunkat a kávézó felé, elvégre a napi koffein bevitelemre szükségem van, s egyébként is azért “élvezzük” még mindig egymás társaságát, mert a fiú ígért nekem egy új kávét. Meglehet, most függőnek tart, vagy hülyének néz amiért ennyire ragaszkodom hozzá, hogy megkapjam a kis lattémat, de nem tehetek róla… Ez a rutinom része, ha kiesik, csak gorombább leszek, mint amúgy.
Persze ez nem jelenti azt, hogy innentől csendben kell lennünk, így folytatom is a kíváncsiskodást; a válasz azonban röviden és egyszerű formában érkezik, s egyáltalán nem kielégítő. – Pszichoterápia – ismétlem utána, bár hangsúlyomból finoman kihallatszik, hogy nem igazán karom ezt elfogadni. – Szóval azért játszod ezt a… – végigmutatok rajta, aztán vissza is teszem a kezemet a zsebembe. – Ezt a szerepet, mert a pszichológusod javasolta? Minek? Miben segít ez téged?
the meet
do you tear yourself apart to entertain like me? do you call yourself a
Nem szokása telibe elmondani valakinek, ha lenyűgözi. Vagyis… Senkinek sem mutatta ki a valódi érzéseit. Igen, valóban ügyes volt. Bár igazából nem kellett neki eljátszania a kemény srácot, mert az pont nem izgatta. Ha valaki aranyosabbat próbált volna meg, akkor talán még egy kicsit kedvesebb fejet is vágott volna. Így viszont csak a színészi képességét tudná csodálni. Ami hát… Dicsérni tudta volna, de nem akarta. Kioktatja, s még adja alá a lovat azzal, hogy ráadásul el is árulja jó volt? Oh ugyan, ennyire azért nem volt egy jótét lélek. Sőt igazából, ha el is kellett játszania az angyali fiúkát, akkor sem biztos, hogy erre jól reagált volna. Viszont az felbecsülhetetlen volt, ahogyan a srác meglepődött. Imádom! Nem ő volt az első, akivel eljátszotta ezt, s mindegy hányszor csinálta meg ugyanazzal az emberrel, pont ugyanúgy meg tudta zavarni. S még ki is neveti őt, bár azt legalább valóban aranyosan teszi, nem gúnyosan. Ne mintha nem lett volna mindegy, hogy ki áll vele szembe, Valószínűleg pont ugyanolyan nevetségesnek találta volna. Nem személyesen ellene szólt. Viszont ezzel elérte, hogy egy pillanatra ugyan, de a valódi arcát mutassa meg neki. A srácot, aki nem mindig paraszt az emberekkel, csak szeret viccelődni, tud nevetni, s ha olyan a téma, akkor egészen lázba hozza a beszélgetés. Imád okosnak tűnni – mondjuk az is, így sűrűn kezd bele olyan témába amiről van némi tudása. -Asszociáció… - mélyet sóhajt. Igazából teljesen lényegtelen, hogy tudja-e a nevét vagy sem. Állítja, hogy a legtöbb pszichológus sem tudja egyébként a pontos megnevezéseket. Minek is kéne nekik egyébként? Vagyis, persze, hogy a betegségeket leírják, viszont sose fogják ezt így közölni a beteggel, hiszen ők is ugyanilyen értetlen fejet vágnának, mint most a koreai fiú. Vele sem egyenesbe közölték hogy PTSD-je van bizonyos eseményektől. Mikor ez kiderült, akkor egyébként sem tudta volna feldolgozni, hogy ez most a szellemi leépülés egy szebb megnevezése vagy csak szimplán közölték vele, hogy stresszes. – Nagyjából. – bólint rá az összefoglalóra. – Nyilván sokkal bonyolultabb, de… - feltartja a kezét. – Nem vagyok pszichológus, hogy annyira értsem. – vigyorog. Imádott ezzel védekezni. Elkezd mondani valamit, de arra hivatkozva, hogy nem ezt a szakmát űzi, honnan is tudhatná pontosan mi a helyes válasz? Még akkor is, ha egyébként valóban jót mondott, akkor is szívesen húzta mások agyát. Főleg a pszichológusaival szembe szerette bevetni ezt a tudását. Nem mintha én lennék a szakember, de nem hagyni kéne a pácienst, hogy megnyíljon? Kierőszakolni nem lehet belőle, amit nem akar. S merte volna bármelyik azt mondta, hogy téves az állítása. Részéről pedig be is fejeződhetne a beszélgetés, mivel nem kíván élni a csevegés lehetőségével. Úgy gondolja, hogy nincs semmi, amit meg kéne még beszélni. Elmennek, megveszik azt a vacak kávét, aztán mind a ketten mennek a maguk útjára és remélhetőleg soha többé nem kell találkozniuk. Viszont a Kisherceg úgy fest utál csendben sétálni, mert kérdezget. Gyakorlás Dam… Gyakorlás! Próbálja így felfogni az egészet, s új szerepének megfelelően próbál majd válaszolgatni. – Trauma kezelés. – sóhajt. – Ha pedig annyira érdekel… Nem, nem a kedvenc akciófigurámat vették el. – lép elé, ezáltal megállítva őt a sétában. – Nyolc hónapja keltem fel kómából… Újra kellett tanulnom mozogni is nagyjából! Néha még mindig nehezemre esik a járás, ezért jövök ki egy kicsit sétálni. – ajkába harap és lefelé néz, mint akinek fáj visszaemlékezni is.
Nem gondolom, hogy buta volnék, vagy hogy nem lenne meg az alapműveltségem mindenféle téren; hiszen ez mindig is elvárás volt a család részéről, s talán most haragudnának is rám, amiért eddig nem tudtam annak a pszichológiai módszernek a létezéséről sem… Pedig az igazság az, hogy nekem ez a terület már sajnos túl magas, ugyanis a pszichológia és a pszichomágia nagyon messze áll attól, amit én tanulok. S igazából még a hobbijaim sem kötődnek ehhez semmilyen formában. Pedig egyébként nagyon érdekes téma ez a kognitív valamicsoda is, ráadásul a srác nagyon lelkesen mesél róla, így szívesen hallgatom még annak ellenére is, hogy egy szavát sem értem.
Oké, ez így nem igaz. Valamennyire megértem, amit mond, mert van olyan kedves és köznyelven magyarázza el. Habár a mögöttes logikát nem teljesen értem, hiszen aki egy kicsit tudatosabban odafigyel saját magára magyarázat közben - nem én -, azt nem lehet csak úgy kizökkenteni szerintem. Persze lehet, hogy tévedek… – Pedig nekem úgy tűnik, hogy nagyon is otthon vagy a témában – vonok vállat, majd halványan elmosolyodok. – Vagy csak “olvastad valahol”? – Elvégre sokan úgy kezdenek tudományos diskurzusokba, hogy “azt olvastam valahol, hogy…”
Persze azt hozzá kell tenni, hogy az “olvastam róla” és a “tanultam erről” nem ugyanaz - elvégre az olvasott cikk sok esetben megbízhatatlan forrásból származik, s ha nem is angolul írták eredetileg, úgy a fordítása sem biztos, hogy tökéletes, emiatt sokszor hamis információkat kap a varázsló, hiába állítja az adott forrás, hogy ez bizony valódi. Ellenben ha az akadémián tanulja a szóban forgó témát, úgy a tankönyvei és professzorai igazi, bizonyított infókat adnak át - kivéve, ha történelemről van szó. Hiszen a történelmet bármikor meghamisíthatják, nem lesz ott senki, hogy rácáfoljon. Hmm, ha már itt tartunk, ez egy kiváló módszer lenne arra, hogy a diákokat manipulálják.
Végül csak-csak elindulunk ismét, hogy végre megkaphassam a kávémat, ám menet közben újabb kérdést lövök fel a levegőbe, habár én sem tudom biztosan, hogy miért érdekel bármi is ezzel a fiúval kapcsolatban. Magyarázata szerint pszichoterápia céljából színészkedik, azaz a pszichológusa adta fel neki a feladatot. Azt is állítja, hogy ez segít kezelni a traumáját. – Nem feltételeztem – forgatom szemeimet, s megálljt parancsolok lábaimnak ahogy elém áll. Alacsonyabb nálam, így enyhén lefelé kell billentenem a fejemet, hogy kényelmesen nézhessek a szemeibe, s még mindig zsebeimben tartom a kezeimet, hogy minél kevesebb érinthető felület legyen rajtam. Magyarázata szívszorító, ám nem feltétlenül tudom, hogy hihetek-e neki… Mint azt megállapítottam korábban, eléggé pocsékul színészkedik. S hogy hogyan is kapcsolódik össze az ártatlan kisfiú szerep a kómájával? Rejtély.
Mindenesetre itt van az alkalom, hogy teszteljem a korábban kivesézett kognitív micsoda elméletét, így amint befejezi az utolsó mondatát, rávágom, hogy: – Buzisan nézel ki. – Mindezt fapofával, s lassan végigpillantok rajta. Igazság szerint nem csak viccből mondom, hiszen elég ránézni… Tényleg úgy néz ki, mint aki a férfiakhoz vonzódik, azzal az idegesítő szemüvegével, meg az egész öltözetével szinte mintha sikítani akarná a külvilág felé, hogy “SUGAR DADDY-T KERESEK, SZIASZTOK”. Megjegyzem, nincsen ezzel semmi baj. Néha én is örülnék egy sugar daddy-nek, sőt, melegnek lenni nem szégyen, csak… Róla süt, hogy az. Na nem mintha érdekelne.
the meet
do you tear yourself apart to entertain like me? do you call yourself a
Az elején egyébként csak azért vett magának pszichológiáról szóló könyveket, hogy direktbe kicsesszen a pszichomágusokkal. Miután a szülei kötelezték őt, hogy hetente járjon terápiás szekciókra, rövid útón rá kellett jönnie, hogy a néma csendben való ülés nem feltétlenül végleges megoldás. Így aztán muszáj volt okosabbnak lennie, mint azok az ostoba nők, akiknek végzettségüknél fogva fel kellett volna ismerniük a nyilvánvalót, miszerint nincs szüksége segítségre. Nem pedig felesleges beszélgetéseket tartaniuk 50 percig, ahol próbálták meggyőzni őt, hogy megnyílhat. Nagyjából odáig jutott, hogy nem nagyon kedveli a családját, s ha megpróbáltak valamit belemagyarázni ebbe, úgy állandóan visszakérdezett, hogy miből gondolják, hiszen nem is ismerik. Lássuk be, ez azért igaz volt. Mert tulajdonképpen senki sem tudta milyen ő igazából, vagy mit gondol magában. Az pedig már külön élmény volt, mikor eleget olvasott és vissza tudott nekik dobni olyan filozófiai kérdéseket, melyekre nem voltak válaszok, így simán csak megutálták őt és inkább máshoz tanácsolták. Az már csak hab volt a tortán, hogy egyébként érdekesnek találta a pszichológiát, s szívesen foglalkozott volna vele, csakhogy sose ment egyetemre, mert szülei ellen kívánt lázadni. Viszont szívesen olvasott erről, szinte már önképzést csinált. Viszont ha lehet, akkor itt talán elmegyek akadémiára. Elvégre már nincs senki, aki megparancsolná neki mit tegyen. – Tanultam róla. – Némileg meggyőzőbben hangzik, s nem is áll olyan messze az igazságtól. – Egyébként olvasni is lehet róla, ha kíváncsi vagy. Szondi rengeteget foglalkozott ezzel, szóval… Ha érdekel, tőle vegyél könyvet. - Bár ő maga annyira nem tartotta sokra a fickót. Ha valaki, akkor Kelly fogta meg igaz a személyiségpszichológiából. Valószínűleg azért, mert tökéletesen leírja a helyzetét. Egy rémes esemény után megváltozott a világszemlélete, és még nem jött semmi, mely megváltoztatná azon véleményét, hogy senkiben sem bízhat. Éppen ezért nem is a valódi indokot mondja el a fiúnak, amiért próbálta megjátszani magát, hanem az általa kitalált, plusz a szervezettől kapott kamu személyiségét mosta össze. Egyszóval próbálja beadni neki azon történetet, ahol a szegény kisfiút a gazdag szülei miatt elverték, emiatt pedig kómában volt. Ezúttal egy fokkal hihetőbben adja elő, nem sír, viszont enyhén fájdalmas arcot vág. – Ch… Pedig általában ezt szokták. – Mert annyi viszont igaz volt, hogy tényleg volt akciófigurája, melyeket megszállottan gyűjtött, sőt még Breki is ott volt neki, a kis zöld gekkó plüsse, akit a mai napig ölelt álmában. Ez a Roxfortban sem lesz másképp, mert egyszerűen tényleg képtelen nélküle aludni. Ha ki kell mosni, akkor inkább virraszt, amíg megszárad, vagy maga szárítja meg varázslattal, csak ne kelljen nélkülöznie. Már éppen indulna tovább, mikor annyira váratlanul éri a fiú kijelentése, hogy kipattannak a szemei és semmi mást nem tud csinálni egy percig csak pislogni rá. – A csajom ezzel nem értene egyet. – lép egyet hátrébb, mert nagyon zavarja, ahogyan végignéz rajta. Utálom a buzikat. Végig is fut a hátán a hideg, ahogyan feltörnek az emlékei. – Kifejezetten nem vagyok az. – Bár őt nem akarták megerőszakolni, attól még nem bírja őket. Gyorsan meg is fordul és elindul ugyanarra, amerre először tartottak. – Ha annyira sürgős az a kávé, akkor inkább vegyük meg. Még a végén keresztbe lenyelsz nélküle. – Nem mintha bármi esélye lenne egy varázslóval szemben.
– Tényleg? Pszichológusnak készülsz? – kíváncsiskodok tovább, s magam sem értem ezt a hirtelen jött érdeklődést… Hiszen nem szokásom emberekkel társalogni. Nem szeretek időt tölteni köztük, s taszítom őket, amikor csak lehetőségem van rá. Mégis, ez a fiú kíváncsivá tesz, mert ő is egy színész - pocsék, de az -, ő is szerepet játszik, s ő is maszkot visel. Ebben hasonlítunk. Hasonlóságunk pedig némileg azt az érzetet kelti bennem, hogy vele nyugodtan beszélgethetek. – Hmm, rendben – bólintok és fel is írom magamnak fejben. – Van esetleg kedvenc könyved tőle, vagy csak válasszak egyet találomra?
Tényleg fontolóra veszem, hogy majd benézek az egyik könyvesboltba és keresek egy Szondi könyvet, mert kezdi felkelteni az érdeklődésemet a téma; s talán ha otthonosabban mozgok pszichológia témában, könnyebben tudok majd igazodni az emberekhez, s a viselkedésüknek megfelelően játszani a szerepemet. Meglehet, ilyesmik olvasgatásával a hitelességemen is tudok növelni, habár ellenpéldaként szolgál erre a szőke fiú.
Ám hiába a gyenge teljesítmény, mégiscsak kíváncsi vagyok rá, több részletet szeretnék kimorzsázni az életéből, mert tudni akarom, miért adta színjátékra a fejét, mi vette rá, hogy az enyémhez hasonló útra lépjen és egy másik személynek álcázza magát a világ szeme előtt. Válasza azonban nem éppen az, amire számítanék, hiszen - ezzel kapcsolatos tudás hiányában - eszembe sem jut, hogy ez egy létező módszer lehet önmagunk fejlesztésére s megismerésére, traumáink feldolgozására. Talán tudatomon kívül én is ezt teszem? Feldolgozom a történteket?
– Nem szeretem az előítéleteket – vonok vállat, s igazat is mondok, valóban nem szeretem őket; habár elkerülni nem tudom. Ez egy életösztön, hiszen előítéletek és sztereotípiák lekövetése nélkül nem volnánk képesek feltérképezni egy adott szituáció vagy személy veszélyességét, szándékait, vagy akármi mást. Nem lennénk képesek felkészülni az esetleges támadásra, nem tudnánk képet alkotni a jövő lehetséges fordulatairól. Például: ha egyszer egy kutya megharapott, onnantól kezdve félünk tőle, s az összes többi felé is kialakul bennünk egy ösztönös szintű félelem, így igyekszünk elkerülni őket, hogy megelőzzünk egy újabb esélyes harapást.
Így természetes, hogy megítélem a fiút is, ám nem úgy, ahogy ő azt gondolja; nem hiszem róla, hogy legnagyobb traumájának tárgya egy akciófigura lenne, ellenben azt továbbra is el tudom róla képzelni, hogy képes megtámadni. Hogy hátsó szándékai vannak. S éppen ezért kell tartanom a tisztes távolságot, és kerülnöm az érintését.
– A csajod, mi? – bólintok, s szemöldököm megugrik kissé, mintha kérdőre akarnám vonni az állítását, miszerint van barátnője. Ezzel a szerkóval? Kötve hiszem.– Ő is így öltözik? – mutatok végig rajta, habár látom, hogy kényelmetlen helyzetbe hozom a bámulással, de nem is baj. Így legalább tartja a megfelelő távot köztünk. – “Kifejezetten”, ez azt jelenti, hogy szigorúan nem vagy az és még csak nem is tudod elviselni őket? – érdeklődöm tovább, majd hirtelen megindulására követni kezdem. – Ó, igen. Majdnem el is felejtettem – jegyzem meg. – Te szoktál kávézni?
the meet
do you tear yourself apart to entertain like me? do you call yourself a
A kérdésre csak ingatja a fejét. Igen is meg nem is… Nem kimondottan pszichológus akarna lenni, mert semmi kedve sincs egész nap az emberek sírását hallgatni. Bár a személyiségzavarok kifejezetten érdekesek tudnak lenni. Ha azt mondanék neki, hogy csak ilyen betegekkel kell foglalkoznia, akkor talán rábólintana. Viszont ilyen nincs, nem lehet csak és kizárólag rájuk szakosodni, hiszen még ha klinikai szakirányt választana is, akkor is fog kapni olyat, aki nem olyan súlyos eset. Ő kémkedni akart, ki akarta használni a precizitását és megfontoltságát. Szívesen játszotta az észt a csapatban, így hitte, hogy ezzel kéne foglalkoznia. – Inkább csak kell a továbbiakban. – Maga is meglepődik egyébként, hogy mennyire nyitott vele. Illetve nem az, hiszen a legtöbb kérdést inkább az alapján válaszolja meg, ahogyan az általa eljátszott karakterének kéne, csupán nem olyan tündéri és mosolygós, mint az elő van írva. Pedig szívesen gyakorolt volna, de még idő előtt lebukott, s most már nem is nagyon van értelme tovább fárasztania magát. – Eh… Az ember és sors egészen jó tőle… Bár ha igazán jót akarsz olvasni, amik kezdőknek is érthetőek és némileg kevésbé tűnnek ostobaságnak, akkor Kelly-től javaslom a Személyiség elméletét. Sokkal… megfoghatóbb. – Ebben ugyan nem lesznek olyan menő beszólások, viszont hasonló dolgot ír le. Egy pillanatra egyébként nem képes eldönteni, hogy a fiú miért érdeklődik ennyire a pszichológia iránt? Tán ő is hasonlót tanulni? Mondjuk akkor nem lenne ennyire értetlen a témával kapcsolatban. Lehet csak megfogta az előadásmódja. Anno szerették a tanárok, hogy prezentált mert mindig érezni lehetett, hogy szenvedélyesen beszél a témáról. Bizony, ha beleásta magát valamibe, akkor mindig talált valamit, ami megfogta, és amiért rajonghatott. Számára nincs unalmas téma, maximum unalmas előadásmód. Eddig csak tehernek érezte a srácot – nem mintha most annyira bejönne neki a helyezet, hogy itt van mellette – de talán egy hangyányit kevésbé tartotta idegesítőnek. Szóval nem lennél előítéletes? Az emberek, hacsak egy kicsit is, de mindig ítélkeznek első ránézésre. Ezzel védik magukat az esetleges támadásoktól vagy csalódásoktól, így ez a mondat sehogy sem lehet igaz, maximum az elsőre kialakított kép ellenére képes egy újabb esélyt adni, ami egyébként dicséretes, mivel ő maga képtelen volna erre. Bár szinte egyből rácáfol a fiú az iménti mondatára, hiszen az, hogy lebuziszta egyértelműen azt jelenti, hogy elítélte őt. – Mi a baj ezzel. – néz végig magán. Jó persze, azért igyekszik adni a jófiút, de annyira nem lehet rémes. – Egyébként nyilván lányosabban. – forgat szemet. Igen, ismét nagyon idegesíti a puszta létezése is. – Igen… Ezt értem kifejezetten alatt. – Nem azt mondja, nem fogja őket üldözni, viszont nem kívánja őket sem elfogadni, sem pedig megtűrni. Arról meg aztán szó sem lehet, hogy barátkozni kezdjen velük. Inkább el is indul, hogy gyorsan túllegyenek a vásárláson, mert a pillanatnyi rokonszenv elszáll, s ismét csak szabadulna a srác társaságától. De úgy fest nem adja fel, hiszen megint kap egy kérdést, mire halkan felsóhajt. – Nem… Én teás vagyok. Egyébként figyelj már, ez valami technika arra, hogy felszedj valakit? Random az emberbe sétálsz, majd meghívatod magad egy kávéra…Mert ha így van, akkor szólok, hogy nem érdekelsz. – Egyébként sem nagyon az estei az ázsiaiak. Valami mindig is fura volt bennük neki.
“Kell a továbbiakban”? Mire gondol? Talán pedagógusnak készül? Vagy valami másról lehet szó? – Mihez kell? – kérdezek rá, mit sem törődve azzal, hogy valószínűleg ez egyáltalán nem rám tartozik. Amikor beleélem magam a szerepbe hajlamos vagyok elfeledkezni magamról, s gátlástalanul képes vagyok bármit kimondani vagy megkérdezni. Pofátlanság, gondolná más; őszinteség, gondolom én.
S most hasznot is húzok közvetlenségemből, ugyanis kapok könyvajánlást is az idegen fiútól pszichológia témában; ráadásul kettőt, s gyorsan ezt is felírom magamnak a mentális listámba. – Akkor mind a kettőt megszerzem. Kösz a tippet – automatikusan, származásomhoz méltóan meghajolok, nem túl mélyen, épp csak néhány centiméternyit, s észre sem veszem, hogy ez itt nem szükséges, hogy Angliában feleslegesen hajolgatok, mert úgysem értik. Inkább úgy is teszek ezután, mintha nem történt volna meg.
Azt állítom, nem szeretem az előítéleteket, s ez igaz is, ám mégiscsak beleesek abba a hibába, hogy egy előítéletes megjegyzést teszek külsejére - habár vehetjük úgy, hogy ez csak egy egyszerű megállapítás, s nem is feltételezem róla, hogy meleg. Ugyanis azt mondtam, hogy “buzisan” öltözködik, nem azt, hogy ő maga lenne “buzi”. A többit már ő gondolja hozzá, s arckifejezése arról árulkodik, hogy nem értékeli ezt a véleményemet túlságosan. Még azt is magyarázza, hogy barátnője van, ami elég hihetetlennek tűnik, hiszen elég ránézni… Bár igaz, a hülye öltözete és szarul fésült haja alatt egy egészen jóképű fiú rejtőzik, a szemei is szép kékek, szóval bizonyára lenne lány, akit meg tudna hódítani, de… Valamiért nehezen tudom elképzelni.
– Soroljam? – húzom a számat, majd minden felsorolt dologra elkezdek rámutatni beszéd közben. – Ahogy a hajad be van szárítva, hogy galléros pólót viselsz, a nadrágodon nincs egy gyűrődés sem, a cipőd is patyolat tiszta; szóval ha ezek alapján tippelnem kellene, azt mondanám, hogy egy gazdag angol család szekrényben bujkáló kedvenc kisfia vagy, a legfiatalabb persze, aki nem meri bevallani az otthoniaknak, hogy fütykösre pályázik – osztom meg vele következtetésemet, majd mielőtt válaszolhatna hozzáteszem, hogy: – Persze ha te ezt a szerepet akarod eljátszani és ezért öltöztél így, akkor legalább ez a része meggyőzőre sikeredett – elmosolyodom. Végül a lánnyal kapcsolatban csak forgatom a szemeimet. – Szóval azt akarod mondani, hogy van lány, akinek ez tetszik? – Jajjaj, előjött a kötekedős énem, egy percig már azt hittem, hogy otthon hagytam ma. Pedig jól elvoltunk eddig nélküle is. Habár annyira nem bánom azok után, hogy kiderül: képtelen elviselni a melegeket. – Hmm, érdekes… – Mosolyom kiszélesedik, s vetek rá egy sokatmondó, szűk pillantást, mint aki egyre jobban gyanakszik. Nem ő lenne az első eset, aki nagy homofób gyűlölködőnek tetteti magát, mert valójában saját magát utálja, amiért titokban meleg… Saját szemeimmel is láttam már ilyen srácot, évekig csesztette a buzikat, aztán kiderült, hogy egy közülük, s szimplán csak képtelen elfogadni ezt.
Nagy nehezen csak-csak tovább indulunk, s úgy döntök, tovább kérdezősködök az út hátralevő részéig, mindössze emberi kíváncsiságból, s mert egy dolog rosszabb a másokkal való társalgásnál: a kínos csend. Már válaszolnék is, hogy én a Bubble Tea-t is szeretem, ám folytatja mondókáját. – Ó? – nézek rá kérdőn, mintha nem érteném, miért mondja ezt. – Érdekes, hogy azt mondod nem vagy meleg, de közben egy egyszerű beszélgetésből már rögtön arra következtetsz, hogy fel akarlak szedni – jegyzem meg, s inkább figyelmen kívül is hagyom a többit. – Szóval hogy is van ez akkor?
the meet
Damien Morton varázslatosnak találta
do you tear yourself apart to entertain like me? do you call yourself a
Most jön azon része a beszélgetésnek, mikor legszívesebben mérgesen leordítani a fejét és csak elsétálna idegesen a másik irányba. Mégsem teszi, s ez már egészen furcsa neki. Nem zavarja a kérdés, sőt igazából kiváló lehetőségnek tartja a gyakorlásra. – Igazából egyetemi professzor akarok lenni. Ott többnyire már értelmesek a diákok, én meg… - vállat von. – Szeretek magyarázni. Anno korrepetáltam a társaimat, csak ja… El kellett jönnöm. – Egyébként az igaz volt, hogy fizetség fejében ő bevállalta, hogy ad külön órákat másoknak. Kifejezetten jó oktatónak számított, hiszen tényleg szeretett magyarázni és úgy tűnt ment neki. Persze mit sem számított, hiszen a szülei azt még mindig nem tekintették elég jónak, sőt szerintünk csak elfecsérelte volna az eszét azzal, ha tanárnak megy. Az meg nyilván nem számított, hogy ő nem kívánt se orvos, se ügyvéd lenni. Mindegy is volt igazából, hiszen a fiúnak nem kellett tudnia erről. Igen, valóban elgondolkozott, hogy a pszichológusi állás mellett esetleg heti kétszer visszamenjen oktatni is. Álom munka lett volna, mert szenvedélyes volt a téma iránt. Pláne, ha a személyiségpszichológiáról volt szó. – Nincs mit… Mondanám, hogy hívj fel, hogy tudjunk róla dumálni, de gyanítom, úgyse látlak többet. – von vállat nemes egyszerűséggel. Leginkább nem kívánja látni őt többé. Örül, hogy felkeltette egy laikus figyelmét, s tudott neki ajánlani valami érdekeset. Bár kíváncsi volnék a véleményére. Még senkivel sem tudtam… beszélgetni ilyen témáról. Hiszen a pszichológiát alapból sokan kamu mágiának tartják, vagy éppen félnek tőle, mert azt hiszik, így az ember a másik fejében tud olvasni. Pedig arra ott a legilimencia. Egy pillanatra elnyerni a rokonszenvét, talán még kellemesen el is tudna vele beszélgetni, mikor is közli vele, hogy „buzis”. Az egyetlen dolog, mely nagyon is ki tudja verni nála a biztosítékot, és amiért aztán tényleg harap. – Majdnem! Egy angol gazdag család második fia vagyok igen, csakhogy nem vagyok buzi. A családom hírnevének megfelelően öltözködöm, ebbe pedig semmi kivetnivaló nincs. Amúgy meg… - közelebb lép hozzá, hogy szinte összeérjen az orruk. – Még hogy nem ítélkezel… Csak azért, mert olyan öltözetem amilyen, azt hiszed buzi vagyok? Nem lehet, hogy csak elő van írva, hogyan jelenhetek meg kint az utcán, hm? – Mert egyébként a valódi szülei jó, hogy nem szidták le, mikor bőrdzekit húzott, hogy olyan, mint egy suttyó, s ők fel nem vállalják, hogy ilyen fiúk van. Egyszóval ha nem ítélkezik… Akkor nem is kellett volna ezt mondania. – Igen! Méghozzá egy előkelő francia lánynak. – Kezd egyre idegesebb lenni, pedig csak a kamu barátnőjét és kamu családját inzultálja… Most legalább elég jól beleéli magát a szerepébe. Biztos ő is egy hülye buzi, aki ki akar hozni a sodromból. Még épp idejében képes visszafognia magát, így végül nem kezdi el itt az utcán mindenki előtt szétverni a képét. Bár az erőszak nem az ő asztala, de a melegek téma nagyon is érzékenyen érinti. Pláne, ha őt nézik annak. – Tudod felhoztad a meleg témát, s hogy én is úgy nézek ki, mint egy közülük. Gyanítom azért tetted, mert te magad az vagy és így próbáltad meg kideríteni, hogy nekem kik esnek az érdeklődési körömbe. Segítek egyébként, heteró vagyok. Szóval csak szerezzük meg a kávédat és intsünk búcsút egymásnak. – forgatja meg a szemeit és kicsit sietősebbre veszi a lépteit.
– Valamiért nem lep meg – halványan elmosolyodok. Miért is vagyok vele ilyen jófej? Jut eszembe, nem kellene bunkónak lennem véletlenül? Hiszen… Hiszen most kitörök a karakteremből, ez nem jó! Felsóhajtok. Szerencsére ő nem tűnik annak a típusnak, akit könnyű lenne akaratom ellenére magamhoz édesgetnem. – Miért kellett eljönnöd? – kérdezem. Úgy tűnik, még ez a felismerés sem elég ahhoz, hogy abbahagyjam a kíváncsiskodást. Úgy vagyok vele, ha már belekezdtem, legyek pofátlanul kíváncsi.
Mondjuk valami hasznom is származik a sok kérdésből, hiszen ezeknek hála a szőkeség ajánl nekem néhány érdekes könyvet, mik a pszichológiához kapcsolódnak; ezeket biztosan meg fogom szerezni és elolvasom őket, hátha hozzáadnak valamit a színészi játékomhoz. Meglehet, ezek ismeretében még jobb alakítást tudok majd nyújtani. – Hát, nincs rá túl sok esély… Szeptembertől megyek vissza a koleszba – vonok vállat, s talán nem is baj, ha nem látjuk egymást soha többé… Nekem biztosan jobb lesz így. Nem akarok barátokat szerezni, így is épp elég, hogy szobatársakkal leszek bezárva - ismét - az akadémián.
Ám a békés beszélgetéseinknek vége, ugyanis egy, a kognitív micsodára tett kísérletemből hamarosan vita alakul ki köztünk a fiú öltözetéről - akarom mondani, én közlök, ő pedig visszavág. Úgy fest, nincs ínyére a véleményem, s nem is szeretné elfogadni azt, hogy én őt a melegekhez hasonlítom öltözködése miatt, s ez csak méginkább azon következtetés felé billenti a mérleget, miszerint tényleg meleg, csak éppen a szekrény legalján rejtőzik még és magának sem meri beismerni. Kellemetlen lehet így élni, habár megértem bizonytalanságát, hiszen én sem vagyok benne teljesen biztos, hogy meleg vagyok-e vagy sem. Úgy értem, még a csókolózásig se jutottam el senkivel, mert amint megérintett az illető, menekültem az ellenkező irányba.
– A családod az ízléstelenségéről híres? – kérdezem kifejezéstelen arccal. – Ó, várjunk… Akkor viszont valóban nem lehetsz buzi, mert nekik tapasztalataim szerint jó érzékük van a divathoz – csóválom a fejemet. – Szóval ha neked tetszik ez a póló – mutatok a mellkasára –, akkor tényleg nem vagy meleg. – Jó, de. Ítélkezem. Egy csöppet. Azaz, ezt a látszatot adom, pedig valójában egyáltalán nem érdekelne a viselete, ha nem azt a borzasztó márkát hordaná, aminek apróra méretezett logója ott virít a felsőjén. Rosszul vagyok tőle! – Nem, az egész lényed – most mindkét kezemmel gesztikulálva mutatok rá – azt sugározza, a ruháid már csak rátesznek egy lapáttal.
Aztán jön az előkelő francia lány, kinek létezésében erősen kételkedem, hiszen melyik előkelő lány… Óh! – Várjunk, arról a barna hajúról beszélsz? Akinek mindig van egy olyan masni a hajában és kőgazdag, és… – próbálok egy nevetést visszafojtani, ahogy az utolsó szót kimondom. – Vak? – S igen, én valóban egy - ezen a téren kissé bizonytalan - “hülye buzi” vagyok, aki direkt próbálja kihozni a sodrából.
Én hoztam fel a témát, ez igaz, ám vele ellentétben én nem élek tagadásban - bár lehet, hogy tényleg nem meleg, ki tudja? Én már csak piszkálódás végett sem fogom elismerni, hogy heteró. – Ne haragudj, de… – lassan ismét végignézek rajta. – Ha tényleg meleg lennék, akkor sem akarnék felszedni valakit, aki Polo Ralph Lauren-t visel – jegyzem meg, közben én is gyorsítani kezdek, hogy mellette maradjak. – Ha van egy kis eszed, még ma kidobod ezt a pólót, sőt, nem is… Égesd el. – Közben emlékeztet a kávémra is, szóval… – Ott van a kávézó – bökök előre, s már látni is lehet a Honeybear kávézó francia stílusú teraszát az utca túloldalán.
the meet
do you tear yourself apart to entertain like me? do you call yourself a
Ez valamiért őt is mosolygásra készteti. Csak társadalmi mosoly! Mint a babáknál! Egyszerűn csak játssza tovább a szerepét, miszerint ő egy kedves és aranyos srác, akit könnyű megnevettetni és mindenen tud mosolyogni. Viszont ha jobban belegondolt volna – melyet nem tett meg – akkor rövid úton rájött volna, hogy pont olyan volt vele, mint anno a testvére legjobb haverja. Nekik igazán különleges volt a kapcsolatuk, mert nem kezelte kölyökként, sőt kifejezetten szerette magukkal vinni őt. Aztán még meg is mentette. Egyszóval rá emlékeztette egy kicsit, hiába nem volt az a fiú koreai. – Mert ehm… - mélyet sóhajt. – A családom miatt kinéztek. Nem vagyok francia… De oda járattak suliba és… Hát megvertek, majd hónapokra kórházba kerültem. – von vállat, de már nem mer a szemébe nézni. Igazából majdnem igazat mondott. A bátyja miatt megverték anno, s hosszú ideig kellett lábadoznia. A karja eltört, a bokája pedig annyira megsérült, hogy a mai napig egy picit sánta. Alig lehet észrevenni, de ha valaki jobban megfigyeli, akkor látszik. Arra viszont nem számít, hogy az egyszerű kis poénja ilyen irányba fogja terelni a témát. Igen, nagyon is lelkes a pszichológiát illetően, sőt egy egész napon át tudná ecsetelni a különböző teóriákat, amelyek érdekesek számára, s hiába nem tanulta még akadémiai környezetben, ő hiszi, hogy egyébként az a tudás, mely a birtokában van helyes, és hasznosítható. És úgy fest képes meggyőzni a fiút is erről, hiszen máris kér tőle ajánlásokat, aminek egyébként szívesen eleget tesz. – Igen… Én is bentlakásos suliba megyek… - vakar tarkót idegesen. – Mit tanulsz amúgy? – Mert ha már egyszer neki több kérdést is feltett, akkor igazából neki is szabad érdeklődnie. Furcsa mód egyébként tényleg kíváncsi rá. Viszont ismét csalódnia az emberiségben, hiszen még egy ilyen srác is képes elvenni a lelkesedését. Hiszen pont egy ilyen érzékeny témát kellett felhoznia… Nem bírta őket. Ugyan sose volt rossz tapasztalata velük, de mindegyiket perverznek gondolja. Csak a dugáson jár az eszük és boldog, boldogtalant megfektetnek, ezáltal pedig kétlábon járó betegségek. És ilyen gusztustalan alakokhoz hasonlít ez a szintén buzi?! -Legalább belátod. – Minden egyéb megjegyzésére pedig egyszerűen vállat ránt. Nem nagyon érdekli, ha szidják az öltözködését vagy családját. Utóbbiról neki sincsenek szép emlékei, előbbi pedig nem az ő választása. – Sugárzom? Mégis mivel? – Mert ő sose vonzódott a férfiakhoz. Világ életében nőkkel volt, s ez így is marad. Amúgy is hivatalosan van barátnője. Ugyan sajnálja, hogy emiatt nem lesz képes senkivel sem kikezdeni majd a Roxfortban, de… Majd annál kellemesebb lesz, mikor a szervezetbe bekerülve annyi nőt tarthat, amennyit akar, mert lesz rá elég pénze. Egyik szemöldökét felvonja, s a mérge hirtelen elszáll, hiszen ez már annyira erőltetett volt, hogy azon már szinte neki is nevetnie kellett. – Te tényleg nagyon hülye vagy. – Erősen elgondolkozik azon lehetőségen is, hogy talán kicsi korában a fejre ejtették. Már csak emiatt sem akarna vele kikezdene, még akkor sem, ha nőből lenne. – Köszönöm, de inkább azt hordom, mint az idétlen bohóc viseletet, ami rajtad is van. – Bár eddig nem igazán nézett végig rajta. Csak most vezeti rajta végig jobban a tekintetét. Meg kell, hogy állapítsa, valóban olyan, mint egy Kisherceg. Közben pedig végre elérnek a kávézóhoz, mikor pedig jelzi, hogy ott van, akkor ismét felveszi a szemüvegét és kissé lelassít. Nem úgy akar bemenni, mint egy idegbeteg állat, inkább, mint egy aranyos és ártatlan vevő. Hmm… Van is egy ötletem.
Tényleg képesek az emberek bántani valakit a származása miatt? Ez manapság még lehetséges? Hmm… Furcsa, egy ilyen fejlett világban azt gondolnánk, már nem számít a bőrszín vagy a vértisztaság kérdése, s mégis, ezek szerint továbbra is vannak áldozatai a diszkriminációnak. Meglehet, engem is kinéznének itt, ha nem mutatnám magam veszélyesnek az akadémia falain belül. – Megvertek, mert nem vagy francia? – teszem fel a kérdést, s hallani is a hangomon, hogy ez számomra teljesen hihetetlennek hangzik.
Ám mégsem mondom azt, hogy sajnálom, nem fejezem ki együttérzésemet sem, mert feleslegesnek találom, s mert úgysem mondanám őszintén. Ugyan tényleg rossz, hogy ez történt vele, egyszerűen nem vagyok képes szimpatizálni vele… Pedig borzasztó, hogy kórházba került valakik miatt, képzelem, hogy velem is ez történt volna, ha aznap nem lép közbe az az idegen férfi.
– Kémiát – vonok vállat. Akár mugli a srác akár nem, ez a legbiztonságosabb válasz a kérdésre. – És te hova mész suliba? Itt elég gyakori a bentlakásos megoldás. – Nos igen, valamiért ez nagy divat az Egyesült Királyságban, akárhogy is nézzük szinte minden kisvárosban található legalább egy egyenruhás, bentlakásos iskola, ahol nemek szerint szeparálva vannak a gyerekek. Utóbbit sosem értettem egyébként; attól mennyivel lesz jobb, hogy a fiúk és a lányok külön iskolákba járnak? Na és mi van a többi nemi identitással? Elvégre most már mindenki tudja, hogy nem csak kétféle nem létezik. Akkor ez is diszkriminációnak számít, nem? Például, ha egy nonbináris személy lány iskolába van járatva, mert biológiailag lány, s szoknyát kell viselnie mert erre kötelezik, akkor az diszkrimináció. Egyébként az nem szexista egy kicsit, hogy itt minden lánynak szoknyát adnak az iskolai egyenruhájához? A szoknyák egyáltalán nem praktikusak. Ráadásul kiteszik a lányokat a zaklatás veszélyének. Elkalandoztam, ugye?
– Ha te így gondolod… – forgatom szemeimet. Nem láttam be semmit, csak megjegyeztem, hogy ízléstelen a pólója. – Hát nem tudom. Ez csak megérzés – vonok vállat, s hacsak nem kérdez vissza, nem fogom ennél jobban kifejteni a kisugárzását, elvégre az ilyesmit nehéz szavakba önteni. Nem lehet csak úgy megfogalmazni a megérzést, mi elménk legmélyebb szegletében bizsereg. Csak azt tudjuk kimondani, hogy mit akar jelezni ez a bizsergés; esetünkben azt, hogy ez a szőkeség nem heteró. Ráadásul általában “mi” melegek megérezzük egymást… Gaydar, azt hiszem így hívják ezt a jelenséget.
Még utolsó húzásként kinevetem, s elviccelődök a gondolattal, hogy az “előkelő francia barátnője” bizonyára az a gazdag vak lány lehet, akit a tévében szoktam látni; elvégre akinek jó a látása, biztosan messziről elkerülné őt, legalább is ha ezekben a göncökben mutatkozik… Nem tudom elmagyarázni, mi ez az ellenérzés, mit a Polo Ralph Lauren pólója kivált belőlem, de abban biztos vagyok, hogy az undorhoz közelít. Minden második ötvenes apukán ilyen márkájú ruhákat látok, és állíthatom, hogy mindegyikük azt hiszi, jól néz ki… Hát nem! – Sajnálom – kuncogok –, muszáj volt megkérdeznem.
Bevallom, évek óta nem szocializálódtam ennyit. Kissé kiestem a gyakorlatból, meglehet ezért ilyen pocsék a humorom, s ezért nem sikerül jól a vak lányos viccem; bár nem érdekel annyira egyébként, hogy a fiú értékeli-e vagy sem. Nekem tetszett. – Idétlen bohóc? – Végignézek magamon. Fekete, enyhén bő fazonú, gomb nélküli nyári ing, alatta fekete tank top, valamint fekete, egyenes szárú nadrág és szintén fekete sportcipő. Nem értem mire céloz, s ezt az arckifejezésem is tükrözi, ahogy ismét a fiúra pillantok. – Szó szerint egyetlen szín van rajtam, sőt hivatalosan a fekete nem is szín. A bohócok színesek. Idióta – ismét szemeimet forgatom, azt hiszem immáron sokadjára.
Szerencsére eljutunk a kávézóig anélkül, hogy megölnénk egymást, így nyugodt szívvel állapíthatom meg magamban, hogy hamarosan ismét kezemben tarthatom kedvenc jeges kávémat; s erre gondolván elsőnek észre sem veszem, hogy a rossz ízlésű fiú lelassított mellettem. Most én is lelassítok és ráncolt szemöldökkel nézek rá, miközben ő a szemüvegét igazgatja. Nem kommentálom a viselkedését, inkább úgy döntök, hogy csak emlékeztetem őt a rendelésemre. – Szóval egy jeges lattét kérek mandulatejjel és cukorral. Közepes méretben, ezt elfelejtettem mondani korábban.
the meet
do you tear yourself apart to entertain like me? do you call yourself a
Fejet csóvál. – Nem egészen. Vagyis ehm… - Az eredeti sztori az volt, hogy egy elkényeztetett angol aranyvérű családból származott, akinek semmi keresnivalója nem volt a Beauxbatons-ben. Ami igaz is volt, mert egy angol gyerek minek is menne külföldre, ha egyszer itt a Roxfort? Nagyon nagyon, de nagyon hülye volt a szervezetnél az, aki ezt kitalálta. Nem is érti, de talán felfogni sem akarja, hogy honnan jött a remek ötlet? Egyszerűbb lett volna az ausztrál vonalat megtartani, de nyilván nem. Na ezért lett volna alkalmas Ő tervezőnek. – A szüleim elég tehetősek és befolyásosak itt az Egyesült Királyságban. Ezt, meg azt, hogy angol vagyok viszont nem nézték jó szemmel, s mivel tudták, hogy nem lesz következménye, így gondolták vicces lenne elverni a kicsi Danielt. – Ezzel pedig a nevét is elárulta, vagyis a kamu nevét, de olyan természetesen mondta, mintha tényleg ez lenne. Ennyit már megtanult. Nem hiába választott a magáéhoz hasonlót, neki is az volt az egyszerűbb. Ha véletlenül Gregor-nak kezdte volna magát hívatni, akkor biztosan nem jött volna rá az első egy hónapban, mikor neki pofáznak. Meglepődött egyébként, hogy nem váltott ki semmilyen érzelmet belőle. Vagy autista vagy tényleg csak egy szívtelen görény. Ennél hitelesebben nem tudta előadni magát, bár az is lehet, hogy szimplán nem hitt már neki, miután véletlenül kihozta a sodrából. Várjunk nem, akkor tényleg csak szívtelen volt, hiszen eleve mikor belément már normálisabban kellett volna reagálnia, nem annyira parasztul, mint tette. -Kémia?- Mármint vegyész? Vagy gyógyszerész? Vagy csak így simán kémia? De azzal mihez is kezdene? Rengeteg kérdése lett, mert csak így simán a kémiát nem nagyon értette, hogy hol tanítják. Általában valamivel párosulni szokott, nem? Valami olyasmi, hogy tanári vagy esetleg biológiát is tanul mellette. – Én Keele-be megyek. Egy picike falu Machester közelében. – Jobb nem jutott eszébe. Egyébként kellemes hely, bár az egész faluban a bocikon és azon az egy kocsmán kívül sokat nem lehet látni, de szépek a hegyek és tavak. Ki hitte volna, hogy a nagybátyja túrázásai még hasznosak lesznek? Pedig nem igazán kedvelte őket, mert nem volt eleve nagy természetjáró. Azért viszont nagyon utálta a férfit, hogy ilyen ruhákba kényszerítette. Szarok az álcára! Másmilyen stílust fogok hordani, még akkor is ha nem megy a karakterhez. Neki sem tetszett igazán. Jobban bírta a szűkebb szabású farmereit és a feszülő pólókat, amiben látszottak a karizmai. Viszont nem tudott mit tenni, ha egyszer ebbe öltöztették fel, mondván, hogy ez illik a szerepéhez. Inkább bele se megy már ebbe a megérzéses témába, kellette a halálnak egy felesleges magyarázkodás. Így is már idegesítette a hangja. -Nem sajnálod. – kezdi el forgatni a szemeit. Egyébként mi van akkor, ha vak? Igazából őt az sem zavarná, hiszen amíg jó az ágyban… Márpedig a látás elvesztése nem kizáró ok. Magában el is kezd ezen mosolyogni, bár kifelé nem mutatja, hiszen azt hiszi, hogy az ő viccén nevet, amit nem szeretne. Istenem… Vagy Merlinem? Hogy mondják ezt a köcsög aranyvérűek? Néhányszor hallotta már ezt az elszólást, viszont sose jegyezte meg, mert tök nagy baromságnak tartotta. Most viszont jó lesz elkezdeni használni, ha hitelesnek akar tűnni. -Gyász bohócról se hallottál még látom… Itt komolyan nincs olyan? – Tudja ő, hogy az ó hazája van fejjel lefelé, s emiatt aztán sokan azt hiszik, hogy minden fordítva van, de azért… Itt is kéne lennie gyász bohócnak, mármint a kifejezést használják ugye?! Az is igaz, hogy nem néz ki kiköpött angolnak. Lehet ez itt a probléma. Viszont hamarosan elérnek a kávézóba, így inkább meg is igazítja a külsejét, meg visszavarázsolja magára a kis mosolyát. – Igen, igen emlékszem. – Nem, valójában nem rémlett neki, de ez mindegy volt. Vigyorogva nyitja ki az ajtót, s előre engedi a srácot, majd ha belépett, akkor odasétál a pulthoz, egy kis ideig nézeget, utána pedig a rendes hangján – csak valamivel kedvesebben – szólal meg. – Szeretnék elvitelre kérni egy karamellás lattet kókusztejjel és a páromnak egy egy jeges latte lesz mandulatejjel és cukorral.
A rasszizmus mindig is probléma volt fejlődő társadalmunkban, habár általában nem országonként szokás diszkriminálni másokat, hanem bőrszín vagy más rasszonként eltérő, külső jegyek alapján; vegyünk példának engem, itt így is úgy is megbámulnak az emberek, mert vágott szemű vagyok, s származásomhoz képest még magas is. Sőt, ahol nem ismernek még, hajlamosak be-beszólogatni, “rizs zabálónak” meg kínainak neveznek, mutogatnak rám és hajtogatják, hogy “csing-csang-csung”; pedig a varázsló azt hinné, a huszonegyedik században, egy olyan országban ami egyébként is tele van mindenféle rasszú meg származású emberekkel, lassan már leszoknak ezekről a diszkrimináló megjegyzésekről. De nem.
Viszont az tény, hogy fehér a fehéret nem szokta bántani, vagyis nem a bőrszíne miatt, így meg is lep, mikor Szöszi megjegyzi, hogy azért verték meg anno, mert nem francia. Nézek is rá kukán, nem értem az összefüggéseket, hiszen nincs semmi értelmük, legalább is az eddigi tapasztalataim alapján. – Ennek semmi értelme… Daniel – csóválom a fejemet, s el is raktározom nevét az emlékeim közt. Ennél basic-ebb neve egyébként nem is lehetne. – Miért nem ütöttél vissza? És miért nem lett következménye? – kérdezősködök tovább. Szeretem, ha megvan a teljes kép a fejemben s nem marad több hiányzó részlet, ez talán tudomány-orientált agyam egyik kis hibája.
– Aha. Kémia – bólogatok, s ennyiben is hagyom, mert még nem volt időm kigondolni a részleteket. Elégedjen meg ennyivel! Szerencsére vissza tudok kérdezni, hogy inkább rá tereljem a szót és annyiban hagyjuk a kémia témát; ő pedig készségesen válaszol - ismét. Kezdem azt hinni, hogy élvezi, ha interjúvolják. – Ó, sosem jártam még ott. Szép környék?
Megmondom őszintén, ilyenkor kezd kicsit hiányozni Korea. Félreértés ne essék, Anglia is szép, de… Hiányzik belőle valami. Azaz számomra hiányzik belőle valami… Talán a kultúra? Az ételek? A tradicionális épületek? Mmm… Nincs honvágyam, de azért most szívesen hazalátogatnék.
– Nem, tényleg nem – ismerem be mosolyogva. Miért is sajnálnám? Nincs ebben semmi sajnálnivaló. Egyedül azt sajnálom, hogy ő nem értékelte a poénomat, pedig rengeteg energiát fektettem bele… Igen, most már egészen biztos vagyok benne, hogy a probléma az elavult szociális képességeimből ered.
– Ömm, nem tudom? – vonok vállat. – Nem vagyok helyi – teszem hozzá, bár szerintem elég egyértelműen látszik rajtam, hogy nem vagyok angol, még az akcentusomon is lehet hallani kissé, pedig gyakoroltam ám… Mindenesetre szerintem itt nincs ilyen kifejezés, hogy “gyász bohóc”. Legalább is eddig még sosem hallottam róla.
Szerencsére már nem sokáig kell bohócokról meg vak barátnőkről társalognunk, ugyanis elérjük a kávézót, s mielőtt még bemennénk emlékeztetem Szöszit a rendelésemre - elvégre neki kell megvennie. – Csak biztosra akarok menni. Ha elrontod, venned kell egy másikat – figyelmeztetem, mert az biztos, hogy nem fogok olyat elfogadni, ami nem a pontos mása a földön landolt kávénak. Ha már előreenged besétálok, majd a pulthoz lépünk, s a pult mögött ácsorgó lány egyből felismer; látni némi pánikot az arcán, majd körbepillant, keresve munkatársait, aztán tétlenkedik. Feltételezem, nem tudja eldönteni, hogy ismét csak letegye-e a szokásos kávémat elém, vagy inkább ne. Szerencsére Szöszi itt van, hogy megtörje a csendet és tegyen egy javaslatot. Akarom mondani egy furcsa javaslatot, felesleges és hamis információkkal.
– A jeges lattét közepes méretben kérem – teszem hozzá, mert ez a hülye csak elfelejtette… Aztán mikor a lány sietve elkezdi a rendeléseket elkészíteni, lassan Szöszi felé fordulok és egy semleges, rezzenéstelen kifejezéssel nézek rá. – Ha így akartál felszedni… Nos elég béna próbálkozás volt. – közlöm vele suttogva, aztán elfordulok tőle és csak várom, hogy kész legyen a kávém. Még ilyet… – És nem vagy az esetem – jegyzem meg néhány másodperccel később, továbbra is halkan. Nem haragszom, amiért így nevezett, bizonyára ez volt az ő “bosszúja”, amiért korábban buzisnak tituláltam az öltözetét, bár nem igazán sikerült meghatnia vele, ez látszik rajtam. Sőt… Elmosolyodom. – De ha már egy pár vagyunk és ennyire szeretsz, vehetnél nekem egy bagel szendvicset is… – sóhajtok fel most már hangosabban, s hangom egy lágyabb színt üt meg. – Vagy egy szeletet abból a palacsinta tortából – mutatok a szóban forgó desszertre. – Mert hát… Ma még nem ettem semmit. És tudod, hogy nyűgös vagyok, mikor megéhezem – pillázok a Szöszire szépeket, s még enyhén félre is billentem a fejemet, hogy még aranyosabbnak tűnhessek.
the meet
do you tear yourself apart to entertain like me? do you call yourself a
Nem mondja, hogy a háttér sztorija egy igazán nagy baromság, pedig az. Sokkal jobban is ki lehetett volna ezt találni, másképp is meg lehetett volna ezt tervezni, nem lett volna kötelező ennyire megbonyolítani. Angol fiúcska, aki nem a Roxfortba járt eleve? Eleve az akcentusa már egy kicsit feltűnő, hogy más, így bukó lesz a mutatvány. Nem érdekli, be fogja adni, hogy az apja valami tájszólással beszélt hozzá, ezért ilyen. S ott a másik probléma is, hogy túlkoros. Persze, azt még aláírja, hogy a verekedéses rész egészen hihetőnek tűnik, sőt a kóma is, viszont… Több problémája is akadt. Az első és legfontosabb az, hogy a franciatudása elég kevés. Kizárt, hogy ezek alapján egyébként beveszik, hogy ott élt és tanult. A másik a személyiség, amit kapott. Tudja, hogy csak ki akartak vele tolni, ezért kapta ezt az ártatlan fiú szerepet, holott a valódi… Nos nem egészen ilyen. S bár mindent megtesz azért, hogy úgy viselkedjen, mint piciként – mely kifejezetten hasonlít a neki adott szerephez – egyszerűen nem képes rá, vagy csak nagyon nehezen. Fejet csóvál csak a kérdéseire. – Nem tudtam és nem is akartam. Régebben nem ilyen voltam… - Ez pedig maximálisan igaz. Korábban nem volt ilyen paraszt. – Meg a szüleim hírneve akkor éppen fontosabbnak tűnt, minthogy megpróbáljak verekedni. Nem gondoltam volna, hogy ez lesz a vége. – Egyébként ha már ezt a csodás alibit kapta, akkor adhattak volna részleteket is neki, nehogy már improvizálnia kelljen. Na ezért kellenék én ide. Szerencséje van a szervezetnek, hogy ügyesen használja a nyelvét… Itt is és máshol is. Egyébként most jól is jön, hiszen a srác konkrétan lassan többet fog tudni az életéről, mint a saját anyja. – Ehm… Az. Mármint ha szereted a sok hegyet meg sok erdőt. – Ő egyébként kifejezetten imádott túrázni. Szeretett a természet közelében lenni, valószínűleg azért is, mert a föld mágiájával kicsit otthonosabban mozgott, mint egy átlagos ember. Vagy Ausztráliában megszokta, hogy a legjobb módja, hogy elkerülje a családját az az, hogyha kimegy sátorozni egy olyan helyre, ahol tárerő sincs. Szavaira inkább csak szemet forgat. Ő se kért volna bocsánatot egy ilyenért. Bár valaha sajnált ő bármit? Nem igazán… Hitte, hogy az, ahogyan az emberekkel bánik rendben van, s mindenki azt kapja, amit megérdemel. Viszont azt nem tudta, hogy az élet most miért sózott egy ilyen srácot a nyakába. Rendkívül bosszantja most már. – Feltűnt. Koreába sincs talán? – Most pedig szépen kiderül, hogy helyes-e a tippje vagy sem. Bár elég magabiztos, hiszen a volt iskolatársai között is akad néhány. Annyira nem nehéz megkülönböztetni az ázsiai országok népeit egymástól. S csak hogy minél kevesebb ideig kelljen élveznie csodás társaságát, inkább megy is a kávézó fele, méghozzá elég gyorsan. Emiatt aztán látszik is, hogy kevésbé tud egyenesen járni, időnként nagyon bal oldalra húz, hiszen a sérülése miatt a bokája még most is fáj időnként, ha rohan. – Ha megszabadulok tőled, akkor az egész kávézót megveszem. – Neki aztán mindegy mennyi kávét kell vennie, tényleg nem a saját pénzét költi, szóval nem igazán aggódik amiatt, hogy akár 5-öt is adjon neki. Közben pedig eszébe jut egy szerinte igencsak vicces ötlet, amivel meg is tudja mutatni, hogy milyen jó színész is valójában, így csak maga elé engedi az ajtónál, s a rendeléskór egyből a párjának nevezi. Ha már úgyis azt mondta rá, hogy meleg, hát részéről igazán meg is nézhetik, hogy mennyire lenne képes az lenni. Eljátszhatja, de sose fog tudni egy férfira úgy nézni. – Mert? Tán nem volt hatásos, Hercegecske? – vigyorog rá szélesen. – Eleve te vagy az, aki mindent tud rólam lassan, holott én még csak a nevedet sem hallottam. – Nem mintha kíváncsi lenne, csupán egy példának hozta fel. – Mert kik az eseteid? Az kigyúrt Indiana Jones kategóriások? – Tulajdonképpen ő is lehetne az, hiszen Ausztráliában már önmagában az is teljesítmény, ha valaki túlél. A szavaira csak karba teszi a kezét és szemet forgat. Végignéz a kínálaton, eléggé unott fejet vág, majd vállat von. – Mégis inkább itt innánk meg a kávékat, valamint kérnék két bagel szenvicset is, meg a palacsinta tortából egyet és… - egy aranyos mosoly jelenik meg az arcán. – Minden más sütiből is egyet-egyet, ezeket viszont most már tényleg elvitelre. – vigyorog kedvesen a lányra, ahogyan felé nyújtja a kártyáját. A nagybátyám meg fog ölni ezért… De kellett neki kiküldenie!
